„A Népszabadság értesülése szerint...”
 

A szeptember 11.-i, szerdai Krónika utáni Ráadásban például arról hallhattunk összeállítást, hogy miként születnek a hírek, és minek van hírértéke. Először Selmeczi Tibornak a Hócipőben megjelenő „híreit” népszerűsítették, még maga a szerző is úgy vélekedett, hogy akár igazak is lehetnének, majd a profik következtek. A Krónika szerkesztője szerint hosszú évek alatt alakult ki, csiszolódott tökéletessé az a hazai rádiós gyakorlat, amelyet rendkívül összetett és precízen betartott elvek vezérelnek. (Sajnos az elvek ismertetése elmaradt, miként az sem derült ki pontosan, végül is mit tartanak a rádióban hírértéknek.)

Illetve csak vezérelnének ezek az elvek, vallotta be, mert nem mindig sikerül azt a BBC-től származót betartani, hogy csak két, egymástól független forrás által megerősített hír tekinthető igazoltnak, tehát közölhetőnek. Mint mondotta, az MTI-vel általában kivételt tesznek, benne megbíznak.

A gyanútlan magyar állampolgár pedig emlékezhet rá, hogy a rádiósok nemcsak az MTI-ben, hanem egyes hazai újságokban is túlzottan megbíznak, ezért a BBC-vel ellentétben a mi közszolgálati rádiónkban gyakori az olyan hír, hogy „a Népszabadság értesülése szerint az SZDSZ nem állít jelöltet a politikai államtitkár tisztségére a lemondott Sós Károly Attila helyére Suchman Tamás miniszter mellé”, vagy: „a ma reggeli Népszabadság szerint Kovács András, a Magyar Televízió kuratóriumának elnöke elküldte lemondólevelét Gál Zoltánnak az Országgyűlés elnökének”.  (A Népszabadság természetesen behelyettesíthető a Magyar Hírlappal, a Népszavával, vagy esetleg a Kurírral is. A Magyar Nemzetre ritkán hivatkoznak, hiszen ebben az újságban nem szokás a szenzáció kergetése okából félértesüléseket feltupírozni, tehát kicsi az újság tartalmának „hírértéke” a rádiósok tudományosan felkészült szerkesztő gárdája számára. Az nem állítható, hogy az Új Magyarországra sosem hivatkoznak, de többnyire csak úgy szégyenlősen, a lap nevének említése nélkül. Ilyenformán: „Az egyik reggeli napilap azt állította, hogy Horn Gyula úszómedencés villát épített.”) Bár a Népszabi szerintem is sok szempontból a legjobb hazai napilap — mit napilap, mindent behálózó szervezet —, de gyakorta téved. Talán éppen azért, mert mindig a legjobban értesült pózában kíván tetszelegni. A fenti (ál)hírek például egy héten belül láttak napvilágot az újságban. Az elsőt az SZDSZ elnöke, a másodikat pedig maga a levélíró Kovács András cáfolta.

Persze, hol vannak ezek a kis melléfogások ahhoz, az akkor eltussolt botrányhoz képest, amit néhány éve követett el a legkedveltebb, amikor egy félkolumnás riportot szentelt annak, hogy eladták a Dohány utcai zsinagógát. (Persze lehet, hogy akkor éppen Selmeczi volt a napos szerkesztő...)

Bár többen kritizálták már rádiónknak az újságokra hivatkozó hírgyártását, mondván: ez nem hírszolgáltatás, hanem lapismertetés, magam nem tartom önmagában elítélendőnek, hiszen ezáltal bővítik a kört ahonnan információkat merítenek. De csak a tényleg rendkívüli jelentőségű információ esetében szabadna élni vele, és akkor is csak a reggeli órákban, valamint hozzá kellene tenni, hogy „máshonnan meg nem erősített”. Egyúttal a rádió munkatársainak rögtön le kellene ellenőrizni az információt, és legkésőbb délben már olyan saját hírként kellene közölni, amelyet az újságcikk indukált, illetve cáfolni a reggel ismertetett újságcikket, ha az derül ki róla, hogy nem felel meg a valóságnak.

