Alig lehet elképzelni két ellentétesebb temperametumú népet, mint a svéd és a norvég, akiket a napoleoni háborúkat követő politikai helyzet egy országgá fűzött össze a svéd király uralma alatt. A svédek történeti multjukra büszke nép, amely idegenkedik mindenféle újitástól s a hagyományok kitaposott útján szeret járni. A norvégek ereiben ellenben viking őseik kalandszomjas vére folydogál, a hagyományokkal nem sokat törődnek s lázasan érdeklődnek minden iránt, ami új, ami fejlődést jelent. Szinte vonzza őket az ismeretlen s nem csoda, hogy a legnevesebb sarkkutatók közülük kerülnek ki. A két nemzet politikai házassága nem lehetett tartós. Aztán ez a politikai házasság svéd részről kétségtelenül érdekházasság volt. A napoleoni háborúk után Svédország kénytelen volt lemondani Finnországról Oroszország javára, viszont a Napoleon mellett harcoló Dániát arra kényszeritette, hogy adja át neki a fönnhatósága alatt álló Norvégiát. A norvégek fegyveres ellenállással próbálkoztak s csak ennek meghiúsítása után nyugodtak bele abba, hogy mint önálló ország, alkotmányuk megtartása mellett egyesüljenek Svédországgal egy király alatt.
A norvégek azonban csakhamar észrevették, hogy a katonailag jobban szervezett s így erősebb svédek, ahol csak lehet, megröviditik őket. Heves és makacs politikai harcot indítottak tehát a perszonál-unió megszüntetése miatt s európai hírű íróik is igyekeztek fölkelteni Európa népének figyelmét a norvégek ügye iránt. A svéd királyok többrendbeli engedménnyel s a norvégek hiúságának a legyezgetésével igyekeztek arra, hogy Norvégiát megtartsák uralmuk alatt. I. Oszkár, XV. Károly ápolták a norvégekkel való jó viszonyt s az utánuk következő II. Oszkár is igyekezett a norvégekkel barátságos lábon állni. De a két ország között kialakult gazdasági ellentétek s a vitás közjogi kérdések a norvégek számára egyre kivánatosabbá tették a perszonál-unió fölbontását s önálló királyság alakítását. Az erre irányuló politikai harcok II. Oszkár uralkodása alatt sokszor már olyan nagy izgatottságot keltettek, hogy a két ország fegyveres összecsapásától lehetett tartani. Oszkár király minden finom érzéke és nagy műveltsége mellett sem tudott változtatni azon, hogy ő inkább a svédeknek az uralkodója, semmint a norvégeké. Óriási nehézségekkel küzdött, de a középutat ő sem tudta megtalálni. A norvégek szabadelvű mozgalmai nagyon kellemetlenül érintették a svédeket, akik minden alkalmat megragadtak, hogy a királyt maguknak és álláspontjuknak megtarthassák. A norvég parlamentben 1882-ben a radikális demokraták jutottak tulsúlyra, akik ellenségei voltak az uniónak.
A norvég parlament felszólította a kormány tagjait, hogy jelenjenek meg az ülések, hogy ott feleljenek a politikai cselekedeteikért, de a kormány tagjai a felszólításnak nem tettek eleget, a király pedig a parlament önbírásokodása ellen tiltakozott. Erre a norvég parlament a kormány tagjait vád alá helyezte. Mikor a katonai létszám felemelése került szőnyegre, a parlament a javaslatot nem engedte keresztül. Egyévi bűnvádi tárgyalás után a parlamenti bizottság a minisztereket alkotmánysértés címén részint hivatalvesztésre, részint tetemes pénzbírságra ítélte, mire a kormány tagjai beadták lemondásukat. A király, noha nem szívesen tette, mert ezzel elismerte a norvég parlament hatalmát, elbocsátotta a minisztereket. A norvégek tehát új kormányt kaptak, még pedig a radikálisok által kidolgozva. A király ugyanis miniszterelnöknek Svedrup Jánost, a norvég parlament radikálispárti elnökét nevezte ki. Természetes, hogy most már a szabadelvű demokrata irány jutott uralomra a kormányzatban és a norvégeknek számos kívánsága teljesedésbe ment. Igy a választási jogot tetemesen kiterjesztették s bűnügyekben esküdtbíróság ítélkezett. A radikális kormány azonban csak két hónapig maradhatott a hatalom birtokában ,mert a kormány tagjai között személyes jellegű ellentétek merültek fel, ami a radikális politikai irányzatnak nagy kárára vált. Végre is kénytelen volt a kormány lemondani és helyét ismét egy konzervatív kabinet foglalta el Stang miniszterelnöksége alatt.
