Tocsik Gyulának és Tocsik Ivánnak is mennie kell

Sohasem hittem volna, hogy egyszer olyan jelentős SZDSZ-es személyiség igazolja vissza megállapításaimat, mint maga György Péter. Többször írtam ugyanis a kormányszolgálati médiumok egyik leghatásosabb manipulációjáról, arról, hogy a mai kormány egyre nyilvánvalóbb korrupcióit egybemossa az előző kormány feltételezett korrupcióival. [(Sugallván ezáltal, hogy erkölcsi alternatíva sincs, hiszen az ellenzék sem jobb a Deákné vásznánál.)]Eddig semmi reagálás. Még csak a cáfolatra sem fecséreltek energiát[„liberális” uramék]. Erre György, a fő etikus — leszállván felhőkakukkvárából —, megjelenik a január 26-i Hétben, és kijelenti: „Azt a kommunikációs technikát, amelyik azt állítja,
hogy a Fidesz és az MDF ugyanilyen típusú disznóságot követett el a maga idejében, azonosnak tartom a legelképesztőbb cinizmussal”.
 
 

Ehhez még — az MDF bizalmatlansági indítványához csatlakozva — azt is hozzátette, hogy (Tocsik) Gyulának és (Tocsik) Ivánnak is mennie kell. Megvilágosodásához az kellett csupán, hogy ő is érintetté váljon, mint a Márta asszonytól 64 milliót kapott, Virág Attila-féle Társadalmi Párbeszéd Alapítvány egyik kurátora. Hja, kérem, ha valaki korpa közé... Fontos volt ez a mondata. Üzenetértékű. Bár cikkeit olvasom a Népszabadságban — néha még olyan is van, amellyel egyetértek, mint a napokban a Xéniásokról írt szellemes cikkével —, de a televízióban ritkán látom. Utoljára talán 1993 szeptember 3-án kapott ilyen kiemelkedő szerepet a képernyőn, amikor a Demokratikus Charta híres-hírhedt esernyős gyűlésén — amelyet a Vérmezőn tartottak Horthy Miklós hazai temetése ellen tiltakozván — ő tartotta glóriaként a paraszolt Konrád György és Farkasházy Tivadar feje fölé. Meghatóan szép, alázatos gesztus volt ez. Az etika egyetemi tanára (nem tudom, hogy már akkor tanszékvezető volt-e, vagy csak később nevezték ki) segédmunkási szerepkörben. És már akkor is a közszolgálati volt a téma: „Sokan kérdezték tőlünk a napokban, hogy zenés, verses, táncos megemlékezésünk a Horthy-rendszerről miért nyilvános, és színhelye miért ismét az utca. Hiszen ezt a dolgot megbeszélhetné, mondjuk két történész is a tévében. Igen ám, de ezt a lehetőséget csak egy történész kapta meg a két csatornától. Volt ugyanis egy feltételük. Az illetőnek másodállásban legalább miniszterelnöknek kell lennie” — mondta az SZDSZ-es védernyő alól Farkasházy. Furcsa most ezt felidézni, hiszen Horn Gyula manapság egy hónap alatt többet szerepel a televízióban, mint Antall József három és fél év alatt.

Érdekes, a politikusok történészi végzettségének, illetőleg történészi munkásságának megítélése is mennyire megváltozott. Nemrég, ha Antall Józsefről, Für Lajosról, Katona Tamásról vagy Raffay Ernőről volt szó, akkor a történész jelző a politikusi alkalmatlanság szinonimájaként szerepelt a sajtó meghatározó részében. Ma Pető Iván, Magyar Bálint, netán Kósáné Kovács Magda avagy Csintalan Sándor politikusi megítélésénél ez a szempont fel sem merül. Magyarázza is már szegény Péter, hogy soha egy ülésen sem vett részt, soha semmit sem írt alá, sőt nem is tudott eme pozíciójáról — de hiszi, aki hiszi. [Bár politikai állásfoglalásaival élesen szemben állok, magam részéről hitelt adok mentegetőző szavainak, hiszen egyetemista kora óta ismerem, és nehezen tudom elképzelni, hogy korrupt lenne.] Igyekeznie kell a mosakodással, mert talán ő maga sem tudja, de egy másik SZDSZ-alapítvány kuratóriumának is tagja, méghozzá igen előkelő társaságban. Többek között Budai György (a másik tocsikoló, SZDSZ-hez „közel álló” üzletember), Petschnig Mária Zita és Hőnigh Antal is tagja az Európai Magyarországért Alapítvány kuratóriumának. (Még Forgács Pál, a legendás és "független" szakszervezeti vezető is közéjük tartozott tavalyi haláláig.) Ha György Péter nem tudná, ennek a Kornis Mihály és Bródy János alapította (1989), pártsemlegesnek mondott, jótékonykodó szervezetnek „folyóirat-kiadás, művek megjelentetése, szakmai összejövetelek szervezése” a célja. Kuratóriumában pedig korábban olyan nevek „fordultak meg”, mint Kis János, Demszky Gábor, Fischer Iván (talán itt találkozott először Budapest vőlegénye kedvenc karmesterével), Kőszeg Ferenc, Rajk László, Konrád György, Mészöly Miklós, Princz Gábor. (Egyes nevek talán magyarázatot adnak arra is, hogy honnan van pénze az alapítványnak.) Óvatosnak pedig azért kell lennie, mert ezt az alapítványt is Virág Attila vezeti. Igaz, csak egy éve. Akkor vette át ugyanis a miniszterré avanzsált Magyar Bálinttól. Etikaprofesszorunk eme alapítványa vállalkozni is szokott. Cégei közül az Önkorpriv Információs és Szolgáltató Kft. például az önkormányzati privatizációt segítette „szakmailag” — megfelelő díjazásért. Az alapítvány tulajdonosa volt egy szocialista és egy Fidesz-alapítvánnyal együtt annak a Pergamon Press Rt.-nek, amely a Nagy Imre KISZ-vezér által privatizált Vasárnapi Híreket adta ki. (Később a lap és vele a részvények is Fenyő Jánoshoz kerültek.) Másik vállalatuk, a Royal Informatikai és Video Kft. pedig a tévének is dolgozott, annak pártsemleges közszolgálatiságát elősegítendő.

