„Innen üzenem a kormánynak, Horn Gyulának, csináljanak rendet.”
 

 Rossz napok jártak október közepén a TV Híradóra. Példátlan eset történt ugyanis. Nem tudósítottak egyszer az ellenzéki hármasnak a zsidó kárpótlás ügyében elmondott beszédéről. Nehogy a következő hasonló esetnél kaszára kapjanak a viharsarki agrárproletárok, nehogy tüntessenek a TV-székház előtt a csepeli munkások zsidókárpótlás-ügyi ismereteik hiányosságai miatt, az ellenzék feljelentette a Híradót. Ennek pedig szörnyű következményei lettek. Október 15-én, a focimeccs szünetében, a Híradó második kiadásának vége felé a következőket hallhattuk: „A zsidó közösségek kárpótlásáról szóló vitában az MDF, a Fidesz és a KDNP közös álláspontját Isépy Tamás kereszténydemokrata frakcióvezető terjesztette elő a parlamentben. Annak idején erről a TV Híradó nem adott tudósítást, ezért az Országos Rádió és Televízió Testület Panaszbizottsága elmarasztalta a szeptember 11-i TV Híradónk adását.”
 
 

Érdekes, gondolhatta a néző. Nem a szerkesztőket marasztalják el, hanem az adást. De örült, mert végre nemcsak a Fradi győzött, hanem az igazság is. Aztán, már az Objektív után — amelyből megtudta, hogy az SZDSZ is „érintett” a Tocsik-ügyben —, régi rossz szokása szerint, csak úgy, végiggondolta, mi is történt valójában. Nem arról tudósított a Híradó, amiről kellett volna. Mármint a parlamenti pártok „megállapodása” szerint kellett volna. A koalíció ugyanis olyan ütemben igyekszik az ellenzék televíziós szereplésének időtartamát csökkenteni, ahogyan saját népszerűsége csökken. Ezért próbálta meg például a napirend előtti felszólalásokat korlátozni — arra hivatkozva, hogy az „érdemi munkától” veszi el az időt. Az ellenzék pedig a koalíciós „érvvel” szemben a szólásszabadságról beszélt — mellé.

Eközben pedig majd megeszi a fene mind a két politikai tábort néhány percnyi élő adásért. [(Pedig a több milliós nézettségű Híradóhoz képest kevesen nézik az élő közvetítést. Körülbelül 3-500000 emberről van szó, annyiról, amennyi a Csak úgy-ban már emlegetett ATV nézőszáma.)] Mivel a „napirend előtti” kérdésében visszakozásra kényszerült a koalíció, eltörölte azt a vezérszónoki rendszert, amelyet eddig illett élőben közvetíteni. Sőt. Most a közvetítések idején nem szólalhatnak fel sorban az ellenzéki frakciók — mert akkor jóval több ideig látszanának a koalíciónál —, hanem egy-egy ellenzéki felszólalás közé egy-egy újabb kormánypárti tölteléket is kap a tisztelt néző. (Az eddigi képletet: Kormánypárti, Ellenzéki, K, E, E, E, E. felváltotta a K1, E, K2, E, K3, E, K4, E, K5, E.) Ezzel a réteges szendviccsel a hatalmon levőknek sikerült elérniük, hogy legalább fele időben bennük gyönyörködjön a néző, de így az eddigi hét helyett tíz felszólalást kellene közvetíteni. Ha viszont lejár a közvetítési idő, akkor a kisebb ellenzéki pártok felszólalásai már nem láthatóak. Sebaj, mondja a kormánypárti jóindulat, ott a Híradó, az majd tudósít róla. Látjuk. Illetve nem.

Pedig, ha — csak úgy — belegondolunk a dolog igazán gyerekes, mert a lényeget nem érinti. Ha ugyanis csak az azonos szereplési idő lenne a fő rendező elv a Híradóban, akkor például a Tocsik-ügyet firtató Deutsch Tamás felszólalásáról nem is lett volna szabad tudósítania, mert a koalíciós képviselők — furcsa módon —, nem szoktak rázós azonnali kérdéseket feltenni és nem lehetett volna a fideszest egy kormánypárti kérdéssel ellensúlyozni. (Korábban nem is mutattak hasonló felszólalásokat, ezért nem is tudjuk, hogy ebben az egy esetben miért döntöttek a tudósítás mellett, illetőleg hány Tocsik-ügy merült feledésbe.)

