Az angoloknak volt már tea-háborúja, Amerika elszakadása ugyanis néhány hajórakomány tea elpusztításából indult ki, volt már ópium-háborúja, mellyel kapcsolatban Kelet-Ázsiában szerzett vezető szerepet a brit birodalom. De nem volt háborúja igazi kincsekért.
Azok a kincses földek, amelyeket idegen világrészekben fölfedeztek, részben teljesen kívül estek Angolország érdekkörén, úgyhogy megszerzésükhöz egészen új földeket kellett volna meghódítani és vérrel öntözni az utat hozzájuk, részben közelebb estek valamely más hatalomhoz, úgyhogy csak nagyszabású háború árán lehetett volna őket megszerezni, nem pedig olyan kisebb arányú harccal, amilyen Anglia legtöbb gyarmatháborúja volt. Ebben az időben történt, hogy Délafrikában fölfedezték a gyémántmezőket. Ezek a gyémántmezők a természet csodái közé tartoztak. Száz meg száz mérföldnyi területen hol a föld felszínén, hol néhány kapavágásnyira alatta agyagot talál a kutató. Ez a délafrikai agyag teljesen egyedül áll a világon. Kék a színe és majdnem kőkemény. A színéről kék agyagnak nevezték el. Ebben a kék agyagban, mint kék égen a csillag, milliószámra van elszórva a gyémántkristály. Alig van egy talpalatnyi, amelyben a gyémánt nyomaira akadni nem lehetne. Apró, gombostűfejnyi, mákszemnyi, sőt lencsényi nagyságú gyémántjegecek száz meg százezrével akadnak ott, de elég gyakori a mogyoró vagy diónagyságú gyémánt is. Ebből a kék agyagos földből került ki a világnak legnagyobb, ökölnagyságú gyémántja is. Olyan gazdag ez a vidék gyémántban, hogy amikor 1869-ben a Fokfölddel határos oranjei köztársaság főfolyójának, a Vaál folyónak mentén ezt a kék agyagos földet felismerték s a gyémántot szedegetni kezdték, gyémántnak ára rövid másfél év alatt az egész világon felére szállt alá.
Persze, nem a diónyi, meg ennél nagyobb gyémántoké, hanem azoké a kisebbfajta gyémántoké, amelyeket a közönséges ékszerek díszítésére szoktak használni s amelyeket mingyárt az első felfedezők kosárszámra szállítottak be Délafrika fővárosába, Fokvárosba. Az első felfedezők néhány angol és búr munkás voltak, akik kapálás közben a kék agyag felszínén néhány csillogó jegecet találtak. anélkül, hogy tudták volna, milyen drága fajta, hazavitték a talált jegecet s vele magukat, illetve asszonyaikat díszítették, éppen úgy, mint a bennszülött szerecsenek, akik szintén a természet ölén talált ilyetén kristályokkal szoktak cifrálkodni. Valahogyan aztán kiderült, hogy ezek a természetes kristályszemek nem afféle közönséges hegyikristályok, hanem minden drágakőnél keményebb, tisztább és szebb kövek, egy szóval gyémántok. A boldog fölfedezők mohón siettek nagy halom drágakövükkel a nagy angol gyarmatvárosba és aránylag olcsó pénzért, amely azonban még így is nagy összegekre ment, túladtak rajta. A szerencsétlenek persze hivalkodva mesélték el, hogy néhány száz kilométerre észak felé, vadon, kies vidéken, a Vaál-folyó mentén akadtak rá a gyémántokra s hogy van ebből még több is. A nagy gyémántleletek híre futótűzként terjedt el nemcsak a fokföldi angol gyarmat székvárosában, hanem a gyarmat egész területén. Kereskedelmi hajók elhozták a hírt Angolországba is. A fokföldi kormány jelentést küldött az angol anyaország kormányának a gazdag leletről.
A hír eljutott a nagy világlapokba és egyszerre tele lett minden világrész a hírrel, hogy Kalifornia után megtalálták a világ második kincses bányáját, amelyben nem csillogó sárga arany, hanem ragyogó fehér, tiszta gyémánt van s ahol nem kell mélyre ásni a földbe, nem kell nehéz bányászmunkát végezni, mert a föld felszínén egész nagy területeken szabadon hever, csillog, ragyog a gyémánt. És amint annakidején, a kaliforniai aranytelepek felfedezésekor elfogta az embereket a kincskeresés láza, most is egyszerre új népvándorlás indult meg Délafrika felé. Külön hajójáratokat indítottak a nagy európai kikötőkből a Fokföldre. És annyi volt a jelentkező utas, hogy némely angol kikőtőből naponta két hajó is indult el a délafrikai partok felé. Némelyik hajóvállalkozó 2-3 év alatt milliomossá lett pusztán a kincskeresők szállításából. Elsőkül természetesen azok árasztották el a Vaál-folyó vidékét, akik már ott voltak Délafrikában, mikor a gyémántmezők felfedezésének híre kipattant. Fokvárosból és Natál tartományból ezrével indult meg a sok hazájától elszakadt, idegenben boldogulást kereső angol kalandor a gyémántmezők felé. Katonák, tisztek otthagyták a hadsereget, kereskedők eladták üzletüket és pénzüket lóra, kocsira, fegyverre költvén s felszerelvén magukat csákánnyal, ásóval, kapával, csoportosan indultak el a nagy és veszedelmes útra, amely akkor még alig leigázott, folyton lázongó hottentotta, kaffer és becsuána szerecsen törzsek között vezetett az új ígéret földjére. Sokan elpusztultak az ismeretlen és vad vidékeken.
