A harmincéves háború.

A háború oka a vallásos színnel bevont uralomvágy volt.

Európa kultúrállamaiban a felekezeti viták s a kölcsönös türelmetlenség magukban hordták a jövendő rettenetes harc előfeltételeit.

És kitört volna a harmincéves háború akkor is, ha nem felekezeti ellentét szította volna a háború elvetett üszkét. Mert szorosan véve mi volt a harmincéves háború igazi oka, rejtett mozgató rugója ? A Habsburg-ház féktelen hatalmi vágya, amely az osztrák és spanyol ág szövetkezésével egész Európában vértengerbe akarta fojtani a csirájában jelentkező népszabadság vágyát. A harmincéves háború nem a népek csatája volt, hanem a fejedelmek marakodása s a felekezeti kérdés csak annyiban játszott szerepet, hogy a hatalmi önzést valami kifogással lehessen eltakarni. Azt is számításba kell vennünk, hogy ebben a korban még nagy szerepet játszott a zsoldos sereg intézménye. A zsoldosoknak teljesen mindegy volt, hogy kinek az érdekében, becsületes vagy becstelen célért hadakoznak-e, fődolog volt a zsold, a hadizsákmány, a sarc, ami érthetővé teszi azt, hogy katholikus részen éppúgy harcoltak katholikus zsoldosok, miként protestáns részen és viszont. Nem volt ritka az az eset, hogy a magasabb zsold fejében az egyik részen verekedő zsoldosok átpártoltak az ellenfélhez. Undok, lelketlen spekuláció vegyült a véres hadi cselekményekbe. A fejedelem, uralkodó, főnemes rendszerint megbízott valakit a toborzással, zsoldosok szervezésével. Adott pénzt vagy kiváltságlevelet a hadiköltségek fedezésére, előre átengedte a zsákmány egy részét vagy szabad sarcot engedélyezett. Hogy aztán a hadi vállalkozók nem tévesztették szem elől a saját zsebük előnyeit, hogy rengeteg csalást, visszaélést követtek el, nem lehetett csodálni. A zsoldos sereg intézménye mellett idővel kialakult egy olyan társadalmi osztály, amely a háború borzalmaiból élt.

Kenyere a harc volt, munkája, rendes foglalkozása a háborúnak nevezett gyilkolás művészete. Bátor, vad, marcona férfiak voltak a zsoldosok, akik erkölcsöt, jobb érzést, emberiességet nem ismertek. Ragaszkodást, fegyelmet, a cél ismeretét nem lehetett tőlük várni. Ellenben pusztítani, gyujtogatni, rabolni és egész vidékeket halálos félelembe ejteni, rettegésben tartani, ahhoz értettek. Ha vereséget szenvedtek a harcmezőn, gyakran fölkínálkoztak a győztes ellenfélnek. Ha győztek, uzsorás módon követelőztek és gazdájukat is megfenyegették. Hogy még inkább fogalmat alkothassunk magunknak arról, hogy micsoda rendetlenség, kavarodás, zavar járt a zsoldos sereg nyomában, főleg a harmincéves háború idejében, rámutatunk arra a körülményre, hogy a zsoldos seregek nem ritkán magukkal vitték hozzátartozóikat is. A zsoldos katona felesége, kedvese, sőt még gyermekei is ott voltak a sereg utócsapatában vagy az élelmező sokaságban és megtörtént az, hogy egy negyvenezer főnyi osztrák és bajor zsoldos sereget, mint valami éhes sáskaraj, száznegyvenezer hozzátartozó kísért végig az országokon. Ez okozta, hogy idővel a hadakozó felek legfeljebb csak tíz-húszezer főnyi zsoldos sereget tudtak együtt tartani, mert ennél nagyobb számú sereg hozzátartozóinak ellátása magában véve felért egy - vesztett csatával.

A cseh protestánsok fölkelése.

