A kiegyezés utáni politikában három nagy államférfiú van, kiknek működése mély nyomokat hagyott az utolsó évtizedek év történetében. Ezek : Deák Ferenc, Andrássy Gyula gróf és Tisza Kálmán. Tisza Kálmán mint ellenzéki vezér kezdte politikai pályafutását s éveken át a leghevesebb támadója volt a Deák-kormánynak. Kifogásolta pártjával, a balközéppel egyetemben a kiegyezést, a delegációs intézményt és az új rendszer egyéb intézkedéseit s mégis ő volt hivatva arra, hogy mikor a kormányzati rend felborulás előtt állott, a válságot elodázza és a kormányzati rendet megmentse. Támadták is emiatt sokáig Tisza Kálmánt, hogy feladta elveit, hogy a híres bihari pontokat, melyekben politikai programját körvonalazta, szegre akasztotta, hogy Szauluszból Paulusszá változott. De a körülmények s az idő az ő politikáját igazolták. Merev közjogi ellenzékiességgel kormányozni nem lehetett, mert a korona hozzájárulását egy ilyen vállalkozás úgysem kapta volna meg. A lehetőségek politikáját kellett ennélfogva követni s Tisza Kálmán vállalkozott arra a nehéz munkára, hogy az államháztartásban mutatkozó zavarokat megszüntesse. Az ország igazolta Tisza politikáját, mert az 1875. évi új választások alatt a fuzionált kormánypárt, mely ekkor kapta a szabadelvűpárt nevet, 329 mandátumhoz jutott, míg a többi pártok tetemesen megfogyatkoztak.
A kormány élén ideiglenesen Wenkheim Béla báró állott, mint miniszterelnök, de csakhamar átadta helyét Tisza Kálmánnak, aki minden erélyét és gondját arra fordította, hogy a pénzügyi életben mutatkozó zavarokat rendezze. Sikerült is neki ez, kivált, mikor Széll Kálmánt megnyerte a pénzügyminiszteri tárca elvállalására. Széll Kálmán a takarékosság elvét hangsúlyozta, mikor tárcáját átvette s iparkodott a pénzügyek zavaros bonyodalmaiban különböző financiális műveletekkel valamilyen rendet teremteni. A Tisza-kormány helyzetét a pénzügyekben mutatkozó zavar még csak megkímélte volna valahogy a megrázkódtatásoktól, ha föl nem vetődnek az Auszriával való gazdasági kiegyezés kérdései. Ezen a pontok a Tisza-kormány igen erős ostromoknak volt kitéve, nemcsak az ellenzék, hanem a szabadelvűpárt egyik csoportjának a részéről is s ez a politikai harc idézte fel azt a két évig tartó válságot, mely 1878-ban végre mégis Magyarország vereségével végződött. Ekkor, illetőleg 1876 elején kezdték ugyanis a pártok Magyarország kereskedelmi és gazdasági önállósága érdekében az önálló magyar nemzeti bank és az önálló vámterület létesítéséért azt a küzdelmet, melynek célja Magyarország felszabadítása volt. Ausztria kizsákmányoló hatalma alól.
Természetes, hogy Ausztriában mindent elkövettek e törekvések megakadályozására s mivel Magyarország nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag is az uralkodóházra támaszkodó Ausztriával szemben a gyöngébb fél volt, az eredmény nem lehetett más, minthogy sok küzdelem, pártválság és kormányzavar után végre mégis csak Magyarország lett a legyőzött fél. Tisza Kálmán csupán a bankkérdésben tudott úgynevezett papírosvívmányt elérni, ami tulajdonképpen csak formai koncesszióból állott. Az osztrák kormány ugyanis belement abba, hogy a közös bank formailag is szervezetet kapjon és Budapesten is állíttassék fel egy külön magyar jegybank, melynek alapítói azonban az osztrák bankéval egyek, a felügyelet is közös, ellenben a magyar kvótának megfelelő 30 % arányban az ércfedezet Budapesten őriztessék. Ez volt minden, amit Tisza Kálmánnak elérnie sikerült, de értesült róla, hogy pártjában nagyobb oppozició mutatkozik a kiegyezés ellen, mint ahogy gondolta. A pártszakadást nem lehetett elodázni s minél inkább közeledett a parlamenti ülés, mikor Tisza Kálmánnak a gazdasági tárgyalások eredménye ügyében előterjesztett Ürményi és Simonyi-féle interpellációkra válaszolnia kellett, annál biztosabb volt, hogy párthíveinek egy tekintélyes része nem fogja tudomásul venni Tisza válaszát. Igy is történt. Hatvankilenc szabadelvűpárti képviselő Tisza ellen szavazott s ezekhez csatlakozott később a kereskedelmi minisztere, Simonyi Lajos báró is, aki lemondván a kereskedelmi tárcáról a kilépettekhez csatlakozott s velük megalakította a független szabadelvűpártot, mely az önálló bank és az önálló vámterület követelését állította föl programjául.
A pártszakadás azonban nem változtatta meg a helyzetet. Az ország gyönge volt arra, hogy Ausztriával szemben a gazdasági küzdelmet megvívja. Nem használt még az sem, hogy Tisza Kálmán 1877 február 6-án a gazdasági kiegyezés miatt beadta lemondását. A király elfogadta a lemondást s tárgyalt is több államférfiúval, mint Sennyey Pállal, Majláthtal, Bittóval, Szlávyval és Ghychyvel, de eredménytelenül, mert ami nem sikerült Tiszának, ki a legnagyobb és legegységesebb párt fölött rendelkezett, hogyan sikerült volna a többieknek. Nem került bele tíz nap sem és Tisza Kálmán a király megbizásából újra elvállalt a kormányt s folytatta az alkudozásokat az osztrák kormánnyal ott, ahol elhagyta. Több sikere azonban most sem lett a tárgyalásoknak, úgyhogy végül engednie kellett. A parlament aztán letárgyalta a kiegyezési javaslatokat, megszavazta a nyolcvanmilliós bankadósságot is s a Tisza-kormány nagynehezen megszabadult végre egyik legnehezebb válságától. A nyugalmat azonban nem sokáig élvezhette Tisza Kálmán, mert a szélső baloldalnak, a szociáldemokratáknak és az egyetemi ifjuságnak a tüntetései a keleti kérdés miatt, továbbá a gyülekezési jogban kiadott megszorító rendeletért az uccán és a parlamentben olyan ostrom indult meg ellene, mely pozicióját meglehetősen veszélyeztette. A pártok körében is erélyes akció indult meg Tisza megbuktatására.
Jóformán nem is egyébért szövetkeztek, minthogy kibuktassák a hatalomból és egy új rendszer alakulását előkészítsék. Tisza kormányával szemben, melyet a szabadelvűpárt támogatott, a következő pártok állottak : a szélső baloldal, vagyis a függetlenségi párt Irányi Dániel vezetésével, az újonnan alakult független szabadelvűek Simonyi báró alatt, a konzervativ párt, melyet jobboldali ellenzéknek, majd Sennyey-pártnak és habarék-pártnak neveztek Sennyey, később Apponyi vezetése alatt és a pártonkívüliek, melyeknek élén Szilágyi Dezső állott. Most arról volt szó, Simonyi báró kezdeményezésére, hogy e pártok valami program vagy közös törekvés alapján egyesüljenek.
Válságos volt a Tisza-kormány és a szabadlevűpárt helyzete a gazdasági kérdésben való alkudozások alatt is, de még inkább válságossá lett az 1877-ik esztendőben, mikor a török szerb háború révén a keleti kérdés kezdett rendkívül aggasztó tünetek között előtérbe nyomulni. A főváros a legizgalmasabb tüntetések színhelyévé változott s ugyancsak ekkor felujult a lelkes és temperamentumos hazafiak lelkében az a kalandos politika, mely romantikus hadivállalatok tervével az Ausztria és Magyarország között meglevő közjogi ellentéteket radikálisan szerette volna kettévágni.
A boszniai és hercegovinai zavargások szolgáltak e tüntetések, mozgalmak és lázadási tervek kezdetéül. Boszniának és Hercegovinának - melyek ekkor török uralom alatt állottak, - mohamedán földesurai maguk és a szultán részére keresztény jobbágyaikkal fizettették pénzben és termékben az adót. A török földesúr azonban meglehetős szigorral és kíméletlenséggel járt el az adóbehajtásoknál. Általában a mohamedán földesurak a jobbágyokkal szemben a legnagyobb kíméletlenséget tanúsították. Emiatt aztán 1875-ben, mikor I. Ferenc József Dalmáciában járt, hol öt év előtt szintén forrongások voltak a Cattaro körüli vidékeken, a hercegovinai keresztény jobbágyok, bízva a monarkhia támogatásában, megtagadták az adók fizetését és a montenegróiak támogatásával sikeresen szembe tudtak szállani a mohamedán földesurakkal. Ezt a példát követte 1876 nyarán Bosznia keresztény jobbágysága is, csakhogy itt nem sikerült a tervük, mert a török agák és bégek, vagyis a tartomány földesurai, leverték a fölkelést s kegyetlen szigorral fogtak hozzá a megrendszabályozáshoz. Amíg ezek történtek, a montenegróiak is betörtek török területre, fölkelők Albániába, a szerbek pedig Boszniába, majd Bulgáriába. Ugyhogy a török porta is elrendelte a mozgósítást s a szerb határon nemcsak erős összpontosításokat rendezett, hanem a nemsokára kitört szerb-török háborúban a szerbeket több ízben megverte. A magyar kormányt azonban ezen eseményeknél sokkal jobban érdekelték az Ausztriával való gazdasági tárgyalások s minden erejét pénzügyi helyzetünk megszilárdítására fordította.
Ebben sikerei is voltak, mert a külföldi nagy pénzpiacok is megnyíltak Magyarország előtt, mert a külföld azt tapasztalta, hogy az ország pénzügyeit hozzáértőn vezetik, az Ausztriával való kiegyezés szilárd s a hitelnyújtást veszélyeztető zavaroktól, legalább is ami a belpolitikát illeti, nem kell tartani. Ezért a magyar kormány nem is szívesen látta a balkáni bonyodalmakat s előre látta, hogy a török birodalom hanyatlása, pusztulása a nyomába lépő politikai bonyodalmak következtében kellemetlen következményekkel járhat nehezen megszilárdított pénzügyi helyzetünkre. Biztosra lehetett ugyanis venni, hogy háború esetén Törökország legyőzi ugyan Szerbiát és Montenegrót, de ezzel az ügy még nem fejeződik be. Oroszország nem hagyja szó nélkül a törököknek a délszlávok fölött aratott győzelmét s ennek megbosszulására maga fog hadat indítani Törökország ellen, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. Igaz, hogy a monarkhia erre az esetre is felkészült s titkos diplomáciája kivitte azt, hogy Oroszország odaígérte Boszniát és Hercegovinát a monarkhiának, ha az orosz seregek betörnének Törökországba. A gazdasági tárgyalások még javában folytak, mikor kitört a szerb-montenegrói háború Törökország ellen.
Magyarországból, mint várható volt, sokan siettek a szerbek közül a Száván túli rokonaik segítségére, de ugyanekkor az egyetemi ifjúság a magyar-török barátság demonstrálására hatvantagú küldöttséget - ez volt a török küldöttség - menesztett Konstantinápolyba, hogy díszkardot nyújtson át a törökök diadalmas vezérének. Ezt a látogatást 1877 elején csakhamar viszonozták Törökországból a fővárosba jött küldöttek s az egész város, mondhatni az egész ország úszott a törökbarátság mámorában. Híre járt már ekkor, hogy a monarchia a délszláv tartományokban szeretné kárpótolni magát a hatvanas években elveszített olasz birtokaiért s hogy Ausztria a török-szerb s a későbbi orosz háborúkkal szemben egyedül azt a politikát követi, hogy Boszniára és Hercegovinára rátegye a kezét. Törökország területi épségének fentartásáért nemcsak a népgyűléseken és a sajtóban, hanem a parlamentben számosan felszólaltak s mindez élénken jellemzi azt a lelkes törökbarát hangulatot, mellyel a magyarság Törökország irányában viseltetett. Ennek a megnyilatkozása volt az is, hogy a magyar egyetemi ifjuság fáklyás-zenével akarta megtisztelni a Budapesten lakó török konzult,Sermet effendit abból az alkalomból, hogy Abdul Kerim Szerbia fölött több csatában diadalt aratott s ez által a török-szerb háborúnak végét vetette. A tüntetések és a mozgalmak azonban ezzel még nem értek véget, mivel a török kérdés sem került le a napirendről. II. Sándor cár ugyanis éppen akkor, mikor a török hadsereg Szerbia egyik fővárosát, Kragujevácot készült elfoglalni, közbelépett és a törökök ellen indíttatta hadseregét.
A magyar mozgalmakra ennek az elhatározásnak nemcsak az a hatása lett, hogy a török szimpátiák még hatalmasabban fellobbantak, hanem azt is eredményezte, hogy a rajongóbbak közül igen sokan ezt az időt vélték legalkalmasabbnak arra, hogy a külpolitikába Magyarország is közbelépnek s ezzel a beavatkozással egyuttal a maga önállóságát is megszerezze. Az alkalmat és a reménykedést a tüzesebb fantáziájúak számára meghozta aztán Angliának egyik megbizottja, a dúsgazdag Johnson lord és a magyar származású Baraczy Gerő, kik azzal a feladattal küldettek Magyarországba, hogy szervezzenek egy önkéntes csapatot az erdélyi részekben, persze a legnagyobb titokban, bizonyos katonai feladatok végrehajtására. Ez a feladat abban állott, hogy Johnson lord a maga neve alatt lépjen érintkezésbe magyar önkéntesekkel és katonai szakértőkkel s iparkodjék egy betörést rendezni Moldvába. Az expedíciónak az lett volna a célja, hogy a török ellen induló orosz hadsereg derékhadának hátába kerüljön, dinamittal robbantsa fel az összes műszaki tárgyakat, tegye használhatatlanná az utakat és hidakat s főképpen az Oroszországba vívő vasúti vonalakat. Két igen fontos eredményt vártak ettől az expedíciótól.
Az egyik eredmény az lett volna, hogy a török hadsereg szívós ellenállása által lekötött orosz seregnek elvágják az élelmezési és csapatszállítási vonalait, s egy heti zavar kiszámíthatatlan következményekkel járhatott volna az orosz hadseregre. A másik eredményt az osztrák és orosz viszonyoknak a megzavarása által remélték. Kétségtelennek tartották, miként egyik akkori publicista mondja, hogy az “Oroszország vontató kötelén” bandukoló Ausztria úgy fejét veszti e meglepetésre, hogy vagy Erdélyt rakja meg csapatokkal, hogy a magyar önkéntesen vándorlásának útját vágja és ekkor osztozkodási politikája szenved rövidséget, vagy Oroszország katasztrófáját érezve, fordít a politikáján és Oroszországon kárpótolja magát. Szóval : vagy ostromállapotba helyezi Magyarországot s akkor katonai ereje le van kötve, vagy azt csinálja, amit csinált Szebasztopolnál, jó arcot vág a rossz játékhoz és elvágja Oroszország visszavonulási útját. Kitünő volt ez a terv, bár kétségtelenül kalandos is. De nem sikerülhetett, mert nem állott mögötte nyiltan, egész talami súlyával, elszántságával és áldozatkészségével Anglia, hanem inkább kalandot kockáztatott meg, csakhogy ne kelljen levetnie álarcát és nyíltan belépnie a sorompók közé. Ennélfogva Erdély bércei között kellett megszervezni, a székely havasok szakadékaiban ezt az expedíciót. Johnson lord megkezdte a konspirátorok gyűjtését Konstantinápolyban is, Magyarországon is.
Itt kitünő segítője akadt egy Baraczy Gerő nevű rendkívül intelligens, sokat tapasztalt és megbízható magyar politikai ügynökben, aki a politika legtitkosabb szövevényeibe is bele volt avatva. A bécsi keleti akadémia elvégzése után összeköttetésben volt nemcsak az osztrák követséggel és külügyi hivatallal, hanem az angol és török követséggel is. Ismerte őt Kossuth Lajos is, aki igen jó véleménnyel volt felőle, úgyhogy Johnson lord egészen jól választott, mikor őt is beavatta és főszerepet biztosított neki a székely pucs előkészítésében. Ebbe az összeesküvésféle lázadásba be volt avatva különben Klapka is, azonkívül egész sereg az akkori rebellisebb fajta magyaroknak. De hogy másfelől mennyire magyar stílusban folyt ez a mozgalom, mutatja az is, hogy széltében beszéltek róla a fővárosban s megtörtént az is, hogy az összeesküvők egyenruháit a kirakatokban is bemutatták. A Korona kávéház volt a főfészke a vezetőknek, ide jártak Almásy Jenő, Ugron Gábor, Orbán Balázs és a többiek, amíg a fővárosban voltak, s mivel pénz kell az ilyen vállalathoz, Johnson lord milliói százasok és ezresek alakjában csak úgy özönlöttek a vállalkozó zsebeibe, akik azonban a pénz nagyrészét a maguk céljaira vállalkozták el. Valami eredménye azért mégis lett a furcsa hadi kalandnak.
A fegyverszállítmányok megindultak Erdélybe, Ugron Gábor székelyudvarhelyi kastélyába, a vonat szállította a dinamitládákat s megesett az is, hogy a bécsi arzenál Faraczy ügyessége révén a konspiratoroknak maga szállította a Wänzl-féle puskákat, melyek a szerbek számára Belgrádba voltak rendelve, de a dunai út félbeszakításával mégis Erdélybe kerültek. De olyan nagy lármával folyt a készülődés, hogy be is kellett következnie a leleplezésének is. A hatóságoknak nem is kellett túlságosan megerőltetniök magukat, hogy tudomást szerezzenek arról, hogy mi is készülődik a székely havasok között. Megtörténhet, hogy mikor már a vége felé járt és az utolsó felvonásánál tartott a híres vállalkozás, a székelyudvarhelyi pályaudvaron megjelent Ugron Gábornak az udvari bérese a szekerével. Ott volt véletlenül a főispán is, aki megszólította a székelyt : “Mi járatban van bá'” “Csak a rendes járatban!” - felelte a székely. “Aztán, mi legyen az?” “Hát, ami szokott lenni.” “De mégis?” “Sze tudhassa, úr dolgában járok. Viszem haza azt a micsodát, de vigyázok is reá, mint a két szememre.” “Talán bizony flinták vannak benne?” “Ejnye, fikom adta, be kitalálta. De mit is beszélek, tudja már azt minden méltóságos úr, hogy mi lészen.” És folyt még tovább is, hasonló kedélyes tempóban a dialógus. Most a fóispán kezdte. “Aztán nem lesz baj belőle?” “Mért ne lehetne? Puskától állatnak vagy embernek csak baja lehet.” “De hátha elvesszük?” “Mi a fene! Tán csak nem a főispán maga?” “És ha az volnék?” “Akkor bizony elveheti, csakhogy kár volna.
Német ellen kell a puska, meg oszt' a muszka ellen.” Miután már nagyon sokfelé beszéltek róla, eljutottak a hírek a kormányig és a külügyi hivatalig is, mert árulóknak híjával sem szűkölködött az összeesküvés. A magyar kormány állítólag szintén árulás folytán vásárolta meg a székely expedíció szervezésének aprólékos titkait Klapka egy bizalmi emberétől. Hogy hiteles-e vajjon ez a történet, nem tudhatjuk, mert a székely pucs aktaszerű, objektív históriája megírva a mai napig sincsen. De az egykorú lapokban, emlékiratokban és pamfletekben följegyezve találtuk, ami azt jelenti, hogyha még anekdotaszerűen is hangzanak, azért volt valami, talán a valaminél is jóval több alapjuk. Ugy szól az értesülésünk, hogy a kormány ötvezener frank ellenében vásárolta meg a székely pucs titkát. Történt pedig ez a következő módon. Thaisz Elek rendőrkapitányt megszólítja egy ízben az uccán egy ismerőse : “Adj, kérlek, kölcsön száz forintot!” “Szívesen adnék, de jól tudod, hogy ennyi kidobni való pénzem nincsen. Hogy is jutott eszedbe hozzám fordulni. Nagyon vígan éltek ti most a Korona kávéházban. Van ott pénz bőven, miért nem pumpolsz onnan?” “Hagyd el, nem szórják úgy a pénzt ott, amint ti hiszitek. Klapka és Simonyi Ernő garasoskodnak.” Thaisz Elek ekkor ajánlatot tett : “Tudod mit - mondotta - ha éppen pénzre van szükséged, megkaphatod, de tégy nekem jelentést arról, amit Klapka, Simonyi, Ugron és társai csinálnak.” “Csakhogy annak nem száz forint az ára, hanem százezer frankkal aranyban sincs megfizetve.” “Százezer frank sok. De vágjuk ketté.
Ha adataidat pontosan beszolgáltatod, biztosítalak ötvenezer frankról.” Almásy Jenő volt “állítólag” az, aki Thaisztól a száz forintot kérte. Mikor Thaisz Elek közölte vele ajánlatát, egy ideig gondolkodóba esett, de aztán határozott. Megtette a följelentést, átvette az ötvenezer frankot és külföldi kirándulásra indult vele. Félév mulva már egy krajcárja sem volt belőle. Almásy Jenőt nyilván züllött hajlamai vitték az árulásra. A pénz varázsának nem tudott ellenállani. Árulását jóvátette némileg azzal, hogy értesítette barátait, hogy vigyázzanak, mert valami úton-módon a terv kitudódott. A kormány is kezdte összefonni az összeesküvők fölött a hálót, úgyhogy ezek éppen a legjobb időben értesültek a veszélyről, s még idejekorán megtehették az előkészületeket a szökésre. Ekkor menekült külföldre Ugron Gábor is, míg a hatóságnak másokat sikerült letartóztatnia. Annyi tény, hogy a székely pucs megbukott, a kormány lefoglalta az összes fegyvereket s megindította az elfogottak ellen a hivatalos eljárást is, melyet később megszüntetett. Még csak az utolsó jelenet volt hátra, a pénzzel való elszámolás. Meglehetős kényes és kellemetlen ügy volt ez, különösen mikor Baraczy, mint Johnson lord megbízottja, többeknél megjelentés a számadásokat követelte.
Voltak olyanok is, akik hűségesen elszámoltak a reájuk bízott pénzzel, de még inkább olyanok, akik húzták-halasztották a dolgot, többek között két lengyel politikai kém is ilyen volt, úgy, hogy Baraczy egy napon azon vette észre magát, hogy az intrikákba őt is bemártották. Baraczy ugyanis, mint besorozott egyévi önkéntes, katonai szolgálatra volt kötelezve, melyet az akkori szokás szerint azonban harminckét éves koráig elhalaszthatott mindenki, ha kellő időben folyamodik a haladékért. Az utolsó esztendőben Baraczy ezt elmulasztotta s úgy látszik, hogy a számadásokkal szorongatott összeesküvők valamelyike, mikor ezt megtudta, legjobbnak tartotta följelenteni őt, hogy a zaklatástól megszabaduljon. Baraczynak meg kellett kezdenie a szolgálatát s a pénzeket többé senki sem kutatta. Ezek a visszaélések nem valami kellemes emlékűvé tették ezt a mozgalmat, melynek az embereiről Johnson lord Kossuth Lajosnál való második látogatása alkalmával maga is a legnagyobb megütközéssel emlékezett meg. Az orosz-török háború eseményei eközben rohamosan törtek előre. Mikor a törökök értesültek az orosz támadásról, a gyöngeelméjű Abdul Azisz szultánt megölték s helyébe a fivérét, Abdul Hamidot tették uralkodóvá. Az új szultán a törökbirodalom európai és ázsiai tartományaiból nagy alkotmányozó gyűlést hívott egybe, alkotmányt adott népeinek, de mindez nem használt.
Az orosz hadak erős küzdelem után Plevnát bevették s a Balkán szoroson és Drinápolyon át egészen Konstantinápolyig hatoltak s ezt a várost is megszállották volna, ha az ott őrködő angol hajóhad vissza nem tartja előnyomulásukban. Plevna eleste után a fővárosi török-barát tüntetések még nagyobb erővel törtek ki, mint azelőtt. Az egyetemi ifjúság, az ellenzéki sajtó és a szélső baloldal egészen feltüzelte az ország hangulatát s a tüntetések során elhatározták, hogy népgyűlést fognak tartani, mely küldöttség útján szólitsa fel Tisza Kálmán kormányelnököt az orosz terjeszkedésnek fegyveres módon való megakadályozására. Forradalmat, háborút követelt a nép, mely az 1849-iki orosz intervencióért a revans eszméjében kereste a méltó bosszút. “Fizessük vissza az oroszoknak a negyvenkilencediki kölcsönt!” - kiáltották a népgyűlés szónokai s a nép kész is lett volna a hadjáratot megszavazni, ha rajta múlik annak a kivitele. A kínos népgyűlés, mely Tisza Kálmánnak majdnem a bukását okozta, a Nemzeti Lovardában zajlott le. A rendőrség mindent megtett megakadályozására, de nem ért el semmi eredményt, mert a nép követelte a gyűlés megtartását. A vezetőség szövetkezett a szociáldemokrata párt vezetőivel s a munkásosztályt is belevonta a tüntetésbe, mely a hetvenes évek legnagyobbszabású demonstrációi közé tartozott. A népgyűlés határozata alapján a kijelölt küldöttség tizenötezer embertől kísérve, megindult a Lánchídon át Budára, hogy Tisza Kálmánnak a határozatát átadja.
Az óbudai munkásság és a pesti munkások már korábban felvonultak a Szent György tér felé, hogy a demonstrációnál szintén jelen legyenek. Tisza Kálmán azonban nem fogadta a küldöttséget, de másfelől a küldöttség is, melynek Helfi Ignác elnöklete alatt kellett volna előtte jelentkeznie, mikor a nép izgatott hangulatát látta, jobbnak vélte eltűnni, úgyhogy az Oroszország ellen összehívott népgyűlés eredménytelenül végződött, pedig ugyancsak megfélemlítette kezdetben Tisza Kálmánt. Nem történt végül egyéb, mint kődobálás, ablakbeverés, a miniszterelnöki palota megrohanása, amiknek a katonaság aztán hamar véget vetett. A tüntetéseknek az lett aztán a következménye, hogy Tisza a gyülekezési jog korlátozását szabályozó rendeletet adott ki, ami erős vihart keltett a parlamentben, úgyhogy később hatályon kívül helyezte. Az orosz-török hadjárat az európai hatalmak közbelépését tette szükségessé, hogy Oroszország terjeszkedésének és harci tüzének gátat vessenek. A hatalmak 1878 tavaszán Berlinben összejöttek - Andrássy Gyula gróf honvédtáboronoki egyenruhában képviselte a monarkhiát - és a berlini kongresszuson megállapították a török birodalomtól elszakítandó tartományok sorsát.
Osztozkodás folyt a törökök terhére s az osztozkodás azzal az eredménnyel végződött, hogy Románia, Szerbia, Montenegró önálló fejedelemségeknek nyilváníttattak, Bulgária külön fejeldelmet kapott török protektorátus alatt, Oroszország pedig Besszarábiát és az ázsiai Örményország egy részét kapta, viszont Ausztria-Magyarország felhatalmazást nyert Bosznia és Hercegovina megszállására. A berlini egyezmény Bosznia és Hercegovina megszállásáról így rendelkezik : “Bosznia és Hercegovina tartományokat Ausztria-Magyarország fogja megszállani és kormányozni. Minthogy Ausztria-Magyarország kormánya, a Szerbia és Montenegro közt délkeleti irányban egész Mitrovicán túlterjedő Novibazári szandzsák kormányzatával nem kívánja magát terhelni, az ottomán kormány tovább is ott fog működni. Mindazonáltal, hogy az új politikai állapot, valamint a közlekedési utak szabadsága és biztonsága biztosíttassék : Ausztria-Magyarország föntartja magának azt a jogot, hogy a boszniai régi vilajet azon részének egész terjedelmében helyőrségeket tartson s katonai és kereskedelmi utakat bírjon. E célból Ausztria-Magyarország és törökország kormánya fentartják maguknak a részletek feletti egyezkedést.” Az okkupáció nem volt magyar érdek s nem is örült annak csöppet sem az ország közönsége. Ausztria azonban a magyar ellenzék tiltakozása ellenére Tisza Kálmánnal keresztül tudta vitetni annak a szabadelvű párt által való elfogadását. Következett most az okkupáció végrehajtása, illetőleg az okkupációs költségek előteremtése.
A folytonos zavarokkal küzdő magyar kormány természetesen csak újabb hitelműveletek útján tudott pénzhez jutni s mivel ez a költekezés azt jelentette, hogy Magyarország pénzügyei, melyek Széll Kálmán pénzügyminiszter takarékos gazdálkodásával már kezdtek némileg helyre jönni, újból megzavartatnak, az első, aki az okkupációs politika következményeit vállalni nem akarta, maga Széll Kálmán volt. Inkább lemondott a pénzügyminiszterségről, mint hogy az újabb megterheltetésekhez hozzájáruljon s bár a király is megharagudott elhatározásáért, mégsem tágított és ott hagyta a miniszteri széket. Széll Kálmánnak érthető volt ez a magatartása. Nem egészen három év előtt vette át a pénzügyeket azzal az ambicióval, hogy kitartó, szívós munkával és szigorú programmal rendbe hozza az ország válságos pénzügyeit s éppen, mikor már látta volna munkájának némi eredményét, akkor állott elő az okkupáció pénzügyi terhe. Széll lemondása után a Tisza-kabinet is beadta lemondását, de ez inkább csak a forma kedvéért történt, mert a király nagyon is meg volt elégedve Tiszával s némi formalitások után újból őt bízta meg a kabinetalakítással. A pénzügyminiszteri tárcát egyideig ekor Tisza Kálmán vezette. Még csak az volt hátra, hogy Tisza és Andrássy Gyula gróf a delegációkban és az országgyűlésen a hatvanmilliós hitelt megszavaztassák. Mikor ez megtörtént, kezdetét is vette bosznia és Hercegovina megszállása.
Andrássy Gyula gróf igen könnyűnek tartotta ezt a feladatot s elbizakodottan hirdette, hogy katonabandával fog az osztrák-magyar hadsereg bemasírozni a megszállandó tartományokba, csakhogy ez a zenés kirándulás sokkal nehezebbnek mutatkozott a valóságban, mint ahogy ezt a nemes gróf elképzelte. A két tartomány mohamedán földesurai és szövetségesei vad fanatizmussal fogtak hozzá a védelemhez. Érdekük volt a védekezés, mert az okkupáció egyúttal az ő uralmuk megszünését is jelentette. A bosnyák agák és bégek ezekben a tartományokban, amint említettük már, a földesúri rendet alkották. Másféle viszonyok között ugyan, de úgy éltek ők is, mint a magyar földesúr jobbágyaival szemben. Kiváltságaik folytán a hatalom és a föld az ő kezükben volt, jobbágyaik pedig az ő hatalmuknak voltak alárendelve. A jobbágyság ebben a küzdelemben, mint elnyomott fél, gazdasági okokból volt érdekelve, s az urai ellen intézett lázadások nem is voltak egyebek gazdasági osztályharcnál, melynek a segítségével felszabadulásukat óhajtották elérni. S mivel keresztények voltak, Ausztria, mint katolikus állam, a keresztény érdekek címe alatt lépett védelmükre, holott az osztrák pártfogásnak igazi motívuma a dinasztikus terjeszkedéstől eltekintve, az volt főképpen, hogy az osztrák nagyipar számára új fogyasztó-területet akart biztosítani.
A bosnyák mohamedánok végét érezték hatalmuknak, mert a monarkhia az alkotmányt új alapokra fektette s kimondotta, hogy ezentúl a mohamedánok kiváltságai megszünnek, a keresztényekkel egyenlően fognak adót fizetni, katonáskodni és minden teherben részt venni, úrbéri jogaik megszüntetéséért azonban kárpótlást igért. Ezen előzmények után kezdődött 1878 július 27-én az okkupáció. Filippovics altábornagy bródi főhadiszállásáról küldte szét proklamációit a bosnyák tartományokba, kijelentvé, hogy nem mint ellenség, hanem mint jóbarát lépi át a hadsereg a határt, hogy rendet teremtsen a tartományokban és végét vesse az áldatlan zavaroknak. Az expedícióban leginkább magyar csapatok vettek részt; osztrák részről ellenben mindössze 16 ezredet mozgosítottak. Emiatt is nagy elégedetlenség volt az országban, tetézte aztán az elkeseredést nem sokkal a hadjárat megkezdése után a magláji ütközet híre, hol színmagyar katonákat a feldühödt felkerők a legnagyobb kegyetlenségek között meggyilkoltak. Ennek a vérengzésnek a hatása alatt, mivel éppen ekkor folytak az országos képviselőválasztások is, a nép haraggal fordult a kormánypárt főbb emberei ellen s Tisza Kálmánt, Jókait, Kállayt, Sennyeit, Zichy Nándor grófot, Somsichot és másokat kibuktatott kerületükből. A kibukottak más helyen mandátumhoz jutottak s így a szabadelvű pártnak sikerült 72 szavazat-többséget összehoznia. Ezen a választáson erősödött meg a függetlenségi párt, mely hetvennél több szavazattal került vissza a parlamentbe. Juúlius 29-én kezdődtek meg a hadműveletek, illetőleg ekkor lépte át a mozgosított sereg a Szávát s hozzáfogott a támadáshoz.
Nehezen ment a hadjárat, annyira, hogy a hadvezetőség csakhamar belátta, hogy újabb sereget kell mozgósítani, mivel az elszánt és hegyeik szakadékai mögül harcoló mohamedánok bandáival és guerillacsapataival eleinte nem bírta fölvenni a küzdelmet. Az ezredek egyes részeinek alig volt dolga, de viszont számos csapatnak a leghihetetlenebb gyötrődések között kellett a rendkívül veszedelmes és járhatatlan utakon szakadékok között előrehatolni. A katonákra borzasztó sors várt, ha a felkerők kezeibe kerültek. Megcsonkították, kínozták, szenvedtették őket s a legiszonyúbb kegyetlenségek között, miként Maglájnál is történt, pusztitották el életüket. Két hét mulva az okkupáció után kiderült, hogy nagyobb haderő nélkül nehéz lesz a lázadókat megfékezni, ennélfogva a hadvezetőség újabb és pedig nagyobb tömegű mozgósítást rendelt el s így vált csak lehetővé, hogy október közepe felé az okkupáció végre befejezést nyert. Figyelemre méltóak a hadjárat elesetteire vonatkozó adatok. Az okkupáció végrehajtására túlnyomóan magyar ezredek voltak mozgósítva, ennélfogva az elesettek és sebesültek számában is magyar ezredek érték el a legnagyobb rekordot. Az összes veszteség volt : 1 tábornok, 176 törzs- és főtiszt, 1 orvos, 1 gazdasági tisztviselő, 5006 főnyi legénység. Különféle betegségben elhúnyt 2233 ember, vagyis az összes veszteség 7418 embert tett ki.
Tizenöt osztrák tartományra jutott ebből a veszteségből 3220, míg Magyarország egymaga 4198 embert veszített. Egyes tartományok vesztesége, mint például Tirolé, még egy kiadósabb kocsmai verekedés nívóját sem érte el. Tirolból ugyanis meghalt 8, eltűnt 1 s megsebesült 17 ember. Még ennél is csekélyebb vesztesége volt Sziléziának, melynek katonái közül csupán egy halt meg és 3 megsebesült. A legnagyobb osztrák tartományok egyike, Csehország, 234 ember veszteséggel (halottak, sebesültek és eltüntek) vett részt a hadjáratban, úgyhogy a tizenöt osztrák tartomány a felét sem szolgáltatta a háború emberáldozatainak a magyarországi ezredek veszteségéhez képest. A fizetés ezért az áldozatért az volt, hogy Bosznia és Hercegovina osztrák igazgatás alá vétetett és a közigazgatás összes ágazataiban osztrák hivatalnokok foglalták el helyüket. A Tisza-kormánynak egyik legnehezebb és legválságosabb korszaka volt az 1876-78-i esztendő. A gazdasági kiegyezés, a keleti kérdés és a boszniai okkupáció állandóan a bukás veszedelmével kísérte a szabadelvű pártot, de a válságos viszonyok között, ha nehezen is, Tisza Kálmán azért mégis fenn tudta tartani pártjának és kormányának uralmát. Pedig 1878-ban másodszor is otthagyta a gazdasági kiegyezési törvényjavaslatok beterjesztésekor a szabadelvűpárti tagok egy része. Ekkor léptek ki a pártból többek között Szilágyi Dezső, Somsich Pál, Kerkápoly Károly, Horánszky Nándor, Paczolay János, Khuen-Héderváry Károly, Molnár Aladár, Pulszky Ágost és még többen.
Ezek voltak a “másodízben kilépettek”. ezek, valamint a független szbadelvűek, továbbá a Sennyey-féle “habarékpárt” 1878 tavaszán közjogi alapon álló egyesült ellenzék cím alatt egyesültek inkább koaliciós alapon, melyben mindenik párt megtartotta a maga programját, a kormány iránt való politikáját azonban egységes taktikára alapították. Ezt fejezte ki az új pártnak a közös programja is, mely a hangsúlyt azokra a kérdésekre helyezte, melyekben a pártok között nem volt eltérés, ellenben a saját programjára mindenki fentarthatta véleményét. Az egyesült ellenzéknek az a szervi hibája volt, hogy nem egységes elvi alap tartotta össze s ez megbénította legtöbb akcióját a kormánnyal szemben. S mikor Tisza Kálmán 1881-ben a közigazgatási reformot napirendre tűzte, az egyesült ellenzék az elvi álláspontok többfélesége miatt annyira nem tudott ebben a kérdésben sem megegyezni, hogy a párt már fel is bomlott volna, ha a vezetők ki nem jelentik, hogy egységes program egyik csoport számára sem kötelező. A züllés előtt álló párt ekkor újra szerveződött közjogi ellenzék, vagy mérsékelt ellenzék címen. Az új párthoz csatlakozott Grünwald Béla is s a szabadelvű pártnak egy-két olyan tagja, kik a közigazgatási reform kérdésében a mérsékelt ellenzék sorai között meggyőződésüket szabadabban követhették.
Az új országgyűlés megnyitása után, a felirati vitában az ellenzék nagy csapást készült mérni Tisza Kálmánra. A szabadelvű párt felirata is, mely Szlávy József vezetése alatt jött létre, nem tartalmazott bizalmi nyilatkozatot a kormány iránt, még kevésbé az ellenzéké. Ha ekkor az ellenzék is elfogadja a Szlávy-féle feliratot, Tisza Kálmán alighanem megbukik, mert okvetlenül fel kellett volna vetnie a bizalmi kérdést s előreláthatólag leszavazták volna. Apponyi Albert azonban azt a taktikai hibát követte el, hogy a Szlávy felirati javaslatának elvetését ajánlotta azzal, hogy mondja ki a Ház a bizalmatlanságot a kormány ellen. Ez a támadás a málladozó szabadelvű pártot újra egyesítette, Tisza erős kézzel megragadta pártja fölött a vezetést s Apponyi indítványát leszavaztatta. Ezzel aztán meg is menekült attól a válságtól, mely őt és pártját a bukás bekövetkezésével fenyegette. Támadták ugyan ezután is, különösen az okkupáció miatt az interpellációk egész özöne érte, de már ezek nem árthattak neki. Hivatkozott a monarchia érdekére, az adott kényszerállapotokra s a kitörőben levő viharok erejét elhárította kormánya felől. Ezekben az években sokféle megpróbáltatás, válság és balszerencse érte az országot, sőt, mikor az okkupáció izgalmai is elsimultak, nemsokára, pár hónap mulva az elemek bősz csapása is rázúdult az Alföld tiszamenti részére, hogy újabb izgalomba és gyászba borítsa az országot.
