A keletázsiai kérdés a legújabb kor egyik legnagyobbszabású problémájává fejlődött. Az európai hatalmak a XIX. század közepe táján megnyitották a két keletázsiai nagy birodalmat. Kínát és Japánt az európai kereskedelem számára s ezzel nagy események okozói lettek. Az óriási kínai birodalomra nem nagyon hatott ugyan az európai kultúra s a kínaiak szakadatlanul rossz szemmel és idegenkedéssel nézték az európaiakat. Annál nagyobb változásokat idézett elő azonban az európai kultúra benyomulása Japánba. Ez a szigetország nem is egész félszáz év alatt csodás alkalmazkodó képességgel sajátította el az európai kultúra vívmányait, a modern állami berendezkedés előnyeit és a modern hadviselést. Csodás föllendülés támadt Japánban csakhamar és a japáni népben felébredt a terjeszkedés vágya s ugyanazt a szerepet akarta játszani Kelet-Ázsiában, amelyet Anglia, amely szintén szigetország, játszott Európában.
Mindenekelőtt Kínát,a szomszédos testvérbirodalmat akarta Japán fensőbbsége elismerésére kényszeríteni, hogy azután megkösse vele a nagy szövetséget Nyugat ellen és kimondja a nagy elvet, hogy Kelet-Ázsia a sárga fajé. A Kínával való mérkőzés alkalma nem sokáig késett. A koreai császárságban, amelyet Kína úgyszólván a maga hűbérállamának tekintett, zendülés támadt, amelynek elfojtása végett a koreai kormány Kínához fordult segítségért. Kína küldött is Koreába segítő csapatokat. Japán, amely szintén számot tartott Koreára, bár senki sem fordult hozzá, megragadta a kínálkozó alkalmat a beavatkozásra és szintén küldött egy brigádot Korea fővárosába, Szöulba, ahol teljesen japán befolyás alá kényszerítette Li-Hui koreai császárt, akit úgyszólván fogolyként őriztetett palotájában. Japán folyton erősítette hadait Koreában s azonkívül hajóraját a Sárga-tengeren cirkáltatta, hogy megakadályozza, hogy Kína tovább is folytassa a segítőcsapatok szállítását Koreába. Kína azonban nem nyugodott bele Japán terveibe s nagyszámú kínai sereg nyomult be a kínai határ felől Koreába és a kínai kormány tengeren is folytatta a csapatszállítást. Erre japáni hadihajók megtámadtak egy kínai csapatszállító hajót, amelyet kínai hadihajók kísértek és egy torpedóval elsüllyesztette azt a rajta levő 1500 főnyi kínai sereggel együtt. Kína erre megüzente Japánnak a háborút (1894 aug. 1). Japán csak erre várt. Rögtön 200.000 főnyi sereget szállított partra Koreában és Jamataga marsall vezetése alatt Szöultól északra, Ping-jang mellett véres ütközetben megverte a kínaiakat, akik nagy veszteségek árán visszavonultak a kínai határ felé.
Újabb kínai csapatok partraszállítását a tenger felől nem bírta ugyan Japán megakadályozni, de a Jalu folyó torkolata előtt nagy tengeri ütközetben megverte a kínai hajórajt, ezzel biztosította a maga uralmát a Sárga-tenger fölött és megkezdte a komoly háborút Kína ellen. A japán hadsereg átlépte a Jalu folyót és győzelmesen nyomult előre a Liau-Fung félszigeten. Egy második japán hadsereg Ojama vezetése alatt a félsziget déli csúcsán szállt partra Talienvan mellett és megtámadta a kínaiak hadi kikötőjét, Lusunkont, a későbbi Port Arthurt, amelyet véres harcok közepette el is foglalt. Bár rendkívül hideg tél volt, a japánok lassan elfoglalták az egész félszigetet és a következő év elején megkezdték előrenyomulásukat a mandzsu síkságon. A kínaiak szívós ellenállást fejtettek ki, de hiába. A japánok feltartóztathatatlanul nyomultak előre. Ojama partraszállt Santunk félsziget északkeleti csúcsán, Vejhajvej mellett a harmadik japáni hadsereggel és elfoglalta Kínának ezt a második hadikikötőjét is, miután a kínai flotta maradványát hosszú, heves harc után részben megsemmisítette, részben elfogta. Elfoglalták a japánok Nincsvongot és Jingcet, Tiencsvongtai mellett újra megverték a kínaiakat, úgyhogy most már nyitva állt az útjuk Mukden és Peking felé. Kína ellenállása ezzel megtört. Kung herceg sürgetésére az északi tartományok alkirálya, Li-Hung-Csang Japánba utazott, hogy megkezdje a béketárgyalásokat.
A fegyverszünet után aláírták a simonoseki békét, amelynek értelmében Kína átengedi Japánnak Liau-Tung félszigetet s 200 millió tael (körülbelül egy milliárd pengő) hadikárpótlást fizet, amelynek letörlesztéséig Vejhajvej Japán birtokában marad. Minthogy e szerződés értelmében Japán valósággal körülzárta volna Kínát, különösen a pecsili öblöt, amely Peking kulcsa a tenger felől, Oroszország, Németország és Franciaország az európai hatalmak kereskedelmi érdekeinek megvédése címén tiltakoztak a szerződés ellen és azt a “barátságos tanácsot” adták Japánnak, hogy mondjon le önként Liau-Tung birtokáról. Japán, amely gyöngének érezte még magát arra, hogy szembeszálljon az egyesült európai hatalmakkal, jó képet csinált a baráti tanácshoz és lemondott Liau-Tung félszigetről, újabb másfélszáz millió pengő kárpótlásért. Ellenben Formóza-szigetén erélyesen elnyomta az új japáni uralom ellen támadt zendülést. Kína drágán fizette meg az európai hatalmak támogatását, amelyek versenyezve csikartak ki mennél több előnyt a gyámoltalan óriásbirodalomtól, Franciaország vasúti és bányászási engedélyeket szerzett magának Dél-Kínában. Oroszország Korea függetlenségét biztosította több szerződésben olymódon, hogy a prédának szánt koreai császárságot közös orosz-kínai gyámság alá helyeztette.
Továbbá Oroszország engedélyt kapott Kínától a szibériai vasú folytatására a kínai Mandzsurián keresztül Port-Arthurig, ahová telelésre egy egész orosz hajórajt küldött, majd tartósan megszállta Port-Arthurt és Talienvant. Igy megszerezte a rég sóvárgott jégmentes kikötőket a Nagy-Óceán partján és Port-Arthurt rögtön hatalmas erőddé kezdte átalakítani, hogy előnyös helyzetre tegyen szert Kína és Korea között. A japánok, akiket az európai diplomácia álnoksága elkeserített, egyelőre szótlanul tűrték az orosz terjeszkedést, amely voltaképpen az ő véres diadalaiknak volt köszönhető és csendben készültek a bosszúállásra. Anglia azonban szembeszállt Oroszországgal és megszállta Vejhajvejt, szemben Port-Arthurral, úgyhogy a két ellenséges nagyhatalom Perzsia helyett itt, Kínában került szembe először egymással közvetlen közelről, Port-Arthur és Vejhajvej úgy nézett szembe egymással, mint az orosz-angol féltékenykedés két szimbóluma. Németország Santung tartományban szerzett magának kínai gyarmatterületet.
A kínai nép végre megsokallta az idegeneknek, ezeknek a “vörös ördögöknek” a térfoglalását és nemzeti önérzetük felháborodott. Csai-Tien császár hajlandó lett volna már mindenféle reformra, de az özvegy császárné, Csu-Hsi a reakciós nemzeti párt segítségével maga ragadta kezébe a kormány gyeplőjét és megszüntette a tervbe vett reformok megvalósítását.
Minthogy tartott az európai hatalmak beavatkozásától, az özvegy császárné az összes használható csapatokat összevonta egy táborba Peking köré Junglu és Tungfu Siang (egy mohamedán) tábornokok vezérlete alatt. A reakciós párt forrongása már évek óta észlelhető volt. Már 1893-ban megkezdődött itt-ott a keresztény hittérítők üldözése, de a nagyhatalmak kormányai minden esetben felelősségre vonták a kínai kormányt és megszerezték a kellő elégtételt. De 1900 májusában, látszólag váratlanul, voltaképpen azonban éveken át folytatott előkészület után, az északi tartományokban, különösen Peking körül nagy zendülés támadt, amelyet a császári udvar reakciós pártja támogatott élén az özvegy császárnővel. a lázadást a boxerek vezették. A boxerek titkos társaságok tagjai voltak s az idegenek uralmának megtörésére szervezkedtek. A boxer szó jelentése ez : “a békés egyetértés öklei”. A lázadás egyre veszedelmesebb kezdett lenni. Számos keresztény hittérítő telepet leromboltak az ország belsejében, a hittérítőket és a bennszülött keresztényeket üldözték vagy agyonverték s a zendülők, bár a hatalmak nyomban védőcsapatot küldtek Pekingbe, a legnagyobb veszedelemmel fenyegették a pekingi idegen követségeket is. A Peiho torkolata körül gyülekező idegen hajórajt ekkor nagy meglepetés érte. A tikui erődök bástyáiról pekingi parancsra ágyúzni kezdték a hatalmak hajóit, amelyek erre hat óráig tartó bombázás árán bevették az erődöket. De nemsokára olyasmi történt, ami teljesen elmérgesítette a helyzetet.
Tuan herceg azt a parancsot adta ki Pekingben a katonaságnak, hogy minden idegent le kell lőni. A megvadult tömeg erre báró Ketteler Kelemen német követet nyílt uccán megrohanta és leszúrta. Azután a legtöbb követség palotáját elhamvasztották. Veszedelemben forgott minden európainak az élete Pekingben. Valamennyien az angol követség épületébe menekültek s ott védekeztek a kínaiak ismétlődő támadásai ellen. Heteking el voltak zárva a külvilágtól s csak annak köszönhették oly sokáig életüket, hogy a császári udvarban két párt viaskodott egymással s az egyik párt az idegen hatalmak bosszújától való félelmében bizonyos mértékben támogatta az angol követségre szorult európaiakat. A hatalmak egyelőre nem segíthettek a pekingi ostromlottakon, mert segítő csapataik nem érkeztek még meg. Seymour tengernagy ugyan megpróbált kis seregével Peking felé nyomulni, de eredménytelenül. Véres harcok után eljutott Tiencsinbe, amelyet a túlnyomó kínai haderőtől elfoglalt ugyan, de tovább egyelőre nem nyomulhatott Peking felé. Az oroszok a mandzsu határ felől próbáltak Peking felé nyomulni s több véres összeütközés után elfoglalták Nincsvongot és megszállták egész Mandzsuriát. Az angolok Sanghait és a Jangcekiang völgyét igyekeztek megvédeni az ottani alkirályok támogatásával a boxerlázadók ellen, mialatt megindultak a segédcsapatok mindenfelől Kínába, még Japánból és Észak-Amerikából is.
A legmélyebben sértett Németország küldte a legnagyobb haderőt s Vilmos császár a többi hatalom hozzájárulása alapján gróf Waldersee tábornagyot nevezte ki a hatalmak egyesült haderejével főparancsnokává, aki törzskarával Nápolyból indult el Kína felé, ahová több mint egy hónap mulva érkezett meg. A szövetséges csapatok, amelyek időközben meglehetősen megszaporodtak már, megindultak nyomban Peking felé. Véres diadalokat arattak a kínaiakon és ostrommal elfoglalták Pekinget s az utolsó pillanatban megszabadították a biztos halál torkából az agyonsanyargatott európaiakat. Az özvegy császárné ugyanaznap udvarával együtt a birodalom belsejébe menekült, az ősi Singanfu városba s onnan irányította tovább a lázadást, amely Peking bevételével még egyáltalán nem ért véget. Waldersee szeptember 28-án érkezett meg Pekingbe s a császári palotában ütötte fel főhadiszállását. Most már 80.000 főnyi volt a szövetséges csapatok hadereje, köztük 25.000 katona német volt. A helyzet meglehetősen bonyolódott volt, mert a hatalmak nem akartak Kínának formaszerűen háborút üzenni, hanem ragaszkodtak ahhoz, hogy a lázadók megbüntetésére törekszenek csak s a kínai kormányt támogatják, amely egymagában nem bírt a lázadóikkal. Ez megadta a módot arra, hogy a kínai udvar bármikor tisztességesen visszavonulhasson a boxerek titkos támogatásától.
A hatalmak képviselői végül abban állapodtak meg, hogy a háború végeztével az összes kínai kikötőket szabad kikötőknek fogják nyilvánítani és Kína területi épségét biztosítják. Ez alapon bátrabban folyt tovább a szövetséges haderő együttes működése s végül a tél folyamán sikerült az egész Pecsili tartományt megtisztítani a boxerlázadóktól. A tél folyamán szakadatlanul folytak a tárgyalások a kínai udvarral is. A kínai császár hosszú táviratot küldött Vilmos császárnak, amelyben ünnepélyesen bocsánatot kért Ketteler meggyilkolásáért. Majd megismételte bocsánatkérését az összes államfőkhöz intézett táviratában és súlyos büntetésre s halálra ítélt több herceget (köztük Tuant is) és több főudvari méltóságot. Majd Csing herceget Li-Hung-Csang alkirállyal együtt Pekingbe küldte a béketárgyalások megkezdésére akiket Waldersee fogadott. A pekingi követségek közös jegyzékbe foglalva közölték kívánságaikat kínai béketárgyalókkal, akik december 30-án elfogadták végre a megalázó feltételeket, amelyek a következők voltak. Bocsánatkérő követség küldendő Berlinbe. Pekingben a gyilkosság helyén emlékoszlopot állít a kínai kormány és súlyosan megbünteti a főbűnösöket. Teljes hadikárpótlást és kártérítést fizet, a fegyverbehozatalt eltiltja. Pekingben megerősített követségi városrészt emeltet, amelyet idegen csapatok fognak őrizni. A takui erődöket leromboltatja. Az idegenellenes társaságokat megszünteti s minden idegenellenes mozgalmat csírájában elfojt.
A kereskedelmi szerződéseket pótló záradékokkal látja el. A csunglijament, a kínai külügyi hivatalt reformálja és megállapítja az idegen követek fogadásának ünnepélyes szertartását. A megalázó feltételek elfogadása után azonnal megkezdték a főbűnösök kivégzését. Tuan herceg és Tungfusiang szökéssel menekültek a büntetés elől. A kártérítési összeget 450 millió taelben (két és egynegyed milliárd pengő) állapították meg. Miután az udvar elfogadta a föltételeket, már másnap megkezdődött az idegen csapatok elvonulása. Csak Peking, Tiencsin, Sanhaikvan és délen Sanghai maradt katonailag megszállva. Waldersee letette Tiencsinben a főparancsnoki tisztet és visszautazott Japánon keresztül hazájába. Csan herceg mint a bocsánatkérő követség vezetője pedig, megérkezett Potsdamba. Ezzel egyelőre lezárult a kínai zavargások története és az óriási birodalom új korszak küszöbére lépett, amelyben az európai befolyás zavartalan érvényesülése mellett Kína is megindult a modern fejlődés útján.
A huszadik század első évtizedének legnagyobb és legvéresebb háborúja Japán és Oroszország között folyt le. Az összeütközés tárgya két tartomány volt.
Egyik Korea, amely most Japánországhoz tartozik, de akkor névleg független államterület volt, tényleg azonban hol Japán, hol Kína, hol mindkét ország fenhatósága alatt áll. A másik Mandzsuria, mely jog szerint Kína tulajdona, de a boxerek lázadása után Oroszország okkupálta. Oroszország azonban szerződésben kötelezte magát, hogy meghatározott időre kiüríti Mandzsuriát. Azonban eszeágában sem volt ezt megtenni. Sőt egészen otthonosan érezte magát ott, különösen amióta a szibériai vasúttal közvetlen kapcsolatba hozta azt az orosz-ázsiai területtel. Az Oroszország által okkupált mandzsu terület igen nagy, de igen gyér lakosságú, mindössze talán tizenkét millió lélek lakik rajta. Japánra nézve természetesen életkérdés volt, hogy Kína tőle el ne zárassék. Nem is Mandzsuország kiűrítését kívánta Oroszországtól, hanem a “nyitott ajtót” akarta biztosítani magának, vagyis azt akarta, hogy Mandzsuország gazdaságilag ne legyen kizárólagos birtoka Oroszországnak, hanem vele egyenlő feltételek mellett az egész világ előtt nyitva álljon. Kína, Japán és az Egyesült Államok éppen ebben az időben kötöttek szerződést, amely több kikötőt megnyitott az idegen kereskedelemnek. Ezek közül kettő : Mukden és Niucsvang Mandzsuriában van s ezeket Oroszország megszállva tartotta. Igy voltaképpen nem Korea, hanem Mandzsuország okozta a legsúlyosabb bonyodalmat. A diplomáciai tárgyalások 1903 július havától kezdve folytak a két ország között, hogy a viszályt elintézzék. A helyzet rendkívül komoly volt, de azért sok ideig nem veszett el a remény, hogy lehetséges békés megoldást találni. Egyik Korea, amely most Japánországhoz tartozik, de akkor névleg független államterület volt, tényleg azonban hol Japán, hol Kína, hol mindkét ország fenhatósága alatt áll. A másik Mandzsuria, mely jog szerint Kína tulajdona, de a boxerek lázadása után Oroszország okkupálta. Oroszország azonban szerződésben kötelezte magát, hogy meghatározott időre kiüríti Mandzsuriát. Azonban eszeágában sem volt ezt megtenni. Sőt egészen otthonosan érezte magát ott, különösen amióta a szibériai vasúttal közvetlen kapcsolatba hozta azt az orosz-ázsiai területtel. Az Oroszország által okkupált mandzsu terület igen nagy, de igen gyér lakosságú, mindössze talán tizenkét millió lélek lakik rajta. Japánra nézve természetesen életkérdés volt, hogy Kína tőle el ne zárassék. Nem is Mandzsuország kiűrítését kívánta Oroszországtól, hanem a “nyitott ajtót” akarta biztosítani magának, vagyis azt akarta, hogy Mandzsuország gazdaságilag ne legyen kizárólagos birtoka Oroszországnak, hanem vele egyenlő feltételek mellett az egész világ előtt nyitva álljon. Kína, Japán és az Egyesült Államok éppen ebben az időben kötöttek szerződést, amely több kikötőt megnyitott az idegen kereskedelemnek. Ezek közül kettő : Mukden és Niucsvang Mandzsuriában van s ezeket Oroszország megszállva tartotta. Igy voltaképpen nem Korea, hanem Mandzsuország okozta a legsúlyosabb bonyodalmat. A diplomáciai tárgyalások 1903 július havától kezdve folytak a két ország között, hogy a viszályt elintézzék. A helyzet rendkívül komoly volt, de azért sok ideig nem veszett el a remény, hogy lehetséges békés megoldást találni.
