Göncz Árpád hálás az „ezerszáz évvel ezelőtti” ukránoknak
[„Hálával tartozunk a rég volt, ezerszáz évvel ezelőtt volt ukránoknak, hogy lehetővé tették, hogy a magyarok ide jöjjenek a Kárpát-medencébe.”]
 

A Híradó valódi szakmai színvonalát, a hatalom érdekeit szem előtt tartó manipulációit, eddig úgy mutattuk be, hogy több, hasonló csúsztatásokat alkalmazó példából vontunk le következtetéseket. Ha igazunk van, az ellentétes módszernek is ugyanazt kell mutatnia, [hiszen az ismert szólás szerint a cseppben is benne van a tenger.]
 

Ezért választottam egy témát, elnökünk ukrajnai útjának Híradó béli bemutatását. A látogatásról november 14-én, csütörtökön értesülhettek a nézők. A beszámoló a Híradó közepe táján[, jóval az aznapi tocsikolás] után következett. Miközben a képeken az elnökök előtt díszmenetben vonuló katonákat, tárgyaló asztal mellett ülő, majd sajtótájékoztatót tartó politikusokat láthattunk, a riporter a következőket mondta: „A magyar ukrán kapcsolatok kiegyensúlyozottak, jó irányba fejlődnek, azokat politikai problémák nem terhelik. Így értékelte egybehangzóan a két államfő a kétoldalú viszonyrendszert. (...) Leonyid Kucsma kijelentette: a NATO bővítésével kapcsolatban örömmel állapíthatom meg, hogy nincs közöttünk véleménykülönbség. Az eszmecserén érintették a vereckei emlékmű körüli bonyodalmakat is — válaszolta az Interfax hírügynökség kérdésére Göncz Árpád.” Innen maga Göncz Árpád vette át a szót: „Én azt merném mondani, hogy hálával tartozunk a rég volt, ezerszáz évvel ezelőtt volt ukránoknak, hogy lehetővé tették, hogy a magyarok ide jöjjenek a Kárpát-medencébe és ott gyökeret verjenek. Én azt hiszem ez nem olyan nagy baj ha megörökítjük.” Majd ismét a riporter: „Göncz Árpád szerint feltehetően az egyik fél nem fejezte ki nyilvánvalóan a szándékát, a másik pedig túl érzékenyen reagált.”

Másnap, pénteken semmit sem tudtunk meg a történésszé előlépett elnökünk programjáról. Szombaton, 16-án viszont  már ezt a látogatást tartotta a szerkesztő a legfontosabbnak, mert ezzel kezdődött a Híradó. A bemondó a következő mondatokkal vezette be a képeket: „Göncz Árpád és Leónyid Kucsma ukrán elnök Záhonynál ünnepélyesen felavatta a felújított Tisza-híd kibővített szakaszát. A köztársasági elnök Ungváron találkozott kárpátaljai magyarság képviselőivel. Délután Kijevben aláírták a háborús sírok kölcsönös megóvásáról szóló egyezményt.” Lényegében ezt ismételte meg a tudósítás is, kiemelt azonban egy momentumot. Adjuk át ismét a szót a riporternek aki a Göncz-Tóth beszélgetés képei alatt a következőket mondta: „A magyar államfő délután Ungváron találkozott a kárpátaljai magyar társadalmi szervezetek képviselőivel. A kijevi parlament egyetlen magyar nemzetiségű képviselője, Tóth Mihály azt mondta a köztársasági elnöknek, hogy bölcs magyar állami politika segítheti a magyar kisebbség megmaradását. A magyarság számarányát tekintve nem jelentős politikai tényező, mégis kívánatos lenne — vélte Tóth Mihály — , ha megengedhetné magának a kettős identitás luxusát, azaz ragaszkodását szülőföldjéhez, országához, és ragaszkodását nemzetiségéhez.” Majd Göncz Árpád következett: „Ehhez kettő kell. Egyszer egy ember aki ezt tudomásul veszi, és egy olyan államhatalom, ami lehetővé teszi.” A tudósítást a riporter fejezte be: „Az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség, más szervezetek nevében is, az államfőnek átadott levélben több olyan problémát fogalmazott meg, amelyet véleményük szerint önerejükből képtelenek megoldani. Szerintük vegetál a kárpátaljai írott és elektronikus sajtó, befagyasztották a magyarság számára fontos intézmények bővítését, vontatott a magyarlakta települések történelmi neveinek visszaállítása. Több támogatást kérnek a határmenti együttműködés fejlesztéséhez, és véleményük szerint tovább kell javítani a határok átjárhatóságát.” Nocsak! Ilyen felhőtlen a helyzet?