A Habsburg-ház uralma alá tartozó országokban mutatkozott leghamarább és legmélyrehatóbban az érdekellentét a felekezetek között. Különösen Csehország volt az elégedetlenség főfészke, ahol a nemesi rend szabadságával mindig szembe került az uralkodó érdeke s a protestantizmus vetélytársa lett a katholicizmusnak. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a csehországi protestantizmusnak ebben a korban határozott fajpolitikai céljai voltak, amennyiben a cseh nemesek minden német terjeszkedésnek ellenségei lettek. Támaszkodva II. Rudolf felséglevelére, valamint az 1615-iki nyelvrendeletre, külföldiek, általában idegen nyelvűek letelepedését a cseh nyelv tudásától tették függővé, közhivatalokban csak cseh férfiakat tűrtek meg, sőt annyira mentek, hogy ahol még német protestáns lelkészek és tanítómesterek működtek, oda is cseh lelkészeket és tanítókat kezdtek küldeni. A csehek (értve ezalatt elsősorban a protestáns cseh rendeket) a templomépítési engedélyt a saját előnyükre magyarázták. A cseh protestánsok engedélyt kaptak, hogy a “királyi birtok”-on templomokat építhessenek. Ezt ők a “cseh királyság birtokai”-ra, tehát az egész cseh területre értelmezték, míg a katholikusok ezalatt pusztán a cseh koronauradalmak területét értették. E felfogás szerint a cseh protestánsok Braunauban és Klostergrabban el is kezdték a templomok építtetését.

Viszont a cseh tartományi és kerületi helytartók, mint katholikusok szembeszállottak a cseh protestánsokkal s a királyi uradalmakról a protestáns lelkészeket elűzték, a városokba katholikus tanácsférfiakat neveztek ki, Prágát pedig “királybíró” joghatósága alá rendelték. Annyira mentek már, hogy a protestáns templomokat kezdték lebontani. Ez az eljárás nagy felháborodást keltett a cseh protestánsok körében. Haladéktalanul összehívták a hitvédőket, a nép bizalmiférfiait, hogy tiltakozzanak az erőszak ellen. A küldöttség 1618 márciusában a cseh protestánsok írásba foglalt tiltakozó kérvényét átadta a helytartóknak. Minthogy pedig ridegen elutasító választ kaptak, közvetlenül a császárhoz küldöttek egy sérelmi iratot. Erre a második próbálkozásra is elutasító válasz volt a felelet. A cseh protestánsok azonban nem állottak meg a félúton. Elkeseredésük főleg Martinitz Jaroszláv, Karlstein várgrófja és Szlavata Vilmos tartományi főbíró ellen irányult, mert katholikus létükre őket okolták azért, hogy a császár a cseh protestánsok küldöttségének kérelmét sértő rövidséggel elutasította. A cseh protestáns nemesek ekkor összeesküvést szőttek, amelyen elhatározták, hogy Martinitzot és Szlavatát, mint a cseh nép árulóit, áldozatul ejtik. Az összeesküvők lelke, vezére Thurn Mátyás gróf volt, egy olasz származású, de elcsehesedett főnemes, aki Martinitzot személyesen is gyűlölte, mert elhalászta előle a várgrófságot, ami jelentős és jövedelmező főméltóság volt.

Május 23-án a cseh összeesküvők tömegesen mentek el a Hradsinba, hogy a helytartókkal tanácskozzanak. A beszélgetés, eszmecsere csakhamar a legszélsőbb szenvedélyességbe csapott át. “Martinitz az oka mindennek !” “És Szlavata !” “Árulók ! Eladtok minket !” - kiáltották a protestáns nemesek. A katholikus Lobkovitz és Sternberg csitítani igyekeztek a felbőszült protestánsokat, de eredménytelenül. Hirtelen közbekiált egy cseh protestáns nemes : “Mit alkudoztok ? Dobjátok ki őket ősi cseh módra az ablakon !” “Helyes ! Dobjuk ki az árulókat ! Halál rájuk !” zúgták a protestáns csehek. Steinberget és Lobkovitzot félretolják s, Martinitzot a tanácsadó szoba ablakából fejjel lefelé kilökik. Hirtelen csend támad. Ekkor előugrik Thurn gróf és Szlavatát a gallérjánál megragadva az ablak felé löki. “Itt van a másik áruló is !” - kiáltja. Martinitz után Szlavatát is kidobják az ablakon, sőt Fabricius titkárt sem kímélik, aki pedig ugyancsak távol állott minden eseménytől. Tizennyolc méter mélységnyire volt a várárok, ahova az áldozatok lezuhantak. “Ezekkel végeztünk - kiáltották az összeesküvők - majd következnek a többiek !” A véletlen azonban úgy hozta magával, hogy Martinitz és két társa életben maradtak. Martinitz fejjel nekivágódott egy ablakpárkánynak és eszméletlenül zuhant le. A másik kettő is csak múló sérüléseket szenvedett. “Nézzük még őket !” - indítványozta az egyik összeesküvő.