Diplomáciai körökben ebben az időpontban sokat foglalkoztak azzal az eszmével, hogy a hatalmak indítványozzák Oroszországnak azt, hogy hívjon egybe kongresszust az orosz és minden más hatalom mandzsuriai jogainak megállapítására és elhatárolására és hozzanak határozatokat a nemzetközi kereskedelmi jogok és azon haderő ügyében, melyet Oroszország az északi tartományokban tarthat. A kongresszus határozatait azután egyezmény vagy szerződés alakjában szerkesztenék meg, amelyet az összes hatalmak aláírnának. Ezt a tervet azonban sem a japánok, sem az oroszok nem fogadták szívesen. A háborús párt, különösen Japánban, mindenáron azt akarta elérni, hogy az összeütközést fegyveresen intézzék el. 1904 február hó 6-án be is következett a két ország között a diplomáciai érintkezés megszüntetése. A szentpétervári japán követ ezen a napon jegyzéket nyújtott át az orosz kormánynak, amelyben arról értesítette azt, hogy Japán a további tárgyalásokat megszünteti és hogy követét az egész követségi személyzettel együtt visszahívja Pétervárról.Japán tehát hadüzenet nélkül kezdte meg a háborút s mingyárt az első harcban győzött is. A támadás hírére, mely mind a két országban leírhatatlan izgalmat keltett, Miklós cár február 8-án hadat üzent Japánnak. Pétervárott a cár, a cárné, a nagyhercegek és a főméltóságok jelenlétében könyörgő istentiszeletet tartottak az orosz fegyverek győzelméért. A hivatalos lapban pedig Miklós cár kiáltványt tett közzé, melyben bejelentette, hogy a japán kihívásra fegyverrel felel.
A következő napon újabb összeütközés volt Csemulpónál. Urin, a japán hajóraj parancsnoka formálisan felszólította a Korejetz nevü orosz hadihajót és a vele együtt levő Varjag nevü cirkálót, hogy délig hagyják el a csemulpói kikötőt. Minthogy az oroszok nem engedelmeskedtek, a japán flotta tizenkét órakor megkezdte a támadást. Az ágyútűz után, mely egy óra hosszáig tartott, az egyik orosz hadihajó a szigetek közé vonult vissza. Estefelé elsüllyedt a Varjag nevű cirkáló, másnap délután négy órakor pedig a Korejetz torpedónaszád is elsüllyedt, miután robbanás történt rajta. A tisztek és a legénység a két elsüllyedt hajóról a Pascal nevű francia cirkálóhajóra menekültek. A japánok nem szenvedtek veszteséget s négy japán zászlóalj Csemulpóban partra szállott. Pétervárott ezeknek a vereségeknek a híre lesújtó hatást tett. Ennek következtében a cár is elrendelte, hogy a tokiói orosz követ haladéktalanul hagyja el a japán fővárost.
Három nappal később már megkezdődött a harc. Alexejev helytartó 1904. február 9-én már arról tett jelentést a cárnak, hogy előtte való éjszaka éjfélkor japán torpedónaszádok hirtelen robbantó támadást intéztek a Port-Arthur külső kikötőerődje előtt álló hajóhadra, miközben a Retvezán és Cezarevic páncélos hajók, valamint a Pallada nevű cirkálóhajó megsérült.
A vereségen érzett fájdalomba a felháborodás vegyült amiatt az érthetetlen vigyázatlanság miatt, amelyet az orosz hajók parancsnokai tanusítottak. Sehogy sem tudták megérteni azt, hogyan juthatott a japán flotta egészen Port-Arthur közelébe, amelyet tizenhét erősség vesz körül. A Nikolajev-pályaudvaron pedig, ahonnan a vonatok Kelet-Ázsiába szállították a csapatokat, megindító jelenetek játszódtak le minden órában a búcsúzók között. Az oroszok veszteségeinek híre s a halottakról és sebesültekről érkező jelentések nemcsak Oroszországban, hanem az egész világon részvétet keltettek. Pétervárott az özvegy cárné állt a sebesültek ápolását végző Vöröskereszt-Egyesület élére s mindenféle gyűjtést indítottak a háború áldozatai és családtagjai számára. Párizsban például az orosz-kínai bank néhány nap alatt több mint 50.000 frankot gyűjtött össze. Pétervárott az izgalom napról napra nagyobb lett. Az emberek késő éjszakáig ébren maradtak hogy lessék a Kelet-Ázsiából jövő híreket. Az uccákon a rendőrség alig tudta fenntartani a rendet. Különösen a cár téli palotája előtt gyülekezett össze esténként rengeteg néptömeg. A palotában esténként is folytak a tanácskozások. Miniszterek és más tanácsosok sürögtek-forogtak ott szakadatlanul. A cár rendkívül nyugtalan volt s egyik szobából a másikba rohant.
S ha néha egy pillanatra megjelent alakja a kivilágított ablakoknál, alulról felhangzott az üdvrivalgás. “Éljen a cár!” “Éljen Oroszország! “ A japán fővárosban természetesen egészen más volt a hangulat. Hálaadó istentiszteleteket tartottak s ünnepi körmenetben járták be az uccákat. Énekelték az ősidőkből való japán himnuszt, mely így kezdődik : Mikádónkat, kormányunkat Oltalmazza a jó Isten, Ameddig a kavicsokból Sok ezredévek multával Mohbelepte szikla nincsen. A japán kormány ekkor 100 millió jen nemzeti kölcsön felvételét határozta el, hogy a hadjárat sikeres folytatásához meglegyen a kellő anyagi eszköze. Semmi sem mutatja jobban az általános lelkesedést, mint az a körülmény, hogy ezt a nagy kölcsönt néhány nap leforgása alatt belföldi aláírásokkal teljesen fedezték. A mikádó maga 20 milliót, a japán bank ugyanannyit, a többi bank pedig egyenkint 10 milliót jegyzett. Közben mind a két háborús fél szakadatlanul szállította a harctérre csapatait. A japánok természetesen, minthogy a harcok színhelye közelebb volt hozzájuk, előnyben voltak. Csapatszállításuk gyorsasága és nagy méretei az egész világ bámulatát kivivták számukra. Azonkívül nagy szolgálatot tettek a japánoknak kémeik, akik álruhában egész Mandzsuriát elárasztották s az orosz csapatmozdulatokról pontos jelentéseket tettek a japán vezérkarnak. A japán katonák pedig, a szárazföldiek és a tengerészek egyaránt, olyan halálmegvetéssel szálltak szembe minden veszedelemmel, amely méltó a csodálatra.
A japánoknak van egy katonai kátéjuk, amiből a tisztek naponként tanítják a legénységet. Ime, néhány kérdés és felelet ebből a könyvből. “Ki a te urad?” “A császár.” “Mi a legfőbb katonai erény?” “Az engedelmesség és az önfeláldozás.” “Mit csinál a bátor katona a háborúban?” “Rohan előre, tekintet nélkül az ellenség számára.” “Hát a gyáva?” “Kicsiségektől izgalomba jő s brutalitásokra ragadtatja magát.” “Mitől véres az ezred zászlója?” “A zászlóvivő vérétől.” “Mi marad fenn belőle halála után?” “Dicsőséges hírnév.” Ez a néhány sor megvilágítja azt a szellemet, amely a japán hadsereget átjárta és sokat megmagyaráz azokból a diadalokból, amelyeket a japánok az orosz csapatokon nyertek. Közben változó szerencsével folyt a harc. A japánok újabb támadást kíséreltek meg a Port-Arthur előtt veszteglő orosz hajók ellen. A japánok ugyanis három robbanó anyaggal megrakott kereskedelmi hajót küldtek a port-arthuri kikötőbe. A hajókat el akarták süllyeszteni, hogy ilyenformán elzárják a kikötőt. A csel azonban nem sikerült, mert a parti erősségek és a Retvizán nevű orosz cirkáló ágyúzása következtében a felrobbantásra szánt japán hajók már a kikötőn kívül elsüllyedtek. Azonkívül sikerült az oroszoknak két japán gőzöst is elsüllyeszteni. A szárazföldön is voltak kisebb összeütközések.
A Jalu-folyó tájékán volt nagyobb orosz haderő elhelyezve, amelynek előörsei állandó csatározást folytattak a japán gyalogcsapatokkal. Nagyobb szárazföldi ütközet azonban nem volt még. Az oroszok védő állásban helyezkedtek el, nyilván azért, mert be akarták várni, míg Kuropatkin, akit a cár ekkor nevezett ki a Mandzsuországban levő orosz csapatok fővezérévé, átveszi a parancsnokságot. Egyébként nagyon lassan haladt az orosz csapatoknak a harctérre való szállítása is. A Pétervárról érkező katonaságot át kellett szállítani a Bajkál-tavon, ami csak rengeteg nehézséggel történhetett meg. Ezen a vidéken ugyanis olyan hóviharok szoktak lenni, amelyekről európai embernek fogalma sincs. A hóviharok egyes helyeken teljesen lehetetlenné tették a továbbvonulást és párosulva az ott uralkodó hideggel, nemcsak az egyes emberek megfagyását tették mindennapossá, hanem igen gyakran egész csapatok halálát okozták. Emberfeletti munkát és szenvedést álltak ki az orosz katonák a tavon való átkelésnél. Hozzájárult ehhez a hiányos táplálkozás is. Az átkelés előtt és az úton csak teát és száraz kenyeret kaptak a katonák. S ilyen táplálkozással voltak kénytelenek negyvenhét kilométernyi utat megtenni hóban és fagyban. Az orosz katonát pálinkaszeretete arra is rávitte, hogy útközben egy-egy üveg vutkiért meleg ruháját eladja. Igy azután részegségükben is sokan elmaradtak a csapattól s ott vesztek.
Ehhez járult még, hogy a Bajkál-tavon mindennaposak voltak a jégrepedések, a rianások, amelyeknek szintén egész csapatok estek áldozatul.
Április elején érte újabb nagy veszteség az orosz hajóhadat. Port-Arthur előtt a japánok elsüllyesztették a Petropavlovszk nevű orosz páncélos hajót. A hajón volt Makarov tengernagy is, aki életét vesztette s mindössze néhány tiszt menekült meg, köztük Cirill nagyherceg, aki megsebesült. Ugyancsak itt vesztette életét Verescsagin, a híres csatafestő is. Makarov tengernagy reggel felderítés végett indult el a Petropavlovszk hajón. Egy órai kémszemle után japán hajókat vett észre. Togo japán admirális jött feléje harmincegy hajóval. Makarov tehát visszaindult Port-Arthur felé s elhatározta, hogy a hajókat az Aranyhegynél összegyűjti, hogy a kikötőbe való bevonulást minden erejével megakadályozza. Mikor Makarov a lobogós hajóval a bejárathoz közeledett, egyszerre iszonyatos robbanás történt, melyet egy nyolcvan kilogrammos bombával megtöltött tengeralatti akna okozott. A Petropavlovszk szinte hihetetlen erővel óriási vízoszlopban az ég felé hajítódott és alig egy-két pillanat mulva visszazuhant a tengerbe, amely a hajón volt nyolcszázharminc embert elnyelte.
Cirill nagyherceg, ki kitünő úszó volt, hat tiszttársával s mintegy harminc matrózzal, nagynehezen úszva menekült, de valamennyien meg voltak sebesülve. A katasztrófa híre Pétervárott gyászt, levertséget okozott. Mindenki bízott Makarovban s azt hitték, hogy diadalra fogja vezetni az orosz flottát. A cár is annyira bízott Makarovban, hogy közeli rokonát, Cirill nagyherceget, Vladimir nagyherceg fiát is rábízta és szolgálattételre melléje osztotta be. Makarov felesége a katasztrófa napján Pétervárott egy barátnőjénél ebéden volt. Egyszerre ebéd közben megjelent egy szolga, aki nem tudta, hogy Makarovné is a vendégek között van s azt mondta, hogy a városban az a hír van elterjedve, hogy Port-Arthur előtt számos orosz tengerész elpusztult s hogy Makarov is életét vesztette. Makarovné erre a hírre borzasztóan megijedt és azonnal telefonált a cárnak és az özvegy cárnénak, akik megnyugtatták, hogy semmiféle hírt nem kaptak. Makarovné erre elhajtatott peterhofi lakására, ahol az éj folyamán értesült férje szomorú sorsáról. Időközben újabb hírek érkeztek Cirill nagyherceg állapotáról is, aki erős seblázban feküdt. A nagyherceget ugyanis a robbanás alkalmával a levegőbe repült hajórészek sebesítették meg s bár elég gyorsan sikerült a lebocsátott csónakokat elérnie s egyik orosz hajó azonnal felvette, mégis sokáig tartott a gyógyulása. A katasztrófa híre világszerte nagy részvétet keltett. Az uralkodók egymásután fejezték ki részvétüket a cárnak s az első között Ferenc József király, aki igen meleghangú táviratot küldött Pétervárra.
Mikor a japán fővárosban értesültek a Petropavlovszk katasztrófájáról, az első érzés itt is a gyász volt. Mindenki őszintén sajnálta Makarov halálát, akit vitéz katonának ismertek. később azonban az öröm érzése kerekedett felül s lelkesen ünnepelték Togót, a japán hajóhad parancsnokát. A tengerészeti miniszter táviratban üdvözölte Togo tengernagyot s üdvözletében a többi között ezt mondotta : “A fényes eredmény a császár ragyogó erényére vezetendő vissza, de a tisztek hűségének s a legénység bátorságának is nagy része van benne. A tisztikarnak s a legénységnek üdvözletemet küldöm s azt remélem, hogy továbbra is nemesen teljesítik kötelességüket. A cél még távol van. Komolyan gondoskodjunk arról, hogy módunkban álljon a ránk váró nagy munkát befejezni.”
A japánok a nagy tengeri diadal után most már a szárazföldön akartak nagyobb győzelmet kivívni. Az volt a tervük, hogy nagy haderővel átkelnek a Jalu-folyón s döntő csapást mérnek az orosz csapatokra. Kémeik átkutatták egész Mandzsuriát, úgyhogy állandóan pontos értesülésük volt az orosz csapatok elhelyezéséről és nagyságáról.
Tokióból pedig egyre szállították a japán katonákat a harctérre, hogy a győzelem biztos reményével kezdhessék meg a szárazföldi hadakozást. S míg az orosz katonák kedvetlenül s csupán a kényszer hatása alatt mentek a harctérre, a japánok a legnagyobb lelkesedéssel indultak a halálveszedelembe.Az európaiak előtt csodálatos és meglepő volt a japánok viselkedése, mert nem igen ismerték a japán nép szokásait és a faj jellemét. A harctérre induló apák nyugodtan búcsúztak el családjuktól s a japán anyák és asszonyok nem siránkoztak és jajveszékeltek, ha háborúba indult fiuk és férjük. A távozók teljesen leszámoltak életükkel s azzal a meggyőződéssel indultak el, hogy vérüket ontják és életüket áldozzák fel hazájukért. Ennek jeléül a távozók a búcsúzáskor egy pohár vizet isznak, ami a japán szokás szerint azt jelenti, hogy örökre elbúcsúztak családjuktól. Ugyanezt teszik tűzvész esetén a tokiói tűzoltók, a világ legbátrabb és leghősiesebb tűzoltói is. A sírás-rívás nem szokásos, sőt gyávaság jele Japánban. a japán anya és feleség megsiratja gyermekét és urát, de egyúttal büszkén hirdeti, hogy gyermeke vagy ura hazájáért áldozta fel életét. A japánok szilárdul el voltak határozva, hogy utolsó csepp vérükig harcolni fognak. Minden körülmény között arra törekedtek, hogy elkerüljék a fogságba jutást, mert az oroszokat, akik a saját embereiket is Szibériába száműzték, barbároknak tekintették. “Inkább a halál, mint orosz fogság” - ez volt a jelszavuk. S ha látták, hogy az orosz fogság elől nincs menekvés, inkább készek voltak meghalni, semhogy orosz kézre jussanak. A Jalu-folyó környékén már javában folytak az apróbb csatározások.
a folyón való átkelést a japánok úgy kísérelték meg, hogy Vicsu városától északra hidat vertek, de ezt az oroszoknak sikerült elpusztítani. ekkor öt napig tartó heves küzdelem következett, amely után sikerült az első, Kuroki tábornoktól vezényelt japán hadseregnek a Jalun való átkelés. A gyalogság, amely négy mérföldnyi harci sorban fejlődött ki, hevesen vonult előre és elűzte az oroszokat Kiuliencsöngből és az Iho jobb partján levő magaslatokról. A japánok megkerülték az orosz sereg jobb szárnyát és kényszerítették az oroszokat állásuk feladására, melyet makacsul tartottak, hogy a japánok előrehaladását megakadályozzák. Kuroki tábornok ezután megkezdte hadműveleteit s elfoglalta a Kiutioto és Vicsu között levő Kurit-szigeteket. Az oroszok vesztesége a Jalu-folyó mellett kétezer ember s majdnem összes vezénylő tiszjeik megsebesültek. A japánok vesztesége hétszáz ember volt. A japán csapatok elvettek az oroszoktól huszonnyolc gyorstüzelő ágyut s fogságba ejtettek harminc tisztet s igen sok közlegényt. Az orosz csapatok vad futással Föngvangcseng felé menekültek. A sebesülteket, akiknek száma meghaladta az ezret, a föngvangcsengi kórházba szállították. A sebesültek szállítása nagy nehézségbe ütközött s bérelt kínai kulikkal taligákon történt.
A Jalun való átkelés után a japán csapatok tovább nyomultak előre s Port-Arthurt a szárazföld felől is igyekeztek körülvenni, a tengeren pedig gyujtó hajókkal igyekeztek elzárni a kikötőt. A helyzet rendkívül komoly volt ezen a ponton is, amivel az oroszok is tisztában voltak. Stössel tábornok, Port-Arthur parancsnoka május 6-án következő napiparancsot adta ki : “Az ellenség átlépet a Jalun. Csapataink előre megválasztott helyzetekbe vonultak vissza. Az ellenség Picsevotól délre s a Kiaocsau-öböl közelében szállott partra. Most kezdődik munkánk. Az ellenség természetesen megszakítja a vasúti közlekedést és igyekezni fog csapatainkat Port-Arthurig visszaszorítani és a várost, Oroszország távol keleti védbástyáját bevenni. Védjük meg, míg meg nem érkeznek a felmentő csapatok. Kötelességemnek tartom utalni arra, hogy szakadatlanul őrködnötök kell és elővigyázatosaknak kell lennetek, hogy méltón tudjatok szembeszállni az ellenséggel. Történjék bármi, fejünket elveszteni nem szabad. Gondoljatok arra, hogy a háborúban minden lehetséges és hogy Isten segítségével teljesítjük a ránk bízott nehéz feladatot. A japánok közben folyton ágyuzták a tenger felől Port-Arthurt. Mindkét részen sok áldozata volt az ostromnak s a japánok egy páncélos hajója felrobbant a kikötőben, ami rontott helyzetükön. De Port-Arthurban azért még mindig veszedelmes volt a helyzet. Minden férfit és felserdült ifjat besoroztak. Az élelmiszereket felváltva fél és háromnegyed adagokban osztották.
