„Előbb-utóbb mindenünk a multik rendelkezésére fog állni”

   A múltkor dicsértem az Objektívet, mert társadalmi témájú riportjai sokkal objektívebbek, sokkal színvonalasabbak, mint direkt (párt)politikai tartalmú híradásai. Áll ez a rádióra is, hiszen a Ráadásnak is volt nemrég egy kiváló riportja az éjszakai autós gyorsulási versenyekről. Ebben szinte személyesen is érintett vagyok, hiszen azon a szeptemberi éjszakán, amikor a rendőrök megakadályozták az egyik versenyt Budaörsön, a falu határában, „ahol lakom” (közel Dippold Pál falujához), négy helyi fiatal szörnyet halt. Fának rohantak egy feltételezett „pótversenyen”. De talán még a tragédiánál is döbbenetesebb, hogy a helyiek egy része — az aranyifjúság — nem áldozatoknak, hanem olyan hősöknek tekinti őket, akik még a rendőrökkel is szembe mertek szállni.
 

Pedig nem akármilyen falu az, ahol ilyen tévképzetek alakulnak ki, hiszen a hazai szellemi élet kiválóságai nagy számban élnek itt, de a falu fiataljaira mégsem ők hatnak, hanem a Globális Televízió. Ezért vonz mindennél erősebben a Bad Maxok példája és a gyors pénzszerzés lehetősége. (Azóta újabb  „követendő” példát mutatott be ifjainknak az RTL 2. A német pornóstúdiókban szexdiplomát kaphatnak a gyakorlati oktatáson résztvevő, arra érdemessé vált középiskolások.) [A Csak úgy-ban már ismertettem néhány, a televízió segítségével terjesztett politikai legendát, és volt egy vízióm is, a középkori mentalitású nézőkről. Ez utóbbi — sajnos — kézzelfogható valósággá lett egy középkori legenda feléledésével.] Bár Lublón még csak lovon járt a legenda kísértete, Budakeszin már arról suttognak, hogy egy fekete halottaskocsi száguldozik éjszaka a környékbeli utakon, és mindenkit leszorít, aki nem tetszik neki. A hallgatóban pedig felmerül a kérdés: kiknek áll érdekében ilyen mentalitásúvá manipulálni a „lakosságot”?

Szeptember végére a Híradó is javulni látszott, hiszen a megfigyelő felkaphatta a fejét arra, hogy Deutsch Tamás parlamenti kérdését — miért kap több száz milliós sikerdíjat Tocsik Márta az ÁPV Rt.-től — ismertette 24-én kedden, sőt a felügyelő minisztert, Suchman Tamást is szóra bírta. (Ez nemcsak azért volt feltűnő, mert ez egyszer a parlamenti nap legfontosabb politikai kérdését taglalta, hanem azért is, mert egy minisztert végre nem F—16-oson repülve, nem hídavatón, vagy balatoni takarítás közben mutatott, vagyis nem népszerűsített.) Sajnos, a műsor másnap már szokott formáját hozta és ismét alaposan besegített a politikai tévtanok terjedésében. A médiahajó ugyanis kiváló alkalom volt arra, hogy Kósáné Kovács Magda (MSZP), és Dornbach Alajos (SZDSZ) kifejtsék benne: nem ülnek le egy asztalhoz Csurka Istvánnal, a MIÉP elnökével, mert  „nem szalonképes” hiszen  „megváltozott, eldurvult a hangnem” a politikában. A néző, meg csak úgy, elmélázhatott azon, hogy milyen is a politikai kultúra hazánkban, és mitől „szalonképtelenebb” a MIÉP és vezetője, mint a Munkáspárt és vezére, vagy akár a szintén jelenlevő Köztársasági Párt, amelynek volt elnökét most éppen adócsalással vádolják. Mindezen pártok rendelkeznek ugyanis a „lakosság” néhány százalékának szavazatával, vezetői pedig választottak, vagyis legitimek. Ha már ennyire finnyásak egyes kormánypárti politikusok, vajon ezentúl onnan is kivonulnak, ahol a jegyzőkönyvcsaló úszószövetségi vezetők, vagy a jogdíjcsaló médiacézár, Fenyő János lesz jelen? Netán onnan is, ahol a korrupciógyanús ÁPV Rt. felügyelő minisztere jelenik meg? Ki ülhet be akkor egyáltalán a parlamenti padokba?

