Pénteken felhívott a Köztársaság-térről egy kedves, virtuális ismerősöm (csak az internetes vitafórumokról és a telefonból ismerjük egymást) és megkérdezte, nem tűnt-e fel, hogy mennyit és hogyan szerepelt az elmúlt napokban Orbán Viktor a közszolgálatiban, ugyanis ezt még nem tettem szóvá a Csak úgy sorozatban. Nemsokára jönnek az alcsúti iskolatársak visszaemlékezései, de talán az ottani óvodát is bemutatják — jelezte előre az elkerülhetetlent. De bizony feltűnt, válaszoltam, és jól elvitatkozgattam vele az emberi elfogultságról és érzékenységről, hiszen Horn túlszereplése idején egyszer sem jelzett.
 

Keramikusművész barátnőm pedig arra hívta fel figyelmemet, hogy az RTL-klub késő esti, Országház című műsorában milyen nagy szerepet kaptak a társadalombiztosítási önkormányzatok felszámolásával kapcsolatban a szocialista, illetőleg a velük érdekszövetségben levő szakszervezeti politikusok. Ezenkívül is kiemelt témája ez a rádió krónikáinak. Ha semmi mást, annyi tanulságot levonhat ebből az ember, hogy az elfogultságok kormányváltás közben is működnek, és igazán nehéz dolga van a közszolgálatinak, ha minden igénynek meg akar felelni. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: tényleg csak elfogultságokról lenne szó. És tényleg olyan nehéz objektívnek maradni?

Mindenesetre a nosztalgiára fogékonyak egy dolognak igazán örülhetnek. Miképpen az előző választások után, mintegy varázsütésre feléledtek a már-már feledni vélt, a létezett szocializmusra jellemző viselkedésformák (például sokan elkezdtek félni, még többen pedig törleszkedni), azonképpen most a hazai médiumok 1990-94 közötti hiperkritikus attitűdjének feltámadását figyelhetik meg. Elméletileg örülhetünk tehát, hiszen a sajtó végre ismét azt teszi amit tennie kell. Például néha már oknyomozást is folytat. Vagy a választások után megtáltosodik és leleplez, mint a TV2 egyre jobb, Forrónyomon című műsora (az a kriminális Kezitcsókolom Lacika nyomába sem jöhet társadalmi érzékenység szempontjából), amelyben például nemcsak azt az összefüggést világították meg, hogy az elmúlt évek mezőgazdasági politikája következtében elnéptelenedett falvak eredeti közösségi kohéziójukat elvesztvén védtelenné váltak az ott is egyre növekvő bűnözéssel szemben, hanem bemutatták azt is, hogy a színesfém kereskedők maguk adnak szakmai tanácsot az útjelző táblák megvehető állapotba hozására. (május 21.) A néző pedig csodálkozik. A rendőrök miért nem képesek erre a leleplezésre? Azon viszont már nem lepődik meg, hogy lassan a médiumok legfontosabb munkatársa a bűnügyi tudósító lesz.