De tíz meg tízezer közül néhány ezer végül mégis elérte az áhított célt. A sokezernyi áldozat vére és pusztulása országutat egyengetett a kincskereső népvándorlásnak. Az Európából egyre érkező új tömegek már teljesen felszerelve, csapatokba sorakozva, sőt a fokföldi hatóságok által támogatva, katonai csapatok kíséretében tették meg a már kiismert utat. Egy évvel a gyémántföldek felfedezése után 1870-ben a búrok Colesberg Kopje nevű kis karámjának helyén valóságos sátortábor állott, amelyben tízezer jövevény ember húzódott meg éjszakára. Eleinte még annyi fáradságot sem vettek maguknak, hogy fából vagy vályogból emeltek volna maguknak viskókat, kunyhókat az időjárás viszontagságai ellen. Csak sátort ütöttek, semmi többet és rohantak a gyémántmezőkre. Csak mikor a kapzsiság első rettenetes rohamát kiheverték, mikor már találtak gyémántot bőven s kaptak is érte pénzt, csak akkor kezdtek nagyobb kényelemre gondolni és házakat építeni. Igy támadt 1871-ben Kimberley városa, amelynek még ez év végén már 50.000 lakosa volt. Amihez Európában évszázadok kellettek, ott a gyémántmezőkön két esztendő alatt jött létre : egy óriási kiterjedésű nagy város, amely jelenleg Afrikának egyik legnagyobb városa. Már ekkor megkezdődött a gyémántkeresőknek társulatokba való szövetkezése. Ami természetes is. Hisz az első rohamban a legközelebb eső területek gyémántját szedték össze, még pedig azt, amely úgyszólván a felszínen volt.
A további gyémántkereséshez egyrészt mélyebbre kellett hatolni, másrészt az új várostól távolabbra kellett előnyomulni. A mélyebbre való hatolás rendes bányászati és kőtörési munkát tett szükségessé, ha kezdetleges is, de rendszeres, iparszerű üzemet kellett létesíteni, amihez egy embernek munkaereje, szervezőképessége kevés volt. A távolabbra való nyomulást egyrészt a vad vidék bizonytalansága és veszélyessége, másrészt a területfoglalás nehézsége gátolta meg egyes ember számára. Mint minden vidéken, ahol kincskeresők jelennek meg, itt is az emberi bűnök minden fajtája tobzódott. Ha az egyik kincskereső gazdag gyémánttelepet talált, az élete nem volt biztos. Remegnie kellett, hogy valamelyik kincséhes kalandor álmában meglepi vagy világos nappal orvul lelövi, csak hogy elfoglalhassa az ő területét és megkaparithassa már összeszedett gyémántjait. Igy keletkeztek eleinte kisebb kalandorcsoportok, amelyekből lassanként egyre nagyobb társulatok alakulta ki, úgyhogy 1871-ben már 40 kisebb-nagyobb ilyen bányatársaság működött Kimberleyben. A búr nép rémülettel látta, mint özönli el vérrel szerzett földjét a sok jött-ment idegen. Különösen az angolok nagy száma aggasztotta őket. Valamikor angol alattvalók voltak és a Fokföldön laktak, ismerték tehát az angol kapzsiságot és rideg kalmárszellemet.