Szeptember elején beindultak a parlamenti csatározások is, azok pedig sok munkát adnak a rádiós és televíziós hírszerkesztőknek, hiszen kell egy kis szakmai ügyesség ahhoz, hogy lehetőleg mindig az derüljön ki: az ellenzék csak akadékoskodik, sértő a hangneme, pártérdeknek rendeli alá a társadalom elégedetlenségét, választási propagandát folytat, nem nyújt alternatívát stb. Ezt szándékot ugyan akadályozza egy kissé, hogy könnyen ellenőrizhető, mert a televízió néhány órányi vitát közvetít az ülésteremből, de hát ez munkaidőben van és csak a nyugállományban levők, meg mi, a munkanélküliek nézhetjük. A rádió keleti URH sávon közvetített adását pedig lassan csak a műemlék jellegű rádiókon lehet hallgatni, hiszen legalább öt éve csak nyugati URH normás rádiókat lehet hazánkban vásárolni.

A magyar—román államközi szerződés miatt összehívott rendkívüli ülés még a szokásosnál is nagyobb gondot okozhatott a kormánypártok PR szakembereinek, hiszen mindent elkövettek azért, hogy a televízióban közvetíthetetlen időben, késő délután kezdődjék az ülés, a logikus reggeli időpont helyett. Végül is az ellenzék kiharcolta a kora délutáni kezdést, így  nem sikerült teljesen eldugni a vitát az érdeklődők elől. A többségiek (lásd, bolsevik) viszont kikötötték, hogy minden képviselőcsoportból csak egy felszólalót közvetíthet a „független és a hatalom által befolyásolhatatlan” közszolgálati, ezért korábban soha nem tapasztalt blamázsnak lehettünk szemtanúi néhány százezren. Valahogy néhány perccel korábban fejezték be felszólalásaikat honatyáink, mint ahogyan előzetesen kiszámították, és maradt még hátra kb. öt perc a közvetítési időből. Úgy illett volna, hogy a következő felszólalót mutassák. Nem így vélte azonban a „független és a hatalom által befolyásolhatatlan” közszolgálati, amely mindenképpen szeretett volna megfelelni annak az elvnek — amelyről kétlem, hogy a BBC-ből származik —, hogy a választási arányoknak megfelelően kell szerepeltetni a képviselőket. Ha 72 százalékos a kormánytöbbség, akkor ilyen százalékban szenvedjen tőle a polgár nézőként is, se többet, se kevesebbet. Amíg tehát a következő képviselőt (egyébként az a Tabajdi Csaba volt, akinek véleménye igazán fontos ebben a kérdésben) látttuk, addig a riporter akkurátusan összefoglalta számunkra, hogy mit hallottunk — korábban. (Lehet, hogy Radics Péter majd fegyelmit fog kapni, hiszen összefoglalójában nem sikerült precízen betartania az arányokat.)

Az ülésnapon, egyébként mindenki hozta formáját, Torgyán József kivételével, aki a magyar-román alapszerződés ürügyén elmesélte, hogy kis feleségének hogyan sikerült megmásznia a Vereckei-hágót. A nap kiemelkedő szónoka Orbán Viktor volt [, olyannyira, hogy még Bencsik András is — aki néhány héttel korábban még ráhúzta a vizes lepedőt — megengedett egy malagyec-et lapjában]. Orbán kiváló vitakészségét dicséri, ahogyan Horn Gyula és Eörsi Mátyás beszédének egy-egy kitételére reagált — de ezt ezt a részletet hiába szerettem volna a Híradóban viszontlátni, mert ott Orbántól csak egy viszonylag hangsúlytalan mondat szerepelt.

