A Jugoszláv Televízió „szinte tudomást sem vesz az ellenzékről”
 

Akik mostanában tudatosan figyelik az elektronikus médiumok hírszolgáltatását, de még emlékeznek arra, hogy az előző kormányzat idején milyen elveket is hirdettek meg és terjesztettek el a közvéleményben a sajtószabadság és az objektív tájékoztatás „liberális” bajnokai, mostanában meghökkenhetnek, milyen gyakran megsértik ezeket. Többnyire ugyanazok, akik hajdanán meghirdették. Persze a felsőbbrendűek kritikája így sem maradhat el. Mélységes felháborodással szokták elítélni a tőlünk keletre és délre munkálkodó, a hatalmat kiszolgáló sajtót...

Különösen feltűnő volt ez a jelenség a forradalom negyven éves évfordulóján, a nemzeti ünnepen sugárzott hírműsorokban. Október 23-án a televízióban nem a hírműsorok voltak a legfelháborítóbbak, hanem az ünnephez nem illő műsorszerkezet, a Híradóban megint nem mulasztottak el egy kis ünnepi csúsztatást, egy kis eltérést a meghirdetett elvektől. Annak idején például elmagyarázták, hogy a politikus nem lehet magánember. Például egy párt alelnökének nem lehet magánemberként „írói munkássága”. Igazuk volt.

Most meg mit látott az ember! Október 23-án, az MTV Híradójának mind a déli, mind az esti kiadása is mutatta, amint Göncz Árpád (köztársasági elnök) és Kuncze Gábor (belügyminiszter) magánemberként koszorúzzák meg a 301-es parcellában nyugvó hősök emlékművét. Mitől magánemberi ez a gesztus? Saját konyhapénzükből csípték le a koszorú árát? Saját Trabantjukon pöfögtek ki a temetőbe? Saját családi emlékként filmezték le a koszorúzást?

Egy politikus magánemberként elmehet a fodrászhoz, kihúzathatja a fogát, sétáltathatja a kutyáját — ha nem ad róla hírt a sajtó, nem mutatja be a televízió. Ha viszont ezeket a magánemberi cselekedeteket a közszolgálati médium bemutatja, akkor népszerűsíti őket, tehát a kutyasétáltatást a politikus végezte.

A politikusokról (be)mutatott kép ugyanis fontos információ az embereknek. A választók döntését tudniillik sokkal inkább befolyásolja a szavazó-urnák előtt, hogy mennyire szimpatikus, netán ellenszenves neki egy-egy párt valamelyik  frontembere, mint a szinte senki által nem olvasott pártprogram.

[De hát miért nem volt hivatalos program a temető? Ezt már a rádió Déli Krónikájából tudtuk meg: november negyedikéig a vidám győzelmi hangulatra, és ne a gyászra emlékezzük. És ne a megtorlásra — tehetné hozzá az eseményeket ismerő hallgató. Nem ildomos ugyanis végiggondolni, hogy milyen helyzetben vannak most az akkori főszereplők, a forradalmat vívó nép, a „pesti srácok”, illetőleg a megtorlók. Netán a megtorlók utódai és politikai örökösei.]

Persze, régiónk tele van politizáló magánemberrel. Amennyire örülhettünk, hogy az Objektív bemutatta a lengyelek '56-os „véráldozatát”, annyira lehangoló volt a Déli Krónika 23-i híre a Szejm döntéséről. Nem is az volt érdekes, hogy Jaruzelski tábornokot nem lehet felelősségre vonni hajdani katonai puccsa és az azt követő — ismerjük el: a kádárihoz képest szolid — megtorlás miatt, hanem az indoklás. A lengyel parlament baloldali többsége szerint ugyanis azért volt jogos a puccs, mert a Szolidaritás meg akarta dönteni „a fennálló társadalmi rendet”.

De hát végül is megdöntötte. És ennek köszönheti a lengyel nómenklatúra is, hogy legálisan tőkés lehetett, és erre támaszkodva legitim módon — szuronyok és puccsok nélkül — birtokolja a hatalmat. A szocialista (pardon, ott szociáldemokratának nevezik magukat) képviselőkben bizonyára magánemberi, milliomosi mivoltuk is munkálódott, amikor meghozták a felmentő döntést.