Szeged és vidéke 1879 elején ugyanis az árvíz martalékává lett.
Rettenetes veszedelem látogatta meg 1879 március 5-12. napjaiban Szeged városát. A nagymérvű esőzések és a tavaszi hóolvadás következtében a Tisza vize úgy megnövekedett, hogy két lábnyival magasabbra duzzadt fel. A katasztrófa március elején minden órában nagyobb és nagyobb biztossággal közeledett a szép alföldi városra, míg végre március 5. és 6. közti éjjel a vízár megkezdte a rohamot a szerencsétlen város ellen. Ekkor szakította át a várostól északra levő percsorai töltést, aztán nekizúdult Algyő és Tápé tiszaparti községeknek és elsöpörte azokat. Egy másik rohanó ár Dorozsma községet pusztította el s ezzel körülfogta Szegedet, melyet az osztrák állami vasút, az alföldi vasút töltései és a baktói töltés védtek. Az elöntött községek és tanyák lakói a vízből kiemelkedő töltésekre menekültek s ott vártak a segítségre napokon át. Egy részük Szegedre futott, aztán szertevitték őket Vásárhelyre, Szentesre, Csongrádba, Temesvárra. A városi hatóság eközben mindent elkövetett a belső töltések védésére. Március 8. és 9. borzasztó küzdelmek között telt el. A lakosság csak a saját vagyonának mentésére gondolt s erőszakkal sem lehetett közmunkára fogni.
Mindenki előkészületet tette a menekülésre. A főváros felé a vasúti közlekedés megszünvén, csak Temesvár irányában jártak a vonatok. Erről a vidékről hozatott munkásokat is Lukács György, a kormánybiztos. Egy nap mulva már az a remény éledt, hogyha közbe nem jön valami, leküzdhetik a víz erejét s megmenthetik a várost. Egy ideig nyugodtak voltak a kedélyek, de délután ismét olyan szilaj szél kerekedett, hogy az áradat folytonosan nőtt és a hullámok már a töltéseket ostromolták. Március 12-én hajnali két óra felé a makkos erdőnél a viharzó víz fölszakította a töltést olyan hatalmas erővel, hogy az ott lévő munkások közül is sokat elsodort. Több katona és honvéd is, kiket a töltés őrzésére rendeltek, odaveszett. A városházán együtt ülő vészbizottság értesülvén a vész beálltáról, sírva adta ki a rendeletet a vészharangok meghúzására. Az éjszaka borzalmai leírhatatlanok voltak. Az emberek a tulsó part felé menekültek Uj-szegedre, melyet hajóhíd kötött össze a várossal. Legtöbben azonban azt hitték, hogy a házak elég oltalmat nyujtanak s otthon maradtak. A víz legelőször a Rókust s azután a felső városrészt lepte el s 3 órakor már a város nagy része el volt öntve, virradatra pedig az alantabb fekvő helyeken 8-10 lábnyi magasan állt a víz és emelkedett folytonosan. Zúgva járt az áradat uccáról-uccára, s néhány pillanat alatt már torlaszokat emelt gerendákból, deszkákból, házi szerekből, majd háztetőkből, ólakból, bútorokból. Föltépte elég korán a deszkajárdákat is, úgyhogy ez a sokféle torlaszszerű akadály a mentést is lehetetlenné tette.
Fokozta a pánikot az, hogy a gázcsövek is megromlottak és a lámpák kialudtak. A rettenetes éjszakában egyszerre csak tűz támadt, egy mészégető kigyult és a gyufagyár felrobbant. Az uccákon volt ugyan néhány ladik készenlétben, csakhogy ezekkel a mind nagyobb számmal áramló törmelékek között alig lehetett tovahaladni. A házfedelek, fák, kútágasok megteltek emberekkel, de nem telt bele még két óra sem és a gyönge anyagokból épített házak nagy része összeomolni és roskadozni kezdett. Mire március 13-a felvirradt a városra, Szeged nagy része már romokban hevert. Ugy szólván percről-percre dőltek össze a házak, hogy emberi vagyont és életet maguk alá temessenek. Borzasztó jelenetek tárultak a szem elé mindenütt. A víz holtesteket, állati hullákat, bútordarabokat sodort magával s a felsővárosban megtörtént az is, hogy egy halottat koporsójával együtt hajtott az ár tova. Egy kereskedő feleségével, négy gyermekével, anyjával, cselédjeivel jutott az árba, mely elragadta örökre. Ilyen halál meglehetősen sok történt. A katasztrófa olyan óriási volt, hogy egész Szegedet tönkretette. Mindössze alig pár száz ház volt, mely kiállotta a veszélyt, de ezek is tetemesen megrongálódtak. Ellenben már az első két napon 4000 ház elpusztult. A vihar március 13-án is egész nap dult s estére még inkább fokozódott.
Az időjárás télire fordulván, kemény fagy állott be, ami a házakból kiszorult és a töltéseken, Uj-Szegeden vagy más pontokon virrasztó nők, gyermekek és öregek helyzetét kétségbeesetté tette. A vizsgálat megállapította, hogy az árvíznek 151 emberáldozata volt, akik mingyárt a katasztrófa napjaiban meghaltak, ellenben igen sok volt a betegek száma is, kikből szintén sokan meghaltak. Rombadőlt összesen 5585 ház s az egész városból 417 épület, illetőleg 334 lakóház maradt épségben. A kárt tízmillió nyolcszázezer koronára becsülték. Március 17-én a király személyesen meglátogatta a vésszel sujtott várost s maga iparkodott vigasztalni a földönfutóvá vált embereket, azzal biztatva őket, hogy Szeged szebb lesz, mint aminő volt. A király tetemes összeget bocsájtott a károsultak rendelkezésére, de ugyanezt tették világszerte s Bécsben, Berlinben s Európa minden nagyobb városában gyűjtéseket folytattak az árvízkárosultak felsegítésére. A magyar képviselőház nyomban elhatározta, hogy kormánybiztos kiküldése mellett az árvízkárosultak élelmezésére és ellátására minden lehető segélyforrást megnyit. A főváros naponkint 10.000 darab kenyeret küldött Szegedre, a kormány tizenkétezret s ugyanakkor Eötvös Károly indítványára azt is kimondotta, hogy az árvíz által sujtott vidéken az adóbehajtás felfüggesztetik s egymillió forintot bocsátanak ideiglenesen a károsultak támogatására.
Az országgyülési pártok között a hetvenes években egy új irányzat kezdte felütni fejét, melynek, ha nem is tekintélyes, de elég szép számú hívei voltak s németországi mintára nálunk is a felekezeti gyülölség meghonosításával iparkodott politikai tőkét kovácsolni magának. Ez volt az antiszemitizmus. A Parlamentben heves viták folytak nem egyszer a zsidókról, a tapolcai választókerület pedig egyenesen felírt az országgyüléshez a zsidók egyenjogusításának és egyéb jogainak megszüntetése tárgyában. Szidták, átkozták a zsidókat jobbra-balra, parlamentben és parlamenten kívül, figyelmen kívül hagyván azt a kétségtelen tényt, hogy a magyarországi zsidóságnak az ország felvirágoztatása körül rendkívüli érdemei voltak. Az antiszemita pártnak első igazi s mondhatni világra szóló szereplését a tiszaeszlári pör néven ismeretes birói eljárás tetőzte be. Nemcsak az országot hozta forrongásba 1882 április 1-én ez az eset, hanem a külföld figyelmét is Magyarországra terelte s hónapokon át a legnagyobb izgalomban tartotta. Szomorú idők voltak ezek a magyar társadalom életében s szomorú emlékeket kavart fel még évek multán is e sajnálatos esemény. A hírhedt eset abból támadt, hogy a Verghovay Gyula szerkesztésében megjelenő Függetlenség című lap 1882 tavaszán egy vidéki tudósítást közölt egy Solymosi Eszter nevü tiszaeszlári leányzó eltünéséről.
Az esetet a tudósító úgy adta elő, hogy 1882. április 1-én, a zsidó pesach ünnep kezdetén, mikor Tiszaeszláron a zsinagógában négy vidéki sakter pályázott az ottani sakter-állásra, a tizennégyéves Solymosi Eszter nevű parasztleány a zsinagóga táján titokzatos körülmények között eltünt. A parlament ülésén Ónody Géza interpellációt terjesztett elő “a zsinagógában eltünt keresztény leányról” s az interpelláció után egyszerre kitört a vérvád meséje. Azt híresztelték mindenfelé, hogy a zsidók húsvéti szertartásaikhoz a keresztény leányzónak vérét vették s a holttestet eltüntették. Hiába akarták a jobbak argumentumokkal meggyőzni az elfogultakat a vád lehetetlen voltáról, a sajtó és a közönség megtorlást követelt. Solymosi Eszter tragédiájának híre bejárta az egész világot s mindenütt abban a kiszinezett torzitásban, ahogyan az antiszemita sajtó ezt az esetet heteken át hónapokon át tárgyalta. Végül már senki sem akarta elhinni, hogy Solymosi Eszter balesetnek, öngyilkosságnak vagy egyéb szerencsétlenségnek lehetett áldozata, ellenben annál nagyobb hitelre talált a zsidók által való megöletésének vak elfogultsággal kieszelt meséje. Ugy látszott, hogy mindazok a becses kultúrális értékek, melyeket a magyar szabadelvűség legdíszesebb kincse gyanánt őrzött és fejlesztett, egyszerre sárba hullanak egy tendenciózusan forszirozott történet felvetésével, melynek valódi célja a felekezeti gyülölség és üldözés lángralobbantása volt.
A vád elkészült és szólt eképpen : Scharf József egyházfi 14 éves fia, Scharf Móric látta, mikor apja Solymosi Esztert bevezette a templomba s a templomajtó kulcslyukán szintén látta, midőn a leány száját a sakterek betömték, torkát elmetszették és a vérét vették. A lapok óriási terjedelmű tudósítások visszatükrözték a tiszamenti kis magyar község felfordult életét, szenzációját és egész őrületét. Pár nap alatt Solymosi Eszter szomorú eltünése olyan világrendítő szenzációvá nőtte ki magát, mely nem hagyott közönyösen egyetlen élő lelket sem az országban. Legnagyobb izgalom magában a községben uralkodott. Hivatalos emberek, csendőrök, ujságírók, ügyvédek, orvosok, ügyészek, bírák, professzorok fordultak meg a községben s a már meglevő izgalom újabb és újabb tápanyagot talált. Nem is volt már egyébről szó és a kedélyek lecsöndesítését nem is lehetett egyébtől remélni, mint egy szabályszerűen lefolytatott bírói vizsgálattól, mely a tények rideg valóságában állítsa oda a közvélemény elé a képzelt rémdráma minden szenzációját. Nem arról volt szó, hogy a vétkest futni engedjék, hanem hogy egy tisztán felekezeti gyülölségre alapított hajsza ebben a jellegben ne tombolhasson olyan ártatlanok és pedig százezrek rovására, kik egyetlengondolatukkal sem szolgáltak rá arra, hogy a törvény védelme alá helyezett biztonságuk a szenvedélyektől felgyújtott tömeg féktelenségeinek zsákmányává legyen.
A tiszaeszlári zsidók, hogy a meggyalázó vádat magukról elhárítsák, valahol egy leányhullát kerítettek, melyet a Tiszán tutajosokkal leusztattak s Tiszadadán, a part közelében eltemettek, mintha Solymosi Eszter maga ölte volna magát a Tiszába. A vizsgálat során a hatóság rendeletére a holtestet exhumálták s a feloszlásnak indult tetemben sokan ráismerni véltek az eltűnt leányzóra, mások ellenben tagadták a személyazonosságot. A megyei orvosok bár a hulláról minden haj és szőr le volt málva, azt konstatálták, hogy ez nem lehetett a Solymosi Eszteré, hanem egy szőke nőé. Eszter ugyanis barna volt. A felülvizsgálatra leküldött egyetemi orvostanárok ellenben a már teljesen rothadásban levő hullában Solymosi Esztert ismerték fel. Ilyen ellentétes, összevissza és egymásnak ellentmondó véleményekkel indult meg a vizsgálat, mely egy évnél tovább tartott. A végtárgyalás 1883 június 19-től augusztus 3-áig húzódott s itt Eötvös Károly fejtett ki rendkívüli munkát, mint védőügyvéd, olyan sikerrel, ami páratlan volt a maga nemében. Eötvös rendkívüli ébersége, eszessége, igazságérzete és hat óránál tovább tartó védbeszéde kiderítette, hogy Scharf Móricot apja és a sakterek ellen való vallomásra, illetőleg vádra egy törvényszéki írnok tanította be, aki egykor emberölésért tizenöt évi fegyházat viselt. Kiderítette továbbá, hogy a vád alá helyezett zsidókat és hullacsempészeket a legbrutálisabb eszközökkel vallatták.
A végtárgyalás azzal végződött, hogy a nyíregyházi törvényszék az összes vádlottakat felmentette, a felsőbb bíróságok pedig az ítéletet megerősítették. A vérvád kitalálóinak mindez nem volt elég. Ezek a törvényszéki tárgyalás után is azt hirdették, hogy mindaddig, amíg Solymosi Eszter hullája elő nem kerül, a zsidók a vérvád gyanuja alól nem tisztázták magukat. A fővárosban is a lapok által felbujtatott csőcselék körében olyan ellenséges hangulat uralkodott a zsidók iránt, hogy számos zsidó kereskedő üzletét kirabolták, házuk ablakait beverték, őket megtámadták, úgyhogy a zsidóüldözés a vidékre is kihatott s különösen Zala, Somogy és Pozsony megyékben nagyobb rablásokig, gyújtogatásokig s a zsidók megtámadásáig fokozódott. A zsidókérdés gyulékony volta és az ebből keletkező túlérzékenység voltak okozói annak a tragédiának is, mely a Wahrmann-Batthyány párbajt előidézte. Wahrmann ügyvéd, aki meglehetősen gazdag volt, titokban megesküdött egy dúsgazdag földbirtokos leányával. Miután a fiatalok szerették egymást, de a szülők ellenezték a házasságot, úgy egyeztek meg, hogy a leány a szülői háznál marad mindaddig, amíg a szülők engedékenyebbé válnak. Igy is történt. Közben azonban a szülők jobbnak látták, ha leányukat a vagyontalan, de előkelő származású gróf Batthyány Ödönhöz adják, aki a már megesküdött menyasszonnyal házasságra is lépett.
Ekkor Wahrmann provokáltatta a grófot és pisztolypárbajban agyonlőtte. A tiszaeszlári események hullámaiban ez a tragédia szintén meglehetős nagy izgalmakat szült.
Nem sokkal ezen események után egy másik borzalmas eset rázta meg az országot. Az utolsó országbírónak, gróf Majláth Györgynek, a későbbi Majláth Gusztáv Károly erdélyi róm. kath. püspök édesapjának a meggyilkolása keltette fel ország és európaszerte az emberek megdöbbenését. A fővárosban 1883 március 29-én az a hír terjedt el, hogy Majláth György országbírót ágyában meggyilkolva találták. Az országbíró inasa, Berecz jelentette fel az esetet, mindjárt reggel, midőn gazdájához bemenve, őt kendővel betömött szájjal és zsineggel meghurkolt nyakkal, megfulladva találta az ágyában. A rendőrség rögtön megindította a nyomozást s a vizsgálat adatai csakhamar arra a nyomra vezettek, hogy a gyilkosságban az országbíró inasa, Berecz nem lehet ártatlan. A feljelentést azért tette, így állapította meg a rendőrség, hogy a gyilkosság gyanuját ezzel is elterelje magától. A rendőrségi nyomozásnak egy ideig csekély eredménye volt, mert a tettesek megszöktek s nem lehetett őket rögtön kézrekeríteni.
De csakhamar kiderült a tényállás, hogy Berencz két cinkostársát, Spanga Pált és Pitély Józsfet még az est folyamán elrejtette a lakásban s mikor az országbíró hazatért és lefeküdt, berontottak a hálószobába, hol az agg Majláthtal csak meglehetős erős küzdelem után tudtak végezni. A gyilkosságban állítólag Berecz nem vett részt, hanem csak mint felbujtó működött közre. A budai Fortuna című épületben tartotta meg a törvényszék a gyilkosok fölött a végtárgyalást s mind a hármat kötél által való halálra ítélte. Az ítélet úgy született, hogy mivel Spanga töredelmes magábaszállást mutatott, kegyelemképpen elsőnek akasztassék fel. Másodiknak Pitély s harmadiknak Berecz olyan formán, hogy társaik felakasztását végig szemléljék. A kivégzés napja 1884 február 23-án volt. Érdekes volt azonban, hogy a nép mindvégig a gyilkosok mellett foglalt állást s olyan nagy mértékben nyilvánította rokonszenvét mellettük, hogy a rendőrségnek lázadástól kellett tartania. Zavargások nélkül nem is ment végbe a kivégzés, bárha már egy nappal előbb gyalog és lovascsapatok az egész ucca környékét megszállva tartották. A lázongó tömeg a kerepesi-úti gyűjtőfogház összes ablakait beverte és ki akarta szabadítani a foglyokat. Erre a rendőrség és a katonaság szétverte a tömeget és egy csomó embert leltartóztatott. A kivégzés napján, miután a népet nem engedték az épület közelébe, tüntetésen kívül egyéb nem történt. A nép állandóan a mágnásokat szidalmazta s valahányszor feltünt a Kerepesi úton egy-egy főúri fogat, a néptömeg a benne ülőket hatalmasan lehurrogta.
A mágnások ugyanis nagy számmal jelentek meg a rémes látványosság szemlélésére. Hét órakor reggel, a fogházzal szemben lévő tót templom harangjának jeladására vette kezdetét a szomorú exekució, amiben megint az volt sajátszerű, hogy a külső néptömeg zajongása egészen az udvarra behatolt. A karhatalom elhelyezkedett az udvaron s a kordonon kívül a mágnások, színészek, írók és más érdeklődők helyezkedtek el. Az ítéletek felolvasása után gyorsan ment a kivégzés. Mialatt Kozárek hóhér Spanga Pált akasztotta, Pitély és Berecz fegyőrök fedezete mellett, egy deszkából összeállított spanyolfal mögött állottak, úgyhogy a közvetlen közelükben végbe menő kivégzés legkisebb mozzanatát is láthatták és hallhatták. Spanga és Pitély rövid beszédet is intéztek a közönséghez, amelynek lényege az volt, hogy engedelmet kérnek a mágnásoktól az országbíró meggyilkolásáért. Berecz ellenben keményen viselte magát. Káromkodott és átkozta bíráit, akik igazságtalanul ítélték halálra. De nem sokáig kiabálhatott, mert a dobosok megperdítették a dobokat. Kozárek legényei pedig villámgyorsan a bitófa alá hurcolták, ahol pár perc mulva meghalt. A sajtó liberálisabb része - a gyilkosok kivégzése alkalmából - nyomban szót emelt a kivégzésnél alkalmazott szégyenletes kegyetlenségek ellen.
Kimondta nyíltan, hogy szégyenére válik az igazságszolgáltatásnak az olyan törvény, mely nem elégszik meg a bűnös ártalmatlanná tételével, hanem a bosszuálló hatalom palástjába burkolózva, odaáll a bitófa elé és ezerszeresen fokozott kiadásban elköveti ugyanazt a bűnt, melynek e követéséért a vétkest bünteti. Erőteljesen tiltakozott az ellen, hogy a kivégzések látványos mutatványok szinvonalára süllyesztessenek és az emberi érzés nevében követelte, hogy ezután a kivégzéseknél, amennyiben azok a halálbüntetés végleges eltörléséig egyelőre még érvényben maradnának, a bíróság ne alkalmazhasson sem súlyosbító, sem borzadásra szánt külsőségeket. Majláth György országbíró 1867-től 1883 március végéig viselte méltóságát. Ez a közjogi tisztség azt jelentette, hogy az országbíró volt nemcsak a Kúriának, hanem a felsőháznak is elnöke. Halála után a két elnökség kétfelé választatott s külön-külön személlyel lett betöltve.
Az 1881-84-iki országgyűlési ciklus alatt a Tisza-kormány már szerencsésen átlábolt azokon a válságokon, amelyek eddig minduntalan megingatták a pozicióját. Elég szerencsével kezelte a kormány a nemzetiségi kérdést is, amiben segítette őt az a kedvező alakulás, hogy Bosznia-Hercegovina mozgolódása és a szerb-török háború alkalmával a délszláv és a pánszláv politika egészen erejét vesztette.
Mialatt éppen ezekben az időkben Auszriát a belső pártküzdelmek sorvasztották, Magyarország a nagy-nagy megpróbáltatások után elég kielégítő eredménnyel haladt a konszolidáció útján. Tisza Kálmán kétségtelenül erősen konzervatív szellemű politikus volt, de ha szükség volt rá, tudott megalkudni is és ügyes taktikával kerülte ki a nehézségeket, ahelyett, hogy gyökeres megoldásokra törekedett volna. Politikáját ő maga jellemezte legtalálóbban egyik beszédében. “Bátraknak kell lennünk nemcsak személyesen, hanem a politikában is és mégis óvakodnunk kell a vakmerőségtől. Nekünk okosoknak és előrelátóknak kell lennünk, de fölöttébb vigyázni egyszersmint, nehogy ezen két, magában megbecsülhetetlen tulajdonság túlzása által gyáva politikát kövessünk s óvatosságból magunk adjuk föl azt, amit veszélyeztetni nem akarunk.” Gyakran támadták is azért, hogy nagy ügyességet fejt ugyan ki a pártokkal és az egyénekkel való bánásmódban, de nem ragaszkodik szilárdan elvekhez s hatalmát s annak tartósságát inkább ügyességének, taktikázásának köszönheti, semmint a kitűzött irányokhoz való ragaszkodásnak. Politikájának hatását a román nemzetiségi párt érezte meg legelőször. Ez a párt a kiegyezés utáni parlamentben meglehetősen tekintélyes számmal volt képviselve, a nyolcvanas évek elejétől kezdve azonban a passzivitás álláspontjára helyezkedett, miután belátta, hogy nem képes programját megfelelő sikerrel képviselni.
Tisza Kálmán kihasználta ezt a változást is s inkább a kormány pártjába való bevonással iparkodott a nemzetiségi képviselőket megnyerni. Sikerült is ez neki annyira, hogy a szabadelvűpártnak mindaddig, amíg ő volt a vezére, a nemzetiségi, de szabadelvű programmal megválasztott képviselők a legmegbízhatóbb támaszai lettek. A parlamentet és a közéletet megzavarták koronként egyes botrányok, mint a rendjelközvetítési botrány, mely egy nagyobbszabású pörrel végződött, de ezek a Tisza hatalmi pozicióját alig tudták érinteni. Ez időben történt a fővárosi rendőrség újjászervezésének kezdete is, mellyel aztán megszünt a főváros közbiztonsági szolgálatának az a korszaka, mely, mint egészen korhadt és korrupt rendszer, Thaisz Elek főkapitánytól kapta elnevezését. A Thaisz-korszak 1867-től 1888-ig tartott Budapesten. Ez idő alatt Thaisz Elek rendőrsége látta el a főváros közbiztonságát. Bizonyos, hogy ebben az időben a budapesti rendőrségről nem lehetett elmondani azt, hogy hivatása magaslatán állott. Maga Thaisz tehetséges ember volt, rosszhírű házassága sodorta bele azokba a visszaélésekbe, amelyek a vezetése alatt álló rendőrségnél rövid idő alatt rendszerré emelkedtek. Felesége révén ugyanis összeköttetésbe és rokoni viszonyba jutott a legkétesebb elemekkel. Házassága úgy történt, hogy feleségét, aki egy nagyobb mulatóban volt alkalmazva, megszöktette férjétől s kénytelen volt ennek a házasságnak összes konzekvenciáit viselni.
A rendőrség bizalmas szolgálatainak ellátására felesége rokonait vagy protezsáltjait alkalmazva, úgyhogy ezeknek meglehetős befolyásuk lett, mellyel szívesen és mindig visszaéltek, ha anyagi hasznuk mutatkozott belőle. A pesti nép ekkor már azt is tudta, hogy a rendőrségen mindent ki lehet vinni, ha Thais Eleknének az ajánlólevelével vagy protekciójával lép fel az illető. Ennélfogva keresték a kegyeit, sőt voltak ügynökök, akik provizió ellenében készséggel közvetítették az ismeretséget, melynek vége az lett, hogy az ügyes-bajos embernek megfelelő sápért Thaisz Elekné megígérte a támogatást. Amilyen volt ez a rendszer, olyanok voltak a közegei is. Igaz, hogy az akkori viszonyok mentik Thaisz rendszerét, mert nem lévén képzett, elegendő számú és rendes fizetésű rendőrség, olyan elemekkel volt kénytelen dolgozni, amilyet éppen talált. Nagy rendőri állományra pedig szükség volt éppen a kiegyezés után, mert az addigi Prottmann-féle osztrák rendőrség inkább politikai rendőrség volt, mely arra vetette minden igyekezetét, hogy összeesküvéseket, lázadásokat leplezzen le és politikailag kompromittált magyar embereket tartson megfigyelés alatt. Közbiztonsági szempontból ez a rendőrség nem sokat ért, úgyhogy a monarkhia minden részéből összesereglett csavargóknak, tolvajoknak és betörőknek valóságos Mekkája lett a magyar főváros. Thaisz Eleknek, aki ügyvédből lett Pest város főkapitánya, éppen a közbiztonságot kellett az új korszak alatt megszilárdítania.
Mivel ehhez nem voltak megfelelő eszközei, úgy segített magán, hogy a rendőrség kötelékében a leghirhedtebb alakokat is alkalmazta. Sok tekintetben bevált az a példaszó, hogy a tolvajból válik a jó zsandár, mert a Thaisz-korszak minden hájjal megkent, bizalmas alkalmazottjai a főváros tolvajvilágának minden titkait ismerték. Ők ismét besúgókat tartottak maguk mellett, akiknek nem volt ugyan fizetésük, de kárpótolva lettek egy-egy koncesszió vagy egyéb jog és kedvezmény megkapásával s továbbra is a rendőrség besúgói maradtak. Sőt mikor nagyon meg volt szorulva a rendőrség valami nagyobbszabású mozgalom alkalmával, mint török-barát tüntetések és oroszellenes népgyűlés idején vagy az úgynevezett székelypucs szervezése alkalmával, egyszerűen úgy segített magán ilyenkor, hogy a hordárokat tömegesen beidéztette és titkos rendőri szolgálatokra alkalmazta. A hordár-detektívek természetesen sokszor keltettek nagy derültséget túlbuzgó munkájukkal. A székely pucs leleplezése idején is megtörtént, mikor azt a parancsot, hogy Helfi Ignácot megfigyelés alatt tartsák, úgy értelmezték, hogy Helfinek minden lépésére ügyelniök kell s behatoltak a lakásába s egy részük az előszobában aludt, más részük az ebédlőben figyelte Helfit. A főkapitányság később utasította őket, hogy óvatosabban járjanak el, amit ismét úgy értelmeztek, hogy folytonosan a nyomában voltak a gyanusítottaknak.
Helfivel történt az is, hogy mikor a parlamentbe akart hajtatni, két hordár nyomban a kocsi bakján termett, egy pedig elhelyezkedett a kocsiban s így kísérték a parlamentig, sőt még oda is bekísérték volna, ha a háznagy ki nem utasítja őket. A Thaisz-féle rendőrség működésének ezek azonban csak a komikus részletei. De ebből a rendszerből sem a közbiztonságra, sem a főváros hírnevére semmi jó nem származhatott. A rendszer azért jó ideig mégsem borult fel, mivel Thaisz Eleket az udvar kegye tartotta. A király budapesti látogatásai alkalmával és általában az osztrákellenes tüntetéseknél Thaisz Elek mindig a legmegbízhatóbb embernek mutatkozott s csak nagynehezen és jó későre, mikor már nem lehetett tovább takarni a tizenöt évnél tovább tartó korrupciós rendszer visszaéléseit, küldött a kormány vizsgálóbiztost a rendőrség működésének ellenőrzésére s egy év mulva, 1886-ban aztán Thaisz Elek is beadta a lemondását, hogy Török János főkapitány számára engedje át a fővárosi rendőrség vezetését. A Thaisz-korszak ezzel megszünt véglegesen, de emléke a főváros történetében külön lapot fog követelni a maga számára. Az 1885-i esztendő némi mozgalmasságot hozott a politikába azzal, hogy Tisza Kálmán február elején törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé a főrendháznak felsőházzá való átalakításáról.
A javaslat szerint a születési és címzetes mágnások közül meghívandók a Cs. és kir. főhercegek, a zászlós urak, vagyis az udvar törvényes főtisztviselői, a legalább 3000 frt egyenes adót fizető született mágnások, a 3000 frtnál többet adózó nemmágnás földesurak és gyárosok, a hitfelekezetek főpapjai és egyházi főnökei közül a római kat., gör. kat., gör. keleti, román és szerb megyés érsekek és püspökök, a két protestáns egyház öt-öt püspükéből és egyházkerületi főgondnokából választás szerint 3-3 püspök és 3-3 főgondnok, az unitáriusok és zsidók közül egy-egy főpap. A kimaradó főispánok, címzetes püspökök és indigenák helyett, a legtöbb adót fizető mágnások számarányában, negyed, legfölebb egy harmadrészben a kormány oly jeles hazafiakat terjeszthet a király elé, kik a főhivatalok, a tudomány, ipar, kereskedelem, irodalom vagy művészet körül maguknak kiváló érdemeket szereztek. A törvényjavaslat megállapította továbbá, hogy a felsőház hatásköréhez tartozik nemcsak a képviselőház munkásságának ellenőrzése és a hozott törvények esetleges módosítása, de némely tárgyra nézve a kezdeményezési jog is, miután éppen a parlamentben történtek olyan felszólalások több ízben, melyek kétségbe vonták a főrendiház kezdeményezési jogosultságát. A főrendiház, mikor tárgyalás alá vette a javaslatot, először egy százas bizottságot jelölt ki a referálás megtételére.
A bizottság nem fogadta el a felsőház címet, ellenben elfogadta a háromezer forintos cenzust és a hitfelekezetek főpapjaira vonatkozó jvaslatot az izraelitáké kivételével. Az izraeliták főrendi képviseletét azért kívánta mellőzni, mivel a zsidók egyházilag nincsenek szervezve. A kezdeményezés jogát szintén fenntartották maguknak, a kinevezendő főrendeket illetőleg azonban csak ötven egyén kinevezését fogadták el. Ez volt a főrendiház álláspontja a javaslattal szemben, melyet csekély módosítással hosszas vita és az ellenzék heves tiltakozása után a képviselőház 86 szótöbbséggel elfogadott. Országos szempontból igen fontos és nagy jelentőségű esemény volt az 1885-iki országos kiállítás. Nagy dolog volt ez, mert az évszázadok óta elnyomatás alatt tartott országnak most kínálkozott az első alkalom arra, hogy ipari, gazdasági és kereskedelmi fejlődéséről, a maga szerény eszközei szerint a világ előtt tanuságot tegyen. A negyvenes évek ipari kiállításaitól eltekintve, melyek Kossuth Lajos elkes agitációi nyomán keletkeztek, most volt az első alkalom, hogy az ország bemutassa a maga kultúrális haladásának ipari és gazdasági eredményeit. Nevezetes nap volt, mikor a Városliget területén rendezett kiállítást Ferenc József magyar király az összes diplomáciai képviselők, az osztrák és közös miniszterek s a külállamok megbízottjai jelenlétében megnyitotta. Évtizedek óta talál ezúttal szerepelt Magyarország a külföld előtt a maga nemzeti önálóságát megillető jelentőségben.
A király, a trónörökös jelenléte, továbbá az udvar tagjainak, a minisztériumoknak és a diplomáciának a képviselete azt jelképezte, hogy Magyarország önálló állami létének jelentős határfordulójára jutott.
A béke és kölcsönös megelégedés napjai nem sokáit tartottak. Az 1885-iki kiállítás nagy sikere azonban alkalmasnak látszott arra is, hogy az ellenzéki pártokat és az ország ellenzéki közvéleményét kiengesztelje Tisza Kálmán személye és politikája iránt. Tisza Kálmán ugyanis most állott hatalmának a tetőpontján s pártja olyan szervezetten és egységesen tömörült körülötte, hogy az ellenzék minden akciója hajótörést szenvedett ellene. Azonban alig telt el egy esztendő s a sajtónak valóságos forradalmi állapotok között kellett a megsértett nemzetközi önérzet jogos felháborodását tomácsolnia. Annyit kétségtelenül meg lehetett állapítani, ez az eset, mely Janszky-ügy néven írta be emlékezetét a történelem lapjaira, a legnagyobb forrongást okozta az ország hangulatában. A dolog úgy történt, hogy 1886 május 21-én, Buda vára visszavételének évfordulója napján, Janszky Lajos cs. és kir. vezérőrnagy, egy közös gyalogdandár parancsnoka, a budavári temetőben megkoszorúzta Hentzi tábornoknak, Budavára 1849-iki osztrák védőjének sírját.
Maga ez a tény, feltéve, hogy mint magánjellegű kegyeletnyilvánítás történik, még nem zavarta volna fel a főváros nyugalmát, ha Janszky el nem követi azt a tapintatlan provokációt, hogy maga köré gyűjtvén a Budapesten állomásozó műszaki csapatok tisztjeit, azok társaságában vonult a budai temetőbe s Hentzi sírját nemcsak megkoszorúzta, hanem olyan beszéd kíséretében nyilvánította kegyeletét, mely egyenesen szándékos kihívása volt a nemzet felháborodásának. Janszky beszédében ugyanis azt ajánlotta a tiszteknek, hogy vegyék mintaképül Hentzi tábornokot, aki az uralkodó iránt való hűségében hullatta vérét és a lázadók legcsábítóbb ajánlatai sem voltak képesek az osztrák ház és a katonai becsület iránt való hűségétől eltántorítani. Ez a beszéd még ebben az enyhe és rövid kivonatban is a legbrutálisabb sértést vágta oda a nemzet arcába. Két napig azonban nem tudott senki a dologról. Ekkor azonban a függetlenségi lapok részletesen megírták aztán az esetet és követelték a legszigorúbb vizsgálat megindítását. A beszéd ismertetése óriási hatást tett. Megmozdult az ucca és olyan fenyegető magatartást öltött, minőt akkor szokott, mikor nagyon komoly dolgok vannak készülőben. Az egyetemi ifjúság és a főváros polgársága hatalmas tüntető menetben vonult Janszky tábornok lakása elé s miután összes ablakait betörte és őt macskazenével inzultálta, a legdühösebb szavakkal adott haragjának kifejezést.
A híres tüntetési négyszög, a
De még ez a véres lecke sem volt elég hathatós arra, hogy a tömeg lecsöndesedjék. Napról-napra megújultak a tüntetések, melyeknek csak úgy tudott véget vetni a parancsnokság, hogy a helyőrséget mozgósította és előre megállapított haditerv szerint vezette a tüntetők ellen. Talpon volt az egész katonaság, mely különböző irányokból indulva, a tömeget összeszorította és megadásra kényszerítette. Az izgalmak nagyságáról és a tüntetések méretéről fogalmat ad az a tény, hogy a katonaság hétszáztíz embert tartóztatott le egy napon. Ezzel a katonai eljárással szemben a sajtó nem látta azonban elintézve a Janszky-ügyet. Arra figelmeztetett cikkeiben, hogy a megsértett közvélemény lecsöndesítésének nem ártatlanok elfogatásában és megrendszabályozásában van az orvossága, hanem a vétkes és tapitatlan tábornok szigorú fenyítésében. Ha a bécsi kormány ilyen kérdésekkel szemben cak a puskára és szuronyra fog támaszkodni, akkor leghelyesebb volna mingyárt ágyukkal kezdeni - írta egyik liberális ujság. Ezek még sikeresebben és még radikálisabban el tudják végezni azt a szerepet, melyet az udvar a katonaságra tolt, de a Janszky-differenciákat és tapintatlanságokat nem puskatussal szokták elintézni. A tiltakozásoknak és az elégtételt sürgető cikkeknek azonban nem volt semmi eredménye.
A Janszky-ügyet Bécsben katonai és hatalmi kérdés gyanánt kezelték s többek között Albrecht főhercec ajánlatára hadtestparancsnokká léptették elő, a hazafias érzésű Edesheim Gyulai Lipót budapesti hadtestparancsnokot pedig nyugdíjazták. Nagy elkeseredést szültek ezek a méltánytalan és bántó intézkedések az országban. A fővárosi polgárság népgyűléseket tartott, melyeken a függetlenségi poitikusok is résztvettek. A tiltakozásoknak és tüntetéseknek mégsem lett egyéb eredménye, mint egy formula, egy általánosságokba burkolt és odavetett legfelsőbb kiejelentés, mely Edelsheim Gyulai Lipót hadtestparancsnok nyugdíjaztatását katonai tekintetekkel és a szolgálat érdekével okolta, a Janszky-ügyre vonatkozólag pedig egészen mellékesen ezeket jegyezte meg : “Sajnos, hogy egyes tények miatt az egész hadsereg kedvezőtlen bírálatban részesíttetik.” A Janszky-ügy ezzel a kijelentéssel el volt intézve. A függetlenségi párt tovább is duzzogott és pedig egészen jogosan, a nemzet kedvetlenül és gyöngesége tudatában leverten fogadta a megoldást, ámde titokban a szabadelvű párt is konstatálta, hogy ez az elintézés elégtétel helyett inkább új megalázást jelentett a nemzetre. Janszkynak nem lett semmi bántódása. Tapintatlan viselkedése meghozta azonban számára a legszebb katonai karriert s mikor Budapestről eltávozott, a lapik azt a gúnyos tanácsot adták neki, hogy most siessen a lengyeleket, cseheket, horvátokat és olaszokat inzultálni, mert ezen az úton legbiztosabban haladhat előre.
