„Ezután szeretném hallani, hogy az ellenzék nem kap szót tévéidőben”

Aki látta és hallotta, hogy a temesvári aláírás közeledtével hogyan szaporodtak el a tudósítások a magyar közszolgálatiban arról, hogy ki mindenki küldött nekünk üdvözletet az alapszerződés miatti örömében Nyugatról — az ír parlament elnökén kezdve a luxemburgi utcaseprőig — a szerkesztők helyett is szégyellhette magát, és elgondolkozhatott, mi történhetett, hogy a hajrában hirtelen megváltoztatták az ellentétes nézetek korábbi kiegyensúlyozott bemutatását.
 
 

Emlékeztet ez a kínos stílusváltás a Ceausescu-kori román sajtó kedvelt módszerére. Amelyik héten éppen senki olyan jelentős (vagy annak tupírozott) külföldi politikussal nem sikerült az „elvtársnak” találkoznia, aki dicsérte volna kiemelkedő személyiségét, akkor a harmadik világ kommunista sajtójából vettek át a Kárpátok géniuszát ajnározó cikkeket. Ezért olvashatta az átlag román a Burkina Faso, Csád, Trinidad, Bhután és a hasonlóan jelentős országok kommunista lapját...

Mi is olvashattunk valami egészen eredetit a hét végén: az USA magyar és román nagykövetének közös cikkét. Ha valaki eddig nem tudta volna, milyen történelmi műveltségű, milyen elfogult emberek alakítják az amerikai politikát, kötelező olvasmányként ajánlanám. Ha pedig egyszer magyar kormány váltja le a budapestit, akkor talán megkéri a küldő felet, hogy minket (magyar nemzet) kevésbé lenéző követet akkreditáljanak hozzánk. [Nyugdíjasként is nyugodtan teniszezhet az eszdéeszes politikusokkal.]

Addig is keserűen állapíthatjuk meg: a közszolgálati alaposan hozzájárul a felélesztett trianoni attitűd rögzítéséhez, annak a legendának terjesztésével, erősítésével, hogy a magyarok nemzeti öntudata (léte?) veszélyezteti leginkább a térség biztonságát.

Pedig szeptember harmadik hetében igen kiváló műsorokat láthatott, és színvonalas cikkeket is olvashatott az ember azokban az orgánumokban, amelyeket a múlt héten kritizáltam. Egyébként valódi politikai nagyüzem volt, a magyar-román aláírást gyorsan követte (18-án szerdán) a parlament politikai vitanapja a kormány két évének értékeléséről. Ennek megfelelő lefordításából nem maradhatott ki sem a rádió, sem a tévé. A Ráadásban például Rózsa Péter Kéri László politológussal folytatott beszélgetését hallhattuk. Bölcs, kiegyensúlyozott beszélgetés volt. Az urak örültek, hogy a vita végre a gazdaságról szólt. A kormány nem kapott szinte egy jó szót sem, de különösebben nem is bántották (csak éreztették, hogy ebben a helyzetben nem igen lehet mást csinálni), és az ellenzékről is bátran megmondták az igazat (saját szerepét játszotta, előre tudni lehetett ki, mit fog mondani), de különösebben nem bántották. Az urak igazán konzekvensek, hiszen már az előző kormány idején is ilyen bölcsek voltak. A kormányról akkor sem volt egy jó szavuk, de különösebben nem is bántották (csak elemezték baklövéseit, meg hogy mennyire érzéketlen szociálisan, és kritizálták a sajtószabadság lábbal tiprása miatt), az ellenzékről is bátran megmondták az igazat (mennyire szakszerűek, hiszen az ideologizálás, a tévé elfoglalása helyett a gazdasággal foglalkoznak; ők rendbe is tudnák tenni az országot és meghoznák a jobb életet sokat szenvedett nyugdíjasainknak), de különösebben nem bántották. Az ártatlan hallgató pedig elmorfondírozhat azon, hogy milyen jó nekünk, hogy ilyen kiváló médiaszakembereink vannak. Ők aztán tudják, hogyan legyenek mindig a helyzethez alkalmazkodóan, bölcsen kiegyensúlyozottak. Arra is gondol, hogy egyszer létre kellene hozni egy kormányt — csak úgy — rádióriporterekből és zsurnálpolitológusokból. Az összeszokottság garantált, és mainál biztosan nem lennének rosszabbak...