Az asszonyokat és a gyermekeket a váron belül, a földbe vájt üregekben helyezték el. Az ostromállapot fentartására a legnagyobb szigorúsággal ügyeltek. Esténkint tilos volt gyertyát gyujtani. A szeszes italok élvezetét eltiltották. Több katonát, aki elaludt az őrségen, agyonlőttek. A japánok a szárazföldi harctéren egyik diadalt a másik után aratták. Rohammal megtámadták Kincsut, ahol az oroszok nagyon erős poziciót foglaltak el s a heves harc az oroszok teljes leverésével végződött. Az oroszok, miután órákon át nagy vitézséggel védték magukat, végül mégis kénytelenek voltak az ellenállást abbahagyni és megfutamodtak. A harc mindkét részről iszonyú elkeseredéssel folyt és órákon át eldöntetlen maradt, anélkül, hogy hevességéből engedett volna. Délután azonban a japán tüzérség megváltoztatta helyét és olyan kitünő pozicióba jutott, hogy a leghatásosabban léphetett akcióba és ezzel az ütközet kimenetelét eldöntötte. Az oroszok eredetileg elfoglalt állásaikból visszahátráltak. A japánok, mihelyt ezt észrevették és látták, hogy az oroszok tüzelésüket gyengébben viszonozzák, rohammal nyomultak előre és a citadellát már az első rohammal elfoglalták. Az orosz helyőrség futólépésben vonult vissza a főcsapathoz, mely a citadellától délre fekvő magaslatokon állt, de a japánok a citadella ellen intézett roham közben ágyuikkal és puskatüzeléssel a halmokon álló oroszokat is sakkban tartották. Alighogy felhúzták a citadellán a japán lobogót, a japán seregek egyesült erővel a halmok ellen törtek.
A japán gyalogság a legsűrűbb golyózáporban nyomult előre, hátuk mögött pedig folyton dörögtek az ágyúk. Az oroszok jó ideig szívós ellenállás fejtettek ki, de végre a heves támadás, mely órákon át semmit sem vesztett erejéből, megtörte őket és elkezdtek visszavonulni. A japánok kihasználták a győzelmet, mire az oroszok soraiban csakhamar felbomlott a rend és a katonák belátva, hogy hiábavaló volna minden további ellenállás, az egész vonalon vad futással menekültek. Oku japán tábornok a kincsui küzdelemről a következő jelentést küldte Tokióba : “Május 25-én fejeztük be a támadás előkészítésére vonatkozó intézkedéseinket és ugyanaz nap éjfélkor kezdtünk előrevonulni. Az idő viharos volt s nagy sötétség volt. Mindamellett csapataink egy része megkezdte Kincsu támadását, amelyet nemsokára be is vett. Reggel öt óra negyven perckor kellett volna a támadásnak kezdődnie. A köd miatt azonban az Ocsiama tábornok vezetése alatt álló ágyuk egyike sem kezdett tüzelni. Csak reggel 6 órakor kezdett bennünket négy ágyuval támogatni a Kincsú öbölből. Az ellenség tüzelésünket összes ágyuival viszonozta. Heves küzdelem támadt. Három óra mulva engedett az oroszok tüzelése és gyalogságunk előrenyomult. A Datni magaslatra az oroszok ágyukat vonattak és megkezdték a harmadik hadosztályra való tüzelést. Délelőtt tíz órakor az ellenség megkísérelte öt sűrűn megrakott bárkáról a csapatokat partraszállítani.
Amidőn azonban ezek látták csapatainkat előrenyomulni, visszavonultak. Ütegeink minden lehetőt megtettek, de az orosz gyalogság keményen védekezett és öt óráig nem tudtunk rést ütni gyalogságunk előrenyomulása részére. Az ütközet további folyamán három hadosztályunk annyira előrehaladhatott, hogy az ellenség egészen körülvette. Ekkor elhatároztuk magunkat a végső erőmegfeszítésre. Ütegeink erősen tüzeltek. Az első hadosztály gyalogsága hősies elszántsággal kezdte meg a rohamot, de súlyos veszteségeket szenvedett az ellenség gyilkos tüzelésétől. Egyidejűleg kezdtek hajóink ismét az ellenség balszárnyára lőni. Negyedik hadosztályunk óriási erőmegfeszitéssel megtámadta az orosz balszárnyat és óriási lelkesedéssel érte el a magaslatot. Az első és harmadik hadosztály katonái társaik holttestein át nyomultak az orosz futóárkok és erődök ellen. Ember ember ellen küzdött karddal, szuronnyal, pisztollyal. Az ellenség vad rohanásban menekült. Az éjet csapataink a harctéren töltötték. Sok tisztet és közembert ejtettünk fogságba. Zsákmányoltunk egy mozdonyt, három fényszórót, ötven aknát és számos fegyvert." Közben pedig állandóan tartott Port-Arthur ostroma. Folytonosan lőtték ágyúkkal a várt s gyalogos támadásokat intéztek ellene. A japánok a vár ostrománál már eddig az időig több mint húszezer embert vesztettek. Július 10-én újra nagyobb tengeri ütközet volt a kikötő körül.
Ezen a napon az egész orosz hajóraj, amely hat páncéloshajóból, négy cirkálóból, valamint nyolc torpedónaszádból állott, elhagyta a port-arthuri kikötőt, hogy Vladivosztokba menjen. Midőn a védelmi vonalat mintegy húsz mérfölddel elhagyták, találkoztak a japán hajóhaddal s mintegy másfél óráig tartó harc támadt közöttük. Délután a japánok újra kezdték az időközben megszünt tengeri harcot, mely újabb küzdelem este fél nyolc óráig folyt. A harc végén a Cezárevics orosz parancsnoki hajó s több hajó is súlyosan megsérült, amire az orosz hajók szétszóródva, visszamenekültek a kikötőbe. Ezután az ütközet után Nogi tábornok követet küldött Port-Arthur védőjéhez, Stössel tábornokhoz s felszólította, hogy adja fel az erősséget. Stössel azonban, aki még mindig remélte, hogy a felmentő csapatok kiszabadítják szorongatott helyzetéből, ezt a kívánságot visszautasította.
A következő nagyobb ütközet szárazföldön ment végbe, a liaojangi harctéren. Ez volt az első nagy csata, amelyet Kuropatkin, az új oroszfővezér vezetett. Mingyárt az első napokban, amikor Liaojang körül megkezdődött a harc, nagyobb veszteségeik voltak az oroszoknak.
Több ezer emberük meghalt, sok üteget elvesztettek s Kuropatkin kénytelen volt északi irányban visszavonulni. A japánok azonban megint megtámadták az orosz csapatokat s különösen két éjszakai támadással arattak nagy győzelmet a visszavonuló oroszokon. A japánok ezekben az ütközetekben az éjjeli támadások új módját alkalmazták, amennyiben fényszóróikat az ellenségre központosították s így az orosz tábort a fénnyel elkápráztatták. Liaojang körül augusztus 30-án folyt le a napok óta tartó harc legvéresebb része, amely hajnalban kezdődött s az éj beálltáig tartott. Ez a küzdelem a modern hadtörténelem egyik legvéresebb jelenete volt. a kombinált japán hadsereg, Kuroki csapatainak kivételével, ütegeinek tüzét Kuropatkin haderejére összpontosította. Teljes tizenkét órán át ágyúztak több száz ágyúból. Mindegyik oldalon legalább háromszáz ágyú állott harcban. Sem az éj, sem a beállott rettenetes zivatar nem állította meg a harcot. Az orosz gránátok egymás után robbantak fel a japánok által megszállott dombokon. Több órán át percenkint átlag ötven gránátot lőttek ki, ritkán kevesebbet húsznál. A japán hadállások felett állandóan fehér felhő lebegett, amelyet az orosz gránátok felrobbanása idézett elő. A csatazaj nagy volt. Időnkint két-három üteg egyszerre tüzelt. A nap folyamán az ellenfelek helyzete nem szenvedett lényeges változást. Óránkint látni lehetett, amint vonatok északi irányban elhagyták a liaojangi pályaudvart. Kuropatkin orosz tábornok szeptember harmadikán délután vonult el az utolsó szibériai vadászokkal. A liaojangi csatában mintegy hatvanezer ember vesztette életét.
a menekülő csapatok pedig halálra fáradtan, agyonhajszolva, megfelelő élelmezés nélkül, sokszor zuhogó esőben és térdig érő sárban siettek a mandzsuországi főúton és ettől oldalt, északi irányban, Mukden felé, míg Kuroki nem kevésbé kimerült csapatai ugyanazon cél felé törekedtek. A japánoknak Liaojangnál az volt a céljuk, hogy az orosz mandzsu hadsereg minden összeköttetését elvágják, azt körülkerítsék és megsemmisítsék. Az ellenséges haderőknek ez a célba vett megsemmisítése nem sikerült, mert a japánoknak nem volt elég erejük a nagyszabású hadművelet végrehajtására. A liaojangi ütközet tehát csak az oroszok visszaszorítását eredményezte, de Kuropatkin tábornok megóvta hadseregét a megsemmisítéstől azzal, hogy a küzdelmet idejekorán beszüntette. De azért ez a körülmény semmit sem változtatott azon a tényen, hogy az oroszok kénytelenek voltak a harcteret s vele együtt Mandzsuria jó részét feladni. Tehát ez a csata fényes japán győzelem volt. S ha nem is volt döntő jellegű, nagy befolyással volt a következő harcokra. A Port-Arthur felmentéséhez fűzött remény ezzel a veszteséggel úgyszólván teljesen meghiúsult, bár az oroszok még mindig bíztak ebben. Erre mutatott Kuropatkin tábornoknak Mukdenben kiadott híres napiparancsa, amelyben a többi között ezt mondta : “Ha a már küldött ezredek elégteleneknek mutatkoznának, akkor újak jönnek, mert törhetetlenül teljesül cárunk megváltozhatatlan akarata, hogy az ellenséget legyőzzük.
Eddig az ellenség nagy haderőre támaszkodva és minket hadserege felállításával körülzárva, belátása szerint választotta meg a támadásra alkalmas időpontot, most azonban elérkezett az egész hadseregtől várt pillanat, hogy magunk menjünk az ellenség elébe. Elérkezett az ideje, hogy a japánokat kényszerítsük akaratunk teljesítésére, mert a mandzsuországi hadsereg haderői elég nagyok arra, hogy áttérjünk az előnyomulásra. Bármilyen áldozatot is kell hoznotok, hasson át benneteket annak tudata, hogy milyen fontos a győzelem Oroszországra nézve. Különösen gondoljatok arra, hogy milyen szükséges port-arthuri testvéreinket megmentenünk, akik hét hónapja tartják a védelmükre bízott várat.”
A nagy csata, amelyről Kuropatkin ebben a híressé vált napiparancsában azt mondta, hogy a háborúnak egészen új fordulatot fog adni, csakhamar megtörtént. a remélt győzelem helyett azonban csúfos vereség érte az oroszokat s irtózatos volt a kár emberéletben. Az ütközet október 9-én, a Szahó folyón való átkeléssel kezdődött. Az orosz csapatok a következő napon folytatták előnyomulásukat.
Az első három nap még voltak az oroszoknak apróbb sikereik, de ezután teljesen ellenük fordult a hadiszerencse. A negyedik napon a japánok rettenetes tüzelést kezdtek az orosz gyalogságára, aminek következtében majdnem egész ezredek elpusztultak. Az oroszok rövid idő mulva az egész vonalon visszahúzódtak, mert a japánok nemcsak megverték, hanem üldözték is őket s visszaszorították az orosz csapatokat egészen a Hun folyóig. Az oroszok vesztesége az ütközet első felében mintegy hatvanezer ember lehetett, japán részről pedig tízezer halottat számláltak össze. Napokon át folyt az ember ember ellen való harc s a katonák szuronnyal és késsel harcoltak. Egy-egy japán támadásnál az oroszok egyik sortüzet a másik után adták, majd szuronnyal mentek egymás ellen, végül puskaaggyal verekedtek és pedig borzasztó eredménnyel. Sorra hullottak az emberek bezúzott koponyákkal. Az egészségi csapatok nem tudtak mindenütt segíteni, oly nagy volt a sebesültek száma, akik több óra hosszat segítség nélkül feküdtek a harctéren. Mások jajgatva és segítségért kiabálva vánszorogtak az úton. Sok ezer emberélet pusztult el így. A patakok, amelyeket a folytonos esőzés megdagasztott, a szó szoros értelmében vörösre voltak festve az embervértől. Az ágyúk dörgését túlharsogta a sebesült katonák jajgatása, akik csak azért könyörögtek, hogy a szakadó eső elől födél alá vigyék őket. Ebben az ütközetben nyilvánult meg először a modern hadviselés minden borzalmassága is, ami különösen az ágyúzásoknál volt észlelhető. Egy haditudosító, aki az orosz részen volt, leír egy ilyen modern ágyúharcot.
“Midőn a japán harcvonalra tekintettünk - írja - egyebet sem láttunk, mint barnás-zöld hegyláncokat, melyet szakadékok sötét árnyai szegélyeztek. A völgyekben érdekes ellentétül szolgáltak a békés kínai falvacskák házainak szalmafedelei. A tájképet kanyargó folyó szelte ketté s a közeli halmokon és dombokon nyoma sem látszott az ott rejtőző ellenségnek. Hirtelen fülsiketítő lármát hallottunk. Kétszáz ágyú dörgése egységes, hatalmas durranássá olvadt össze. A morajból kihallatszott a srapnelek sajátságos süvöltése. Gránátok pukkadtak szét a levegőben és nyomukban szürkéskék füstfelhő foszladozott. Midőn a földre értek, egy részük fojtó gőzöket árasztott, mások explodáltak és üreget vájva a földbe, kő- és homokzáport zúdítottak szerteszét. Ám az ellenségnek még mindig nyoma sem volt. Ezerszámra repültek a gránátok, holttestek borították a földet. De vajon honnan jött a gyilkos zápor? Igy állottak az oroszok három óra hosszat az ellenséggel szemben anélkül, hogy egyetlenegy ellenséges uniformist vagy ágyúcsövet láttak volna. Október második felében tovább folytak a harcok s a japánoknak sikerült az oroszokat teljesen visszaszorítaniok. A nagy emberveszteség mindkét felet elgyöngítette, úgyhogy rövid fegyverszünet állott be. Ekkor azonban egy különös angol-orosz incidens történt, amelyből igen nagy bonyodalom keletkezett.
A balti tengeri orosz hajóhad Szentpétervárról az északi tengeren át indult el, hogy megkerülve Európát, a japán vizekre hajózzon. A flotta elindulása után néhány napra Anglia egyik északnyugati kikötővárosa, Hull mellett, a balti flottához tartozó orosz hadihajók angol halászhajókra lövöldöztek s két embert megöltek, többet megsebesítettek s néhány halászbárkát teljesen tönkretettek. Október 22-én éjjel két halászflotta, amely összesen száz apróbb gőzhajóból állott, elindult halászatra és körülbelül húsz mérföldnyire Hulltól, keletre foglalt állást. A gőzhajók meglehetősen közel voltak egymáshoz s rendkívül lassan, óránkint alig öt mérföld sebességgel haladtak előre. a legénység legnagyobb része a fedélzeten volt és az időről-időre a hajókra szállított hal tisztításával és csomagolásával volt elfoglalva. A hajókon acetilén-lámpák égtek, amelyek nagyon erős fényt terjesztettek, úgyhogy még nagyobb távolságából is felismerhető volt a fedélzeten levő emberek arca. Egyszerre csak az éjjeli sötétségben több nagy hadihajó tünt fel és a halászok azonnal tudták, hogy ezek a hajók csakis a balti orosz flotta hajói lehetnek. A hajók egyre jobban közeledtek, végre elérkeztek a halászhajó flottához, amely utat nyitott nekik, úgyhogy az első orosz hajók keresztülmehettek közöttük. Az orosz hajókról óriási reflektorok vetették fényüket a halászhajókra és a második vonalban levő hadihajók egészen a halászbárkák közelébe jutottak.
A halászok abbahagyták munkájukat s kiváncsian nézték az orosz hajókat, amelyek úgy manővereztek, hogy egyszerre félkörben állottak az angol hajók körül. Az orosz hajók erre még közelebb férkőztek az angol gőzösökhöz, amelyektől egyszerre már csak néhány lépésnyire voltak. Az angol halászok még mindig semmi rosszat sem sejtettek. Kiváncsian nézték az oroszokat, akiknek még az arcukat is meg tudták különböztetni s mutogattak nekik néhány halat, mintha megvételre kínálták volna. Egyszerre azután bekövetkezett a drámai fordulat. Az egyik orosz hajóról, anélkül, hogy az angolokat előbb figyelmeztették volna, lövés dördült el. A golyó keresztülhatolt egy kisebb angol gőzösön s megölte annak kapitányát, aki ágyban feküdt. Egy hajóinas fölrohant a fedélzetre, hogy meglássa, mi történik és ugyanabban a pillanatban eldördült egy második lövés, amely a fiú fejét a szó szoros értelmében lecsapta a testéről. A harmadik lövés egy matrózt sebesített meg veszedelmesen. Ezután szakadatlanul folyt az ágyúzás és sorra érték a golyók az angol halászokat. De a bombázás nemcsak egy hajó ellen irányult, hanem az oroszok még három gőzösre lövöldöztek. Igy tartott ez a tüzelés körülbelül félóráig. Az angol hajósok hiába igyekeztek az oroszokat felvilágosítani, hogy ők békés halászok s hogy semmit sem terveztek az orosz flotta ellen. Mihelyt ember mutatkozott a fedélzeten, az oroszok azonnal rálőttek.
Végre megszünt az ágyúzás és az orosz flotta semmivel sem törődve és mintha semmi sem történt volna, folytatta útját. Az angol halászok csak most gondolhattak arra, hogy egymásnak segítségére legyenek. Legjobban egy Crané nevű gőzös sérült meg. Konstatálták, hogy az orosz golyóktól két angol halász meghalt és tizenheten súlyosan megsebesültek. A sebesülteket a betegszállító hajóra vitték, amely a halászflottát kísérte. Mihelyst a sebesültek biztonságban voltak, a Crané elsüllyedt. Ez az incidens s a kegyetlen támadás, melyet az oroszok állítólag abban a hiszemben követtek el, hogy az angol halászhajók között japán torpedónaszádok leselkednek rájuk, világszerte nagy felháborodást keltett. Az összes angol lapok a legnagyobb elégtételt : a bűnös admirális és tisztek megbüntetését s a flotta feltartóztatását követelték. Az angol király pedig titkára útján a hulli polgármesterhez a következő táviratot intézte : “Mély szomorúsággal vettem hírt arról a jogtalan tényről, melyet az északi tengeri halászflotta ellen elkövettek. Kérem önt, fejezze ki részvétemet azon személyek családjainak, akiket ez az annyira sajnálatraméltó eset sújtott.” Eduárd király azonkívül 200 guineát küldött az orosz hajóraj áldozatai számára. A hulli polgármester pedig a város nevében táviratot intézett Balfour miniszterelnökhöz, amelyben arra kérte, hogy vegyen teljes elégtételt és gondoskodjék arról, hogy újabb orosz túlkapások ne történjenek.