Ezért idemásolnám az elhangzottakat, hogy ne csak az Internettel rendelkezők olvashassák őket: „Tisztelt miniszterelnök úr! Nagyon bízunk abban, hogy amikor Ön arra a barátsági szerződésre utalt, amelyet valóban Dinnyés Lajos írt alá, akkor nem akarja magyar hazánk akkori állapotát összevetni hazánk mai állapotával, mert akkor Magyarország egy megszállt ország volt és kényszerből írt alá mindent amit aláírt. Másodsorban, tisztelt miniszterelnök úr, a Fidesz, amely a kisgazdapártban a második világháborút követően egy polgári pártot látott, szomorúan kell, hogy hallgassa egy olyan, ma hivatalban levő politikus szavait, akinek politikai elődei, a mai kommunisták verték szét az utolsó szabadon választott kisgazda kormányt és a kisgazda pártot. Nagy tisztelettel kérjük Önt miniszterelnök úr, a jövőben, ha lehetséges ... tartózkodjék az ilyen megjegyzésektől.

A második megjegyzés, amit tenni szeretnék, az Eörsi képviselőtársam egyik mondata, amelynek megvilágító ereje van. Akik nem értettük miért akarja a kormány aláírni a román-magyar alapszerződést, most már érthetjük, hiszen a mondat így hangzott: Nincs olyan alapszerződés amelyet az RMDSZ és a Bukarest egyidejűleg aláír. Nyilván ez azt jelenti, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy a magyar kormánynak választania kellett. Vagy így, vagy úgy. Választott. Bukarestet választotta, nem az RMDSZ-t."

Mégis megismételtek aznap este egy objektív visszavágást az Objektívban. Azt, amikor Horn Gyula megfeddte Giczy György következő mondatait: „Mit akarunk igazolni Európa előtt? Romániát akarjuk igazolni? A Balkánnal kell megállapodnunk ahhoz, hogy Európába juthassunk?” Rögtön utána vágták be a valóságban jóval később elhangzott miniszterelnöki replikát: „Giczy úr! Remélem amit a balkáni országokkal kapcsolatban mondott, az a retorikai munkásságának a része, és nem a politikai." Akinek van füle a hallásra, érti, hogy itt Csurka István irodalmi munkásságára célzott a tanult előadó, újabb adalékként ahhoz a képzetéhez, hogy az ellenzék a „szélsőséggel” cimborál. Bizony, amióta a magát azóta matricaragasztóvá ledolgozó, hajdani filozófus, TGM, még az előző kormány idején elkezdte illemtani előadásait a mucsaiaknak, azóta az a politikai csoport, amelyikhez tartozik, felhatalmazva érzi magát arra, hogy a másság és mások nevében állandóan kioktassa ellenfeleit. Figyelnünk kell ugyanis mások érzékenységére. (Mások véleménye, akarata szent, de úgy látszik a mienkével a kutya sem foglalkozik. Amikor megkérdezték Kovács László külügyminisztert, az aláírásra miért kellett elfogadnunk a megalázó temesvári helyszínt, azt válaszolta, hogy a román fél ragaszkodott hozzá. És ha ahhoz is ragaszkodott volna, hogy a magyar miniszterelnök rózsaszínű zakót viseljen zöld csillagokkal?) A legmegalázóbb feddést mégsem az ellenzékiek, hanem az igazi áldozatok, az elcsatolt területek magyarságának vendégként jelenlevő vezetői kapták, amikor spontán módon megtapsoltak néhány ellenzéki felszólalást. Koródi Mária rögtön úgy rendreutasította őket, mintha kis Trianon kastélyának szelleme szabadult volna be Országházunk csipkés üléstermébe egy kis időre. Méltó volt a helyzet egy illemtanári fellépéshez, hiszen ezek a rebellis magyarok valahogy még ma sem tudnak örömet színlelni, ha asszisztálniuk kell saját megsemmisítésükhöz.