A Híradó pedig a lényeggel, az „üzenettel” kezdte: a kormány tisztában van azzal, hogy a stabilizáció árát döntő többséggel a lakossággal kellett megfizettetni, majd következett Angyalföld géniusza, amint szégyenlősen maga elé nézve, megindultan elrebegte: „Kötelességem, hogy köszönetet mondjak az embereknek, a Magyar Köztársaság népének, lakosságának azért, hogy ilyen áldozatokat vállalt azért, hogy rendbe tegyük az ország dolgait.” A néző pedig elgondolkozhatott azon, hogy kiknek a jólétét stabilizálta két év koplalással az a „lakosság”, amely megfizette ennek az árát. Azon is elmélázhat, mit takar a többes szám egyes személy: „rendbe tegyük”. Kik teszik ezt a rendet? Mi, a „lakosság”, vagy mi, a kormány, netán mi, a szocialisták? Esetleg mi, a haszonélvezők? Persze, ahol nem egy nemzet él hazájában, hanem egy színtelen, szagtalan, íztelen „lakosság”, a populáció, ott minden elképzelhető. Ott lehet lelkileg nem azonosulva is kormányozni, hiszen a szakszerűségnek mindegy, hogy a „lakosság” melyik országban található, milyen nyelven beszél, milyen történelme, kultúrája van. A „lakosság” egyforma Burundiban és Magyarországon. A lényeg, hogy stabilizálhassuk és „rendbe tegyük”. Ha beledöglik, akkor is.

Egyébként, aki csak úgy, megtekintette a parlamenti közvetítést, az tudhatja, hogy ismét Orbán Viktor tartotta a legjobb beszédet. Aki viszont csak a Híradót nézte, az hallhatott tőle egy — önmagában pökhendinek ható —, mondatot.

A Híradó után viszont egy olyan politikai vitaműsor következett, ami miatt érdemes néha televíziót nézni: a Heltai Péter vezette Kisvilág. Három szlovákiai magyar politikus mellett két szlovák is részt vett benne, köztük az a Dusan Slobodník, aki a szlovák külügyi bizottság vezetőjeként egyik legnagyobb kritikusa mind az „ottani”, mind az „itteni” magyaroknak. Az egyik téma a lojalitás volt. A néző pedig csendes örömet érezhetett azon, hogy nálunk még lehet ilyen vitaműsort rendezni. Bár hajdanán Pozsony a régió egyik legtoleránsabb városa volt, de  Bratislavában ez már túlhaladott állapot. Slobodník úr szerint Duray Miklós például nem lojális, mert külföldön kritizálja kormányát, különben is Magyarországon beolvasztják a szlovákokat.

Az Objektív, már árnyaltabb volt a Híradóhoz képest. Bevezető szövegként a következő hangzott el: „Politikai vitanapot tartott ma az országgyűlés, amelyen az elmúlt két év munkáját értékelte. Az ellenzék kádári restaurációról, csődhelyzetről, bizonytalanságról és maffiagazdaságot építő kormányról beszélt. A hatalmon levők mindent cáfoltak. Szerintük az előző kormány zálogosította el a jövőt. Mégis javult a fizetési mérleg, csökkent a költségvetés hiánya és az adóság. Tehát a mérleg pozitív.”  Igen figyelemre méltó ez a „szerintük” kitétel. A hazai hírszerkesztők ezt általában az ellenzékkel kapcsolatban szokták alkalmazni, ugyanis általa azt lehet sugallni, hogy az igazság más, csak „szerintük”, csak az ellenzék szerint áll így a dolog. Ennek a módszernek a kormánnyal kapcsolatos alkalmazása igazi nóvum — vagy véletlen.

Bár itt sem maradhatott el a bocsánatkérés bejátszása, Horn Gyula beszédéből mást idéztek az első helyen: „Ez a kormány volt az első Magyarország történetében, amelyik azt is elismerte, ha hibákat követett el. Tény ugyanakkor, hogy nem ragaszkodtunk a hibákhoz.”  Ebből megtudhattuk, hogy egy kis szerénytelenségért a miniszterelnöknek nem kell a szomszédba menni, de az is egyértelmű, hogy - bár nagyon óvatosan - az Objektívben bizony „szívatják a Gyulát”.

Utána következett egy igazán megrázó riport a megégett kisgyermekről. Ez az a társadalmi riport, ami az Objektív igazi műfaja lehetne, amiben kihasználhatná azt, hogy egy témára több ideje van, mint a Híradónak, és azt alaposabban körbejárhatja. (Ilyen volt a héten a kórházi behajtás díjáról, vagy a Lánchíd tervezett elcsúfításáról forgatott riport.) Az is kiderült az eset kapcsán, hogy ez a „lakosság” tud együttérző honpolgárként is viselkedni. Még Bánó András is meghatódott, hogy soha ennyi segítő szándékú telefont nem kaptak...