Tudták, hogy ahová angol beteszi a lábát, ott csakhamar egy érdek az úr : az angol kalmárszellem önző érdeke. Hisz félszázaddal a gyémántmezők fölfedezése előtt éppen az angol önzés elől vándoroltak ki a Fokföldről és mentek kocsijaikkal, lovaikkal és ökreikkel északnak, ismeretlen, vadon vidékre. A búrok vagy amint magukat hívják, boérok, tulajdonképpen németalföldi paraszt földmívelők, akik részben hazájuk nagyhatalma idején mentek ki gyarmatosoknak a Fokföldre, részben hazájuk bukása és elnyomatása idején menekülőkként vándoroltak ki. Itt éltek mint állattenyésztő földmívesek és vadászok, a hottentotta és kaffer törzsek között, hol békés egyetértésben, hol véres harcban a benszülöttekkel. Mikor Angolország elfoglalta a Fokföldet, hosszú ideig hűséges angol alattvalókként éltek Anglia védőszárnyai alatt. A XIX. század elején azonban Angolország már azt tartotta, hogy a benszülöttek folytonos lázongásának a rabszolgatartás az oka. Mivel Európában akkoriban a rabszolgaság megszüntetésének eszméje foglalkoztatta a lelkeket, a Fokföldön előbb korlátozták, majd megszüntették a rabszolgaságot. A búrokat ez a rendszabály súlyosan érintette, mert csordáikat és nyájaikat őrizni, földjeiket mívelni kis számuk mellett rabszolgák nélkül nem bírták. Felkerekedtek tehát és észak felé vonulva a Fokföldről, új hazát kerestek a Vaál-folyó és a Drakes-hegység körül. Ez a “nagy kivonulás” a harmincas évek közepén történt.
A benszülött törzsekkel való számos véres harc után néhány évtized alatt egyik köztársaságot a másik után alapították. De mihelyt megfészkelte és meghódították a tartományt, jött egy angol királyi biztos angol katonasággal és kihirdette, hogy a búrok angol alattvalók lévén, minden föld, amelyet ők szereznek, önkéntértetődően angol birtok. Igy vették el a búroktól előbb Natál köztársaságot, amelyet ezek a Fokföld északkeleti határán a tenger partján alapítottak. Igy vették el tőlük a Vaál-folyó mentén alakult Oranje köztársaságot, amelynek csak nagynehezen sikerült két évtizeddel később a maga függetlenségét kivívnia. Ekkor egyesültek az összes apró kis köztársaságok Transvaál vagyis Vaálon túli köztársaság címével egy országgá. Az önállóságnak ebben az új korszakában szakadt a búrokra elemi csapásként a gyémántmezők felfedezése. A búrok úgy akartak védekezni az idegen rablóhadjárat ellen, hogy a gyémántföldeket a búr köztársaság állami tulajdonának nyilvánították. Angolország ellenben mely felismerte a gyémántföldek nagy értékét, egyszerűen birtokba vette a földet az erősebb jogán. És csak később adott a búr köztársaságnak kártalanításul két millió koronát, holott a gyémántmezők jövedelme már akkor is a százmillió koronához közeledett és később ezt a roppant összeget is túlhaladta. Ekkor történt, hogy ugyancsak a Vaál-folyón túl, a gyémántmezőkön kívül, példátlan gazdagságú aranybányákat is fedeztek föl.
Különösen a Witwatersrand nevű vidéken, valamint még jobban északra a Limpopó-folyó mentén találtak teljesen kiaknázatlan aranyterületeket. Ezt már nem állhatta Anglia és 1877-ben azzal az ürüggyel, hogy a kafferek lázadása ellen védi meg a búrokat, hadsereggel szállotta meg a védtelen tartományokat és birtokába vette. Az angol jármot a búrok nem sokáig viselték. Joubert, mint az öregek, Pretorius, mint a férfiak és Krőger Pál, mint az ifjúság képviselője, fellázították az országot és megtámadták az angolokat. A három egyszerű földmíves paraszt vezetése alatt a búrok a Majuba-hegy szikláin táborozó angolokat megsemmisítették. A siker hallatára a Fokföldön maradt búrok is szövetkeztek és lázadásra készültek. Ekkor küldte Gladstone, az angol birodalom akkori miniszterelnöke, a fokföldi angol kormánynak híres táviratát : “Vétkeztünk a búrok ellen : csináljunk békét.” A békekötés megszerezte a búr köztársaságnak a teljes függetlenséget s az új független köztársaságnak elnöke Krüger Pál, az egyszerű paraszt-farmer lett. Műveletlen, tanulatlan, de bátor, erélyes és ravasz volt Krüger, aki méltó ellenfélnek bizonyult szemben Rhodes Cecillel, az angol érdekek legzseniálisabb képviselőjével. Rhodes Cecil ebben az időben a Fokföldnek pénzügyminisztere, majd miniszterelnöke volt. Maga is félig-meddig kalandor módon került Angolországból Délafrikába, ahol azonban csakhamar felküzdötte magát.
