Demszky Gábor megbékélt a Hősök terén. Aztán jó szórakozást kívánt. Az ember (polgár) pedig elgondolkozott azon, hogy tudja-e Budapest főpolgármestere, mit beszél. Illetőleg milyen szavakat használ. Szórakozni akkor, amikor a negyven éve kivégzett mártírokra emlékezünk? Szórakozás-e az áhítat, illetőleg a hősökre való emlékezés?
De hősökre emlékezett-e egyáltalán Demszky és róluk szóltak-e a magyar közszolgálati médiumok gyér megemlékezései? A hősök, a szabadságharcot vívó hősök, a pesti srácok ugyanis „eltűntek”.

Szokás szerint. Mármint a szoclib történelemfelfogás és tájékoztatás szokása szerint. Folytatódott ugyanis az, amit tavaly október 23 -a után – amikor is a lyukas zászló szimbólumot felcserélték az égő gyertyával – szóvá tettünk. (Demokrata 1997 november 6.) Már napokkal június 16 előtt feltűnt a televízióban egy, a kulturális minisztérium által jegyzett hirdetés „A megbékélés napja” felirattal: „A magyar történelem ártatlan áldozataira emlékezünk Nagy Imre miniszterelnök mártírhalálának negyvenedik évfordulóján.” A polgár ugyan hüledezett, ártatlanok lennének például az ávósok? De ezzel meg is adták az alaphangot. Bizony visszatértek az elvtársak a ‘89-es alapálláshoz. Akkor is a hajdan szemben álló két oldal megbékéléséről, a megbocsátás szükségességéről beszéltek. És tették szóvá az ‘56-os szervezetek, és a bolsevik hatalomgyakorlás más áldozatai is, hogy ahhoz először legalább elnézést kellene kérni tőlük azoknak, akik bűnöket követtek el. Hanem erről a bocsánatkérésről a mai napig nem tudok...

Aztán a most leköszönő kormány vezetője legitimáltatta magát Nagy Imre lányával az agyonreklámozott közös koszorúzáson, nagy hatalomgyakorlási rutinnal megemelte az ötvenhatosok nyugdíját (mint valaha a „partizánokét”), hogy legalább hallgatásukat elérje, nehogy őt is kifütyüljék, mint az elnököt egykor. De a forradalom emlékével – néhány szűk körű és (ki)válogatott legényekkel lebonyolított tudományos konferencia kivételével – nem igen tudtak mit kezdeni. Sem a politikai uralom, sem a közszolgálati médiumok de a sajtó egésze sem. Az elmúlt években nem igen foglalkoztak a június 16-i emlékezéssel. A Népszabadságban 1996-ban Bossányi Katalin még emlékezik ugyan a hét évvel korábbi tüntetésre: „Azóta (...) a változtatás szabadságának eufóriája szertefoszlott. De ettől még 1989. június 16-a az marad, ami volt: magunkra ébredésünk napja.” De a fő téma nem ez a sajtóban, hanem a Magyarok IV. Világkongresszusa illetőleg a miniszterelnök ottani kifütyülése volt. Tavaly ilyenkor meg lelkesen szidták az Ellenzéki Nyilatkozatot. Miklós Gábor vezércikke („Jobbról, mellényben”) már Orbán Viktorral, az új mumussal foglakozik.

Szóval eddig az egyik kormánypárt sem tudott mit kezdeni a történelmi örökséggel, és mostú ismét kiadták a kilenc évvel ezelőtti jelszót. A veszteseket eddig kéjjel még vesztesebb helyzetbe rugdosók szerint pedig most, hogy rövidesen nem övék a (látszólagos) hatalom, ismét össze kellene borulni, és őket nem illenék úgy kizárni a pozíciókból, ahogy ők eddig tették. Ha fenn vannak, úgy képzelik el a nemzeti egységet, ha mindenki felsorakozik mögöttük, ha lenn, akkor pedig helyet követelnek az első sorban.

No de térjünk vissza a koncertre. A televíziós közvetítésének bevezetőjében Kovács Sándor azt mondta „A zenekar a negyven évvel ezelőtti tragikus eseményekre emlékezik.” (Tehát nem szórakoztat.) A művet, Mozart Requiemjét pedig „a zenetörténet legmegindítóbb és talán legmisztikusabb halotti miséjének” nevezte. Érdekes, neszelt fel áhítatos hangulatából a polgár. Mégis gyászzene lenne? Egyszer ugyanis már el szerette volna játszani Demszky Gábor házi zenekara, a Budapesti Fesztivál Zenekar ezt a zeneművet a Hősök terén. 1996 június 30-án a millecentenáriumi ünnepségen. A tiltakozásokra azt válaszolták, hogy ez nem gyászzene, hanem hangversenydarab. Ami kétségtelen igaz. Annak is tekinthető. Végül is akkor meghátráltak.