Az mindenesetre megnyugtató, hogy [Koródi Máriának az e sorozatban már említett esete nem kivétel, és] a politikai baloldal továbbra is vállalja az illemtanár szerepet. Olyannyira, hogy a diáktüntetés apropóján Thürmer Gyula is csatlakozott az élenjáró kormánypártokhoz és immár neki is derogál a MIÉP tagokkal egy levegőt szívni. A védtelen néző pedig mit tehet, megköszöni a Híradónak, hogy segítséget nyújt a magas politikai morál társadalomban történő elterjesztéséhez. Hatására már magam is hajlok arra, nem jelenek meg több lakógyűlésen, ha ott lesz a feljelentgetős Kovács. (Bár, ha jól meggondolom, ő is a Híradó hatásának engedelmeskedik, hiszen ott reklámozták a „bizalom vonalát”.)

Azt viszont már a 26-i Híradóból tudhattuk meg, hogy Horn Gyula szerint nyilvános tévé vitát csak kampány idején szokás rendezni, ezért nem tesz eleget Torgyán József  „invitálásának”, de a miniszterelnök egyébként sem rendelkezik a tévé műsoridejével. Elég nagy baj ez, morfondírozik az átlagnéző, mert ha tényleg így van, akkor sorsdöntő helyzetben sem fordulhat a kormány vezetője a nemzethez — vagy ahogy ő nevez minket, a lakossághoz. Nagy hatalom lehet ez a TV, vélheti a néző, hiszen néhány éve, csak úgy, megtilthatta Antall Józsefnek, hogy megszólaljon benne, nehogy befolyásolja a helyhatósági választásokat. No de arra is emlékezhet a néző, hogy Horn Gyula az elmúlt két évben néhányszor váratlanul — és műsorváltoztatást okozva — megjelent a nyolc órai főműsoridőben. Először 1994 őszén — véletlenül a helyhatósági választások előtt —, utoljára pedig idén július 14-én, a Hét műsora után. (Szerkesztette Kasza László.) Ekkor Betlen Jánossal beszélgetett arról, hogy milyen kiválóan szakértett kormánya az első két évben. Valakinek mégiscsak kezdeményeznie kellett ezeket a beszélgetéseket! A nézőben pedig felébred a gyanú: akkor lehet, hogy a TV rendelkezik Horn Gyula idejével?

Az időszak kiemelkedő politikai vitaműsora egyébként az Ütköző volt, ahol a Coca-Cola azon ötletéről vitatkozott Ráday Mihály (SZDSZ) fővárosi képviselő és Cselovszki Zoltán (Fidesz) a városfejlesztési és városképvédelmi bizottság elnöke, hogy a cég öt évig egy-egy hónapra megkaphassa a Széchenyi Lánchídat, amit a budapestieknek szánt ajándékként amúgy amerikai ízléssel (vagyis ízléstelenül) feldíszítene. (A Coca-Cola pedig ezzel reklámozná a világon Budapestet, és önmagát.) A fideszes és bizottsága elkötelezett híve az ötletnek, de az a néző, aki még emlékezhet arra, hogy miképpen [szoktak fővárosunk vezetői hajbókolni minden erre vetődő világsztár előtt, és miképpen] biztosítottak ingyen olyan lehetőségeket nekik, amiért másutt fizetni kell, inkább vitapartnerével érthetett egyet, aki a következőket mondta: „Ez a híd a főváros jelképe, és úgy gondolom, hogy ezt egy multinacionális cég ne használja fel. A következő cég majd melltartót rak a parlamentre, kotont a milleniumi emlékműre, és attól, hogy mi ilyen szegény, önbecsüléssel nem rendelkező vidéki ország vagyunk, előbb-utóbb mindenünk a multik rendelkezésére fog állni.”

A néző pedig elgondolkozhat Cselovszki szereplése miatt. Melyik Fidesz az igazi? Netán nem a pártok, hanem a személyek között húzódik a törésvonal? Erre utalt ugyanis a következő napi Híradóból a szocialista képviselő, Alföldi Albert egy mondata, amelyik Ráday (és általában az ellenzék) megállapításaira rímelt: „Egy morálisan széthullott nemzettel a világ legsikeresebb gazdaságpolitikáját sem lehet megvalósítani.”