Vállalkozó szellemű, nagyszabású, rideg és szívós ember volt, aki célul tűzte ki magának, hogy egész Afrikát megszerzi Angolországnak és megépíti a világ legmerészebb vasútját, a transafrikai vasútat, amely sivatagokon és őserdőkön, folyókon és szakadékokon át, sok ezer kilométernyi egyetlen vonalban összeköti Alexandriát Fokvárossal, Egyiptomot a Fokfölddel, a Jóreménység fokát a Szuezi-csatornával. Azt mondta Rhodes Cecil : “Afrika a világ kincsesháza, mely sokkal gazdagabb, mint Amerika és gazdagabb mint Ázsia, nem lehet másé, csak Angolországé, melynek kezéből egy szerencsétlen végzet legtöbb kincses földjét kiragadta. Mienk volt Amerika. Elvesztettük. Indiánkat fenyegeti az orosz. Nem marad más, csak Afrika, amelyre más, mint angol, kezét tenni ne merje. És ezzel az egy hódítással kárpótolva vagyunk minden eddigi veszteségért, sőt még azért is, ha minden egyéb gyarmatunkat elveszítenők.” Igy adta ki a jelszót az angol politikának s vetette el magvát a búr függetlenség bukásának. Addig is, míg ezt a nagy tervét fegyverrel megvalósíthatta, gazdasági úton igyekezett célja felé törni. Két évvel a búr függetlenség kivívása után ,1886-ban, az összes gyémántkutató társaságokat egyetlen óriási részvénytársaságba, a Chartered Company-ba egyesítette, amely az angol nagyhatalom védnöksége alatt, mint angol délafrikai társaság királyi szabadalomlevéllel külön állam lett a búr államok kellő közepében.
Ezenkívül megteremtette Rhodes Cecil az aranybányatársaságot is. És ez a két óriási részvénytársaság megfojtással fenyegette a búr államokat. Közben egyre szaporodtak az angol bevándorlók a transvaali köztársaságban. A búrok, hogy ellenük védekezzenek, megtagadták tőlük a választói jogosultságot s a köztársasági választásoknál nem adtak nekik szavazati jogot. Ez volt az egyik fegyver. a másik abban állt, hogy az uillanderekre (az idegenekre) minden jövedelmük, de különösen arany és gyémántleleteik után rendkívül nagy adót vetettek ki. Ez a szigorú elbánás alkalmat adott Rhodes Cecilnek, hogy Johannesburgban és Kimberleyben (amaz az aranymezők, emez a gyémántmezők középpontja) megszervezze az angolok összeesküvését a búrok ellen. A bevándorlott angolok fegyverkezni kezdtek, szavazati jogot s az adók leszállítását követelték. A felfegyverzett angol lakosság támogatására rendezte Rhodes Cecil a kilencvenes évek közepén Jameson betörését Transvaálba. Ez a Jameson mint a Chartered Company kiküldött biztosa, vak eszköze volt Rhodes Cecilnek, a Chartered Company vezérigazgatójának. Jameson 800 lovassal és 6 ágyúval 1895. év december hó 29-én lépte át a határt. De Krüger nem hiába volt ravasz és előrelátó politikus.
Tisztában volt Rhodes Cecil gonosz tervével, tudott az összeesküvésről, kémei hírül hozták Jameson előnyomulását és amikor a vakmerő expedíció nyugodtan vonult egy lapályos völgyön át, a völgyet körülvevő dombokról egyszerre irtózatos sortűz fogadta az előnyomulókat. A búrok tüzeltek, akiket Krüger idejekorán nagy félkörben felállított a dombokat szegélyező erdőkben és bozótban. Mint derült égből a villámcsapás, úgy csaptak le a búrok biztos golyói az angol csapatra. Kicsiny volt a búr sereg, amelyet Krüger rövid egy nap alatt toborzott össze. De Jameson mégis egész csapatával hátrálni volt kénytelen. De mire a völgy nyílásához ért, amelyen néhány órával ezelőtt bevonult, ott is gyilkos tüzelés fogadta, láthatatlan fegyverek csövéből, láthatatlan ellenség kezétől irányítva. Igy szorította be Krüger Pál Jameson seregét a Krügersdorf melletti völgykatlanba s lövöldözte 1896 január 1-én egész nap és január 2-án virradatkor. A láthatatlan ellenség gyilkos pusztításától megtizedelt sereg végre megadta magát. Jameson vezér egész seregét és 6 ágyúját elfogták és rabul szállították Pretoriába, Transvaal fővárosába. Ekkor küldte II. Vilmos német császár Krügernek híres táviratát : “Üdvözlöm önt és népét a népjogba ütköző vakmerő betörés hősies és szerencsés visszaverése alkalmából.” Ez a távirat, amely Angolország nemzetközi becsületét bélyegezte meg és nagy vereséggé avatta a kicsiny, bár véres kalandot, megpecsételte a búrok sorsát : a búr köztársaság megsemmisítése az angol nemzeti becsület kérdésévé lett. Milliárdok forogtak kockán és még a becsület is.