Tisza Kálmán hatalmának egész nagyságát élvezhette még ezekben az időkben, de éppen ezért ellenségei talán sohasem voltak elszántabbak irányában, mint éppen akkor. De közben egyéb dolgok is kezdték tekintélyét lassanként alább szállítani. Igy többek között a főrendház reformjáról szóló javaslatában eleinte úgy tervezte, hogy százötven tagot a király nevez ki. Andrássy Gyula gróf azonban követelte száznak az elejtését, hogy a főrendiház konzervatív jellege és feudális szervezete ezzel még inkább biztosítva legyen. Tisza kénytelen volt engedni s a demokrácia rovására tett ezen engedményei a szabadelvűbb körökben meglehetős visszatetszét keltettek. Tekintélyének a megcsorbulására vezetett az is, mikor az úgynevezett román határkérdésben belement abba az elméletbe, hogy Ausztria és Magyarország közös határral bírnak, miáltal Magyarország önállóságának háttérbe szorítását, illetőleg önálló voltának elhomályosítását ismerte el. Igaz, hogy mikor észrevette a súlyos közjogi tévedést, kijelentette, hogy ez nem volt helyes s kénytelen volt azzal menteni az eljárást, hogy jövőre ilyesmi nem fog előfordulni. Mindezek azonban csak pillanatokra ártottak Tisza tekintélyének s nagyobb válságot egyáltalán nem jelentettek politikájában. Jött azonban nemsokára a véderőreform ügye s a Tisza-kormány poziciója ennél a kérdésnél hatalmasan ingadozni kezdett.
Báró Fejérváry Géza honvédelmi nminiszter 1888 november 3-án terjesztette a képviselőház elé az új véderőre vonatkozó törvényjavaslatot. A függetlenségi és a mérsékelt ellenzéi párt a nemzeti jogok ellen intézett merényletnek tekintette ezt a javaslatot s éppen azért nagy agitációt fejtett ki ellene. A javaslat sérelmes részei közül különösen kettő, a történelmi nevezetességűvé vált 14-ik és a 25-ik paragrafus voltak azok, melyek a sérelmeket és a törvénytelenségeket tartalmazták. A 14-ik paragrafus lényegében arról szólott, hogy a véderőtörvény örökös érvényben tartatik fenn, holott azelőtt csak tíz-tíz évre szóló érvénye volt. De nem kevésbé országos tiltakozást szült a 25-ik paragrafus, mely az egyévi önkéntesség reformját ígérte anélkül, hogy igazi reformokat tartalmazott volna. Ezek helyett újabb sérelmet kínált a nemzetnek azzal, hogy kimondotta, hogy a közös hadseregben szolgáló egyéves önkéntesek kötelesek a tiszti vizsga német nyelven való letételére s az esetben, ha vizsgájuk sikerrel nem járna, második évi szolgálatra.
Tisza Kálmán maga is csakhamar belátta a paragrafus nemzetellenes voltát s iparkodott annak szigorát, miután a javaslat a német nyelv kötelező ismeretéről és a kétesztendős szolgálatról szólott, azzal enyhíteni, hogy javaslatot adatott be, melynek értelmében a német nyelv cak annyiban és oly mértékben kívántassék, amennyire annak bírása a közös hadsereg szolgálati viszonyaiból kifolyólag mulhatatlanul szükséges, továbbá, hogy a magyar korona országaiban honossággal bíró egyéves önkénteseknek szabadságukban álljon az, hogy a vizsg folyamán az államnyelvet, a Horvátországban és Szlavonországban pedig azon országok hivatalos nyelvét használhassák. A javaslat azonban így sem tetszett s az egyik nagy napilap Deák Ferencnek a következő kijelentésével érvelt ellenük : “A magyar nemzet áldozatkészségének bizonyára nincs határa, de a követelt áldozatokat úgy is hozhatja, hogy sarkalatos alkotmányjogokat nem kell csorbítani és a nemzeti érdekeket nem kell megsérteni. Ellenkező esetben azonban kell, hogy határa legyen e sokszor tanusított készségnek is. Sohasem szabad elfelednünk, hogy az önként feladott jogok azok, melyek a legnehezebben szerezhetők vissza.” Megmozdult ismé az ucca és a Janszky-ügy alatt tapasztalt viharos tüntetések szinterévé változott át a főváros. De nemcsak a főváros, hanem az egész ország tiltakozott a paragrafusok ellen s különösen az egyetemi ifjúság, melynek Budapesten Takács Zoltán volt a vezére, országos tüntetésekkel izgatott a 14. és 25. paragrafus ellen.
Ekkor énekelték a fővárosban és országszerte a Kossuth-nóta dallamára a népszerű verset : Abcug Tisza, abcug Csáky, abcug báró Fehérváry! Abcug a mameluk tábor, éljen doktor Takács Zoltán! Éljen a haza! Az igazi viadal a parlamentben dőlt el, ahol az ellenzék egymásután küldte ostromlövegeit a javaslatot védő szabadelvűpárt és Tisza ellen. Legnagyobb hatást keltet Szilágyi Dezső beszéde. Szilágyi beszédének azon a ponton volt a legnagyobb hatása, ahol kijelentette, hogy miután a kormány a 14. paragrafus mostani szövegét a régivel egyezőnek állítja, akkor legegyszerűbben úgy lehet segíteni a bajon, hogy a kormány a régi szöveget állíltsa helyre. Csakhogy Tisza Kálmán hatalmi szempontból sem engedett s ragaszkodott makacsul az új szöveghez továbbra is, miközben az egész ország elkeseredetten tiltakozott a paragrafusok ellen. A Sándor uccai régi képviselőház környéke napról-napra a legádázabb tüntetések színhelyévé alakult s bár a kormány igen nagy mérsékletet tanusított a tüntetőkkel szemben, sőt a katonaságot is úgy alkalmazta, hogy fegyverét csakis a legvégsőbb esetekben használja, a forrongó tömeget ezzel a türelmességgel sem lehetett lecsöndesíteni. A demonsrációk hova-tovább olyan szilajakká váltak, hogy már a dúrva inzultusok határára is átléptek. A szabadelvű képviselők bántalmazásokban, megdobálásokban részesültek, de nem kímélték Tisza Kálmánt sem s midőn egy napon az országházhoz hajtatott, a tömeg felborította kocsiját és inzultálni akarta, ami meg is történik, ha a lovasrendőrök hirtelen a tömeg közé nem vágtatnak és a legválságosabb helyzetben levő miniszterelnököt meg nem mentik.
A mozgalmak, protestációk és tütnetések azonban mind nem használtak. A szabadelvűpárt 126 többséggel elfogadta még a javaslatokat, melyek azonban a 14. paragrafusra nézve helyreállították a régi szöveg értelmét. E napon a kormány nagy előkészületeket tett a fővárosban a lázongások megfékezésére. Tartani lehetett ugyanis attól, hogy az ucca nem fog belenyugodni a képviselőház határozatába s híre ment annak, hogy ezrekre menő tömeg fog a miniszterelnöki palota előtt tüntetni. Minden valószínűség amellett szólt, hogy nagyszabású összeütközésben tör ki a polgárság elkeseredése, ha éppen az esti órákban, a tüntetésre való készülődés lázas pillanatai között nem száguld végig a főváros uccáin az a hír, hogy Rudolf királyfi meghalt. Egy pillanat alatt vége volt mindentüntetésnek, nem törődött többé senki a véderővel.
Gyászkeretben tudatták a lapok 1889 január 31-én, hogy az osztrák-magyar birodalom várományosa, a Bécs melletti mayerlingi nyaralótelepen váratlanul elhunyt. Rudolf trónörökös iránt ritka szeretettel és ragaszkodással viseltetett a nemzet.
A magyarok iránt való vonzalma, érdeklődése és a magyarság körében való szívélyes tartózkodása mind azt mutatták, hgoy Rudolf királyfiban olyan uralkodót fog találni végre a nemzet, aki nem idegenkedik a magyarság iránt. Ezt a bizalmat Rudolf neveltetése és egyénisége is megerősítette a nemzetben. Jól beszélte a magyar nyelvet, alaposan ismerte az ország történelmét, művelődését és egész multját s a magyar arisztokrácia körében sok híve volt. Az 1885-iki országos kiállítást ő nyitotta meg, védnöke volt az “Osztrák-Magyar Monarkhia” című nagy monografia-vállalatnak s mivel minden szép és nemes iránt egyforma rajongással vilsetetett, szívesen látta maga körül az irodalom és művészet jeleseit is, hogy körükben eszméket cseréljen. Rudolf trónörökös 1858 augusztus 21-én született Schönbrunnban. Rokonszenves egyénisége, vonzó tulajdonságai az egész birodalomban megkedveltették őt, de a legnagyobb szeretettel a magyarság csüggött rajta s mindig ünnepélyes ovációkat rendezett tiszteletére, valahányszor az országot meglátogatta. Rudolf 1881-ben megismerkedett Lipót belga király szép lányával és a királyi sarjak csakhamar heves szerelemre gyultak egymás iránt. Stefánia főhercegnő volt Rudolf szíveválasztottja s heves, lángoló szerelmükből csakhamar házasság lett, melyből egy leányka, Erzsébet hercegnő született. Évekig éltek zavartalan boldogságban, amíg egyszer valami hidegség keletkezhetett közöttük, ami lassankint mindinkább eltávolította őket egymástól.
A nyilvánosság mindezekről természetesen mitsem tudott, cak mikor Rudolf halála elterjedt, szivárogtak ki egyes hírek a trónörököspár életéről és a királyfi romantikus, szenvedélyes szerelméről egy rendkívüli szépségű, fiatal arisztokrata hölgy, báró Vetsera Mária iránt. A nyilvánosságnak foglalkoznia kellett a váratlan halál körülményeivel és a legnagyobb titkolózások ellenére annyi kiszivárgott, hogy Rudolf királyfi a mayerlingi udvari nyári lakban szerelmi tragédiának lett az áldozata. De nemcsak ő, hanem a szépséges Vetsera bárónő is ugyane napon öngyilkosság, más hír szerint közös elhatározással végrehajtott öngyikosság folytán meghalt. A száz és százféle legendának, melyek a mai napig szüntelenül forgalomban vannak a mayerlingi tragédiáról, ez csupán az egyik változata. A haláleset óriási szenzációt keltett az egész világon. Az egész világ sajtója heteken és hónapokon át a gyönyörű Vetsera bárónőről és Rudolf trónörökösről beszélt s egyszerű hajlékokban, hol a fiatal szívek regényes képzelgések között szőtték álmukat az örök, sírig tartó szerelemről, sok könnyet és mélységes bánatot fakasztott Vetsera Mária és Rudolf királyfi tragédiája. A magyar főváros ünnepélyes gyászt öltött a halál hírére. A szinházak azonnal beszüntették előadásaikat, kávéházak, vendéglők, üzletek zárva voltak, a parlament és a főrendiház ünnepélyes gyásszal tolmácsolta részvétét s a templomokban zúgtak a harangok az elhúnyt királyfira való emlékeztetésül. Megható módon nyilvánult meg az ország fiatalságának a részvéte is, midőn elhatározták, hogy gyászuk jeléül ebben az esztendőben nem tartanak farsangot.
A temetés napján, mely Bécsben ment végbe s melyen Magyarország megfelelő képviselettel vett részt, szintén egész nap zárva voltak Budapesten az üzletek és színházak. Az országgyűlés folytatta a munkáját, hogy elkezdje ott, ahol elhagyta. Megindult a részletes vita a véderőjavaslatok fölött s a parlament a nagy viharokat okozó paragrafusokat elfogadta. A zavargás újra kitört, csakhogy ez már nem árthatott Tisza Kálmánnak, mert a véderővita őt enélkül is megbuktatta. Formális kérdés volt csupán, hogy mikor adja be a lemondását, ezért várakozott egyideig s ezalatt kabinetjét is újjá szervezte. Ekkor lépett be a kabinetbe Szilágyi Dezső, Wekerle Sándor, Teleky Géza gróf, Szapáry yula, úgyhogy a régi miniszterek közül csak Csáky Albin és Fejérváry Géza báró maradtak meg.
Tisza Kálmán tizenötéves uralmának 1890 március 15-én aztán vége szakadt. Kossuth Lajos honossági kérdése buktatta meg és pedig felülről és alulról egyszerre. Tisza Kálmán bízott benne és ígéretet is tett a parlamentnek, hogy a Kossuth honosságát az uralkodó és a parlament kölcsönös megegyezésére rendezni fogja s olyan javaslatot terjesztett elő, mely mellett Kossuth továbbra is megtarthatja magyar állampolgárságát.
Ámde nem volt képes egyik irányban sem kielégítő megoldást találni s emiatt távoznia kellett. Tisza bukásával azonban csak az ő személye került le a rendszer éléről, de nem szünt meg a szabadelvűpárt, melynek ő volt a megszervezője. Sőt meglehetős szervezettségben együtt maradt továbbra is s túlélte őt jó sokáig, mígnem az 1905-iki válságok az egész pártot szétszórták. Tisza Kálmán kétségtelenül egyik legérdekesebb és legmarkánsabb egyénisége volt a mult század politikai életének. Megvoltak benne az igazi államférfiú tulajdonságai és szervező tehetség kiváló adományai. Való ugyan, hogy a pártérdeket sokszor mindennek fölébe helyezte, de ezzel biztosította a parlament zavartalan működését és az ország nyugodt fejlődésének lehetőségét. Ha Ausztriával szemben a magyarság jogos aspirációit diadalra vinni nem tudta, ez nem annyira az ő hibáján mult, mint inkább az általános erőviszonyokban találta magyarázatát. A fejletlen, gazdaságilag, iparilag és kereskedelmileg elmaradt, sőt Ausztriának sok tekintetben kiszolgáltatott ország nem léphetett fel olyan nyomatékkal a maga jogai mellett, hogy azokat a sokkal fejlettebb és hatalmasabb Auszriával szemben érvényesíthette volna. Egy módon talán el lehetett volna érni ezt az erőbeli fölényt, ha Magyarország alkotmánya demokratikus szervetet nyer és az egész nemzet érdekeinek megfelelő egyetemes bázisra helyezkedik.
Ebben az esetben a nemzet összes rétegei nyomatékot tudtak volna adni egy-egy olyan közérdekű és az ország lakosainak egész egyetemét érdeklő kérdésnek, mellyel szemben Ausztria és a bécsi udvar a visszautasítás álláspontjára helyezkedett. De ehhez annak a modern politikai gondolatnak a felismerése kellett volna, hogy minden ország annál hatalmasabb és erősebb, minél nagyobb tömegnek az érdekét tudja képviselni és kifejezésre juttatni. De Tisza Kálmán nem volt az a politikus, aki túl tudott vagy akart volna emelkedni azokon a szempontokon, melyek saját osztályának a gondolkodását és világnézetét jellemzik. Sőt éppen azért, hogy biztosíthassa az ú. n. középosztály befolyását az állam ügyeire, nem egyszer olyan koncessziókat kellett tennie Ausztriának és az udvarnak, melyek ellenében ezek szabad kezet engedtek neki a belügyi kérdésekben. Tiszának ez a politikája következetes és programszerű volt, de az ország általános fejlődésének és egyetemes jólétének érdekeit nem szolgálta. S nem szolgálván emez egetemes érdekeket, a demokratikus haladás szempontjából tulajdonképpen egyetlen olyan alkotása sem maradt, mely a jövő számára maradandó értékű lett volna. Erélyes nemzetiségi politikát folytatott, de egyáltalában nem oldotta meg a nemzetiség kérdést. Demokratikus fejlődés nem volt az ő idejében, ámbár a történelem ítélőszéke előtt a felelősség itt áthárul róla a viszonyokra is. Mert arról viszont senki sem tehet, hogy az ország olyan elmaradott állapotban élt, hogy erős szervezetek, melyek képviselni tudták volna a demokrácia eszméit nem voltak.
Tisza Kálmántól, a negyvennyolc előtti rendi nemesség eszmekörében nevelődött és annak érdekeitől átitatott államférfiútól, valóban túlzás volna azt követelni, hogy ő legyen a rendiségellenes politikai és társadalmi akció megindítója. Ámde, bárminő irányzatok és szempontok hatották át politikai programját, egy kétségtelen, hogy ő, úgyis mint politikus, úgyis mint államférfi a legkiválóbbak közzé tartozott. Erős tehetsége adta meg kiválóságának a mértékét s a tehetsége segítette a legválságosabb körülmnyek között is, hogy a megoldás valamely módját megtalálja s a viharok elmultával kormányzatát megszilárdítsa. Tisza Kálmán az igazi nagy emberek lelkierejével helyezkedett bele bukása után az új viszonyokba. A generálisból közlegény lett s nem is ambicionálta többé, hogy még egyszer a generálisi botot megszerezze. Nem lett volna ennek egyrészt értelme sem olyan hosszú uralom után, amiben neki volt része, de másrészt alig volt má lehetőség is reá, mert az agg kormányvezért és pártelnököt egészsége és ereje lassanként elhagyta s mindinkább a sír felé közeledett s 1902 március 23-án országos részvét mellett adták hírül a lapok halálát.
Mély, őszinte és egyetemes részvéttel rótta le a nemzet kegyeletét iránta, kinek tizenöt évi kormányelnökségéhez a nagy politikai küzdelmek mellett az állami konszolidálódás hatalmas eredménye is fűződik.
Gróf Szapáry Gyulának a hetvenes évek végefelé indult meg a politikai karriérje, mikor 1878-ban Széll Kálmán az okkupációs költségtöbblet miatt letette a pénzügyi tárcát s ő vállalta el a pénzügyminiszterséget. Szapáry jogi tanulmányai befejezése után közéleti tevékenységre adta magát. Huszonnégy éves korában alapította a külső szolnokvármegyei gazdasági egyesületet, melynek elnöke is volt. Később Heves és Külső Szolnokvármegye első alispánja, majd országgyűlési képviselője lett. Tagja volt a havanhetes bizottságnak és az első delegációnak is, belügyminiszteri tanácsos, közlekedésügyi államtitkár, majd pénzügyminiszter lett. Tisza Kálmán lemondása után pedig a király miniszterelnökké nevezte ki. Tekintélye, neve, politikai gyakorlata és jó összeköttetései mind megvoltak hozzá, hogy a kormányt a sikeres munkálkodás reményében átvehesse. S tényleg, midőn 1890 március 17-én a parlamentnek bemutatkozott, igen jó benyomást tett. Szapáry Gyula gróf programbeszédében mindenekelőtt kiemelte a hatvanhetes alap sértetlen fentartását és a monarkhia másik felével, Ausztriával és a birodalmi tartományokkal való jó viszony ápolását.
A külügyi elvekre nézve a hármasszövetség megszilárdítását s ezáltal az európai békének továbbra való fentartását hangoztatta, a belügyi dolgokban ellenben az államháztartás egyensúlyának biztosítását jelölte ki legsürgősebb kötelességnek, miért is a kultúrális és közgazdasági téren való beruházásokra csak igen mérsékelt hozzájárulást ígért. Kiemelte a mezőgazdaság mellett az ipar pártolását, az árvízkárok csökkentése végett teendő vízszabályozások szükségét és céltudatos forgalmi politikai követését. A nemzetközi vám és kereskedelmi szerződéseknél a hazai érdekek érvényesítését mindenkor szem előtt tartandónak hirdette. Feszült érdeklődést s utóbb élénk helyeslést keltettek a belügyi tárcáról mondott szavai, midőn határozott formában jelentette ki, hogy az állami közigazgatást szándékzik behozni. De már ekkor kiemelte a helyi érdekek biztosítását s kilátásba helezte az állampolgári jogok védelmére s az esetleges túlkapások és visszásságok orvoslására szolgáló közigazgatási bíróság létesítését, ami közhelyeslésre talált. A kormány magatartására nézve minden körülírás nélkül, egyenesen kimondta Szapáry, hogy a kormány a szabadelvű irányt követi, az alkotandó törvényeknél pedig a gyakorlati szükséget mindig figyelembe fogja venni. Az alig lezajlott honossági vitáról is megemlékezett. Kimondotta, hogy a kormány nem szándékozik törvényjavaslatot előterjeszteni a honossági törvény módosítása tárgyában, de ha e tárgyban az ellenzék tenne előterjesztést, a kormány ezzel szemben álláspontját nyíltan és határozottan kifejezésre juttatná.
Kiemelte még, hogy törvényjavaslatainak előterjesztéseinél a kormány a többségre támaszkodik, de az egész ház támogatására számít, ha esetleg a parlament és az ország tekintélyének megóvásáról lenne szó. A negyvennyolcas ellenzék nevében Irányi Dániel fejezte ki bizalmatlanságát, a mérsékelt ellenzék azonban tartózkodóan viselkedett s szónoka, Apponyi Albert révén kifejezte a kormányprogram több pontjával való szolidaritását, de az ellenőrző és ellenzéki szerepet inkább elvileg éreztette. Az állami közigazgatás behozását illetőleg a mérsékelt ellenzék egyetértését nyilvánította a kormányprogrammal, holott éppen ennél a pontnál talált mingyárt elevea kormány a legnagyobb nehézségre. Sokféle előzetes tárgyalás és tanácskozás után került 1891 május 29-én a parlametnben tárgyalás alá az állami közigazgatás rendezéséről szóló hatalmas törvényjavaslat, mely kétszázhetvenhét paragrafusból állott. Mihelyt a kormány beterjesztette a javalatot, melynek Perczel Dezső volt az előadója, Irányi Dániel az ellenzék nevében annak napirendről való levételét és a jövő országgyűlésig való elhalasztását követelte, hogy az ország közönségének alkalma legyen a kérdéssel megismerkednie és véleményét megalkotnia. Szapáry azonban nem engedett s ennélfogva a parlament megkezdte a javaslat tárgyalását. Csakhogy már ekkor híre járt, hogy az ellenzék minden erővel meg fogja akadályozni a javaslatnak törvényerőre való emelkedését s ha kell, obstrukció árán is ki fogja vívni akaratát.
Szapáry eleinte ügyet sem vetett a fenyegetésekre s a szélsőbaloldal szervezkedését nem is iparkodott semmivel sem ellensúlyozni. Szederkényi Nándor határozati jvaslatot terjesztett a törvényhozás elé s ez már az obstrukció kezdetét jelentette. Csakhogy Szapáry ekkor sem tulajdonított a szélsőbaloldali akciónak nagyobb jelentőséget s folytattatta a javaslat tárgyalását, mely ellen Ugron Gábor erős támadást intézett. A lapok ekkor már nyiltan írtak az obstrukció növekedéséről, de a kormánypárt el volt határozva rá, hogy minden erőszak ellenére keresztülviszi a javaslatot. Az általános vitára nézve némileg sikerült is a kormánypárt terve, mert mégis megtörténhetett a szavazás, mely azt eredményezte, hogy a javaslatot 269 szavazattal 99 ellenében a részletes vita alapjául elfogadták. Következett volna most a részletes vita, melyre a szélsőbal egész erejének megfeszítésével készült. Történtek olyan felszólalások, hogy a vita szeptemberre halasztassék. Szapáry azonban ellenezte ezt s a halasztás nélkül való további tárgyalást ajánlotta, melynek elfogadása után teljes erővel tört ki az obstrukció. Ilyen heves és makacs ellenállásra Szapáry nem számított s mikor a javaslatnak pusztán a címéhez tizenkét ellenzéki képviselő iratkozott fel, látni lehetett, hogy a kétszázhetvenhét paragrafus letárgyalását akár évekig is megakaszthatja az ellenzék.
S bár a kormánypárt az első hónapban állta keményen az ostromot, a végén mégis be kellett látnia, hogy a szélsőbal támadásai elől valahogyan ki kell térnie. Szapáry Gyula gróf a szabadelvű pártkör egyik ülésén végre azt az előterjesztést tette, hogy a javaslathoz az első paragrafus elfogadása után egy második illesztessék, melyben a közigazgatás államosításának szüksége elvben kimondatván, a törvényjavaslat egyelőre vétessék le a napirendről. A párt hozzájárult az előtermesztéshez s az obstrukció elől ezzel a formával tért ki, mely meglehetősen megtépte a Szapáry-kormány tekintélyét. A javaslatok ezzel lekerültek a napirendről. A Szapáry-kormány működésének nevezetes részét alkotta még az egyházpolitikára vonatkozó elvek rendezése. Az egyházpolitikai reformok gyökere tulajdonképpen az ő kormányzatáig nyúlik, csakhogy Szapárynak nem volt sem módja, sem alkalma reá úgy elintézni ezeket a kérdéseket, ahogyan később, hosszas harcon és küzdelmek után végleges elintézésüket megkapták. Volt azonban kormányzatának egy nagyjelentőségű és nevezetes mozzanata, mely nemcsak az egész országnak hanem a külföldnek a figyelmét is a magyar fővárosra irányította. Szapáry Gyula gróf kormánya alatt, 1892 júniusban ünnepelte meg az ország I. Ferenc József magyar királlyá való megkoronázásának huszonötödik évfordulóját. Rendkívül fényes ünnepség között ment végbe az évforduló ünnepe.
Felejthetetlen eseménye volt az ünnepélynek az a díszfelvonulás, melyet az ország előkelőségei, mágnásai, zászlós urai és vármegyéi díszmagyar öltözetben, lovasbandérium alakjában rendeztek. Károlyi István gróf vezette az ezerféle színben és ragyogásban pompázó menetet a király elé, aki meghatva fogadta az alattvalói hódolatnak ezt a megkapó nyilvánítását. A képviselőház díszküldöttségét Bánffy Dezső báró, képviselőházi elnök vezette a király elébe és nyilvánította előtte a magyar törvényhozás és a magyar nemzet hódolatát. A Szapáry-kormány életének ez az évforduló volt a legfelemelőbb eseménye, mert amik ez ünnepség előtt nem sokkal történtek, alig voltak alkalmasak arra, hogy kormányát az ország előtt népszerűvétegyék. Az 1892 január havában megejtett téli választások miatt, midőn a szabadelvűpárt számos olyan korifeusa, mint Falk Miksa, Csernátony Lajos, Dárday Sándor, Országh Sándor, Matlekovics Sándor kibuktak a parlamentből, nagy elégedetlenség támadt a kormány iránt, amelyet azonban még el lehetett volna feledtetni, ha nem következik utána Szapárynak egy olyan baklövése, helyesebben taktikátlan eljárás, ami egyszerre a legnagyobb mértékben ellene zúdította a közvélemény haragját. Az ok, amiért ez a nagy felháborodás örtént, a budai honvédemléknek és a Hentzi-szobornak a megkoszorúzása, illetőleg e szobrok megkoszorúzásának a terve volt.
Szapáry Gyula a közös hadsereg és polgárság közötti egyetértés megpecsételésére és a kölcsönös jó viszony ápolására azt a tervet eszelte ki, hogy az éppen leleplezés alá kerülő budai honvédszobrot, mely Zala György műve, Lobkovitz Rudolf hadtestparancsnok a budapesti helyőrség élén megkoszorúzza, de ugyanekkor a szabadságharc öreg honvédei is koszorút helyeznek Hentzi szobrára, hogy a két katonai testület kimutassa ezáltal, hogy megbecsüli egymás hőseit és felejteni akarja azokat a gyűlölségeket, melyeket az egykori küzdelmek és harcok emléke fakasztott a szívekben. A sajtó egyértelműleg a legnagyobb felháborodással utasította vissza Szapáry eszméjét s a közvélemény olyan általános haraggal fordult Szapáry ellen, hogy ettől a perctől kezdve pozíciója megingott és bukása meg volt pecsételve. Nagy demonstráció nyilatkozott meg amaz egyetlen napilap ellen is, mely egyedül pártolta Szapáry eszméjét. Pedig Szapáry a király jóváhagyását is megnyerte már tervéhez. Mikor Szapáry bizalmasai az utolsó órában értesültek a tervről, hagy hírlapi támadásokat és tüntetéseket jósoltak, melyek be is következtek. Olyan hatalmas felzúdulás támadt a terv kipattanásakor, hogy nemcsak a szobrok megkoszorúzásának ünnepsége maradt el, hanem a Szapáry-kormány is elvesztette népszerűségét. Szapáryt mebuktatta a koszorúzás eszméje s már csak idő kérdése volt, hogy helyét átadja a következő kormányelnöknek.
A Hentzi-ügyben ért bukása megbuktatta az ő egyházpolitikai reformjait is, melyek éppen ekkor kerültek napirendre s amelyek, ha a Hentzi-ügy közbe nem jön, alkalmasak lettek volna arra, hogy kormányzati működését a történelem számára megörökítsék.
A Szapáry-kormányt egyházpolitikája, illetőleg egyházpolitikai kíséletei tették a mult század politikai történetében nevezetes tényezővé. Az egyházpolitikai reformok megvalósításának szándéka azonban nem csupán a Szapáry-kormánynak volt a programja. A Deák-párt Deák Ferenc egyházpolitikai beszédének szellemében már megkísérelte e kérdésnek a megoldását. A viszonyok azonban nem voltak alkalmasak arra, hogy a Deák-párt az egyházpolitikai kérdéseket rendezze s később is inkább csak vágyak és elméleti óhajok alakjában maradt meg a törekvés a reformok megvalósítására. Irányi Dániel nem mulasztotta el gy alkalommal sem a kötelező polgári házasság intézményét a parlamentben követelni, de indítványai évről-évre félre tétettek s hatás nélkül maradtak. A törvényhozás azonban érvényt akart szerezni a törvény azon rendelkezésének, hogy a vegyes házasságból származó gyermekek szüleik vallását követhessék nemük szerint s az elkeresztelések az ilyen házasságból származó gyermekekre nézve szigorúan megakadályoztassanak.
A visszaélések és az elkeresztelések azonban tovább tartottak és tovább folytak állandóan, mivel a lelkészek egy része nem tette át a kereszteléről szóló bizonylatokat az illetékes egyházi hatósághoz. Trefort Ágoston valls és közoktatásügyi miniszter 1884-ben aztán rendeletet bocsátott ki, melyben felkérte a főpásztorokat, hogy utasítsák a lelkészeket a keresztelési bizonylatoknak az illetékes lelkészekhez való áttételére. Ennek a rendeletnek azonban alig mutatkozott a hatása s kisebb-nagyobb huzavonák, incidensek és súrlódások után az ügy 1890 tavaszán került újból napirendre, mikor Csáky Albin gróf vallás és közoktatásügyi miniszter elrendelte az 1868. évi idevonatkozó törvény végrehajtását. Csáky rendelete a főpapság körében általános visszatetszét keltett. Az ő rendelete ugyanis abban különbözőtt Tefortétől, hogy a kihágási törvény első paragrafusa alapján száz forint pénzbírságban való elmarasztalást helyezett kilátásba mindazokra a lelkészekre, kik a vegyes házasságból származó gyermekek megkereszteléséről szóló bizonylatot az illetékes lelkészhez idejekorán nem teszik át. Az egyházpolitikai harcoknak ez a két rendelet, de különösen az utóbbi, a Csáky-féle volt a forrása, anélkül, hogy Csáky e rendelet kibocsátásakor gondol volna még egyáltalában arra, hogy ezáltal az egyházpolitikai állapotokat alapos revizió alá vegye vagy az elkeresztelések körül mutatkozó visszaéléseket és eljárásokat gyökerese orvosolja.
Mert Csáky rendeletének kiadása után is folytak rendszeresen az elkeresztelések s azokkal szemben maguk a hatóságok, sőt a kormány is a legötletszerűbben jártak el. Ekkor még nem gondolta senki, hogy az elkeresztelések az egyházpolitikai állapotok gyökeres reformját fogják mihamarabb fölidézni. A Csáky-féle rendelet azonban aktuálissá tette a reformokat, különösen, mikor az elkeresztelések ügyével kapcsolatban Irányi Dániel a vallás szabad gyakorlatára vonatkozó határozatijavaslatát előterjesztette. A parlamentben aztán Apponyi Albert gróf is olyan értelemben szólalt fel, mely az egyházpolitikai kérdést a szabadelvűség szempontjából a sürgősen megoldandó kérdések közé sorolta s kijelentette, hogy csatlakozik Irányi indítványához. De még inkább Szilágyi Dezső magatartása és határozott liberális elvei odafejlesztették lassanként a kédést, hogy a Szapáry-kormány, melynek programjában sem a kötelező polgári házasság, sem az állami anyakövvezetés kérdése határozott alakban eddig nem szerepelt, kénytelen volt ezt a kérdés fölvenni programjába. Szapáry ugyan megkísérelte az egyházpolitika kikapcsolását s mivel ennek a kérdésnek kabinetjében Csáky Albin volt a legagilisabb szószólója, az ő megbuktatásával akarta volna elérni azt, hogy azok levétessenek a napirendről s helyükbe a közigazgatási reformok kerüljenek, csakhogy Csáky szilárd ellenállásán megtört minden törekvése.
Különben is az eddigi parlamenti tárgyalások után már beszélni sem lehetett többé arról, hogy a kérdések napirendről levétessenek. Csáky az egyik minisztertanácson előterjesztette a reformokra vonatkozó memorandumát s kijelenetette, hogy mindenképpentárcáját köti annak elfogadásához. A minisztertanács úgy tért ki a kérdés azonnal való megoldása elől, hogy az előkészítés hiányára hivatkozott s ajánlotta, hogy a polgári házasságra nézve az igazságügyminiszter, az állami anyakönyvekre a belügyminiszter és a vallásszabadságra pedig a közoktatásügyi miniszter tervezeteit kell előbb megismerni. Ebben az értelemben a minisztertanács el is fogadta a memorandumot s már ekkor úgy volt, hogy a kabinet tagjainak nagy része, Szapáry kivételével a házassági jog tekintetében a kötelező polgári házasság elve alapján áll. Szapáry és a kormány tagjai között több pontra nézve nem volt meg az egyetértés, úgyhogy a kabinet emiatt válság előtt állt. Végre is Szapáry, nehogy az egyházpolitikai kérdésben a szabadelvűpártot szakadásra kényszerítse, jónak látta lemondani az elnökségről. A király elfogadta lemondását, de nem az egyházpolitikai kérdésekből kialakult helyzet miatt, hanem azért, mert tapasztalta, hogy Szapárynak az állása és tekintélye a Hentzi-szobor megoszorúzásának terve miatt a közvélemény előtt nagyon meg volt rendülve.
S tudni lehetett, hogy Szapáry már nem alkalmas arra, hogy ezt a reformot diadalra vigye, mivel ő maga is, helyzetének megrendült voltától eltekintve, nem volt egy nézeten több pontra nézve kabinetje tagjaival. Midőn az 1892 november 5-iki szabadelvűpárti értekezleten bejelentette lemondását, elhatározását a következő beszéddel indokolta : “Az egyházpolitikai kérdésekről előbb nem nyilatkoztam, mert ezekre nézve a megállapodás a kormány kebelében csak a legutóbbi napokban létesült - elhúzódott pedig ezen kérdésekben a döntés, mert el akartam kerülni, hogy az egyházpolitikai kérdésben álljon be a kormányválság, mert a felekezeti kérdésekben úgy is fel lévén izgatva az ország, egy ily okból eredt válság még élesebbé teheti az izgalmat. Miután azonban a kormányválság nem volt elkerülhető, ezt az országgyűlés két házában ma bejelentettem.” A válság előzményei a következők : A kormány említett nyilatkozataihoz híven, három törvényjavaslatot készített elő : a kötelező polgári anyakönyvekről, az izraelita vallás törvénybe iktatásáról és a vallás szabad gyakorlatáról; ezzel megfelelt a kormány programjának, sőt tovább is ment, mert ezelőtt csak részleges anyakönyvekről szóló javaslat elkészítésére vállalt kötelezettséget, a vegyes házasságból született gyermekekre. Ezen törvényjavaslatok benyujtására megnyerte a kormány a korona jóváhagyását. Tudta a kormány, hogy ezen javaslatokkal nincs kimerítve a kérdés s hogy ezek előterjesztése sürgőssé fogja tenni a házassági jog szabályozásáról szóló törvényjavaslat előkészítését.
Ezen házassági jog alapelve sem lehetett más, mint az, hogy a kidolgozandó javaslatban mindenekelőtt megóvandó az állam érdeke és az állampolgárok jogegyenlősége s hogy ennélfogva egy minden polgárra egyenlő házassági jog alkottassék s hogy a házassági jogviszonyból eredő jogi kérdések fölött az állam bíróságai ítéljenek. Megállapodott a kormány abban is, hogy a házassági jog szabályozásával egyidejűleg a polgári házasság is törvény által szabályozandó s a kormány álláspontja az, hogy az 1868 :LIII. t.-c. 12 §-a az eseten módosítható, ha a házassági jog szabályozása alkalmával a polgári házasság kötése kötelezőleg mondatik ki. Ezek képezték a kormány megálapodását. A házassági jogra vonatkozólag egy kérdés volt olyan, amire nézve a kormány egyhangú megállapodásra nem jutott - ez a polgári házasságnak kötelező kimondása. Az ezen kérdésre teendő nyilatkozatban nem tudott a kormány egyöntetű megállapodásra jutni s ily körülmények között a kormány az ország érdekében sikerrel nem müködhetvén, beadta lemondását. A Szapáry-éra utolsó hónapjai fölött egy komor és megdöbbentő tragédia árnyai lebegtek. Párizsból 1892 május hó 4-én érkezett a fővárosba a szomorú hír, hogy a magyar parlament és politikai élet egyik nagyrahivatott kiválósága, Grünwald Béla öngyilkos lett és teteme a Morgue halottas kamrájában, az ismeretlen öngyilkosok között van közszemlére téve.
Országos megdöbbenést s mély gyászt keltett mindenfelé a hír, mert Grünwald Béla a legkiválóbb politikusok közé tartozott, kinek neve és emléke ma is tiszteletben él s tehetségének az igazi elismerését igazában a halála utáni évek és évtizedek hozták meg. Grünwald Béla 1839-ben született és tanulmányai befejeztével Zólyom vármegye kötelékébe lépett, majd e vármegye alispánja lett. Jól ismerte a megyei élet minden hibáját és előnyét és egyike volt az úttörőknek, akik a magyar alkotmány és a régi közjogi fejlődés kiváló ismerete alapján feltárták a nemzeti élet terén mutatkozó gyöngeségek és bajok igazi forrásait. Szamos röpratán és páratlan ítélőerővel írott tanulmányain kívül “Régi Magyarország” és “Uj Magyarország” című hatalmas munkái a modern magyar demokratikus törekvéseknek a leghathatósabb szószólói lettek, melyek nemhogy elvakultak volna, hanem most jutottak oda, hogy termékenyítsék a gondolkodást és részeseivé váljanak a modern törekvésekért lelkesülő magyarság aspirációinak. Sok divatban levő és egykor sokat emlegetett politikusnak és miniszternek a nevét is alig tartotta fenn az idő, de az övé egyre nagyobb erővel hódit ma is s tanításainak sokkal többa követője és tisztelője, mint valaha. Grünwald Bélát meghasonlásba kergették a politikai viszonyok s 1892-ben Párizsba ment, ahol öngyilkosságot követett el.