Valamennyien az ablakhoz rohannak és amikor látják, hogy Martinitzék a vár árkában fel akarnak tápászkodni pisztolyokból lövöldöznek rájuk de nem találják el őket. Erre a szolgaszemélyzet lerohan és Martinitzékat Lobkovitz házába cipelik, ahonnan később mindhárman elmenekültek. Ez a jelenet volt a harmincéves háború voltaképpeni előjátéka, bevezetése. A kocka el volt vetve, a további események már önként szülték egymást. A cseh protestáns nemesek és rendek számot vetettek azzal, hogy a bécsi császári udvar lázadóknak fogja tekinteni őket. Elébe vágtak tehát a történendőknek. Harminc tagból álló igazgatótanácsot szerveztek a cseh protestantizmus és a cseh nemzeti érdekek védelmére, egyúttal azonban nem feledkeztek meg arról, hogy Mátyás császárnak igazoló iratot küldjenek Bécsbe, melyben tudtára adták, hogy nem cselekedhettek másképp, viselik is a felelősséget. A jezsuitákat kiutasították, ugyanakkor pedig követeket küldtek a morva, sziléziai és magyar rendekhez, akiktől fegyveres segítséget kértek. Tárgyalásba bocsátkoztak a német protestáns unióval is. A prágai események nagy felháborodást keltettek a császári udvarnál. A hatása mindjárt abban nyilatkozott, hogy a kíméletes és mérsékelt Khlesl bíborost, a császár tanácsadó miniszterét a túlzó katholikus főhercegek megbuktatták. “Ilyen bíboros és ilyen miniszter nem kell nekünk !” - mondták a főhercegek. Különösen Miksa és Ferdinánd főhercegek gyűlölték a bíborost.

Mikor Khlesl a császárhoz akart audienciára menni, a főhercegek meghitt emberei egy melléklépcsőn letuszkolták, kocsiba erőszakolták és fegyveresek kíséretében az Innsbruck melletti Ambras várába vitették. Ezzel a főhercegek úgynevezett szigorúan katholikus hatalmi pártja kerekedett felül. A gyengélkedő Mátyás császárt szinte elzárták a külvilágtól és azon gondolkodtak, hogy miképp torolják meg a csehek merészségét. Bouquoy és Dampierre vezérlete alatt császári zsoldosok szállották meg Csehország déli részét és néhány kisebb csatározás után megállapodtak Budweisban. Mikor azonban a csehek segélycsapatokat kaptak s Pilsent ostrommal bevették, a császári zsoldosok meghátráltak a Thurn és Mansfeld gróf alatt küzdő cseh seregek elől. Érdekes alakja volt a háborúnak Mansfeld Ernő gróf. Mansfeld Ernő németalföldi spanyol helytartónak volt a fia. Fiatal korában Magyarországon a törökök ellen harcolt. Majd spanyol szolgálatba lépett. Később pedig, minthogy apai örökségéből kiforgatták, a protestáns unió szolgálatába állott. Küzdött a Habsburgok ellen, 1618-ban pedig mint V. Frigyes pfalzi választófejedelem meghitt embere a csehek segélyére jött. Katholikus volt, de most a protestánsok pártján harcolt. Alig indult meg a cseh protestánsok mozgalma, alig történtek meg az első csatározások, meghalt Miksa főherceg s a beteges Mátyás császár is.

A trónt II. Ferdinánd foglalta el, aki már Cseh és Magyarország királyának el volt ismerve. II. Ferdinánd császár válságos helyzetek között vette át az uralmat. Egyénileg is alkalmatlan volt a trónra, mert semmi kiváló tulajdonsága nem volt. Szerette a kényelmet, pazarolt és elhatározásában ingadozó, halogató volt. Különben erős katholikus érzelműnek mutatkozott, kétségtelenül nem önálló meggyőződése miatt, hanem mert ilyennek nevelték és a katholicizmust hatalmi célok érdekében megfelelőnek találta. Nemcsak a csehek forrongtak, hanem Alsó és Felső-Ausztria is megtagadták az engedelmességet. Uruknak Albrecht főherceget, II. Rudolf fivérét ismerték már el és nemsokára szövetséget is kötöttek az elégedetlen csehekkel. A forrongás általánossá kezdett válni s Thurn gróf Budweisból már bevonult Morvaországba. Morva területen a császárnak kevés híve volt. Az ezredek a rendek pártjára szegődtek és csak Wallenstein Albert menthetett meg néhány ezredet a hadipénztárral egyetemben a császár részére. A brünni rendi országgyűlés kimondta a Csehországgal való szövetséget és szintén harminctagú kormányzótanácsot választott. Zerotin helytartót és Dietrichstein bíborost fogságba vetették a morvák, mialatt felsőausztriai csapatok megszállották Hohenfurtot Csehországban. Thurn gróf pedig átment a Thaja-folyón. A császári zsoldosok csakhamar meghátráltak. Thurn pedig utánuk sietve már Bécs előtt táborozott, melynek külvárosait meg is szállotta.