[De nézzük sorjában.] Ami a Híradó által kiemelt témát, NATO tagságunk ukrán támogatását illeti, talán még a „nincs különbség” formulánál is többet árul el a Népszava, Faragó András elnöki szóvivőt idézve, aki szerint : „Az ukrán  fél majdhogynem támogatta Magyarország euroatlanti közeledési szándékát, amibe beletartozik a NATO-csatlakozás is.” Mindezt mind a Híradó, mind a napilap mintegy meglepődve, megkönnyebbülve tálalja. Pedig erre lehetett volna számítani, hiszen az MTI már október végén közölte a következő hírt: „Ukrajna egyéni partnerségi megállapodást kíván kötni a NATO-val. (...) Egy ilyen megállapodás aláírására már az 1997 nyarára tervezett NATO-csúcson sor kerülhet — idézte Ihor Harcsenko külügyi főosztályvezetőt az Internews híriroda. Az ukrán illetékes szerint a megállapodás rögzítené Ukrajna és a NATO stratégiai partnerségét. Ebben az egyezményben Ukrajna olyan tömbön kívüli államként szerepelne, amelyet különleges kapcsolat köt össze a NATO-val.”

Ukrajna még katonailag is „biztosította” magát, mert az MTI október 16 és 17-i jelentése szerint ott járt Keleti György, aki közölte partnerével, hogy hazánk csak „azért kíván a NATO tagja lenni, hogy növekedjen a térségbeli biztonság szintje.” (Ez bizonyára meghatotta a térség biztonságáért aggódó ukránokat.) Keleti azt is kijelentette, hogy „Magyarország esetleges belépése a NATO-ba nem jelenti egyszersmind azt is, hogy Budapest beleegyezik atomfegyverek telepítésébe az ország területén.” (Hogy örülhet ennek Brüsszel!) Keleti György  „átadta javaslatait a magyar-ukrán katonai bizalomerősítő intézkedésekről is”. (Valószínűleg azért, nehogy továbbra is rettegjenek az ukránok az egyre félelmetesebb magyar haderőtől.)

Komolyra véve szót — és most nem törődve Keleti Györgynek azzal a hazafias kijelentésével, hogy ő elsősorban nem hazánk biztonságát akarja erősíteni —, ha az elnök környezete és a magyar sajtó meglepődött az ukránok NATO-tagságunkkal kapcsolatos „engedékenységén”, akkor nem voltak felkészültek.

Ami az „ezerszáz évvel ezelőtti ukránok” és magyarok kapcsolatát, átengedő szívélyességüket illeti, nem is Anonymust az elfogult magyar „nacionalistát” idézném — hiszen szellemisége mind az elnöktől, mind a Híradótól távol áll —, hanem Dzsajháni bokharai tudósnak Ibn Ruszta arab és Gardízi perzsa fordításában fennmaradt szövegét, amely reálisan ábrázolja a akkori szlávok (hol voltak akkor még az ukránok!) és a magyarok viszonyát: „Állandóan legyőzik a szlávokat, akik közel laknak hozzájuk. Súlyos élelmiszer-adókat vetnek ki rájuk, és úgy kezelik őket, mint foglyaikat. (...) Meg-megrohanják a szlávokat, és addig mennek a parton, amíg a bizánciak országának egy kikötőjéhez nem érnek, amelynek Kercs a neve. (...) Amikor a magyarok Kercsbe érnek, az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak. A magyarok eladják nekik a rabszolgákat és vesznek bizánci brokátot...” Most ne élcelődjünk azon, hogy milyen szobrot állíthatnánk a hálának (Göncz túllihegi az internacionalizmust, hiszen maguk az ukránok is csak a két nép barátságáról akartak a hágón szobrot emelni.) hanem inkább azon gondolkozzunk el, miért közölte a Híradó ezeket a mondatokat Göncztől. Netán a szerkesztő sem ismeri a magyarok történelmét? Ők is túllihegtek, vagy égették a botcsinálta történészt? Azt miért nem kérdezték meg a kritikus újságírók, hogy miért mond le a magyar állam a   vereckei honfoglalás-emlékmű felállításáról?  (Ezt nem a Híradóból, hanem a korrektebb MTI jelentéséből lehet tudni, hiszen Kucsma elnök a szoborral kapcsolatban a következőket jelentette ki: „Göncz úr azt mondta, hogy állami szinten ezt a kérdést levesszük a napirendről, én pedig azt mondtam, hogy állami szinten nem vetem fel.”) De azt sem kérdezték meg, hogy az alapszerződés által biztosított lehetőséget, a két külügyminiszter évenkénti találkozóját miért nem használta ki Kovács László a szobor ügyének tisztázására. A felkészült riporter és szerkesztő bizonyára olvasta az október 12-i Kárpáti Igaz Szó-ban az ukrán-magyar kormányközi vegyes bizottság üléséről készült részletes beszámolót is. Ezzel kapcsolatban sem volt semmi megjegyezni valójuk?

