Egy eltüntetett tüntetés nyomában
 

Emlékezik valaki a hónap végén még arra, hogy október 5-én MDF-tüntetés és nagygyűlés volt? Ha csupán a hazai rádió és televízió híradásaiból tájékozódik, ha csupán az ellenzékellenes napilapokat olvassa, az lenne a csoda, ha nyomot hagyott volna benne. Ezt a tüntetést a médiumok ugyanis tökéletesen eltüntették. A néhány nappal korábbi diáktüntetésről — illetőleg annak kudarccá nyilvánításáról — viszont tudhat az egész ország, szintén a médiumok jóvoltából. Ezen hatalmi ág egyre tökéletesebb működését és hatását mi sem mutatja jobban, mint hogy a Tocsik-ügy sikerdíjas megvívásával párhuzamosan, csak úgy, mintegy mellékesen, ennek a két tüntetésnek sorsát, a társadalomra való hatását is a saját (balliberális) érdekei szerint vezényelte le.

Az október elsejei diáktüntetés érdekes módon már előzetesen is viszonylag nagy figyelmet kapott a közszolgálatitól és az írott sajtótól is. No nem a tandíjfizetés témáját boncolgatták, ami ellen tüntetni szándékoztak, hanem azt, hogy a szervező MEFHOSZ-t különböző pártok — köztük a Munkáspárt és a MIÉP — is támogatják.

Érdekes, morfondírozik a néző. Újabban nem a hatalomnak a társadalomban ellenérzést kiváltó intézkedésein, hanem a hatalom ellen tüntetőkön és a sztrájkolókon akadnak fel a médiumok. Teszik ezt többnyire ugyanazok, akik nemrég még olyannyira lelkesedtek minden kormányellenes megmozdulásért, hogy ezen igyekezetükben még Beke Katáról is elterjesztették: takarítani akarta küldeni a tanárokat. (Nota bene, mostani utóda tényleg elküldte őket — igaz, csak biztosítási ügynöknek.) Ez a „párttámogatás” lett a lejáratás vezérmotívuma, és ügyes csúsztatásként, egy alapvetően politikai aktust, egy tüntetést azáltal hiteltelenítettek el, hogy elítélték politikai jellegét. (Miért, milyen jellegűnek kellett volna lennie? Kulturális, sport vagy netán gasztronómai jellegűnek? A szerkesztő urak hirtelen tájékozatlanok lettek, és nem tudták megkülönböztetni a politikai jelleget a pártpolitikai jellegtől?)

Ebben a hadjáratban a rádióé volt a vezető szerep. Nincs kedvem felidézni a Csurka Istvánnal és a Thürmer családdal (apa és fia) bőven megtűzdelt híradásokat, de azt azért kiemelném, hogy a tüntetés napján, a Déli Krónikában bejelentették, hogy a megmozdulás elmarad. Utána pedig az Esti Krónikában, de még a Ráadásban is nem győztek sajnálkozni, hogy milyen kevesen mentek el. Hiszen ők — mármint a rádiósok —, csupa jóindulatból megmondták előre, ha ezek a csúnya pártok ott lesznek, akkor...

A Híradó hat percben foglalkozott a tüntetéssel, és szokás szerint kedvenc figurájával (fizetett epizodistájával?) Potyka bácsival igazolta, hogy itt bizony fennforgott a jobboldali szélsőségeskedés esete. Az Objektív is vezető anyagának választotta a diákokat. (Jellemző egybeesés volt, hogy a rádiós Ráadásban egyszer már elhangzott mondatokra ismerhettünk rá az Objektívben is, annyi különbséggel, hogy itt láthattuk a hangok gazdáit is.) A diákellenes hadjárat a tüntetéssel nem ért véget, mert a hét végén a rádióban még a 16 óra, sőt, a Gondolat Jel is foglalkozott a témával — immár az értelmiségnek szóló hangszerelésben. Az pedig már kifejezetten nevetséges volt, hogy a szombati újságok szatirikus rovatai, a Népszabadság-béli Hócipősarok, valamint a Magyar Hírlap Vitriolja is a diákokkal foglalkoztak. (Ennyi „véletlenszerű” egybeesés után egy Mars-lakó arra gondolna, hogy egyeztetésről van szó. Mi nem vonhatunk le ilyen elhamarkodott következtetést, hiszen tudjuk, hogy erről szó sem lehet. Honnan tudjuk? Ahányszor felfigyelt eddig erre valaki, a vádakat a liberális médiumokban mindig cáfolták.)

Egyébként minden elismerésünket megérdemlik ezek a médiumok: ismét bebizonyították, hogy lejáratásban világszínvonalúak. Ezzel a kampánnyal ismét sikerült elérni azt a tökéletességet, azt a szakmai magasságot (mélységet?), ami utoljára talán a lengyel Szolidaritás sztrájkjai és tüntetései idején volt a hazai sajtó sajátja.