Vigyázni kell a vagyonra, ami elveszhet, ha csak úgy joga lenne a népnek „a fennálló társadalmi rendet” megdönteni. (Kormány megdöntését megkísérelni pedig csak taxisblokád szervezőknek szabad — legalábbis nálunk.) Persze politikai érdekük is azt diktálja, hogy ne firtassuk a múltat, hiszen furcsa dolgok derülhetnének ki. Úgy látszik, Lengyelországban a hatalmon levők magánemberi és politikai érdekei egybeesnek. Feltehetően a magánemberi és politikusi létük is. És nálunk?

A Híradóval mégis azért elégedetlenkedett például az MDF, mert őket nem mutatta, bezzeg Szabó Ivánt! Még mindig nem szoktak hozzá? Egyébként nehéz is eleget tenni mindenki kívánságának, hiszen a Híradónak bizonyos fokig be kell tartania a protokollt — például előbbre való egy vidéki rendezvényen bármelyik minisztert mutatni, mint a szintén jelenlevő ellenzéki frakcióvezető helyettest —, ezért mindig lesznek, akik panaszkodni fognak. No de akkora szarvashibát mégsem szabadna elkövetni, mint a következő napon, amikor a Híradónak csak a második felében — tehát a „futottak még hírek” között — szerepelt a legfontosabb nyugati emlékezés forradalmunkra. A képek „alatt” a következőket hallhattuk: „Emelkedett hangulatú, a maga nemében példátlan megemlékezésen tisztelgett az 1956-os forradalom emléke előtt Strassbourgban az Európai Parlament. Az Európa Unió országainak választott képviselőiből álló testület plenáris ülésén részt vett a magyar országgyűlés küldöttsége is, élén Orbán Viktorral, az európai integrációs ügyek bizottsága elnökével. A delegációt az ülésteremben meleg taps köszöntötte. Az Európai Parlament tagjai a megemlékezések sorában kivételes módon, állva hallgatták végig Fontaine asszonyt, a parlament alelnökét, aki ünnepi beszédében a magyar forradalmat a közép-európai diktatúrák megtörésére tett legbátrabb és legambiciózusabb kísérletnek nevezte. (...) Szavai után a plenáris ülés résztvevői egyperces csenddel adóztak a forradalom áldozatai emlékére.”

Ha megemlékezés tényleg „példátlan” volt — és az volt! —, akkor miért nem ezzel kezdték a Híradót? A tévés protokollnak ugyanis a sorrend is fontos eleme. Most viszont nemcsak a protokoll, hanem az esemény hírértéke is ezt a tudósítást követelte volna az élre. (A kiemelt, a kezdő hír egyébként az ÁPV Rt. „forradalmian” új vezetősége volt.) [A nézőben pedig bujkált a kis ördög. Csak nem Orbán miatt dugták el az eseményt?]

A Híradó végére is jutott egy jóval előbbre kívánkozó hír: a kiváló erdélyi történészt, Jakó Zsigmondot nyolcvanadik születésnapján kitüntette az anyaország Tudományos Akadémiája.  Csak egy mondatot engedett meg neki a híradós-protokoll: "Gyökértelen társadalom, gyökértelen ember, nem tud olyan teljesítményt nyújtani a jövő számára sem, mint aki tudja, hogy hova tartozik."

Erre a híradós protokollra, „nemzet- és gyökérszempontú” híradós értékítéletre mi sem jellemzőbb, minthogy mind a két fentebb ismertetett hírt kihagyták a második kiadásból...

Az előzmények miatt már fokozott érdeklődéssel vártam a november eleji (hír)műsorokat. Vajon, bepótolják-e a 23-i mulasztást, méltó módon emlékeznek-e meg a gyászról és a megtorlásról? Vajon, erősítik-e a populációnak, az 56-os forradalom identitásnövelő emlékébe visszanyúló, igencsak csenevész gyökereit? Várakozásomban nem is csalódtam. Harmadikán, vasárnap, főműsoridőben csupán a Magyarok Cselekedetei — egyre javuló — sorozata jelezte a következő nap jelentőségét. (Ezzel az MTV — a Másság Televíziója — elérte a tolerancia csúcsait. Még Nagy Gáspár verset is mondtak benne.) Késő este pedig egy 1956-ban szétszóródott magyar család — néha már magyarul is törve beszélő —, tagjaival készített kiváló dokumentum műsort is láthattak a nézők. Mármint azok, akik venni tudják a West Deutsch Rundfunk adását.