Az Objektív szociális érzékenységét nem is kerülte el a jelenet és a következő napon visszatért rá. Kommentátora szerint az országgyűlés alelnöke azért kényszerült erre a megoldásra, mert attól félt, hogy ezentúl mindenki „fizetett tapsoncokat ültetne a karzatokra és ez lehetetlenné tenné a munkát.” (Nota bene, ezeket a „tapsoncokat” pártjának elnöke, Pető Iván hívta meg...) El is panaszolta a műsorban Koródi Mária, hogy felszólítása ellenére sem hagyták abba a „vendégek” a tapsot, sőt azt üzenték vissza, a rendreutasításukra odaküldött teremőrön (!) keresztül, hogy, esetleg vezetesse ki őket. Kár, hogy nem történt meg, mert akkor mindenki láthatta volna, miként értelmezik a hatalmon levők, a magyar-magyar csúcs közös közleményében megfogalmazott elvet, hogy a magyar nemzet egységes. Persze, vannak egységesebbek (lásd, Orwell), ők szólalhatnak fel az országnak abban a Házában, amelyet még a csonkítatlan Magyarország épített, és vannak kevésbé egységesek, ők vendégként húzhatják meg magukat a karzaton.

Egyébként a magyar sajtó egésze — benne az elektronikus médiumok —, az erdélyi magyarság sorsát eldöntő kérdésben nem játszott annyira alá a hatalomnak, ahogyan az szerette volna. Sőt! Ezért különösen fájó a Magyar Hírlap eljárása, amelyik a címoldalon szerepeltette azt a romániai felmérést, hogy az erdélyi magyarok 72 százaléka helyesli az alapszerződést. Nem kívánom az objektivitás bajnokaként szereplő szerkesztőnek, hogy olyan helyzetbe kerüljön, hogy egyszer erdélyi magyarként kényszerüljön válaszolni egy román kérdezőbiztosnak, nem biztos, hogy ki merné mondani véleményét. De az összjáték attól lett tökéletes, hogy az aznapi külügyi bizottsági ülésen a minisztérium, mint igazának perdöntő bizonyítékát, dörgölte az ellenzékiek orra alá, a Magyar Hírlap  finanszírozta felmérést.

A sajtó [a magyar-román szerződés vitája] közben — talán figyelemelterelésként, talán véletlenül —, ismét önmagával kezdett el foglalkozni. Szeptember 12-én az Ütköző témájául a néhány nappal korábban a Ráadásban is szereplő Gyárfás Tamás, kontra Népszava ügyet választotta. Egymással szemben ült az úszószövetség lemondott elnöke, a Naptévé hajdani producere, Gyárfás Tamás, valamint a MUOSZ elnöke, a Népszava főszerkesztője, Kereszty András. A néző pedig hátradőlhetett székében és előkelő idegenként szemlélhette, miként marják egymást a sajtócápák. Persze, egyenlőtlen az a harc, ahol egy macskacápát egy tigriscápa vesz üldözőbe. [(Gyárfás el is szólta magát, hogy az életéért küzd.)] A háttérben pedig szinte hallani lehetett a pénz csörgését. Azét a pénzét, amelyet a közszolgálati Magyar Televízió utal át a Napkelte készítőinek. Ennek a továbbítására jött létre a Stáb Rt., amelyet egyszerűen kivásárolt Fenyő János, a Vico kiadóvállalat vezére, a Népszava gazdája. [Innentől övé a haszon, ő dirigálhat, de az önállósághoz és hatalomhoz hozzászokott Gyárfás nem akart ugrálni. Erre aztán különös módon, sorra olyan szenzációk jelentek meg a hazai szervezett munkásság hajdani újságjának címoldalán, amelyekben mindig Gyárfás volt a negatív hős. Ezek egy része később nem bizonyult igaznak, de a MUOSZ elnöke, főszerkesztőként nem volt hajlandó helyreigazítani. A vita látszólag erről, na meg arról folyt, hogy a Népszava az igazság bajnokaként napok óta az úszók hamis versenyjegyzőkönyvével foglalkozik.] A gyanútlan néző [, pedig egészen máson kezd töprengeni. N] nem érti [például] miért kell másoktól megrendelnie azt a műsort, amelyet egyébként is azok készítenek, akik a televízió munkatársai, és miért kell a pénz átutalásához egy külön vállalatot létrehozni [, hiszen annak a működtetése is pénzbe kerül. Sőt, nyereséget is illik neki termelnie.] Csodálható-e, hogy az előfizetők pénze nem elég a tévé működéséhez?