Persze a politikai szféra kritikájának feléledésén örvendezhetünk igazán. Ezen örömünket csak az árnyékolja be, hogy miért kellett erre ennyit várni. Egyáltalán miért volt ez a négyéves pauza? Persze, az elfogultság mindenkire jellemző, és vannak akik másképpen látták. Horn Gyula például kifejezetten üldözöttnek érezte magát. „Hogy ne rébuszokban beszéljek: a gyalázkodásba, amit például Lengyel Lászlótól vagy Tamás Ervintől, a Népszabadság főszerkesztő-helyettesétől kaptam az elmúlt négy évben, abba egy bivaly is belerokkant volna.” — mondta a Magyar Hírlapnak adott interjújában még június 13-án. Erre válaszolta Tamás Ervin [bivalygyalász] a Napkeltében (június 26.), hogy meglepte a volt kormányfő, de hozzátette, hogy „szeretném, ha a konzervatív sajtó úgy viselkedne a mostani négy évben, ahogy a mi lapunk viselkedett az elmúlt négy évben.” Ezen viszont én lepődtem meg. Ennyire másképpen látszik ugyanaz, ha szerkesztjük, vagy ha olvassuk? (Az persze más kérdés, hogy a minőségi „konzervatív” újságírás is csak vágyálom egyenlőre. No de tett is azért elég sokat a ballib média és politikai elit, hogy ilyen ne alakulhasson ki hazánkban — bár csírái fellelhetőek a Magyar Nemzetben és a Demokratában. De tessék mondani, nem lehetne egyszer már ebben az országban párt és ideológiai kötődés nélküli, csak a nemzetnek és a valóságnak elkötelezett sajtóterméket létrehozni?) Sokkal jellemzőbbnek hatott ugyanebben a műsorban a szókimondó, kritikus Népszabadság képnél az, amit Lengyel László mondott a most lezárult (?) korszakról. A miniszterek nem mertek vele irodájukban beszélgetni, inkább meghívták egy sétára. (Ha a nemrég napvilágra került lehallgatásra gondolunk, Lengyel megjegyzésének fényében esetleg újabb meglepetésekre számíthatunk. Bár az már világbotrány lenne, ha kiderülne, hogy még a minisztereket is lehallgatták.)

A sajtó egy része pedig végre ismét kéjelegve tobzódik. Talán már direkt hiányzott is nekik. Nemrég olvashattuk itt (június 4.) Tamás Ervin őszinte és önkritikus (?) emlékezését arról, hogy úgy élvezték akkor a politikusok szétcincálását, mint a pitbullok a megragadott húsdarabét. Most ismét ilyeneket olvashatunk a július 9-i Mancsban: „Boross államférfi és főpincér (istenem, ki gondolta volna, hogy annyi év után megint lehet majd főpincérezni —már direkt hiányzott) kapásból szigorúbb idegenrendészeti szabályozást helyezett kilátásba, mert evvel, ugye, nem tévedhet nagyot, sajnos, a lakosság nem kis hányadának vérbe borul a szeme, ha idegenekről hall, hacsak már előtte agyvérzést nem kapott a cigány szó hallatán.” Majd ismét következik az összjáték: „De van még egy kis probléma evvel a rendrakásüggyel: ha Pintér Sándor belügyminiszterként tényleg úgy hozza a csapatát, ahogy azt a hétfői Népszabadság írta, akkor lehet, hogy az új rendőri vezetés a bosszúállással és a régi sérelmek megtorlásával foglalkozik majd elsősorban. Pintér minisztert senki sem vádolta avval, hogy nagyvonalú lenne.” A Mancs néhány újságíróját sem... Nagy tehát a felelőssége egyeseknek. Meghatározó jelentősége lesz ugyanis, hogy most melyik Tamás Ervin kerül előtérbe.

Sajnos, bizonyos tendenciák már előre láthatóak, és egyes lapok kiszámíthatóak. Az elmúlt héten fontosabbnak láttam az Albacomp ügyet megírni, ezért kimaradt például az a rész, amelyben azt írtam, hogy várható például az ÉS Pintér Sándor ellenes cikke. Másnap láthattam, hogy egy kicsit tévedtem. Több cikk is megjelent a témáról egyszerre...

Még az sem zavarja egyes médiumokat, hogy bizonyos témákban hiteltelen embereket szerepeltetnek. Mert ugyan ki veheti a biztosítottak érdekében történő fellépésnek — a sok szempontból kiváló politikus — Nagy Sándor kirohanásait a társadalombiztosítási önkormányzatok ügyében, hiszen szinte napra öt éve volt, hogy ő a nyugdíjbiztosítás elnökeként, Sándor László pedig az egészségbiztosítási elnökként első intézkedésükkel horribilis fizetést állapítottak meg saját maguknak. (Ez ellen tiltakozván mondott le akkor Forgács Pál.)

De ismét tanúi lehettünk az elmúlt hetekben a politikai csoportosulások és a média összjátékának is. Pár hónapja például hatalmas energiával kritizálták a kisgazdákat választási programjuk, illetőleg választási szólamaik bizonyos „populista” elemei miatt, Némelyik jogos is volt. Például a halálbüntetés. Most ezek jelentős része kimaradt a kormányprogramból. Erre azt kezdték el gúnyolni, hogy miért nem kerültek ezek be a kormányprogramba. Ha sapka van a fején, ha nincs...