Mindenki azt hitte, hogy II. Ferdinánd ügye elveszett. Csakhogy a győztesek nem tudták a kínálkozó alkalmat kihasználni. Ahelyett, hogy a várost annak rendje, módja szerint elfoglalták volna, belenyugodtak abba, hogy a bécsi protestánsok küldöttsége engedékenységre hangolja II. Ferdinándot. A küldöttség tagjai sok időt pazaroltak a vitára, majd kedélyesen fogták fel a dolgot. Állítólag a küldöttek vezetője megfogta II. Ferdinánd kabátjának egyik gombját és azt rázva, nógatta : “Nándorka! Puhulj meg, hisz úgyis alá kell írnod !” II. Ferdinánd tétovázott, délutánra ígérte a kedvező választ, de ezalatt titokban felfegyvereztette a lakosság katholikus részét, csapatok is érkeztek, Thurn pedig a kedvező alkalmat elszalasztván, Csehországból kapott sürgős parancsra elvonult Bécs alól. Ezalatt Csehországban az udvarra nézve kedvező fordulat állott be. Bouquoy megerősítette seregét, Netvitz mellett Hohenlohe herceget, Mansfeld helyettesét megverte s pusztítva, rabolva vonult Csehország belsejébe. A cseh nemesség szét volt széledve, a csapatokkal nem törődött senki, szóval : a protestánsok - úgy látszott - cserben hagyták ügyüket. Ha valamivel szervezettebb sereg állott volna a bécsi kormány rendelkezésére s alkalmas fővezére lett volna, a cseh forradalom végleges leverése nem ütközik nehézségekbe.

De Bouquoy teljesen alkalmatlan főtisztnek bizonyult, társát, Dampierret pedig egy csekélyszámú morva felkelő csapat legyőzte. Ezalatt a protestánsok egyenetlenkedése és szervezetlensége következtében II. Ferdinándot a frankfurti fejedelmi gyűlésen a katholikus többség német császárnak választotta meg (1619). A németországi protestánsok kénytelen-kelletlen belenyugodtak ebbe. Ugy gondolkoztak, hogy majd segítik a cseheket titokban és ezzel megmentik a szorosan vett német területet attól, hogy a vallásháború oda is átterelődjék. Mikor azonban a választófejedelmek a császárválasztás befejezte után még egyszer összejöttek, váratlanul érkezett meg a híre annak hogy a csehek V. Frigyes pfalzi választófejedelmet a cseh királyi trónra ültették. Csehország választókirályságnak tekintette magát s II. Ferdinánd trónutódlási jogát elejtette. A cseh királyi trón egyedüli komoly jelöltje V. Frigyes pfalzi választófejedelem lett, mert a német protestáns uniónak ő volt a feje, másrészt számbavehető összeköttetések fűzték a külföldi protestáns országokhoz. V. Frigyest tehát megválasztották Csehország királyának s ezzel a Habsburg-házzal való békés megegyezés véglegesen lehetetlenné vált. Az új király, aki akkor még csak huszonhárom éves, volt jórészt francia hugenotta nevelésben részesült s I. Jakab angol király leányát, Stuart Erzsébetet bírta nőül. Nagy jóakarattal indult útnak, de a szükséges erély, gyors áttekintés hiányában nem tudott feladatának megfelelni.