A Stang-kabinet Svédországgal új vámegyezményre lépett, amely némileg kedvezett a norvégeknek. Ezalatt a szomszédos Svédországban a hadsereget teljesen újjászervezték és szaporították a képviselők számát, anélkül azonban, hogy a választói jogot megfelelően kiterjesztették volna. Svédország és Norvégia között 1891-ben újból kitört a viszály, még pedig azért, mert a norvégek azt követelték, hogy önálló konzuli képviseletet kapjanak a külföldön. Ez a viszály évről-évre mind jobban elmérgesedett és Norvégia közvéleményében mind erősebb lett a Svédországtól való különválás vágya. Mikor II. Oszkár és a svéd parlament elutasították a norvégek kívánságait, sőt Svédország megerősítette hadseregét és behozta az általános védkötelezettséget, Norvégia ezt fenyegetésnek tekintette és még elkeseredettebben követelte a különválást. A norvég parlament 1905-ben ismét elfogadott egy javaslatot az önálló képviseletre vonatkozólag és mikor a király a határozatot nem szentesítette, a minisztérium lemondott és II. Oszkár nem tudott új kormányt alakítani. A parlament pedig kimondotta, hogy felbontja az uniót, melyet a népszavazás is helybenhagyott és II. Oszkár kénytelen volt belenyugodni a változhatatlanba. Néhány hét mulva a norvég parlament Frigyes Károly dán herceget választotta királlyá, aki VII. Hakon név alatt foglalta el a trónt. VII. Hakon norvég király 1930-ban ünnepelte meg uralkodásának 25. évfordulóját.
II. Abdul Hamid szultán sajátságos egyéniségű uralkodó volt. Ami a személyét illeti, legkevésbé sem volt harcias szellemű, ellenkezőleg békeszerető, aki érdeklődött minden állami ügy iránt. Az orosz-török háború után válságos helyzetbe jutott a birodalom. Területben, tekintélyben, népességben megfogyatkozott. Pénzügyi, gazdasági, sőt a legkomolyabb politikai válságok láncolata fenyegette a birodalom lemaradását. Általánossá vált az elégedetlenkedés, viszont a szultán az abszolutizmus felé hajolván, hatalmának érintetlenségét igen féltett minden reformáló kísérletet nagy szigorral nyomott el. Abdul Hamid annyira hozzászokott fővárosához, másrészt annyira aggódott az életéért, hogy Konstantinápolyból még ki sem mozdult és csak a pénteki napon vonult át a városon pompás kísérettel, ezer és ezer katona sorfala között a mecsetbe. Abdul Hamid különös rokonszenvvel tüntette ki Németországot. Német tiszteket hívott meg a hadsereg képzésére s német kereskedőknek, vállalkozóknak, építészeknek nagy kedvezményeket adott. Vasútakat építtetett a Balkánon és Ázsiában. Minden nagyhatalommal békét igyekszik fentartani. A keresztény intézmények, telepek, missziók ő alatta kezdtek felvirágozni s minden keresztény intézmény, telep, az illető állam virágzó politikai és kereskedelmi fiókjává alakult ki. A török birodalom közigazgatása egyébként folytatása maradt a réginek.