Közeledik az 1956-os forradalom évfordulója, ezért érdemes megemlíteni, hogy szeptember utolsó estéjére is jutott egy kis vita-csemege a megfigyelőnek. Miután az egyes amerikai szervezetek által finanszírozott, a „magyar 56” világtörténelmi jelentőségéről szóló konferencia korábban már szerepelt a Híradóban, az Objektívben és a Hétben a Gondolat Jel-ben is, Kasza László Beszéljük meg című műsorába is innen hívott vendégeket. (Hja kérem, a „liberálisok” tudják, hogy csak az rögzül, amit gyakorta reklámoznak.) Kerestem közöttük a forradalom olyan kiváló hazai kutatóját is, mint M. Kis Sándor, vagy Kahler Frigyes. (Ők az előző kormány által 1993-ban létrehozott, de 1995-ben megszüntetett történelmi tényfeltáró bizottság tagjai voltak, és a Kortársban hónapok óta olvasható kiváló sorozatuk Az erőszakszervezetek és a forradalom címmel.) Mint később kiderítettem, még csak meg sem hívták őket, az „eddigi legnagyobb”-nak reklámozott tanácskozásra. Érdekes — mélázik a magamfajta, tájékozatlan néző — azok, akik mindig a másság, a mások dicséretét zengik, még csak a társaságát sem viselik el a más véleményen levőknek, a másként gondolkozóknak. [(Mint Dornbach és Thürmer a miépesekét.] Vajon honnan ismerős ez?) Nem is volt semmi vita, csak „beszélgetés”. A történészek egyébként igyekeztek teljes képet adni „56”-ról. Volt itt szó minden összefüggésről, a kínaiaktól Togliattiig, sőt egyikük azt próbálta beadni a nézőknek, hogy az USA, amikor szabad kezet adott a Szovjetuniónak, akkor arra gondolt, hogy mérsékletre bírja őket. (A néző pedig arra gondolt, hogyha ezek az amerikaiak tényleg ennyire ütődöttek, akkor Bosznia sorsa nem kivétel, hanem maga a törvényszerűség). Még Kádár Jánost és Nagy Imrét összehasonlították. Csak egy valamiről nem esett egy szó sem: azokról az egyetemistákról, azokról a pesti srácokról, azokról a vidéki tízezrekről, akik végül is kirobbantották a forradalmat, és életüket is feláldozva megvívták a szabadságharcot. A néző pedig elgondolkodhatott. Vajon kiknek áll az érdekében a magyar nemzetet saját „világtörténelmi jelentőségű” forradalmából kispórolni?

A forrónak előre jelzett ősz politikai műsorainak sztárja pedig a Tocsik-ügy volt. Aki látta és értette a 27-i  pénteki Híradó „üzenetét”, megvilágosulhatott, miért eszkalálódik a téma: az SZDSZ zánkai tanácskozásán szembefordult az ÁPV Rt.- vel és felszólította, hogy adja meg tartozását az önkormányzatoknak. Az Objektív pedig már fő témájául választotta az ügyet, sőt azt is kiderítette a főszereplőről, hogy nem ügyvéd, sőt Bánó András, a tisztesség bajnoka, ki is cikizte Suchmant, hogy nem állt a rendelkezésükre. (Ilyet magyar miniszterrel szemben, két éve senki sem engedett meg a „közszolgálatiban”.) Szombaton a 16-óra is ennek a témának szentelte adásideje jelentős részét. Mire a parlamentben, hétfőn a Fidesz kimondta, hogy Suchman miniszter mondjon le, a liberális újságírók már több sebet ejtettek rajta, mint az ellenzék. [Hogyne, hiszen Horn Gyula bizalmi emberéről és egyik legfőbb támaszáról van szó!]