Európa kárörvendett. Vilmos császár az ellenséghez szegődött. Rhodes Cecil és vele Angolország nem engedhetett. Krüger, a hős, aki ekkor már öszszakállú aggastyán volt, hiába kegyelmezett meg Jamesonnak és embereinek, hiába hirdetett nyilvános bűnbocsánatot a bevándorlott angol összeesküvőknek, hogy megengesztelje a sértett Angliát : nem bírta elhárítani a nagy csapást szülőhazájáról. Rhodes Cecilnek merész és hatalmas segítőtársa akadt Chamberlain Joe angol gyarmatügyi miniszterben, aki egész családjával együtt egyik főrészvényese volt a délafrikai bányatársulatoknak. Mikor ez a két ember meggyőződött róla, hogy Krüger, okulva Jameson betörésén, felfegyverzi az összes búrokat és erődítéseket emel az egész országban, különösen a határon és a fontosabb gócpontokon s hogy francia és német fegyverszállítmányok is támogatják őt előrelátó terveiben : elhatározták a háborút. Ekkor mondta Chamberlain nevezetes beszédét az angol parlamentben, mely “Chamberlain riadója” néven ismeretes : “Mindazon területeken, ahol angol érdek van, Angliának kell feltétlenül uralkodnia. Angolországnak összes gyarmatait és érdekterületeit az egységes gazdasági és vámpolitika, valamint a közös védelem eszközeivel kell egyetlen óriási világbirodalomba összefoglalni s nem lehet megengedni, hogy ahol angol alattvaló él, ott neki másnál kevesebb joga legyen.
És nem lehet tűrni, hogy angol alattvalóknak milliárdnyi vagyona, az angol nemzet erőforrása, rövidlátó és elfogult önkénynek legyen kiszolgáltatva.” Chamberlain ezzel megfogalmazta az imperializmusnak nevezett világhatalmi elvet és egyúttal kihirdette a búr köztársaságok halálos ítéletét. Hivatkozva Transvaal fegyverkezésére, Angolország is csapatokat gyűjtött össze a búr határon s óriási szállítóhajók egyre vitték az ezredeket, az ágyúkat, a lőszert és élelmiszert Délafrikába. Krüger, a paraszt köztársaság feje, miután hasztalan próbált békésen tárgyalni Angolországgal, 1989 október 10-én üzenetet küldött Angolországnak : “Vonják vissza azonnal a csapatokat. Szüntessék meg a katonai szállításokat, akkor szívesen megy a vitás kérdéssel választott bíróság elé. Ha Anglia hajlandó e feltételeket teljesíteni, akkor a válaszra vár 24 óráig, október 11-ének délután öt órájáig.” Ez hadüzenet volt, Krüger tudta, hogy vagy nem kap választ, vagy csak elutasítást kap. Nem is érkezett meg a válasz délután öt órára, csak másnap reggel jött Pretoriába Chamberlain üzenete : “Nem tárgyalok.” Krüger erre a határon már összegyűjtött búr seregeknek csak ennyit üzent : “Ozloog (háború)!”
A búr lovascsapatok 1899 okt. 12-én délben betörtek Natálba, Angolország tartományába.
Krügernek az volt a
számítása, hogy nem várva
be a formaszerinti hadüzenetet, megtámadja az angolokat
addig, amíg a brit
nagyhatalom haderejének csak egy töredéke van
Délafrikában. Tudta azt hogyha
vár, Anglia elhúzza a háború
megkezdését mindaddig, amíg teljes
felkészültséggel és túlnyomó
haderővel törhet a búrokra. Most pedig éppen
fordítva állt a dolog. Angolországnak minden
sietsége ellenére is mindössze
15.000 katonája volt Délafrikában. Ezek
közül 11.000 Natálban, míg 4000 katona
Afrikának épp az ellenkező részén, a
nyugati vidékeken volt, Kimberly, a
gyémántváros és Mafeking
védelmére. A búroknak 64.000 emberük volt,
közte
A búrok vezérei voltak : Cronje tábornok, a leghősiesebb és legleleményesebb, Delarey tábornok, a legvakmerőbb, De Vet tábornok, a legkalandosabb és Botha Lajos tábornok, a leghiggadtabb. Ebben a haditanácsban így osztották ki a szerepeket : Joubert fővezérlete alatt a fősereg előnyomul Natálba és megveri White tábornok csapatait. De Vet tábornok Cronjéval nyugatra vonul és elfoglalja a két angol várost. Delarey Joubert oldalán a két harctér közé eső területeket tartja szemmel. A búrok biztosra vették diadalukat. Csupa elszánt ember, aki hazájáért, családjáért, létéért küzdött. Mind kitünő lovas és páratlan lövész, aki ragadozó vadakkal és benszülöttekkel küzdve egy életen át, megszokta a harcot és viaskodást. A természet ölén nevelkedve és szűkös viszonyok közt élve, ennek a népnek sem kényelemre, sem bőségre igénye nem volt. Poggyászt s mi egyéb cókmókot, ami mozgásában akadályozta volna, nem hordott magával. Csak fegyverére és lőszerére volt szüksége s ezzel a könnyű teherrel, szívós, gyors és az éghajlathoz szokott lévén, rövid időn nagy távolságot be tudott járni. A vadonban, a vadállatok és vademberek között, megszokva - rejtekből támadni és rejtekből védekezni. Az igazi katonai szervezetnek híjával volt. De ehelyett egészen különös és az európaitól teljesen eltérő taktikai leleménye volt.