Önkény, igazságtalanság, elnyomás, tiltott cselekmények csakúgy burjánoztak birodalomszerte. Itt is, ott is nyilt lázongásokban tört ki az alattvalók elégedetlenkedése, nem szólván arról, hogy az orosz pánszláv izgatás mindenütt ott settenkedett, ahol a török birodalom egységét meg lehetett bontani. Macedóniában, Albániában véres felkelések voltak napirenden, amikhez hozzájárult az úgynevezett balkáni bandamozgalom, amely a guerillaharc gyanánt sokáig dühöngött. Az örmények is ismételten föllázadtak, ami arra késztette a portát, hogy a vad kurdokat lázítsa fel ellenük. A druzok és a jemeni arabok is állandóan zavarogtak. A bolgárok forradalmi mozgalmát a bolgár érsekség kérdése szította, ami a bolgár és a görög-török alattvalók kölcsönös bandaharcára vezetett. Rettenetes kereszténymészárlások voltak a következményei ezeknek a zavargásoknak, mire a nagyhatalmak beavatkozására a porta elfojtotta a lázongásokat. Majd Görögországgal támadt konfliktusa Törökországnak, a túlnyomóan keresztény lakosságú Kréta-sziget miatt. A háborúban a görögök súlyos vereséget szenvedtek, úgyhogy csak a nagyhatalmak mentették meg őket a nagy területi veszteségtől. Kréta pedig autonómiát kapott György görög herceg helytartósága alatt. Sokkal súlyosabb zavarokat rejtett méhében a macedóniai kérdés.
Ennek a tartománynak vegyes (keresztény és mohamedán) lakossága folytonos bandaharcokat vívott egymással és a török sereggel és még akkor sem állt helyre a rend, mikor a porta a nagyhatalmak beavatkozására európai csendőrséget szervezett Macedóniában. A helyzetet még súlyosbította, hogy a nagyhatalmak nem tudtak megegyezni a követendő eljárások felett, mire 1908-ban az újtörök reform-mozgalom megbuktatta a török kormányt és Abdul Hamid kénytelen volt megújítani az 1876-iki alkotmányt. Az újtörök kormányzat ellen azonban maga a szultán szövetkezett a bukott konzervatív pártokkal, mire az újtörökök letették a szultánt trónjáról.
Bulgária története jórészt az oroszbarát és oroszellenes áramlat küzdelmével telt el, amelybe a szerb-bolgár háború ékelődött be. Sándor fejedelem megelégelte a túlságos orosz gyámkodást és az ország kettéosztottságát. Végre is akképp segített magán, hogy az alkotmányt felfüggesztette. Oroszokból és konzervativ bolgárokból alakított miniszteriumot. Felkereste ugyan az orosz cárt 1882-ben, de a bolgárok már megunták az oroszok okvetetlenkedését, mire a Bulgáriában élő orosz politikusok és tábornokok a fejedelem megbuktatására szövetkeztek, mert nem látták elég oroszbarátnak.