De, ha azt nem értette volna eddig valaki, hogy Fenyő János [nak mire kell az egyébként veszteséges Népszava, az két nap múlva,] mire használja a Népszavát, a szombati 16 órából tudhatta meg. A sajtócézár úr ugyanis — miközben tagadja, hogy lapja [célzatosan foglalkozna Gyárfással] „rászállt volna” Gyárfásra — elismerte, hogy korábban, bizonyos személyekre ráállította újságíróit. Ahogy mondta, „megpöcögtette” őket. Az újságírókat még értem, hiszen meg kell élniük valamiből, no de ennek a bizonyítottan, és többszörösen inkorrekt embernek a lapjában olyanok is [publikálnak] írnak, mint például Isépy Tamás, a kereszténydemokraták frakcióvezetője...

A gyanútlan polgár különben sem érti, hogyan is állunk ezzel az örökké hivatkozott üzleti tisztességgel? Állítólag nálunk is az a cél, mint az USA-ban, hogy akit egyszer rajtakaptak az üzleti [életben az inkorrektségen] tisztességtelenségben, azzal később senki sem áll szóba. (Nota bene, Fenyő János [USA] amerikai állampolgár, részben ennek köszönhető vagyona is, hiszen ezért adózhatott az elmúlt években sokkal kedvezőbben hazánkban, mint mi.)

A jelenséget — vagyis, hogy honnan hova kellene eljutnunk —, egyébként valamikor Engels (emlékszik még valaki erre a névre?) írta le igen szemléletesen az egyik pamfletjében. Szerinte az a Galíciában élő szatócs, aki kiemelkedik társai közül, az ottani „tisztességtelen” módszerekkel már nem tudna megélni a varsói tőzsdén, ahol már korrektebben bonyolítják az üzleteket. Aki pedig a varsói üzletember stílusával akar érvényesülni, ugyanígy jár a berlini tőzsdén. Igaz ez arra a berlinire is aki a londoni tőzsdén akar üzletelni. Mindegyik helyszín — illetve fejlettségi fok — egyúttal egy tisztességesebb üzletemberi magatartást követelt meg. Aki ehhez nem tudott alkalmazkodni, hiteltelenné vált és előbb utóbb elbukott. Az a fejlettségifok-béli különbség, ami a múlt század végén földrajzilag ilyen látványosan volt ábrázolható, ma hazánkban remélhetőleg kronológiailag igazolható lesz, bár még mindig szinte fényévnyi távolságban vagyunk attól, ami az USA-ra jellemző. Az ottani állapotot talán azzal lehetne jellemezni, amit a legeredményesebb lobby-iroda vezetője válaszolt arra a kérdésre, hogy minek köszönheti cége a sikereit. Soha nem hazudunk — mondta.

[Ami Fenyő inkorrektségét illeti,]  Most nem is a Magyar Nemzetben róla megjelent leleplező riportsorozatra gondolok, hiszen az ártatlanság vélelme megköveteli, hogy csak a bizonyított dolgokat vegyük készpénznek, [és Pető Iván is nyilatkozta, hogy nem tehet ellene semmit a védtelen politikus, ha valaki éppen vele akarja magát lefényképeztetni,] de az nemrég [beigazolódott] bizonyíttatott, hogy a Vico [engedélyek] és jogdíj-fizetés nélkül forgalmazott amerikai filmeket, ami miatt kártérítést is kellett fizetnie. [Ezért kártérítést is kényszerült fizetni.] Az most már biztos tehát, hogy a Walt Disney cég soha többet nem áll a „pöcögtetős” Fenyővel szóba.

És a magyar politikusok? És a magyar üzletemberek? És a magyar sajtó?