Abból indulva ki, hogy kevesen vannak és hogy népük és családjuk érdekében mindnyájuk életét mennél inkább kímélni kell, soha másként, mint biztos lesből és kellő távolságból nem támadtak. A csapatok szervezett együttműködése helyett az egyes ember találékonysága, ügyessége volt a búroknál kifejlődve. A harcolásnak ez a különös módja a háború első szakában szörnyű meglepetés volt nemcsak az angolok számára, akik irtózatos veszteségek árán tanulták csak ki a búrok taktikáját, hanem Európa számára is, úgyhogy a búr háború hatása alatt az európai hadviselés módszere jelentékenyen megváltozott. Velük szemben az angol hadsereg külső fegyelmezettsége mellett is teljesen szervezetlen volt. Bár gyarmatvidéki, portyázó háborúkhoz szokott, még sem ismerte a vadonbeli hadviselésnek azokat a mesterfogásait, amelyekkel a búrok, a természet ez egyszerű fiai rendelkeztek. Viszont az európai hadviselés századok által kipróbált szabályaiban sem volt eléggé jártas. Amolyan felemás katonaság volt, amely sikert nehezen arathatott. Ily körülmények között hiába tervezték az angolok azt, hogy Natált mellékharctér gyanánt hagyva, főerejükkel, amelynek lord Metuen tábornok volt a parancsnoka, délről északnak vonulnak a Vaál-folyóhoz s a Vaál-folyó mentén törnek be a búr köztársaságokba, előbb Oranjéba, azután Transvaalba.
A Natálba betört búr sereg néhány kisebb csatározás után Elandslaagte mellett véres ütközetet vívott az angolokkal, akik kénytelenek voltak visszavonulni az alig megerősített nyílt városba, Ladysmithbe, melyet a búrok azután körülzártak és miután igazi támadásra és ostromra sem nevelve, sem felszerelve nem voltak, kiéheztetéssel próbálták megadásra kényszeríteni. White tábornok kétségbeesett helyzete dacára is tartotta magát. Nélkülözés, a mindennapos csatározások és ütközetek, a vár bombázása nem bírták megtörni az angolokat, úgyhogy végül a búrok kisebb ostromló sereget hagyva a város körül, délfelé vonultak, egészen a Tugela-folyóig. Ezalatt a nyugati harcéren Kimberley és Mafeking éppen így körülzárva álltak ostrom alatt. Lord Metuen főparancsnok az Angolországból érkezett újabb csapatokkal elindult Kimberly felmentésére, De Cronje tábornok egy kisebb ütközetben a Modder-folyónál, majd két hét mulva Maggersfonteinnél tönkreverte őket. Ladysmith felmentésére is küldtek az angolok egy sereget Galacre tábornok vezetése alatt, aki csapatával az időközben Metuen helyébe fővezérré kinevezett Buller tábornok seregének az elővédjeként nyomult előre. A búrok azonban Stronbergen mellett lesbe csalták az óvatlan tábornokot és csapatát majdnem megsemmisítették. Öt napra rá megérkezett maga Buller tábornok 35.000 emberrel és nagy seregét teljes harcvonalban, sűrű csapatokban akarta átvezetni a Tugela-folyón. Az angol csapatok nyílt mezőn vonultak a folyó felé, melynek tulsó partján sziklás hegysor mögött Joubert állt seregeivel.