A lényeg ugyanis az lenne a Híradóban, hogy összefoglalása hűen adja-e vissza az aznapi ülés tartalmát. Ezt pedig nem lehet stopperrel mérni, mint tette ezt nemrég Szekeres Imre. (Nem tudja valaki, mi történt ezzel a harsány jóemberrel? Egy ideje már alig lehet szavát hallani, akkor is olyan visszafogott és észrevehetetlen, mintha emdéefes lenne.) Itt van jelentősége a korrekt tájékoztatásnak, illetőleg a rejtélyesnek tűnő fogalmának, a hírértéknek. Pedig a hírérték nem ezoterikus, nem önmagában létező, a tértől és időtől független fogalom. Különösen nem ilyen a politikai hírnek az „értéke”. Generális definíciót — amely figyelembe veszi a szereplő ismertségét, az esemény közeliségét és a tradicionálistól eltérő fokát — nehéz lenne röviden megfogalmazni. Ha viszont az információra koncentrálunk, talán azt mondhatnók, hogy egy adott politikai szituációban annak van hírértéke, ami az addigi ismereteinkhez képest új elemet tartalmaz. (Az objektivitást pedig az jelenti, hogy ennek az új elemnek a közlését nem szabad egyéb szempontoknak alávetni.) Ez az újdonság lehet esemény, vélemény, sőt feltételezés is. Ezért nem értem azokat a hírvadász újdondászokat, akik eleve elítélik a publicisztikát, és a minél több esemény, minél gyorsabb bemutatását  tartják követendőnek. Ők állandóan teletömik lapjukat „információval”, anélkül, hogy egyszer is végiggondolnák az összefüggéseket, illetőleg hírdömpingjük hatását. A hírek pedig kioltják egymást, az olvasót szinte „agyonnyomja” az áradat, és nem tudja kiválasztani az igazán lényegeset. (Netán ez vele a cél?) De melegágya ez a módszer a politikai napilapok bulvárosodásának is. (Egy tapasztalt kollega így foglalta össze a jelenséget: Kétségbeejtő nézni, mit csinálnak azok az „újságírók”, akik a parlament folyosóin siserehadként lesben állva időnként letámadnak egy-egy — az ülésteremből a WC-be igyekvő —, gyanútlan képviselőt. Az illető már legszívesebben a sliccgombjával foglalkozna, amikor feltesznek nekik egy hülye kérdést, amire gyorsan válaszol valami hasonlót. Az olvasó számára pedig készen is van a nap elsőoldalas, vezető „szenzációja”. De ennek a hírvadász mentalitásnak köszönhető a Híradó következő bakija is: annyira igyekeztek a Mártát „lekapni”, hogy helyette egy rendőr hölgyet mutogattak nagy diadalmasan. Alig győztek utána elnézést kérni.)

A fentiekkel ellentétben, ma a szerkesztők különböző szubjektív szempontok szerint rostálnak. Csak azt tartják hírnek, vagyis csak azt teszik közzé, ami a laptulajdonos érdekeinek, vagy saját politikai értékrendjüknek megfelel. (Érthetőbben: ha az elmúlt hónapokban olyan sorsfordító esemény történt volna, mint hajdanán Lezsák Sándor lakiteleki sátorverése, a szelektálás miatt erről ugyanúgy nem tudhatnánk, mint ahogyan nem tudhattunk róla 1987-ben. Vagy témánknál maradva: ha az a cél, hogy az ellenzéket antiszemitának mutassuk, akkor jobb nem hírt adni egy olyan felszólalásról, amely ezt nem támasztja alá. Ha ez tényleg így lenne, akkor igazi skandalumról lenne szó. Ennek tényleg lenne „hírértéke”. De most, a Híradó mini Canossa-járásának nem lett. Azok az újságok  ugyanis, amelyek a [pálfigés] régi-Híradó legkisebb hibájáról kolumnákat írtak, most észre sem vették a történteket...)

A bankok kezében levő újságoknál ez a „híreltérítés” egyértelműen kimutatható, de legalább ennyire rossz a helyzet akkor is, ha a tulajdonos az állam. A közszolgálati ugyanis nem annyira a közt szolgálja nálunk, mint a neki pénzt juttató kormányt. Annak pedig a sajtóról alkotott fogalma még a szocialista korszakból maradt itt. E szerint a sajtó szerepe nem az objektív tájékoztatás, hanem az, hogy „eladja” (beadja?) a társadalomnak a hatalom intézkedéseit. Ehhez a manipulációs technikához pedig igencsak ért az előző korszakból itt maradt szerkesztői gárda!

A dolgot egyébként alkotmányellenesnek is lehetne nevezni, hiszen a tájékozódás szabadságát sérti, de ezzel a kérdéssel néhány személyen, folyóiraton és egyesületen [— például a Pesti Hírlap Baráti Köre —] senki sem foglalkozik. Talán nincs is értelme egy olyan országban, ahol a parlament permanensen a „mulasztásos alkotmánysértés” állapotában van, és a kormányfő annál többre becsüli egy miniszterét, minél többször sérti meg az alkotmányt. (Lásd Keleti György eseteit az alaptörvénnyel.)