A tervet Cankov elárulta a fejedelemnek, aki erre elbocsátotta a kormányt és konzervativ kabinetet alakított. Egy merész csín következtében 1885-ben Kelet-Ruméliát egyesítette Bulgáriával, de kijelentette a szultánnak, hogy továbbra is hűbérese marad. Ez természetesen visszatetszést keltett Pétervárott és válaszul az összes orosz tiszteket visszarendelték, amivel a fejedelem édeskeveset törődött, mert hadserege már eléggé szervezve volt. Sándor fejedelem legjobb szándéka ellenére háborúba keveredett Szerbiával, Milán király heveskedő és sértő magatartása miatt. Kelet Rumélia és Bulgária egyesülése bántotta Milánt, aki kijelentette, hogy “balkáni egyensúly” fentartásáért be kell avatkoznia és 1885 november 14-én a szerb hadsereget két részben átvezette a határon. A bolgár sereg erre a hírre gyorsított menetben sietett Ruméliából a határra. A bolgárok harci kedve óriási lett egyszerre, amikor országuk épségét kellett megvédelmezni az irigy fajrokon ellen. Önkéntesen siettek a bolgár lobogó alá, a tisztek, hivatalnokok lemondtak a fizetésükről, a szobranje hitelt engedélyezett, a parasztok élelemmel látták el a sereget, amelyhez 6000 török önkéntes is csatlakozott . Három nap mulva Szlivnicánál találkoztak az ellenfelek. A bolgárok, égve a harci vágytól a “Zugjál, Marica” kezdetű bolgár nemzeti dal éneklése között vetették magukat szuronyszegezve a szerbekre, akik mindenütt hátráltak. Két nap mulva a szerbek intéztek támadást, de csúfosan megverettek. A golyózáporban elől lovagoló fejedelem nyomában a bolgárok maguk előtt kergették a futó szerb sereget. Erre a bolgár sereg megkezdte az előnyomulást az egész vonalon, megszállotta Caribrodot.
Pirotnál újabb győzelmet aratott és Belgrád ellen vonult. A továbbiaknak csak Ausztria-Magyarország beavatkozása vetett véget, mire az ellenfelek békét kötöttek. Sándor fejedelem, ennyi siker ellenére rossz politikusnak bizonyult. Nem tudta a bolgár pártokat kibékíteni, amelyek Rumélia és Bulgária egyesítésének formájával és módjával nem voltak megelégedve. Összeesküvést szőttek és Klement metropolita vezetése alatt Cankov és Karavelo vaz orosz tisztekkel egyetértve a fejedelem 1886 augusztus 20-án lemondásra kényszerítették s átszállították a határon. Erre Sztambulov, ez az erélyes bolgár államférfiú a hadsereget nyerte meg a fejedelem részére s az összeesküvőket, akik orosz bíztatásra csinálták a zavart, elfogatta és a fejedelmet visszahívta. A fejedelem azonban már ráunt a nép hálátlanságára és nehogy a cár haragját magára vonja, a cár rendelkezésére bocsátotta a fejedelmi széket. Ezt a bolgárok zokon vették, félremagyarázták, mire a fejedelem elhagyta Bulgáriát. Erre Sztambulov régensséget teremtett és minden igyekezetével azon volt, hogy az orosz befolyást megtörje. Oroszország megkérdezése nélkül Valdemár dán herceget hivatta meg a fejedelmi székbe, de mikor ez azt elutasította és néhány főtiszt az oroszpárti bolgár politikusokkal összeesküvést szőtt, Sztambulov kihirdette az ostromállapotot és az összeesküvőket agyonlövette.
Vasszigorral dolgozott az orosz aknamunka ellen, végre sikerült a bolgár közvélemény egyesítésével Ferdinánd kóburg herceget fejedelemnek megnyerni, aki a választást 1887 július 7-én elfogadta és néhány nap mulva Tirnovában letette az alkotmányra az esküt. Az orosz befolyás azonban nemsokára hatalmába ejtette az új fejedelmet. Két év mulva elbocsátotta Sztambulovot, aki egy évre rá politikai gyilkosságnak esett áldozatul. Azóta egyre erősödött az orosz befolyás Bulgáriában, aminek következménye az lett, hogy a cár elősegítette Ferdinándnak a királyi koronára való régi törekvéseit. Szerbia állandó belső zavarokkal küzdött. Milán király komoly kritika alá eső magánélete, a könnyelmű kormányzat, a nagy állami adósság, a bolgárokkal szemben vesztett csaták visszahatása Szerbiában fejetlenséget idéztek elő. Dicstelen és eredménytelen uralkodás után Milán király lemondott fia, Sándor javára, aki alatt egy ideig Risztics Jovan régeskedett. Ekkor újból felütötte fejét Szerbiában az oroszbarát és oroszellenes áramlat. Sándor király akképp vélt segíteni magán, hogy nagykorúnak nyilváníttatta magát és átvette a tényleges uralmat. Erőszakhoz folyamodott, politikusokat börtönöztetett be s felfüggesztette az alkotmányt. Kapkodott, hol ennek, hol annak a befolyásnak engedett. Igy az ország tekintélye a minimumra szállott le, amihez hozzájárult a szerb konak közmondásossá vált immoralitása, ami azután összeesküvéshez vetetett.
