Az ember, már csak úgy teremtetett, hogy szívesebben ad hírt a pozitív dolgokról, mint a negatívumokról. Sajnos, a magyar elektronikus médiumok hírműsoraiban kevés ilyennel találkozhatunk. Ha valami mégis dicsérhető —éppen a világ magyar filmeseinek találkozója idején —  az az operatőrök munkája. Megnyugtató látni, hogy van utánpótlása Illés Györgynek és világhírű tanítványainak, akár a Magyar Televízió „névtelen” kameramanjai között is.

Például a „Csak úgy” -ban már emlegetett, médiahajóról szóló Híradó-tudósítás kiemelkedő mozzanata volt, ahogyan a pénzügyminiszterek reggelijét bemutatta. Az operatőr kiváló érzékkel kapta lencsevégre, amint Kupa Mihály két kézzel tömi magába a főtt kolbászt, majd gesztikulálva, az életet és mások figyelmét habzsoló módon élvező emberként magyarázza hallgatóságának mit kellene tenni, míg Békesi László gyomorbajos gesztussal tolja félre saját adagját, és sírós, panaszkodó hangon elmondja: ez így reménytelen. Nemcsak a két jellem, hanem a két gazdaságpolitika közötti különbséget is láthattuk néhány másodpercbe sűrítve.

Dicsérném még az Objektívet is, hiszen októberben is több olyan feldolgozása volt, amelyek csak ebben a műsorban láthatóak a televízióban. Például 17-én a pécsi televíziósok kiváló riportját vette át a vajdasági szülőfalujukba az IFOR segítségével buszkirándulást tevő magyar menekültekről. Aki látta, értheti, mi a jelentősége a szülőföldnek, a gyökereknek, és milyen végzetes hatású nemzetpusztítást végeznek azok, akik ezt széttépik. A néző fülében még sokáig visszhangzottak annak az anyának örömteli sírásba fúló felkiáltása, aki évek óta először látta felnőtt fiát. Vagy dicsérhetném azért a forradalom előestjén vetített összeállításáért, amelyben a lengyelek 1956-os segítségét eredeti lengyel filmhíradókkal illusztrálva mutatta be.

Itt a krónikásnak ismét ki kell lépnie megfigyelői, leírói szerepéből, hiszen életem jelentős részét lengyelek között éltem le idegenvezetőként, és tanúsíthatom: ez a hozzánk legközelebb álló nép ma is élményként éli meg, hogy [polgárai] akkor egy emberként segítettek a magyaroknak. Másuk nem volt — saját vérüket küldték. Magam is tőlük hallottam először erről - bizony a kádár-korszak tájékoztatáspolitikájának nem a magyar-lengyel barátság volt a kedvenc témája -, és szinte nem volt olyan csoportom, amelyben ne lett volna néhány hajdani vérküldő. Ezért is néztem meghatódottan, hogy a lengyel munkások hajnali munkakezdés előtt sorban álltak vért adni. Sajnos, a magyarok szinte a mai napig semmit sem tud(hat)nak erről.

Mi következik ilyen riportok után? Peták István, a TV igazgatója bejelentette, hogy az Objektív jelenlegi formájában megszűnik. „Peták tarthatatlannak nevezte például, hogy a miniszterelnök időszerű szereplése miatt az utóbbi időben többször is műsorváltozást kellett végrehajtani.” — írja az október 25-i Magyar Hírlap. Bár e sorozatban is szóvá tettük Horn úr egyre gyakoribb, váratlan szereplését, de talán nem úgy kellene megoldani ezt a problémát, hogy az Objektívet — amely a Híradóval szemben kétségtelenül inkább a koalíció másik pártjához áll közelebb — megszüntetik. Talán a miniszterelnök úrnak kellene úgy kormányoznia, hogy ne kelljen havonta magyarázkodnia... [Bánó Andrást viszont mindenképp meg akarja Peták úr tartani. Tessék mondani, nem lehetne Bánó direkt pártpolitizálása nélküli, ténylegesen csak hírháttérműsorokat bemutató magazinná átalakítani az Objektívet? És nem lehetne esetleg kilenckor sugározni a sokaknak már késői tíz óra helyett?]