Pedig, hogy micsoda kiválóan nemes, előkelő és magasan szárnyaló lélek lakozott benne, legszebben mutatja utolsó levele, melyet pár héttel halála előtt egyik barátjához intézett s amelyben a legőszintébb gyónást teszi önmagáról. Ide iktatjuk ezt a gyönyörű és mélyen megható vallomást, mert mindennél szebben bizonyítja ez az ő kiváló lényének tiszteletreméltó nemes vonásait. “Értelmiségem nem sokat ér s magamnak sincs róla jó véleményem. De a lelkem, az nem közönséges jelenség. Hihetetlen erős benne az igazság ösztöne s rögtön megérzem a hazugságot, a logikátlanságot s a gazságot. Fantáziám nagy területeket, nagy összefüggéseket lebeg körül s lelkem már döntött, mielőtt értelmiségem az érveket érvényesíteni képes s oly biztosan vezérel, mint az állatot az ő ösztöne. Megfigyeltem lelkemet, mint valamely kivülem álló tényezőt, meglestem minden rezzenését s önérzettel mondhatom, hogy kiállotta a próbát. Mindig azt láttam, hogy mindig valami nemes dolog volt, ami meghatotta, lelkesítette, vonzotta s mindig a gazság, hazugság volt az, amitől undorodott, ami haragra bőszítette. Az igazságnak ez az erős ösztöne az, mellyel tovább jutok a dolgok lényegének megismerésében, mint sok nálam nagyobb eszű ember s ennek köszönhetem a cselekvés terén a gyors elhatározást, a gyakorlatias felfogást, az élet gyakorlati problémáinak megoldásában. Innen ered az is, hogy erős, harmonikus természet vagyok, aki fájdalom nélkül bírja el a világost s az embereket.
Megsejtettem lelkemmel a lét nagy törvényeit s zúgolódás nélkül vetem magamat alájuk. Nagy lelki egészségemnek kétségbevonhatatlan jele a humor, mellyel a világot s az embereket nézem. De azért, ha másoktól nem is követelem az emberi ideálok megvalósítását s ismerem az emberi természet fogyatkozásait, magam komolyan veszem az emberi kötelességeket. Az altruizmus a szertelenségig ki van bennem fejlődve, úgyhogy azt monmdhatnám, hogy az egyedüli egoizmusok az altruizmus. Elfogadni valamit mástól kín nekem ,sőt a legkisebb alkalmatlanság, melyet másnak, még szolgáimnak is okozok, gyötrő. A legnagyobb kéj reám nézve másnak valamit adni, szívesnek, nagylelkűnek lenni. Igy vagyok alkotva s azért nem is érdemként hozom ezt fel, hanem inkább azért, hogy az élet kellemetlenségeit könnyebben viselem el, mint más s hogy mindazokat az inzultusokat is, melyekben az emberek részéről részesültem, eltűrtem azzal a tudattal, hogy talán majd csak kibőjtöllek benneteket s lehetetlen, hogy ha egy embertől soha önzés, komiszság, hazugság nem tapasztalható, hanem következetesen tisztesség, igazság, nagylelkűség árad szét, végre be ne lássátok, hogy vakok és érzéketlenek voltatok, mikor ezt bennem fel nem ismertétek. Sajátszerű egyéniségem s fejlődésem következtében eléggé harmónikus világnézet érett meg bennem, mely az emberiség fejlődése legutolsó stádiumának magaslatán áll.
Az emberi dolgokat nem abszrakt szabályok szerint ítélem meg, hanem ismerve a lét nagy törvényeit, a legélesebb ellentéteket és disszonanciákat, anélkül, hogy megzavarnának, e nagy törvényre vezetem vissza. Igen keveset imputálok az egyénnek, aki magában gyenge és tehetetlen, ami azonban nem akadályoz abban, hogy ne undorodjam attól, ami kár erkölcsileg, akár esztétikailag ellenkezője az eszménynek, valamint undorodom a varasbékától is, anélkül, hogy eszembe jutna szemrehányást tenni azért, hogy varasbéka. Az emberek nagy tömegét megvetem, mert buta és komisz, de azért az emberek iránt véghetetlen elnézés, szánalom és gyöngeség lakik lelkemben. Az egyesek millióit alárendelt lényeknek tartom s nekem nem imponál a világon semmi, se rang, se cím, se cézárok, se a pápák, sőt még a nagy ész sem magában, csak egy van, ami előtt meghajlok : az ember, aki többet képvisel az ő puszta egyéniségénél, akinek élete tartalma és célja egy eszme. De még ez sem elég s most jön a legnagyobb : aki ezt az eszmét cselekvésével megvalósítani képes, a cselekvő ember, aki az igéből testet csinál.”
Szapáry Gyula grófot bukottnak tekintette már mindenki a Hentzi-ügyek miatt, de pár hónapig még eltartott, amíg bukását a korona hivtlosan megpecsételte. Távozása alkalmával a megfelelő utód kijelölése alkotta a korona legfőbb gondját s miután meghallgtta több tanácsosát, meghívást adott Wekerle Sándornak, aki Tisza Kálmán kabinetjében a pénzügyi tárcát képviselte és a legrohamosabb karriért tette meg pályáján. Wekerle Sándor 1848-ban született Székesfehérváron s ugyanott végezte iskola tanulmányait is. A legkiválóbb tanulók közé tartozott a diákélet egész tartama alatt s az egyetemen is kitüntetéssel tette le összes vizsgáit. Igy került mingyárt az egyetemi tanulmányok befejezése után a pénzügyminisztériumba, ahol csakhamar a legképzettebb tisztviselők sorába küzdötte fel magát. Tisza Kálmán fedezte fel, mikor a minisztériumban rendkívüli szaktudása folytán már akkora tekintélye volt, hogy minden bonyolultabb és kényesebb ügyben az ő tanácsát vették igénybe. Kezdetben mint pénzügyi államtitkár, majd mint pénzügyminiszter vett részt a kormányzatban s a valuta rendezése, illetőleg a pénzrendszernek korona és fillér-egység alapon való megváltoztatása az ő érdemei közé tartozik. Mikor Szapáry Gyula gróf megbukott, a király bizalma őt állította a kormányzat élére s Wekerle 1892 november 21-én mutatkozott be a parlamentnek kabinetjével, melyben Hieronymi Károly belügyminiszter volt az egyetlen új ember.
Székfoglaló beszédében utalt Wekerle azokra a kérdésekre, melyek a közvéleményt általánosan foglalkoztatják és kijelentette, hogy a kormány arra összpontosítja minden erejét, hogy a vallásügyi és egyházpolitikai kérdéseket az állam érdekeinek megfelelő módon, de a vallásos nyugalom megzavarása nélkül rendezze. Bejelentette, hogy az izraelita vallás törvénybe iktatására, a vallás szabad gyakorlatára és az általános polgári anyakönyven behozatalára a kormány és a korona között már megtörtént az elvi megállapodás s a kormány a házassági jog reformjára is megtette az előkészületeket s a nemsokára beterjesztendő törvényjavaslat az állami házassági jogot a kötelező polgári házasság elvei alapján és az állami bíráskodás érvényesítésével fogja napirendre tűzni. Wekerle miniszterelnök megjegyezte még, hogy az uralkodó e kérdésekben való döntés jogát fenntartotta akkorra, mikor a kidolgozott javaslat elébe terjesztetik. Apponyi Albert gróf és az egyházpolitikai reformok ellenzői érezték, hogy az uralkodónak ez a feltételes hozzájárulása már magában is kockáztatja a javaslatok sikerét s hogy a Wekerle-kormány poziciója nem ígér szilárdságot, ha az uralkodó kikötötte magának azt a jogot, hogy a javaslatokhoz való hozzájárulását megadhassa avagy megtagadhassa. Éppen ez a körülmény, hogy a Wekerle-kormány a korona feltételes bizalmával vette át a kormányzást, okozta azokat a szilaj harcokat, melyek az egyházpolitikai kérdések körül nemsokára kitörtek.
Az egyházpolitikai ellenzék az udvar feltételes politikájában és kelletlen magatartásában azt a biztatást vélte látni, hogy ostromolhatja a kormányt, hiszen az uralkodó sem lelkesedik valami nagyon a reformokért. Wekerle magyarázni próbálta ugyan, hogy mi az igazi értelme az uralkodó feltételes hozzájárulásának de ezzel a magyarázattal nem igen tudta a kormány ellenségeinek akcióját leszerelni. Csakhamar meg is indult aztán egész vonalon a szervezkedés, intrikálás, taktikázás, de a szabadelvűpárt is szervezkedett közben s a kormány megtette az előkészületeket a javaslatok benyújtására. A szabadelvűpártban egy kis csoport, melynek tagjai purifikálóknak vagyis a közélet tisztitóinak nevezték magukat, ellenezték ugyan az egyházpolitikai reformokat, de a nagy többség és a függetlenségi Justh Gyula és Etövös Károly vezetése alatt (a másik függetlenségi töredék Ugron és Bartha Miklós vezetésével ellene fordult a reformoknak) a függetlenségi negyvennyolcaspárt szilárdan kitartott a kormány mellett. A közvélemény is, különösen a fővárosban a kormány mellett tömörült s hatalmas fáklyásmenetet is rendezett a Wekerle-kabinet tiszteletére. Természetesen az ellenakciók sem maradtak el s az egyházpolitikai reformok ellenségei a fővárosban és a vidéken hirdetni kezdték, hogy a kormány okvetlenül meg fog bukni s legjobb esetben programja nagy részét feladja, mivel az uralkodó is ellene van a reformoknak.
Igy állottak a dolgok és ilyen hangulat uralkodott az országban, mikor 1892 december 2-án Szilágyi Dezső igazságügyminiszter a képviselőház elé terjesztette a kötelező polgári házasságról, Csáky Albin gróf pedig a gyermekek vallásáról szóló törvényjavaslatot. Szilágyi Dezső beszédében a házassági jog reformjára vonatkozó törekvések egész multját ismertette s kifejtette, hogy az igazi liberális államférfiak ezt a kérdést állandóan abból a szempontból vizsgálták és olyan elvek alapján tárgyalták, hogy azokban a reform három garanciája, az egységes állami házassági jog, az állami bíráskodás és a kötelező polgári házasság biztosítva legyen. Említette továbbá, hogy olykor tétettek egyes javaslatok e kérdések valamelyikének ideiglenes rendezésére, de a képviselőház, ha el is fogadta azokat, véglegeseknek sohasem tekintette s mindannyiszor kifejezte azt az álláspontját, hogy a modern magyar házassági jogot csak a régi tradíciók által kitűzött hármas elvnek, az egységes állami házassági jognak, az állami bíráskodásnak és a kötelező polgári házasságnak a megvalósításával lehet biztosítani. Ez a törvényjavaslat pedig ezen elvek figyelembevételével, sőt különös hangsúlyozásával készült, tehát nyugodtan teheti a képviselőház asztalára. Az óriási ellenakció közepette, melyben a magyar klérus és a különböző pártok hevesen támadták a kormányt, a szabadelvűpárt és a közvélemény háta mögé állottak a kormánynak és minden akciójában készséggel támogatták.
Wekerle miniszterelnök az általános vádaskodásokra kormánybukási hírekre, melyekkel az egyházpolitikai ellenzék gyöngíteni akarta a kormány erejét, az 1893. évi ujévi beszédében kijelentette, hogy sem megbukni, sem visszavonulni eszeágában sincs a kabinetnek. Ellenben meg fogja valósítani a reformokat, de úgy, hogy semmit el nem ejt abból a programból, mellyel a kormányzatot vállalat. “Többre és egyébre nem vállalkoztunk - fejezte be Wekerle ujévi beszédét - egyéb kötelező ígéretet nem tehetünk, de amit ígértünk, annak beváltásához kötjük politikai állásunkat és reputációnkat...” De nem sokat hatott az ellenzékre ez a beszéd sem, mert biztosra vették, hogy a polgári házassággal a kormány bukni fog. S szilárdan élt ez a hit az ellenzékben akkor is, mikor a csata nagy napjai megkezdődtek s Hieronymi Károly belügyminiszter benyujtotta az állami anyakönyvekről szóló javaslatot, gróf Csáky Albin a vallás szabad gyakorlatáról szóló javaslatot s végül az uralkodó beleegyezését adta ahhoz, hogy a kormány a kötelező polgári házasságról szóló javaslatot is a Ház elé terjeszthesse. Az egyes pártok külön értekezleteken állapították meg a javaslattal szemben kifejtendő álláspontjukat s a legnagyobb érdeklődés nyilvánult meg a kérdés iránt, mikor az országgyűlés megkezdte a kötelező polgári házasság törvényjavaslatának tárgyalását. A vitát Teleszky István vezette be, de hozzászólt a tárgyhoz a parlamenti élet minden kiválósága.
A vitaküzdelem azonban főképpen Szilágyi Dezső, Wekerle Sándor, Csáky Albin gróf és Apponyi Albert gróf személyében volt összpontosítva. Végre megejtették a törvényjavaslat fölött a szavazást. Majdnem az összes képviselők jelen voltak a nevezetes ülésen, csupán harmincöten hiányoztak, de így is nagy többséggel fogadta el a parlament a kötelező polgári házasságot. A törvényjavaslat mellett kétszázhetvenegyen szavaztak, százhatan pedig ellene, vagyis százhatvanöt szótöbbséggel a polgári házasság ügye diadalmaskodott. Ámde nagyobb nehézségekkel találta magát a kormány szemközt a főrendiházban, mely huszonegy szótöbbséggel elvetette a javaslatokat. Mikor a képviselőházhoz visszakerültek a javaslatok, a parlament tagjai többnapi tárgyalás után akként döntöttek, hogy visszaküldik a főrendiházhoz a kormány törvényjavaslatát s százhatvanhat szótöbbséggel kimondották, hogy a főrendi határozatot nem veszik tudomásul. Kétségtelen, hogy a főrendiház, melynek tagjai sorában a magyar főpapság és főnemesség nagy része nem rokonszenvezett a Wekerle-kormány egyházpolitikájával, újból leszavazza a javaslatot, csakhogy Wekerle Sándor miniszterelnök megragadta az alkalmat arra, hogy Bécsbe menjen és a királynak a helyzetről őszinte jelentést tegyen. Wekerle jelentette a királynak, hogy a javaslatok visszautasítása esetén olyan pártalakulások várhatók, melyek az eddigi udvari politika szempontjából nem a legkívánatosabbak s ez a jelentés döntött.
Az uralkodó úgy látta, hogy a javaslatokat keresztül kell vinni, nehogy a szabadelvű pártban szakadás álljon be s mikor ez elhatároztatott, az már kevésbé fontos probléma volt, hogy a polgári házasságot melyik kormány valósítja meg. Wekerle különben, hogy a főrendiházban is biztosítsa a javaslat sorsát, három örökös főrendnek a kinevezését kérte, melyhez a király nem járult hozzá, minek folytán a Wekerle-kabinetnek be kellett adnia lemondását. A szabadelvűpárt egyik értekezletén aztán őszintén ismertette Wekerle a helyzetet s elmondta, hogy miután a válság megszüntetése végett az örökös főrendi tagok szaporítását az udvar nem helyeselte s nem adta hozzá beleegyezését, nem volt mit tennie, mint lemondani felelősséges állásáról. Wekerle beszéde után zúgó éljenzés tört ki a pártkörben s csakhamar felállott Darányi Ignác, aki a következő határozati javaslatot terjesztette a szabadelvűpárt elé, a szabadelvű párttagok nevében és előzetes hozzájárulásával. “Mondja ki a szabadelvűpárt, hogy a párt egész programját változatlanul fentartja, különösen pedig egyházpolitikai programja s annak sértetlenül és haladéktalan keresztülvitele mellett szilárdan megáll és ezen elvek keresztülvitelét minden viszonyok között fogja elmozdítani, egyebekre nézve pedig fentartja a szabad elhatározás jogát.
Továbbá : mélyen érzett hazafiúi sajnálatát fejezi ki a kormány visszalépése fölött s nem múló hálásának ad kifejezést a párt elveinek hű szolgálatában tanusított férfias magatartásáért : a lelépő miniszterelnök és minisztertársai irányában a párt rendíthetetlen ragaszkodását és bizalmát nyilvánítja s felkéri őket, hogy a párt vezetését ezen nehéz napokban is továbbfolytatni szíveskedjenek.” A király a Wekerle-kormány lemondása után meghallgatta Tisza Kálmán, Szlávy József, Bánffy Dezső és mások véleményét s közben Khuen Héderváry Károly grófnak azt a szerepet adta, hogy egy új kabinet létrehozásának eszméjével foglalkozzék s annak számára iparkodjék az országos vezető személyiségek, továbbá tekintélyes és népszerű egyéniségek legalkalmasabbjait megnyerni. Miután sem a bizalmi embereknek, sem Héderváry Károly grófnak a megbizatása nem járt sikerrel, nem lehetett másról többé szó, minthogy a kötelező polgári házasság keresztülvitelére és a főrendiház ellenállásának megtörésére alkalmas férfiú vállalkozzék. Csakhogy ez a legalkalmasabb férfiú az adott viszonyok között ismét nem volt más, mint Wekerle Sándor. Egyelőre azonban folytak a kísérletezések. A korona gróf Khuen-Héderváry Károlyt bízta meg az új kabinet alakításával, ámde a közvélemény tömör falanx módjára ott állott Wekerle mellett, kinek tiszteletére Bécsből való visszatérésekor olyan ovációt rendezett, minőben bukott miniszterelnök Magyarországon még sohasem részesült.
Khuen-Héderváry megbizatása eredménytelen maradt, mivel egyrészt a közvélemény Wekerlét erősítette bizalmával, másrészt ott volt Szilágyi Dezső, kinek mellőzésével semmiféle vállalkozásnak nem lehetett reménye arra, hogy a kormányt az egyházpolitikai reformok nélkül nyugodtan vezethesse. A Wekerle-kormány válsága nem is tartott tovább tíz napnál s mivel Wekerlének időközben sikerült a javaslat ellenzőivel kompromiszumra lépnie, nagy küzdelem és erőfeszítés árán, de az egyik főrendiházi ülésben négy szótöbbséggel végre elfogadtatta a polgári házasságról szóló törvényjavaslatot. Hat hónap mulva aztán a király szentesítette a törvényjavaslatokat s ezzel az egyházpolitikai küzdelem hullámai a parlamentben egészen elsimultak. Ámbár a Wekerle-kabinet a közvéleményben a legerősebb és legállhatatosabb támaszát bírta, a koronával szemben mégis elveszítette szilárd állását. Elismerte ezt mindenekelőtt a kabinet is, mikor a törvény szentesítése után néhány nappal beadta lemondását. De lemondott Wekerle miniszterelnök is, aki a szabadelvűpártkörben a következő szavakkal búcsúzott el pártjától : “Miután sajnálatunkra azt kellett tapasztalnunk, hogy nemcsak egyes ügyekben, hanem általában véve nem vagyunk a legfelsőbb bizalomnak oly mértékben osztályosai, amint ezt az ügyek sikeres és eredményes vezetésére nézve jelen viszonyok között kívánatosnak tartjuk : beadtuk őfelségének tárcáinkról való lemondásunkat. Őfelsége ezt a lemondást kegyesen elfogadni s bennünket egy új kabinet megalakulásáig az ügyek továbbvitelével megbízni méltóztatott.
Midőn erről a tisztelt pártértekezletnek kötelességszerűen jelentést teszek, egy nagy tartozást kell a saját és minisztertársaim nevében lerónom. Köszönetet kell mondanom azért a valóban odaadó és lelkes támogatásért, amelyben szívesen voltak minket folytonosan részesíteni. Ennek s főleg ennek köszönhetjük, hogy eredmény kísérte működésünket, hogy súlyos körülmények között fenn tudtuk tartani meg tudtuk óvni elveink tisztaságát, annak, hogy nagy eszméket tudtunk érvényre juttatni és habár heves küzdelemmel is, de merem mondani viszonylag minden nagyobb megrázkódtatás nélkül ezen rövid idő alatt oly nagy átalakulásokat biztosítani, amelyek korszakot alkotók lesznek, amelyek az igazi haladásnak és szabadelvűségnek a messze jövőre kiható irányt szabnak.” Beszéde további részében a kormány kétéves működésére nézve Wekerle ezeket mondta : “Ha együttműködésünk két évre terjedő, viszonylag rövid tartama alatt a dolog természetéből folyólag nem is tudtuk mindazokat az elveket érvényre juttatni, amelyek programunk integráns részét képezik, de leraktuk az alapokat, elkészítettük e program életbeléptetésére nézve a munkálatokat és ezt örökül adjuk át utódainknak, úgyhogy nyugodt öntudattal el merem mondani, hogy kormányzatunknak kétévi tartama nem a meddőségnek, hanem a serény munkának volt a korszaka, amelyből tisztán és mocsoktalanul hozom vissza azt a zászlót, amelyet ránk bíztak s amelyet soha személyes érdekekért küzdelembe nem vittünk, hanem mindig elvekért és nagy eszmékért lobogtattunk. A harc megtéphette, a küzdelemnek vérfoltjai is meglátszanak rajta, de azt hiszem, hogy mocsok nem tapadhatott rája.”
Wekerle Sándor kormányzása alatt volt még egy országos jelentőségű, sőt még az ország határán is jóval túlmenő, az egész világot érdeklő nagy esemény, mely hatalmasabb érdeklődést és részvétet keltett fel az egyházpolitikai küzdelmeknél s mindennél, ami Magyarországon az időben történt. Ez Kossuth Lajos halála volt. Turinból 1894 március havában aggodalmas hírek kezdtek szállongani az önkéntes számüzetésben élő kormányzó állapotáról. A hírek arról szólottak, hogy a nemzet bálványa, Kossuth Lajos utolsó napjait éli. Azután 1894 március 20-án késő éjjel megérkezett Budapestre a távirat, hogy Kossuth Lajos e nap estéjén, 10 óra 55 perckor csöndesen, fájdalom nélkül elszenderedett. Ahogyan Mikes Kelemen, a hűséges íródeák írta II. Rákóczi Ferenc halálakor, úgy jellemezhetjük mi is a halált jelentő távirat hatását az országban : “Itt nagy sírás-rívás van közöttünk.” A lapok gyászkeretben tudatták Kossuth halálát, reggelre pedig már alig volt épület a fővárosban, melyről gyászlobogó ne hirdette volna, hogy a nemzetnek nagy halottja van.
A kávéházakban és vendéglőkben elhallgatott a zene, a színházakban pedig nem tartottak előadást, mert az egyetemi ifjuság az Operában és a Nemzeti Színházan rendezett tüntetéseivel erélyesen követelte, hogy a Wekerle-kormány opportunizmusa vonuljon háttérbe, mikor a nemzet Kossuth Lajos halála folytán a maga fájdalmát akarja kifejezésre juttatni. Előrelátható volt ugyanis, hogy Kossuth halála a kormányt a bécsi udvarra szemben kényelmetlen helyzetbe fogja juttatni. Ámde az, hogy az állami színházak felsőbb utasítás folytán nem vettek tudomást Kossuth haláláról, olyan felháborodást szült, hogy az Operában éppen úgy, mint a Nemzeti Színházban botrányok törtek ki s heves összeütközések támadtak volna, ha a kormány időközben nem intézkedik a fekete zászlók kitűzéséről és az előadások beszüntetéséről. A temetéssel szemben a kormány ismét abba a kényszerhelyzetben volt, hogy a bécsi udvar és a nemzetre kellett egyszerre tekintenie, hogy amennyire lehet, eleget tegyen mind a két szempontnak. A kormány intézkedett, hogy a Kossuth-hamvak közköltségen hazahozassanak, de sem a kormány, sem a katonaság reprezentáló módon nem vett részt a temetésen. Sőt Bánffy Dezső báró, a képviselőház elnöke éppen a temetés napján utazott el Kolozsvárra, hogy az ottan összehívott ref. egyházkerületi értekezleten elnököljön.
Kossuth temetésének e furcsa körülményei mutatták azután legvilágosabban, hogy mennyire erőtlen az ország, mikor a saját, legbensőbb gyászának sem adhat fenntartás nélkül való kifejezést. Kossuth Lajos kihült hamvai, mikor a lélek elszállott belőlük, egy ideig ott maradtak Kossuth turini lakásának hálószobájában, ahol a halál bekövetkezett. Turin városa gyászpompát öltött Kossuth halálakor s nemcsak a város, hanem egész Olaszország részvétének és gyászának legbensőbb kifejezését nyilvánította, mikor március 28-án a hamvakat eltemették. Kossuth hamvainak ez volt az egyik, az olaszországi temetése. A másik ezután következett, itthon, mikor a képviselőház küldöttsége a szent hamvakkal hazaért, hogy magyar földben helyezze el az új Magyarország legnagyobb emberének földi tetemeit. Kossuth Ferenc és Tivadar kísérték a koporsót az egész úton. Március 30-án reggel 6 órakor Csáktornya volt magyar földön az első állomás, mely a Kossuth Lajos holttestét hozó vonatot ünnepélyesen fogadta. Kossuth Ferenc fogadta a részvét nyilvánítását s ekkor mondta Magyarországon első beszédét, tudatva, hogy visszahozták a hazába Kossuth Lajos hamvait, hogy lelke a magyarok lelkébe visszaszálljon. Ugyanaz a vonat, mely Kossuth földi maradványait hozta, feleségének és leányának, Kossuth Vilmának porló tetemeit is hazaszállította. Ezeket mindjárt a terézvárosi katolikus templomba szállították s másnap innen temették el.
Kossuth koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában állították ravatalra, ahol április első napjának délutánjáig közszemlére volt téve. A koporsó körül az egyetemi ifjúság díszőrsége állott sorfalat. Az ország minden részéből rendkívüli tömeg lepte el ez alkalomból a fővárost. A temetés napján a Múzeum körúton és a Rákóczi úton alig lehetett mozogni a rendkívüli nagy népáradattól. Kezdetét vette végre a temetés. Sárkány Sámuel evangélikus püspök végezte a szertartást díszes segédlettel s megilletődött beszédben méltatta a nagy halott érdemeit. Utána Jókai Mór az egész magyarság nevében búcsúztatta. Jókai gyönyörű beszédének néhány részletét itt mutatjuk be : “Révparthoz ért a gálya, világkörútat járt kormányosával. S megtértében egy új világot lelt maga előtt az óvilág helyén. A régi tölgyerdő táján csak egyes vihartépte törzsek állanak még. Kilenc lusztrum mult el azóta. Ledült a többi! . . . De a kidült erdő helyén egy új pálmaliget emelkedett fel azóta. Egyivású korból megtört alakok, megőszült fejek fogadják a visszatérőt, de körülöttük egy új nemzeték támadt, szeretetben őseihez hasonló, de munkában erősebb, ismeretekben tudósabb azoknál. Ha látná a visszatérő e szép új világot, lelkének a földi megdicsőülést kellene éreznie.... De vajjon nem látja-e? Minekünk, akik hiszünk a lélek halhatatlanságában, hinnünk kell azt, hogy Kossuth hamvaival együtt a lelkét is elhoztuk Magyarországba.
A lélek nem hagyja el azokat, akiket szeret s ő neki annyi szeretnivalója van itten! ... Légy üdvöz, hazádban visszatért lélek! Hozzád beszélünk, midőn hamvaid előtt állunk. Te meghallod nemcsak azt a néptengert, melyben koporsód tovaúszik, hanem a szívekbe is belelátsz.... De most már nagyobbak beszélnek veled. Ott fog állani örök nyugalmad vártája Deák és Batthyány sírcsarnokai mellett. Minő triumvirátus! Minő találkozása a nagy szellemeknek! Vezess bennünket most te halottaidban is óriás, a nemzeti nagyság felé. ... Az örök hazában hirdessék nevednek emlékét a késő századok.” A százezernél is jóval nagyobbra megnövekedett tömeg, mely az egész útvonalat elözönlötte, ezután lassanként megindult a Rákóczi úton a Kerepesi temető irányában. Negyvenöt évvel ezelőtt járta meg ilyen egyetemes és általános izgalom között ezt az utat Kossuth, mikor az 1849-iki dicsőséges tavaszi hadjáratok után Debrecenből visszatért a magyar kormánnyal a fővárosba, hogy az ügyeket a szabadságharc további kimeneteléig innen igazgassa. Sem akkor, sem most, nem volt egyetlen ember sem, akit lázba ne ejtett volna Kossuth dicsősége.
Negyvenöt év elmulával azonban az egykori negyvennyolcan honvédek ivadékai gyászos arccal és könnyes szemekkel már csak a koporsóját kísérhették annak a hatalmas szellemnek, aki csodálatos lelkességével és óriási erejével talpraállította az országot, hogy küzdjön életének legdrágább javáért, a szabadságért és a függetlenségért s hogy megpróbálja lerázni magáról azokat a százados vasbilincseket, melyek erejét megbénították. Nem sokkal a temetés után a függetlenségi párt tagjai szóba hozták a Kossuth-fiúk hazajövetelét. Kossuth Tódor mingyárt megjegyezte, hogy ő nem jöhet haza, ellenben Ferenc ígéretet tett arra, hogy vissza fog térni. És 1894 október 29-én Kossuth Ferenc óriási lelkesedés és ováció között tartotta bevonulását Budapestre. A függetlenségi párt üdvözlésére Kossuth többek között ezeket mondotta : “Meg nem érdemlett megtiszteltetésnek tekintem ezt a fogadtatást, melyre méltattak. Ugy tekinteni azt, mint előlegezést azokért a szolgálatokért, melyeket hazámnak tehetni reménylek, ha erőm megfelel tiszta szándékomnak.” A továbbiakban pedig kijelentette, hogy politikai programja egészében és részletében az, amit atyja vallott s a perszonálunió kivívásában látja Magyarország jövőjét. A főváros után nemsokára megkezdte vidéki körútját s már ekkor őt tekintette a függetlenségi párt a maga vezérének. S alig hogy megüresedett az első kerület, a tapolcai, mingyárt képviselővé is választották. Justh Gyula, az eddigi elnök, a függetlenségi párt érdekében lemondott az elnökségről, hogy azt Kossuthnak átadhassa, akit egyhangúlag választottak meg a párt elnökévé.
Az uralkodó az új kormány alakítására nézve több államférfi tanácsát hallgatta meg s miután az ismét előtérbe állított Khuen-Héderváry Károly grófnak nem sikerült kabinetet alakítania, Bánffy Dezső bárót bízta meg a kormány megalakulásával. Bánffy Dezső báró 1843-ban született Kolozsvárott. A gimnáziumot ugyanott végezte, azután a lipcsei és berlini egyetemeket látogatta és hosszabb utazásokat tett külföldön. Utazásából vissztérve, birtokán gazdálkodott, majd mint a balközép híve résztvett a politikai életben is. A fúzió után belső Szolnok vármegye főispánja és a Kővárvidék főkapitánya lett. A megyék új beosztása után Szolnok-Doboka vármegye élére lépett mint főispán. Később Beszterce-Naszód vármegyét is ő igazgatta és egyúttal mint királyi biztos rendezte a naszódi iskolai és ösztöndíj-alapoknak, mint erdészeti kormánybiztos pedig a volt második román határőrezrednek a kincstárral szemben támasztott vitás ügyét. Ezen érdemeiért nyerte előtt a Lipót-rendet, majd a Szent István lovagkeresztjét. Az erdélyi református egyházkerület kitüntette azzal, hogy főgondnokául választotta, mely tisztséget éveken át viselte. Mint Erdély egész északi részének kormányzója, határozott és erélyes fellépése miatt már akkor igen fontos tényezője volt a magyar politikai életnek.
Megyéiben szinte ellenállás nélkül biztosította a kerületeket a kormánypárt részére, a nemzetiségekkel szemben pedig a magyar állam tekintélyét erős kézzel és közmondásossá vált vasenergiájával tudta megóvni. A Szapáry-kormány alatt a nemzetiségi gyűlések tartása ügyében, mikor ő azt az álláspontot képviselte, hogy ezek megtartását meg kell akadályozni, elvi ellentétbe került a kormánnyal s ez okból lemondott a főispánságról. Erélye, kiváló politikai érzéke és kormányzótehetsége már Szapáry Gyula grófnak a figyelmét is felkeltették iránta, úgyhogy éppen Szapáry volt az, aki őt a képviselőház elnöki állásának betöltésére kiszemelte. Ebben a minőségében is megmaradt ugyan pártembernek, de erőskezű, vezetésre hivatott férfiúnak bizonyult, kire az udvar politikai válságok felmerülésénél állandóan gondolt s akit egyenesen arra szemelt ki, hogy a Wekerle-kormány bukása után az új kabinetet megalakítsa. Mikor a Wekerle-kabinet megingott és a szabadelvűpárt nem fogadta el Khuen Héderváry Károlynak jelöltségét, a király az ő véleményét is kikérte a politikai helyzet felől és miniszterelnöksége már akkor szóban forgott. De ő szükségesnek tartotta, hogy még a régik bár némileg megújított kormány vigye keresztül a főrendiházban leszavazott javaslatokat. A Wekerle-kormány bukása után és mikor Khuen ismételt jelöltsége s ezzel együtt a fuzió terve újabban is meghiúsult és Széll Kálmán is vonakodott kabinetet alakítani, a király 1895 január 14-én őt bízta meg az új kormány megalakításával.
Január 19-én mutatkozott be a Bánffy-kormány a Házban először s ekkor terjesztette elő Bánffy, mint miniszterelnök programját, melynek kardinális pontjai a korona és nemzet között való bizalom megszilárdításáról, az egyházpolitikai törvények kíméletes végrehajtásáról, a kiegyezési alap sértetlen fentartásáról, a vallás szabad gyakorlatáról és a zsidó vallás recepciójáról szóló törvényjavaslatok keresztülviteléről, a katolikus autonómia rendezéséről, a valutarendezésről s amit külön is hangsúlyozott, az egységes nemzeti állam kiépítéséről szólottak. Bánffy Dezsőnek mingyárt a kormányzása elején az Agliardi-ügyben tanusított magatartása nagy sikerrel járt. Agliardi bécsi pápai nuncius Magyarországon való jártában ugyanis több olyan nyilatkozatot tett, melyek a politikai tapintat és ildomosság szempontjából nemcsak helytelenek voltak, hanem egyenesen azt a látszatot keltették, hogy Agliardi illetéktelenül beleavatkozik az ország ügyeibe. Bánffy ismert erélyével lépett fel s megkérte Kálnoky gróf külügyminisztert, hogy fejezze ki Rómában Agliardi eljárása fölött való aggodalmait s figyelmeztesse a Vatikánt azokra a politikai konfliktusokra és következményekre, mellyel az ilyen szereplés járhat. Kálnoky külügyminiszter azonosította magát Bánffy álláspontjával s egy hozzá küldött jegyzékében ki is fejezte nyíltan e ügyben való nézetét, ámde mikor Bánffy a parlamentben hivatkozott reá, Kálnoky ezt letagadta.
Ebből természetesen újabb konfliktus keletkezett, ami nemcsak Agliardi visszahívását vonta maga után, hanem azt is, hogy Kálnoky és Bánffy között kenyértörésre került a dolog. De a küzdelemben nem Bánffy, hanem Kálnoky lett a vesztes s neki kellett állásáról lemondania. Bánffyt igen népszerűvé tette ez a szereplése, mert az Agliardi-ügyben Magyarország közjogi állásának és méltóságának érvényt tudott szerezni az idegen beavatkozással és a külügyminisztériummal szemben. Ezek után a siker jegyében foghatott hozzá az egyházpolitikai reformok két elintézetlen pontjának : az izraelita vallás recepciójára és a vallás szabad gyakorlatára vonatkozó javaslatok elintézéséhez. A javaslatokat az új kormány vallás és közoktatásügyi minisztere, Wlassics Gyula terjesztette elő és képviselte a bizottságokban és parlamentben egyaránt. Ezen diadalokkal a kormány állása a képviselőházban úgy megszilárdult, hogy a szabadelvűpárt azon tagjai, kik az egyházpolitikai kérdések miatt a pártból előbb kiléptek, most visszatértek. Az ellenzék ellenszenvesen fogadta Bánffy bemutatkozását és kormányának működését, mert nem akarta elfelejteni Bánffynak azt a szereplését, melyet Kossuth Lajos halála alkalmával, mint a képviselőház elnöke tanusított, mikor is Kolozsvárra utazott az ottan összegyűlt erdélyi református egyházkerületi értekezleten való elnöklésre.
De nem rokonszenvezett vele az ellenzék azért sem, mert Bánffy erősen hangsúlyozta a közjogi alap fentartásának és sérthetetlenségének szükségességét. De viszont az a nagyszabású esemény, mely az ő kormányzata alatt következett be, hogy az ország 1896-ban ünnepelte meg fennállásának ezeréves fordulóját, különösen a nemzeti pártot és annak vezérét, Apponyi Albert grófot enyhébb magatartásra indította vele szemben, hogy a nemzet e nagyszerű ünnep alkalmából erősnek és egységesnek mutatkozhassék. Ennek a gondolatnak a sikeréért és diadaláért hirdette Apponyi Albert gróf, hogy a nemzeti ünnep idején a pártok között való minden versengésnek meg kell szünnie. Az 1896-iki esztendőt ez a nagyszabású és korszakos jelentőségű esemény uralta szinte kizárólagosan.
A milléniumi emlékünnepély kezdetét már 1896 január 1-én az ország összes templomaiban harangok zúgása és hálaadó istentiszteletek vezették be. A főpapság pásztorlevelekkel hívta fel a hívek figyelmét a nevezetes ünnep jelentőségére, a sajtó pedig hónapokon át lelkesített és buzdított az ünnep méltó megülésére. Az ország összes iskolái, közművelődési egyesületei, hivatalos intézményei és társadalmi egyesületei hónapokon át készültek az ünnepre s a Városliget területén rendezett milléniumi kiállítás megnyitására szinte hónapokon át folytak az előkészületek.
A képviselőház a honfoglalás ezeréves emlékére alkotta a milléniumi törvénycikket. A nevezetes törvénycikkben a király biztosítja az ország alkotmányos szabadságát és zavartalan fejlődését s törhetetlen bizalmát nyilvánítja a magyar nemzet hűségében. A milléniumi ünnepek hivatalos rendje azonban már május 1-én megkezdődött. A fővárost az idegenek és az ország különböző vidékeiről idesereglett közönségnek ezrei lepték el s gyönyörű kivilágításban, fellobogózva, díszpompában úszott az egész város. A Gellérthegy ormára felhúzott ágyúk díszlövésekkel jelentették a nagy ünnep beköszöntését. A városligeti milléniumi kiállítás területén, külön csarnokokbanj a magyar szellemi, gazdasági, kereskedelmi és ipari kultúra változatos termékei reprezentálták azt a fejlődést, melyet a modern Magyarország az európai népek versenyében az utolsó félszázad alatt elért. Az ezredévi kiállítás ünnepélyes megnyitása 1896 május 2-án kezdődött a király és a királyné jelenlétében, mely alkalommal az udvar főhercegei, a diplomáciai testület, a főpapság, zászlósurak, az országgyűlés, az osztrák birodalmi gyűlés küldöttsége, a tábornoki kar és az összes hatóságok képviselői együttlétében, Lukács Béla kereskedelemügyi miniszter hódoló üdvözlése után a király ünnepélyesen megnyitotta a kiállítást. Az Operaházban aznap este díszelőadás volt, másnap a budai Mátyás-templomban hálaadó istentisztelet, melyet a hercegprímás hatalmas beszéde tett felejthetetlenné.