A hírértékről, és a fentebb leegyszerűsítve vázolt mechanizmusról a politikusok többsége persze mit sem tud, tehát kerestek egy kontrollálható mértékegységet. Mivel a műsorok politikai kiegyensúlyozottságának elve megragadta fantáziájukat, a mértékegységet a másodpercben találtak  meg. (Ezért fulladt unalomba eddig minden olyan „vitaműsor”, ahol mindenki két percet beszélhet egy témáról — függetlenül attól, hogy mennyi mondanivalója van.) Akik pedig ragaszkodnak ehhez a másodpercesdihez — főleg ahhoz a diktatórikus agyrémhez, hogy a koalíció ugyannyi, 72 százaléknyi közvetítési időt kapjon, mint parlamenti többsége —, nemcsak azt bizonyítják, hogy fogalmuk sincs a médiumok hatásáról, de azt is, hogy a politizáláshoz sem értenek.

A politikát tehát a sajtó csinálja? Látszólag. Mint, ahogyan a botrány kirobbantásában látszatnak bizonyult az SZDSZ-Fidesz együttműködés. Orbán Viktor azt nyilatkozta a Magyar Hírlapban [Pintér Dezsőnek (mikor olvashatjuk már kötetben interjúit?)], hogy elég volt felszólalni a parlamentben, innen már minden ment magától. Magától? A fenéket. Mi lett volna az egészből, ha nem látnak hozzá a sajtó hirtelen előkerült „felszabadító harcosai”. (Kéri László találó megfogalmazása Kasza László egyik tocsikoló műsorában.) De mitől mozdult meg a sajtó? A közvélekedés szerint az SZDSZ mozgatja. De miért lett volna érdeke ennek a pártnak a sajtó segítségével leleplezni önmagát — kérdezheti a néző. Netán vezetői nincsenek tisztában azzal, mi folyik a pártban? Talán mégsem a Mérleg utca dirigál?

Bizony nem mindig. Csak egy példa: valami különös oknál fogva az SZDSZ szembeszállt a nyugati bankárok által tollba mondott lakástakarék-pénztár törvénytervezettel, és módosító javaslatok sorával próbálta azt kijavítani. (Az eredeti tervezet lényege: a bankok évekig kamat nélkül használhatják a lakossági betéteken összegyűjtött pénzt, majd az állam költségvetési pénzből — vagyis a mi adónkból — kipótolja azt. De mit tesz a bank? Kezeli a betéteket, vagyis a privatizált magyar bankokon keresztül segélyezzük majd a nyugati tőkét. A csoda tudja miért tetszett ez — a szociális érzékenységtől egyébként szinte csöpögő —, szocialista Hegyi Gyulának annyira, hogy egyenesen a lakástakarék-pénztárak áldásairól beszélt.) Ungár Klára október 2-án sajtótájékoztatót is tartott a témáról. Többek között a betéti- és hitelkamatok inflációhoz való igazításáról beszélt. Kifejtette, hogy pártja nem tekinti a törvényt olyan csodafegyvernek, ami megoldaná a lakáskérdést. A Híradó csak a második kiadásban számolt be róla, a bankok kezében levő újságok pedig tökéletesen bojkottálták.
[Ejnye-bejnye, Szadesz! — ingatták meg a bölcs bankár fejeket valahol a magasban — így képviselitek ti a liberális gazdaságpolitikát?]

[És] a Birodalom (most szocialista segédlettel) visszavágott. Csepi Lajos — aki a Tocsik-ügyben nemrég azt nyilatkozta, hogy ÁVÜ vezérként azért nem fizetett az önkormányzatoknak, mert a törvény nem szabott meg határidőt — most éppen OTP kisfőnökként, ellencikket közölt a Magyar Hírlapban, a szocialista képviselők pedig ellenmódosítókat adtak be. Végül a kormány — ilyen még úgy sem volt — ezeket az  ellenmódosításokat már a parlamenti tárgyalás előtt magáévá tette és az október tizediki ülésén megváltoztatta a tervezetet. (Az egyik változás: ha valaki olyan ütődött lesz, hogy nyolc évig hagyja a bank hasznára dolgozni a pénzét, akkor nemcsak lakásépítésre használhatja azt.) Csepi Lajos pedig immár a Népszavában veregette meg a kormány vállát, és az új tervezetről rendkívüli gyorsasággal, egy nappal a nemzeti ünnep előtt már szavaztatni is akarták a parlamentet, de végül is időhiány miatt egy hetet csúszik a szavazás. Miközben a köznép gyűlölete a képviselők ellen fordul, azok nem látják a fától az erdőt. A tudatosan figyelő polgár pedig elgondolkozik. Mire jó ez a kapkodó sietség? Netán arra, hogy a képviselők végrehajtási határidő nélküli, mindig csak az elitnek kedvező törvényeket szavazzanak meg?