A miniszterelnök azt felelte, hogy teljes bizalommal lehetnek a kormány eljárása felől. A kormány valóban a legerélyesebb intézkedéseket tette meg és az angol hajóhad egy részét mozgósította is. A további bonyodalmak elejét vette a cár távirata, amelyet Eduárd királynak küldött. A cár rendkívül meleg hangon a véletlenségen való mély sajnálatát és a sebesültek s az elesettek családjai iránt érzett mély részvétét fejezte ki. Azonkívül megígérték, hogy az angol kormánynak a sebesültekre és a bűnös orosz tisztek megbüntetésére vonatkozó követeléseit teljesítik, ami a hosszadalmas vizsgálat befejezése után meg is történt. A balti flotta az incidens után tovább haladt útján, csak néhány tisztet hagytak hátra Európában, hogy a vizsgálóbizottság előtt tanuskodjanak. Rendkívül érdekes ezek közül Kladónak, a Szuvarov hadihajó parancsnokának a nyilatkozata. Klado szavai, aki szintén a hátrahagyott tisztek között volt, valószínűvé teszik, hogy az orosz hajóhad a háborús állapotok miatt meglevő idegességből követte el tévedését, nem pedig rosszakaratból. “Mit mondjak önnek a hulli incidensről?” - kérdezte Klado a vele beszélgető ujságírótól. - Nincsen jogom elbeszélni az eseményeket, csak a vizsgálóbizottság előtt nyilatkozhatom részletesen a Doggerbank melletti éjszakáról.
“Csak egy kérdés van, amelyre feleletet szeretnék kapni - volt az újságíró válasza - vajon Roszdesztvenszki admirális hajóraját csakugyan megtámadták-e idegen torpedónaszádok?” “Hallgasson ide! Huszonhat esztendeje vagyok tengerész, tudom, milyen a torpedónaszád és tudom, hogy milyen a halászhajó. A saját szemeimmel láttam - s így nem lehet kétség benne - a két torpedónaszádot, amint támadásra készen, közeledtek a Szuvarov felé. “Azt mondják, hogy köd volt a tengeren ...” “Nem volt. Gyönyörű időnk volt inkább, a hold teljes fényében ragyogott. És határozottan láttuk a két torpedónaszádot.” “És bizonyos, hogy japánok voltak ezek a hajók?” “Lehetetlen, hogy más nemzetiségű hajók támadtak volna meg.” “Az a feltevés is felmerült, hogy orosz torpedónaszádok változtatták meg útjukat s ezeket nézték japán hajóknak.” “Ez lehetetlen. A mi hajóink mind sértetlenek. Azok közül a hajók közül pedig, amelyekre a Doggerbank mellett lőttünk, határozottan elsüllyesztettünk egyet. Bármit beszéljenek is, én tisztában vagyok a helyzettel. Figyelmeztettek előre s mi készenlétbe helyezkedtünk. Alighogy jelezték az idegen hajók közeledését, lőttünk, mert különben bennünket támadtak volna meg. Kilenc percig tartott a tüzelés. Az egyik ellenséges hajó elsüllyedt, a másik pedig még közelében tartózkodott egy ideig.” “De mi történhetett ezzel a másik hajóval? Sehol sem látták azóta?” “Talán elsüllyesztette a saját legénysége?” “És hogyan sebesültek meg az angol halászok?”“Azt állítják, hogy adtak jeleket. Mi nem vettünk észre semmit.
Tüzelés közben nem lehet azt olyan pontosan tudni, hogy hol esnek le a golyók. Magunk is kétségbe vagyunk esve azon, ami történt.” A vizsgálat, mint említettük, megerősítette azt a feltevést, hogy az oroszok képzelődtek s miután teljes elégtételt adtak, az incidens nagyobb baj nélkül elsímult.
A szárazföldi harcokkal egyidejűleg szakadatlanul tartott Port-Arthur ostroma s mindkét részről rettenetesen sok ember veszett oda már a hosszú hónapok alatt, míg az ostrom tartott. A japánok mindenáron el akarták foglalni ezt az erődöt. Nemcsak azért, mert a vár bevétele döntő jellegűnek látszott az egész hadjárat kimenetelére, hanem azért is, mert az egész háborúnak rejtett, de legfontosabb oka japán részről az volt, hogy az utolsó japán-kínai háború után, mikor a japánok elfoglalták Port-Arthurt a kínaiaktól s diadalmasan haladtak előre Pekingig, a békekötés alkalmával a nagyhatalmak s elsősorban Oroszország, arra kényszerítették a győztes japánokat, hogy Port-Arthurból is vonuljanak ki. Ekkor az oroszok szállták meg az erődöt s a diadalmas japán csapatok az orosz csapatok között voltak kénytelenek kivonulni a várból.
Az oroszok azután nemcsak nem adták vissza a kínaiaknak a várat, hanem továbbra is megszállva tartották s a világ egyik leghatalmasabb erődjévé alakították át, amelyet bevehetetlen várnak tartottak. A japánok azonban semmi áldozattól sem riadtak vissza s eltökélték, hogy bármi áron, beveszik a várat. Az ostrom utolsó szaka december elején kezdődött, amikor már a japánok negyven-ötezer embert vesztettek a hosszú ostrom alatt. November utolsó napján a japánok véres küzdelemmel elfoglalták a Port-Arthur előtt lévő 203 méteres dombot, amelynek megszerzése körülbelül bizonyossá tette a vár bevételét. A domb elfoglalása véres tusák árán ment végbe. A japán hadosztály, amely az ostromot véghezvitte, huszonnégy óra leforgása alatt tizenötezer embert vesztett. A Miczenzoff nevű orosz kapitány, akinek sikerült Port-Arthurból Csifuba menekülnie, rémes részleteket mesélt el a domb birtokáért vívott harcokból : “A domb elfoglalása - mondta - olyan véres harcok között ment végbe, hogy legöregebb katonáink is megdermedve nézték az egymást követő véres jeleneteket. A japánok gyakran úgy voltak kénytelenek megmászni a hegy egyes meredekebb pontjait, hogy teljesen tehetetlenül állottak szemben puskatüzünkkel, mert nem használhatták fegyvereiket. Ugy tűnt fel, mintha semmiféle hatalom sem lenne képes ellentállni gyorstüzelőink golyóinak, melyek végigsöpörték a hegy lejtőjét. Egész csapatok hullottak rakásra, de csakhamar újak érkeztek helyükbe. A bátorságnak legendába illő példái játszódtak le mindkét oldalon. Egy tömegbe összeszorulva harcolt a két ellenfél, elkeseredett erőmegfeszítéssel használva szuronyát, minthogy a puskát lehetetlen volt használni.
A hegy oldala a szó legszorosabb értelmében fedve volt holtestekkel, a havat rózsaszínűvé festette a vér és az árkokon vérpatakok folytak végig. A fagyos, véres hóban sebesültek feküdtek s ott kerestek gyötrő lázukra enyhülést.” Nem egy vad jelenet játszódott le az ütközet alatt. Igy például tüstént az ostrom elején feljutott egy japán zászlótartó a hegy csúcsára és kitűzte a japán zászlót. Ebben a pillanatban kivált az oroszok hátráló sorai közül egy hatalmas termetű altiszt s míg gyilkos csapásokkal vágott magának utat a japánok sorai között, rávetette magát a zászlóra s fogával és körmeivel egy pillanat alatt darabokra tépte azt. A japánok lőttek s az altiszt kilenc golyótól találva rogyott össze. Később az ágyútűz visszaszorította a japánokat s az oroszok ismét birtokába jutottak e dombnak. A harmadik összecsapás alkalmával szintén történt egy említésre méltó esemény s az is a japán zászló miatt. A japán zászlótartó feljutott a domb tetejére s ott kötelessége teljesítéseképpen kitűzte a zászlót. Az oroszok golyói ugyanakkor a pillanatban leterítették. Másik japán ugrott a zászlóhoz, de őt is ugyanaz a halál várta. Nyolc japán katona hullott el így a zászló mellett egymásután.
Mikor a kilencedik sietett a zászló mellé, elkészülve rá, hogy őt is ilyen sors várja, az orosz tiszt elkiáltotta magát : “Ne lőjjetek már a zászlótartóra, ugyis kitűzik a zászlót minden áron!” A harmadik összecsapás alkalmával a japánok szokatlan fegyverhez nyúltak. Óriás halom fát és szalmát hordtak rakásra és azt meggyujtották. A szél az oroszok felé hajtotta a lángot és a füstöt s azok menekülni voltak kénytelenek a tűz elől. A japánoknak mintegy tizenkét-tizenötezer emberébe került a domb elfoglalása. Az oroszok vesztesége pedig hét-nyolcezer ember lehetett. Holttest holttest után hevert a hegy lejtőjén. Vér borított el mindent. Fű, bokor, a szerteheverő fegyverek és ruhadarabok mind a vér csillogó vörös zománcával voltak bevonva. “Visszafoglalhatnánk a hegyet - jelentette ki Stössel - de a hely nem elég fontos arra, hogy ismét véres áldozatokat hozzunk birtokáért. Az ütközet után öt órai fegyverszünetet kötöttek a halottak eltemetésére. Az idő igen rövid volt, de a japánok minden ceremónia nélkül, hihetetlen gyorsasággal végeztek halottaik eltakarításával. Az orosz tisztek igen tetemes része veszett el ezen a napon s alig volt, aki sértetlen maradt. Mintegy tizenhatezer ember állt ekkor még Stössel rendelkezésére. De azért nagyon siralmas volt már Port-Arthurban Az épületek legnagyobb része meg volt sérülve s nem egy házat földig lerombolt a japán golyók pusztítása. S most már az a remény is kezdett veszni, hogy a balti flotta idejében megérkezhetik az ostromoltak felszabadítására.
A japánoknak az volt a haditervük, hogy Togo flottája is bemegy a kikötőbe s a vár bevételénél együtt operál a szárazföldi hadsereggel. Egyébként a tengeren is állandó volta harc. Ezeknek a kisebb csatározásoknak egyik legnevezetesebb eseménye a Strasny nevű orosz torpedónaszád elsüllyesztése volt. A torpedóüldöző egyik tisztje, aki maga is több golyótól sebesült meg, így mondta el a torpedóüldöző pusztulását. “Éjszaka volt s visszatértünk Port-Arthurba, midőn a nagy sötétségben három torpedó körvonalait pillantottuk meg. A torpedókon nem volt zászló, de csakhamar megtudtuk, hogy ellenséges hajók, mert pár méternyire tőlünk japán gránátok hullottak a tengerbe Erre mi is tüzelni kezdtünk, de ekkor a három torpedó kezdett kerülgetni bennünket. Ezután két cirkáló tünt fel a tenger síkján s megkezdődött a harc. Fedélzetünkön megható jelenetek játszódtak le. A sebesültek zokogva vigasztalták egymást, hogy a hazáért halnak meg, elbúcsúztak tőlünk és szelíd engesztelődéssel kérlelték bajtársaikat : Bocsássatok meg, ha valaha vétettünk ellenetek. Nyugodtan haltak meg. Én cigarettát adtam az enyhébben sebesülteknek, de ugyanakkor egy gránátszilánk érte lábamat, a következő pillanatban egy másik gránát leszakította gépészünk fejét. A kapitány ekkor már meghalt s egy tiszt sietett elém. Testét égési sebek borították s iszonyúan szenvedett. Segítsetek! - kiáltotta. - Öljetek meg, hogy ne szenvedjek oly soká. A következő pillanatban egy gránát megölte.
A fedélzeten két ifjú tiszttel találkoztam. Az egyik kendőjével törülgette a vért arcáról és bőre majdnem egészen le volt tépve fejéről. Ujból megsebesültem s körülöttem gránátok csapódtak le. Ezután alig emlékszem valamire. Csak azt tudom, hogy kiáltást hallottam s mellettem sokan a tengerbe ugrottak. Menekülj barátom! - kiáltotta a mellettem álló hadnagy, aki mindvégig vitézül küzdött, azután hirtelen földre rogyott. Egy szilánk éppen vállán találta. Beleugrottam a tengerbe s egy bajtársam mentőövébe kapaszkodtam. Ugy halásztak ki bennünket a Baján hadihajó matrózai. A torpedóüldöző pedig nem sokkal ezután elsüllyedt.” A kétszázhárom méteres domb elfoglalása óta mind gyakrabban érték hasonló katasztrófák az orosz kikötői flottát, mert a tengeri támadásokon kívül a dombon elhelyezett ágyúk is nagy pusztítást vittek véghez az orosz hajók között. Kuropatkon, a szárazföldi sereg főparancsnoka ezalatt szintén folytatott apróbb csatározásokat, de győzelmet aratni nem tudott. Az orosz szárazföldi csapatok főhadiszállása Mukdenben volt. A hangulat azonban itt nyomasztó volt. Lerongyolódott katonák voltak itt, akiknek a legnagyobb nélkülözéseket kellett kiállniok s nagyon érthető, hogy minden bátorságuk mellett sem volt meg bennünk az a lelkesedés, amire szükség lett volna.
A helyzetet legjobban jellemzi egyik orosz haditudósítónknak a jelentése, aki ebben az időben lapjának a következő képet írta a harctérről. “A Taicseho-folyó mellett tartózkodom, ahol utászaink két hidat emeltek. Az egyik híd mellett az ezredes áll, aki kedélyesen mulat a legénységével. Az egyik részét dícséri, a másikat korholja. Kissé távolabb áll egy Danilov nevű tiszt, aki több harcban kitüntette magát. A katonák ruházata rongyos, sokan kínai ruhában járnak, sőt akadnak mezítlábas katonák is. De ezeken az állapotokon bajosan lehet segíteni, mert az orosz ezredek, amelyek állandóan talpon vannak, a háborúban mind ilyenek.” “Micsoda farsangi maskara!” - kiáltja Danilov, miközben mosolyogva szemlélgeti saját ruházatát. De észrevenni rajta, hogy ő maga is restelli szegényes voltát. “Ej mit, testvérek - kiáltott fel, talán azért, hogy magát is megvigasztalja - megverjük mi a japánokat mezitláb is.” “Ugy van, úgy van!” - felelték a katonák karban. A rongyosok, a mezítlábasok úgy védekeztek, mint az oroszlánok, ha küzdelembe keveredtek. “Micsoda gavallérok vagytok ti! - kiáltott a katonákra egy tábornok. - Hála istennek, nincsenek itt asszonyok, mert valamennyi szerelmes lenne belétek! “Ugy van, kegyelmes úr, megvagyunk mi köpenyeg nélkül is.” “Jóllakottan, meleg ruhában, jó csizmával győzni nem nagy dolog. De te éhes vagy és meziláb is, ha így tudsz diadalmaskodni, nagyon megköszönöm.” “Ha tudná ön - mondta Danilov a haditudósítónak - hogy milyen hősök ezek. Ez a két ezred itt. Munka közben kell látni őket.
Oroszlánok ezek és el sem lehet képzelni, hogy ugyanazok az emberek ezek, akiket megverték a Jalu partjain. A harc kimenetele mindig a vezetéstől függ. Csakis a vezető felelős az eredményért. Ha az hős, akkor a közember is hős lesz. Hányszor láttam, hogy ugyanaz a katona, aki ma gyáván menekült a golyótűz elől, holnap, ha más vezető áll a csapat élén, a vakmerőség csodái viszi véghez. A szibériai ezredek a legkiválóbbak. De mennyire összeolvadt ez a kiváló csapat. A századból egynéhány szál ember maradt meg, az ezred századdá lett, a hadtestből pedig csak egy ezred maradt. A hiányokat pedig igen gyönge anyaggal tudtuk kitölteni. Olyan emberekkel, hogy szinte jobb lett volna, ha otthon maradnak. Az Európából érkező új csapatok pedig nem barátai a harcnak s igen kelletlenül vesznek részt a küzdelemben. De ez érthető is. Az orosz nép különösen szereti a békét és a nyugalmat. Kötelességét híven teljesíti, de lelkesedés nagyon ritkán van benne. A lelkesedést pedig nem lehet beleoltani a népbe, arra születni kell. Hazáját mindig hajlandó megvédeni, de a távoli hódításoknak nem érzi szükségét.” “Szibériába küldtek - mesélte egy közember, akinek két György rend is ékesítette a mellét - utaztunk, nagyon sokáig utaztunk, Istenem, mennyi felhasználatlan földünk is van. Bele lehet fulladni ebbe a rengeteg országba.
Jobbról-balra széles rónák terjedtek a vasút mellett, amelyeket még nem tört fel az eke vasa és ahol még nem termett egy száll gabona sem. Minek jöttünk ide, Mandzsuriába? Mi hasznunk lenne belőle, ha el is foglalnók? Minden talpalattnyi föld meg van művelve, falu falu mellett áll, szorgalmas emberek, nem hanyagolnak el semmit sem. Minek hívtak hát ide, miért van itt szükség ránk?” És az ilyen felfogás éppen nem kivétel. Nemcsak a közemberek, de még a tisztek sem értik, hogy mi szükség van a töméntelen áldozatra és véres háborúra. Harcolnak, engedelmeskednek a parancsnak. Meghalnak, mert ez a kötelességük, de a gondolkodást nem tilthatták meg nekik. Mennyivel jobban gondoskodtak a japánok téli szállásáról és katonáikról, mint az oroszok. A japán katonák téli szállásukon barlanglakókká változtak és száz kilométer hosszú földalatti városban táboroztak. Az egyes városrészeket keskeny utak kötötték össze. A legtöbb uccán két ember sem haladhatott egymás mellett, de ötven lépésnyi távolságban mindig kereszteződtek az utak, hogy a szemközt jövők kitérhessenek. Az időjárás, a golyózápor, a srapnellek és szuronytámadások ellen az uccák frontjával párhuzamosan sáncok húzódtak védelmül s egészen eltakarták a földalatti várost. E sáncokat viszont földhányások, kaviccsal telt zsákok tornyosuló halmai védték. Egy csodálatos útvesztő volt az egész, árkokkal, szöges zsákokkal, kosarakkal és dróthuzalokkal, melyek kitünő védelmi eszközökül szolgáltak.