Ő maga voltaképp nem is vágyott a cseh trónra. Mikor híre ment, hogy a cseh rendek alighanem királlyá választják, tétovázva, aggodalmasan kérdezte a környezetétől : “Istenem ! Ha a csehek megválasztanak, vajjon mitevő legyek ?” “Majd adunk mi tanácsot fenségednek !” - felelték meghitt emberei. Amikor pedig a választás híre Ambergbe érkezett, a fejedelem egyik híve biztatólag mondotta V. Frigyesnek : “Fenséged most nyugodtan beleül a királyi székbe, ahonnan senki sem űzi ki.” A német fejedelmek körében, sőt jórészt a protestánsok között is inkább meglepetést keltett a választás, örömet azonban nem. A vélemények nagyon megoszlottak. Maguk a protestáns fejedelmek is aggódtak amiatt, hogy Frigyes, aki Frankfurtban II. Ferdinándra mint császárra adta le szavazatát, most szembehelyezkedik a német birodalom és Ausztria császárával. Felesége sem biztatta V Frigyest. Anyja pedig egyenesen le akarta beszélni. De V. Frigyes bevonult Prágába, ahol meg is koronázták. Most már a protestáns unió is megmozdult végre és a nürnbergi gyűlésen elhatározta a fegyverkezést arra az esetre, ha a katholikus liga akcióba lép. Minthogy pedig Miksa bajor fejedelem kijelentette, hogy a katholikusok jogait csorbíttatni nem engedi, előre volt látható, hogy a német birodalomban is kitör a háború. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem sikerei Magyarországon ezalatt II. Ferdinándot békére kényszerítették, egyébként Bethlen is szövetkezett a csehekkel, ami a Habsburg-házra nagy veszedelmet jelentett.

Korai volt azonban a protestánsok öröme. Fogyatékos szervezetükkel nem igen vehették fel a harcot, mert a katholikus fejedelmek és országok közös, egyértelmű szövetkezése messze túlhaladta erőben a protestánsokat. III. Fülöp spanyol király csapatokat indított útnak és másfél millió aranyat előlegezett a rajnai pfalz-vidék leverésére. II. Ferdinánd császár Miksa bajor fejedelemnek átengedte a német katholikus liga vezetését és minden elképzelhető előnyt kilátásba helyezett neki. A liga tehát megmozdult. Ausztria, Spanyolország a német katholikus fejedelmek tehát szövetkeztek s hozzájárult ehhez Szászország csatlakozása, amely a szászországi lutheránusok vallásszabadságának biztosítása mellett történt meg. Tehát Csehország ellen oly hatalmas szövetség verődött össze, amellyel V. Frigyes alig vehette fel a harcot. Hasztalan volt az új cseh király abbeli próbálkozása, hogy külföldi protestáns hatalmaktól segélyt kapjon. Egyedül maradt. A protestáns únió is gyáván viselkedett. Gyönge hadseregét nem szaporította, hanem tétlenül táboroztatta a Duna mentén, majd Ulmban békét kötött a katholikus ligával és Csehországot magára hagyta. A német liga megígérte, hogy nem támad, a pfalzi vidéket nem bántja, ez a megállapodás azonban nem kötötte Spanyolországot. Csehország nagyon szorult helyzetbe jutott.

Maga a nemesség kezdeményezte a mozgalmat, a leghatározottabb önérdekből, amikor pedig a nép ész nélkül ment utánuk, akkor bámulatos nemtörődömséggel félreállottak, kerteltek, sőt magát V. Frigyes királyt is magára hagyták. Hasztalan kért, követelt a cseh király, mindenütt süket fülekre talált. Hogy ilyen körülmények között V. Frigyes király is elvesztette a fejét, érthető, de menthető is volt. A király helyzetét még rosszabbította udvari papjának, Scultetusnak folytonos támadásai a lutheránusok és mindenki ellen, aki nem volt kálvinista. Ekképp a király maga is egyre jobban veszíteni kezdte népszerűségét. A cseh csapatok viselkedése pedig egyenesen botrányos volt. A császári csapatok elől sietve meghátráltak az egész vonalon, majd a legnagyobb fegyelmetlenség kapott lábra köztük. Sarcolni kezdtek, a nép csekély vagyonkáját harácsolták össze s ezzel a parasztokat lázadásra ösztönözték. Igy nézett ki Csehország a döntő küzdelem előtt. Nemsokára megkezdődött a harc. Kezdte pedig Spanyolország, a bajorok és Szászország. A bajorok Tilly János gróf vezérlete alatt át lépték a határt. Tillynek a szerepléséhez fűződik a katholikus liga számos sikere. Tilly vallon eredetű belga volt. Atyja eredetileg lelkészi pályára szánta, miért is a jezsuiták nevelésére bízta s így nagy műveltségre tett szert.