De hát Demszky szereti a happeninget. Szombaton a forradalom 150 éves márciusi évfordulóját és a városegyesítés 125 éves novemberi évfordulóját ünnepeltette a Lánchídon, ahol egyesítési kötélhúzó versenyt is rendeztek. Felemelő lehetett. De hát most még övé itt a tér. Igaz a város zöldterülete évenként egy Városligetnyi fával csökken, igaz semmi sem valósult meg például lakásépítési programjából, igaz leszavazták rendezési tervét, de utcabálokat még tud rendezni. Egy kis ideig...

Precízen felépített legendája is megkopó félben van. Az 1988. június 16-i tüntetés résztvevői és sérültjei közül eddig szinte csak az SZDSZ legendáriumát olvashattuk, hallhattuk, láthattuk. Most a közszolgálati Híradó (június 18.) elkezdte Orbán Viktorét is. A Fekete Doboz felvételén a Fidesz elnök fejét világították meg kiemelendő. Pedig ő akkor még nem volt főszereplő. Egy volt csak az elhurcoltak közül. Már csak azért sem kellene ezt tenni, mert Orbánnak ilyen mesterséges mítoszkeltés nélkül is van mire büszkének lennie. De azért nem ártana egyszer már rendesen feldolgozni azoknak az éveknek a történetét is. Az arányok helyretételében segít Sneé Péter 1988-as sorozata a Magyar Nemzetben. Szombaton a június hónapi visszaemlékezése jelent meg. Hajdani tagja az értelmiségiek zárt körének nevezi a „demokratikus ellenzéket” és megírja, hogy bizony június 16-án nemcsak az örökmécsesnél voltak, hanem a 301-es parcellában is koszorúztak. Fónay Jenő beszédet tartott és Rácz Sándor kérésére Nagy Gáspár verseiből szavalt. A Hősök terén pedig megakadályozták Für Lajos, Fekete Gyula, Csurka István koszorúzását. De másra is felhívja a figyelmet. Ezen demokratikus ellenzék vezetői „egyaránt idegenkednek a gyanús revolúciótól és a „magyarkodó” kilengésektől (egyesek közülük még egy Tanácsköztársaságról tervezett vörös kokárdás megemlékezés miatt kerültek egyetemi vizsgálóbizottság elé évekkel korábban). 1956-ról nem is tartanak ellenzéki megemlékezést 1984-ig, annál többet rendeznek később.”

És ismét Demszkybe botlunk, bár Sneé nem írja meg, hogy ő lenne a vöröskokárdás, előbb-utóbb 1972-es tevékenységéről is illenék tudni a közvéleménynek. Szó ami szó, a főpolgármester most sem ejtett egy szót sem ’56 nemzeti vonatkozásáról. Sneé nekem legjobban tetsző mondata: „Az esti  megbeszélésen összeölelkezik Kornis Mihály az őt dicsérő Dénes Jánossal egy közös csillag égisze alatt, ami fölébe magaslik személyes ambícióinknak és politikai vélelmeinknek.”

És az ember agyában egy Ady vers kezd el motoszkálni...

Persze, mindenről Sneé sem tudhat. Azt már tudja mindenki, hogy milyen megemlékezések folytak például Kőszeg Ferenc lakásában, de ki ismeri más lakások akkor féltve őrzött titkait? Azt, hogy mennyire jellemző volt ez az intim emlékezés a nyolcvanas évek közepétől. Amikor például a Cooptouristos idegenvezetők buliján hirtelen előkerült a forradalomról szóló, Nyugatról becsempészett kazetta, mindenki elfeledkezett az italról meg a másik nemről. A látottakat vitattuk hajnalig. Vagy mennyire közismert a szentendrei Petőfi kör, ahová az egész országból jártak, ahol például Vass Csaba és Für Lajos tartottak előadást, a KISZ KB tagjai osztogatták szamizdatként Nagy Gáspár verseit. És hogy Dragon Pál lakásán szoktuk ünnepelni október 23-át többek között Németh Géza lelkész és Raffay Ernő társaságában. Még Horváth István Károlyné (Margó) is fel szokott Szegedről utazni. Ilyen mozzanatok nem fértek bele eddig az akkori ellenállást kisajátító SZDSZ-legendáriumba.

Nem is csoda, hogy a TV 2-be (június 16) meghívott Fodor Gábor nem ismerte fel a korabeli felvételen az emberek többségét. Ugyanis az akkori megmozdulásokon a tömeget a legnagyobb ellenzéki erő, az MDF névtelen, ma már ismeretlen tagjai adták. Meg a szervezést is, mint például a következő évi újratemetésen. Viszont panaszkodott Fodor a rendőri brutalitásra. De azt már valamiért elfeledte megemlíteni, hogy a tavaly november 3-i rendőrattakot is ugyanaz a személy vezényelte, immár Kuncze Gábor megbízásából. Hiába, a szakértelmet meg kell becsülni.