Alighogy lőtávolba érkezett az angol sereg, egyszerre irtózatos sortűz zúdult rá. A hosszú hegysor egész vonalán végig, minden szikladarab mögül megszólaltak a búr fegyverek s a rettenetes gyorstűz alatt, mielőtt még csak megfordulhattak volna, alig pár perc alatt pár ezer angol bukott a földre. Buller tábornok visszavonulás helyett rohamra vezényelte csapatait s az angolok bámulatos hidegvérrel rohantak a biztos halálba. A csatakép ugyanaz volt, mint a Jameson betörése alkalmával. Bátor, de védtelen angol katonák szemben egy biztosan célzó de rejtett és láthatatlan ellenséggel. Mikor pedig az angolok rohama újra megújult, megszólaltak a búr ágyúk is és mindmegannyit túlharsogva messze hátulról egy magas hegy tetejéről a Long Tom (Hosszú Tamás), a búrok óriás ágyúja, francia ágyúöntés remeke. Az angol sereg végül is menekülni volt kénytelen. Lord Buller visszavonult, a csatatéren hagyva sok ezer halottat, nagyobbrészt bajusztalan ifjakat, akiknek halála gyászba borította egész Angolországot s akiknek pusztulásán, mikor arcképeik heteken át száz meg száz oldalt megtöltve megjelentek az angol képes lapokban, még az angolgyűlölő világ is sajnálkozott. Az agg Viktória királynét annyira megrendítette a tugelai véres vereség híre, hogy rendeletet adott ki, hogy - a délafrikai harctér minden katonájának a közeli karácsonyra egy kiló csokoládét adjanak. Európa legtöbb országában azonban nagyra nőtt a szabadságukat védelmező búrok tisztelete.
Az angolgyűlölet természetesen legnagyobb volt Hollandiában, a búrokkal rokon nemzet kebelében. Mégegyszer megkísérelte Buller a Tugelán való átkelést, de ismét hasztalan. S így kénytelen volt Ladysmith felmentéséről egyelőre lemondani. A búrok szerencsecsillaga ekkor ragyogott a legfényesebben. Betörtek kisebb portyázó csapatokkal a Fokföldre is. De ennél tovább nem is mentek. A döntő lépést, azt, hogy a nagy sereggel betörjenek a Fokföldre, elmulasztották. Nem törtek be a Fokföldre és időt engedtek az angoloknak, hogy az eddigi mulasztásokat jóvátegyék, csapataikat megerősítsék s a rossz vezérek helyett jó vezéreket küldjenek. Chamberlain kijelentette, hogy Anglia porig fogja alázni a vakmerőt, aki angol alattvalók szabadságát tiporva, kesztyűt mert dobni Angliának. Délafrika az angoloké s ennek a nemzet minden áldozattal is érvényt fog szerezni. Hiába támadták Chamberlaint, hogy magánérdekekért indította a háborút, hogy saját vagyonosodása érdekében az angol nemzet vérét ontja. Az angol nemzeti büszkeség meg volt bántva, győzni kellett. Pár nap mulva a délafrikai összes seregek főparancsnokává kinevezték lord Roberts tábornagyot, a kandahári győzőt s melléje lord Kitchenert, a khartumi hőst vezérkari főnökké. A két legnagyobb angol katonával együtt roppant csapatszállítmányok és új angol hajóhadak vonultak Délafrikába.
Roberts tábornagy, miután megérkezett Fokföldre, Kitchenerrel együtt megállapította az új haditervet. Eszerint az angol sereg az európai hadviselés minden szabályai szerint a legnagyobb gonddal végigvonul a vasút mentén Kimberleyig s felmenti a nyugati csatatér két ostromlott fővárosát, Kimberleyt és Mafekinget. Azután a Vaál-folyó mentén benyomul Oranje köztársaságba és onnan Transvaalba. Buller tábornoknak a natáli harctérre csak erősítést küldenek, hogy a búrok továbbnyomulását sikeresen megakadályozhassa. Az volt a számítás, hogyha a nyugati harctéren a főseregnek sikerül Oranjébe nyomulnia, a búrok kénytelen lesznek Natálból kivonulni és Buller tábornoknak magától megnyílik az út Oretória, Transvaal fővárosa felé, ahol azután a nyugati fősereg és Buller keleti serege egyesülhetnek. Óvatosan és biztosítva a sereg élelmezését és a Fokvárossal való összeköttetést, túlnyomó haderővel be is nyomult Roberts lord a vasútvonal mentén Kimberley felé Oranje államba. Heves harcok után a Modder-folyó körül, Paardeberg mellett legyőzte Vronje tábornokot, aki 4000 oranjei búrral megadta magát. A háború rettenetes veszteségei miatt elkeseredett angolok diadalmámorban úsztak az első jelentősebb győzelem hírére és a londoni börzén valóságos örömujjongásban törtek ki az emberek, ami megint csak azt mutatja, hogy a búr háború mennyire csak az angol pénzügyi világnak volt az érdeke.