A földalatti városba nagy kapukon lehetett belépni, amelyeknek, mint a középkori váraknak, nagy rozsdás kapui folytonosan zárva voltak s csak a tábornokok parancsszavára nyíltak meg. A kapukat egyébként óriási páncélburok fedte. A szállások pedig tizenkét, olykor tizenhat lábnyi mélységben voltak bevájva a földbe. A padlókat szalma fedte, a falak mentén pedig meleg pokróccal fedett vaságyakat állítottak fel. A faasztalokon pedig a japán katona nélkülözhetetlen teaforralója s edénye volt elhelyezve. A kis földalatti szobák levegője forró volt, mert az uccák berendezésénél felállított fütőkészülékek nagy meleget árasztottak. A földalatti város mögött volt az a helyiség, ahol a tüzérséget és a lovasságot szállásolták el. A szárazföldi apróbb harcoknál figyelemreméltóbb Port-Arthur helyzete. Port-Arthur élelmiszerkészletei az utolsó ostrom alatt nagyon megcsappantak. A helyőrség csak csonkított adagokat kapott és kevert lisztből készült kenyeret. A tisztek hetenként kétszer lóhúst kaptak. A víz nagyon rossz volt s ezért nagyon sokat szenvedtek tífuszban. A várat már régen sikerül volna a japánoknak a védősereg kiéheztetésével is bevenni, ha a kínai kufárok nem csempésztek volna állandóan nagymennyiségű élelmiszert a várba. A kínaiak életük kockáztatásával csempészték be az élelmiszereket, amelyeket hihetetlen drága pénzen adtak el.
December tizenharmadikán a japánok megkezdték Port-Arthur általános ostromát. A szárazföld felől a tüzérség az arzenált és a Tigrisfark-félszigeten levő torpedóraktárt s a közelben levő hajókat és bárkákat bombázta. A torpedóraktár egy óra hosszat égett. Az épületek súlyosan megrongálódtak s a bárkák és hajók elpusztultak s teljesen hasznavehetetlenekké váltak. Az ostrom közben maga Stössel tábornok is megsebesült. A port-arthuri orosz hajók megsemmisítése után azt hitték, hogy Nogi tábornok már most sem fogja erőszakolni a vár ostromlását, hanem kiéheztetéssel fogja a helyőrséget megadásra kényszeríteni. Ez a feltevés azonban nem valósult meg. A japán sereg tizennyolcadikán éjjel, kevéssel éjfél előtt megostromolta a Kikvansan-erődöt s ezzel az eddig bevehetetlennek híresztelt erődök egyike a japánok kezébe került s ugyanakkor sikerült nekik a kétszázhárom méteres dombtól körülbelül egy kilométernyire délkeletre levő s az erődcsoporthoz tartozó dombot is elfoglalni, ahonnan most a belvárosnak minden pontját fenyegették. A japánok, akik hetek óta készültek a támadásra, titokban két, negyven láb hosszúságú alagútat fúrtak néhány oldalággal s abban hét aknát helyeztek el. A tulajdonképpeni támadást két önkéntes osztály hajtotta végre, melyek a sáncárkokban maradtak, míg az aknák fel nem robbantak. Erre az első osztály támadásra indult.
Minthogy ez nagyon korán történt, közülök sokat megöltek a romok, amelyeket a robbanás az arcvonalon levő sáncokból kiszakított. A második osztály két óriási résen át hatolt be, amelyeket a robbanás a falban tört. Az ellenség, mely a fal előtt levő árkot tartotta megszállva, elpusztult. Mialatt az erőd helyőrsége még a borzasztó eset hatása alatt állott, Nogi tábornok a szomszéd ütegek tüzét az erőd ellen koncentrálta. Eközben a japán csapatok a kelleténél korábban támadást intéztek az erőd ellen. Fel is jutottak az erődbe, de az összeomló falak mindnyájukat eltemették. Valamivel később újabb támadások következtek és az utolsó támadásnál éjféltájban több óráig tartó rendkívül heves tusa után urai lettek az erődnek, melyből az oroszok ágyúik hátrahagyásával, futva menekültek. Négy nappal később a japánok estszürkületben mintegy négyezer főnyi erővel megtámadták Port-Arthur északi védelmi műveit. Több sáncot elfoglaltak és egy hegy lábáig hatoltak előre, ahol az orosz gépfegyverek az ágyúkkal együtt borzasztó pusztítást végeztek köztük. A fényszórók világánál éjfélkor heves küzdelem volt. Amikor egy orosz csapat a japánok visszavonulásának útját el akarta vágni, a japánok visszavonultak. A japánok közben egy dombot szállottak meg, hol heves tüzelés közben elsáncolták magukat. A két japán szárny elfoglalta mindazon műveket, amelyek a főerősségek külső részét teszik. Az ostromok következtében még két erőd egészen elpusztult.
Az erődöket a japánok többször elfoglalták, de az oroszok visszavették tőlük, míg végre azután egyik fél sem szállta meg. Ezekben a napokban Stössel tábornok és Wirren tábornok folytonosan a harcélen voltak és a védelmi művek készítésére buzdították az embereket. A délnyugati erődök tüzelése lehetetlenné tette a japánoknak, hogy az elfoglalt dombokon nagykaliberű ágyúkat állítsanak fel. Port-Arthurban ekkor már a legkétségbeejtőbb volt a helyzet s az oroszok ellenállása úgyszólván teljesen megbénult. Egy orosz fogoly ezekben a napokban elmondta, hogy az oroszok a 203 méteres domb megszállása után Iczesanba vonultak vissza. Ott három század állt, de csak két tiszttel. Egy század már csak harminc emberből állt. Iczesannak tizennyolc ágyúja volt. Az erősségnek csak kétszáz gránátja volt minden ágyúra. A legénységnek pedig csak kétszáz töltése és öt kézigránátja volt fejenként. A kikerülhetetlen vég csakhamar be is következett. Stössel tábornok 1905. január elsején délután öt órakor egy orosz tisztet küldött fehér zászlóval a Szuszihijing erődtől délre levő japán hadállás első vonalába, aki Nogi tábornoknak Stössel következő levelét adta át :
“Az általános helyzetből és az ön által elfoglalt hadállásokból ítélve, az a meggyőződésem, hogy minden további ellenállás Port-Arthurban kilátás nélkül való volna és avégből, hogy emberéletben való minden további hiábavaló áldozatnak elejét vegyük azt ajánlom önnek, hogy tárgyalást folytassunk a kapitulációról. Hogyha ön ehhez hozzájárul, akkor szíveskedjék egy biztost kinevezni, akivel tárgyalni lehetne a kapituláció rendjéről és feltételeiről. Szíveskedjék továbbá azt a helyet megjelölni, ahol az öt biztosa az általam kinevezendő biztossal találkozhatnék. Egyúttal felhasználom ezt az alkalmat arra, hogy excellenciádat kivált nagyrabecsülésemről biztosítsam. Stössel. “Nogui tábornok ezt a levelet este kilenc órakor kapta meg s hajnalban elküldte egy tisztjét fehér zászlóval aki a következő választ adta át Stösselnek : “Az ön ajánlatára, amelyet ön nekem, a vár megadása feltételeinek tárgyalására és a tárgyalás helyének megállapítására vonatkozólag tett, a következőket van szerencsém felelni : Izsizi vezérőrnagyot, vezérkarunk tisztjét, biztosul nevezték ki a tárgyalás folytatására. Néhány vezérkari tiszt és egy polgári hivatalnok lesz kíséretében. Megbízottaink január másodikán Szuszihijingben fognak találkozni. Mind a két fél biztosai meghatalmazást nyernek, hogy a kapitulációra vonatkozó egyezséget aláírják, anélkül, hogy az egyezség ratifikálása szükséges volna. Meghatalmazást nyernek továbbá arra is, hogy ezt az egyezséget azonnal életbe léptessék. A megbízottak aláírás után kicserélik a megadásra vonatkozó egezséget. Megragadom ezt az alkalmat, hogy excellenciádat változhatatlan tiszteletemről és nagyrabecsülésemről biztosítsam.
Nogi.” Drámai
gyorsasággal fejlődtek tovább
ezen levélváltás után az események.
Néhány órával később már a
japán hadügyi
kormány is hozzájárult Stössel
ajánlatának elfogadásához. Jamagata
tábornagy a
mikádó nevében meghagyta, hogy Nogi Stössel
iránt a legnagyobb tiszteletet
tanúsítsa s hogy kardját adja neki vissza. Nogi
ezután huszonnégyórai
fegyverszünetet rendelt el és kikötötte, hogy a
meghatalmazottak addig jöjjenek
rendbe a kapituláció föltételei
tekintetében. A megegyezés létrejött,
Stössel
elfogadta a feltételeket. A vár
kapitulációjának feltételei a
következők voltak
: 1. Az összes orosz katonákat, tengerészeket,
önkénteseket, valamint a
port-arthuri helyőrséghez és kikötőhöz
tartozó kormányhivatalnokokat fogvatartják.
2. Az összes erősségeket, ütegeket, hadi és
egyéb hajókat, bárkákat, lövőszert,
lovakat, az összes készleteket,
kormányépületeket és a kormány minden
tulajdonát a mostani állapotban kell átadni a
japán hadseregnek.
5. Az orosz katonai és
tengerészeti hatóságok
elkészítik azokat a tervrajzokat, amelyek a port-arthuri
erősséget ábrázolják,
továbbá a térképeket, amelyek a
szárazföldi és tengeri aknákat s a
veszedelmes
tárgyakat jelzik, továbbá egy
táblázatot, mely a Port-Arthur körül levő
hadsereg és tengerészeti szolgálatát,
beosztását jelzi. Mindezeket át kell
szolgáltatni a japánoknak, valamint a tisztek
rangfokozatának és
kötelességeinek, a gőzösöknek,
hadihajóknak és egyéb vizi járműveknek, a
legénységnek és a polgári
személyeknek lajstromát s az utóbbiaknál
megjelölendő
számuk, nemük, származásuk és
foglalkozásuk.
Azoknak a tiszteknek, hivatalnokoknak és
önkénteseknek, kik írásban, becsületszavukkal kötelezik magukat, hogy a háború
befejezéséig fegyverhez nem nyúlnak és a japán érdekek ellen mit sem követnek
el, engedelmet adnak a hazájukba való visszatérésre. A hadsereg és
haditengerészet minden tisztjének megengedik, hogy egy szolgát magával vigyen.
A foglyok száma
nagyjában a következő volt :
nyolc tábornok, négy tengernagy, ötvenhét
ezredes és őrnagy, száz hajóskapitány
és parancsnok, 531 sorkatonasági százados
és hadnagy, 200 hajóhadnagy és
tengerészhivatalnok,
99 csapathivatalnok, 109 törzsorvos, 20 tábori
lelkész, 22.434 altiszt és
közember, 4500 tengerész, 3645 nem kombattans és 500
tengerészeti alkalmazott,
összesen 32.207 személy. Mintegy 15.000-15.000 beteg
és sebesült volt a
kórházakban. Átadtak 59 állandó
erődítményt, 546 ágyút, 82.670
gránátot,
A találkozás az úgynevezett szilvafa-kunyhó mellett történt, azon a helyen, ahol a kapituláció okmányát aláírták. A beszélgetés során Stössel elismerően méltatta a japánok vitézségét, míg Nogi a hősies védelmet dícsérte. Stössel köszönetet mondott, amiért Japán megengedte az oroszok tisztességes elvonulását. Nagy meghatottsággal értesült Stössel arról, hogy Nogi tábornok két fia Port-Arthur előtt elesett és hogy a japán tábornok mint gyermektelen ember tér vissza hazájába. Nogi azt mondotta, hogy boldog, hogy fiai ilymódon haltak meg, mert Japán csak úgy lett naggyá, ha fiai nem riadtak vissza életük feláldozásától sem. Stössel erre zokogni kezdett. Stössel tábornok a beszélgetés során szavát adta, hogy a háború további folyamán nem harcol Japán ellen. Csak azt óhajtotta, hogy minél előbb visszatérhessen Oroszországba. Nogi és Stössel beszélgetése két óra hosszat tartott. Végül igen barátságosan búcsúztak el. Port-Arthur eleste természetesen megváltoztatta Kuropatkinnak, a mandzsuriai orosz hadsereg főparancsnokának tervét is. Most már nem kellett dél felé haladnia, mert most már fölösleges lett volna Port-Arthur felé előnyomulnia. Szabadon operálhatott csapataival mindenfelé. Port-Arthur elestével a kelet-ázsiai háborúnak első, hosszabbik szaka befejeződött. Japán föltétlen úr volt a tengeren, a szárazföldön pedig elfoglalt Koreát és Port-Arthurt a Liotung félszigettel meg déli Mandzsuria egy részével.
Az oroszok kénytelenek voltak a Jalu-folyó vonalától és később Liaojang mellől visszavonulni s Port-Arthur elestekor Mukden előtt állott jól elsáncolva az orosz és japán hadsereg szemben egymással.
Mielőtt azonban döntő harc támadt volna a mandzsuországi harctéren, Oroszországban olyan események történtek, melyek az egész világ figyelmét odairányították. A görög vízkereszt ünnep alkalmával, amelyet a cár jelenlétében ünnepeltek a Néva vizén, a szokásos díszlövések alkalmával, a Névának a cár téli palotájával átellenes partján, a tőzsde épület mellett felállított üteg több ágyújából vaktöltés helyett kartácstöltést sütöttek el. A cár téli palotájának ablaktábláit a kartács robbanása szétzúzta. A lövések abban a pillanatban történtek, amikor a cár a szentelt vízzel megtöltött kelyhet ajkához emelte. A srapnelek szétzúztak több ablakot, egy villamos lámpát s egy csillárt. A vizsgálat megállapította, hogy a téli palota ellen tett kartácslövés előre megfontolt merénylet volt. Az ágyúk alacsony céllal pontosan a cári palota ellen voltak irányítva.
A palota földszintjének padlójába hat golyó csapott be s több golyó elpusztított hat első emeleti ablakot s mint később kiderült, egy golyó becsapott a Miklós-terembe, egy másik pedig a diplomaták termébe. Kiderült az is, hogy a cár feje fölött függő zászlót öt ágyúgolyó fúrta keresztül, egy másik golyó megölte azt a rendőrt, aki alig harminc méter távolságban állott a cártól. A golyó letépte a rendőr fejét. A mellette álló rendőrök eleinte azt hitték, hogy a nagy hideg miatt elájult és fölemelték a földről. Csak ekkor látták, hogy a hó egészen véres és hogy a rendőr halott. Mihajlovics Szergiusz nagyherceg maga ment át a hídon az üteghez és azonnal kihallgatta az összes tiszteket, akiknek válaszát nem tartotta kielégítőnek s kijelentette nekik hogy valamennyien foglyok. A nagyhercegnek arra a kérdésére, hogy miként volt lehetséges, hogy élessel lőttek, a tisztek azt felelték, hogy véletlen szerencsétlenség történt. De a nagyherceg megállapította, hogy a harmadik üteg ágyúi pontosan arra a sátorra irányultak, amelyben a cári család tartózkodott, holott szigorúan meg volt nekik hagyva, hogy az ágyúcsöveket fölfelé irányítsák. Ez a körülmény egymaga kizárt minden kétséget arra nézve, hogy a cár ellen merényletet követtek el. Abban a pillanatban, amidőn a lövések eldördültek, úgy látszott, mintha a cár nem vett volna észre semmit. Külsőleg egészen nyugodt maradt s a nagyhercegekkel és kíséretével az ünnepség után gyalog tért vissza a palotába. Csak a palotába való visszatérés után rendelte el mindazoknak a tiszteknek és katonáknak a letartóztatását, akik a parádéban rész vettek.
Alig hogy egy kissé elült a nagy izgalom a merénylet miatt, amelyet a cár ellen saját katonái kíséreltek meg, újabb zavarok színhelye lett Oroszország. A pétervári munkások között, akik már napok óta sztrájkban álltak, heves agitáció folyt. Január közepe táján több népes gyűlést tartottak, amelyeken ilyenfajta kiáltások hallatszottak : “Nem akarjuk a háborút! Mi közünk Mandzsuországhoz?” A pétervári munkások aztán elhatározták, hogy kérvényt intéznek a cárhoz. A kérvény első része így szólt : Mi, Pétervár munkásai és lakósai járulunk hozzád. Nyomorult, megcsúfolt rabszolgák vagyunk, kiket az önkény zsarnoksága fojtogat. Vége türelmünk határának s beszüntettük a munkát. Arra kértük urainkat, hogy csak azt hagyják meg nekünk, ami nélkül az élet kín. De mindent visszautasítottak. A gyárosok beleegyezése nélkül minden törvénytelen. Nekünk, számos ezernek, valamint az egész orosz népnek nincsenek emberi jogai. Hivatalnokaid miatt rabszolgák lettünk. Mindenkit börtönre vetettek, aki a munkás érdekeinek védelmében szólni merészelt. Az egész munkásságot és parasztrendet az önkényre bízták. A hivatalnoki kar állami pénzek rablóiból és tolvajaiból áll. Ez a rendszer az országot teljes ziláltságba vitte és szégyenteljes háborút rótt rá. Oroszországot mindinkább a mélység szélére rántja. A nép meg van fosztva minden lehetőségtől annak, hogy kívánságait és követeléseit kifejezze és részt vegyen a megadóztatás és az állami kiadások megállapításában. Mindez ellenkezik az emberi és isteni jogokkal.
Inkább meg akarunk halni, mint ilyen törvények alatt tovább élni. Éljenek ilyen viszonyok között a tőkések és a hivatalnokok. Cár, segíts népeden! Törd le a közted és a néped közt levő választófalat. Uralkodjék a nép veled egyesülten. Nem a merészség beszél belőlünk, hanem az az óhajtás, hogy kikerüljünk ebből a mindnyájunkra nézve elviselhetetlen helyzetből. A népképviselet nélkülözhetetlen és szükséges, hogy a nép is részt vegyen a kormányzásban. Rendeld el, hogy az összes rendek és néposztályok képviselőit és a munkásokéit is egybehívják.” A kérelem azután felsorolt azokat a kívánságokat, amelyek főképpen a munkások kétségbeejtő helyzetére vonatkoztak s így végződött : “Parancsold meg kérésünk teljesítését s így boldoggá teszed Oroszországot. Ha nem teszed ezt, itt halunk meg. Csak két utunk van : a szabadság és boldogság vagy a halál.” Ezt a kérvényt a munkásság vezérének, Gapon György lelkésznek tanácsára január 22-én, vasárnap akarták átadni a cárnak. Előzetesen Gapon lelkész, a munkásság vezére, a cárhoz a következő levelet intézte : “Uralkodónk! Ne hidd, hogy a miniszterek a tiszta valóságot mondták neked a helyzetről. Az egész nép hisz benned s elhatározta, hogy holnap délután két órakor megjelenik a téli palota előtt, hogy elpanaszolja neked nyomorát.
