A botrányok leple alatt a haza szétlopása zavartalanul folytatódik

[Kinek van nagyobb Tocsikja?]
 

Február idusán a Magyar Hírlap nagy betűkkel hirdette címlapján: A polgár még nem döntött. Nem az egyre objektívebb hangnemre váltó lap szerkesztőségi állásfoglalását olvashattuk, hanem a Századvég január végi felmérése alapján Stumpf István — a Fidesz megbízott stratégiakészítője — értékelte így az elmúlt három hónapban kialakult helyzetet.

Bár a többi közvélemény-kutatóval ellentétben náluk az FKGP vezet, az igazgató-kutató mégis úgy értékeli a helyzetet, hogy „három pártnak — az FKGP-nek, a Fidesznek és az MSZP-nek — van leginkább esélye arra, hogy megnyerje a választásokat”. Szerinte még nem történt meg a politikai átrendeződés, ennek még csak az „előszele” látható. Előszélnek viszont elég viharos, ami mostanában, a kormánypártok elnökeinek meghallgatásával, törvények hirtelen átdolgozásával, rendeletek visszavonásával, útelzárásokkal tarkítva történik. De még ennél is fontosabb, ami az események hátterében zajlik. Most kezdi megvalósítani a magyar nép azt, amire 1991—92-ben annyira biztatta az SZDSZ-szatellit médiaértelmiség; lassacskán egy mindent átfogó polgári engedetlenségi mozgalom bontakozik ki az országban. Már nemcsak a hagyományos túlélési technikákról, kiskapukeresésekről, hanem tudatosan vállalt magatartásról van szó. Dacosan adják vissza az emberek vállalkozói igazolványukat, és előre megfontolt szándékkal vállalják a „fekete” munkát. Nincs már lelkiismeret-furdalásuk, hiszen a tocsikolóknak nincs erkölcsi joguk számon kérni semmit a kifosztottaktól. A nemzeti sporttá vált sztráda-elkerülésben már nemcsak a pénzhiány, hanem a „betartás” is szerepet játszik. Egyre szaporodnak a sztrájkkészültségek, sőt a sztrájkok, illetőleg járványként terjed az útelzárás.

Téved tehát a feldolgozás, vagy ami valószínűbb: a felmérés óta eltelt néhány nap bizonyulhatott döntőnek. Megítélésem szerint január és február fordulóján tudatosult a polgárokban, hogy nem akarják még egyszer maguk fölött látni ezt a kormányt. Ekkor kapták meg az új energiaszámlákat, ekkor kellett volna megemelt tb-t befizetni, és ekkor láthatták A Hétben, hogy az ellenzék összességében milyen meggyőzően vezet a kormánypártok előtt. Ennek felszabadító hatása volt a köz véleményének alakulására, hiszen ezután már nincs visszatartó ereje annak a lépten-nyomon olvasott, hallott, látott információnak, hogy a többség még mindig a szocialisták győzelmére számít. (Inkább ezen felmérés közhírré tétele zaklatta fel Horn Gyulát annyira, hogy felszólalt a műsor ellen a parlamentben, mint az általa mondott indok.)

Magam, több egymástól független jelből jutottam a címben szereplő következtetésre. Csak kettőt említenék közülük. Február első napjaiban — még az útelzárások híre előtt — izgatottan hívott vidéki eszdéeszes barátom, és a következőket mondta: „Ezek megbuktak. Sose hittem volna, hogy a magyar parasztot mozgósítani lehet. Ezeknek ez is sikerült. Ti Pesten nem tudjátok, de teljesen fel van bolydulva a vidék az adórendszer miatt. Senki se fog itt a kormányra szavazni”. Bár túlzásnak véltem drámai szavait, két nap múlva megjöttek a hírek Kiskőrösről... Az ATV által sugárzott Árnyékkormány február közepi adásában pedig már nem a szokásos, a kormányt kritizáló nézői telefonok érkeztek, hanem olyanok, amelyek arra voltak kíváncsiak, hogy milyen elképzelései vannak az árnyékminisztereknek. Ezek a telefonok azt igazolták, hogy az emberek már leírták magukban a mai kormányt, már nem vele, hanem a jövővel foglalkoznak.

Nincs ebben semmi különös, sőt szinte törvényszerűnek nevezhető. Emlékeztetünk, hogy az MSZMP megbuktatását is már 1988-ban eldöntöttük magunkban. (Az persze más kérdés, hogy a választásokra csak 1990-ben került sor, valamint a kerekasztal ellenzéki lovagjai a társadalomhoz képest igencsak önbizalomhiányban szenvedtek, és lehetőséget adtak az elvtársaknak a hatalomátmentésre.) Az MDF-kormány leszavazása is eldöntetett már regnálásának második felére, amit szintén tudott mindenki, csupán a párt vezetőinek meghatározó — de azóta többnyire kivált — része nem. De másutt is így van ez. Nemrég olvashattunk ismertetést a Magyar Nemzetben Clinton kampányfőnökének könyvéről. Ebben megírja, hogy az amerikaiak már több mint egy éve az elnök újraválasztása mellett döntöttek. Ezt az eredményt — stratégiája mellett — természetesen a kiváló sajtókapcsolatainak köszönhette Clinton.