Az emberekben pedig talán először tudatosult, hogy az új kormány holdudvarában sokkal nagyobb a korrupció, mint amilyennel az elődjét vádolta. Talán az irigységi együttható is működésbe lépett, hiszen most nem a távoli multik képviselője, hanem egy olyan személy tette zsebre a pénzt, aki közülünk, az átlag közül való. Sokakban merült fel a kérdés: engem miért nem bíz meg a ÁPV? (Ennek az attítűdváltásnak korai jele volt, hogy már 26-án, az ATV árnyékkormány műsorában is égtek a telefonvonalak, mindenki erről a botrányról akart véleményt mondani.) Horn Gyula pedig ügyes taktikusként megpróbált előre menekülni és szeptember utolsó napján, hétfőn, maga hozta napirend előtt szóba a siker-díjas álügyvédnő ügyét, szigorú vizsgálatot ígérve. Aki látta a parlamenti közvetítést, megállapíthatta, hogy elszámolta magát, mert amit kapott, azt nem tehette ki az ablakba. Legfeltűnőbb az volt, hogy még az SZDSZ sem állt mögéje. (A vitát megörökítő kazettát archiválom, mert alapdokumentum. Nem az elhangzott mondatok, hanem a szocialista frakció magába zuhanását — például a szája szélét idegesen rágcsáló Lampert Mónika — leleplező képek miatt.) Miképpen a választók a szocialistákkal kapcsolatban, azonképpen a szocialista képviselők is most értettek meg valamit: az SZDSZ-el szimpatizáló média hatalmával szemben ők is tehetetlenek. A társainál kissé lassúbb gondolkozású Szekeres Imre pedig ismét eltalálta szarva közt a tőgyét: megfenyegette az ellenzéket, nehogy hangulatot keltsen az önkormányzatok ellen. (Nota bene: az ellenzék éppen az önkormányzatok érdekét védte a kormánnyal szemben.) A politikai műsorokat pedig, csak úgy, szórakozásból követő néző is  elgondolkozhatott: vajon véletlen-e, hogy éppen annak a miniszternek esik így neki — a Dunai Imrével például feltűnően elnéző — média, aki ellen az SZDSZ-nek már az első perctől kezdve kifogásai voltak? [Az ugyanis valószínűtlen, hogy ez lenne az első, vagy a legnagyobb korrupciós ügylet.]

A televízió legnézettebb hírműsorára, a Híradóra bezzeg továbbra bizton számíthatott a jó Gyula. Ismét úgy vágták össze a parlamenti vitát, hogy egy jó kis miniszterelnöki riposzttal érjen véget. (Ha Szabó Iván pénzügyminiszterként hajdan kifizette volna az önkormányzatokat, akkor most nem lenne semmi probléma — mondta Horn.) Bizony, miképpen a népmesében a legkisebb fiú a gonosszal, azonképpen a Híradóban mindig Horn Gyula győz az ellenzékkel szemben. A néző pedig feltehette magának az alapkérdést: miért nem ismerte Szabó Iván Tocsik Mártát?

A miniszterelnöki fellépés ellenére az ügy eszkalációja [miképpen a politikai életben, azonképpen a sajtóban is] megállíthatatlan volt. Az írott és elektronikus sajtó egymást túllicitálva számolt be a parlamenti bizottság elécitált Szokai Imre lekezelő amnéziájáról és szinte minden napra jutott valami újdonság a nagyérdeműnek. A kormány csütörtöki döntése — Suchman marad, de elbocsátják az ÁPV RT. Igazgató Tanácsát és felügyelő bizottságát — után, ha lehet még jobban ráerősített az ismét meglelt szabadságba belebódult média. Mint eső után, a nekik kedvező időben a giliszták a földből, úgy bukkantak fel ismét a bátrabbnál bátrabb riporterek és hírszerkesztők a „közszolgálatiban”. Október ötödikén szombaton, a rádióban már reggeltől vezető hír volt, hogy az ÁPV Rt. Felügyelő Bizottsága (amelynek rajtütésszerűen feltámadt ellenőrzési buzgalma) nyílt levelében a kormány és Suchman felelősségét hangoztatta. A déli Krónika pedig hetek óta először nem Netanjahuval és Arafattal kezdődött, még csak nem is hírrel, hanem teljesen rendhagyó módon két interjúval. [Témájuk a nyílt levél.] Az elsőben a levelet író bizottság egyik tagja, a másikban az aznap összeült MSZP választmány elnöke, Baja Ferenc miniszter nyilatkozott. Semmi újat nem mondtak, de a riportereknek kétszer is lehetőségük volt feltenni a kérdést: mi a véleményük Suchman felelősségéről és lemondásáról, és kapott-e a pénzből az MSZP. (Ez utóbbi, eredetileg Torgyán doktor állítása volt. Íme a bizonyság Isten előtt, hogy ő is tud olyat mondani, ami tetszik a szerkesztőknek.) A hallgató előtt pedig végre egyértelművé lett, hogy kire is vadásznak valójában, és mire volt jó a nyolcszáz milliós csali. Azt sem vette már be, hogy az MSZP választmány szerint: „A párt szembeszáll a korrupcióval”. Azon meg már jót mosolyoghatott, hogy a rádió és a Híradó is a maga irányultságának megfelelően tálalja az MSZP választmányi ülését. Az esti Krónika szerint mindegyik szocialista miniszter részt vett rajta, és felvetették Suchman lemondásának kérdését. Ezzel szemben a Híradó, Suchmant vidéken szólaltatta meg, és szerintük a miniszter leváltása nem volt téma a választmányban.