Ha ingatagul nem jelensz meg a nép előtt, eltéped a magad és a néped közt levő erkölcsi köteléket és eltünik a hozzád való bizalom, mert ártatlan vér folyik közted és a nép között. Jelenj meg holnap néped előtt, és bátran fogadd hódoló feliratunkat : én, a munkások képviselője és bátor munkástársaim jót állunk személyed sértetlenségéért.” Miután a munkások választ nem kaptak, vezérlő-bizottságuk elhatározta, hogy felvonulnak a téli palota elé s ha nem bocsátják be őket, erőszakkal hatolnak be a cárhoz. Pétervárott vasárnap reggel még csend és béke honolt az uccákon. A nagyobb gyárakat katonaság szállta meg. Tíz óra tájt körülbelül 15.000 munkás sereglett össze, akik tizenegy óra felé összetűztek a kozákokkal, akik útját állották a tömegnek és meg akarták akadályozni a téli palota felé való fölvonulást. Már a reggeli órákban nagy katonai őrség helyezkedett el a téli palota előtt, akik a munkások közeledtére előbb három vaktöltést sütöttek el a tömegre. A munkások vezetői ezt kiáltották a katonaság felé : “Ne testvéreitekre!” A gyalogos katonák erre letették fegyverüket, de a lovas kozákok és dzsidások a tömeg közé vágtattak és eltiporták mindazokat, akik jókor nem menekülhettek a lovak patái elől. A kozákok kardot rántottak és vadul csapkodták a munkások fejét és hátát. A munkások tömege egyre szaporodott, úgyhogy a Troicki-hídnál már éles töltésekkel fogadta őket a katonaság. Itt történt meg először, hogy mikor elhangzott a vezényszó : “Tüzelj!” - az egyik ezred megtagadta az engedelmességet.
A többi csapat ötször-hatszor vaktöltéssel lőtt s csak azután használt éles töltést. A munkások pedig tiltakoztak a katonaság erőszakossága ellen s elkeseredetten kiáltozták : “Vesszen a cár!” A téli palota előtt délután két és három óra között véres harc folyt le. A palota előtt levő Sándor parkban gyülekezett a munkásság s nem engedett annak a felszólításnak, hogy oszoljon szét. Miután a tömeg nem engedelmeskedett, először vaktöltéssel adtak sortüzet, majd egymásután többször éles töltéssel lőttek. Egész sereg ember elesett és a hóban véres haldoklók hevertek. A halottak száma mintegy kétezer volt s több mint ötezer ember megsebesült. Az összeütközés alkalmával a csapatok egy része megtagadta az engedelmességet. Az engedetlen századokat kaszárnyájukba internálták. A zavargások még késő éjszaka is tartottak. A munkások az éjszaka kifosztottak egy dinamitgyárat. A Vasziliszki Osztrov külvárosban elvágták a világítási kábeleket, úgyhogy egész éjszaka sötétség volt e városrészben. A munkások az éj folyamán a kaszárnyák elé vonultak és felszólították a katonákat, hogy ne használják ellenük fegyverüket. Két helyen lovasság verte szét a munkásokat. A vérengzés rettenetes volt. A sebesülteket a kórházak nem tudták befogadni s nagy részüket a szabad ég alatt, sátorban helyezték el. De még ez a vérengzés sem törte meg a sztrájkolók bátorságát. A következő napon még elkeseredettebbek voltak a munkások.
Gapon lelkész, aki maga is könnyebb sebesülést szenvedett a vasárnapi harcban, ezt az üzenetet küldte Gorkij Maximmal, a hírneves íróval, a munkásoknak : “Bajtársak, orosz munkások! A cár és az orosz nemzet közé a mai napon hatalmas vérfolyam került. Legfőbb ideje, hogy az orosz munkások megkezdjék a nemzeti szabadságért való küzdelmet. Áldásomat adom küzdelmetekre. Holnap már köztetek leszek.” A forrongás a következő napon átterjedt más városokba is. Lodzból, Moszkvából s több helyről is érkeztek jelentések a zavargásokról. Pétervárott kihirdették az ostromállapotot, de ez sem használt. A háromszázezer főnyi tömeg szervezkedett, elvágta a világítási vezetékeket s egész Pétervár sötétségben volt. Közben itt is, ott is sortüzek dördültek el s a harc éjfélig tartott másnap is. A munkások újra felépítették a katonaság által lerombolt barikádokat. Közben népküldöttségek mentek az összes színházakba és mulatóhelyekre s a közönséget felkérték a helyiségekből való távozásra. A közönség engedelmeskedett s így minden mulatság szünetelt. A cárt roppantul kétség beejtette a rettenetes uccai harc. Többször ájulási roham fogta el. A munkások feliratait csak akkor nyújtották át a cárnak, mikor már eldördül az első sortűz a munkásság ellen. Addig a cár nem is értesült arról, minő iszonyatos fordulatot vettek az események.
Csak midőn a sortüzek már a cári palotába hallatszottak és amikor a palota körül ágyúkat vontattak fel, csak akkor szánták el magukat a cár tanácsosai arra, hogy tovább ne titkolják előtte a helyzet rettenetes komolyságát. A cárné sírógörcsökbe esett s követelte, hogy a cári család azonnal távozzék Csarszkoje-Szeloból. Közben egyre újabb hírek érkeztek a forrongás terjedéséről. Különösen veszedelmes volt a helyzet Szebasztopolban. Itt a haditengerészet matrózai fellázadtak tisztjeik ellen s felgyújtották az admiralitás épületét is, amely teljesen elhamvadt. A matrózok között a rossz bánásmód, az elégtelen táplálkozás és az elviselhetetlen lakásviszonyok miatt keletkezett nyugtalanság, amely a pétervári hírek hatása alatt a följebbvalók iránti engedelmesség nyílt megtagadására vezetett. A matrózok hangulatát s a háború iránt való ellenszenvét jellemezte az a körülmény, hogy mikor egy nagyobb csapat matrózt Kelet-Ázsiába akartak vinni, az admirális búcsúztató beszédét több ízben szitkokkal zavarták meg s végül a kezük ügyébe akadt tárgyakkal megdobálták az admirálist. A matrózok az admiralitási épület pincehelyiségeiben voltak elhelyezve, ahol gyakran érintkeztek a szegény néposztályhoz tartozó rokonaikkal, akik között szintén szították a forradalmi hangulatot. A forrongás annyira észlelhető lett rövid idő mulva, hogy az admirális parancsára a kaszárnyákat bezárták.
A matrózok szidalmakkal illették a tiszteket és dühösen kiáltották : “Vesszen az admiralitás! Pusztuljon az abszolutizmus! Le a cárral!” Később még szenvedélyesebb jelenetek történtek. a matrózok ledöntötték a kaszárnya vasrácsozatát és vasdarabokkal felfegyverkezve behatoltak a tiszti lakásokba, ahol bántalmazták a tiszteket. A város közepén levő kaszárnyákat és tiszti lakásokat felgyújtották. A gyalogságot kivezényelték ugyan a matrózok ellen, de ezek nem akartak rájuk lőni. A legtöbben a levegőbe lőttek, úgyhogy csak néhány matróz sebesült meg. Ekkor egy másik ezredet vezényeltek ki a matrózok ellen, de ez sem akart rájuk lőni. Erre ezredesük emlékeztette őket esküjükre, de a katonák újból megtagadták az engedelmességet. “Ha már lőnünk kell - mondták - akkor a tiszteket választjuk majd céltáblának.” A tűz az admiralitási épület minden részén egyszerre ütött ki. Amikor reggel megszólalt a hivatalos idő kezdetét jelző csengő, akkor a tűz már mindenfelé elharapódzott s az oltás lehetetlenné vált s így az egész épület teljesen leégett. A mozgalomnak erős visszhangja támadt Lengyelországban, továbbá Moszkvában, ahová Gapon, a pétervári munkásság vezetője maga utazott el a sztrájk szervezésére. A moszkvai munkások arra a hírre, hogy Pétervárott kitört a forradalom, azonnal nagy tüntetést rendeztek.
Valamennyien egybegyűltek s bejárták az uccákat ezzel a kiáltással : “Pusztuljon a cár! Pusztuljanak a nép gyilkosai!” A munkások vasrudakkal és revolverekkel voltak felfegyverkezve és nagyon sokan robbanóanyagokat vittek magukkal. Lármájuk óriási izgatottságot keltett a tartalékosok közt, akiket a kaszárnyában bezárva tartottak. A munkások segítségével kifeszítették a kapukat és az izgatott tömeghez csatlakoztak. A térparancsnokság katonaságot küldött ki, de a munkások ellentállottak annak. Egy munkásvezér agyonlőtt egy tisztet s megsebesített egy másik tisztet. Erre aztán a katonák is megkezdték a lövöldözést és a többek közt azt a munkásvezért is veszedelmesen megsebesítették, aki a két tisztre lőtt. Számos munkás hozzásietett, hogy a harc színhelyéről elvigye, de a katonák szuronnyal mentek nekik és elkergették őket. Ekkor csendőrök vetették magukat a megsebesült munkásvezérre s kardjukkal a szó szoros értelmében darabokra kaszabolták. Ebben a harcban ötven katona és száz munkás esett el. Vilnában, Kovnóban, Odesszában szintén megkezdődött az általános sztrájk s napirenden voltak az összeütközések a sztrájkoló munkások és a katonaság között. Negyedik napra tudta csak a kormány némileg helyreállítani a rendet. Trepov főkormányzó minden gyanus embert letartóztatott s a börtönök csakhamar megteltek a forradalmi mozgalom résztvevőivel. A Péter-Pál erőd tömlőceiben számos egyetemi tanár, ügyvéd és hírlapíró volt fogva.
Letartóztatták Maxim Gorkij híres orosz írót is, akinek kiszabadítására Európaszerte akciót indítottak a különböző nemzetek írói, ami nagynehezen eredményre is vezetett. A cár megkegyelmezett neki, de el kellett hagynia Oroszországot. Közben lecsillapodtak a kedélyek s hogy véget vessen a zavaroknak, Miklós cár január hónap utolsó napján fogadta a pétervári gyárak és műhelyek munkásainak harmincnégy tagú küldöttségét. Ezek a pénzügyminiszter és Trepov főkormányzó kíséretében jelentek meg. Csarszkoje-Szeloba érkezve, az udvari pavillon előtt kocsik várták őket és ezeken a Sándor-palota elé szállították a küldöttség tagjait. Délután három órakor megjelent a cár György Mihájlovics nagyherceg, a cári ház minisztere és a palotaparancsnok kíséretében abban a teremben, amelybe bevezették a küldöttséget. A küldöttség tagjai meghajoltak a cár előtt, aki e szavakkal üdvözölte őket : “Jó napot, gyermekeim!” Mire a megjelentek így válaszoltak : “Jó egészséget felségednek!” A cár erre a következő szavakat intézte a küldöttséghez : “Ide hivattalak benneteket, hogy szavaimat számból hallhassátok s társaitokkal közölhessétek. Azért került a dolog a sajnálatos eseményekre, a zavarok elkerülhetetlen következményeire, mert elcsábíttattátok magatokat hazánk árulóitól és ellenségeitől s megtéveszttettétek magatokat, mikor azok fölszólítottak benneteket, hogy szükségleteitekre vonatkozólag kérvényt intézzetek hozzám.
Ezek az emberek ezzel zendülést idéztek elő ellenem és kormányom ellen, kényszerítve bennetek arra, hogy a munkát olyan időben hagyjátok abba, amidőn minden orosznak dolgoznia kell, hogy nyakas ellenségünket legyőzhessük. Sztrájkok és zendülő tüntetések a tömeget mindig rendzavarásokra csábítják, amelyek kényszerítik a hatóságokat a fegyveres erő alkalmazására, minek következtében ártatlanok esnek áldozatul. Tudom, hogy a munkás élete nem könnyű. Sokat kell szervezni és javítani. De legyetek türelemmel, magatok is tudjátok, a mesterekkel szemben igazságosnak kell lenni és tekintettel kell lenni ipari viszonyainkra. De én elém lázongó tömeg útján terjeszteni igényeiket - gonosztett. A munkások java iránt való gondoskodásomban intézkedni fogok, hogy minden lehetőt megtegyek sorsuk javítására, hogy biztosítsam nekik a törvényes utat, melyen kívánságaik megvizsgálhatók. Bízom a munkások törvénytisztelő érzületében, irántam való hűségében s megbocsátom bűneiket. Térjetek vissza munkátokhoz és tegyétek meg társaitokkal együtt kötelességeiteket, amihez Isten segítségét kérem.” A szavak után felszólította a cár a munkásokat, hogy mindazt, amit mondott nekik, közöljék társaikkal és megígérte, hogy ígéreteit írásban is közli velük. Erre a munkások elhagyták a palotát és a templomba mentek, ahol imát mondtak és szentelt gyertyát ajándékoztak. Majd a cserszkoje-szeloi régi liceumba vezették őket, ahol ebédet kaptak. Az egyik munkás társai “hurrá”-kiáltásai közt mondott pohárköszöntőt a cárra.
Fél ötkor a munkásokat kocsin vitték az udvari pavillonba, majd innen vasúton tértek vissza Pétervárra. A küldöttség a harminckét legnagyobb gyár, köztük a balti hajógyár, a francia-orosz hajógyár és a gumigyár munkásaiból állott.
A munkásság azonban egyáltalában nem volt megelégedve azzal, hogy a cár egy munkásküldöttséget fogadott. Sőt maguk a küldöttségben résztvett munkások is lehetetlen helyzetbe kerültek. Mikor a Csarszkoje-Szeloból, a cár vidéki kastélyából visszaérkezett küldöttség tagjai a cár nyomtatott beszédét megmutatták, az óriás munkássereg kigúnyolta őket s azt kérdezte tőlük, hogy miért nincs ezen a nyomtatványon a cár aláírása. A munkások kijelentették, hogy nem ismerik el azt a munkásküldöttséget, amely a cárnál járt, mert a küldöttség tagjait nem a munkások, hanem a munkaadók választották ki s mert a cár nem írta alá a munkásoknak adott válaszát. Sőt éppen a küldöttség fogadásának hatása alatt több helyen újból sztrájkba álltak a munkások. Ez az utómozgalom azonban, úgy látszott, hogy rövid idő mulva véget fog érni.
Február közepe felé el is lanyhult a mozgalom, midőn egyszerre újra lángra lobbantotta egy váratlan esemény. Alexandrovics Szergiusz nagyherceget, Moszkva rettegett diktátorát, a cár nagybátyját Moszkva egyik uccáján február hónap tizenhetedikén bombával megölték. Páratlan vakmerőséggel, halálrászántsággal követte el a merényletet két diák, mint végrehajtója a forradalmi bizottság halálos ítéletének. A rettenetes hírnyomán nagy rémület támadt a cári udvarban. A cár éppen Grippenberg tábornokot fogadta kihallgatáson, mikor Szergiusz nagyherceg haláláról értesült. Egy hadsegéd besietett a fogadóterembe és közölte a cárral a merénylet hírét. “Én istenem! - kiáltotta a cár - miért kellett megtörténnie ennek a borzasztó bűntettnek?” Szergiusz nagyherceg délután három órakor kikocsizott a Nikolaj-palotából és a Szenátus téren elhaladt a Kreml mellett. A nagyherceg kocsija előtt két hintó haladt. A Szenátus téren egy szép, igen fényesen kiállított fogat feltartóztatta a nagyherceg kocsiját. A fogat azután megállt, s előre engedte a nagyherceg kocsiját. Ebben a pillanatban egy bombát dobtak a kocsi alá. Borzasztó robbanás történt. A többszáz méter hosszú törvényszéki épületnek, amely előtt a robbanás történt, valamennyi ablaka izzé-porrá tört. A kocsi darabokra tört, a nagyherceg teste borzalmasan megcsonkult s a testrészek minden irányban szerteszéjjel repültek. A feje és lábai le voltak szakítva a törzsétől, ruhája teljesen szétrongyolódott. A helyszínen csakhamar nagy tömeg gyűlt össze, mely fölszedte a fa és szövetdarabokat. A kocsis súlyos égési sebeket szenvedett s miközben kórházba szállították, meghalt. A két merénylő diákot elfogták.
Az egyik azt mondta : “Nekem egészen mindegy, én elvégeztem a dolgomat.” A gyilkosok egyikét egy bombaszilánk megsebesítette. A másik gyilkosnál revolver volt. Meg akarta ölni magát, de a rendőrök kicsavarták kezéből a revolvert. Miközben egy szegény parasztasszony a véres hóban összeszedte a nagyherceg egyes testrészeit s kendőbe kötve átadta egy rendőrnek, különös jelenet történt. Nagy néptömeg volt a merénylet helyén. Többen belemártották kezüket az áldozat meleg vérébe s véres kézzel kereszteket másoltak a házak falaira, miközben ezt kiáltották : “Ez a vér fogja megtisztítani Oroszországot!” A nagyherceg felesége abban a pillanatban, amidőn férje ellen merényletet követtek el, a Kremlben volt dolgozószobájában s a háború áldozatainak szánt ajándékok készítésével volt elfoglalva. A fogat már előállott, mert a nagyhercegné a kormányzó házába akart menni, hogy ott találkozzék férjével, aki szintén oda készült. Közben értesült a merényletről, amire rögtön oda rohant a gyászos eset színhelyére. Akkor ért oda hajadonfővel, amikor a nagyherceg összeroncsolt maradványait már elszállították. Térdre borult s imádkozott elhalt férjéért. A merénylet híre nagy megdöbbenést keltett mindenfelé. A cár kiáltványt adott ki, amelyben ezt mondta : “A gondviselés nagy bánatot küldött ránk, szeretett nagybátyánkat, Szergiusz Alexandrovics nagyherceget február 17-én élete negyvennyolcadik évében elragadta tőlünk.
Elesett ádáz gyilkosok kezétől, kik nekünk drága életére törtek. Bátyánkat és barátunkat siratjuk benne, aki egész életében és egész tevékenységével a mi és hazánk szolgálatában állott. Szilárdan bízunk abban, hogy minden hű alattvalónk résztvesz azon fájdalomban, mely császári házunkat érte és a boldogult lelki üdvösségéért küldött ájtatos imádságunkhoz hozzájárul.” A nagyherceg temetése nagy részvét mellett történt meg, de a cár nem jelent meg a temetésen. Pedig ősi hagyomány Oroszországban, hogy az elhunyt nagyhercegeket a pétervári Péter Pál-templomban helyezik örök nyugalomra s koporsójukat gyalog kíséri a cár és valamennyi nagyherceg. Szergiusz nagyherceget azonban Moszkvában temették el s a végső tisztességen a cári családnak csak egy tagja jelent meg. A temetési szertartást a moszkvai metropolita végezte nagy segédlettel. Az a forradalmár, aki Szergiusz nagyherceget meggyilkolta, letartóztatása után azt a kívánságát fejezte ki, hogy okvetlenül beszélni akar Szergiusz nagyherceg özvegyével. A nagyhercegné, akivel közölték a gyilkos kérését, meglátogatta a börtönben. A gyilkos letérdelt előtte és így szólt : “Bocsánatot kérek, megkíméltem volna attól a fájdalomtól, de egy oly akarat, mely szentebb az enyémnél, parancsolta nekem azt, amit meg kellett tennem. Engedelmeskedtem.