Ez, vagyis a sajtótámogatás maradt a budapesti kormány utolsó reménye is. Nem elég ugyanis közvetlenül a választások előtt emelni az életszínvonalat, a tényt még tudatosítani is kell. Erre pedig csak a sajtó képes. Ami a Híradót és a búgó hangú üdvöskéjét, Antalffy Krisztinát illeti, a hatalom bizton számíthat támogatásukra. Ahogy nőnek a bajok, úgy kerül ismét előtérbe a paternalista, gondoskodó államnak az első szocialista korszakból megszokott ábrázolása, mint erre már felhívtam a figyelmet ezeken a hasábokon. újabban ismét minden a jóságos kormánynak köszönhető. Példa erre a február 13-i Híradó egyik blokkja, az említett hölgytől: „A pénzügyminiszter javaslatára a kormány azt indítványozza a parlamentnek, hogy a kiegészítő vállalkozásokat terhelő legkisebb társadalombiztosítási járulékot a minimálbér ötven százaléka alapján számítsák ki. A társas vállalkozásokban részt vevők legalacsonyabb járulékalapja ugyancsak a minimálbér fele lenne. A kisvállalkozással rendelkezőkre vonatkozó új szabály szerint az első cég után a legkisebb fizetési kötelezettség a minimálbér, a második után pedig a minimálbér ötven százaléka. A további vállalkozásokat nem terhelné járulék, ha onnan nincs kimutatható jövedelem. Az ülést követő tájékoztatón a szóvivő elmondta, hogy a változások visszamenőleg, január elsejétől lépnének hatályba. Akik már fizettek, azoknak beszámítják majd a többletet. (Itt bevágták Kiss Elemér egy mondatát is.) A kormány javasolja azt is, hogy az emelt összegű családi pótlékban részesülő, tehát beteg gyermekek után ne kelljen egészségügyi hozzájárulást fizetni. Egy másik indítvány szerint a bortermelőket az árbevétel két százalékának megfelelő adóelőleg fizetési kötelezettség terhelné, a jelenlegi harminckilenc százalékkal szemben. Az a rendelet pedig, amelyik az őstermelők árusítási feltételeit szabályozza, csak egy évvel később, 1999-től lép életbe”.

Summázva a fentieket: igen gondoskodó kormányunk van. Éjt nappallá téve azon fáradozik, hogy nekünk könnyebb legyen. Sajnos, most elmaradt a magyarázó kommentár, miért volt szükség erre a sok jóra. A néző pedig — csak úgy — eltöpreng azon, vajon honnan származik az a sok rossz, amit nem győz most kijavítani az MSZP—SZDSZ kormány? Talán a kis gonosz zöld emberkék tették ezt velünk? Aztán a Híradó által eddig sugalltak hatására rátalál a megoldásra: biztosan ezt is az Antall-kormánynak köszönhetjük.

A kormányszolgálati másik nagy vonulatát február közepén az az erőlködés jelentette, ahogyan azt próbálták igazolni, hogy az ellenzékre is ugyanaz a korrupció jellemző, mint a kormánypártokra. Ezért melegítették fel a székházeladások ügyét, amelyben a szegény Márta asszonynak kellett eljátszania a fő székházkufárt, de ezt a Tanút Bacsó Péternél tehetségtelenebbek rendezték és mindannyiunk kedvence csúfosan belebukott szerepébe.