Summázva: A Magyar (?) Köztársaság szocialista-liberális kormánya — Göncz Árpáddal az ukránoknak megüzenve —, lemondott a magyar identitás egyik alapvető szimbólumának, a honfoglalásnak, földrajzi kezdő pontján, a Vereckei-hágón, emlékművel történő megörökítéséről. Illetőleg arról, hogy támogassa az ott élő magyarokat ezen tervük megvalósításában. A Híradó pedig olyan sunyi módon szolgálta ki ezt a magyaridentitás-ellenes politikát, hogy ki sem merte mondani a lényeget. Azt, hogy Göncz lemondott az emlékműről.

A második tudósításban is van egy képtelenség. Tóth Mihály kettős identitásnak nevezi a magyarsághoz és a szülőföldhöz, az országhoz történő ragaszkodást. A kettős identitást ugyanis azt jelentené, ha Tóth Mihály úr nemcsak magyarnak, hanem ukránnak is érezné magát. Az, hogy ragaszkodik országához, csupán azt jelenti, hogy lojális állampolgár. (Ez egy volt kommunistától az elvárható minimum arrafelé.) Valakinek a szülőföldjéhez való ragaszkodása pedig valójában a nemzetiségéhez történő ragaszkodásával azonos. [(Miként Kis János is helyesen emeli ki a Beszélőben közölt, Túl a nemzetállamon című cikkében a TGM által a Magyar Hírlapban provokált tavalyi vita egyik hozzászólójától: Szentendre, egy szerbnek valójában a szerb haza része. De ahogyan van „szentendrei szerb haza”, úgy van „szabadkai- és ungvári-, sőt vereckei magyar haza” is.) Persze ezt Tóth úr nem tanulhatta meg a fejtágítókon, de Göncz Árpádnak tudnia illett volna. Ha még ő számára is zavaros az identitás kérdése, akkor még mindig ott kellene lennie a szakértő szerkesztőnek! De nem volt ott. Vajon miért nem?]

Legalább ekkora kívánnivalót hagyott maga után az is, hogy a hivatkozott kárpátaljai magyar szervezetek közül csak az egyiket, a kisebbek közül valót, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetséget mutatták — Tóth Mihály személyében. A Kárpátaljai  Magyar Kulturális Szövetségről, amelyik a magyar helyhatósági helyek közel hetven százalékával rendelkezik, említés sem történt. Se képben, se hangban. [Vajon miért nem?]