Negyedikén, a forradalom leverésének évfordulóján, a Déli Krónikának is csak a 15. percében, nagyjából a közepén említették a 301-es parcellát, vagyis áttételesen a kivégzett hősöket. Természetesen az állami méltóságok közszerepeltek. Ismét Göncz Árpád és Kuncze Gábor koszorúztak a temetőben — immár hivatalosan. A Híradóban viszont már kezdő hír volt, hogy elzárták a Forradalom lángját (Milyen találó szimbólum a Batthyány-örökmécsestől háromszáz méterre. Érzékelteti, hogy korunkban így szereti a hatalom elzárni a nemzet nekibuzdulásait, ha nem őt szolgálják.) [a Kossuth-téren], és koszorúztak a parcellában. Kik? Először természetesen Göncz Árpád és Kuncze Gábor. Sőt! Ezen az estén semmi Ki mit tud, hanem nyolc órakor egy film következett a mártír költő, Gérecz Attila emlékére. A félórás filmetűd sajnos tipikusan értelmiségi rétegműsor volt. No végre, sóhajtott fel Friderikusz-népe a film végén, még elalvás előtt láthatom a Simlis és szendét.

Bizony — mélázik el az igényesebb néző —, a simlisek mostanában szinte minden nap szerepeltek, a szendék, a szocialisták viszont szinte láthatatlanok voltak a forradalommal kapcsolatos ünnepségeken. A magyar sajtó ismeretében talán nem véletlen, hogy a bécsi Kurier figyelt fel rá: félszívvel ünneplik a forradalom évfordulóját a magyar kormány képviselői...

Közben a világ már a választások lázában égett. Az elsejei Déli Krónikában a rádió belgrádi tudósítója, Varga Szilveszter ostorozta is a hatalmat kiszolgáló hivatalos Jugoszláv Televíziót, amelyik „szinte tudomást sem vesz az ellenzékről” és vezető hírként mindig Milosevicset közvetíti. A minap például a szocialista vezér csak 400 meghívottnak tartott gyűlést, míg az ellenzéknek több ezres tüntetése volt, mégis csak az első esemény szerepelt a televízióban — mondta a tudósító. A magyar néző pedig felsóhajt: De jó, hogy nem a Balkánon élünk.

Ezt igazolta is rögtön a Krónika azon tudósítása, amely a kulturális miniszter TIT-béli szereplését értékelte, aki a honoráriumok tb-járulákáról beszélt: „Nagy kő esett le a hallgatók szívéről, mert Magyar Bálint előadta, van megoldás, hiszen ezen dolgozik a kulturális kormányzat.”

Másnap már Molnár Gusztáv politológus nyilatkozott a jugoszláv választásokról a rádió hírműsorában és kiemelte: „nem is lehetett más az eredmény, mert Milosevicsék leplezetlenül birtokolják a médiahatalmat”.  Nocsak — gondolkodik el a hallgató. Ilyen direkt összefüggés lenne média feletti hatalom és tényleges hatalom között? Aki pedig olvasta a Magyar Nemzetben a Kód Piac- és Médiakutató Intézet összehasonlító felmérését az MTV hírműsorairól, azon is elgondolkozhatott, hogy egy fejlettebb társadalomban a leplezett média birtoklás és a manipuláció kifinomultabb módszereinek alkalmazása, vajon ugyanazt a hatást érik el, mint egy diktatúrában a direkt megoldások?

Romániából pedig a választásokon részt vevő magyar országgyűlési képviselőket, Csapody Miklóst és Kocsi Lászlót kapcsolta a Ráadás. Egyikük megemlítette, hogy hiába a törvény tiltása, mert még a választási helyiség ajtajait is teleragasztják a pártok plakátjaival. "Úgy látszik, a normaszegés vált normává." - mondta. A hallgató pedig elgondolkozott: vajon honnan ismerős ez a helyzet?