Boldog vagyok, hogy legalább ön megmenekült a haláltól és még egyszer esedezem bocsánatáért.” A nagyhercegné zokogva kérdezte : “Miért követtek el ily bűntettet?” A gyilkos ezt mondta : “Erre nem szabad válaszolnom. De mondja meg azoknak, akik osztoznak az ön férjének szomorú tévedésében, hogy ők is el vannak ítélve és ugyanaz a büntetés éri majd őket, amely Szergiusz nagyherceget érte. Még egyszer kérem, bocsásson meg.” A nagyhercegné letérdelt, sokáig imádkozott, majd könnyezve mondotta : “Isten azt parancsolja, hogy a bűnöket felejtsük el és bocsássuk meg. Megbocsátok önnek.” Ezzel elhagyta a gyilkos celláját. A gyilkos pedig örvendezve kiáltotta : “Megbocsátottak nekem. Most békében halhatok meg. De ha még egyszer kellene cselekednem, újból elkövetném a tettet.” A gyilkos kivégzése után sem állt helyre a nyugalom. Ujabb és újabb zavargások voltak a birodalom különböző részeiben. Gapon, a munkásság vezére, két újabb felhívást tett közzé a néphez, amelyben rendkívül élesen kikelt a cár ellen, akit felelőssé tett az oroszországi eseményekért. Ezenkívül Gapon nyílt levelet intézett a cárhoz, amelyben a következőket mondta : “Bízva benned, mint néped atyjában, népedtől, gyermekeidtől kísérve, eléd akartam járulni, de te nem akartál meghallgatni. A munkások, feleségeik és gyermekeik ártatlan vére ezentúl örökre elválaszt téged népedtől. A nép bosszúját nem fogod megakadályozni félrendszabályaiddal és még azzal sem, hogy kilátásba helyezted, hogy a nemzetgyűlést valamikor össze fogod hívni.
Bomba és dinamit, a kollektív és egyéni borzalom s egész nemzetednek fölkelése várakozik rád, fajodra és mindazokra, akik a jogaiktól megfosztott népe gyilkolják. Én mondom ezt s így lesz. Talán még sohasem folyt annyi vér, amennyi ezután fog folyni az igájából szabadulni óhajtó nép harcában. Értsd meg ezt és jelenj meg az orosz nép itélőbírósága előtt. Könyörülj gyermekeiden s add meg nekik a békét, hiszen te voltál az, aki néhány évvel ezelőtt az egész világnak a békét hirdetted.” Két nappal később, mintegy válaszképpen Gapon nyílt levelére Miklós cárnak a következő kiáltványa jelent meg a hivatalos lapban : “A kikutathatatlan gondviselésnek úgy tetszett, hogy hazánkat súlyos megpróbáltatásban részesítse. A távolkeleti véres háború Oroszország becsületéért és a Csendes-óceán vizének uralmáért, amilyen szükséges, nemcsak a mi boldogulásunkra, hanem a többi keresztény nép évszázados békés fejlődésére, az orosz néptől erőinek nagyfokú megfeszítését kívánta és sok, szívünkhöz közel álló drága áldozatot kívánt. Míg Oroszország dicső fiai önfeláldozó bátorsággal küzdöttek és életüket adták a hitért, a cárért és a hazáért, hazánkban is zavarok törtek ki az ellenség örömére és a mély bánatunkra.
A lázadó mozgalom rosszhiszemű vezetői fenhéjázástól elvakítva, megtámadták a szent orthodox egyházat és az orosz állam törvényekkel erős alapköveit, azt hívén, hogy ha a multtal való természetes összefüggést széttépik, a fennálló államrendet elpusztítják és ehelyett hazánktól idegen alapon új igazgatást létesítenek. A Szergiusz nagyherceg ellen elkövetett merénylet, ki az első székvárost forrón szerette és a Kreml szent emlékei között korán vesztette életét, mélyen sértette mindazok nemzeti érzületét, kiknek drága az orosz név becsülete és a haza dicsősége. A ránk mért megpróbáltatást megadással tűrjük s erőt és vigasztalást merítünk azon kegyeletbe vetett szilárd bizalomból, melyben Isten mindig részesítette az orosz hatalmat és a népnek a trón iránt való hűségéből. Oroszország a szent hívő egyház imádságaival az autokratikus cári hatalom zászlaja alatt gyakran nagy háborúkat állott ki és mindig új, törhetetlen erővel került ki a bajokból és zavarokból. Az utolsó idők belső zavaraiból és azon gondolatok ingadozásából, amelyek a fölkelés és a zavargások elterjedését elősegítették, az a kötelességünk származott, hogy az összes hatóságokat kötelességükre és esküjükre emlékeztessük és felszólítsuk, hogy fokozzák figyelmüket a törvények, a rend és a biztonság megóvása végett. Gondoljanak a trónnal és a hazával, valamint a nép javával szemben rájuk háramló erkölcsi és szolgálati felelősségükre azon szilárd hitben, hogy Isten türelmünket próbára téve, fegyvereinknek győzelmet biztosít.
hivjuk fel az összes rendek jóérzésű tagjait, hogy csatlakozzanak mindenki a maga hivatásában és a maga helyén, szóban és tettben hozzá, hogy legyőzhessük a kemény külső ellenséget és kiírthassuk az országban a fölkelést és szembeszállhassunk a belső zavarokkal. Csak ha az egész lakosság nyugalma visszatér, lesz lehetséges a nép szellemi javát elősegíteni, jólétét emelni és megvalósítani az állami rend tökéletesítésére irányuló szándékunkat. Vajha mindazok az oroszok trónunk köré sereglenének, kik Oroszország multjához híven, becsületesen és lelkiismeretesen velünk együtt gondolnak minden állami ügyre. Vajha Isten megihletné a papságot, bölcsességet és igazságot adna a kormányzóknak, erőt a törvényeknek és felvirágzást a hitnek az autokrácia megerősítésére és drága alattvalóink javára. Miklós.” A nyugalom ideiglenes helyreállítása szempontjából azonban sokkal fontosabb volt a cárnak az a rendelete, amelyet a belügyminiszterhez intézett. Ebben a rendeletben a cár azt a kívánságát fejezte ki, hogy a kormány és a társadalom érett erőivel való közös munkával valósuljanak meg a nép javára irányuló szándékai. Egyúttal közli, hogy bizonyos elődei munkáját folytatva elhatározta, hogy ezentúl Isten segítségével meghívja a legméltóbb, a nép bizalmát bíró s a lakosság által választott férfiakat a törvényhozási tervezetek kidolgozásában való részvételre. “Tekintetbe véve a haza különös viszonyait, néptörzseink sokféleségét és a polgárságnak némely részeiben való fejetlenségét - folytatta a cár a rendeletben - az orosz uralkodók aszerint léptettek életbe újításokat, amint az igények egymásután megértek,
de mindig kellő rendben és szemmel tartották a szilárd históriai kötelék folytonosságát a multtal, a jövőben való állandóság és szilárdság zálogaképpen. Amidőn most erre az újításra vállalkozom és meg vagyok győződve arról, hogy a helyi szükségletek ismerete, a válogatott férfiak élettapasztalata és megfontolt, őszinte szavai a törvényhozó munkálatok termékenységét a nép valódi javára biztosítják, egyúttal látom a reform megvalósításának egész bonyolultságát és nehézségét is, ha a birodalom alaptörvényeinek szilárdságát föltétlen meg akarjuk óvni. Ezért jónak találtam belügyminiszterem elnökletével külön bizottságot kiküldeni ez akaratom megvalósítására szolgáló utak megfontolására.” A pétervári lapok a legnagyobb örömmel üdvözölték ezt a cári leiratot, mint a nép legfőbb óhajtásainak teljesítése felé tett lépést. A felirat kihirdetése óta valóban javult a helyzet s a nagy sztrájk is megszünt nemsokára.
Alighogy a belső békét sikerült némileg helyreállítani, a harctérről sötét hírek kezdtek szállingózni. A háborúnak Port-Arthur eleste után való szakaszában Mukden felé irányult minden figyelem. Itt állt az orosz hadsereg főtábora Kuropatkin vezérlete alatt, amióta ez Liao-jangból visszavonult.
A mukden szó mandzsu nyelven annyit jelent : szerencse. Ezt a nevet a tizenhetedik század közepén kapta. Azelőtt sokféleképpen hívták. A várostól öt kilométernyire vannak a császári sírboltok, a Csaolin és tizenkét kilométernyire a császári temető, a Fulin, ahol az egykori kínai dinasztiának valamennyi őse porlad. Mukden a Hun-folyó völgyében terül el, teljesen sík és nyílt területen. A várost külvárosaival együtt tizenöt kilométer hosszú agyagfal zárja körül, amely sok helyütt romokban hever. E körülzárt terület közepén van az úgynevezett császárváros, mely négyszögalakú s melyet Mukden többi részéről szilárd kőfal, tornyok és sáncok választanak el. A fal hat-tíz méter vastag és hat méter magas. Itt van a császári palota, itt vannak a hivatalok és a leggazdagabb cégek, köztük az orosz-kínai bank fiókja. Dél-Mandzsuriában Mukden a kereskedelmi és ipar központja. Mukden körül folyt le a háború legvéresebb csatája, amelynek mintegy százötvenezer orosz esett áldozatul s amely 1905 március 10-én Mukden, majd néhány nappal később Tieling megszállásával végződött. A csata tényleg már február 24-én kezdődött azzal, hogy a japánok megtámadták az orosz sereg balszárnyát. A legközelebbi napokban ezt a támadást több sűrűn egymásután következő támadás követte az egész homloksoron, úgyhogy Kuropatkin kénytelen volt más védelmi helyzetet elfoglalni.
Az arcélváltoztatást rendkívül gyorsan vitték keresztül, de a különböző hadtestek kissé összekeveredtek egyes részeken. Az ütközetek ezalatt váltakozó szerencsével folytak tovább. A japánok támadó vonalának kinyújtása egyfelől, másrészt az a tény, hogy a japánok gyorsan és nagy csapattömegekkel fokozottabb mértékben támadhatták meg az északi és az északnyugati orosz csapatokat, arra kényszerítette az oroszokat, hogy harcélüket összébb vonják s ekkor elhatározták, hogy a Szahótól visszavonulva, a Hunhó védelmi vonalára összpontosítsák erejüket. Ez azonban még nem jelentette azt, hogy az általános visszavonulás megkezdődött. Kuropatkin és tábornokai az ütközetet még nem tekintették elveszettnek. A japánok a visszavonulókat nyomon követték. Zavaros parancsok és a visszavonulás nehézsége voltak okai annak, hogy egyes csapattestek nem tudtak oda eljutni, ahová rendelve voltak. Másnap rettentő forgószél támadt, melynek óriási porfelhőiben az orosz tábornokok nem látták meg, hogy védelmi vonalaikban hézagok vannak. A japánok azonban meglátták ezeket a hézagokat s fel tudták azokat saját előnyükre használni. Március kilencedikén azután a japánok megkerülték az orosz sereg jobbszárnyát s felhasználva azt, hogy az oroszok a nagy por miatt nem tudtak tájékozódni, a Hun-folyónál hatalmas oszloppal benyomultak az oroszok harcvonalába. Rettentő vérengzés támadt ekkor, amely után az oroszok kénytelenek voltak visszavonulni Teiling felé.
Kuropatkin a visszavonulás után pétervárra küldött jelentésében a többi között ezt írta : “Azokban a harcokban, amelyek szakadatlanul több napon át dühöngtek, veszteségünk sebesültekben 50.000 ember volt. A visszavonulás Mukdenből rendkívül nehéz volt. Az utóvéd rendben vonult vissza, a vonatcsapat mozgása azonban a japánoknak a Mandarinok útjára irányzott ágyúzása következtében nehézzé vált. Nem az utakon mentünk, hanem a földeken át. Minthogy a Tieling és Mukden közti vidéken több folyó van meredek partokkal, a kocsiknak meg kellett állniok s csak lassanként kelhettek át.” Mukden kiűrítésére Kuropatkin március kilencedikén este adta ki a parancsot. Ezt az óriási feladatot kilenc óra leforgása alatt teljesítették. Mindenekelőtt a legnagyobb sietséggel szállították a kórházakból a vonatra a sebesülteket. Sokat közülök már reggel elvittek Kuropatkin és a többi tábornok magánvonatai, de azért még sok ezer maradt a városban. Egész éjszaka vonat-vonat után robogott ki Mukdenből. A polgári tisztviselők kis csapata ügyességével, önfeláldozásával és kitartásával rendkívüli szolgálatot tett az orosz csapatoknak. Ezek az emberek a sebesültek ezreit mentették meg, továbbá a munició és egyéb értékes tárgyak töméntelen mennyiségét, nemkülönben többmilliónyi készénzt. S míg ez a mentés folyt, Mukdentől északra nyolc kilométernyi távolságban dühöngött a harc.
A vonatokat több ízben bombázták, a vaspálya kétszer is megsérült s a vonatok jelzés, meg lámpa nélkül indultak. Köröskörül pedig a lángban álló fa, szén s egyéb raktárak tűzkoszorúja égett. Itt egy robbanás dördült el, ott egy rakéta röpült a magasba és csillagesőt bocsátott sisteregve a földre. Három helyen vártak a sebesültek sűrű tömegei és zsufolásig megtöltöttek minden helyecskét a kocsikban. Még a kocsi teteje is megtelt, sokan az ütközővasakba, meg a lépcsőkbe csimpaszkodtak. A japánok lövöldöztek az utolsó vonatokra, de ezek is szerencsésen tovább jutottak. Visszavonulás közbena lovaskocsikat kétszer is nagy veszedelem fenyegette. A hegyek közül előrohanó lovascsapat kezdett tüzelni a kocsisorokra. A kocsisok legnagyobb része fegyelmezetlen paraszt ember volt, akik nem igen szokták meg a puskapor robbanásának a hangját. Ijedten menekültek a szekerek mellől és sietve vagdosták el lovaik istrángját. a zavar mind nagyobb lett és a pánik elfogta a kocsik mögött menekülő tüzéreket és a rendetlenül visszavonuló gyalogoscsapatok embereit is. A japánok azonban nemsokára abbahagyták a tüzelést s a rend ismét helyreállott. A kocsisreget követő csapatok összeszedték ugyan az útszélen hagyott kocsik egy részé, de a megmentendő vagyon nagy részét hátrahagyták. Ugyanaznap szürkületkor ismét zavar ütött ki a kocsisok között. Egy visszavonuló orosz csapatot a félén bennszülöttek ellenségnek néztek.
Elhangzott az ijesztő kiáltás : “Jön a japán lovasság!” Akinek nem volt fegyvere, ijedten menekült, akinek pedig puskája volt, vad esztelenséggel lövöldözött minden irányban. A hidegebb vérü emberek lecsendesítették ugyan a fejvesztett tömeget, de ez a pánik is több ember életét és a kocsik rakományának megfogyatkozását követelte áldozatul. Az orosz derékhad és a nyugati hadsereg négy úton s az ezek között elterülő mezőségen vonul vissza. Linevics tábornok serege a keleti utakon, a második hadsereg a Mandarin út két oldalán, a harmadik hadsereg pedig a vasúti töltés mentén vonult vissza Tieling felé. Március 15-én a japán hadsereg fővezére, Oyama tábornagy bevonult Mukdenbe. A belső városban a kínai alkirály egész sor szép házat bocsátott Oyama rendelkezésére. Kínai katonaság és kínai rendőrség tartotta vissza a népet a tolongástól. Az alkirály testőrsége is résztvett a menetben, hatalmas kínai és japán lobogók alatt. Hasonló zászlókkal volt díszítve az egész város. Március 15-én a japánok bevették a Mukdentől északra, 69 kilométer távolságban levő Tielinget is. A japánok nehéz ágyukkal bombázni kezdték a természettől nagyon erős és szinte bevehetetlennek látszó tielinget, amire az oroszok készletük hátrahagyásával elhagyták a várost. Kuropatkin egyébként már két nappal előbb elrendelte Tieling kiürítését, mert lehetetlennek tartotta az ellenállást. A cárt a vereségekről szóló jelentések beteggé tették.
Sokszor órák hosszat eszméletlenül ült vagy feküdt. Napokon keresztül senkit sem bocsátott maga elé s feleségének folytonosan főfájásról panaszkodott. Nem fogadta a minisztereket sem és amikor a miniszterek a cár környezetében azt mondták, hogy fontos előterjesztéseket kellene tenniök, a cár azt üzente vissza, hogy nem törődik velük. Ezekben a napokban egy alkalommal mégis bejutott hozzá Kilkov herceg közlekedésügyi miniszter s előterjesztést tett a szibériai vasútról és különböző tervekről, amelyekhez a cár jóváhagyását kérte. A cár egy-két perc mulva a következő szavakkal vetett véget a kihallgatásnak : “Ugyan hagyja már abba ostoba fecsegését!” A cár március 16-án táviratot kapott Kuropatkintól, amelyben engedelmet kér arra, hogy Pétervárra visszautazhassék. a cárt rendkívül bosszantotta ez a távirat. Dolgozószobájába hivatta Hesse tábornokot, a testőrség parancsnokát és ezekkel a szavakkal nyujtotta neki oda a táviratot : “Olvassa el! Mit szól hozzá?” Hesse tábornok, aki Kuropatkinnak jó barátja volt, hallgatott. A cár ezután sajátkezűleg írt két táviratot. Az egyik így szólt. “Megadom a szabadságot, de adja át egyidejűleg Linevicsnek a főparancsnokságot.” A másik távirat Linevicsnek szólt. Ebben a táviratban a cár őt nevezte ki a hadsereg főparancsnokává. Linevics egyik legkiválóbb katonája volt az orosz hadseregnek.
Linevics tábornoknak sikerült ugyan apró-cseprő győzelmeket aratnia s ezzel fokozta az oroszok önbizalmát, de jelentékenyebb sikert nem tudott elérni. Ekkor már csak egy nagyobb tengeri csatában bíztak, amellyel sikerül döntő fordulatot teremteni s Oroszország számára megszerezni a győzelmet.
Az orosz hajóhad hirtelenül megjelent a délkínai vizeken s Rosdesztvenszkyi orosz tengernagy, aki hajóhadával Vladivostok elé akart jutni. Sanghaiban hátrahagyván fölösleges szállíltóhajóit, a csuzimai tengeri csatorna felé vette útját, ahová május 27-én érkezett meg. A csuzimai szorosban történt meg azután az újabb kor legvéresebb tengeri ütközete, amely az orosz hajóhad teljes pusztulásával végződött. A csata lefolyása a következő volt. Rosdesztvenszki hajóhadával két oszlopban nyomult előre észak felé a Japán és Csuzima sziget közt fekvő Krusenstern csatornán. Nyugati oszlopát a cirkálóhajók alkották, a keleti oszlopát csatahajók tették ki. Togo japán tengernagy a koreai partokon Mazampónál tartózkodott, midőn dróttalan távíró útján arról értesült, hogy az orosz hajóhad beérkezett a csatornába.