A többiek meg csupán annyit éreznek az egészből, hogy még a szocializmusban átélthez képest is növekszik kiszolgáltatottságuk. Mint azoké a havi 40-50000-et kereső kisvállalkozóké, akiknek a folyószámla vezetési díját az OTP egyoldalúan  4500 forintra emelte 1500 Ft-ról. (Ki emelhet még háromszáz százalékra nálunk?) Vagy, mint azoké a tatai özvegyasszonyoké, akiktől néhány hónapos részletfizetési hátralék miatt letiltotta az ottani OTP nyugdíjuk egy részét. De jogállam vagyunk kérem! Az OTP csak akkor tehet ilyet, ha kliense aláírta azt az „engedményezési eljárást”, amelynek jelentését nem is érti. Nem kötelező ugyan ezzel a kitétellel aláírni, csak éppen enélkül senki sem kap hitelt... (Az eljárás ismerős. Nem kötelező az önkormányzatnak a Vektorral, vagy Tocsikkal szerződnie, ha a pénzét meg akarja kapni az ÁPV Rt-től. De ha nem teszi, nincs pénz sem.) Bizony, korunk hőse a bankár. Olyan kiváló jellemek ők, mint a mindenre alkalmas káder, Csepi Lajos, vagy a „lakosság bankjának” tatai fiókvezetője, Borsó Valéria — aki szerint nem tragédia az, ha valaki fele nyugdíjat kap.

Mi lesz itt, ha a jelzálogtörvényt is elfogadják bölcs honatyáink? Akkor talán már néhány százezer forint tartozás miatt viheti is a bank a jelzáloggal terhelt több milliós ingatlant. Az immár kilakoltatott polgár pedig rezignáltan dúdolhatja Kiss Dénes versének refrénjét: „Kimentek a tankok, bejöttek a bankok.”

   Amíg a mélyben bankos hétköznapjaink zajlanak, addig fent, a médiumokban elindult a nehéz kő megállításának kísérlete, nehogy ott álljon az meg, ahol talál is valakit. Az Objektívban egy szocialista polgármesternő könnyeivel küszködve mondja a kamerába: „Innen üzenem a kormánynak, Horn Gyulának, csináljanak rendet.” (Bizony, rá kell hajtani egyes, megszűnéssel fenyegetett műsoroknak!) A makulátlan SZDSZ-kisasszony pedig a szakítással fenyegető hisztérikus nagyjelenete után — immár szeplősen — megadón az erősebb vállára borul. Innentől kezdve az elektronikus médiumokban a kivizsgálás lesz a kulcsszó. Az október 18-i Híradóban a miniszterelnök, a másnapiban Pető Iván ígéri meg a szigorú kivizsgálást. A néző pedig, csak úgy, elgondolkozik. Vajon még ezt is beveszi ez a nép?

Néhányan pedig megirigyelték Csurka István látomásait és a történtek miatt összeesküvésre, rejtélyes forgatókönyvre gyanakszanak. A sort Kósáné Kovács Magda kezdi, csatlakozik hozzá az SZDSZ vezetője is, majd Suchman Tamás is megosztja ebbéli gyanúját a nézőkkel a Táblás Hölgynek adott interjújában. A sort (ideiglenesen) Tocsik Márta zárta a Hétben. A néző, hallgató — úgy is mint szenvedő fél — pedig igazán tanácstalan. Azt tudja ugyan, hogy Hollywoodban a forgatókönyvíró kulcsfigura, dehogy nálunk is... De tényleg, ki irányíthatta ezt az egészet — morfondírozik immár nem először. A szocialisták kizárva[, hiszen nem mazochisták ők, hanem hédonisták]. Valószínűleg az SZDSZ sem jöhet szóba. Sőt, ha valaki hallotta, hogy a 16 órában éppen olyan erőszakosan, arrogánsan beszéltek Pető Ivánnal, mint egy ellenzéki képviselővel, vagy látta, hogy még az Objektív is cikizte őket TGM lemondása után (Bizony, rá kell hajtani egyes, megszűnéssel fenyegetett műsoroknak!), akkor arra gyanakszik, hogy ez a párt egy jó darabig nem jöhet szóba. Az ellenzék irányító szerepe is kizárt, miként a média önjárása is.

Végigvettük a cikk és a médiumok politikai szereplőit és mi sem találjuk az események irányítóit. A formális logika szabálya szerint, valamint a korrumpált — vagyis a leleplezéstől félő, tehát kézben tartható — politikusok potenciális feltűnése miatt fel kell tennünk még egy kérdést.

Netán a bankok?