A hajdani Hálózatból átalakult SZDSZ-t egyébként egész alapítványi hálózat veszi körül. Például az Alapítvány a Magyarországi Önkormányzatokért, amelyet a sikeres vállalkozó és ismert SZDSZ-ügyvivő, Wekler Ferenc vezet. (Szintén a propagandában jeleskedik, hiszen ők adják ki az Önkorkép című, Interneten is olvasható lapot.) A Politikai Tanulmányok Intézete nevű alapítvány pedig a frakció szakértői munkáját szervezi. (Ők finanszírozták például a híres, Hol tart most a szabad gondolat? című felmérést, amelynek segítségével az előző ciklusbéli mélypontról kikapaszkodott az SZDSZ.) De található SZDSZ-es alapítvány minden megyében, sőt a fővárosi pártszervezetnek is megvannak a saját alapítványai. Az alapítványi hierarchia csúcsán azonban az immár Pető Iván elnöksége alatt, a párt támogatására, a párt által létrehozott Szabad Demokratákért Alapítvány áll. A kuratórium tagjai az ügyvivők, elnöke Pető Iván. (Bejegyzésével a „független” magyar bíróság figyelmen kívül hagyta azt, amit más esetekben nem, vagyis az „alapító nem szerezhet meghatározó helyet a kuratóriumban”. Nem hiába van azonban ilyen neves vezetése, a Szabad Demokratákért Alapítvány még a nagyszámú hazai párt alapítványok közül is kiemelkedik azzal, hogy ők szerezték eddig a legtöbb pénzt pártjuknak. Csak 1994-ben 246,5 millió forintot szedtek össze. (A megoldás előnye: nem kell feltüntetni a párt támogatóinak nevét.)

Szóval lesz mire rácsodálkoznia a nézőnek, hallgatónak, ha a közszolgálati elkezdi ismertetni vele az SZDSZ-es hálózat és a [„csak-úgy”-ban nemrég emlegetett] szocialista network háttértitkait és lassan évtizedes összefonódását. Talán még arra is rádöbben a választópolgár, hogy a mai koalíció sokkal korábbi, mint ahogy azt ő tudja, és valójában nem is a választók, hanem a pártalapítványok (a szocialista alapítványok felsorolását és a szabad madarakkal való együttműködésük leírását a helyhiány okából mellőzöm) névtelenségbe burkolózó támogatóinak akaratából, gazdasági érdekeinek kiszolgálására jött létre.

Kideríteni való pedig még akad bőven. A jéghegy azon csúcsa, amit fentebb leírtam, ha nem is közismert, de már ismerhető. Az adatok java ugyanis a HVG gazdasági újságírójának, Juhász Gábornak a nemrég megjelent Pénzképviselet című könyvéből való.

Más történész pártelnök is hozott létre alapítványt, vethetné közbe a tájékozott olvasó. Igaza is van, hiszen Antall József még 1990 februárjában — a nyugati szokásoknak megfelelően — ezen céllal szervezett egy párizsi vacsorát. Az itt befolyt összeg volt az alapja a Batthyány Lajos Alapítványnak. De hát ez kissé más történet. Ez az alapítvány nem támogat pénzzel pártot, és egy vacsoránál látható, ki vesz rajta részt. Kíváncsi lennék arra is, hogy hány frankot tudna most „összevacsorázni” Párizsban akármelyik koalíciós párt elnöke...