Október első hetének végére a sajtó és a koalíciós partner, sőt egyes szocialista politikusok nyomása szinte elviselhetetlenné válik, Horn mégis kitart minisztere mellett. Az október 6-i gyászünnepen sem az aradi vértanúkról szól a műsor, hanem tocsikolás (Mészáros Tamás leleménye) folyik. A déli Krónikában minőségi váltás történik, a riporterek után maga Pető Iván, az SZDSZ elnöke is csatasorba áll és kijelenti: „Ennél kisebb ügyek miatt is le szoktak mondani miniszterek.” (Hazai példát, sajnos, nem mellékelt.) Az is elhangzott a rádióban, hogy Suchman meghívott volt az MSZP választmány ülésére, de nem ment el. (A tegnapi téves tájékoztatás után igazán illett volna ezt helyesbítésként bejelenteni, gondolta a hallgató, hiszen emlékezett, milyen gyakran szoktak errefelé a BBC elveire hivatkozni...) Délben még úgy tudta a rádió, hogy Horn hétfőig gondolkozik a visszahíváson. A média-nyomás pedig tovább erősödött. Az esti Krónikából kiderült, hogy a Demokratikus Charta még mindig működik, hiszen Vitányi Iván összehívta a pártok feletti pártot, húsz MSZP és SZDSZ képviselőt. Tardos Márton (akit ahányszor az ÁPV Rt-ben jártam, mindig Suchman előszobájában láttam sündörögni) lemondáspárti volt, de a pesti maszopos főnök, Lévai Ildikó, amúgy pestiesen fogalmazza meg: a balhét közösen kell elvinni. Megismétlik a déli Pető-interjút, és Kuncze is csatlakozik a kövezd-meg kórushoz kijelentvén: „Akkor is le kell mondania Suchmannak, ha személyesen nem érintett.”

    A hét végére már nem maradt semmi újdonság, csak kommentárok, amikor végre elhangzik a műsorban egy igazi nóvum: hamisították Suchman aláírását a Tocsikot a fővárosnak ajánló levél alján. Érdekes, hogy a kifulladni látszó kampányban éppen ez volt az utolsó csepp a miniszterelnöki pohárban — gondolja a néző — , mert Horn a Hétben váratlanul megjelenvén (vajon a tévé rendelkezett Hornnal, vagy ő a tévé idejével?) bejelentette, hogy felmenti hűséges barátját. (Jé, barátja a miniszter, csodálkozik a jó emlékezőtehetségű néző. Nem a most kormányon levők ítélték el, hogy Antall József némely barátját pozícióba helyezte?) Ami pedig ezután következett, az már megalázó volt: a felmentés bejelentése után bejátszották egyes szocialista politikusok, korábbi, Suchman melletti nyilatkozatait.

   A szocialisták vesszőfutása másnap a parlamentben folytatódott. Horn, napirend előtt magyarázta a magyarázhatatlant, Szekeres Imre pedig aznap senkit sem fenyegetett meg. (Még a Híradóban sem találtak olyan miniszterelnöki mondatot, amivel kozmetikázhatták volna az ülésnapot. A nézőben pedig visszhangzottak Isépy Tamásnak — a nap legjobb szónokának — szavai: kinek az érdeke volt egy személyt megbízni?) A kérdés a Ráadásban is elhangzott este, ahol szocialista utóvédharcként jelentette ki Tompa Sándor képviselő, hogy nem lehet megkérdőjelezni a privatizáció tisztességét. (Hiszi ezt még valaki?) Társa, Bársony András pedig feltette a költői kérdést: Kinek az érdeke mindezt a szocialistákra kenni?