De az összkép nem ilyen egyszerű. A médiaelit ugyanis kettős játékot űz. Egyrészt kezéből eteti a politikai elit újonnan csúcsra jutott tagjait — tehát ugyanúgy és ugyanolyan módszerekkel népszerűsíti őket, mit az előzőt, amelyikkel azért sokkal inkább egylényegű volt — hátha sikerül kiemelkedő anyagi juttatásukat és befolyásukat átmentenie. Ha mégsem, akkor azt a sorsot szánják neki, mint az Antall-kormánynak. (Ez pedig nem lesz olyan könnyű, hiszen tapasztalhatjuk, hogy a Fidesz sokkal keményebb és pragmatikusabb hatalomgyakorló, mint az 1990-ben hozzájuk képest naiv széplelkűek gyülekezetének bizonyuló MDF garnitúra. Ennek a felismerése is némi igazodásra készteti a médiaelitet.) Másrészt állandó össztűzzel igyekszik elbizonytalanítani a polgári szövetséget, hiszen a szocialisták vesztettek ugyan, de most már a korábbinál sokkal nagyobb gazdasági potenciál áll mögöttük (Hankiss Elemér), tehát van miből és van miért küzdeniük. Mivel a parlamenti többség eddigi lépései is ezen gazdasági potenciál zavartalan bővítése ellen hatnak, a szocialisták megmérgesedtek és Baja Ferenc be is jelentette, hogy szakítanak a beígért konstruktív ellenzékiséggel. Ezt a Kard ki kard! politikát feltehetően megfelelő média támogatás kíséri majd. Addig is kissé furcsa dolog szocialista szájból (Kovács László) hallani, hogy diktatórikus a hatalom.

Visszatérvén a bevezetőben olvasható telefon témájához. A sok-sok helyeselhető mellett, persze, hogy vannak már olyan ténykedései is a kormánynak, amelyek nem tetszenek. Akár a külpolitikában sem, hiszen járt már némi német nehezteléssel túlhangsúlyozott francia orientációnk (remélem ezt most sikerül elkerülnünk), vagy akár a budakeszi verebek által csiripelt hír, Jeszenszky Géza washingtoni nagyköveti jelöléséről. De még nincs itt a kritizálás ideje. Nem tetszik a Híradó és a Napkelte néhány túllihegő megoldása sem. De például a televízióban és a rádióban sugárzott Orbán interjúkat szükségesnek látom. Illendő ilyenkor egy exkluzív bemutatás és ismereteket is pótolt. Csak az lenne baj, ha horngyulai gyakoriságúvá és semmitmondóvá válnának. (Bár az igazán meglepő, hogy a királyi televízió a szokásos megoldással élt. Az utolsó pillanatban, műsorváltoztatásként közölték az interjú tényét és időpontját. Nem tudták, hogy új kormányfőt fognak hivatalába beiktatni?) Az interjú alanyáról inkább nem írnék semmit, mert olyan dicsérő-törleszkedő cikkeket lehet olvasni, hogy röstellném, ha íróik közé sorolnának, inkább a riporterekről beszélnék. Feledy Péter rutinosan találta meg azt a finoman távolságtartó, mégis bennfentesnek tűnő hangot, ami üdítően hatott az előző kormányfővel interjút készítők alázatossága után. Mégis kritizálták, hogy nem volt elég kemény. Igaz. lehetett volna. De ehhez az alkalomhoz nem illett a keménykedés. (A rádiós interjúra helyhiány miatt, később térek vissza. Meg a focira is.)

A legfőbb problémánk azonban továbbra sem a sajtó, hanem a közbiztonság. A napokban kifogytak a pisztolyok a fővárosi fegyver szaküzletekből. A parlament tagjainak ugyanis automatikusan joguk van vásárlásukhoz. Magukra tehát gondoltak már az új képviselők.

De vajon minket vajon ki fog védeni?