A magyar gazdasági és politikai elit viselkedéséből semmi esetre sem, mert a Tocsik-mártás óta új ízek jelentek meg a magyar közszolgálati (boszorkány)konyhájában. Televíziónk ugyanis fáradhatatlanul élenjár abban, hogy leleplezze az ellenzék újabb leleplezéseit. Ha például a Digép magánkézbe kerülésének körülményeit kritizálják a Fideszesek, a tulajdonosok rögtön cáfolják ezt a Híradó képernyőjén. Az Objektív még ezen is túltett. Már hétfőn este — külön ezért meghívott vendégként — cáfolhatta Arnold Mihály, a Vám és Pénzügyőrség parancsnoka, Demeter Ervinnek a parlamentben csak kedden elhangzó kérdését. Igaz, hogy a nagy értékű autó behozatalakor a megyei vámparancsnok kedvezményt biztosított befolyásos és anonim barátjának — ó, a személyiségi jogok értelmezésének különös bája —, de ez nem ütközik semmilyen jogszabályba...

Maga a nagy kivizsgáló, Horn Gyula is azt mondta ötödikei sajtótájékoztatóján, hogy az ellenzék korrupciós kritikája luftballon, amely gyorsan kidurran. Azt is mondta, hogy a kormánynak esze ágában sincs privatizálni az Antenna Hungáriát. Helyes, mert privatizálásával ismét egy jól fizető monopóliumot adna ki a kezéből államunk. De gyorsan kellene szólni az ÁPV Rt-nek is, mert eddig már kétszer is kiírta rá a pályázatot.

Arról is beszélt a miniszterelnök, hogy teljes a demokrácia pártjában, amelynek frakciója a legkülönbözőbb társadalmi érdekeket is megjeleníti. Hogyan? A néző megtudhatja, ha előveszi az előző napi Világgazdaságot és elolvassa Veres János szocialista képviselő nyilatkozatát, „aki elmondta: a frakción belüli lobbycsoportok törekvései egyelőre kioltják egymást, így nem fenyeget az a veszély, hogy a képviselőcsoport, úgymond, »szélsőséges döntéseket« hozzon.” Majd hozzátette: „Fennáll annak veszélye, hogy több lobbycsoport találhat egymásra.”

A néző, az állampolgár pedig ismét elcsodálkozik. Nem az ország minden lakosának üdvéért, hanem szűk körű lobby-érdekekért munkálkodnak a szocialista honatyák? Rögtön eszébe is jutott a Lengyel László által emlegetett „nemzeti válogatott”, a legbefolyásosabb 150-200 személy alkotta csapat. De vajon ide tartozik Veres János is, aki egymaga több vállalkozásban érdekelt? Ő ugyanis elismerte, hogy egy szigorú összeférhetetlenségi törvény esetén le kellene mondania mandátumáról. Veres egyébként pártja országos listáján a 128. helyen szerepelt, de mandátumot a Szabolcs-megyei lista 7. helyével szerzett. Atyaisten, gondolt bele a választó, milyen vagyona, milyen vállalkozása lehet akkor az őt megelőző 127 szocialistának! És lassan derengeni kezd benne, hogy miért nincs összeférhetetlenségi törvény.

November ötödikén viszont végre kitett magáért televíziónk. Megszakította a Sportvarázs adását [— ki az a ferde ízlésű, akit a Bundesliga góljai érdekelnek, amikor nagy barátunk, Bill Clinton győzelemre esélyes —] és az amerikaiak Mariott-szálloda béli fogadását közvetítették. Bizony nagy élmény volt Szekeres Imrét társalogva látni [a változatosság kedvéért] Lampert Mónikával az oldalán. A néző pedig — csak úgy —, elgondolkodott. Ha Bob Dole lett volna esélyes, akkor is ilyen lelkes lenne az USA nagykövetség és a magyar televízió? Az is eszébe juthatott, hogy a sok amerikai kapcsolással operáló rendkívüli adás árából talán egy tisztességes forradalmi emlékműsort is lehetett volna készíteni, de elhessegette gondolatait, mert magával ragadták a látottak.

Különösen az a rész tetszett, amikor Albert Györgyi - még az amerikaiak számára is - utánozhatatlan kiejtésével a First Ladyk szerepét elemezte. Megtudtuk tőle, hogy „Hillary Clintont Amerika száz legjobb ügyvédjeként tartják nyilván”. Ez már valami, kiáltott fel elégedetten a gólok helyett a közszolgálati színvonalától elvarázsolt néző. Egy személyben száz ügyvéd!

Csoda, hogy győzött a férje?