A másnapi Híradó nyitó híre is elgondolkodtató volt. Talán még sincs olyan nagy pénzhiány a honvédségnél, hiszen Keleti miniszternek ahhoz is külön helikopter dukál, hogy Záhonyba utazhasson az adósság fejében kapott orosz páncélozott járművek fogadására. Igazán megható volt látni a gondoskodó hadügyért, amint — közéjük guggolva — beszélgetett katonáival. Majdnem annyira látványos volt, mint az 56-ról szóló televíziós sorozatban (természetesen ezt is Kasza László vezeti) nemrég bemutatott csendélet: Rákosi katonáival beszélget a hadgyakorlat szünetében.

A néző meg elgondolkozhatott azon, vajon miért zuhant le megint egy MIG—21-es, ha ilyen jó az orosz (szovjet) haditechnika, és miért panaszkodnak a katonák, ha olyan gondoskodó a miniszter. A másnapi Népszabadságban választ kapott, Aczél Endre ugyanis mostanra megszabadult nacionalizmus fóbiájától (minek is egy „lakosságnak” nemzeti érzés) és egy döbbenetes, de sajnos, teljesen igaz mondattal zárta publicisztikáját: „A magyar katonai erő, mint olyan, nem létezik.” Na persze, ahol nem nemzet, hanem lakosság él, ott erre sincs szükség. Majd megvédi őket a NATO. Még ha beledöglenek is a költségekbe.

Más érdekesség is akadt a Híradóban: kiderült, hogy ezentúl az APEH vizsgálhatja ha valakinek életvitele más, vagyona nagyobb, mint jövedelme indokolná. A nézők pedig, csak úgy, szellemi gyakorlatként elmorfondírozhattak azon, hogy mi lesz azokkal, akik az elmúlt években halmoztak fel nagyobb vagyont, mint amekkorát adózott (adózott?) jövedelmük indokolna. Mi lenne? Elévül. Különben is már rég a gyerek nevén van. A lakosság pedig örüljön, hogy jogállamban él. Mi már gazdagok vagyunk, mi már stabilizáltunk, a későn jövő éhesekkel meg  foglalkozzon az APEH — gondolják a rendbetevők.

Hétfőn, 23-án, aki megtehette, ismét elszórakozhatott a parlamenten, na meg elmorfondírozhatott azon, mi értelme van ezeknek a közvetítéseknek. Erre Torgyán József adott okot, aki egy kétperces hozzászólásában néhány példát sorolt fel arra, hogy a mai kormánypárti politikusok ellenzékiként, még mennyire hívei voltak a parlamenti élő közvetítéseknek. Így nyilatkozott például Gál Zoltán 1991-ben az Esti Hírlapnak. Dornbach Alajos szerint az alkotmányban az állampolgároknak garantált pártatlan tájékozódáshoz való jog az élő közvetítésekben nyilvánul meg. Kuncze Gábor pedig azt fejtette ki, hogy az élő közvetítés valósághűbben tájékoztatja a társadalmat, mint az összefoglalók. Hack Péter egyetlen forrásnak nevezte, amelyben manipulálás nélkül lehet ... A Hack-idézet sajnos követhetetlenné vált, mert Gál Zoltán házelnök megszakította Torgyánt. Szekeres Imre nem is tűrhette ezt, rögtön felpattant és kijelentette: "Ha nem lennének ilyen hosszú napirend előtti felszólalások, akkor már rég a napirendet tárgyalhatnánk." (Ez volt aznap az utolsó napirend előtti felszólalás, és valamivel több mint egy teljes óra telt el velük.) A szocialista frakció vezetője láthatóan készült a témára, és már sorolta is: 1996 február 5. és  június 27. között, a napirend előtti felszólalásokban az  ellenzék 25 óra 50 percet használt fel, míg a kormánypártok csak 11 és fél órát. Tehát 70 % ellenzéki, 30 % kormánypárti felszólalás hangzott el. A most eltörölt vezérszónoki felszólalásokban 23 és 11 óra volt az arány. Az azonnali kérdések és interpellációk körében 21 óra ellenében nekik csak 19 órányi műsoridő jutott. A napirendi pontok vitájában elhangzott felszólalásoknál 79 kontra  65 óra volt az arány. (A gyanútlan néző ekkor már igazán nem értette a dolgot. Vajon mi akadályozta a szocialista honatyákat, hogy a szokásos kétperces hűségnyilatkozatok helyett, valódi, tartalmas vitát generáljanak? Csak nem az érvek hiánya? Pedig ahol akkora felesleges szakértelem, olyan precízen dolgozó háttérapparátus van, amelyik képes volt stopperrel a kézben visszanézni egy félévnyi közvetítést, csak azért, hogy a frakcióvezető két percben riposztozhasson, talán erre is lehetne egy kis figyelmet szentelni.) A frakcióvezető mindenesetre megvonta a mérleget: a tévéközvetítések alatt az ellenzékiek 127 (56,8 százalék), a kormánypártok pedig 96,45 órát (43,2 százalék) szerepeltek, majd felemelt hangon hozzátette: "Ezután szeretném hallani, hogy az ellenzék nem kap szót tévéidőben."