Szóval lenne mit búvárkodnia a közszolgálatinak, de ehhez nemcsak elszánása hiányzik, hanem szakmai színvonala is. Ez utóbbira az a jellemző, ami január 24-én történt. A Híradó ismertette a harci kutyások sajtótájékoztatóját és egy nyilatkozó hölgy alá annak a Kovács Violettának a nevét írták, aki ismert állatvédő újságíró, a MUOSZ állatvédelmi tagozatának vezetője, és mi sem áll tőle távolabb, mint ezen genetikailag manipulált szerencsétlen állatok elterjesztését reklámozni. Violetta még csak ott sem volt a tájékoztatón. Korábban viszont több ízben hívta fel a műsor szerkesztőinek figyelmét állatvédelmi témákra, akik a fülük botját sem mozdították. Bezzeg, ha a pitbullokról volt szó! Az ugyebár szenzáció. A szenzáció pedig fontosabb minden egyéb értéknél, még a humánumnál is. Az állatbarátok a megmondhatói, mennyit ártottak ezzel az állandó hisztériakeltéssel. Minden ilyen híradós sztori után megszaporodott például az agyonvert kóbor kutyák száma.

Elkötelezettségükről pedig csak annyit, hogy nemcsak előtte való este, de még 22-én a Magyar Kultúra Napján sem igen vettek tudomást az eseményről. Csak a Híradó utolsó előtti (tizenkettedik) blokkjában mutatták Magyar Bálint kitüntetésosztogatását. A rádió viszont most igen elegáns volt. A Ráadásban az elcsatolt területek magyarsága kultúrájáról adtak — eléggé lehangoló — körképet.

Mégis változott valami, néha már szinte kritikus blokkok is találhatóak a Híradóban, tehát helyes volt korábbi megérzésem. Január 28-án, amikor e sorokat klimpírozom, oly sok jel nem mutatja még ezt, hogy külön fejezetet szentelhessek neki a sorozatban, de talán a jövő hétre megszaporodnak a példák. Ehhez az éledő kritikusi attitűdhöz persze, maguk a koalíciós politikusok is hozzásegítik a tévés újságírókat, akik a korrupciós botrány eszkalálódása idején — meglepetésemre — épp olyan tehetetlen dühvel fordulnak szembe a sajtóval, mint az előző kormány pártjainak politikusai tették. Eddig Csintalan Sándor vitte el a pálmát, aki a 16 Órában Rádai Eszter mikrofonja előtt a következőket mondta Kiss Ernőnek a Központi Bűnüldözési Igazgatóság vezetőjének a parlamenti bizottság előtti meghallgatásáról készült híradós feldolgozásról: „nagyon kevesen vették észre, hogy a közszolgálati Híradóban a tábornok úr például olyan kérdésekre válaszolt, amelyeknél a kérdés első részét a televízió riportere fogalmazta meg, a második részét pedig a bizottsági ülésen ülő parlamenti képviselő, és a kettőt összecsúsztatták”. Több se kellett a híradósoknak, már ment is a rádióba a gyorsfutár, ahol rögtön be is játszották az eredeti hangfelvételt, igazolván, hogy mit mondott a tábornok, majd ezt az Esti Krónikában is megismételték. (De nem a Híradó kifogásolt részletet játszották le, hanem a musztert. Igazolhatom viszont, hogy ez esetben fedték egymást.) Pedig némi igaza volt Csintalannak, sokszor igen zavaróak az időhiány(?) miatti félbevágott mondatok, vagy a négy mondatban összefoglalt sajtótájékoztatók, ahol például Torgyán csak tátog, mert a riportert halljuk. Joggal gyaníthatja bárki, hogy ilyenkor manipulálnak. Tessék csak tovább kurtítani a Híradót. Előbb-utóbb védhetetlen hibát követnek majd el. Szóval van már egy olyan, a témákat villanásnyi időben, slágvortokban feldolgozó híradónk, amely egyre jobban hasonlít a kereskedelmi televíziók megoldásához, van egy Aktuálisunk, amely esetenként csak egy témát dolgoz fel húsz percben — csak olyan nincs, amilyen kellene, amihez például az Objektív szerkezetileg közel állt.

[Január végén volt még egy olyan - témánk szempontjából megkerülhetetlen - tanulmány is a Magyar Nemzetben, Varga Károly avatott tollából, ami a médiumoknak a választók döntéseire gyakorolt hatásával is foglalkozik. Erre alkalomadtán még szeretnék visszatérni.]

A magyar írott sajtót egyelőre az foglalkoztatja legjobban, hogy többet keres-e Peták István igazgató egymilliónál, vagy nem. Peták a Napkeltében bevallotta, hogy maga sem tudja. Viszont szeretné megállítani beosztottjainak „jogtalan és ellenőrizhetetlen jövedelemkiáramlását”, és folytatná a tévés korrupciós gócok felszámolását.

Ennyiért önök is szívesen átvállalnák Peták gondjait? Mert én nagyon. Legalább egy hónapra.