A paardebergi győzelem felszabadította az erősen szorongatott Kimberleyt és bárha a többi búr csapatnak sikerült is a további üldözés elől megmenekülni, úgyhogy nehézkes ökrösszekereikkel együtt az Oranje állam keleti határa mentén tovavonultak, azt mégsem akadályozhatták meg, hogy Roberts lord meg ne szállja a fővárost, Bloemfonteint és be ne vegye a búr kormány székhelyét, Kronstadtot is, noha egyes apróbb csatározásokban a búrok jelentéktelen diadalokat is arattak időközben. Roberts lord kihirdette Bloemfonteinban Oranje állam formális annexióját is, de azért a búr portyázó csapatok szakadatlanul háborgatták hadmozdulataiban és összeköttetéseit veszélyeztették, úgyhogy Roberts lord csak nagyon lassan nyomulhatott előre. Igazi nagy ütközettől azonban a búrok ezentúl mindvégig tartózkodtak már. Colenso körül makacsul védekeztek ugyan, de végül kiürítették Natált is, ahol Buller most már akadály nélkül felszabadította Ladysmithet, amely a hosszú ostromlás következtében a kétségbeesés szélén állt már. Közben Joubert búr hadvezér meghalt s Botha Lajos lett a búr sereg főparancsnoka. De a búrok nem akadályozták már az angolok átkelését a Vaálon és nem védelmezték Johannesburgot sem, az átkos arany várost, amelybe Roberts lord be is vonult. A búrok ellentállás nélkül átengedték az angoloknak a megerősített Pretóriát is, miután abbahagyták Mafeking ostromlását is. Roberts lord haditerve tehát sikerült, mert a búrok nem bírtak a túlnyomó angol haderővel.
Az angolok föltétlen megadást követeltek a szorongatott búroktól, akik erre elhatározták, hogy végsőkig küzdenek és inkább mind egy szálig meghalnak, de az angol jármot nem veszik a nyakukba. Az agg Krüger visszahúzódott az északnyugati, alig járható hegyek közé és erélyesen folytatta a guerillaháborút még az Oranje állam északkeleti részében is, Oranje elnökével, Steinnal együtt, Botha, De Wet és Delarey vezetése alatt. Transvaalnak még csak a déli harmada volt az angolok kezében, de Roberts lord kihirdette Transvaal annexióját is, hogy ennek alapján a még fegyverben álló búrokat lázadóknak minősíthesse. A legkíméletlenebbül bánt el ezek után a búrokkal. Számos farmot irgalmatlanul felégetett, a nőket és gyermekeket nagy táborthelyekre hajtotta össze, ahol a rossz élelmezés következtében seregesen pusztultak el. A háború valósággal olyan színt öltött, mintha célja a búrok teljes kiirtása lett volna. Mindez azonban csak fokozta a búrok elkeseredését és harci dühé. Krüger elnök, aki szilárdan bízott Istenben, még egy utolsó kísérletet tett, hogy az európai hatalmakat a háborúba való beavatkozásra bírja. Burger Schallot nevezte ki helyettesévé s ő maga egy németalföldi hadihajóra szállt és megérkezett Marseillebe, ahol viharos szimpátiával fogadták. Eredményt azonban nem ért el sem Párizsban, sem Németországban, ahol Vilmos császár nem is fogadta őt.
Hazájába nem is tért vissza többé, hanem megtelepedett Hollandiában és megélte még az angol zsarnokság teljes diadalát. Krüger 1904-ben halt meg Svájcban, Clarensban. A búrok nem számíthattak idegen hatalmak támogatására, de azért - reménytelenül is - folytatták a guerilla háborút. Roberts lord már 1900 november 30-án átadta a főparancsnokságot Kitchenernek s ő maga visszatért Angliába. A búrok De Wet vezetése alatt visszaszorították ugyan az angolokat Pretóriába és betörtek Fokgyarmatba is, de tartós eredményt nem érhettek el és további harcuk teljesen kilátástalan volt. Az angolok 1900 végéig 2140 tisztet és 47.588 embert veszítettek és mikor Victoria királynő 1901 február 20-án Osborne várában meghalt, utódjára, VII. Edvárd angol királyra maradt a szomorú feladat, hogy a véres és dísztelen búr háborút befejezze. Megindultak a béketárgyalások s a békét 1902 május 31-én végleg megkötötték. A véres és hosszú háború sokáig megbénította Anglia akcióképességét a világpolitikában. A búr államok függetlensége azonban elveszett s az erősebb érdekpolitikája sok ezer emberélet árán érvényesült. A helyzet ma Délafrikában az, hogy Nagy-Britannia fenhatósága alatt megalakult a Délafrikai Unió nevű államszövetség, amelynek tagjai Natal, Oranje, Transvaal és Fokgyarmat. Az államszövetség székhelye Fokváros, kormányzója és minisztériuma Pretóriában székel, a főbírósága pedig B'oemfonteinban.
Az angolok és búrok az államszövetségben teljesen egyenlőjogúak. Hivatalos nyelv az angol és a holland. Az Unio első főkormányzója lord Herbert Gladstone lett, első miniszterelnöke pedig Botha Lajos búr tábornok.