Ennek megértéséhez néhány évet vissza kell mennünk a történelemben. A rendszerváltozás elején, az elszakított területeken megalakult magyar pártok legkönnyebben és leggyorsabban az MDF-el alakítottak ki jó kapcsolatokat. Ez később praktikusnak is tűnt, hiszen ez a párt lett a kormány vezető ereje. A mostani kormánypártok ezt azzal kívánták ellensúlyozni, hogy a később alakult és kisebb pártokat támogatták, illetőleg — miként az RMDSZ esetében — egy hozzájuk húzó belső ellenzéket igyekeztek erősíteni. Az új kormány 1994-ben bírálta is elődje politikáját, mondván: egyes pártokat előnyben részesített mások rovására. Mára már világos: ez a szlogen arra szolgált, hogy megpróbálja leplezni a „szocialisták” és a „liberálisok” agresszív terjeszkedő politikáját a határon túli magyar szervezetekben. Az eredmény mára kézzel fogható: több párt szétszakadt, és egyre gyengébb választási eredményeket érnek el. (Ne tévesszen senkit sem meg az RMDSZ viszonylagos sikere, sőt Szabó Miklós SZDSZ-es képviselő Népszavában közölt cikke sem. Szabó akadémikus úr ugyanis abban látja ennek a sikernek az okát, hogy a romániai magyarok legnagyobb pártja szakított az MDF-el. Azt ugyan nem tudom, hogy szakítottak-e, de azt igen, hogy ugyanúgy kevesebb szavazatot kaptak most, mint négy éve — és hárommal kevesebb képviselőt is küldenek a parlamentbe is —, amiként 1994-ben az SZDSZ-re adott szavazatok és képviselőiknek száma is visszaesett a korábbi választáshoz képest. Az más kérdés, hogy miért lettek mégis kormánypárt, miként lehet az RMDSZ is — ha nem vigyáz.)

Tóth Loránd, kijevi magyar nagykövet a múlt hónapban el is szólta magát, az MTI-nek nyilatkozván: „Nagyon sajnálatos, hogy egyes ukrajnai magyar szervezetek tevékenységében időről időre megjelennek olyan mozzanatok, amelyek nemcsak hogy nem mozdítják elő a két ország kapcsolatait, de még saját közösségük és a Magyar Köztársaság érdekeit is figyelmen kívül hagyják.” A nagykövet azt is elítélte, hogy „bizonyos szervezetek meghatározott vezetőinek ma szorosabb munkakapcsolata van egyes magyarországi szervezetekkel, körökkel és személyiségekkel, mint annak a térségnek a vezetőivel, amelyet szülőföldjüknek mondhatnak.” A szemlélet módfelett ismerős. Horn Gyula is azért tolta le a magyarok idei világtalálkozóján a határon túli magyar politikusokat, mert nem követtek el mindent saját államuk vezetőinek megnyugtatására autonómia tervezetükkel kapcsolatban. Magyarán: számon kérte például Duray Miklóstól, vagy Tőkés Lászlótól, hogy ők nem olyan puszipajtásai Meciarnak, vagy Iliescunak, mint ő maga.

A dolog egyébként a magyar parlamentben folytatódott, már Göncz hazatérte után. Németh Zsolt interpellációjára Szent-Iványi István azt válaszolta, hogy a nagykövet is megkapta a maga [letolását] beosztását, hiszen nem az önálló politizálás a dolga. Kijelentése tartalmi részével viszont egyetértett a Külügyminisztérium. Valamint Göncz Árpád, és a TV Híradó is. Ezért mutatták csak a budapesti kormány által preferált, identitászavarral küszködő Tóth Mihályt. [(Azt már fel sem merem tételezni, hogy más szervezetet meg sem hívtak a fogadásra.) Summázva: a Híradó ezzel a tudósítással ismét túllihegve igazodott az „irányvonalhoz”. Mint nem is olyan régen...]

Az MTI pedig kihasználta, hogy még nem érvényesül a szocialista kézi irányítás vezetésében, és a következő hírt hozta nyilvánosságra: „A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség továbbra is fenntartja eredeti szándékát a honfoglalás kárpátaljai méltatását illetően, s felszólítja az illetékeseket, hogy az ukrán alkotmányban, az ország egyéb törvényeiben és a hatályos nemzetközi dokumentumokban biztosított jogok alapján tegyék lehetővé a vereckei emlékmű megépítését és a millecentenárium méltó megünneplését.”

Ezt a szombati Híradót egyébként Csiha Judit nyilatkozata zárta a privatizációról: „A folyamat végén természetesen lesz egy nagy elszámolás, aminek a lényege az, hogy megpróbálunk arról számot adni mi történt az állam vagyonával az eltelt négy  év alatt.”

Vajon tényleg lesz elszámolás? Vagy most is elmarad?