Apropó Kuncze. Őt úgy látszik az sem tudja megvigasztalni, hogy lemondása után emelkedett a népszerűsége. (Mint annak idején Kósánéé.) Mindezt a 168 óra múlt heti számából tudhatjuk, mivel Mester Ákos fontosnak tartotta elmondani, hogy Kuncze :  „politikushoz, államférfihoz – konzervatív szóhasználattal –, úriemberhez méltóan vette tudomásul - és adta mások tudtára - pártjának   vereségét.” A hízelgés megszokott, de ehelyett legalább itt mondassék ki, ha az a sok tudós elemző elhallgatta, hogy nem az ideiglenes átmenetnek szánt Kuncze vezetésének köszönhette az SZDSZ jelenlegi választási eredményét. Ő legfeljebb nem tudott csodát tenni. Ugyanis körülbelül azzal a népszerűségi pozícióval vette át a pártot tavaly tavasszal Pető Ivántól, amilyet az most is elért. De már vissza is vette a hajdan kemény magnak nevezett társulat egyik tagja a vezetést. Örülünk is a Magyar Bálintnak. Örömünk akkor lenne teljes, ha az MSZP-nek Kósáné Kovács Magdára, vagy Csintalan Sándorra esne a választása. (Ha már a Horn Gábor-Szőllősiné álompárosra nincsen esély.) Kuncze működése mindenesetre sokáig emlékezetes marad. Ebben a fent emlegetett interjúban például azon példálózgatott, hogy milyen furcsa, hogy a választások óta megszűntek a robbantások. Aztán bumm, repült a Fidesz székház erkélye. Június 17-én az Esti Krónika megkérdezte, van-e valamilyen gyanú, hogy politikai indíttatású volt ez a merénylet. „Erre most még nem tudok válaszolni” – mondta az illetékes. A polgár meg – csak úgy – eltöpreng. Biztos megélhetési bűnözés volt, jut eszébe Kuncze leleménye. Azt persze nem lehet überelni, amit Gergelits Zsóka szóvivő nyilatkozott a Híradóban: „a farkas feladta magát.”

De a nyomda ördöge is megteszi a magáét. A múlt heti cikkemben például Pistike karlendítés helyett ordibál, Orbán Viktor pedig nem hiteltelenné válik (ahogyan írtam) ha ugyannyit szerepelteti a televízió, mint elődjét, hanem hitetlenné. De Orbán egyelőre szinte mindent jól csinál. "Az orosz megszállás és a kommunista diktatúra 40 évvel ezelőtt történt bevezetése óta a magyar nemzetnek egyszer nyílt alkalma, volt elegendő bátorsága és ereje ahhoz, hogy megkísérelje elérni a már 1848-ban kitűzött céljait: a nemzeti függetlenséget és a politikai szabadságot. Céljaink máig nem változtak, ma sem engedünk 48-ból, így nem engedhetünk 56-ból sem."  - mondta 1989. június 16-án a Hősök terén. És a Fidesz tartja magát a két forradalom emlékéhez. Áder János 1848-as mondatokat idézett parlamenti elnöki beszédében, Orbán pedig az örökmécsestől vezette csapatát az Országházba, ahol udvariasan rövid beszédében mindannyiunk kormányát ígérte. És az Ady vers ismét megszólalt bennem...

Pedig vannak olyanok is, akiknek már annyi elég, hogy nem a régieket látja: „Az új kormánytól semmit sem várok, csak ki szeretném pihenni a régit.” – írta az Internettóban egy levelező. Úgy megszoktam már az interaktivitást az Interneten, hogy már a sajtóban is hiányolom. A minap kaptam egy e-mailt, hogyan látok a jövőbe? Megírtam ugyanis, hogy csütörtökön lehet számítani a Forró-Horn párosra. Aznap jelent meg a Demokrata, és reggel ez a két kiváló ember a Nap-keltében. Meg hát mondja valaki, hogy nincs hatása a sajtónak. Hiányoltam a himnuszokat a meccsek előtt, és vasárnap délután Gulyás László kihangsúlyozta: „és természetesen hallgathatják a himnuszokat is.”

Az elmúlt hét nagy vesztesége: elhunyt László Gyula korunk nagy magyarja. Nem voltam ugyan tanítványa, de lejárt Szegedre, a pusztaszeri ásatásra, és látogatásait tanítással kötötte össze. Meg egy kis évődéssel. Udvarhelyi székelyként csúfolta egy kicsinyt a csíkit. Mint otthon. Feleségemet is neki köszönhetem. Szakdolgozatomhoz le kellett fordítani egy francia nyelvű könyvét. Éva vállalta...

Mindenki a kettős honfoglalás elméletet emlegeti László Gyulával kapcsolatban, de engem az ragadott meg, hogy a kezdetektől, az Árpád-kortól két Magyarországról beszél. Az urak és a nép országáról. És ő igazából a mindig elfeledett nép kutatója, szerelmese maradt. Vele kapcsolatban is a jakobinus fiú dalát hallom:

 Árpád hazájában jaj annak,
 Aki nem úr és nem bitang.

 Mikor fogunk már összefogni?
 Mikor mondunk már egy nagyot,
 Mi, elnyomottak, összetörtek,
 Magyarok és nem-magyarok?