Teljesen ellentétes dolog történt viszont az 5-i tüntetéssel. Bár a hajdani kormányzó párt, az MDF már hetek óta minden tőle telhetőt megtett, hogy reklámozza megmozdulását, valami okból mégsem sikerült áttörni a közszolgálati tömegtájékoztatás közönyét. (Az ok természetesen mindenki előtt egyértelmű, aki csak egy kicsit is figyelemmel kísérte az elmúlt évek történéseit, illetőleg a magukat hajdanán nemzetinek, mostanában pedig konzervatívnak nevező pártok viszonyát a sajtóhoz.) Október 3-án mégsem kerülhette ki a rádió, hogy a Déli Krónikában ismertesse Lezsák Sándor sajtótájékoztatóját, de a riporter megjegyezte a tudósítás végén: „Nem riasztja őket az sem, hogy a diáktüntetés sikertelen volt”. A hallgató pedig — csak úgy, szokás szerint — elgondolkozik. Vajon a BBC elvei követelik meg, hogy a riporter oly módon orientálja a hallgatókat, hogy már előre összekösse képzeletükben a tüntetést a sikertelenséggel?

Utána két napig semmi hír a Magyar rádióban az MDF tüntetéséről. Hol vannak már azok a régi, daliás chartás idők, sóhajt fel magában a hajdanán pontosan tájékoztatott néző, amikor napokig olvasták be, hogy hol és mikor lesz a Demokratikus Charta tüntetése, és mit fog énekelni előtte Fotex (leánykori nevén Bródy) János. Persze, ne legyünk teljesen igazságtalanok, mert aki az MDF-tüntetés napján, szombaton figyelmesen hallgatta a rádiót (emlékezhetünk, a Suchman Tamás elleni hajsza utolsó előtti napja volt, amikor ez minden mást teljesen háttérbe szorított) felfedezhette, hogy készül valami a belvárosban, mert a 11 órás hírek után az Útinformban beolvasták, hogy mely tereken és utcákon lesz útlezárás 14 órától, nagygyűlés miatt. (Azt az Útinform nem tartotta kötelességének, hogy azt is megemlítse, milyen nagygyűlésről van szó.) De nem derült ez ki sem a Déli Krónikából, sem az utána óránként következő hírekből.

Idáig érkezve egy vallomással tartozom az olvasóknak. A négyórás hírek után — amelyben szintén nem tudtak a nagygyűlésről — betelefonáltam a rádió hírszerkesztőségébe, és megkérdeztem: vajon elmaradt-e a tüntetés — ugyanis ez következtethető ki a hallgatásukból. Bár — folytattam álnaivul —, talán annak is lehetett volna némi hírértéke, hogy miért maradt el. A hebegő-habogó fiatal hölgy nem tudott magyarázattal szolgálni, de azt még hallottam, hogy az elköszönés után, a telefonkagyló letevése közben odaszólt kollégáihoz: „mondtam, hogy ki kellene valakit küldeni”. (Közben a 16 órában szólt az ige a hét eleji diáktüntetésről.) Öt órakor pedig igen büszke lehettem, hiszen egy riporter élőben számolt be a gyűlésről. Ezt megismételték az Esti Krónikában is, és el kell ismernem, hogy amilyen rövidre sikerült, olyan korrekt volt. Még a szokásos számháborút is elkerülték, hiszen nem mondtak konkrét létszámot, hanem ötkor több ezer emberről, hatkor pedig zsúfolt és megtelt térről beszéltek.

Hanem ezzel a néhány másodperccel el is intézték a rádióban minden közszolgálati tájékoztatási kötelezettségüket, és azóta sem hozták szóba az egészet. A televízió hasonló módon járt el. Az 5-i Híradó negyedik híreként — előtte tocsikoltak — kapott két percet a tüntetés. Szombat lévén nem volt Objektív, tehát a televízióban a téma egyszer s mindenkorra lecsengett.

A hallgató, a néző pedig elismeréssel adózik az idei teljesítménynek, mert emlékezik még a március 15-i megoldásra, amikor is a Híradó Potyka bácsiékról és Szabó Albertékről sokkal részletesebben számolt be, mint akármelyik parlamenti párt rendezvényéről. Az előző napi kisgazda nagygyűlésről is jószerével csak egy Torgyán-mondatot közvetítettek, de ez kiváló indok volt arra, hogy rá hivatkozva mindeddig példátlan politikai- és sajtóössztűz zúdulhasson a túlzottan is magabiztos kisgazda vezére. Az egy hétig tartó kampány elég is volt a népszerűségben a szocialisták mögé egyre szorosabban felzárkózó FKGP tíz százalékos visszaeséséhez és Horn népszerűségének hirtelen növekedéséhez. Bár azóta jószerével visszaállt a korábbi helyzet, a kisgazdák dinamikus előretörését mégis sikerült megtörni. A médiumok pedig megelégedetten raktározhatták el az új tapasztalatot: néhány napos összehangolt kampány elég a politikai mezőny eredményeinek alapos befolyásolására. (Bár ezt a módszert, a maga teljességével valószínűleg csak a választások közeledtével fogják ismét bevetni, Suchman kikészítéséhez mégis felhasználtak belőle valamit.)