Erre Togo Csuzima északi sarkát körülhajózva, három oszlopban támadta meg mindkét orosz hadoszlop élét. Az ütközet délután kezdődött meg Okinosima szigeténél. Mingyárt kezdetben négy orosz hajót süllyesztettek el a japánok s ezenfelül még több ellenséges hajóban tettek nagy kárt. Naplementekor azután megkezdte működését a japán torpedóflottilla. Az érzékenyen meggyengült oroszoknak mindazonáltal sikerült harc közben útjukat északi irányban folytatni, mert a következő napon már háromszáz kilométernyire északra, a Liankurt sziklák és Okisima sziget körül folytatódott a tengeri harc. Itt Nebogatov orosz tengernagy hajórajával együtt megadta magát. Az ütközetben megsérült orosz hajók közül sok elsüllyedt. Május 27-én este a Bjedovy nevű torpedózuzó és rajta Rosdesztvenszki tengernagy is, aki az ütközet folyamán súlyosan megsebesült. Urelung szigeténél a japánok kezébe került. Miután Nebogatov orosz tengernagy megadta magát s a reábízott hajórajt kiszolgáltatta az ellenségnek, az Admiral Uszakov nevű parti páncéloshajó megkísérelte a menekülést. Üldözőbe vették s miután többszöri felszólításra sem adta meg magát, a japánok összelövöldözték. A hasonlóképpen üldözőbe vett Dimitri Donszkoj nevű cirkálóhajó, a koreai partoknál, Urelung szigeténél zátonyra futott s így került a japánok hatalmába. Súlyos sérüléseik következtében később még elsüllyedtek a Sziszoj Veliki, a Navarin csatahajók, továbbá a Vladimir Monarch és a Jemesik cirkálóhajók s még négy torpedózúzó. A tengeri ütközet egyik legérdekesebb részlete a megsebesült Rosdesztvenszki tengernagy elfogatása volt. Togo japán tengernagy május 29-én délelőtt kiküldött egy japán hajót, hogy az ellenséges flotta maradványait keressék meg.
A délelőtt folyamán a japán tisztek erős füstoszlopot láttak a szemhatáron. Abba az irányba indultak, ahonnan a füst jött s csakhamar megpillantottak két orosz torpedórombolót, amelyek a legnagyobb sebességgel haladtak feléjük. Amint tűztávolságba érkeztek, a japánok hatalmas ágyúzást indítottak ellenük. Az egyik orosz torpedóromboló menekülni akart, de a japán hajó megakadályozta ebben. A másik torpedóromboló sem irányát meg nem változtatta, sem a tüzelést nem viszonozta. Egyszerre élén mozgás támadt az egyik orosz torpedóromboló fedélzetén. A hajó legényei felhúzták a fehér zászlót s melléje a vöröskereszt lobogóját. Erre a japánok jelekkel megkezdték : “Milyen állapotban vagytok?” A torpedóromboló ezt felelte : “Hajónk megrongálódott, gépházunk át van lőve. Roszdesztvenszki vezérkarával fedélzetünkön van. Friss vízben szűkölködünk.” Ez a hír nagyon meglepte a japánokat s igen megörültek, hogy ilyen jó fogást csináltak. A japán hajó parancsnoka tiszteket küldött a torpedórombolóra. A tisztek kivont karddal megvizsgálták a torpedórombolót. Roszdesztvenszki tengernagyon kívül még ott volt vezérkari főnöke és vezérkarának nyolc tisztje. Az egyik orosz tiszt így szólt a japánokhoz : “Kérem önöket, legyenek irgalmasok. Roszdesztvenszki sebe nagyon veszedelmes és ha innen az önök hajójára szállítják, akkor a sebet felszakíthatják és a tengernagy belehal.
Ezért arra kérjük önöket, hagyják őt úgy, ahogyan most van.” A tisztek lementek a hajó fenekére s ott találták Roszdesztvenszkit, aki eszméletlenül feküdt. A tengernagy állapota nagyon meghatotta a japán tiszteket, akik rövid tanácskozás után elhatározták, hogy az oroszok kérését teljesítik. Az orosz torpedórombolót vontatókötéllel a japán hajóhoz kötözték s így haladtak tovább, a legközelebbi japán szigetig s Roszdesztvenszkit elszállították a sasehói kórházba. A sasehói kórházban később Togo tengernagy is meglátogatta a betegen fekvő orosz tengernagyot s kifejezte előtte rokonérzését s megdícsérte az oroszok bátorságát és szívós kitartását, amelyet a harcban tanusítottak. Egyúttal azt a reményét fejezte ki - ami ugyancsak be is következett, - hogy Roszdesztvenszki nemsokára visszatérhet hazájába. Roszdesztvenszki mély meghatottsággal mondott köszönetet és szerencsét kívánt Japánországnak tengerészei bátorságához és hazafiságához. “A győzők nemes jelleme - mondta - enyhíti a vereség keserűségét.” Nem kevésbé érdekes részlete volt a tengeri ütközetnek Nebogatov orosz tengernagy fegyverletétele, amely a következőképpen történt. A japánok május 28-án hajhalhasadáskor vették észre Nebogatov hajóraját, amely mozdulatlanul állott. A japánok lövéssel jelt adtak s felszólították az orosz hajórajt, hogy adja meg magát. Az oroszok nem feleltek.
Ekkor a japánok közeledtek az orosz hajórajhoz, lövéssel újabb jelt adtak s újból felszólították az oroszokat a kapitulációra. Az oroszok, akik egyetlen lövést sem viszonoztak, erre lebocsátották az orosz lobogót és a japán lobogót vonták fel. Az Orel orosz hajóról egy csónakot bocsátottak le, amely Nebogatov tengernagyot két tisztjével együtt az Ashima japán cirkáló fedélzetére hozta. Halálsápadtan léptek az Ashima parancsnoka elé, akinek Nebogatov ezt mondta : “Azért jöttem, hogy hajórajom átadását javasoljam.” “Elfogadom ajánlatát. Sok haszontalan vérontást kerülünk el így és sok emberéletet kímélünk meg” - hangzott a válasz. A három orosz tiszt erre a hajó fedélzetére tette kardját. Egyikük sem szólt egy árva szót sem. Hogy mi indította Nebogatovot erre a megadásra, azzal rögtön tisztába jöttek a japánok. Midőn ugyanis a japán tisztek az Orel fedélzetére mentek, azt vértől elborítva találták. A legtöbb ágyúcső megrepedt. Az ágyútaligák el voltak törve. Szóval borzasztó rendetlenség volt mindenütt s minden jel arra vallott, hogy a legénység nem akarta teljesíteni a tengernagy parancsait. A tengerészek piszkosak voltak, cipőjük el volt szakadva s ruhájuk rongyokban lógott róluk. Az Orelt ekkor már negyven lövés érte, de azért még harcolhatott volna tovább fegyelmezett legénységgel. Az Orel hadihajón már a csata elején háromszáz halott és sebesült volt.
A veszedelmesen sebesültek sírása és jajveszékelése annyira akadályozta a többi matrózt munkájában, hogy kénytelenek voltak száznegyven veszedelmesen sebesült tengerészt a tengerbe dobni. A tengeri csata külső képe is borzasztó volt. A tenger az ütközet idején rendkívül magas hullámokat vert. A két hajóhad a gránátok ezreit váltotta, amelyek röpködése a nézőben azt a benyomást keltette, mintha sokszáz méternyire tűzfolyam hömpölyögne a levegőben, amely elpusztította a hajókat s ezrével ölte meg az embereket. A legénységnek csaknem fürödnie kellett a sós tengeri vízben, amely elárasztotta a fedélzetet. S ez tizenkét óra hosszat tartott így. A sós víz majdnem megvakította a tengerészeket, de ezek mit sem törődtek vele, hanem ronggyal megtörölték a szemüket s tovább harcoltak. A főárbocokról közben harci jelzések röpködtek. Nagy füstfelhők emelkedtek minduntalan, amelyek nyomában ágyúdörgés kelt. A legénység éhségét kétszersülttel csillapította, amelyet harcolva rágcsált, olykor sós vízbe mártogatva, hogy megpuhuljon vagy éppen a friss sebekből előbuggyanó vérbe. Az orosz hajókon nemcsak sebeiktől aléltak el az emberek, hanem az éhség és szomjúság gyötrelmeitől is, meg a rémes pusztulás láttára. A csuzimai véres tengeri csata híre nagy megdöbbenést keltett világszerte, az az elkeseredés pedig amit Oroszországban keltett, szinte leírhatatlan.
Lodzban, Moszkvában, Varsóban, Odesszában nagy zavargások támadtak s már-már a forradalom kitörése előtt állott Oroszország. A vereségek híre felszabadította a nép szenvedélyeit s barrikádos harcok folytak az országban mindenfelé. Sok száz halottja volt a zavargásoknak s napirenden voltak a bombamerényletek is. A lodzi forrongás kezdetben tisztán munkászavargás volt, amiatt, hogy a tüntetések alkalmával elesett néhány munkás holttestét a rendőrség éjszakának idején kilopta a temetőbe. Ez a kis esemény, mely Oroszországban máskor minden nagyobb baj nélkül elmult volna, most lavinává növekedett s néhány nap leforgása alatt a munkástüntetésből valóságos forradalmi színezetű zendülés lett, amelyben lassanként részt vett az egész lakosság. A kormány több nagy városban kihirdette az ostromállapotot, de a helyzet még ekkor sem javult. Ennek a forrongásnak legrémesebb fejezete Odesszában játszódott le. Az orosz kormány az odesszai vérengzés megfékezésére a Knyaz Potemkin páncélos hajót skét torpedónaszádot indított útnak. Ezek a hajók június 28-án este érkeztek meg Odessza elé. Alighogy a hajók megérkeztek, elterjed a városban az a hír, hogy a Knyaz Potemkin matrózai fellázadtak s följebbvalóikat meggyilkolták. A hír csakugyan igaznak is bizonyult. A tengeri úton egy Onelcsuk nevű tengerész panaszt tett a hajó egyik tisztéjénél, hogy a legénység élelme ehetetlen. A tiszt erre a tengerészt lelőtte.
Erre az egész legénység megtámadta a tisztet, majd a kapitányt s vízbe fojtotta őket a többi tisztekkel együtt, azon nyolcnak kivételével, akik a tengerészekkel tartottak. Odesszába érkezve a tengerészek Onelcsuk holttestét csónakon partra szállították s egy új töltésen közszemlére állították ki. Berelechen kikötői parancsnok a Potemkin fedélzetére ment, de onnan elutasították azzal, hogy ha föl mer jönni, bombázni fogják a várost. A páncélosra pedig felvonták a vörös zászlót. Az életben hagyott tiszteket partra tették a tengerészek s a kikötőbeli munkásokat pedig a munka megszüntetésére szólították fel. A felszólításnak meg is lett a hatása. A munkások nemcsak sztrájkba álltak, hanem a katonasággal való összeütközések során a kikötői raktárakat s több hajót is felgyújtottak. Teljes anarkhia uralkodott Odesszába s a hatóságok tehetetlenek voltak a zendüléssel szemben. A katonaság egy része szintén a zendülő matrózok pártjára állt és roppant erőszakoskodást műveltek. A kikötőhöz közel fekvő városrészeket a szó szoros értelmében romba döntötték. Egy erős kozákcsapatra, amely a parton felvonult, rálőttek a Potemkinről. Huszonkilenc kozák elesett, a többiek pedig vad rohanásba elmenekültek. A katonai főparancsnokság erre tüzérséget vonultatott fel a tengerparton, de a legénységet lelőtték, mielőtt még az ágyukat megtölthették volna. Emellett általános sztrájk tört ki s valóságos barrikádharcok folytak az uccákon.
Többszáz ember elesett s a kórházak megteltek sebesültekkel. A Knyaz Potemkin lázadásának első hírére a feketetengeri flotta Krieger admirális vezetése alatt Odessza elé vonult. A flotta jeleket váltott a Potemkinal, de eredményt nem ért el. Krieger admirális nem mert erélyesebb rendszabályokhoz fordulni, nehogy Odesszát bombázásnak tegye ki s állítólag a feketetengeri flotta legénysége között is forradalmi hangulat volt észlelhető. Végül is a Potemkinnek sikerült az odesszai kikötőből megszöknie, amit az tett lehetővé, hogy az üldözésére rendelt Georgi Podjedonoszcev hajó legénysége a döntő percben megtagadta Krieger admirálisnak az engedelmességet. Ezután egy hétnél tovább bolyongott a Potemkin egyik kikötőből a másikba, majd a nyílt tengeren, míg végre a konstanzai kikötőben megadta magát a román hatóságoknak s kitűzte a román lobogót. A konstanzai kikötő parancsnoka, Negru erre fölment a Potemkinre. A fedélzeten egybegyűlt matrózok hurrával fogadták. A kikötő parancsnoka azt a kérdést intézte a matrózok parancsnokához, hogy hajlandó-e megadni magát. A matrózok erre azt kérdezték, hogy kiszolgáltatja-e őket a román kormány. A kikötő parancsnoka biztosította őket, hogy a matrózok szabadon távozhatnak, csak a Potemkint fogják visszaadni az orosz kormánynak. A kikötőparancsnok ezután átvette a hajó fölötti vezényletet. A csónakokat ezután lebocsátották és a matrózok holmijukkal kimentek a partra.
A közönség rokonérzéssel fogadta a matrózokat, akik a kikötőparancsnokságon bejelentették nevüket s háborítatlanul távoztak a városból. A kikötőben állomásozó orosz hajó kapitánya azután az orosz kormány nevében birtokba vette a hajót. Ezzel az epizóddal azonban még nem ért véget a forradalmi mozgalom, amely már-már a szárazföldi katonaság körébe is behatolt. A forradalmi mozgalomnak esett áldozatául Szuvalov gróf, Moszkva város kapitánya is, akit július elején öt revolverlövéssel öltek meg. Ez volt a forrongás utolsó nagyobb véres eseménye, amelynek azonban teljesen véget vetni csak a háború befejezése után lehetett.
A tizenkilenc hónapig tartó orosz-japán háború s különösen a csuzimai vérontás hatása alatt egyre jobban megérlelődött a béke szükségének érezte. Roosevelt, az Egyesült-Államok elnöke vállalta magára azt a kényes feladatot, hogy a hadviselő felek között létrehozza a békét. Indítványára Portsmouthban a japánok és oroszok küldöttei békekonferenciát tartottak, amely 1905 szeptember hónap ötödikén hosszas tárgyalások után békekötéssel végződött.
A béke megkötésének híre a cár udvarban is nagy örömet keltett, Witte, mihelyt a békekötés biztosítva van, táviratban értesítette a cárt. A cár éjszaka tizenegy órakor kapta meg a táviratot s elolvasása után így kiáltott fel : “Hála Istennek, végre felocsudhatik Oroszország!” A cár ezután fölkereste feleségét és anyját, akik sírtak örömükben. A cár parancsára Witte táviratát azonnal kiragasztották a falakon, egyúttal a cár köszönő táviratot küldött Wittének. A békeszerződés, mely a keletázsiai nagy vérontás végét jelentette s az újabb kor legnevezetesebb történelmi okiratai közé tartozik, tizenöt pontból áll s főbb tartalma a következő : A szerződés bevezetése a békekövetek kinevezéséről emlékezik meg és azután a szokásos barátságos nyilatkozatokat tartalmazza. az 1. pont a béke helyreállítását és az Oroszország és Japán között létrejött megegyezést konstatálja. A 2. pontban Oroszország elismeri Japánnak túlnyomó érdekét Koreában. A 3. pont Mandzsuria egyidejű kiürítését mondja ki. A 4. pontban Oroszország Liaotung félszigetén gyakorolt jogait átengedi Japánnak. Az 5. pont szerint Mandzsuriában minden nemzetet kereskedelmi egyenjoguság illet. A 6. pont a mandzsuriai vasút felosztásáról szól. A 7. pont szerint Oroszország és Japán kötelesek a kuancsengi vasúti összeköttetést kiépíteni. A 8. pont szerint mind a két vasúti vonal úgy tartandó üzemben, hogy a forgalom kölcsönösen ne akadályoztassék. A 9. pontban Oroszország átadja Sachalin szigetének az ötvenedik szélességi fokig terjedő részét. a la perouzei tengerszoros hajóközlekedése pedig szabad marad. A 10. pont a Sachalin szigetén levő orosz telepesek jogait írja körül, akik megtartják nemzetiségüket.
Japán azonban jogosítva van a deportáltakat kiutasítani a szigetről. A 11. pont halászati jogokat biztosít Japánnak a szibériai vizeken. A 12. pont szerint Oroszország és Japán a kereskedelmi szerződést megújítják a legtöbb kedvezmény elve alapján. A 13. pont a hadifoglyokról és eltartásuk költségeinek megfizetéséről intézkedik. A 14. pont szerint a szerződés francia és angol nyelven készült el s kétség esetén a francia szöveg az irányadó. A 15. pont megállapítja, hogy a szerződés ötven napon belül ratifikálandó. A szerződésnek volt még két függeléke is. Az első függelék kimondta, hogy Mandzsuria mindkét részről tizennyolc hónapon belül kiürítendő s mindkét hatalom tizenöt katonát hagyhat vissza kilométerenként a vasút őrzésére. A második függelék szerint egy külön bizottság kötelessége megállapítani a határokat Sachalin szigetén. A békekötés Oroszországban nagy örömet keltett, Japánban azonban az öröm minden nagyobb jele nélkül fogadták. Az volt az általános vélemény a nép körében, hogy Japánt győzelme gyümölcsétől megfosztották. Tokióban nagyobb zavargások is voltak, a lázongó tömeg gyújtogatott s rombolt is, úgyhogy a kormány kénytelen volt Tokióban az ostromállapotot kihirdetni, de néhány óra mulva a kormány szerencsés intézkedései következtében teljesen helyreállt a rend az egész országban. A háború után való megállapítás szerint elesett összesen 166.756 japán és 320.778 orosz.
Ezekből a számokból látható tehát, hogy az oroszok éppen kétszer annyi embert vesztettek, mint a japánok. Oroszország azonkívül rettenetes veszteséget szenvedett hadihajókban. Az orosz hadihajók közül elsüllyedt 12 páncélos csatahajó, 5 páncélos cirkáló, 1 partvédő cirkáló, 6 közönséges cirkáló, 19 nagyobb torpedóhajó s 21 egyéb hajó, vagyis összesen 57 hajó, zsákmányul ejtettek és lefegyvereztek a japánok összesen 26 orosz hajót. Ezzel szemben a japánok összes vesztesége tizenkét elsüllyedt hajó volt, viszont a zsákmányul ejtett orosz hajókat s több kiemelt hajót besoroztak a japán flottába, hogy állandó hirdetői legyenek a japánok győzelmeinek.