A szent korona a királyi várlakból a Mátyás-templomba vitetett háromnapi közszemlére való kitétel végett. A király díszes ünnepség keretében tette le az új királyi várlak alapkövét, majd a koronázás évfordulóján hódoló felvonulás volt a király előtt. A milléniumi ünnepségeknek fénypontját alkotta ez a díszfelvonulás. Az ország összes vármegyéinek küldötteiből alakított pazarfényű és pompájú lovas bandérium a Vérmezőn gyülekezett, honnan a hatalmas menet a belügyminiszter vezetése alatt a királyi várba vonult, hogy I. Ferenc József magyar király előtt hódolatát bemutassa. A díszmenet innen a Mátyás-templomba ment és az ott kitett szent koronát az új országházába kísérte, melynek kupolacsarnokában a főrendiház és a képviselőház együttes díszülését tartotta. A díszülés után a bandérium a szent koronát kísérve visszament a várba, hol az országgyűlés fejezte ki a király előtt hódolatát. Szilágyi Dezső, a képviselőház akkor elnöke mondta az ünnepi beszédet, melyben többek között így szólt : “A mai napon hálatelt szívvel jelenünk meg felséged előtt. Megjelentünk, hogy kifejezzük hálás hódolatunkat a ma hatályba lépett törvény szentesítéséért és az abban foglalt királyi nyilatkozatért, melynek visszhangja milliók és milliók hálás szívéből és ajakáról száll föl a trón zsámolyához. Az a márvány, amelybe a törvény be lesz vésve, elmulhatik.
De soha ki nem apad a nemzet szívéből az erkölcsi erőnek az a forrása, amelyet e fejedelmi nyilatkozat fakasztott, amelyből a legkésőbb nemzedékek nagy és nehéz időkben is lelkesedést fognak meríteni. Felkísértük a koronát is e nagy alkalomra, hogy arra rámutatva, tanubizonyságot tegyünk, hogy az felségedet nemcsak jog szerint illeti meg, hanem fejedelmi erényeinél fogva is, amelyekkel a korszakokat betöltötte. Vegye felséged kegyesen hálás hódolatát annak a nemzetnek, amely a koronát és alkotmányosságot soha elválasztani nem tudta.” Ezután hatalmasan felépített, terjedelmes beszédében a magyar politika hagyományait, a történelmi fejlődés által kijelölt feladatokat fejtegette s beszéde végén így szólt : “Mi a művelt nemzetek közösségében és nagy versenyének közepette élünk. Fejlődésben lépést kell velük tartani. Jól tudjuk, megpróbáltatások, nagy és nem lankadó erőfeszítések várnak ránk. Politikai és más kérdések, amelyek másutt máris válságokkal fenyegetnek, nálunk is előtérbe fognak tolulni. Mint történetünk eddigi folyamán, jövőben is készségesen elfogadjuk a polgárosodás nemes és megérlelt vívmányait : de ragaszkodunk államunk nagy történeti alapjaihoz és ápolni fogunk minden fentartó erőt, amelyre a mult tapasztalása rámutat.
Ily fentartó erő a ragaszkodás a trónhoz, amely a nemzet minden rétegében őserővel él, amely abból a meggyőződésből fakad, hogy az uralkodóház és a nemzet érdekét és sorsát, a haza és a király iránti hűséget szétválasztani soha sem lehet. Soha meg ne gyengüljön ez az érzés szivünkben. Soha el ne homályosodjék ez a tudat elménkben. Maradjon ez a hagyomány minden időn át a királyi családban és nemzetben egyaránt. Midőn hódolatunkat a legmélyebb tisztelettel bejelentjük, odaadó bizalommal alázatosan kérjük felségedet : legyen vezére törekvéseinknek. A Mindenható különös kegyelmében részesíté a nemzetet, midőn adott egy oly királyt, ki az erők egyesítésének, a lelkesítésnek és mérséklésnek hatalmát bírja. Buzgón a Gondviseléshez, vegye továbbra is oltalmába és tartsa meg felségedet a trónon minél hosszabb időn át. Éljen a király!” Hatalmas éljenriadal követte Szilágyi Dezső beszédét s az ováció kifejezése után pár percre általános csönd állott be. A király szavát várta a törvényhozás küldöttsége. I. Ferenc József Magyarország ezredéves fennállása alkalmából a következő beszédet intézte a törvényhozás tagjaihoz : “Tisztelt Urak, Főrendek és Képviselők. Kedvelt Híveim! Örömmel üdvözlöm kedvelt Magyarországom főrendeit és képviselőit itt egybegyűlve s köszönettel fogadva hódolatukat, hálát mondok az Isteni Gondviselésnek, mely megélnem engedte, hogy szeretett magyar nemzetemmel együtt ünnepelhessem a magyar állam ezeréves fennállásának emlékét.
Ritka és megható e történelmi korszakot jelző ünnepély s midőn az ország átérzi annak nagy jelentőségét, emlékezzünk meg mindenekelőtt kegyelettel őseinkről, kiknek bölcsessége - az Isten oltalma mellett - biztosította az állam eddigi fennállását s merítsük a történelemből azon hasznos tanulságot, hogy ezen ország csak akkor volt erős és virágzó, midőn fiai királyukhoz és vallásukhoz ragaszkodva, egymásközt testvéries egyetértésben éltek - de veszélyek környezték akkor, mikor belső viszályok zsibbasztották életerejét. De még arra is utal a történelem, hogy hálásan emlékezzék meg az ország azon szomszédairól és azon nemzetekről, kik készségesen siettek az ország segítségére különösen akkor, midőn a több mint százéves idegen uralomtól való felszabadulásáért küzdött s emlékezzék meg azon szomszédairól is, kikel az országot a jó és balsors s őseinek bölcsessége összefűzte, alakítva velük azon monarkhiát, melynek fennállása e helyen európai szükség, melyet őseimtől örökölve, utódaimnak sértetlenül fentartani szent kötelességem és akaratom, amint ezt mind a két állam saját érdeke is kívánja. Hő óhajtásom azért, hogy ezen kapocs iránti érzék ne csak ne lazuljon, hanem mindenkor sértetlen maradjon s hogy ezen érzés és rokonszenv kölcsönös legyen a monarkhia mindkét államában s kölcsönös egyszersmind azon tudat is, hogy ezen összetartozás alapján nemcsak jogai, hanem kötelességei is vannak mindkét félnek, amint ezt úgy is a pragmatika szankció,
valamint az annak kifolyásaként teremtett mostani közjogi alap is bölcsen elrendeli, mely alapon az egész monarkhia, de különösen szeretett Magyarországom oly örvendetesen fejlődött és felvirágzott, anélkül, hogy ezáltal veszélyeztetnék a magyar állam és a magyar politikai nemzetnek rendületlenül fentartandó egysége s a különféle nemzetiségeknek az egységes állam és a törvények tisztelete melletti fejlődése, valamint azon, a történet és a törvények által szentesített viszony, mely Magyarországot társországaival, azok külön autonóm jogainak fentartásával összefűzi. Ezer év az államok életében is hosszú idő. Fényes korszakok mellett sok viszontagság is érte ez idő alatt az országot, nagy katasztrófák következtek, melyek a nemzet életét ismételve megsemmisítéssel fenyegették. A magyar nemzet lángoló haza és szabadságszeretete, harci vitézsége s a balsorsban tanusított szívós kitartása, az Isteni Gondviselés segítségével mindig leküzdötte a veszélyeket, fényes tanuságát adva eképpen életerejének s államfenntartó képességének. Ez ünnepélyes pillanatban elismeréssel kell, hogy megemlékezzem a magyar nemzetnek e kiváló tulajdonságairól és hő óhajtásom, hogy a jövendő századok végtelen folyamán a nemzetet egyetértésben királyával mindig az igazi hazaszeretet szövetnéke vezérelje s a béke áldása közepette is higgadt, a körülményeket és létező viszonyokat számbavevő megfontolással biztosítsa az állami élet nyugodt fejlődését és felvirágzását.
Mérvadó szerep jut a haza sorsának intézésénél az országgyűlésnek, azért hő óhajtásom, hogy az országgyűlés mindkét házának minden egyes tagja is áthatva hivatásától, valamint azon tudattól, hogy abbeli állásával nemcsak különös jogok, hanem kötelességek is összekötvén az ország irányában, mely a törvényhozástól anyagi és szellemi jólétének gondozását és előmozdítását méltán várja - szorgalom és hasznos munka által e várakozásnak megfelelni igyekezzék, mely működésében teljesen összhangzó támogatásomra és kegyelmemre mindenkor számíthat. S e nemes feladatot kölcsönös bizalommal és közös erővel teljesítve, valósulni fog a mai ünnepélyes ülésükben hirdetett, kegyeletes törvényben foglalt azon kijelentés, hogy szilárd alapjai ezek annak az általános összhangnak, amelynek ereje a jövendő századok biztos haladásának is zálogát képezi. Adja az ég, hogy úgy legyen most és mindenkor!”
Az ezredévi ünnepségek mellett csupán egy fontos esemény volt még ebben az évben. Ez volt az országos választás. Bánffy Dezső báró 1896 október havában rendelte el az új választásokat, melyekben nagy szótöbbséggel győzött. De tagadhatatlan, hogy a kormány a választásokon erőszakkal és megfélemlítéssel dolgozott.
Csakhogy Bánffy eljárását is lehet érteni. Az ő kormánya alatt 1896-ban alakult meg néppárt cím alatt az egyházpolitikai ellenzék legfanatikusabb és legengesztelhetetlenebb csoportja. Bánffy az egyházpolitikai dolgok sikerét féltette az új alakulástól s ezért ellene, de minden más olyan csoport ellen, mely az egyházpolitikai ellenzék hadsorait alkotta, ő is engesztelhetetlen ostromot rendezett. Igy történt, hogy az 1896-iki országos választásokon a kormány óriási párttal került a parlamentbe, a nemzeti párt felére olvadt le és az egyházpolitikai ellenzékhez szító szélsőbaloldal majdnem egészen megsemmisült. De minél nagyobb számban fogyott az ellenzék a parlamentben, annál elszántabban és makacsabbul ostromolta Bánffyt a választási visszaélések miatt, melyekért egyedül őt tette felelőssé. Ebben az ostromban a nemzeti párt járt elől. Az ellenzék elkeseredését nemigen csökkentette még Bánffynak a katonai oktatás terén kivivott nagy diadala sem. Az új honvédtiszti iskolák felállítása nem csupán a király teljes bizalmát tanusította Magyarország és kormánya iránt, hanem egyúttal teljesítette a nemzeti párt programjának egyik legfőbb óhajtását és így teljesen alkalmas lett volna a nemzeti és szabadelvűpárt között való fuzió létrehozása. Az egyesülés azonban nem jött létre, eminek akadályát nem elvi, hanem személyes okok alkották. A nemzeti párt ugyanis olyan súlyos vereséget szenvedett a választások alatt, hogy nem térhetett közömbösen azok fölött napirendre.
Kereste tehát az új alapokat Bánffy politikájának és személyének hathatós megtámadhatására. Igy történt, hogy a bűnvádi eljárás törvényjavaslatának tárgyalásakor sem a nemzeti párt, sem a szélsőbaloldal nem elégedett meg a sajtószabadság védelmével, melyet a javaslat egyes paragrafusai veszélyeztetni látszottak, hanem obstrukciót intézett a javaslat ellen és a sérelmesnek nyilvánított szakasz módosítására kényszerítette a kormányt. Az ellenzék a legnagyobb elkeseredéssel támadta tovább is Bánffy politikáját s mikor az obstrukció minden eszközzel megakadályozta a parlamenti tevékenység szabad nyilvánítását, a szabadelvűpárt módokat keresett arra, hogy ez az erőszak jövőre ne ismétlődhessék. Ekkor merült fel a házszabályok szigorításának és a klotür (a szólásszabadság megszorítása) behozatalának eszméje, ami nemhogy csillapította volna az ellenzék dühét, hanem csak még jobban fokozta a kormány, de különösen a Bánffy erélyes politikája ellen való elkeseredését. Bánffy Dezső ekkor állott hatalma tetőpontján és kormányának a helyzete is ekkor volt a legszilárdabb. Az egyházpolitikai reformok már nem okozták azokat az éles ellentéteket, melyek miatt majdnem az egész társadalom a legnagyobb izgalomban élt és ideges harcban állott egymással. A törvények végrehajtása békésen végbement, anélkül, hogy nagyobb izgalmak keletkeztek volna.
Bánffy Dezső nemcsak ebben a kérdésben, hanem mindenütt fontosnak tartotta, hogy az állam önállóságát és szuverénitását kidomborítsa. Mikor a király látogatása alkalmával Zágrábban magyarellenes tüntetések támadtak, Bánffy az orvosságot abban kereste, hogy királyi nyilatkozattal előbb rosszalását nyilvánította a tüntetés miatt, azonkívül ellenőrzés alá vette a horvát tartományi gyűlés tevékenységét. S mivel ekkor, a király látogatása alatt történt az is, hogy a horvátok egy magyar zászlót elégettek, szigorú vizsgálatot indíttatott a zászlóaffér ügyében, ami akkoriban erősen foglalkoztatta a közvéleményt. A nemzetiségi kérdésben ismeretes volt különben erélyes és meg nem hátráló politikája, melyet még főispán korában kezdett alkalmazni. Erélyesen lépett fel a szerb kongresszussal szemben is, melyben a radikális párt kerekedett felül s csakhamar feloszlatta a kongresszust. A román érdekekért küzdő román bizottságot, melynek kebelében meghasonlás tört ki s amelynek feloszlatását már a Wekerle-kormány elhatározta, feloszlatta Bánffy. Erélyes nemzetiségi politikájának volt a következménye, hogy a felvidékre kiterjeszkedő csak politikai agitáció a tótok körében nagyobb eredményeket nem tudott elérni. A kormány teljes nyugalmat biztosított mindenütt, anélkül, hogy szüksége lett volna erősebb rendszabályok alkalmazására. Bánffy kormányzatának éles agresszivitása nyilatkozott meg a szociáldemokratákkal és a mezei munkásokkal szemben való bánásmódjában is.
Ez időben a szociáldemokratapárt támogatásával különböző vidékeken a mezei munkások bérük javítása érdekében tömegsztrájkokat rendeztek. Bánffy igen szigorúan és kíméletlenül járt el irányukban. Rendőrileg nyilvántartatta vezéreiket s mint közveszélyes bűnösöket a sztrájkra izgató munkásokkal együtt tolonckocsin elszállíttatta őket a határból. A Bánffy-kormány nagy sikerek között folytatta működését s nagy sikereket ért el később is nemcsak az egyházpolitikai törvények és egyéb reformok végrehajtásában és kivívásában, hanem Magyarország önállóságának elismertetésében is. S mégis nem volt magyar kormány a tizenkilencedik században, melyet az ellenzék dühe olyan kíméletlenül, engesztelhetetlenül és állhatatosan támadott volna, mint a Bánffyét. A Zichy Nándor gróf elnöklete alatt megalakult néppárt, továbbá a függetlenségi és a nemzeti párt ádáz dühvel rohanták meg s az obstrukciók alkalmazásával lehetetlenné tették a parlament működését. Említettük, hogy a bűnvádi eljárás törvényjavaslatának tárgyalásakor az ellenzék nem elégedett meg a veszedelemben vélt sajtószabadság védelmével, hanem obstrukciója által lehetetlenné tette a cukorprémiumokról szóló sürgős törvény elintézését és a sajtószabadságra sérelmes szakasz átalakítására és módosítására kényszer tette a javaslatot beterjesztő Erdély Sándor igazságügyi minisztert.
A kormány és a szabadelvűpárt többsége, hogy véget vessen az állandó zavaroknak, a házszabályok megszigorításával és a parlamenti klotür behozatalával akart védekezni, de ez még jobban elkeserítette az ellenzéket s csak jobban fokozta a Bánffy-kormány iránt való ádáz gyűlöletét. Ennek dacára a Bánffy-kormány 1897 végén olyan megingathatatlanul és sikereinek olyan magaslatán állott, amint azóta talán egy kormány sem. Eddigi vívmányaihoz, melyek között ott voltak az új honvédtiszti iskolák felállítása is, újabbak és újabbak járultak, különösen olyan természetűek, melyek a magyarság nemzeti jogainak elismertetését és a királyi bizalom fokozott megnyilvánulását jelentették. Legnagyobb sikerei egyikének tekinthette Bánffy miniszterelnök azt az eredményt, hogy a német császár a magyar királyt Magyarország fővárosában meglátogatta. A magyar államiság önállóságának elismerése szempontjából nagyjelentőségű volt ez a látogatás s néhány napon át úgy állította Magyarországot a nemzetközi politika és az európai érdeklődés középpontjába, mint a hármasszövetségnek egy igen fontos tényezőjét s mint teljesen önálló, saját ügyeire nézve önként rendelkező államot.
Báró Bánffy Dezső miniszterelnök kormányzatának - mint említettük - egyik legkidomborodóbb és legemlékezetesebb eseménye volt Vilmos német császár látogatása 1897-ben. A látogatás célja volt a külföld előtt dokumentálni azt a szívélyes viszonyt, mely a hármasszövetségben levő Németország, Olaszország és Ausztria-Magyarország államait egymás irányában eltölti. Vilmos császár már szeptember közepén érkezett Magyarországba és résztvett Frigyes főherceg meghívására a béllyei vadászaton. Budapesti látogatása szeptember 20-ára volt kitűzve. Nagyszabású előkészület előzte meg Budapestre való jövetelét. A keleti pályaudvar előtt hatalmas díszkapukat állítottak, az uccákat fellobogózták, a nagyobb forgalmú tereken, hol a császárnak haladnia kellett, díszkapuk, virágoszlopok díszelegtek s a rendőrség és katonaság által vont sorfalak mögött a budapesti közönség ezrei nyilvánították lelkesedésüket. Mihelyst a vonat a keleti pályaudvarra megérkezett, a Gellért-hegyen ágyúlövések adták tudtul a német császár ittlétét. A megérkezés után a császár és a király szívélyesen megcsókolták egymást s azután a tisztelgések és hódolások szokásos ceremóniája következett. A kormány összes tagjai, a főhercegek, az osztrák kormány képviselői, a katonai, világi és egyházi küldöttségek nagy tömege várakozott az állomáson, honnan a ceremóniák elintézése után a közönség túláradó ovációja között érkeztek a királyi várba. A német császár és a király még aznap délelőtt istentiszteletet hallgattak a Mátyás-templomban és látogatást tettek a mezőgazdasági múzeumban.
Este a királyi várban díszes udvari estély volt, melyre a politikai, társadalmi és katonai élet összes kiválóságai hivatalosak voltak. Másnap a vásárcsarnokban, Iparművészeti Múzeumban, Nemzeti Múzeumban, az új országházában s más helyeken tettek látogatást. Érdekes epizód adta elő magát a Nemzeti Múzeumban, hol Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter a császár egy kérdésére így felelt : “Bizony, mi magyarok is nagyon szűken vagyunk oly pénz dolgában, melyet közművelődési célokra áldozhatnánk.” Mire a német császár megjegyezte : “Pedig a tudomány és művészet ápolására még a föld alól is elő kellene a pénzt teremteni.”
Szeptember 22-én délután öt órakor a budai várlakban díszebéd volt, melyen II. Vilmos császáron és I. Ferenc József királyon kívül számos világi és egyházi előkelőség vett részt. a díszebéd a nagy szertartási teremben ment végbe. A király és a főhercegek porosz egyenruhában, a német császár magyar tábornoki egyenruhában jelent meg. Az ebéd a legnagyobb rendben és ünnepélyesség mellett folyt le. Körülbelül az ebéd közepén felemelkedett a király és a következő beszédet mondotta. “A látogatás, mellyel felséged szerencséltetni kegyes volt, a legbensőbb örömmel tölti el szívemet és különös elégtételemül szolgál, hogy felségedet ez alkalommal magyar székvárosomban üdvözölhetem.
Felségedben a hű barátot és szövetséges társat köszöntöm fel, kitartó munkatársamat a béke nagy művében, melynek legjobb erőinket szentelni meg nem szűnűnk. Teljesen meggyőződve amaz érzelmek azonosságáról, melyek bennünket magasztos törekvésben egyesítenek, felséged egészségére emelem poharamat s kívánom : Vilmos császár őfelségét az Isten éltesse.” Vilmos német császár a király szónoklata után szintén felemelkedett helyéről s végigjártatván tekintetét az egybegyülteken, rögtönzött, szabad szónoklatban a következő nagyhatású és európaszerte feltűnést keltett beszédet mondotta : “A legmélyebb hála érzelmeivel fogadom felségednek oly szíves üdvözlését. Hála felséged meghívásának, meglátogathattam e gyönyörű várost, amely oly nagyszerűen fogadott, hogy lelkem mélyén el voltam ragadtatva. Rokonszenves érdeklődéssel kísérjük mi otthon a lovagias magyar nemzet történelmét, melynek hazaszeretete közmondásossá vált, amely küzdelemmel teljes multjában életét és javát áldozni a kereszt védelmében sohasem habozott. Oly nevekre, mint Zrínyi és Szigetvár, még ma is fennen dobog minden német ifjú szíve. Rokonszenves bámulattal kísértük az ezeréves születésnapot, melyet a hűséges magyar nemzet szeretett királya köré seregelve, meglepő pompával ünnepelt. Művészi érzékéről emlékművei tanúskodnak, míg a Vaskapu békóinak szétrepesztése a kereskedelemnek és forgalomnak nyitott meg új utakat és Magyarországot, mint egyenjogút illesztette be a nagy kulturnépek sorába.
De, ami magyarországi tartózkodásom alatt, különösen pedig budapesti fogadtatásom alkalmával a legmélyebb benyomást tette rám, ez az a lelkes odaadás, mellyel a magyar nép felséged magasztos személyén csügg. De nemcsak itt, hanem Európaszerte s különösen saját népem körében, ugyanazon lelkesedés hevül felségedért, melyből magam is bátor vagyok részemet kivenni, midőn fiú módjára feltekintek felségedre, mint atyai barátomra. Népeink üdvére kötött szövetségünk, hála felséged bölcsességének, szilárdul és felbonthatatlanul áll fenn és Európának már régóta megőrizte békéjét és meg fogja őrizni továbbra is. A lelkes odaadás felséged iránt - arról bizonyos vagyok - még ma is úgy lángol Árpád fiainak szívében, mint akkor, mikor felséged dicső őse felé azt kiáltották : Moriamur pro rege nostro! Ezen érzelmeket kifejezésre juttatva, mindazt, amit csak felségedért érezhetünk, gondolhatunk és könyöröghetünk, azon felkiáltásba foglaljuk össze, mely minden magyar ajakáról utolsó lehelletéig hangzik (ez utolsó szókat magyarul mondta a császár) : Éljen a király!” A díszebéden a király felköszöntője után élénk hoch és éljen kiáltások hangzottak föl, míg Vilmos német császár felköszöntőjének magyarul elmondott végszavait általános, lelkes éljenzés kísérte.
A német császár felköszöntője az egész fényes társaságra a legmélyebb hatást tette, de még nagyobb hatása volt a beszédnek Budapest népére és az egész magyar nemzetre. Elragadtatással, büszkén és boldogan ünnepelte a magyar főváros Vilmos császárt, hogy viszonozza és megköszönje, amiért keblére ölelte és nyiltan hirdette, hogy a magyar egyenrangú tagja a nagy kultúrnépek családjának.
De a Bánffy-kormány sikerei nem állottak meg a milléniumi évnél és a német császár látogatásánál. Következtek újabbak is, melyek méltóan sorakoztak az előbbiek mellé. A király csak nemrég közölte Bánffy miniszterelnökkel azt az elhatározását, hogy eltemetteti III. Bélának és nejének, Antiochiai Annának feltalált földi maradványait. Alighogy ez a királyi elhatározás megfogant lelkében, Vilmos császár látogatása után, követte a második, mely nem kevésbé történelmi jelentőségű elhatározás volt. Dokumentuma ennek az a királyi kézirat, melyet Bánffy Dezső miniszterelnökhöz intézett s amely így hangzik : Kedves Báró Bánffy! Óhajtván, hogy magyar székvárosunk erre alkalmas terei oly kisebbméretű szoborművekkel láttassanak el, melyek, midőn a várost díszítik, egyszersmind a mult idők azon kiválóbb alakjainak emlékét örökítik meg, kik a nemzeti élet különböző térein kitüntek, udvartartásom költségeinek terhére több évre terjedő beosztással megfelelő összegeket engedélyezek arra a célra,
hogy a keresztény vallásért vértanúságot szenvedett Szent Gellért csanádi püspüköt, a hitbuzgó Pázmány Péter esztergomi érseket, Bocskay István és Bethlen Gábor erdélyi fejedelmeket, Hunyadi János és Zrínyi Miklós, a haza és kereszténység hős bajnokait, gróf Pálffy János, Magyarországnak a trón védelmében nagy érdemeket szerzett főhadi parancsnokát, a honfoglalás történetét író Béla király Névtelen jegyzőjét, Werbőczy István, Magyarország nagyhírű jogtudósát s annak népszerű lantosát, Tinódy Sebestyént ábrázoló szobrok készíttessenek s megbízom Önt ez elhatározásomnak végrehajtásával. Budapest s az ország többi városa kivilágítással ünnepelte meg a király ajándékát s másnap a főváros egy esztendei távollét után riadó éljenzéssel fogadta a királynét, akivel a király legelőször közölte ezt az elhatározást. Majd az országgyűlés hódoló feliratot intézett a nevenapját ülő királyhoz, ki “a lelkesedésnek, az erők egyesítésének és nagy célokra irányzásának a hatalmával rendelkezik és akinek családja a nemzet sorsával egybeforrt.” Az ország valamennyi törvényhatósága feliratokat küldött a királyhoz és a főváros is megragadta az alkalmat arra, hogy külön, díszes küldöttséggel köszönje meg a királyi ajándékot. Az ellenzék hevesen támadta ugyan a Bánffy-kormányt, de némelyek a nemzeti eszme elismerését látták abban, hogy a király nemzeti ünnepnek nyilvánította azt a napot, 1848 április11-ikét, melyen V. Ferdinánd az ezernyolcszáznegyvennyolcas törvényeket szentesítette.
A nemzet azért a március 15-ikét ünnepelte továbbra is az új Magyarország korszakos napjául, de az új törvény után nem zárkózhatott el az április 11-ike megünneplése elől sem, mert a márciusi vívmányoknak az április törvények voltak a betetőzései. Ferenc József 1898 végén ülte meg uralkodásának félszázados jubileumát is, melynek alkalmából Magyarországon is megnyilvánult a hódoló elismerés személye iránt, de mielőtt ez bekövetkezett volna, egy rendkívüli és váratlanul jött katasztrófa rendítette meg a király szívét és az egész nemzetet.
A buziási királygyakorlatok élénk eseményei foglalkoztatták az országos érdeklődést, midőn 1898 szeptember 10-én este egészen váratlanul megjött a fővárosba és megérkezett az éppen útban lévő és a lőcsei hadgyakorlatokra készülő királyhoz a hihetetlen hír, hogy Erzsébet királynét Genfben, amint a Beau-Rivage szállodát elhagyta, a genfi hajóállomás közelében egy Luccheni nevű anarchista gyilkos tőre megfosztotta életétől. Olyan borzasztó volt a hír, hogy a fővárosban eleinte nem akartak hitelt adni a táviratnak.
De a kételkedés, sajnos, nem tarthatott sokáig, mert a későbbi táviratok mind megerősítették a szörnyű hírt, sőt azt is jelentették, hogy a királyné a merénylet után húsz perc mulva, miután egy párszor eszméletét visszanyerte, meghalt s hült teste egyelőre a szállodában van ravatalra téve. Rettenetes hatása volt ennek a hírnek Budapesten, Bécsben, az osztrák-magyar birodalomban és az egész világon. Budapesten nyomban beszüntették a színházi előadásokat, a kávéházakban elhallgatott a zene, az uccák házain megjelentek a fekete lobogók ezrei, hogy a gyász nagyságát hirdessék. Valóságos fekete lepel-erdő vonta be az uccákat s nemcsak a házak ormain lengtek a gyászlobogók, hanem az ablakok is gyásszal voltak bevonva s a templomokban szüntelenül zúgtak a harangok. A táviróhivatalokba pedig egyre jöttek az újabb és újabb részletek a genfi merényletről, melyek már csak arról szóltak, hogy az a fenkölt lelkű asszony, ki a legigazabb nemtője és védőangyala volt a magyarságnak, átszúrt szívvel, kiterítve és holtan fekszik egy hotel magányos szobájában. a tragédia következőleg történt. Egy óra harminc perckor Erzsébet királyné Sztáray Irma grófnő kíséretében elhagyta a Beau-Rivage szállodát, hogy hajóra szálljon. És egy óra harmincöt perc volt, mikor a szálloda kapuján kiléptek. Ami azután történt, arról az egyetlen hiteles tudósítás a Sztáray Irma grófnőé, aki mint a királynéhoz beosztott udvarhölgy és a királyné bizalmasa, pontosan feljegyezte ennek a megrendítő tragédiának minden részletét a szállodából való távozástól kezdve. Az ő tudósítását adjuk itt, mint a legilletékesebbet, mely a katasztrófa minden részletét pontos hűséggel elbeszéli.
- Egy óra harmincöt perc volt pontosan, mikor a kapun kiléptünk. Ur Isten, hogy a reá következő öt perc nem tudott kiesni a te időd folyásából. a tó partján (Genfi tó) haladtunk előre, az én talpam alatt égett a föld. Éppen a Braunschweigi herceg szobra mellett haladtunk, midőn a királyné, mint a gondtalan gyermek, aki nem állja meg szó nélkül, ha valami a szemébe ötlik, rámutat két fára : “Nézze, virítanak a gesztenyefák. Schönbrunnban is vannak ilyen kétszervirágzók s a király azt írja, hogy azok is virágban vannak.” “Felség, a hajó jelez” - szóltam s önkéntelen olvastam utána a csöngetésre következő tompa kondításokat ... egy ... kettő ... E pillanatban jóval előttünk meglátok egy embert, ki mintha kergetőznék, egy útszéli fa mögül kiugrik és a legközelebbi másikhoz rohan. Innen átcsap a tó melletti vasrácshoz, majd újra egy fához s ekként a gyalogjárón keresztül-kasul cikázva, felénk közeledik. Hát még ez is tartóztat, gondoltam, önkéntelen követve őt tekintetemmel, mikor az újból a vasrácsot éri s onnan elugorva, rézsút felénk iramlik. Önkéntelen tettem egy lépést előre s így fedtem előtte a királynét, de ez most úgy tesz, mint aki nagyot botlik, előre lódul és ugyanakkor öklével a királynéhoz sujt. Mintha villám sujtotta volna, hangtalanul hanyatlott hátra a királyné és én lelkemet vesztve, egyetlen kétségbeesett kiáltással hajoltam előre.
Isten Atyám! Ha egykor színed előtt állok, számolván a lelkemmel, Te megemlékezel e rettenetes pillanatról. A halál minden kínja átvonaglott rajtam s bénult ajkaim helyett, lesujtott lelkem riadozva kiáltott megváltó fiadhoz könyörületért. És ekkor azt hittem, az ég nyílt meg nekem. A királyné fölemelte szemeit, szétnézett, tekintetéből látszott, hogy tiszta öntudatánál van s aztán támogatásommal lassan fölemelkedik a földről. Egy kocsis ember volt ebben segítségemre. Áldja meg érte az Isten! Csodának tetszett, amint most kiegyenesedve ott állt előttem. Szemei fénylettek, arca kipirult, gyönyörű hajfonatai az eséstől megbomladozva, lazán font koszorúként körítették fejét. Kimondhatatlan szép és fenséges volt. Az örömre vált ijedtség elfulladt hangján kérdeztem tőle : “Mit érez felséged? Nem történt baja?” “Nem - felelt mosolyogva - semmi bajom sem történt!” Ezalatt minden oldalról összefutottak az emberek s a brutális támadáson szörnyülködve, részvéttel tudakolták őfelségétől, hogy nem esett-e baja? Ő a legszívesebb nyájassággal s kinek-kinek a saját nyelvén : németül, franciául, angolul köszönte meg a szívességét, hogy nincs semmi baja és szíves készséggel engedte, hogy beporosodott selyemruháját a kocsis végigkefélje. Eközben odaért a Beau-Rivage portása, aki a kapuból látta a rettenetes jelentet és sürgetőleg kért, hogy térjünk vissza a hotelbe.
“Miért? - kérdé a királyné, miközben a haját igazgatta - hiszen nem történt semmi, inkább siessünk a hajóra”. Ezzel, bár haját rendbehozni nem igen sikerült, öltette kalapját, fogta legyezőjét és ernyőjét, a közönségnek nyájasan köszönt és megindultunk. “Mondja, mit akart tulajdonképpen az a rettenetes ember?” - kérdé utközben. “Melyik, felség? A hotel portása?” “Nem, az a másik, az a rettenetes ember.” “Nem tudom felség, csak azt tudom, hogy egy elvetemedett gonosznak kell lennie.” “Talán az órámat akarta elvenni?” - szólt egy kis gondolkozás után. Frissen, ruganyosan járt mellettem, tartásán nem látszott töröttség, karomat nem fogadta el. Kis idő mulva felém fordult. “Ugye-e most sápadt vagyok?” “Egy kissé - feleltem - talán az ijedtségtől.” eközben a portás utánunk eredve mellém került s azt ujságolta, hogy a gonosztevőt elfogták. “Mit mond?” - kérdezte a királyné. Felelete közben rápillantva, láttam, hogy arca fájdalmasan elváltozik. Ijedten kértem, hogy mondja meg igazán, mit érez, nincs-e fájdalma s mialatt látszólag könnyen haladt előre, halálos aggodalommal csüngtem minden lépésén. “Azt hiszem, a mellem fáj kicsit - szólt - de nem vagyok bizonyos benne”. A kikötőbe értünk. A hajóhídon még könnyü lépésekkel járt mellettem, de amint a hajóra léptünk, hirtelen megszédült. “Most a karját! - tördelte elfuló hangon. Átkaroltam, de nem bírta fentartani. Fejét a mellemhez szorítva, rogytam térdre a padlón.
“Orvost! orvost! Vizet!" - kiáltottam a segítségemre siető lakáj felé. A királyné halotthalványan, csukott szemekkel feküdt karjaim között. A lakáj és mások rohanva jöttek a vízzel. Mikor meglocsoltam arcát és halántékát, szemhéjai felnyíltak és én mögöttük ott láttam a halált. Sokszor láttam és most felismertem a megüvegesedő szemekben. Ez a szörnyű súly, mely mintha a föld alá akarna nyomni, az ő súlya. Ez a hidegség, mely szívemet megdermeszti, az ő hidegsége. Szívszélhűdésre gondoltam. Ekkor egy úr figyelmeztetett, hogy a gép közelében vagyunk és jobb volna a hölgyet a fedélzetre vinni, hol talán magához tér. Két úr segítségével fölvittük tehát a fedélzetre és végigfektettük egy padon. “Orvost, orvost! Nincs orvos a hajón?" Ezt kiáltottam ismét a körülünk állók felé, mire egy úr lépett hozzám és fölajánlá a felesége segítségét, aki félig-meddig orvos és ért a betegkezeléshez. Madame Dardelle vizet kért, eau de colognet hozatott és azonnal hozzálátott a királyné élesztéséhez. Ő rendelkezett. Én fölvágtam a fűzőzsinórjait, mialatt egy irgalmas nővér homlokát dörzsölte eau de cologne-al. Közben a hajó megindult, de ingása dacára észrevettem, hogy a királyné emelkedni igyekszik, hogy fűzőjét kihúzhassam alóla. Most étherbe mártott cukorkát tettem fogai közé s a remény egy sugara csillant föl bennem, mikor meghallottam, hogy egyet-kettőt harap rajta.
A mozgásban levő hajón hűvös szellő járt, hozzájárulván, hogy az iszonyú kétségek közt folyt élesztés eredménnyel járjon. A királyné lassan felnyitotta szemeit és pár pillanatig úgy feküdt ott, szerterévedező tekintettel, mint aki tájékozást keres aziránt, hogy hol van és mi történik vele. Aztán lassan emelkedett és felült. Eközben ketten segítettünk és ő az idegen hölgy felé fordulva, hallhatóan mondta : “Merci!" A lélek, mely ott állt a mesgyén, hol az üdvösség országa határos a kárhozatéval és várja, melyik nyílik meg előbb neki, az érezhet olyat, mint én e pillanatban. Egy bíztató sugara hullt reám felülről a világosságnak, de lelkem már érzi a sötét hullámok hideg szelét, sejti, hogy jön a tenger éjszaka. A királyné, bár megült a maga erejéből, nagyon megtörtnek látszott. Szemei fátyolozottak voltak és ingatagon tétovázva hordozták szomorú tekintetét. A hajó közönsége, mely eddig körülöttünk állt, hátrahúzódott s csak négyen maradtunk a királyné körül; madame Dardelle, az apáca, én és a hű lakáj, Zeilert, kinek magyarul adhattam utasításaimat. A királyné előtt térdelve, feszülten figyeltem arcára és fölfohászkodtam kegyelemért az éghez. Tekintete az eget kereste, majd lassan lecsúszva, megpihent rajtam, hogy mindörökre bevésődjék a lelkembe. “Hát most mi történt velem?" Ezek voltak utolsó szavai. Ekkor eszméletlenül lehanyatlott. Tudtam hogy haldoklik.
Levágtam Mária-kongregációérmemet nyakamról s a szíve fölé tettem és kértem a szent Szüzet arra, hogy készítse el lelkét a nagy útra. Consolatrix affictorum! Eközben madame Dardelle étherrel élesztette. A királynén egy kis fekete selyem figaro volt, melyet, hogy ezzel is könnyítsünk rajta, a mellén szét akartam nyitni. Mikor ennek összetartó szalagjait szétszakítottam, alatta batiszt ingén a szív közelében egy ezüstforint nagyságú barna foltot vettem észre. Mi ez? Egy pillanat mulva világosan állt előttem a megdermesztő valóság. Az inget félrehúzva, a szív táján egy kis háromszögletű sebet fedeztem föl, melyhez egy csöpp aludt vér tapadt. Luccheni, a merénylő agyonszúrta a királynét. És ott állva az iszonytató valóság előtt, fölemeltem lelkemet a mi Urunk Jézus Krisztushoz, értünk halálra kínzatott megváltónkhoz. Arra kértem, fogadja kebelébe e feléje szárnyaló fenséges lelket és adjon erőt nekem, hogy elbírhassam keresztemet. Cselekedni kellett. Oda kérettem a hajó kapitányát. “Uram! - szóltam hozzá, - hajóján Erzsébet osztrák császárné Magyarország királynéja halálos sebben fekszik, nem szabad őt orvosi és lelki segítség nélkül meghalni hagyni. Kérem, forduljon azonnal vissza." A kapitány szó nélkül engedelmeskedett és Genfnek vette az irányt. Most két sürgönyt írtam, Berzeviczynek és Kromárnak. Ezeket Dardelle úr vette át, hogy partot érve, azonnal feladja. A királyné haldoklott. Odatérdeltem a pad elé, melyen feküdt és imádkoztam.