Ha valaki pedig tudatosan nézi a televíziót, hallgatja a rádiót, különösen kíváncsi lehetett a forradalom negyven éves évfordulója alkalmából sugárzott műsorokra, de nem történt semmi különös. Az Esti Krónika hírolvasója ugyan megengedte magának a következő kommentárt: „a kisgazdapárt elnöke győri ünnepi megemlékezését pártja népszerűsítésére használta fel", de lassan megszokhatjuk, mind a hírnek és kommentárnak összemosását, mind a rádiós hírszerkesztők inszinuációját a nekik nem tetsző személyekkel kapcsolatban. [(Nem jelenti ez azt, hogy a kommentárnak esetleg ne lenne igaza. Mint tudjuk, a politikai pártok általában saját népszerűsítésükre is fel szokták használni az ünnepeket. De ennek az elemzése, netán elítélése, nem a hírolvasó tiszte és feladata!)]

Egyébként egy átlagos nap átlagos műsorszolgáltatása volt 23-án, amelyben azért tessék-lássék volt néhány „forradalmi” műsor. A televízió például egyenesben közvetítette a Kossuth térről az „Egy nép kiáltott” című — nem is tudom mit. Arról ugyanis nem a TV tehet, hogy ilyen borzalmakkal traktálták a téren lézengő néhány öreget, valamint rajta keresztül az egész országot. Gyakorlatilag a hetvenes évek második felében — a „forradalmi ifjúsági napok” kampányhadjárat kiszolgálására — született, pszeudó-forradalmi-operák és az iskolai irodalmi estek keverékéből kialakított, általában március idusán a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elkövetett harsány ugrabugrálások újraéledését szenvedhettük végig. Amit Illyés Gyula híres verséből csináltak — három színész felváltott ordibálásával — egyenesen börtönt érdemelne. Ha nálunk büntetné valami a közpénzzel és a közízléssel való visszaélést. Mindenesetre, a néző mintegy magánhasználatra kiegészíthette a hosszú mondatot: ahol zsarnokság van, ott pillanatok alatt megjelenik az ízléstelenség is.

A televízióban egyébként most nem a hírműsorokban követték el a legnagyobb baklövést, hanem az esti főműsorban: az ünnep tiszteletére a Ki Mit Tud-ot mutatták. A néző, pedig keserűen állapíthatta meg: a magyar közszolgálati televízió ennyit tud.

A végére is hagytam egy dicséretet, ugyanis 24-én bemutattak egy összeállítást arról, amit a BBC, illetőleg tudósítói láttak annakidején 1956-1957 „eseményeiről”. Nemcsak az akkori felszabadultság képsorai voltak döbbenetesek, hanem az is, hogy a visszaemlékező riporterek egyértelműen kimondták: felelőtlen volt a nyugatiak, elsősorban az USA sugalmazása, hogy számíthatunk segítségükre. Nem ők védtek minket, hanem mi védtük őket a kommunizmus ellen. Miként a török idején — merül el gondolataiban a néző. Aztán eszébe jut, hogy 1989-ben mit sugalltak nekünk, mivel biztattak, ha lerázzuk a szovjet fennhatóságot. Aztán megint nekünk kellett teljesítenünk, például privatizálnunk, hogy közelebb kerülhessünk az áhított Nyugathoz. El is vesztettük ebben a tocsikoló rohanásban a nemzeti vagyon felét. Gazdasági visszaesésünk jelentős része viszont direktebben köszönhető „jóakaróinknak”: a cserearányok megváltoztatása miatt termékeink jobbára elvesztették addigi értéküket. Most még mindig nekünk kell teljesítenünk, mert azt sugallják, hogy az EU és NATO tagjai lehetünk, ha... Az állampolgár pedig előbb utóbb felteszi magának a kérdést: most éppen miért hihetünk azoknak, akik eddig mindig csak hitegettek?

Az korábbiaktól eltérően most nem kérdéssel fejezem be a cikket, ugyanis az október 28-i The Times, az első számú londoni politikai napilap már válaszolt rá. „Süket halandzsának” nevezte a kelet-európai jelentkezők hamaros EU-felvételével kapcsolatos szólamokat és kommentárjában leszögezte: minden olyan politikus, aki az ezredfordulós EU-tagság esélyével hitegeti Kelet-Európát, hazudik, s kegyetlen módon csapja be a térség népeit.