Bizony, Szekeres úr nemcsak lekezelő és cinikus, de konzervatív is, hiszen ragaszkodik a hagyományokhoz. Az ismert szocialista politikusok közül valószínűleg ő őrizte meg legjobban hajdani, elvtársi stílusát. Mi már megszoktuk ezt, de a július eleji magyar-magyar csúcson igazi meglepetésként hatott felszólalása a határon túli magyarok számára. Amikor Duray Miklós elpanaszolta, hogy az új kormány részéről igyekeztek beavatkozni egyesek a határon túli magyar pártok életébe, minden jelenlevő tudta, hogy melyik eszdéeszes politikusra célzott — Szekeres Imrét kivéve. A frakcióvezető ott is felpattant és a felháborodástól remegő hangon utasította vissza a „vádakat”, majd fenyegetően hozzátette: a kormány tudja, hogy a „határon túliak egyes vezetői nem szeretik”, de legyenek nyugodtak, a kormány sem szereti őket. Mégis, ellenükre is, eleget tesz alkotmányos kötelezettségének. (Támogatunk benneteket, még ha beledöglötök is — szólt az üzenet.) A döbbent csendet a szünet kihirdetésével szakította meg a levezető elnök. A folyosón pedig elkaptam Tőkés László zsörtölődését: „Magyar ajkakról még nem hallottam ilyen mondatokat.”

Összehasonlításul pedig elővettem egy régi kazettámat és végignéztem azt az 1994. márciusi napot, amikor a Csúcs László rádiós alelnök elbocsátásai adtak alkalmat a kékszalagosok össztűzszerű napirend előtti felszólalásaira. Ekkor még semmilyen időbeli előírás sem korlátozta azokat. Gál Zoltán például háromszor, Pető Iván és Csurka István pedig kétszer kaptak szót, és végül is csak ez az egy téma több mint másfél óráig tartott...

A napirend előtti vitában egyébként ez csak egy mellékes epizód volt. Az ellenzék azért kritizálta a kormányt, mert még az utolsó pillanatban is a magyarokra hátrányos változtatásokba egyezett bele a magyar-román államszerződés szövegében. Aki viszont végignézte a délutáni adást, majd megtekintette az esti Híradót is, egyet kellett hogy értsen Kuncze Gáborral. Az élő közvetítés tényleg valósághűbben tájékoztatja a társadalmat, mint az összefoglalók. Tudniillik sem a szerződés megváltoztatott szövegéről, sem a Szekeres-Torgyán vitáról nem volt egy szó sem. Azt viszont tudatták a „lakossággal”, hogy az SZDSZ aggódik a szlovák himnusztörvény miatt. [Eső után is jó az esernyő, hátha kell még Demokratikus Charta nagygyűlést szervezni...]

A keddi szenzáció: Kereszty András lemondott a Népszava főszerkesztői posztjáról. A Ráadásnak nyilatkozva elmondta, hogy ezáltal akarja megőrizni erkölcsi tartását, mint MÚOSZ elnök, és ezentúl meg akarja védeni az újságírókat a tulajdonosokkal szemben. (Eddig miért nem tette?) A szemünk előtt születik egy új legenda.

Az gyanútlan néző, hallgató — aki látta a már hivatkozott 56-os műsort, ahol megemlítették, hogy a hatalom a sok munkanélküli újságíró között pillanatok alatt megtalálta kiszolgálóit —, pedig elgondolkozhat azon, hogy most miért bicsaklik ki egyesek szakmai tudása, és ugyanazok, akik ilyen kiváló teljesítményekre képesek a társadalmi riportokban, miért készítenek politikai műsoraikban tendenciózus összeállításokat.

Vajon, kényszeríti őket erre valami, valaki? Netán csak úgy, kényszer nélkül teszik?