“Vége, vége" - hallottam minden oldalról. Beérkeztünk a kikötőbe. A királynét rögtönzött hordágyra helyeztük, melyet hat ember emelt. Mielőtt megindultunk, leterítettem nagy fekete köpenyével. Szelíden agonizált, a küzdelem minden jele nélkül, de e pillanatban békétlenül fordította oldalt a fejét. Megindultunk. Fejénél az egyik oldalon haladtam én, a másikon egy úr, ki a királyné fehér ernyőjét vitte, kifeszítve a feje fölött. Utánunk és körülöttünk fölizgatott embertömeg, mely a hajót visszatérni látva, szerencsétlenséget sejtett és összeszaladt. Szívfacsaróan szomorú volt ez a bevonulás oda, honnan alig egy órája vidáman indult útnak a királyné. Szobájába érve, lefektettük az ágyra. Dr. Golay már helyben volt, kevés időre reá jött a másik orvos. Kívülük én, Madame Mayer, a fogadós felesége és egy, a hotelben tartózkodó angol ápolónő voltunk jelen. Dr. Golaynak megmutattam a sebet, ki azonban szondájával már nem bírt behatolni, mert a fűző eltávolítása után a seb már eredeti helyéről elcsúszott. “Nincs semmi remény!" - szólt kevés vártatva az orvos. Ezt én úgyis tudtam, de mikor most rövid ridegséggel kimondani hallottam, dermesztő hideg járt át és fogvacogva, gépiesen mondtam utána : “Semmi remény!" És mégis kérve-kértem az orvosokat, kísértsék meg az élesztést. Hasztalan volt minden. Még élt, de már alig lélegzett. Most jött a pap és megadta neki a generalis absolutiót.
Volt-e akkor még benne élet? Vagy azon reményben szárnyalt föl az ő fenséges lelke, hogy nem várhatván a feloldozást, a menny küszöbén részesül majd a Mindenek urának áldásában? Két óra negyven perckor mondta ki az orvos a rettenetes szót. A legszebb, legnemesebb, legtöbbet szenvedett lélek hagyta el a földet s elröppentét csak egy komor szóval jelzik : Meghalt! Én azt éreztem, hogy most egy, a végtelenbe elhallatszó keserves panasznak kellene betölteni a léget és sírnának a jók, úgy, mint az én lelkem sír és jajgat az én áldott királyném után. Megváltó Jézusom, légy mellettem e nehéz órában. Nem szabad összeroskadnom. Milyen jó volna meghalni, utána menni és kísérni őt a halálba is. Nem! Nem szabad roskadoznom! Nem szabad vétkeznem. Most eszembe jutott, hogy kerülő úton juthat a hír a királyhoz. Ennek nem szabad megtörténnie. Minden erőmre szükségem volt, míg a sürgönyt meg tudtam fogalmazni. Paar grófnak szólt : “Őfelsége a királyné súlyosan megsebesült, kérem ezt a király őfelségének kíméletesen megjelenteni." Alighogy a sürgöny elment, jelentkezett az osztrák-magyar konzul és felajánlotta szolgálatát. Elmondtam neki a szerencsétlenség részleteit és megkértem, hogy sürgönyözze meg a külügyminiszternek. Ez egy mellékszobában történt. Mikor visszatértem a királynéhoz, éppen artériáját nyitották meg a karján. Egy csepp vér sem jött belőle. Ezután az orvosok eltávoztak. Odaállottam a királyné fejéhez.
Vakító fehér arcáról sugárzott fénye az égi békének és nyugalomnak. A szörnyű átmenet, melytől rettegett, rövid volt és zavaros, mint egy hajnali álom, melyből ocsudva, már az üdvösség reggelének égi derűje vette körül. A föld bilincsei lehullottak róla s az ég leánya most már szabadon szárnyalva siet az Ur trónusa felé, hogy elvegye jutalmát szenvedéseiért. S e szinte légies test, hűséges társa a léleknek a szenvedésben, megérzi jobb felének boldog szabadulását s most már nyugodtan vár a megsemmisülésre. Idegszála sem rezzen többé. Egy, a félig zárt pillák alól fölfelé irányzott tört pillantás s az ajk egy szelíd mosolya, mely rajta még az életre emlékeztet. Ezekkel kísérte a boldogan elröppenő lelket, ezekkel búcsúzott tőle örökre. Most keresztet vetettem reá és lecsuktam a szemeit. Ezután olvasómat ujjai közé illesztve, áldott két kezét imára kulcsolva a mellére tettem. Az ápolónő segítségével, ahogy lehetett, elrendeztük a halottas szobát. Melléje kétoldalt két-két égő gyertyát állítottunk, fejéhez egy keresztet. A szalónból áthoztuk az őszi rózsákat. Virítsanak körüle, most már nem emlékeztetik a mulandóságra. Ezzel készen lévén, megfogalmaztam a második sürgönyt Paar grófnak : “Őfelsége a királyné elköltözött!" A felejthetetlen emlékű királyné szörnyűséges tragédiájának egyetlen szemtanuja, Sztáray Irma grófnő ezeket jegyezte fel a genfi merényletről.
Következtek ezután a bírói, orvosi eljárás részletei. Megjelent a halottkém a királyné halottas szobájában, hogy hivatalosan megállapítsa a halált. Ezután jöttek a bíróság tagjai, hogy a merénylet felől Sztáray grófnőt kihallgassák és a királyné katasztrófájáról jegyzőkönyvet szerkesszenek. Következett a hatósági küldöttség, utána a freiburgi érsek a katolikus papság élén, majd a genfi apácák, hogy a királyné lelkiüdvösségeért imádkozzanak. Este nyolc órakor megjött a királyné udvarának személyzete, továbbá Kuffstein gróf, a Svájcban állomásozó osztrák-magyar nagykövet. Tíz órakor ideiglenes koporsóba helyezték a holttestet és Sztáray grófnő, Berzeviczy tábornok és Kuffstein nagykövet virrasztottak mellette. Szeptember tizenegyedikén felboncolták a holttestet a király engedelmével és az orvosi vizsgálat megállapította, hogy a gyilkos tőre a negyedik bordánál hatolt be a testbe s átszúrta a tüdőt és a szívet. Még aznap bebalzsamozták a holttestet s végleges koporsójába helyezték el. Abba a fekete selyemruhába volt öltöztetve, melyet a merénylet napján viselt, a derekat, melyet a merénylet után levágtak testéről, egy fekete fekete csipkeblúz helyettesítette. “Gyönyörű sugár alakja - írja Sztáray grófné - mintha még megnőtt volna.
Alabástromfehér homlokát sötéten fénylő koronaként köríté fonatokban feltűzött dús haja s míg összefont ujjai közt megbujt a kis gyöngyházkereszt és olvasó, mellén egy nagy csokor fehér orchidea nyugodott, reá hajolván a hófehér asszony átvert szívére." A királyt mélyen megrendítette a váratlan katasztrófa. Néhány nappal ezelőtt búcsúzott el a királynétól, aki németországi gyógykúrája után Svájcba ment, melyet évenként meg szokott látogatni. A király útban volt, hogy a lőcsei hadgyakorlatokon jelen lehessen, mikor megérkezett főhadsegédéhez, Paar grófhoz Sztáray grófnő lesujtó távirata. “-Semmitől sem maradok én megkímélve ezen a világon!" - sóhajtott fel az agg uralkodó a hír vételekor és karosszékébe rogyott. Később megjegyezte : “Megfoghatatlan, hogyan gyilkolhatták meg azt az asszonyt, aki világéletében senkit sem bántott és mindig csak jót tett." Aztán sokáig nem tudott magához térni. Egy óránál tovább zokogott és átadta magát a fájdalomnak. De leírhatatlan és óriási megrendülést keltett a királyné halálának híre különösen Magyarországon. Szeptember 11-én a törvényhozás ünnepélyes formában és csakis a királyné gyászesetével foglakozva, tolmácsolta az országos gyász fájdalmát, de ugyanez történt a vármegyék és városok gyűléstermeiben is. A parlamentben Szilágyi Dezső képviselőházi elnök adott megragadó és emelkedett szavakban kifejezést az egyetemes fájdalomnak s hálatelt, szárnyaló szavakban emlékezett meg a királynéról, kinek lelkében visszhangot keltett minden fájdalom, minden nemes és nagy törekvés.
Állva hallgatták végig a gyász ezen ünnepélyes és megrendítő pillanatában a képviselők Szilágyi Dezső szavait, aki méltatva a királyné erényeit és emlékezetét, így szólt : “Nehéz idők folyamán a legsúlyosabb emberi szenvedések alatt roskadozó egészséggel és megadással tűrte, szenvedte mindazt, amit a Mindenható keze reá mért. És tengerében az emésztő fájdalomnak maradt őrangyala felséges férjének és népének. Nehéz, nehéz ezt elviselni. Áldott és szent legyen emléke, mint igaz és el nem muló a hódoló ragaszkodás és szeretet, mellyel a nemzet környezte. Elhelyezzük azt híven a nemzeti érzések kincstárába és emléktáblájára ráírjuk egy nemzet háláját. És odanyujtjuk ezt felséges urunknak és királyunknak is. Leljen nagy kötelességérzettel megtelt szíve némi vígasztalát abban a tudatban, hogy a fenséges házát ért csapás fölötti fájdalomban a nemzet vele osztatlanul együtt érez és soha el nem enyészhetik az a jó, mely a trónról jő." A főrendiház és a képviselőház elhatározta, hogy hódoló részvétét nyílvánítja a gyász alkalmából a királynak, a megboldogult királyné emlékét pedig törvénybe iktatja és a főrendiház és képviselőház tagjai harminc napig fogják a királyné emlékét gyászolni.
Mikor Bánffy Dezső báró, miniszterelnök meghatott szavakkal kíséretében tolmácsolta a király előtt az ország részvétét, a király megtört hangon mondotta : “Magyarország igazi anyját vesztette el a boldogultban." Rendkívül nagy részvét és megilletődés között szentelte be a koporsót a freiburgi érsek Genfben. A királyné holteste aztán harmadnap mulva Bécsbe érkezett. Báró Hornig Károly veszprémi püspök, a királyné magyar kancellárja gyászmisét szolgáltatott a várkápolnában Erzsébet királyné lelkiüdvéért, a királyi család tagjai pedig ráborultak a koporsó hideg födelére, mely a legnemesebb, legjobb és legfenköltebb asszony porhüvelyét zárta magába. A temetés szeptember 17-én ment végbe Bécsben óriási részvét mellett. Az uralkodók sorában ott voltak : II. Vilmos német császár, Albert szász király, Károly román király, Sándor szerb király, Ferdinánd bolgár fejedelem, Alexis orosz nagyherceg, az olasz, görög, montenegrói trónörökösök, továbbá több nagyherceg, a Habsburg-család hercegei, a külföldi államok képviselői, a magyar törvényhozás és felsőház képviseletei és ötszáz díszruház magyar előkelőség. A király még a temetés napján megalapította a királyné emlékére az Erzsébet-rendet s annak nagykeresztjével Sztáray Irma grófnőt tüntette ki hálából azért az önfeláldozó viselkedéséért, melyet a királyné életében és halálában tanusított. Erzsébet királynét a bécsi kapucinusok sírboltjában tették örök nyugalomra és kopporsóját fia, Rudolf trónörökös koporsója mellé helyezték el.
Szeptember 18-án a hivatalos lap közölte aztán a királynak a birodalom népéhez intézett proklamációját, melyben hálás érzelemmel viszonozza a megnyilatkozott részvétet. A proklamációban I. Ferenc József a megrendítő katasztrófa alkalmából így szólt a birodalom népeihez : “Azon határtalan fájdalom közepette, amely engemet és házamat ért, szemben ama hallatlan tettel, mely borzalomba ejti az egész művelt világot, mindenekelőtt szeretett népeim hangja az, mely enyhítően hat szívemig. Midőn az isteni végzés előtt, mely oly súlyos és felfoghatatlan csapást mért reám, alázattal meghajlok, hálát kell adnom a gondviselésnek azon nagy kincsért, melyet számomra fentartott : a milliók azon szeretetéért és hűségéért, mely a szenvedés órájában engem és családomat környez. Midőn az ünnepi hangoknak, melyeknek ezen évet kísérniök kellett volna, el kell némulniok : a ragaszkodás és hű egyetértés számtalan tanuságaira való visszaemlékezés azon legbecsesebb adomány marad számomra, melyet nekem népeim nyújthattak. Fájdalmunk közössége újabb benső köteléket fűz a trón és a haza között. Népeim változhatatlan szeretete megerősít kötelességemnek nemcsak azon fokozott érzetében, hogy a reám bízott küldetésben kitartsak, hanem megerősít egyszersmind a siker reményében. Esedezem a Mindenhatóhoz, aki oly fájdalmasan sújtott, adjon még erőt, hogy véghezvihessem, amire hivatva vagyok.
Imádkozom, áldja meg népeimet és világosítsa fel őket, hogy megtalálják a szeretet és egyetértés útjait, amelyen viruljanak és boldogok legyenek." Erzsébet királyné halála kitörölhetetlen emléket hagyott a nemzet kegyeletében. A gyászünnepélyek szakadatlan sorában gyászolta az ország a felejthetetlen királyné elvesztését s hogy életének nemes, kedves és fenséges emléke figyelmeztető legyen az utókor előtt is az iránta tartozó kegyeletre, megindult egy szép mozgalom, mely abban nyilvánult, hogy az ország összes városaiban és falvai legnagyobb részében Erzsébet királyné-fákat ültettek. Azonkívül szobrokban is nyilvánította a nemzet kegyeletét iránta és egy múzeumban, mely az ő nevéről van “Erzsébet királyné-múzeum"-nak elnevezve, hogy megtartsa az emlékezés számára mindazokat a tárgyakat és vonatkozásokat, melyek az ő lényével valaha összefüggésben állottak. De elvette méltó büntetését a gonosz is, akit megtébolyodott elméje arra vitt, hogy egy ártatlan, senkinek nem ártó és az élettől nem sok örömöt kapott asszonyt gyilkos tőrével leterítsen. Mivel Svájcban a halálbüntetés nincs érvényben, a genfi bíróság Lucchenit életfogytig tartó, szigorításokkal súlyosbított fegyházra ítélte. Tizenkét esztendőt töltött el Luccheni a börtönben, amíg 1911 elején feldúlt kedélye és megzavarodott elméje az öngyilkosságba kergette. Felakasztva találták börtönében s azt az ítéletet, amelyet a svájci állam nem mondhatott ki cselekedetére, önmaga hajtotta végre megtévedt élete egyik meghasonlott percében.
Erzsébet királynéról évek és évtizedek mulva is az a kép maradt meg mindenkinek az emlékezetében, mely őt, mint talpig feketébe öltözött, ábrándozó, embereket kerülő, rendkívül érzékeny és finomlelkű nőt ábrázolja. Ez a kép nem hamis mert Erzsébet királyné, mint nő is egyike volt a legrendkívülibb jelenségeknek. Beszélte a német, magyar, francia, olasz, angol, görög nyelveket s ismerte jól e nemzetek irodalmát. A Szofoklesz, Ajszkhillosz, Homérosz munkáit éppen olyan elragadtatással olvasta, mint Shakespearet, Byront, Moliéret, Petőfit és Heinét. De mégis Heine állott legközelebb szívéhez, mert benne találta fel mindazon vonásokat, melyek az ő nyugtalan, szárnyaló, a rajongás és szatira végletei között hányadó lelkét is jellemezték. Fiának, Rudolf trónörökösnek a halála olyan mélyen megrendítette, hogy azóta külsőségekben is egészen megváltozott. A fekete ruhát ekkor öltötte magára és le sem tette többé egész életén át. Ez volt rajta akkor is, mikor a megbőszült agyú Luccheni gyilkos tőre szívét keresztüljárta. Innen kezdve nem lelte helyét sem az udvarnál, sem az emberek között s mivel nem bírt megalkudni a konvenciókkal, kiragadta magát környezetéből s egész hónapokat, esztendőket a magányos bolyongásban töltött.
Magyarország, Skócia, Hollandia, Görögország, Ausztria, Franciaország, Olaszország éppen úgy látták az ő sétáit, mint a Nílus nádasai vagy a Man-sziget pusztaságai. Élete utolsó évében, félesztendő alatt megfordult Párizsban, Biarittzban, San-Remoban, Kissingenben, Drezdában, a lainzi kastélyban, a mannheimi fürdőkben és végül a Genfi-tó partján. Nyugtalan lelke folytonosan űzte egyik vidékről a másikra s alig volt néhány híve, aki előtt szívét egész bizalmasan feltárta volna. Erre a rendkívül érdekes, tehetséges és kiváló asszonyra korán nehezedtek a csapások. Már házassága első évei után valami csalódás érhette, mert elhagyta az udvart és a Földközi-tenger bebarangolására indult jachtjával. Hogy mi volt gyors távozásának és felindulásának oka, biztosan senki sem tudja, inkább csak sejthetjük abból a levélből, melyet okos, gondos és nagyműveltségű anyja, Ludovika hercegnő, aki az élet realitásai iránt való kiváló érzékkel volt megáldva, írt hozzá ez alkalommal. “Ugy járták el - írja Ludovika hercegnő ebben a levélben - mintha te volnál a hibás és nem a férjed." És ezután következnek a sokat tapasztalt anya tanácsai : “Minél magasabban állunk a társadalmi ranglétrán, annál kevésbé van jogunk magánsérelmeinkért bosszút állanunk vagy túltennünk magunkat a kínos kényszerűségeken. Jusson eszedbe a régi bölcs mondás : “noblesse oblige” (a nemesség kötelez).
Aki most egy nagy nemzet becsületének integráns része vagy, kötelességed és őseid tradiciói ellen vétkezel, mikor egy személyes sérelem miatt s a szenvedély elragadtatásában eképp cselekszel." Mikor pedig látta az anya, hogy gyermekének rendkívüli érzékenysége mennyi izgalomnak és gyötrelemnek válik forrásává, az ő emelkedett modorában ismét felkereste őt soraival és próbálta megnyugtatni : “Gyermekem - írta ez alkalommal leányának - kétfajta nő van a világon : azok, akik mindig eljutnak oda, ahová rendeltetettek s azok, akik sohase érnek el addig. Nekem úgy rémlik, mintha te a második kategóriába tartoznál. Nagyon okos vagy, meg tudod fontolni a dolgokat s nem vagy jellem híján : de igenis híján vagy a hajlékonyságnak. Nem tudsz azoknak a nívójára ereszkedni, akikkel élnek rendeltetett, sem a modern élet kívánalmaiba nem tudsz beletörődni. Más korból való vagy te, amaz időkből, mikor még a szentek és mártírok éltek. De most ne válj túlontúl feltünővé azzal ,hogy szentek módjára viselkedel s ne szúrd halálra a szívedet, azt képzelve, hogy mártír vagy." A legélesebb szemű lélekbúvár sem lett volna képes mélyebben belelátni Erzsébet királyné jellemébe, mint az ő jóságos anyja. De hogy még jobban megérthessük Erzsébet királyné “forradalmi" temperamentumát és világnézetét, ami az udvari formák és szokások szigorú rendjében mindenesetre nagyon szokatlan lehetett, meg kell ismerkednünk családjával, fiatalságával és neveltetése körülményeivel.
Erzsébet királyné az osztrák császári házzal rokonságban levő, de elszegényedett bajor hercegi családból született. Atyja, Deux-Pont-Birkenfeldi Miksa József bajor herceg, anyja Ludovika hercegnő volt. Házasságukat az ég számos gyermekkel áldotta meg s a szülők minden gondja az idősebbek sorsának biztosítására és a leányok férjhezadására összpontosult. A kis Erzsébettel nem értek rá úgy törődni, ahogy szerették volna s az volt a tervük, hogy az ő neveltetését majd akkor veszik kezükbe, ha az idősebbek sorsát elrendezték. A fiatal hercegleány életéről és fejlődéséről érdekesen és szellemesen ír azután egy kitünő francia asszony, Arvéde Barine, aki a következő vázlatban jellemzi Erzsébetnek ez időből való egyéniségét : “Erzsébetnek nagyon tetszett ez a Hamupipőke-szerep (ő maga nevezte el így magát). Senki se ügyelt rá s ő ezt úgy élvezte ki, hogy bekalandozta a vidéket s a környékbeli parasztokkal ismerettséget kötött. Ez lett bajainak főforrása. A gyermek a monarckhikus eszmétől idegenül serdült fel, nem is sejtve, minő lemondást követel ez áldozataitól, a koronás főktől. A kunyhók, melyekben oltalmat talált a zápor ellen s ahol egy-egy pohár tejet kért magának, másra tanították őt, olyasmire, ami egy leendő császárnőre veszedelmes lehetett. Az alázatosak egyszerű örömeit ismerte itt meg, ment voltukat a kényszerűségtől s hozzászokott a képtelen gondolathoz, hogy ő is követelhet ilyesmit. Nem az ő hibája volt ez; senki sem magyarázta meg neki, mit is jelent hercegnőnek lenni.
Szülei úgy vélték, van még elég idejük, Erzsébet még rövid szoknyát viselt s nem ebédelt a főasztalnál. Egész heteket töltöttek el otthon, possenhofeni kastélyukban anélkül, hogy ügyet vetettek volna Hamupipőkéjükre. Tizenhat éves volt akkor, mikor nagy családi esemény következett be házuknál. A possenhofeni nemes pár fáradozásait siker koronázta. Az idősebbik leányt megkérte az ausztriai császár. Kastélyukban várták a fiatal császárt, hogy megüljék az eljegyzést. 1853 telének a végére esett mindez, rügyzsendüléskor. Ferenc József megérkezett, huszonnégy éves volt akkor. Alighogy kiszállt, az az ötlete támadt, hogy egész egyedül sétát tesz az erdőségben. S tán ez a szeszély változtatta meg Ausztria jövőjét s vele együtt Európa egy részéét is. A császár egyszerre csak látja, hogy a nagy fák alatt egy kis fehérbe öltözött, csodás szépségű tündér jön felé. Kék szemeit ragyogás töltötte el, lengő haja térdé verte. Két nagy kutya hancurozott oldalánál. Míg a fiatal fejedelem elnézte ezt a jelenséget, a tündér egészen közel jött s teketória nélkül nyaka köré fonta karjait. Erzsébet volt, akit sohase mutattak be neki s aki leendő sógorát arcképeiről megismerte. Még az este kijelentette az osztrák császár, a bajor hercegnek, hogy megmásította terveit s nem az idősebb nővért veszi el, hanem a kis Erzsébetet."
Ezen előzmények után ment végbe 1854 február 24-én I. Ferenc József és Erzsébet hercegnő házassága Bécsben. Vagyis Erzsébet a véletlen szeszélye és szépségének ellenállhatatlan varázsereje folytán osztrák császárné lett a házasság által, de hátra volt még az igazi iskola, vagyis az évek hosszú folyama, melyek eldöntik, hogy miként állja meg helyét élete új hivatáskörében. Ez az iskola Erzsébetre nézve nem sikerült s nem tudta a képmutató és intrikáló udvart úgy megkedvelni, hogy jól érezhette volna magát az udvari élet levegőjében. Unta és nevetségesnek találta azokat a formaságokat és ceremóniákat, melyekben új életét töltenie kellett s bármerre fordult vagy bármerre tekintett, mindig az unalom, az üresség érzése gyötörte. Nem tehetett erről ő maga sem. Mint tizenhat éves gyermekleány került a bécsi udvarba, nem csoda, ha romantikára és elevenségre vágyó lelkét a feszes udvari szertartások nem tudták betölteni. Hozzá kell venni még azt is, hogy Erzsébet olyan családból származott, melynek tagjait az erős individuális érzés jellemezte. Férfi testvérei, Lajos herceg és Károly Theodor herceg lemondottak minden jogaikról azért, hogy az egyik szívevágya szerint nősülhessen, a másik pedig a maga hajlamait követhesse. Aztán a romantikus jellemű és romantikus sorsú férfiaknak, nőknek nagy a száma abban a családban, melyhez Erzsébetet vérségi kötelékek fűzték.
Unokafivére, II. Lajos bajor király a starenbergi tóba fullt, sógora, Lajos traini-i gróf Zürichben öngyilkosságot követett el., Vilmos főherceg lovaglás közben halt meg, unokanővére, Matild hercegnő elevenen megégett, de odaégett és tragikus módon pusztult el Erzsébetnek nővére, Zsófia alenconi hercegnő is, aki a párizsi jótékonysági bazár égésekor veszítette el életét. Erzsébet, mikor királyné lett, nélkülözte a szabad mozgást, a szellem szabad röptét s azt a függetlenséget, ami pedig olyan értékes volt előtte. Tagadhatatlan, hogy Erzsébet királyné sokkal temperamentumosabb, művészibb lelkű és nyugtalanabb egyéniség volt, hogysem szerepébe könnyedén tudott volna beleilleszkedni. Mivel pedig ez nem sikerült, levonta a következményeket és félreállott az útból. Különösen pedig akkor, mikor fiának a katasztrófája lelke egész mélyéig megrendítette. Erzsébet királynét ezért nem lehetett soha látni az udvari ceremóniákon s ezért szorította királynői hivatását néhány olyan legkikerülhetetlenebb közjogi vagy birodalmi ünnepre, melyeknél jelenlétének a hiánya a legnagyobb feltünést okozhatta volna. Magyarországon az 1896. évi milleneumi ünnepségeken volt az utolsó nyilvános szereplése. Határtalan lelkesedést keltett a magyar fővárosban sugárékes alakjának a feltűnése s mindenütt a legfanatikusabb ováció jeleivel találkozott, valahol csak megjelent.
Végtelenül jól esett beteg szívének ez a határtalan és őszinte lelkesedés, de idegrendszere sokkal gyöngébb volt már, hogysem nagy izgalmak nélkül e viharos erejű ovációkat elviselhette volna. Külön érkezett Budapestre a millenáris kiállítás megnyitására s a király a nyugati pályaudvaron várta érkezését. A kiállítás megnyitásakor ott volt azután ő is az ünnepségen, a király oldala mellett. A díszsátorban helyezkedtek el a király és a királyné, mire nem sok idő mulva megkezdődött a felavatási ceremónia. A királyné nagyon sápadt volna s egészen megrendültnek látszott. Szó alig jött az ajakára s lehetett látni, hogy nem sokáig fogja kibírni az izgalmakat. A megnyitó beszédek után nemsokára gróf Andrássy Aladárné kíséretében távozott. Az udvari ebéden sem vett részt, mert a szereplés nagyon megviselte volna, helyette az özvegy trónörökösné, Stefánia hercegnő jelent meg. Ellenben ott volt talpig fekete gyászban a királyné a király oldalán a Mátyás-templomban rendezett milleniumi hálaadó istentiszteleten. Mikor Vaszary Kolos hercegprimás nagyjelentőségű ünnepi beszédében feléje fordult és hozzá intézte szavait, egész testét remegés járta végig és rendkívüli felindultsággal hallgatta, amint a hercegprímás mondta : “Légy üdvöz, légy áldott felséges királyném! Fogadd el e templomban legmélyebb hódolatunkat, legőszintébb szeretetünket, irányunkat mindig tanusított jóságodért, szeretetedért.
Áldólag emlékszünk, hogy midőn nemzetünk anyjává lettél, édes anyai nyelvünkön szólottál hozzánk és hogy azt az aranyfonalat is anyai gyengéd kezed szőtte, mely hőn szeretett királyunkat a nemzettel elválaszthatatlanul összekötötte! Földi Királynénk, Földi Anyánk! Legyen életed után vezérlőd, oltalmazód az égi királyné : az égi anya." A beszéd alatt a királyné nagy belső viharokkal küzdött. De mikor a hercegprímás beszédének végéhez jutott, mintha némileg megenyhült volna. Szempilláin könnyek peregtek alá s percekig tartott, amíg könnyei felszáradtak. A millenniumi ünnepségek legérdekesebb momentuma, a hódoló díszfelvonulás következett, melyet Erzsébet királyné minden áron látni akart. A király és az udvar tagjai nagy örömmel látták, hogy Erzsébet királyné egészen felfrissül Budapesten és a változatos ünnepélyek élénken szórakoztatják. A királyi pár a palota erkélyén fogadta a nemzet hódolatát, velük együtt ott volt a királyi család minden tagja. Az udvarhölgyek élén a királyné állott gyönyörű magyar díszruhában. A királynét a felvonulás nemcsak érdekelte, hanem egészen elszórakoztatta. Sőt néha elragadtatásának is kifejezést adott vagy az ő szokott előkelő, finom szatirájával egy-egy jóindulatú megjegyzést tett a patetikusabb csoportokra. Mikor a képviselőház és főrendiház küldöttsége a trónterembe lépett s mikor nemsokára ezután a trónteremben jelenlevő királyi párhoz Szilágyi Dezső hatalmas beszédét intézte, látni lehetett, hogy a királyné kedélye nagy nyugtalanságok között hullámzott.
És mialatt Szilágyi Dezső a nemzet Őrangyalának istenáldotta befolyásáról beszélt, olyan lelki vihar vonult át lelkén, melyet csak a legnagyobb önuralom árán tudott a kitöréstől visszatartani. Ezek voltak a királyné élményei budapesti tartózkodása alatt, de a lelkes, őszinte ováció és a fiatal világváros pezsgő életkedve s a helyzet által kínált sokféle változatosság nem egyszer egészen felviditották a lelkét. Egy alkalommal magyar nótát kívánt hallani s a városligeti Gerbaud-pavillonban délutáni uzsonna időben megjelent intim kíséretével. Nagyon finom, csöndes, ünnepies hangulatok között telt az uzsonna, miközben az általános csöndben síró hangon feltört a “Lehullott a rezgő nyárfa" című gyönyörű magyar népdalnak a fájdalmas dallama. A királynét a dal hatása egészen megbűvölte s mivel rég nem hallott magyar nótákat, megismételtette a dalt s még néhány mással is megtoldotta. Ez volt az utolsó nevezetesebb emléke budapesti szereplésének, mert az udvari ünnepségeknek váratlanul véget vetett Károly Lajos főherceg halála. Károly Lajos főherceg testvére volt I. Ferenc Józsefnek s a királyi családban nagy tekintély és tisztelet környezte. Többször megfordult Magyarországon is s állandó érdeklődést tanusított az ország fejlődése iránt. Halálát a magyarok is meggyászolták, az udvar Budapesten időző tagjai és a királyi pár pedig a gyászhír vétele után Bécsbe utaztak.
Erzsébet királyné kedvelt nótájának, őszinte, mély érzéstől áthatott szavait küldte vissza az ünneplő fővárosra : Isten hozzád édes, Isten hozzád kedves, Én már innen elmegyek. Elment előbb Bécsbe a temetésre, majd üdülés végett Lainzba s többé nem is látta viszont a magyar főváros, csak még egyszer 1897 szeptember 30-án, mikor leírhatatlan lelkesedéssel fogadta a király által ajándékozott tíz szobor hatása alatt örvendező fővárosi közönség. Mikor újból érkezett a hír róla, gyászlobogók erdejébe öltöztek Budapest palotái s az országos gyász erejét hirdető harangzúgások síró énekében a nemzet részvéte, őszinte s igaz fájdalma fejeződött ki. Hatvanesztendős volt, mikor lelke kilebbent sokat szenvedett porhüvelyéből, de nem volt olyan része a világnak, ahol mély és megdöbbentő részvét ne keltett volna fel halálának gyászos tragédiája. A magyar történelemben nevét és emlékét meg fogja őrizni az egymásután következő generációk kegyelete, mert valódi királynéja volt a magyarságnak és igazi védőangyala a nemzenek, amíg fiának halála anyai szívét olyan végzetesen meg nem rendítette. Lényének előkelő és kiválóan nemes volta visszatartotta őt attól, hogy a napi politika ádáz harcaiba és piszkos küzdelmeibe avatkozzék, de érvényesítette befolyását már az abszolutizmus alatt is a nemzet érdekében az uralkodónál, hogy egyengesse a kölcsönös megértés és bizalom útjait.
Halála alkalmával éppen ezért sehol olyan egyetemes és megrendítő módon nem nyilatkozott meg a részvét emléke iránt, mint Magyarországon. S ennek a magasztos érzésnek a forrásai nem apadtak ki azóta sem. A törvényhozás törvénycikkben örökítette meg emlékét a jövő számára s ugyanekkor azt is elhatározta, hogy ércbe fogja gyönyörű alakjának mását önteni.
A munkában iparkodott I. Ferenc József vigasztalást és feledést keresni arra a megrendítő csapásra, mely szívét Erzsébet királyasszony halálával érte. A királyné temetése előtt egy nappal már így nyilatkozott Bánffy Dezső miniszterelnök előtt a király : “Ne kíméljenek a munkától. Mostantól fogva többet akarok dolgozni, mint eddig, mert egyetlen vigaszomat csak a munkában találhatom." A király három héttel a temetés után Gödöllőre érkezett, a következő napon már szentesítette az Erzsébet királyné emlékére vonatkozó törvénycikket és fogadta a magyar és osztrák tanácsosait, hogy a gazdasági egyezkedések dolgában a megállapodást elősegítse.
Az ellenzék azonban folytatta szünet nélkül az obstrukciót Bánffy Dezső kormánya ellen, még pedig olyan módon, hogy minden téren és minden cselekvésében támadta a kormányt. Bánffy Dezső bejelentette az Erzsébet királyné emlékére alakított szoborbizottságban, hogy a boldogult királyné szobrát a budai Szent György-téren óhajtja felállíttatni s kilenc nap mulva a képviselőházban is jelentette, hogy az Erzsébet-szobor elhelyezése céljából a Szent György téren álló Hentzi-szobrot el fogják távolítani és a Hűvösvölgyben levő új katonai hadapródiskola udvarán helyezik el. Jelentette Bánffy azt is, hogy a király ehhez az elhatározáshoz minden ellenzés nélkül hozzájárult. Azt lehetett hinni, hogy a Hentzi-szobor eltávolítása az összes parlamenti pártok helyeslésével és megnyugvásával fog találkozni, hiszen 1852 óta, mióta ez a szoboralkotmány a budai Szent György térre került, állandóan a legnagyobb szálka volt az ellenzék szemében s minden alkalmat megragadott arra, hogy eltávolítását követelje. A radikálisabb közvélemény annyira el volt telve gyűlölettel és keserű érzésekkel a Hentzi-emlék iránt, hogy akadt egy hírlapíró, aki egyenesen arra vállalkozott, hogy a Hentzi-szobrot felrobbantsa. Ez a Szeless Adorján által megkísérlett bombamerénylet azonban nem sikerült. Ez a merénylet és a rákövetkező rendőri nyomozás és bírói eljárás ismét napirendre vetette a Hentzi-ügyet és az ellenzék állhatatosan támadta a Bánffy-kormányt a szobor megtűrése miatt,
ámde, mikor Bánffy két és fél év mulva jelentkezett azzal, hogy a Hentzi-kérdést sikerült elintéznie, nemcsak a függetlenségiek, hanem a nemzeti párt és főképpen Apponyi Albert gróf támadta, azzal vádolván őt, hogy nem jó tanácsot adott a királynak s béke helyett megbontotta az egyetértést a király, a hadsereg és a nemzet között. Látni lehetett, hogy az ellenzék olyan ádáz gyülölettel volt eltelve Bánffy iránt, hogy egyetlen intézkedését sem volt hajlandó helyesnek elismerni. Ilyenformán az obstrukció még nagyobb erővel folyt s hogy Bánffy bukását siettessék vagy nyolcvankilenc ellenzéki képviselő feliratban arra akarta kérni a királyt, hogy Bánffy Dezső báró miniszterelnököt, mint aki az alkotmány minden biztosítékát lábbal tiporta, azonnal bocsássa el. A király természetesen nem teljesítette volna ezt a kívánságot még akkor sem, ha a feliratot tényleg felterjesztik, csakhogy a folytonos és kíméletlen támadások, továbbá az ausztriai parlamenti zavarok Bánffy helyzetét már annyira megrendítették, hogy bukása csupán hetek vagy hónapok kérdése lehetett. Hogy ennek a folyamatnak a képét jobban feltárhassuk, röviden ismertetnünk kell azokat a tárgyalásokat és kísérleteket, melyek a gazdasági kiegyezés dolgában Magyarország és Ausztria között történtek s amelyeknek sikertelensége szintén nagyban hozzájárult végül a Bánffy-kormány bukásához. Ez ügye Budapesten és Gödöllőn közel hetven, Bécsben pedig százhatvan tanácskozást tartottak a két kormány megbizottai, de az osztrák Badeni-kormány alatt a gazdasági szerződéseket megújítani nem lehetett.
Arról volt ugyanis szó, hogy Ausztria és Magyarország között a törvényben megállapított elvek alapján a tíz-tíz évenként megújítandó gazdasági szerződések, melyek 1897 december havában lejártak, újra megköttessenek. A Badeni-kormány alatt azonban Bánffynak nem sikerült a megegyezést létrehoznia, úgyhogy kijelentette, hogy ezentúl Magyarország már csak önrendelkező jogánál fogva hosszabbítja meg a vámterület közösségét, feltéve, hogy ez idő alatt létrejöhet Ausztriával a megegyezés. Az egyességet azonban a Gautsch, majd a Thun osztrák miniszterelnökök által vezetett osztrák parlamenttel sem lehetett rendbehozni s mikor Thun arra gondolt, hogy az osztrák alkotmány önkéntes módosításával hozza létre a kiegyezést, Bánffy ennek a tervnek erélyes útját állotta és fentartotta Magyarország alkotmányos szempontjait. Végre is a meddő tülekedések után Ferenc József, mint osztrák császár 1898 június 13-án bizonytalan időre elnapolta az osztrák parlament üléseit és elhatározta, hogy az osztrák alkotmány 14. §-ában megadott jogánál fogva, Ausztriában rendeleti úton lépteti életbe a Magyarországgal való megegyezést. A tárgyalások tehát újra kezdődtek és folytatódtak Bécsben, majd Ischlben s a két állam vezetői a főbb pontokra nézve el is készültek megállapodásaikkal. De kimondották, hogyha 1903. év végeig a két állam között vám és kereskedelmi ügyekre vonatkozólag kölcsönös megegyezés nem jönne létre, úgy a magyar törvényhozás újabb határozatáig a tényleges és csak a viszonosságon alapuló gazdasági közösség tartatik fenn.
Vagyis további tíz évre érvényben marad, esetleg tovább is a gazdasági állapot, hacsak a két parlament, illetőleg a magyar, másképp nem intézkedik. Ez volt a hírhedté vált ischli klauzula (záradék), mely a két állam megbizottai között folyó tanácskozásoknak a végső megállapodását tartalmazta. Bánffyt az időelőtt kipattantott záradék miatt az ellenzék ujból erősen támadta, de támadta azon gyanúsítással is, hogy a kvótakérdésben belenyugodott volna a Magyarországra eső hozzájárulási arány jelentékeny felemelésébe. Ezek a kérdések voltak napirenden, mikor az 1898. évi őszi parlament összeült, hogy tanácskozásait folytassa. A kormány szerette volna a költségvetés tárgyalását megkezdeni, az ellenzék azonban megakadályozta ezt. A nyílt és tervszerű obstrukció szándékát nem vallotta ugyan be még ekkor, de azzal az ürüggyel állt ellen a kormány szándékának, hogy amíg a legfontosabb kérdésekben, mint az Ausztriával való gazdasági viszony rendezésében nem lát tisztán, addig nem engedheti meg, hogy a kormány zavartalanul folytathassa működését. Bánffy még ekkor nem volt abban a helyzetben, hogy a gazdasági megegyezésre nézve olyan nyilatkozatot tehessen, hogy az ellenzék támadásait leszerelje, ezért várt egyelőre.