    A „liberálisok” pedig eközben diadalünnepet ültek. A rádiós hírek egész nap a Magyar Hírlap-béli Pető idézettel kezdődtek: „Az SZDSZ megnyugvással fogadta Suchman felmentését.” A tévé műsora pedig ismét megváltozott, az éjszakára (23,15 h.) hirdetett Szó van róla című műsort (riportere a változatosság kedvéért Kasza László) kilenc órára hozták előre, és Deutsch Tamás volt a sztár. (Látszatra a régi idők tértek vissza: az SZDSZ és a Fidesz kéz a kézben ...) [A néző pedig azon töprengett el, kinek volt érdeke ilyen látszatot kreálni.]

Ez a két hét Tocsik Márta sikerdíjával indult, de a média sikerdíjas alkotásává vált. Miképpen tavasszal a kisgazdák népszerűségének tíz pontos csökkentéséhez elég volt egy hetes, Torgyán József elleni össztűz, azonképpen ősszel is Suchman ellen. (A hallgató, néző pedig ismét töpreng. Vajon megmarad-e az újra megtalált attitűd? Vajon hogyan foglal állást a közszolgálati a következő rendőr-botrány után? Vajon követelik-e majd ugyanazok Kuncze fejét, akik most elérték ennek a nagybajszú somogyi szocialistának a bukását?)

Horn pedig eddigi politikusi mélypontjára került. Azzal, akit néhány napja még egész Németország ünnepelt, itthon még az Objektív is gúnyolódhatott, hiszen a győzelmet összefoglaló adásában azt mutatta, amint önelégült mosollyal visszaszól egy ellenzékinek: „A ti időtők járt le”. A néző pedig elmorfondírozik. Így viselkedik egy magyar miniszterelnök? Antall Józseftől mindenesetre képtelenség lett volna ilyet elképzelni. Attól az elődtől, akinek emlékére nemzete felállította az első szobrot. (Avatásáról pedig a jelenlegi kormány távol maradt. Vajon Horn Gyulának hány szobrot fog állítani a „lakosság”?)

Időközben itthon is bőven idézgettek Horn Gyulának a Süddeutsche Zeitungban megjelent interjújából, ahol kifejtette, hogy a gazdasági kényszerűségek, a feltétlenül megoldandó feladatok miatt nem olyan politikát folytat, mint amilyet szeretne és neki is komoly nehézségeket okoz kormánya intézkedéseinek elfogadása. A választópolgárban pedig felmerül a kérdés: vajon maga ura-e az az ember, aki saját intézkedéseivel sem ért egyet, aki állandóan olyat tesz, amit nem akar, aki nincs döntési helyzetben. (Hatalmon pedig az van, aki dönthet — emlékezik a néző a politológiai fejtágítókra.) Talán az is felmerül benne, hogy összefüggés lehet Horn bizonytalankodása és a multik mind magabiztosabb fellépése között. De ki van akkor hatalmon? Vajon mennyire rendül meg az a vezér saját beosztottai előtt, aki mellől ilyen könnyen kipöckölhető barátja és egyik legfőbb támasza?

Megállás pedig nincs. Már beindult az új sajtókampány, amelyben ismét egymásra találhatnak a kormánypártok: Giczy György és az egész ellenzék irredentizmussal történő megvádolása. Persze a dilemmáival magára hagyott néző, hallgató, olvasó csak gyaníthat, de továbbra sem érthet néhány dolgot: vajon kiknek az érdeke, ami itt történik? Vajon a multik alkalmazkodnak hazánkhoz, vagy hazánk a multikhoz? Vajon a sajtó irányítja a politikát, vagy a politika a sajtót? Vajon irányítják valakik ezt a káoszt, vagy a káosz irányítja a "valakiket"? Vajon kik irányítják Magyarországot?

Vajon irányítják valakik Magyarországot?