Ettől függetlenül napokon keresztül még a vízcsapból is a Fidesz székházügye folyt. (Kellett nekik ilyen népszerűkké válniuk!) A rádió kormányszolgálati felében (éled már a független fele is) Balsai István és Dornbach Alajos vitáját úgy vezette be a Parlamenti ütközőben a műsorvezető, Szörényi Péter, hogy „kinek van nagyobb Tocsikja?”. A Magyar Nemzetben Hanthy Kinga megírta, hogy nem érti, miért vezethet még mindig műsort ez az úr a rádióban, hiszen a mikrofonbizottság előtt már többször megbukott, mivel nem tud érthetően beszélni. Tényleg nem érthető?  A televízióban is ez volt a fő téma. Nemcsak Kasza László bizonygatta, a Szerkesztők fórumának modoros moderátoraként, hogy mind a két fél egyformán korrupt, hanem még a Napkeltében is vezető téma volt. Ott Boross Pétert, egy hajdani kormányszóvivő, Havas Henrik faggatta székházügyben. Hiába mondta az exkormányfő, hogy eme lerágott csont helyett szívesebben foglalkozna „mázsás súlyú problémákkal”, a pártatlan riporter ráripakodott: „A helyes eljárás ilyenkor nem az, képviselő úr, hogy először foglalkozzunk a tényekkel, aztán minősítsük az eljárást”. Mivel Boross úriember, csak nyelt egyet, és válaszolt a kérdésekre. (Sajnos, ő is inkább a zászló becsületét védte, mint mindenki ebben a túlpártosodott világban, pedig talán hitelesebb lenne, ha végre  egy fideszes vagy emdéefes legalább sajnálkozna, legalább utólag kételkedne abban, hogy helyesen tették-e, amit tettek. De hát Boross Péter nem annyira kételkedő, sokkal inkább katonásan határozott típus.) Havas álnaiv kérdéssel zárta az interjút: „Az érdekelne, hogy a választások előtt alig több mint egy évvel érdemes-e különböző ügyekkel mindkét oldalról bombázni a pártoknak egymást. Nem inkább a választókra kellene figyelni?”. Elárulhatom, kedves Henrik, hogy nem érdemes. De amíg ilyen mesteri médiamanipulátorok tanítják egyetemeinken az újságírást, uralják a képernyőt, nem is lehet másképp. A nézők ugyanis lassan botrányfüggőkké válnak, és ki kell szolgálnia őket. Mára már kirakhatnának egy feliratot a parlamentre: A figyelemelterelő botrányok leple alatt a haza szétlopása zavartalanul folytatódik.

Másnap viszont egy új hang, az öntudatos parasztpolgár hangja szólalt meg a televízióban, hiszen 14-én reggel a Napkeltéből telefonon felhívták Kósa Gyulát, az aznapi útelzárások szervezőjét. A nézők, hallgatók pedig aznap este megismerhették a tiltakozó parasztokat, akikről kiderült, hogy igen öntudatos emberek. Köszönet érte a rádiós és televíziós szerkesztőknek. (Most még Gulyás Erikáról is kiderült az A Hétben, hogy képes ő kormánypárti kommentár nélkül is vezetni egy műsort. Eddig miért nem tette?) Amit viszont Nagy Frigyes, az új miniszter előadott, minden várakozásomat alulmúlta. A Ráadásban kifejtette, hogy mindennek a téeszek megszűnése az oka. „A volt tsz-tagok földönfutókká lettek. Ott pedig adót fizettek és társadalombiztosítást fizettek utánuk.” Bizony, nálunk a tsz is paternalista és jóságos volt. Nagy úr persze nem állt meg ennyinél, még azt is megfigyelte, hogy arrafelé nem szegény emberek élnek. Bizony, ebben igaza is lehet a miniszter úrnak, aki bizonyára Gerő Ernőtől, vagy Bokros Lajostól tanulta, miképpen kell politikailag kényes helyzetben megszólítani a magyarokat. De olyan nehéz azt megérteni, hogy nem is akarnak elszegényedni?

Persze ez a miniszter még emlegetett elődjein is túltett, hiszen nem is hajlandó szóba állni mindenféle gyüttmentek alulról szervezett mozgalmával, hisz számára csak az érdekvédelmi szervezetek vezetői lehetnek partnerek. Nem is csoda, hogy nincs kedve szóba állni azokkal, akik átláttak a kormányon, és arra is rájöttek, hogy valójában az egyre inkább monopolhelyzetbe kerülő nagy áruházláncoknak kedvez, ha megdrágítja a parasztok termékeit. Pedig bizonyára nem hallotta az Aktuálisban megszólaltatott hölgyet sem a miniszter úr, aki a következőket mondta: „Én üzenem, Sinkovics Mihályné, a magyar kormánynak: ne üzengessen, üljön le velem. Hát ne féljen tőlem!”. De bizony Sinkovicsné, éppen ettől fél a kormány! Az önálló, gondolkodó, érdekeit megvédeni képes embertől, vagyis a polgártól.

Persze nem csak ilyen komoly dolgokról volt szó a televízióban. A 19-i Híradóban például a szerkesztők humora is megcsillant, amikor a börtönviszonyokat elemezték. Többek között kijelentették, hogy az elítéltek másképp viselkednek, hiszen van, aki korábban munkanélküli, van, aki bankigazgató volt.

Bár sok milliárd elpárolgott bankjainkból, de tessék mondani, tud valaki arról, hogy akár csak egyetlen bankigazgató is börtönbe került volna?

Utóirat: A 20-i Naptévében Forró Tamás a Kínpadra ültette a kiskőrösi gazdák egyik képviselőjét. Bár nemrég még az ÉS is elemezte egyik elfogult riportját, kín volt látni, hogy még ahhoz képest is hová süllyedt a hajdani sztárriporter. Amit itt produkált, csak a gdanski huligánokról szóló hajdani híradásokhoz hasonlítható.