Csakhogy a parlament ellenzéki pártjai egyesültek abban a törekvésben, hogy működését lehetetlenné tegyék s bármit is akart Bánffy elkövetni a nyugodt viszonyok helyreállítására, mindenben ellene szegültek s még a sikerét is ellene fordították. A harc ilyenformán szünet nélkül folyt a legmakacsabb obstrukció jegyében s a kormánynak még arra sem lehetett kilátása, hogy a költségvetés helyett legalább két hónapra szóló indemnitást, vagyis a kormányzási költségekre való ideiglenes felhatalmazást kapjon. Ennek következtében úgy Ausztriában, mint Magyarországon 1899 január 1-ével beállottak az ex-lex (törvényenkívüli) állapotok. Akkoriban, mivel ez volt az első ex-lex-es állapot a magyar törvényhozásban, a függetlenségi párt nagy eredményeket fűzött a törvényenkívüli állapot felidézéséhez. A szabadelvűpárt is nagyon megijedt az ex-lex következményeitől s ez indította Tisza Kálmánt, a volt miniszterelnököt arra, hogy egy törvényjavaslatot nyújtson be a parlamenthez azzal az óhajjal, hogy a parlament hatalmazza fel a kormányt a költségvetés elfogadásáig arra, hogy szabadon vezethesse az államháztartás szükségeinek ellátását. Ámde a parlamentben folyó obstrukció miatt ezt a törvényjavaslatot a képviselőház nem is tárgyalhatta, minek folytán Tisza Kálmán a szabadelvűpártkörben terjesztette elő újból a javaslatot, hol a szabadelvűpárti képviselők nagy többsége el is fogadta azt, illetőleg aláírta.
Tisza Kálmánnak az volt a véleménye, hogy a kormány e javaslat elfogadásával fel van oldva a további törvényes következmények alól, az a tény ellenben, hogy a javaslatot nem a parlamentben tárgyalták és nem a parlament fogadta el, nézete szerint csak jelentéktelen formahiba volt mivel a tervet helyeslő és támogató képviselők amúgy is a törvényhozás tagjai, tehát jogosan határoztak a költségvetés ügyében. Ez az elmélet azonban nemhogy meghozta volna a békét, hanem még nagyobb dühre ingerelte az ellenzéket, mivel a kormány és a szabadelvűpárt eljárásában a parlamentárizmus alapvető elveinek megsértését látta. De nemcsak az ellenzéken, hanem a szabadelvű pártban is nagy volt a forrongás a Tisza-lex miatt s az amúgy is meglevő titkos ellentétek ezáltal végre nyílt szakadásra vezettek. Ekkor léptek ki a pártból a disszidensek, élükön Szilágyi Dezső képviselőházi elnökkel és Láng Lajos alelnökkel, úgyhogy a parlament elnök nélkül maradt s az öreg Madarász József volt kénytelen vezetni a Ház tanácskozásait, az obstrukció további rohamai között. Csakhogy az eddigi viharok és harcok a kormány kebelében is megbontották az egyetértést, ami nyilvánvalóvá lett a horvát miniszter, Josipovich Imre távozásával. Az ellenzék folytatta tovább a támadásait olyan elszántsággal, sőt mondhatni kegyetlen makacssággal, minőre eddig nem volt példa a magyar parlamentben. A vitákba belevonták Bánffy Dezső személyes ügyeit is s nem válogattak csöppet sem az eszközökben.
Az izgalmak már annyira elfajultak, hogy Bánffy Dezsőnek Horánszky Nándorral párbajt kellett vívnia, de ez a kis epizód mitsem változtatott a dolgokon. Az ellenzék megmaradt szilárdan ama követelése mellett, hogy a király ejtse el Bánffy Dezsőt s hiába írtak fel a törvényhatóságok az obstrukció ellen s hiába nyilatkozott meg Bánffy személye iránt a sajtó egy részének, a városoknak, törvényhatóságoknak sőt díszpolgárrá való választásával magának a fővárosnak, Budapestnek is a bizalma, a miniszterelnök pozíciója már annyira megrendült, hogy a bukást kikerülnie nem lehetett. Ekkor, látva, hogy az állapotok mind reménytelenebbül alakulnak, a disszidensek is közbevetették magukat, Bánffy pedig hajlandó volt a harcból félre állani, de ennek feltételéül azt követelte, hogy az ex-lex-állapotban a Ház szavazza meg neki az indemnitást. A disszidensek hajlandók voltak őt ezen követelésében támogatni, az ellenzék azonban itt is ellene mondott és nem akarta neki megadni még azt az erkölcsi elégtételt sem, hogy némileg rendezett viszonyokat hagyjon maga után. Az áldatlan tülekedésnek végre is áldozatául esett Bánffy Dezső. A király 1899 február 26-án elfogadta lemondását, de hálásan ismerte el, hogy nehéz viszonyok között is mindenkor odaadással, ritka önmegtagadással és hazafias szándékkal teljesítette “kiválóan hű, buzgó és kitünő szolgálatait”. Bánffy Dezső báró mint politikus nem szüntette meg működését ezután sem. Sőt Bánffy későbbi szereplése és politikai működése egyike a legérdekesebb jelenségnek.
“Leszek én még tettekkel tényező!” - ezek voltak utolsó szavai, mikor a miniszterelnökségről lemondott. A bukása után eltelt idők mutatták meg leginkább, hogy mennyire tehetséges ember volt Bánffy és mennyire rátermett arra, hogy vezére legyen a Magyarország újjáteremtésére vonatkozó aspirációknak és küzdelmeknek. Egész gondolatvilága, eszmeköre és érzései, ahogy a hatalomról lelépett és nyugodtabban nézhetett szét maga körül, csodálatos változáson mentek keresztül. Mindenekelőtt kezdte azzal, hogy szigorú önképzésre és tanulásra adta magát. Az ellenzéknek és az ellenzéki sajtónak egyik fegyvere volt ellene, hogy állandóan gúnyolták gyönge magyar stílusáért. Tatik-tetik stilisztának nevezték, emiért beszédeiben és írásaiban a szenvedő igealakot előszeretettel alkalmazta. Bánffy tehát gyakorolta magát az írásban, ami végre is csak gyakorlattal megszerezhető hiány volt nála, mert tehetsége és mondanivalói mindig voltak s kormányzói képességét sem lehetett kétségbe vonni. Belemerült aztán a nemzetiségi, szociális és gazdasági kérdések tanulmányozásába s minél inkább magára maradt, annál inkább erősödött látásának élessége. Az ország gazdasági és társadalmi viszonyainak beható tanulmányozása felkeltette benne azt a vágyat, hogy az ország igazi bajainak okait kutassa és igazi szükségleteinek a feltételeit keresse.
És lassanként, amint Bánffy lelkében és szellemi irányzatában ez alakulások végbementek, mindinkább eltért régebbi politikájától és azt az átalakulást tette meg fejlődésében, ami Szauluszt egykor Paulusszá változtatta. Hirdetni kezdte Magyarország gazdasági önállóságát, a magyar alkotmány demokratizálását és vezére lett annak a mozgalomnak, mely a polgári Magyarország megteremtésének agitációjában tettel és szóval a legelől járt. A munkásokat üldöző, toloncoltató Bánffyból a munkáskérdés legőszintébb megértője lett, aki attól a perctől kedve, hogy néhány hívével az uj párt-ot megalakította, folytonosan gazdagodott ismeretekben, tapasztalatokban, de tanulságokban is. S mire rendkívül érdekes és tanulságos életének 1911-ben végére ért, az egykori miniszterelnök, királyi főudvarmester és ősrégi mágnásivadék úgy halt meg, mint képviselője mindazoknak a modern társadalmi törekvéseknek, melyeknek a kivívásáért az egész modern magyar élet sorompóba állott.
Az obstrukció által felkeltett válságot mindaddig nem lehetett megoldani, míg a Bánffy-kormány uralmon volt s ezért az uralkodó kénytelen volt egymásután meghallgatni tanácsosait, míg végre Széll Kálmánt bízta meg a kormány alakításával. A Széll-kormány az 1899. március elsejét tartott ülések mutatkozott a parlamentnek, miután az ellenzék a paktum által biztosította arról, hogy kormányzati működése elé semmi akadályt nem gördít. Széll Kálmán 1845-ben született Vasmegyében, Gosztonyban, ahol atyja Széll József földbirtokos volt, továbbá a vármegyének alispánja, majd képviselője és főispánja. Miután Széll Kálmán tanulmányait Sopronban és Szombathelyen elvégezte s a jogot Budán, elnyerte a jogi doktorátust. Még ez évben megválasztották szentgotthardi szolgabírónak, 1868-ban pedig országgyűlési képviselőnek. A parlamentben csakhamar feltünt nagy képzettségével és szónoki rutinjával. Két éven át volt jegyzője a képviselőháznak és állandó előadója a pénzügyi, a központi s a horvát ügyekben kiküldött országos bizottságnak és a delegáció hadügyi albizottságának. Deák Ferenccel rokoni viszonyban lévén, pályája alakulására és karriérjére ez a rokoni viszony döntő hatással volt, mert Deák szintén rajta volt, hogy Széll a törvényhozásban helyet foglaljon. Baráti viszonyuk olyan bensővé vált később is, hogy Deák Ferenc gyámleányát, Vörösmarty Ilonát, a Szózat költőjének leányát is nőül adta Széll Kálmánhoz. A politikai pályán Széll Kálmán gyorsan haladt.
Még nem volt harmincéves sem, mikor már több ízben megkínálták miniszteri tárcákkal, melyeket azonban nem fogadott el 1875-ig, mikor a pénzügyi tárca megüresedvén, örömmel ragadta meg az alkalmat arra, hogy a válságos viszonyok között pénzügyi programját megvalósithassa. Mint pénzügyminiszter rendet hozott az állam háztartásába, az állami bevételeket jelentékenyen fokozta, a pénzügyi adminisztrációt újjászervezte, a keleti és tiszai vasutat megváltotta, majd a bankkérdést az egységes osztrák banknak közös osztrák-magyar bankká való átalakításával oldotta meg. Pénzügyiminiszterségének a missziója abban tetőzött, hogy a súlyos válságokkal küzdő államháztartás pénzügyeit tetemesen megjavította. Lemondásának is az volt oka, hogy a boszniai okkupációs hitel megszavazása által veszélyeztetve látta azon törekvéseit, melyek a megrendült pénzügyi egyensúly helyreállítására irányultak. Széll Kálmán ekkor visszavonult, de a parlamentnek továbbra is tagja maradt s állandóan vezető szerepet vitt a törvényhozás tanácskozásaiban. A politikai események 1897 végétől kezdve újra vezérszerep elvállalására kényszerítették. Az ellenzék obstrukciójának megakadályozása ellen latba vetette befolyását s az úgynevezett tisza-lexet aláírta ugyan, de csak azért, hogy megakadályozza a szabadelvű párt végső bomlását. A békés kibontakozás mellett foglalt állást s ezért tiltakozott a Bánffy-kormány által tervezett házfelosztás ellen, melyet költségvetési provizórium híján alkotmányellenesnek tartott. Ilyen értelemben informálta a királyt, mikor megbízást nyert, hogy Bánffy miniszterelnökkel együttesen vezesse a béketárgyalásokat.
Ámde Bánffy helyzete az ellenzék ellenszenve miatt mindinkább megrendülvén, a király Széll Kálmánt bízta meg a kabinet alakításával. Széll Kálmán a jog, törvény és igazság jelszavával foglalta el a kormányelnöki széket s midőn a parlamentben programját előterjesztette, az ellenzék olyan bizalmat tanusított irányában, hogy az obstrukciót abbahagyta. A nemzeti párt pedig Apponyi vezetése alatt, miután megállapította, hogy a párt és Széll Kálmán politikája között sem tárgyi, sem személyi ellentétek nem forognak fenn, elhatározta, hogy a kormányt programja megvalósításában támogatni fogja s további külön pártállás foglalásának szükségét nem látván, azt meg is szünteti. Nemsokára a nemzeti párt egyik vezető tagja, Horánszky Nándor ez alapon miniszterséget vállalt a kabinetben, miután a nemzetiek a szabadelvű pártba beléptek. Széll kormánya a megakasztott munka nyugodt folyásával kezdődött s azt eredményezte, hogy a kormány pár hét alatt megszavaztatta mindazokat a javaslatokat, melyek az ellenzék obstrukciója miatt eddig fenakadtak. A Széll-formula alapján a gazdasági kiegyezés ideiglenes rendezését is új alapokra fektették. A Széll-kormánynak egyik fontos és nagyjelentőségű alkotása volt a kúria bíráskodásról szóló törvény, mely a választási visszaélések címén megtámadott képviselői mandátumok feletti bíráskodást kivette a képviselőház kezéből és a kúriára bízta.
Nemsokára megalkotta a törvényhozás a házszabályok reformjait is, de közben erős harca volt a kiegyezés kérdésében az osztrák Thun-kabinettel, a tárgyalások azonban a magyar kormányra nézve sikerrel jártak, mert sikerült Széllnek az ischli-klauzula helyébe a maga által kontemplált formulát tennie, mely az ország önrendelkezési jogát a gazdasági kérdésekben jobban kidomborította az előbbinél. Rövid kormánya alatt Széll Kálmán mint belügyminiszter rendezte a lelencügyet s rendszeresen gondoskodott, törvény útján a hét éven felüli züllött gyermekekről. Egyszerűsítette a közigazgatást is s gondoskodott a községi közegek kiképzéséről. Fiumében helyreállította a törvényes rendet s az általa kontemplált elvek alapján jött létre az új összeférhetetlenségi törvény is. Nagyjában ezek voltak Széll Kálmán kormányzásának eredményei. Politikája olyan népszerű lett, hogy az 1901-iki tiszta választások alkalmával a szabadelvű párt nagy többségben és hatalmasan megerősödve került vissza a parlamentbe. Fontos eredménye volt még Széll működésének a kiegyezés megkötése egy évig tartó állandó tárgyalás után Körber osztrák miniszterelnökkel. Mindezek ellenére a Széll-kormány 1903 elején válság elé jutott, mikor az új véderőjavaslat alkalmából olyan törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé, mely az újonclétszám felemelését és a hadügyi terhek gyanánt is nagyobb összeget kért a nemzettől.
Az ellenzék nem volt hajlandó teljesíteni a kormány kívánságát s bár Széll Kálmán személye iránt a legnagyobb elismerése volt, éles harcot kezdett a katonai javaslatok ellen. És itt volt az a pont, mely az újabb politikai életben nemzeti ellenállás cím alatt ismert mozgalomnak kiindulását alkotta. Széll Kálmán egyelőre a passiv resistencia politikáját alkalmazta az ellenzék ellen, abban bízva, hogy türelmes várakozásával majd csak kifárasztja és elkedvetleníti az ellenzéket. Számítása azonban nem vált be, mert az ellenzék tovább folytatta a katonai javaslatok ellen az ostromot s az obstrukciót az indemnitási javaslatra is kiterjesztette. Ilyenformán lassanként odafejlődtek a dolgok, hogy 1903- május 1-én beállott a törvényenkívüli állapot, vagyis a kormány költségvetés nélkül volt kénytelen kormányozni. A szabadelvű párt maga is megoszlott a katonai kérdésben s az egyik része, a kisebbik, Apponyi Albert gróf vezérletével a katonai terhek ellenében megfelelő nemzeti vívmányokat követelt s ennek a törekvésnek csakhamar visszhangja támadt az egész országban tartott népgyűléseken és a különböző választókerületekből az országgyűléshez intézett feliratokban. A párt másik része Tisza István gróf vezetése alatt azt az álláspontot követte, hogy a kormánynak szigorúan kell eljárni az ellenzékkel szemben s ha másként nem lehet, a házszabályok reformja által kell biztosítania a parlament munkaképességét. Széll Kálmán azonban beadta lemondását s az ellenzék elismerését is magával vitte rátóti magányába.
Utána a király Tisza István grófot szemelte ki kormányalakításra, ámde Tisza kísérletei meghiúsultak s helyébe Khuen Héderváry Károly gróf került, aki csakhamar meg is alakította az új kormányt.
Széll Kálmán kormányzásának politikai és közjogi szempontból is volt egy külön, fontos eseménye, Ferenc Ferdinánd házassága, melyet politikai vonatkozásainál fogva ki kell emelnünk az események rendjéből, hogy önálló fejezetben ismertessük ennek közjogi és társadalmi jelentőségét. Ferenc Ferdinánd főherceg és trónörökös házassága azért vált fontos eseménnyé, mert ez a házasság nem egyenrangú házasság volt, mely esetben az uralkodóház házi törvényei szerint az ezen házasságból származó utódokra a trónöröklési jog érvénye megszűnik. Ferenc Ferdinándnak tehát, aki Chotek Zsófia grófnőt óhajtotta nőül venni, le kellett előbb mondania mindazon jogokról és igényekről, melyek a trónöröklésre nézve az uralkodók leszármazottjait megilletik. Ferenc Ferdinánd 1863-ban született Grácban és legidősebb fia volt Károly Lajos főhercegnek.
A főherceg katonai nevelésben részesült s csakhamar mint hadnagy megkezdte egy budapesti sorgyalogezredben a katonai szolgálatot. Katonai karriérje rohamosan fejlődött s 1890-ben már az ezredesi rangot kapta, 1893-ban földkörüli útra indult s ez utazásának élményeit egy terjedelmes kötetben írta meg. Az évek során a legelőkelőbb katonai állásokat egymásután nyerte el s utóbb már mint hadtestparancsnok irányította a hadgyakorlatokat. Ferenc Ferdinánd főherceg szerelemre lobbant a legszebb női tulajdonságokkal ékes és gyönyörű szépségű Chotek Zsófia grófnő ránt, aki Frigyes főherceg udvarában, mint Izabella főhercegnő udvarhölgye tartózkodott. Komoly és mély szerelem fejlődött ki köztük s a főherceg elhatározta, hogy szíve választottját oltárhoz vezeti. Ferenc József mereven ellene szegült ezen házasságnak, de midőn a trónörökös két éven át makacsul ragaszkodott tervéhez s a pápa és Vilmos császár támogatását is megszerezte, beleegyezett a házasságba. A törvények értelmében azonban reverzálist kellett adnia arról, hogy utódai számára, mivel nem főhercegnőt vett nőül, a trónutódlási jogairól lemond. Ferenc Ferdinánd házassága az uralkodóház házi törvényei szerint morganatikus lévén, nem tarthatott igényt azokra a jogokra, melyek a főhercegi házasságokra érvényesek. Ennélfogva formálisan nyilatkoznia kellett arra nézve, hogy házasságát maga is morganatikusnak tekinti s nem tart igényt hitvese számára a királynéi és császárnéi méltóságra, sem pedig leendő gyermekei királyi és császári jogaira. Széll Kálmán miniszterelnök kellő időben megkapta az értesítést Ferenc Ferdinánd házassági szándékáról.
A magyar miniszterelnök résztvett az utolsó bécsi tanácskozáson is, mely megállapította, hogy a trónöröklés eddigi rendje megmarad, vagyis Ferenc Ferdinánd trónutódja öccse, Ottó főherceg lesz, illetőleg az ő gyermekei születésük sorrendjében. Megállapította az udvari értekezlet azt is, hogy a Magyarország elé terjesztendő törvényben semmi egyéb nem lesz, mint Ferenc Ferdinándnak esküvel megerősített kijelentése, hogy Chotek Zsófia grófnő és a vele kötött házasságból származó gyermekek az uralkodói jogokról lemondanak. A pragmatika szankció szerint Magyarország uralkodója csak osztrák főherceg lehet, aki Ausztria császárságára is jogosult. A trónörökös és esetleges gyermekei főhercegi ranggal nem bírván Magyarországra jogot nem tarthatnak.
A politikai élet válságában Széll Kálmán lemondása nem hozta meg a remélt békességet. Az új miniszterelnök, Khuen-Héderváry Károly gróf mindent elkövetett ugyan, hogy az ellenzéket legalább némileg lecsöndesítse s úgy látszott, hogy Kossuth Ferenc hajlandónak mutatkozik az egyezségre, csakhogy a béke mégsem jöhetett létre két oknál fogva is. Az egyik az volt, hogy Héderváry Károly gróf, mindként előde, Széll Kálmán, paktum alapján vállalta el a kormányzást, ebben pedig kötelezettséget vállalt arra, hogy a véderőjavaslatot a napirendről levéteti.
Ámde mikor a parlamentben a paktumot úgy értelmezte, hogy a katonai javaslatok mellőzését “egyelőre” szükségesnek látja, az ellenzék ezt a kijelentést paktumszegésnek minősítette ádáz ostrommal támadta a kormányt. Khuen-Héderváry Károly gróf 1849-ben született Grafenbergben és már fiatal korában a politikai pályára lépett. Az udvar és a király bizalma aztán a horvát báni méltósághoz juttatták. Miután a Tisza István grófnak adott kabinetalakítási megbízás nem sikerült, a király most őt szemelte ki a válság rendezésére, csakhogy az említett okon kívül váratlanul támadta egy másik is, mely egyszerre lehetetlenné tette, hogy Héderváry gróf megbizatásának megfelelhessen. Ez volt az úgynevezett parlamenti vesztegetés. A törvényhozásban a kormány és az ellenzék között meglehetősen ki voltak élesedve már az ellentétek, mikor a parlament egyik ülésén meglepetésszerűleg szólásra jelentkezett Papp Zoltán függetlenségi képviselő s rövid bevezetés után a képviselőház asztalára tett tízezer koronát, elmondván szakadozott, elfogult hangon, hogy őt ezzel az összeggel egy volt képviselő akarta megvesztegetni azért, hogy mára tervezett beszédét ne tartsa meg s a vita tartama alatt a parlamentben szintén ne mutatkozzék, mert távollétének minden napjára külön is jutalomban részesül. Az összeg, amit kapott, eredetileg ugyan tizenkétezer korona volt - mondotta tovább - de az átadó közbenjárási díj címén kétezer koronát magának tartott meg.
A képviselőház leírhatatlan izgalom között hallgatta Papp Zoltán jelentését s maga a kormány is rendkívül meg volt lepetve a leleplezéstől. A szabadelvű pártnak egy része azonban ellenzéki cselvetésnek vélte az esetet s hajlandó volt azt hinni, hogy a kormány megbuktatására volt kieszelve az egész leleplezés, mikor felállott Lovászy Márton képviselő s közölte a Házzal, hogy az ő lapjánál, a “Magyarország”-nál megjelent egy Singer Arthur nevű hírlapíró s azt kérdezte, hogy a lap mennyi összegért volna hajlandó a kormány javára leszerelni. Ők azonban - mondotta - ezzel az emberrel nem állottak szóba, hanem elutasították. Papp Zoltán, amint leleplezését előterjesztette, neveket is említett, többek között egy kalandor ujságíró, Dienes Márton nevét, aki terrorista fellépésével, krakélereskedésével és egyéb üzelmeivel szerkesztői állást, majd képviselői mandátumot is szerzett magának s aki a megvesztegetést úgy rendezte, hogy Papp Zoltánnak egy Ritter Imre névre kiállított tizenháromezer koronás takarékkönyvet adott át hallgatás fejében előlegül. A Ritter-név nyomán csakhamar megállapították, hogy ilyen nevű gazdasági főtisztje gróf Szapáry László fiumei kormányzónak tényleg van s a szálak ezen a réven gróf Szapáryhoz látszottak vezetni. Tóth János ellenzéki képviselő ekkor azt az indítványt tette, hogy az eset megvizsgálására küldjön ki a törvényhozás egy tizenöttagú parlamenti bizottságot.
Ehhez az indítványhoz a miniszterelnök is hozzájárult, a parlament nyugalmát azonban nem volt képes biztosítani vele. Az obstrukció olyan erővel tört ki, hogy azt leszerelni nem lehetett. Egyik zárt ülést a másik után kérték az ellenzékiek, sőt még az éjfél előtti órában is, annak jeléül, hogy az ellenzék semmi áron sem akarja megengedni, hogy a legközelebbi ülésben az indemnitási törvényjavaslat tárgyalásának folytatása következzék. A reggel 10 órakor megindult ülés aztán csak éjfélkor záródott be, mikor az ellenzék abbahagyta a vitát és a Himnusz éneklése mellett vonult ki a parlamentből. Közben a következő napon az a hír terjedt el, hogy Dienes Márton megszökött Budapestről, nehogy vesztegetési manipulációjáért a törvényes következményeket viselnie kelljen. A hír igaznak bizonyult, sőt alapot nyert az a gyanu is, hogy Dienes szökését elősegítették, hogy kompromittáló adataival senkinek ne árthasson. Történt még más is, gróf Szapáry László felkereste gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnököt s mélyen megindulva, csukló zokogás között kért tőle érzékeny bocsánatot, amiért minden jogcím nélkül és illetéktelenül beleártotta magát a politikai válság ügyébe, abban a reményben, hogy ezzel az országnak fog szolgálatot tenni.
A parlamenti bizottság gróf Andrássy Gyula, Beöthy Ákos, Josipovich Géza, Nagy Ferenc, Polónyi Géza, Rohonyi Gyula, Szivák Imre, gróf Zichy János és más hét képviselő kiküldésével megalakulván, müködését azonnal megkezdte. Legelsőnek Papp Zoltánt hallgatta ki s jegyzőkönyvbe vétette vallomását. Utána következett gróf Szapáry László fiumei kormányzó. Sápadtan állott a bizottság előtt s elfogódott hangon beszélt. Vallomását papirosról olvasta le a következőképpen : “Tisztelettel tudomására hozom a t. bizottságnak, hogy a Dienes Márton által kiadott pénz tőlem származott. A részleteket alig ismerem, de nem is kívántam ismerni. Tettem ezt azért, mert azt gondoltam, azt véltem, hogy elősegítem e végzetessé válható törvényenkívüli állapot megszüntetését, másrészt igaz ragaszkodásból a miniszterelnök úr személye iránt. Becsületszavamat adom arra, hogy a miniszterelnök úrnak e lépésemről semmiféle tudomása nem volt. Tettem azt saját egyéni akaratomból, anélkül, hogy a kormány bármit is tudott volna. Legyen szabad sajnálatomat kifejezni a történtek felett, főképp pedig afölött, hogy az én hibámból a parlament méltóságán csorba esett. Uraim, egyéb jelentenivalóm nincs”. A bizottsági tagok több kérdést próbáltak ezután hozzá intézni, de Szapáry gróf megtagadta a feleletet s a vallomásán kívül egyebet nem mondott. A pénzre nézve ellenben azt mondotta, hogy az a sajátja volt s nem is gondolt arra, hogy azt bárki is valaha megtérítse s ezt a jövőre sem reméli.
Majd gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök is megjelent a bizottság előtt s közölte, hogy Szapáry bevallotta előtte bűnét, bocsánatot kért érte s beadta a fiumei kormányzósáról való lemondását. Negyvenöt tanut hallgatott ki összesen a bizottság. Itélet azonban nem lett a vizsgálatból, ellenben gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök a válság elintézésére irányuló kísérletet meghiúsultnak látván, beadta lemondását. Az új kormány megalakítása sok nehézséggel járt s a válság egy hónapnál tovább húzódott már anélkül, hogy az uralkodó új kabinet kinevezéséről gondoskodott volna. Eközben, 1903 szeptember 16-án jelent meg egészen váratlanul, miniszteri ellenjegyzés nélkül a chlopyi hadiparancs, mely a politikai helyzetet egyszerre még inkább felzavarta. Ezt a fontos okmányt, mely a válság elmérgesedését tetemesen előmozdította s amellett a sajtóban és a parlamentben heteken át nagy izgatottsággal tárgyaltak, mint jelentőséges politikai dokumentumot, egész terjedelmében közöljük. A hadiparancs így szól : HADIPARANCS. Fontos állami ügyek foglaltak el abban az időben, amelyet oly szívesen szántam volna a 7-ik és 12-ik hadtest idei hadgyakorlatainak.
Helyettesítésemmel ő császári és királyi fenségét, Ferenc Ferdinánd lovassági tábornokot bízván meg, az ő tudósításaiból állandóan értesültem a hadgyakorlat lefolyásáról és amint vártam, megelégedésemre szolgált, hogy ő császári és királyi fenségétől mindkét hadtest és a magyar honvédség odarendelt csapattesteinek állapotáról és műveleteiről csak dícséretet és elismerést hallottam. Galiciában jelen lévén a nagyobb lovassági hadgyakorlatokon, újra meggyőződhettem azoknak tanulságos tervezéséről, vezetéséről és keresztülviteléről, valamint az összes résztvevő csapatok kitünő állapotáról és nagy cselekvő képességéről. Minél biztosabban meg van okolva kedvező véleményem összes fegyveres erőm minden részének katonai értékéről, odaadással teljes szolgálatkészségéről és összevágó együttműködéséről, annál inkább kell ragaszkodnom és akarok is ragaszkodni fennálló és jónak bizonyult intézményeihez. Hadseregem - melynek szilárd szervezetét egyoldalú törekvések, félreismerésével azoknak a nagy feladatoknak, amelyeket a monarkhia mindkét államterületének javára teljesíteni kell, meglazítani alkalmasak, - különösen tudja meg, hogy sohasem adom föl azokat a jogokat és jogosultságokat, amelyek legfőbb hadurának biztosítva vannak. Hadseregem maradjon közös és egységes, mint amilyen; - erős hatalom az osztrák-magyar monarkhia megvédésére minden ellenség ellen. Összes fegyveres erőm, esküjéhez híven fog tovább haladni a komoly kötelességteljesítés útján, áthatva az egység és az összhang azon szellemétől, mely minden nemzeti sajátosságot tisztel és minden ellentétet kiegyenlít, amennyiben minden néptörzsnek külön jelességeit a nagy javára értékesíti.
Chlopy, 1903 szeptember 16-án Ferenc József s. k.A hadiparancs nagy vihart okozott a sajtóban, az ellenzéken, sőt a szabadelvű párt egy részében is. Héderváry Károly gróf, hogy az ellenjegyzés nélkül kiadott hadiparancsért fedezze az uralkodót, másodszor is kabinetet vállalt, mingyárt a hadiparancs kiadása után, csakhogy az izgalmak ezzel nem csillapultak le. Az ellenzék a hadiparancs azon kitételeiért, melyek a parlamenti küzdelmet egyoldalú törekvésnek, a hadsereg szervezetét mindenkorra közösnek és egységesnek minősítik, nagy demonstrációra készült s táplálta ezt a tüntetést az a sérelem is, hogy Magyarország, mint önálló állam, a hadiparancsban meg sem volt említve, a magyar nemzet ellenben a néptörzs fogalma alá helyeztetett. Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök egyenesen a király megbízásából a félreértések eloszlatása végett szükségesnek tartotta a chlopyi parancs hatását a következő kijelentéssel enyhíteni : “Ő Felsége fájdalommal és mély sajnálattal vett arról tudomást, hogy az általa kiadott hadiparancs oly felfogásokkal, félreértésekkel, sőt félremagyarázásokkal találkozott, amelyek oda konkludáltak, mintha a felséges úrnak, mint a hadsereg törvényszerinti legtöbb hadurának ezen megnyilatkozása a magyar alkotmánynak vagy a magyar nemzetnek, Magyarország törvényes jogainak, a magyar államiságnak sérelmét involválná.
Ez ki van zárva; ez nem történhetett meg : ez ő felségének intenciójától távol állott... és a hadiparancsnak bármely oldalról ilyen magyarázatát adni helyesen és jogosan nem szabad és nem lehet.” A miniszterelnök azonban fel sem olvasta jóformán a királyi nyilatkozatot, mikor Barabás Béla ellenzéki képviselő mingyárt a nyilatkozat elején a következő közbeszólást tette : “Nem hisszük! Már a királyi szónak sem hiszünk!” Ez a közbeszólás egy pillanat alatt hatalmas kavarodást idézett elő. A szabadelvű képviselők ingerülten felugráltak helyeikről és egyenesen a függetlenségi párt helyei felé rohantak, ahol Barabás Béla ült. Tíz percig is eltartott a zaj és az izgatott szóváltás, mely a Barabás közbeszólására következett s csak a véletlenen mult, hogy tettlegesség nem követte Barabás megjegyzését. Nemsokára Körber osztrák miniszterelnök az osztrák birodalmi tanács egyik ülésén olyan értelemben nyilatkozott, hogy felhatalmazás alapján hangsúlyozhatja a közös hadsereg minden kérdésében Ausztria befolyásának megóvását s az uralkodónak azt a megdönthetetlen akaratát, hogy a hadsereg közös és egységes maradjon, emiatt a magyar parlamentben újra kitört a vihar s mikor Héderváry miniszterelnök Körber szavait magyarázni próbálta, a szabadelvű képviselők is ellene szavaztak. Ezzel aztán elkövetkezett a Héderváry-kormány másodszori bukása, anélkül, hogy a politikai válságban lényeges javulás állott volna be.
Attól a pillanattól kezdve, hogy a katonai létszámemelés kérdése és a nagyobb katonai kiadások szüksége a parlament elé került, az ellenzék állandóan azt a követelést hangoztatta, hogy megfelelő nemzeti ellenszolgáltatások nélkül nem lehet a katonai javaslatokat megszavazni. Már a Széll-kormány alatt országszerte népgyűlések folytak a katonai javaslatok ellen s egyik küldöttség a másik után terjesztette a parlament elé tiltakozását, egyben pedig a nemzeti követelmények megvalósításának óhaját. Széll Kálmán miniszterelnök csakhamar belátta azután, hogy semmi reménye sem lehet a katonai javaslatok keresztülvitelére s mielőtt annak a sikerét biztosíthatta volna bármilyen kis mértékben is, kénytelen volt a kormányról lemondani. Az országszerte megnyilatkozó nemzeti követelésekkel szemben, melyet az ellenzék agitációs politikája állandóan élesztett, nem volt több szerencséje gróf Khuen-Héderváry Károly kormányának sem úgyhogy mikor arról volt szó, hogy utána Tisza István gróf áll a kormány élére, ő is azt a helyzetet találta maga előtt, mely elődeinek a vállaira súlyosodott. Tisza István meggyőződést akart tehát mindenekelőtt szerezni, hogy a katonai javaslatokkal szemben pártjának, a szabadelvű pártnak mi az álláspontja és melyek azok az engedmények, amiket az uralkodó a katonai javaslatok megszavazása ellenében megadni hajlandó.
Ennélfogva a szabadelvű
párt kilenc vezető
tagjának közreműködésével egy
bizottságot alakított, hogy e bizottság, mely
innen kezdve kilences bizottság név alatt szerepelt a
későbbi vitákban,
állapítsa meg a kormánynak katonai ügyekben
való programját. A bizottsági
tárgyalásokban Széll Kálmán
elnöklete alatt a következő kilenc politikus vett
részt : Tisza István gróf, Hieronymi
Károly, Münnich Aurél, Apponyi Albert
gróf, Szentiványi Árpád, Bolgár
Ferenc, Széll Kálmán, Andrássy Gyula
gróf és
Josipovich Imre. A bizottság közölte
megállapodásait gróf Khuen-Héderváry
Károly ideiglenes kormányelnök útján
az uralkodóval is, aki azt tudomásul
vette, bár ez a program a nyilvánosság előtt az
uralkodó részéről hivatalosan
elfogadva nem lett. Megfelelő módosítások
után a bizottság végre a következő
programot dolgozta ki.
4. Régi törvényeinkben ismételten kifejezett kívánsága és senki által kétségbe nem vont jogos igénye a magyar nemzetnek, valamint a harcképesség lehető fokozása szempontjából eminens érdeke a hadseregnek is, hogy a magyar csapatok magyar tisztekkel láttassanak el és a nemzet fiai a hadsereg vezetésénél megfelelő mértékben érvényesüljenek. Szükségesnek látjuk ennélfogva, hogy a) az 1868. évi augusztus hó 11-én kelt legfelsőbb kézirat értelmében a nem magyar csapatoknál szolgáló magyar honos tisztek magyar csapatokhoz helyeztessenek át. b) a tisztképzés ügye akként fejlesztessék, hogy a magyar tisztek létszámában mutatkozó hiány fedezése s a magyar csapatoknak magyar tisztekkel való ellátása állandóan biztosíttassék. E célból magyar ifjak számára fentartott megfelelő számú alapítványi helyek alkotása s amennyiben szükséges, az ország területén elhelyezett új képzőintézetek felállítása, esetleg a honvédség képzőintézeteinek további kiépítése által : - annyi magyar ifjúnak tisztté való kiképzése biztosítandó, hogy a magyar tisztek száma a hadsereg tisztikarának minden ágazatában azon mértéket érje el, mely a magyar honos legénység számarányával megfelel.
c) Ugyanazon célból
szükséges továbbá az is,
hogy a közös hadseregnek az ország
területén elhelyezett tisztképző
intézeteiben a tanterv akként
módosíttassék, miszerint az intézetekben a
tantárgyak jelentékeny részének
vizsgálati nyelve a magyar legyen, legalább oly
mérvben, hogy az ezekbe belépő magyar ifjak
előmenetelét a tannyelv ne
akadályozza s az ezekben kiképzett növendékek
a magyar nyelvet teljesen bírják.
d) Az ország költségén
felállítandó magyar alapítványi
helyek, az ország
határain kívül csak azon intézeteknél
fognak adományoztatni, melyeknek
megfelelő intézetek az ország területén nem
léteznek. Amint pedig ilyen
intézetek az ország területén
feállíttatnak, a megfelelő magyar
alapítványi
helyek ezen intézetekhez fognak áttétetni. j5. A
magyar csapatok összes
hatóságai a magyar hatóságokkal magyarul
levelezzenek. 6. Az 1868. évi XXX.
törvénycikknek Hoervát-Szlavonországokra
vonatkozó rendelkezései nem
érintetnek. 7. Számos és fontos
kérdés a véderőtörvény
reviziója keretén belül
lesz megfontolás alá veendő, ilyen mindenekelőtt a
kétéves szolgálat,
figyelemmel az ország pénzügyi helyzetére,
továbbá a békelétszám
törvényhozási
megállapítása és a
póttartalék kontingentálása, valamint az
egyéves önkéntesek
esetleges második szolgálati évének
törlése vagy szabályozása.