Az összeesküvők 1899 június 11-én megölték Sándor királyt, feleségét s néhány miniszterét, rokonát, bizalmasait és a parlament Karagyorgyevics Pétert hívta meg a trónra. Románia, eltekintve a gyakori kormányváltozásoktól, Károly király uralkodása alatt rohamos fejlődésnek indult. Megóvta a semlegességét, később azonban már a hármasszövetség diplomáciai programjához simult. Ez az ország 1891 május 22-én megünnepelte a királyság huszonötéves fennállását. Románia nemsokára fölszabadította magát a korábbi orosz befolyás alól és önálló célokat követett.
A Spanyolországban a szinte közmondásossá vált politikai csereberegazdálkodás között 1890-ben a konzervatív Canovas del Castillo kapta meg a kabinetelnökséget. A Canovas-kabinet nagy hangon hirdette a takarékosságot minden téren, csak a katonai téren nem. Az amerikai spanyol gyarmatokon az ottani rablógazdálkodás következtében egyik fölkelés a másikat követte, amelyeket véglegesen elfojtani nem is sikerült. Sőt 1892-ben Madridban, Xeresben, Barcelonában nagyobb szabású munkássztrájkok és tömegforrongások voltak, amelyeket a kapkodva kihirdetett ostromállapottal sem tudtak elnyomni. Végre is a kabinetnek kellett engedni.
Kolumbusz emlékét és Amerika felfedezésének 400. évfordulóját a kormány nagy fénnyel ülte meg, nemzeti ünnepet csinált belőle, de ebből a fényből a kabinetre mi sem jutott és már decemberben kénytelen volt a nyomasztó pénzügyi helyzet miatt lemondani. Természetes, hogy Canovas utóda csak Sagasta lehetett, ami persze igen nagy politikai szegénységi bizonyítványt jelentett az ország számára, miután szánalmasabb helyzetet alig lehet elképzelni, mintha egy országban éveken keresztül csak két ember akad, aki felváltva vállalja a kormányelnökséget. Az új Sagasta-kormánynak se volt rózsás a helyzete, mert a deficit óriási módon szaporodott, a gyarmati felkelések nem szüneteltek, az anyaországban pedig a köztársaságiak forrongása volt állandó. A választásokon - régi gyakorlat szerint - győzött ugyan a kormány, de azért egy forrongó országnak állott az élén. Merényletek, felkelések, lázadásszerű helyi mozgalmak napirenden voltak. Martinez Campos tábornok Barcelonában kevés híján anarkhista merényletnek esett áldozatul. A szocialisták és a speciális hírhedtségre szert tett barcelónai spanyol anarkhisták mozgalmai a kabinet kebelében is meghasonlást tudtak felidézni, mert a védelmi módozatokra nem tudtak megegyezni. Szomorú hírek érkeztek a középamerikai szigetgyarmatokról is. A spanyol csapatok itt is egyremásra vereséget szenvedtek. Ezek a kudarcok azután a kabinetet lemondásra kényszerítették. Ki következtethetett más, mint Canovas del Castillo. első teendője volt, hogy nagy póthitelt kért a kubai felkelés elnyomására.