Három tüntetés, három módszer. Először rövid előkészítés után népszerűség vesztést okozó lejáratás; másodszor túlreagálással, konkrét beavatkozással történő szétverés; harmadszor a tökéletes elhallgatás. A repertoár színessége és eredményessége imponáló, és sejtetni engedi, hogy levezénylői még tartogatnak meglepetéseket a tarsolyukban... De vajon ez a direkt politizálás, ez a mindig csak az egyik politikai csoportosulás érdekei szerint történő tájékoztatás felelne meg a sokat hangoztatott közszolgálatiság BBC-től átvett elveinek?

Persze ez a furcsa egy irányba húzás nemcsak a több napos kampányokra jellemző, hanem szinte reflexévé vált a rádió némely munkatársának. Október 12-én a Déli Krónikában például, amikor Giczy György azon véleményét ismertették, hogy a Kovács László külügyminiszter vezényszavára, az elhangzottakhoz képest több mint egy hetes késéssel ellene elindított irredentizmus vád nem állja meg a helyét, mert a határokkal kapcsolatos kijelentései megfelelnek a helsinki megállapodás elveinek, a következőket hallhattuk: „A pártelnök kormányképes ellenzéki erők összefogásáról beszélt, holott egyik ellenzéki vezető sem tudott még ilyet megnevezni.” Elképesztő. Honnan veszi magának a jogot egy rádiós műsorvezető, hogy ilyen pökhendi módon kommentálja Giczy Györgyöt és vele együtt a többi ellenzéki vezetőt. Hogy is szól a híres BBC-elv? A hírt és a kommentárt el kell választani. Persze, nem csak egy vesszővel, valamint a kommentárt nem a hírolvasók szokták mondani!

Bizony, bizony furcsa növény szökkent szárba a BBC-magból a Budapest belvárosi televényben — mérgelődök magamban. Ha feldühödöm, általában történelmi olvasmányokkal vigasztalom magam. Nosza, vegyünk le a polcról egy visszaemlékezést a forradalomról, hiszen néhány nap múlva évforduló. Itt is a rádióba botlom. Október 30-án megalakul a Szabad Kossuth rádió, és az azóta legendássá vált mondattal kezdi adásait: Hazudtunk reggel, hazudtunk este, hazudtunk minden pillanatban.

A jelenség (a közszolgálati szolgalelkűsége) pedig annyira feltűnő, hogy a másnapi Hét után már a saját táborból is felfigyeltek rá: „Emlékezetesen sötét pillanata volt a magyar sajtó mélyrepülésének az, amikor A Hét főszerkesztője közbevetés nélkül végighallgatta, amint Pető Iván SZDSZ-elnök kijelentette, hogy a Lakitelek Alapítványba »ömlöttek a pénzek«. Derék riporterünk nem kérdezte meg azt — amit megkérdezni nem joga, hanem kötelessége lett volna! —, hogy mit tett az elnök úr ez ellen, ha tudta. Fordult-e az Állami Számvevőszékhez, a rendőrséghez, bírósághoz, interpellált-e a parlamentben? Ha pedig nem tudta, csak úgy sejti, ha nincsenek bizonyítékai, csak gyanakszik, akkor miről beszél?” — írja Pallagi Ferenc a Népszavában. Miért csodálkozik? Éppen ő ne tudná, hogy ebben a televízióban egy politikai műsor főszerkesztéséhez elég annyi szakmai tudás egy fiatal újságíró részéről, hogy egyszer ellopott egy jegyzőkönyvet az MDF elnöksége irodájából? Azon vajon miért nem háborodik fel Pallagi úr, hogy a barátai mindenért az előző kormányt teszik felelőssé?

Miközben az állampolgár gyomra körül enyhe émelygést érez az undortól, és arra gondol, legyen már végre tiszta a kép, vizsgálják már ki az ügyeket, tegyenek már végre rendet, szinte észre sem veszi, de minden nap jobban szorong. Hogyne, hiszen naponta robban valahol egy bomba, napról napra olyan híreket kap, amiből arra következtethet, hogy a tisztulás helyett egyre mélyebbre süllyed közéletünk a mocsárba, sőt a bumeráng visszafordult, és immár az eddig egyedüli tiszta pártként mutatott SZDSZ-ben is tarol... Lelki szemeivel szinte látja is, miképpen terjed szét a káosz. Látja, mert láttatják vele. Aki pedig ismeri egy kicsit a történelmet, azt is tudja, hogy már az ókori görögöknél is úgy működött a dolog, hogy előidéztek egy kis zűrzavart, majd amikor már mindenki a REND-re áhítozott, nagy kegyesen átvette a hatalmat a türannosz.

De kinek lehet érdeke hazánkban ezt a forgatókönyvet követni? Kéri László politológus nyilatkozik a Magyar Nemzetben: lehetséges, hogy az egész tocsikolásnak a legnagyobb nyertese Horn Gyula lesz. Az állampolgár pedig kétségbe esik. Tényleg megbűnhődtük már a múltat és jövendőt? Netán nem, és még mindig a szocialisták rendjére vágyakoznánk?