A miniszérium politikai felelőssége - mint a korona minden tényére, - erre is kiterjed és az országgyűlésnek törvényszerű befolyása - mint minden alkotmányos jogra, - erre nézve is fennáll. Ezt az állapotot a törvényhozás - korona és országgyűlés együtt, - megváltoztathatja. Tisza István gróf e program alapján nyert 1903 november elejét kabinetalakításra megbízást. Az ellenzéki pártoknak a radikálisabb csoortjait nem elégítette ugyan ki ez a program, de ha annak minden pontja gyorsan megvalósul, a nemzet előtt a szabadelvűpárt és Tisza akciója igazolva lett volna. Csakhogy a bécsi katonai körök nem mutattak nagy kedvet így sem a magyar követelések teljesítésére s ezzel aztán a kilences bizottság kiegyenlítő tervezete is elveszítette lassankint jelentőségét. Az újoncajánlási törvény tárgyalásakor már az úgynevezett beszélő obstrukció jegyében folytak a parlament tanácskozásai s Tisza István később azzal a reformmal próbálta a parlament működését biztosítani, hogy felvetette a házszabályok módosításának gondolatát. Ez a terv nem most merült fel a parlamenti életben először. A Bánffy alatti obstrukció idején többször szóbahozták a szükségét, de Bánffy a tervet elvetette. Széll Kálmán kormánya alatt módosították ugyan a házszabályokat, de a változás a képviselők szólásszabadságát nem érintette. A szabadelvűpártban az obstrukció folytonos erősödésével majdnem állandóan hangoztatták a házszabályok módosításának szükségét, de a tervből nem lett semmi.
Tisza István kormánya alatt természetetsen újra felmerült a reform szándéka s maga Tisza volt főképpen az, aki nemhogy idegenkedett volna az eszmétől, hanem ebben látta az egyedüli lehetséges módját annak, hogy az ellenzék obstrukciójával szemben a parlament működését biztosítsa. Az egyik ülésen a házszabályok módosítására Tisza István be is terjesztette indítványát, melynek lényege abban állott, hogy a törvényhozás a tanácskozások megakasztására vagy elnyújtására irányuló törekvéseket akként akadályozza meg, hogy a törvényjavaslatok letárgyalása halasztást ne szenvedjen. Mikor a parlamentnek Tisza indítványát tárgyalnia kellett volna, Thaly Kálmán, ki a Kossuth Ferenc betegsége folytán őt a függetlenségi párt elnöki tisztségben helyettesítette, az ülés kezdetén felállott és a következő beszédet intézte Tisza Istvánhoz : “Kérve kérem a miniszterelnök urat, hogy ha ezen oldalról az utolsó pillanatban még garancia nyújtatik az iránt, hogy a visszavontnak jelzett újoncozási törvényjavaslatot hirtelenében keresztülbocsátjuk : akkor mentse meg ezt a szerencsétlen országot attól, hogy a házszabályokért rendkívüli elkeseredéssel vivandó nagy, végzetes harcnak menjünk elébe. Ezen a módon még kiegyenlíthetnek minden ellentétet az utolsó pillanatban.
Kérve kérem tehát én ősz fejjel, őszinte szívvel, békés akarattal, mélyen megindulva a t. Háznak minden oldalát, nehogy szememre vethessék valaha nekem, aki pártelnököm betegsége folytán őt itt most helyettesítem és szemére vethessék a függetlenségi pártnak azt, hogy a békejobbot oda nem nyújtottuk volna még az utolsó pillanatban is.” Tisza István rögtön szólásra emelkedett és kijelentette, hogy amennyiben a pártok részéről az újoncok megajánlására vonatkozó törvényjavaslatra nézve garancia vállaltatik, hajlandó indítványát visszavonni és az általa korábban visszavont törvényjavaslatokat újra a ház elé terjeszteni. A békesség tényleg létrejött s a parlamenti tanácskozás zavar nélkül folyhatott. Tisza István elismerésül a Thaly békeakciójára, emlékplakettet veretett tiszteletére ezzel a felirattal : Harcok írójának, Béke szerzőjének. És úgy is látszott egy darabig, legalább, mintha a béke hosszabb időre biztosítva lett volna. A parlament az újoncjutalékról szóló törvényjavaslatot negyvennyolc óra alatt letárgyalta, közel negyven törvényt alkotott s a két költségvetési törvényt, az 1903-iki és 1904-ikit is elkészítette. Ámde az év őszén a békésnek látszó politikai életet a házszabályok szigorításának bejelentett terve újra felborította. Okozta pedig ezt az újabb felfordulást Tisza Istvánnak azon irata, mely az utóbbi évek politikai történetében ugrai levél név alatt vált híressé. Tisza István gróf az 1901-1905.
évi parlamenti ciklusban Bihar vármegye ugrai kerületét képviselte s e kerület választópolgáraihoz intézte azon terjedelemesebb levelét, melyben a politikai helyzet ismertetése mellett a házszabályok megváltoztatásának szükségét bejelenti. A levélben többek között ezeket írja : “... a közelmult minden tanulsága arról győz meg, hogy minő ingatag alapon áll egész parlamenti életünk. Damokles kardja függ a nemzet feje fölött. Ötletszerűen összeverődő bármely kicsiny csoport megállíthatja a képviselőház egész gépezetét, gáncsot vethet a magyar nemzetnek előre törekvő útjába, reánk zúdíthatja a közelmult összes veszélyeit és megalázásait. Semmit el nem értünk, míg e szégyenteljes állapotot nem orvosultuk. Bűnös könnyelműség és kötelességeinkről való gyáva megfeledkezés volna, ha fel nem használnók a helyreállott rend első nyugodt időszakát arra, hogy megszerezzük az alkotmányos élet állandó biztosítékait. A szólásszabadságot, a parlamenti viták útjáni küzdelmet parancsoló végszükség nélkül nem szabad korlátoznunk. De a magyar parlament nem lehet játékszer jelentéktelen töredékek kezében, a magyar nemzet sorsát nem szolgáltathatjuk ki ezek szeszélyeinek.” Ebben a nyilatkozatban is benne van az a gondolat, hogy a házszabályokat meg lehet változtatni, de az ellenzék szándéknál sokkal többet, a hadüzenet hirdetését látta benne s teljes erejéből szervezkedett ellene. S bár Tisza István ez időben fontos nemzeti vívmányokat, a honvédtüzérséget, a kétéves szolgálati időt szerezte meg, az ellenzék ellenállását ezzel nem tudta befolyásolni.
Tisza István gróf a házszabálykérdést illetőleg nemcsak az ugrai levél idején, hanem előtte és utána is állhatatosan vallotta, hogy a házszabályrevizió kérdését a magyar nemzeti politika egyik olyan kardinális fontosságú problémájának tartja, melynek megalkotása a legsürgősebb parlamenti feladatok közé tartozik. Tisza azt ajánlotta, hogy a képviselőház alakítson és küldjön ki huszonegyes bizottságot, melyben az ellenzék néhány tagja is részt vegyen s mely a házszabály módosítására dolgozzon ki s terjesszen a parlament elé javaslatot. Az ellenzék azonban erélyesen állást foglalt a javaslat ellen s nem fogadta el a bizottságba való meghívást. Ez az eljárás Tisza Istvánt is arra bírta, hogy egyenesen a parlament elé terjessze az indítványt, bízván abban, hogy a képviselőház elnökét megnyerni egy parlamenti csínyre s ennek a segítségével az indítványt a többséggel elfogadtatja. A szabadelvűpárt egyik értekezletén Tisza István újra a házszabályrevizió szükségét fejtegette. Beszéde egyik pontjában az új házszabálytervre vonatkozólag ezeket jegyezte meg :
“Az indítvány tehát, amely nézetem szerint benyújtandó volna, a maga diszpozitív részében lényegileg egyeznék a tavasszal benyújtott indítvánnyal; a befejező része módosulna annyiban, hogy a tavaszi az akkori sürgős ügyekre, a mostani pedig a most előttünk álló ügyekre szólana.” Végre aztán Dániel Gábor, a szabadelvűpárt elnökségének megbízásából beterjesztette az általa és Podmaniczky Frigyes báró, Apáthy Péter és Vojnits István által aláírt javaslatot. A Dániel-féle házszabálymódosítás szándékosan zavaros szövegezésű. Az elkészítendő új házszabály életbeléptetéséig, legföljebb egy évi hatályt kér magának s lényege az, hogy lehetetlenné tesz minden obstrukciót, mert 50 képviselőnek az elnökhöz beadott indítványára záros határidő tűzhető ki bármelyik törvényjavaslat letárgyalására. Az indítvány történelmi fontossága abban van, hogy innen datálódik az a nagy politikai válság, mely csakhamar a parlamenti életet évekre kihatóan elborította s a küzdelmek egész sorozatát idézvén fel, végre a szabadelvű kormányrendszer és a szabadelvűpártot is egészen elbuktatta. Tisza István gróf azonban úgy gondolta, hogy “egyszer egyetlen egyszer” az általa elodázhatatlannak hirdetett célok érdekében túl lehet tennie magát az alkotmány rendelkezésein s megmaradt amellett, hogy az indítvány november 18-án a parlamentben szavazás alá bocsáttassék. Az ellenzék a kiszivárgott hírekből annyit megtudott, hogy a kormány valami meglepetést készít és az indítvány elfogadását is meglepetéssel akarja győzelemre vinni, ezért november 18-án teljes számban megjelent a törvényhozásban, hogy a készülő eseményeknek elébe állhasson.
A november 18-iki napra kitűzött országgyűlésen kellett ugyanis eldőlnie Dániel Gábor házszabályindítványa sorsának. S mivel ez az indítvány ötletszerű rendelkezéseket tartalmazott, melyek alkotmányos szempontból nagyon is kifogás alá eshettek, biztos volt, hogy az ellenzék mindaddig fenntartja ellene a legszélsőbb obstrukciót, amíg csak a kormányt arra az elhatározásra nem bírja, hogy az indítványt végül levétesse a napirendről. Ámde hírek jártak arról, hogy a kormány ezen az ülésen bizonyos trükkök alkalmazásával a házszabályindítványt meg fogja szavaztatni. Azt azonban, hogy miként, hogyan és mikor, senki sem tudta, az ellenzékiek legalább még csak nem is gyanították. Az izgatott várakozás és feszültség jegyében kezdődött meg tehát reggel 10 órakor a tanácskozás, melyen Perchel Dezső elnökölt. Ezen a napon különben két ülést is tartott a képviselőház. Az egyik reggel tíztől délután kettőig, a másik délután négytől este kilenc óra negyvenöt percig tartott. Mind a két ülés állandó zaj mellett és rendkívüli izgatottság között ment végbe. A jegyzőkönyv hitelesítése és az elnöki előterjesztések után megkezdődtek a házszabályokhoz való hozzászólások. Justh Gyula volt az első szónok, aki élesen támadta a Tisza-Dániel-féle házszabálytervet. Tisza István gróf replikája után Apponyi Albert, Holló Lajos, Rakovszky István, Hock János, ismét Tisza István, Mezőssy Béla folytatták a vitát, persze heves jelenetek kíséretében.
A délutáni ülésen pedig Barabás Béla, Kubik Béla, Lengyel Zoltán szólaltak fel. Végre a legnagyobb izgalmak közepette este kilenc órakor gróf Tisza István emelkedett szólásra, akit azonban az ellenzék állandóan közbeszólásokkal zavart, úgyhogy percekig kellett Tiszának várnia, amíg beszédét folytathatta. De a végén ő is, a szabadelvű párt is türelmét vesztette és a folytonos “szavazzunk” kiáltásokra Perczel Dezső állítólag zsebkendőjének lobogtatásával jelt adott, mire a szabadelvű képviselők felállva “elfogadjuk” kiáltással jelezték, hogy hozzájárulnak a Dániel-indítvány megszavazásához. Erre Perczel Dezső felolvastatta az országgyűlés elnapolásáról szóló királyi kéziratot és az ülést berekesztette. A november 18-iki jelenet nem mindennapi a parlamentek történetében. Törvénytelenségéhez szó sem férhet. Az alkotmánycsíny megtörtént, ezek után pedig arról volt szó, hogy az elnapolt országgyűlés mikor fog újból összeülni s mi fog ez összejövetel alkalmával történni. Ezekre a kérdésekre adták meg a választ a december 13-iki események.
A november 18-iki parlamenti csíny nem maradt hatás nélkül, sőt annyira feltüzelte az ellenzéket, hogy még aznap este az összes ellenzéki pártok - a néppártot is beleértve - közös vacsorára gyűltek össze, hogy a továbbiak fölött a fehér asztalnál bizalmas eszmecserét váltsanak.
Tisza István gróf eljárása az alkotmány megsértésének legveszedelmesebb formájában jelentkezett, ezért a pártok elhatározták, hogy miként Rákóczi idejében történt, az alkotmány védelmére egyesülnek, vagyis koaliciót alkotnak. A pártközi vacsorán Eötvös Károly jellemezte legtalálóbban a helyzetet egy kedves adomával. Ez az adoma Kaszap Berciről szólott s alkalmazása nagyon illett a mostani állapotokra. Tisza Kálmán ugyanis sok ideig, mikor még a balközép vezére volt, élesen támadta és ellenezte Deák Ferenc politikáját. Később azonban, mikor kormányra jutott, ő is Deák politikájának szellemében ítélte meg az ország ügyeit, sőt nem egyszer túlment azokon a határokon, melyek között Deák politikája mozgott. Az ellenzék emiatt természetesen gyakran támadta Tiszát és saját szavait idézte nem egyszer ellene, melyekkel Deák ellen harcolt. Tisza Kálmánt annyira ingerelték ezek a támadások, hogy egy alkalommal bosszúsan felkiáltott : “Ha így folynak az országgyűlésen a dolgok, eljön még az az idő, amikor én rólam is úgy emlékeznek meg, mint ama nagy emberről, Deák Ferencről.” Alighogy befejezte Tisza Kálmán szavait, általános csöndben felemelkedett helyéről Kaszap Berci, hevesmegyei követ, egy kuruc lelkű, kevés szavú magyar, aki arról volt nevezetes, hogy mint képviselő, egyetlen egyszer sem szólalt fel s nem is ambicionálta sohasem, hogy őt is a szónokok sorában emlegessék.
Annál nagyobb volt persze az érdeklődés, mikor látták, hogy Kaszap Berci feláll helyéről és Tisza Kálmán panaszkodására megszólal. “Halljuk! Halljuk!” - kiáltották mindenfelől s Kaszap Berci nem kérette magát, hanem megszólalt eképpen : “Kutyául leszünk már akkor!” Sem többet, sem kevesebbet nem szólt s később sem nyitotta fel többé száját az országgyűlésen, de ennek a megjegyzésének olyan elementáris hatása volt, hogy az egész Ház, még a kormánypárti oldal is, harsogó nevetésben tört ki. Eötvös Károly is célozván arra, hogy az a lehetetlennek látszó állapot elkövetkezett, hogy az ellenzéknek a néppárttal együtt kell működnie, ennek az a magyarázata, hogy a Kaszap Berci igazsága kezd valóra válni, vagyis kutyául lett a magyar politikai élet nagyon. Hatalmas tetszés kísérte ezt a magyarázatot s aztán még a vacsora folyamán megállapodtak a másnapi teendőkre nézve. Az ellenzéki pártok 1904. november 19-én a függetlenségi párt helyiségében Kossuth Ferenc elnöklete alatt közös értekezletre gyűltek össze, melyen elhatározták, hogy egyesült ellenzék szövetséggé, azaz koalicióvá alakul és huszonegy tagból álló vezérlő bizottságot választ az ügyek vitelére. A vezérlő bizottság tagjai lettek : A Kossuth-pártból : Kossuth Ferenc, Thaly Kálmán, Justh Gyula, Polónyi Géza, Barabás Béla, Komjáthy Béla és jegyző gyanánt Tóth János. Az Ugron-Holló csoportból : Ugron Gábor, Holló Lajos, Szederkényi Nándor.
A nemzeti pártból : Apponyi Albert gróf, Batthyány Tivadar gróf, Gullner Gyula, Sághy Gyula. A néppártból : Zichy Aladár gróf, Rakovszky István, Molnár János. Az újpártból : Bánffy Dezső báró, Hock János. A demokrata pártból : Vázsonyi Vilmos. Beválasztották még a nyilatkozatok, kiáltványok és a nemzethez intézendő szózatok szerkesztésére Eötvös Károlyt. Időközben a vezérlő bizottság tagjai lettek még : Kaas Ivor báró, Bartha Miklós, Károlyi István gróf, Hentaller Lajos s az alkotmánypárt megalakulása után Andrássy Gyula gróf és Darányi Ignác. Az értekezlet egyelőre abban állapodott meg, hogy egy feliratot intéz a királyhoz és egy szózatot a nemzethez. A felirat elkészítésével Apponyi Albert grófot, a szózat megfogalmazásával pedig Eötvös Károlyt bízták meg. Mind a két irat még az éj folyamán elkészült s a vezérlő bizottság azt egyhangúlag elfogadta. Ezen az értekezleten a szövetkezett ellenzék megválasztotta még a végrehajtó bizottságot, melynek tagjai lettek : Apponyi Albert gróf, Eötvös Károly, Justh Gyula és Vázsonyi Vilmos.
Az országgyűlés elnapolása utáni időt az ellenzék is, a kormány is a további küzdelem előkészítésére használta föl. Az ellenzék népgyűléseket tartott, hogy a kormány politikáját megbélyegezze.
De a kormány is készült titokban valamire, de hogy mire, azt senki sem tudta. Mindössze az szivárgott ki a titokban forralt tervekből, hogy az ellenzék számára az országgyűlés megnyitásakor új meglepetés fog várakozni. Az ellenzék népgyűléseket tartott a fővárosban és a vidéki városokban is. Ezek között nevezetes volt az a népgyűlés, melyet a szövetkezett ellenzék Nagyváradon tartott, Bihar vármegye fővárosában, hol a Tisza-család befolyása a legnagyobb volt. Ámde minden jel arra mutatott, hogy Tisza István gróf éppen olyan komolyan, mint ahogy kezdeményezte, folytatni fogja az ellenzék letörésére irányuló terveit. A parlamenti csíny segítségével megszavazott Dániel-féle házszabályjavaslatot pedig nemhogy mellőzni akarta volna, hanem a megnyíló ülésszak előtti időt éppen azzal töltötte el, hogy erőszak árán is biztosítsa a kormány működésének lehetőségét. A december 13-ika előtti napokon szárnyra kelt hírekből aztán kiderült, hogy miben állott az a meglepetés, melyet a kormány az ellenzék számára tartogatott. Tisza István gróf kezdésére ugyanis Perczel Dezső elnök és Csávossy Béla parlamenti háznagy a törvényhozás tanácskozásainak biztosítása céljából parlamenti őrséget szerveztek, mely körülbelül 40 főből állott és a honvédség és csendőrség válogatott altisztjeiből volt szervezve. Ezt a parlamenti őrséget nevezték darabontoknak s innen kezdődik a magyar politikában az azóta meghonosult darabont elnevezés.
A darabontok külsőre csupa daliás legények voltak, huszonöt-harminc év körüli korban, a honvédség és csendőrség kipróbált, fegyelmezett altisztjei. Ruházatukat zsinóros sötétzöld, térdig érő magyar kabát, az úgynevezett Kazinczy, pantallós magyar nadrág, aranyrojtos fekete nyakkendő alkotta. Ezek a derék legények parancsszóra lettek parlamenti szolgálatra vezényelve és teljesen ártatlanok voltak abban, hogy Tisza István gróf éppen őket akarta felhasználni a magyar parlament megfegyelmezésére. A december 13-iki napra ezt a negyven főnyi testőrcsapatot a képviselőház elnöke és háznagya az országgyűlés azon részeiben helyezte el, ahol a képviselők fel s alá járkálni, társalogni és tanácskozni szoktak. A parlament főkapuját és mellékkapuit rendőrök szállották meg s a karzatoknak és az egyes termeknek is az volt a képe, mintha a képviselőház ostromzár alatt állana. Tisza István gróf ugyanis számított arra, hogy az elnapolt országgyűlés megnyitásakor kezdődő tanácskozások nem fognak síma mederben lefolyni s hogy az ellenzék végsőig menő harcot fog folytatni a Dániel-féle házszabályok megsemmisítéséért. Mivel azonban Tisza célja az volt, hogy az új házszabályoknak minden áron érvényt szerezzen, a darabont-csapat berendelését céljai érdekében szükségesnek tartotta.
December 13-án reggel 9 órakor, mikor a képviselők a parlament tanácskozó termébe gyülekeztek, nagy meglepetésükre már ott látták a darabontokat és pedig az elnöki székhez vezető lépcsőn jobbról-balról hármat-hármat, az elnöki zsöllyeszék mögött vagy ötöt s ugyanennyit a miniszteri székek mögött. Az ellenzéki képviselők egy ideig tanácskoztak, de aztán, mihelyt összeverődött egy csapat belőlük, elhatározták, hogy az erőszakra erőszakkal felelnek. A december 13-iki eseményekről hiteles tudósítás, illetve hivatalos feljegyzés nem maradt fenn. Az országgyűlési naplóba semmi sem került ezekből az eseményekből, úgyhogy csak a hírlapok közleményei adhatnak tájékozást arról, hogy e napon mi is történt tulajdonképpen a magyar parlamentben. A tudósítások megegyeznek abban, hogy az ellenzéki képviselőkre, mikor a parlament tanácskozótermében megjelentek, a berendelt darabont-őrség látványa és az a tudat, hogy a miniszterelnök ezzel a tényével az erőszak politikáját leplezetlenül folytatja, olyan hatással volt, hogy a darabontokat megtámadta és a teremből kiűzte. Aztán az ellenzék az elnöki széket, melyről a november hó 18-iki alkotmány-csíny elkövettetett, összetörte, az elnöki emelvény korlátait széttördelte, a miniszterelnöki széket szétszaggatta és darabokra zúzta s ugyanígy tett a miniszterek székeivel, melyeket összetörésük után a kormánypárti ülések felé dobált. Mikor a munkával készen voltak, a romokban heverő bútorokból máglyát raktak s egymás tetejébe hányva a széttördelt székeket, elhagyták a tanácskozó termet.
A darabont-legénységnek ekkor már nyoma sem volt a teremben és a folyosókon, eltüntek egyszerre, miután kénytelenek voltak ártatlanul és önvédelem nélkül eltürni az inzultusokat, melyeknek Tisza István gróf politikája folytán ki voltak téve. A miniszterelnök és a Ház elnöksége csakhamar értesült a történtekről s mikor Tisza István gróf személyesen is meg akart győződni az elviharzott eseményekről, minisztertársai és hívei kíséretében a tanácskozó terembe vonult, csakhamar belátta, hogy az adott körülmények között tanácskozásról beszélni sem lehet. A december 13-iki ülés tehát elmaradt, mielőtt forma szerint és hivatalosan megnyittatott volna. A Ház elnöksége, a miniszterek és a szabadelvűpárt tagjai egy ideig tanácskoztak még az épületben, de azután ők is eltávoztak, mert nyilvánvaló volt, hogy komoly vagy rendes tanácskozásról a történtek után beszélni sem lehet. A vezérlő bizottság aznap még ülésezett és kiáltványt bocsátott a nemzethez Eötvös Károly szövegezésében, mely többek között ezeket mondja “Honfitársaink! Mai napon a törvényhozásnak, a nemzet képviseletének tanácskozó házát pandúrok, csendőrök serege töltötte meg. A képviselők kapuját már rendőrök foglalták el. Az elnöki és háznagyi termeket, folyosókat, a miniszterek útját mindenütt darabontok őrizték. Magában a képviselők tanácskozó termében az elnöki szék környékét karhatalmi béres szolgák tömege támadta meg.
Ma eltávolítottuk a karhatalom szegődöttjeit.
Holnap katonai erőszak rohama jöhet ránk. De akkor is teljesítjük
kötelességünket. Erős fegyvereink vannak nekünk is. A felséges király esküjébe
s a nemzet örökkévaló erejébe vetett bizodalmunk. Isten óvja meg nagy
veszélytől hazánkat, nemzetünket, királyunkat, alkotmányunkat. Budapest, 1904
december
A kormány multévi számadása s az országnak jövőévi költségvetése fölött a törvényhozás már egyáltalán nem határozhat, ily határozat nélkül pedig az országgyűlés idő előtt való feloszlatása alkotmányszegés. De a kormány felelősségére a királyi eskünek egyenes megszegése is lenne ez. A királyi eskü egyik fontos biztosítéka az alkotmánynak. A királyi esküre áhítattal és kegyelettel gondol a királyához mindig hűséges magyar nemzet s azt szentnek és sérthetetlennek tekinti. A királyi eskü megszegése szentségtörés és hogy az bekövetkezhetnék valaha, még ez a gondolat is bűn a király ellen és a nemzet ellen." A királyi eskü kérdése felmerült 1905 január 3-án a parlamentben is, mikor aztán Tisza István gróf kijelentette, hogy ő is megesküdött s társaival együtt vállalja is a felelősséget a király minden tettéért. Másnap aztán a fővárosban időző király kijelentette, hogy bízik a nemzet alkotmányos érzületében és hagyományos bölcsességében, majd így folytatta trónbeszédét : “A király és a nemzet egyetértése és kölcsönös bizalma állította helyre a zavartalan alkotmányos élet föltételeit és a nemzet szabad intézményeinek zavartalan, sikeres működése tette lehetővé a béke fejlődésének mögöttünk lévő áldásos korszakát. És ha most ez intézmények működése belső okokból akadályokba ütközik, a nemzetre hárul a feladat, hogy kinyilvánítsa akaratát. Vagyis 1905 január 4-én feloszlatta az országgyűlést, a kormány pedig január 26-ára kiíratta az országos választásokat. Az 1905 januári választások a szabadelvűpártot megsemmisítették.
Tisza István gróf ellen fordult Andrássy Gyula gróf is a disszidensekkel a parlamentnek “ex-lex”-ben való feloszlatása miatt, ami Apponyi Albert grófnak is a függetlenségi párthoz való csatlakozását eredményezte s ez a két körülmény szintén elősegítője volt a Tisza-kormány bukásának. Tulajdonképpen egyik párt sem nyert abszolut többséget a választáson, a szövetkezett ellenzéki pártok ereje együttesen mégis nagyobb volt a szabadelvűpárténál, úgyhogy Tisza István gróf le is vonta a nemzet ítéletének konzekvenciáját s beadta lemondását. Az ellenzéket azonban olyan váratlanul érte a győzelem, hogy egyelőre maga is zavarban volt teendőire nézve. A király egymásután meghallgatta a pártok vezéreit s felajánlotta nekik a kormányalakítást. A kísérletek azonban nem sikerültek. Végre 1905 június 18-án a király felmentette a Tisza-kormányt s Fejérváry Géza bárót bízta meg a kormány alakításával.
Fejérváry Géza báró, a volt honvédelmi miniszter és később a darabont testőrség kapitánya, nem térhetett ki a király óhaja elől, hogy megkísérelje egy újonnan szervezett kabinettel a béke helyreállítását és egy következő kormány előkészítését.
Az ő törekvései azonban mindenütt nagy ellenszenvvel találkoztak, úgyhogy kezdetben minisztériumát is alig volt képes megalakítani. A viszonyok zavarossága és az udvar óhaja mégis szükségessé tették, hogy legalább átmenetileg próbáljon az országos ügyekben valami rendet teremteni. Fejérváry Géza báró kormányát a következő miniszterek alkották : Belügy : Kristóffy József. Igazságügy : Geguss Gusztáv, majd Lányi Bertalan. Kereskedelem : Vörös László. Pénzügy : Fehérváry Géza báró, majd Hegedüs Ferenc. Honvédelem : Bihar Ferenc, Papp Béla, majd Nyíri Sándor. Vallás és közoktatásügy : Lukács György, majd Toszt Gyula. Földmívelésügy : György Endre, majd Feilitzsch Arthur báró. Király személye körüli miniszter : Fejérváry Géza báró. Az új kormánnyal szemben, melynek az országgyűlés mindkét háza bizalmatlanságot szavazott és működését törvénytelennek minősítette, a vármegyék csakhamar megkezdték a passzív rezisztencia alkalmazását. Vagyis kimondották, hogy sem adót, sem újoncot nem adnak a kormánynak s a kormány egyéb rendelkezéseit sem hajtják végre. Pest, Zemplén, Csanád és Háromszék vármegyék hozták meg először ezt a határozatot, melyet csakhamar követtek a többi vármegyék kivéve Baranya, Beszterce, Naszód, Brassó, Fogaras, Komárom, Nagyküküllő, Szeben és Ugocsa megyéket, hol a kormány érvényt tudott szerezni akaratának.
A vármegyék ellenállásával szemben a kormány előbb “intő szózat”-tal iparkodott célt érni, mikor ez nem sikerült, Kristóffy belügyminiszter egymásután megsemmisítette az ellenálló vármegyék határozatait, hogy a kormány rendeleteinek sikerét biztosítsa, huszonhat vármegye élére új főispánokat nevezett ki. Eddig még rendben lett volna a dolog, ámde mikor az installációkat kellett megtartani, az új főispánokat legtöbb helyen hatalmas tüntetéssel és ellenkezéssel fogadta a megyék közönsége. Az új megyefőnökök próbálták a kormány intézkedéseit szolgálni de legtöbb helyen a beiktatás vagy nem sikerült, vagy pedig olyan botrányokkal járt, amelyek nem szereztek semmi tekintélyt a kormánynak. A meghiúsult installációk után a királyi és kormánybiztosi intézmény alkalmazásával próbálta a kormány megtörni a törvényhatóságok ellenállását s Budapest és Pestmegye élére Rudnay Béla főkapitányt, Hajdúmegye és Debrecen élére Naszády Istvánt, Marosvásárhely és Maros-Tordamegye élére Vozáry Istvánt állította. Miután Pestvármegye vonakodott a királyi biztos rendeleteinek eleget tenni, Rudnay Béla fölfüggesztette a vármegye autonómiáját s erélyesen láttak hozzá a többi biztosok és főispánok is a vármegyék megrendszabályozásához. A Fejérváry-kormány által kezdett politika ellenében a “nemzeti küzdelem” meglehetős erővel szervezte magát, a tulipán-mozgalommal társadalmi téren is érvényesítette energiáit. Az 1906 február 19-iki parlamenti feloszlatást, melyet a királyi biztos, Nyíri Sándor altábornagy utasítására Fabriczius Győző honvédezredes foganatosított, nem sikerült sem a törvényhozásnak, sem az uccának megakadályoznia.
Ennek ellenére vagy talán éppen emiatt a Fejérváry-kormány, mely lapelkobzásokkal, a sajtószabadság felfüggesztésével, katonasággal és rendőrséggel akarta programját keresztülvinni, az országos közhangulatban bizalommal nem találkozott s uralma éppen ezért hosszúidejű nem lehetett. Mindezek mellett egy szempontból igen nagy jelentősége volt Fejérváry kormányának, vagy ahogyan nevezni szokták, a darabont kormánynak. Nevezetesen a szociális kérdések iránt való érdeklődést és jelszavakat belevetette a közéletbe s a választói jog reformjának kormányprogrammá való tételével kapcsolatokat iparkodott keresni a nép zömének és a radiális szellemű magyarságnak társadalmi és politikai aspirációval.
A Fejérváry-kormány utolsó heteiben a közvéleményben már az az érzés kezdett meggyökerezni, hogy az ország kormányzása a legleplezetlenebb abszolutizmus szellemében fog folyni, midőn megindultak újra az alkudozások és egyezkedések, melyeknek eredménye az lett, hogy a koaliciós pártok Wekerle Sándor vezetésével az 1906 március havában létrejött paktum alapján és az ebben meghatározott programmal kormányra jutottak.
A paktum történeti fontosságú pontjai a
következőket tartalmazták :
Országos lelkesedés között tértek vissza Bécsből a koalíciós pártok vezetői, kiknek a kezébe a király letette az ország kormányának vezetését. Az országos választások csakhamar egymagában is többségre juttatták a függetlenségi pártot, melynek győzelme után a szabadelvűpárt egészen föloszlott. Ámde az a visszás helyzet állott elő, hogy a függetlenségi párt többségben volt ugyan, de csak saját programjának a felfüggesztésével vállalkozhatott kormányra, vagyis függetlenségi cégér alatt hatvanhetes politikát kellett csinálni. A Wekerle-kormány a következőleg alakult meg : Belügy : Andrássy Gyula gróf.
Vallás és közoktatásügy : Apponyi Albert gróf. Igazságügy : Polónyi Géza, majd Günther Antal. Kereskedelemügy : Kossuth Ferenc. Pénzügy : Wekerle Sándor. Földmívelésügy : Darányi Ignác. Honvédelem : Jekelfalusy Lajos. Őfelsége személye körüli miniszter : Zichy Aladár gróf. Horvát miniszter : Josipovich Géza. Nemsokára, hogy a koaliciós kormány az ügyek vezetését átvette, a király korábbi előzetes hozzájárulásával egy nagyjelentőségű esemény bekövetkezését ünnepelhette a nemzet. Megnyilvánult ebben a kegyeletes ünnepségben az a királyi szándék elsősorban, hogy a nemzet és a korona között felmerülő ellentétek mindinkább háttérbe szoruljanak. A király ugyanis elfogadta Wekerle Sándor miniszterelnök azon előterjesztését, hogy II. Rákóczi Ferenc és bujdosó társainak hamvai Törökországból hazai földbe szállíttassanak, hozzájárult továbbá ahhoz, hogy az 1715-iki törvényben levő szégyenparagrafus, mely Rákóczit, Thökölyt és társait a haza ellenségeinek és pártütő lázadóknak bélyegzi, a törvénykönyvből törültessék. A Wekerle-kormány nagyszabású intézkedéseket tett a török földön nyugvó kuruc hamvak hazaszállíttatására. Egy bizottság hetekkel előbb Rodostóban, Izmidben és Konstantinápolyban összeszedette Rákóczi Ferencnek, Rákóczi Józsefnek, Thökölynek, Zrinyi Ilonának és a kuruc vezéreknek, Eszterházynak, Sibriknek, Bercsényinek és feleségének, Csáky Krisztinának porló csontjait s a fővárosba hozta a nevezetes hamvakat.
Lélekemelő és országos jellegű ünnepség kíséretében történt meg október 28-án II. Rákóczi Ferenc és bujdosó társai hamvainak az ország fővárosába való hozatala és Kassán, majd Késmárkon a hazaszállított hamvak eltemetése. A temetési menetben az összes magyar vármegyék küldöttséggel, bandériummal és díszes jelvényeikkel a hamvakat Budapestről örök pihenésre szállították. A Wekerle-kormány egy ideig zavartalanul végezhette a kormányzás teendőit, de már 1908-ban, mikor Andrássy Gyula gróf a választói jog reformjára vonatkozó tervezetét, mely belga minta szerint a plurális (többes) szavazati jog elvén készült, a törvényhozás elé terjesztette, az ellentétek megkezdődtek. Andrássy Gyula gróf 1908 november havában mutatta be a Háznak javaslatát, 1909 január havában azonban visszavonta. A választói jog kérdésénél is nagyobb vitákra adott aztán alkalmat a bankkérdés, melyet nem lehetett elhalasztani, mivel a bankszabadalom 1910 végén lejáróban volt. A függetlenségi párt, mely a koalicióban a többséget alkotta, a bankkérdésben azt az álláspontot foglalta el, hogy önálló magyar bankot követelt az országnak. Nehezítette a párt helyzetét Ausztriának az a csökönyös magatartása, mellyel ezt a követelést ellenezte s melynek megakadályozására minden eszközt igénybe vett. S miután Ausztria ridegen szembehelyezkedett a függetlenségi párt követelésével, a bankkérdés ezáltal annyira kiélesedett, hogy a koaliciós kormány 1909 április 25-én kénytelen volt beadni lemondását.
A király elfogadta a lemondást, az ügyek vitelével azonban tovább is a Wekerle-kormányt bízta meg, mely hónapokon át megmaradt még állásában anélkül, hogy a bankkérdés folytán támadt válságot megoldotta volna. Eközben a bankkérdés a függetlenségi párt egységét is mindinkább bontogatni kezdte. Ősszel aztán bekövetkezett a szakadás a függetlenségi pártban, mikor a pártértekezlet százhúsz szavazattal hetvennégy ellenében kimondotta, hogy továbbra is ragaszkodik álláspontjához és az önálló magyar bank felállításának követelésétől nem áll el. El sem telt egy hónap, mikor a király Lukács Lászlót dezignálta miniszterelnökké s megbízta a kormány alakításával. Lukács megbizatása nem járván sikerrel, visszalépett helyébe Khuen-Héderváry Károly gróf lépett, aki harmadik kormányát nemsokára meg is alakította.
Khuen-Héderváry Károly gróf kormányalakítási terve elé sokféle nehézségek gördültek eleinte s maga a parlament is 1910 január 28-án bizalmatlanságot szavazott a kormánynak, mely a következő tagokból alakult meg : Belügy : Khuen-Héderváry Károly gróf. Igazságügy : Székely Ferenc.
Vallás és közoktatásügy : Székely Ferenc, majd Zichy János gróf. Kereskedelemügy : Hieronymi Károly, majd Beöthy László. Pénzügy : Lukács László. Földmívelésügy : Serényi Béla gróf. Honvédelem : Hazai Samu. Horvát miniszter : Khuen-Héderváry Károly gróf. Őfelsége személye körüli miniszter : Khuen-Héderváry Károly gróf. A parlament ellenzéki része nem volt hajlandó az új kormányt elismerni, s mikor Héderváry gróf 1910 március 21-én királyi kézirattal a Házat feloszlatta, nemcsak tiltakoztak a feloszlatás ellen, hanem olyan botrányt rendeztek, mely a miniszterelnök személyét sem kímélte meg. Ekkor történt, hogy Héderváry grófot tintatartóval homlokán megsebesítették. Khuen-Héderváry gróf Tisza István gróf hathatós közreműködésével megalakította az országos nemzeti munkapártot s kiíratta az országos választásokat. A nemzeti munkapárt az országos választások alatt nagy többséget, 246 mandátumot nyert, mellyel szemben úgy a Kossuth, mint a Justh vezetése alatt álló s most egyesült függetlenségi párt nagy vereséget szenvedett. Az előbb 48, az utóbbi 37 mandátummal került ki a küzdelemből. Az új országgyűlést a király 1910 június 25-én nyitotta meg. A trónbeszédben elismerte az országnak az önálló bank felállítására való jogát, de ugyanekkor hozzátette, hogy az ország érdeke azt kívánja, hogy gazdasági és politikai érdekeit a közös bank formájában biztosítsa. A Khuen-Héderváry-kormány feladata főképpen két kérdésnek, a véderő és a választójog reformjának a rendezésében állott elsősorban pedig abban, hogy a kormányzás rendes menetét helyreállítsa, ami sikerült is.
A másik két kérdés elintézése azonban nehezebben ment s mikor a véderő tárgyalásai kezdődtek, a Justh-párt a javaslatot hónapokon át megobstruálta. Az obstrukció ezért tört ki, mert a Justh-párti ellenzék előbb a választói reformot akarta tárgyaltatni és a tárgyalás sorrendjében a véderőjavaslatot csak a választói reform után kívánta elővétetni. A parlament tanácskozások rendes menetét ezáltal újabb és újabb akadályok tartották fel, míg végre hosszas válság után a kormány először 1912 március, majd április havában beadta lemondását. Az új kormány Lukács László miniszterelnöksége alatt 1912. április 20-án alakult meg s a kabinetben mindössze az a változás történt, hogy Lukács László helyett a pénzügyi tárcát Teleszky János, a belügyi tárcát Lukács László, a horvát miniszterséget pedig Josipovich Géza vállalta el.