Kubába nagy sereg élén Martinez Campos ment ki, de képtelen volt a guerilla-harcot folytató bennszülöttekkel boldogulni, akik vak elkeseredéssel küzdöttek a gyűlölt, kapzsi spanyol uralom ellen. Talán alkotmánnyal, autonómiával lehetett volna korábban rendet teremteni, de most már ez is hiábavaló kísérletezés lett volna. A következő, a vaskezű és kegyetlen Weyler tábornok váltotta fel Martinez Campost, de bizony ő sem tudott boldogulni, mert a felkelés mind jobban terjedt és bőséges anyagi, sőt erkölcsi támogatást kapott az Uniótól, sót titokban annak kormányától is. Nehezítette a helyzetet, hogy Mac Kinley, az Unió elnöke a kubaiak fölkelését jogosnak ismerte el. Canovas del Castillo konzervativ miniszterelnök 1897-ben egy olasz anarkhita - Augiolitto - tőre alatt vérzett el. A kabinet többi tagjait a merénylet annyira megrendítette, hogy azonnal lemondtak a tárcáikról. Nem maradt más hátra, minthogy ismét Sagasta foglalja el a kormányelnöki széket némileg liberálisabb programmal.
Alakított is kabinetet és tőle telhetőleg igyekezett az ország és a gyarmatok rettentő közállapotain segíteni, csakhogy főleg a gyarmatok szempontjából lekésett már a jóakarattal, meg a segítséggel.Sagasta visszahívta ugyan Weyler tábornokot, “Kuba hóhérjá”-t, aki ahelyett, hogy a kubaiakat jóindulattal, bajaik orvoslásával nyerte volna meg, vértörvényszékeket állított fel és akiket fegyveresen elfoghatott, azokat kivégeztette vagy börtönbe záratta. Weyler helyét Blamer tábornok foglalta el, akinek megvolt a határozott utasítása, hogy miként viselkedjék. Fegyverletétel esetén általános bocsánatot hirdetett, egy konzervativ kabinetet állított össze s szaporította a választók számát. Mindhiába. Már késő volt, mert a fölkelők folytatták az elkeseredett harcot, amelybe a spanyolok rablógazdálkodása belekergette őket. Hozzájárult a veszedelem fokozásához, hogy az Egyesült-Államok magatartása is egyre fenyegetőbbé vált, éppen Spanyolország gyarmati háborúja miatt. A spanyol kortezben minden szóba került és megtörtént, hogy maga Weyler tábornok, az ultrakonzervatívek egyik vezére - akinek pedig jobb lett volna hallgatnia, mert sok szerencsétlen, ártatlan kubai vére száradt az ő lelkén, - kezdte támadni a Sagasta-kabinetet olyan politikai bűnökért, amelyek az előző kormányt terhelték. Ezalatt folyt a politikai kísérletezés, valamint a hadakozás az amerikai gyarmatokon és a Fülöp-szigeteken. Aguinaldo felkelővezér meghódolt, de tartós sikerről már szólani egyáltalán nem lehetett. A közel jövő meg is mutatta, hogy Spanyolország ezen a téren jót már nem várhat. Kitört a háború Spanyolország és az Unió között épp az amerikai spanyol gyarmatok miatt.
Ugyanis Mac Kinley, az Unió elnöke kénytelen volt a kongresszus és a szenátus sürgetésének engedni és azon a címen, hogy az Unió egyrészt nem tűrheti, hogy a szomszédságában levő területeken tartós háború pusztítson, másrészt pedig nem nézheti nyugodtan, hogy a gyarmatok lakói a szabadelvű politikai jogoknak részesei ne legyenek, határidőt tűzött ki 1898 április 11-éig, amely időig Spanyolország köteles a békét a szigeteken helyreállítani, mert ellenkező esetben az Unió fegyveresen fog beavatkozni. Az ultimátumra a spanyol kormány nem válaszolt, mire az Unió a nagykövetét visszahívta, majd zár alá helyezte Kuba partjait. Kikerülhetetlenné vált tehát a háboru. Az özvegy anyakirályné lelkesítő beszédet mondott a kortezben a háború mellett és a kortez is lelkesedéssel nyilatkozott a “nemzeti becsület” megvédésének szükségéről, de az eredmény - miként előre volt látható - Spanyolországra nem volt kedvező. Az Unióval vívott háború rövid volt és végzetes. A lesujtó vereségek, valamint a két spanyol flotta pusztulása arra indították Blanko tábornokot, hogy a francia nagykövet közvetítésével a gyors békekötésről tárgyaljon. A békekötés meg is történt, még pedig a spanyolokra súlyos feltételek mellett. Spanyolország kénytelen volt Kubáról, Portoricoról és a Fülöp-szigetekről lemondani. Ezzel pedig veszített 420 ezer négyzetkilométer gyarmati területet és 10 millió alattvalót. Viszont az Unió fizetett Spanyolországnak 30 millió dollárt.
Annak a 400 évet meghaladó uralomnak, amelyet a spanyolok amerikai terület felett gyakoroltak, siralmas és csúfos vége lett. A közmondásos spanyol gőg, elbizakodottság ekkor se szünt meg, mert ahelyett, hogy a félreismerhetetlen nemzeti bajokat igyekeztek volna sietve orvosolni, a parlament és a társadalom bűnösöket keresett, akiket áldozatul dobjon a sértett nemzeti gőgnek. Cervera, Weyler, Almenas a Sagasta-kormányt vádolták, a kormány viszont az előző kormányra hárított mindent. Beleszóltak a dologba a karlisták és republikánusok is. Mindenki ártatlan volt és mindenki bűnöst keresett. Sagasta indíttatva érezte magát, hogy a sokfelől érkező nyomásoknak ne engedjen, hanem nagyobb bajok elkerülése végett szilárdan megmaradjon a helyén. Amikor a Madridban felizgatott alsóbb néposztály veszedelmes tüntetést rendezett, Sagasta az ostromállapot kihirdetésével felelt. A kortezben megszavaztatta az adót, majd feloszlatta a korteszt és hogy szabadon cselekedhessék, az alkotmány néhány főbb pontját ideiglenesen felfüggesztette. A kortez 1899-ben ismét összejött. A békeszerződést elfogadták és ezzel végeszakadt az amerikai spanyol gyarmatok további szerepének a spanyol politikában. A Sagasta-kabinet nemsokára lemondott és Silvela vette át a kabinetelnökséget konzervativ program alapján.
A Silvela-kabinet nagy áldozatok árán kifizette a nyomorgó, volt kubai spanyol katonák hátralékos zsoldját és új képviselőválasztást rendelt el, amelynek során az ősi politikai erkölcstelenség szerint a kormánynak kellett győznie. Az új kortez megadással vette tudomásul, hogy néhány gyarmati szigetcsoportot pénzügyi okokból a kabinet eladott, de ugyanakkor Villaverde pénzügyminiszter 20 törvényjavaslattal rémítette meg a kortezt. Valamennyi javaslat új adónemekről szólt. Alig terjesztette elő a javaslatokat, máris azzal toldotta meg, hogy 1350 millió pezeta új kölcsön felvételére is kért felhatalmazást. Majd jött a hadügyminiszter, aki 165 millió rendkívüli hitelt, több újoncot követelt és jött végül a tengerészeti miniszter, aki a tönkrement flottát akarta újjáteremteni. Mindez azonban sok volt az ezer sebből vérző országnak. A nép ráunt a folytonos kiszipolyozásra. Országszerte megindultak a tüntetések, tiltakozások, amelyekre Silvela ősi recept szerint az ostromállapot kihirdetésével felelt, amivel azonban nem orvosolta a helyzetet, mert csakhamar az iparos, kereskedők osztály is helyeslőleg csatlakozott a tönkretett alsóbb néposztály mozgalmához Eképpen a mozgalom annyira általános jellegűvé vált, hogy a kormány kénytelen volt megfujni a takarodót. A létszámemelési javaslatot elejtette, majd pedig az ellenzék hathatós parlamenti harca következtében egyelőre a többi javaslatokat is pihentetni ígérte mindaddig, amíg a helyzet valamiképp javulni fog.