Hajlama azonban a katonai pályára vonzotta s a spanyol hadsereg kötelékében képezte ki magát, majd az osztrák császár szolgálatába lépett, innen pedig a bajor fejedelemhez pártolt át. Hithű katholikus és kitünő vezér volt, azonban a háborúban nem ismert kegyelmet. Tilly seregei csakhamar bevették Linzet, egesültek a Bouquoy vezérlete alatt álló császári csapatokkal és betörtek Csehországba. Rettenetes pusztítást vittek véghez. Ahol a csapatok elhaladtak, a falvakat felégették és a lakosságot menekülésre kényszerítették. A cseh hadseregben hiányzott minden vezérlet, fegyelem. A nemes tisztek nem jelentek meg a reggeli órákra kitűzött hadi tanácskozásokon, mert a korai megjelenés a - kiváltságaikba ütközött. A katonaság nem kapott rendesen zsoldot, a parancsokat nem teljesítette. A császári seregek Prága ostromára készültek és útnak indultak a cseh főváros ellen. Erre a hírre Thurn gróf előre sietett, hogy az úgynevezett Fehér-hegyet, ahonnan az ostromnak jól fegyelmezett sereggel ellenállhatott volna, megszállja. Összesen 21 ezer cseh fegyveres helyezkedett el itt tíz ágyúval, míg a császáriak 32 ezren voltak tizennyolc ágyúval. A cseh sereg felállása azonban rendkívül lassan, lanyhán ment végbe, ami a császáriak kifejlődését megkönnyítette. Az összeütközés csakhamar megtörtént. Alig értek a császári gyaloglándzsások a csehek közelébe, amikor Thurn egyik csapata vad ijedelemmel csata helyett futásra vette a dolgot.

A zavar csakhamar általánossá vált, csak a fiatal Anhalti Keresztély vágtatott le egy lovasezred élén az ellenségre, amelyek sorait rövid időre meg tudta bontani, de csakhamar előtörtek a spanyol tartalékezredek és a bajor lovasok és szétugrasztották a cseh lovasokat. Alig egy óra alatt ért véget a nevezetes csata, amely a cseh sereg teljes pusztulását és a királyság vesztét vonta maga után. Frigyes király a Hradsinban épp arról tanácskozott, hogy vajjon a császáriak megkockáztatják-e a támadást, amikor már dörögni kezdtek az ágyúk és egy óra mulva megérkezett a vesztett csata híre. A cseh katonák ész nélkül menekültek, maga a király is sietve csomagoltatott. A király nagy üggyel-bajjal átmenekült Sziléziába, Miksa bajor herceg pedig bevonult a Hradsinba, ahol a városok küldöttei Ferdinándnak meghódoltak. Néhány nap mulva a cseh nemesek is bejelentették hódolatukat. Frigyes király pedig menekült, tovább és tovább, mígnem Németalföldön megpihenhetett és fájdalmasan sóhajtott fel : “Minek is kellett nekem a korona !” Egyik város a másik után nyitotta meg kapuit a császári seregek előtt. Alig három hét alatt Csehország és melléktartományai Ferdinánd kezében voltak. Természetes, hogy a Habsburgok bosszúja a sikerek után nem ismert határt. Óriási szenvedések, kegyetlen megtorlások várakoztak a csehekre és morvákra. A lázadó cseh nemeseket jogfosztottaknak nyilvánították s 1621-ben rengeteg halálos ítéletet hajtottak végre.

Júniusban negyvennégy cseh nemest fejeztek le vagy akasztottak fel. A nemesi javakat, birtokokat a bécsi kormány rendre elkobozta és mesés értékű javak jutottak jó szolgálatok jutalmazása címén idegen kezekre. Akkori értékben mintegy tizenöt millió értékű vagyont harácsolt össze az éhes bécsi kormány. Kétség nem férhetett ahhoz, hogy felekezeti, egyházi téren sem késhet a megtorlás. Noha a jórészt lutheránus Szászország segítsége nélkül aligha sikerült volna a cseheket megfékezni, a bécsi kormány ígéretei ellenére nemcsak a kálvinista cseheket, hanem a lutheránusokat is éppúgy üldözte s rendeletet bocsátott ki, amelynek értelmében a csehek vagy áttérnek a katholikus hitre, vagy pedig záros határidő alatt kötelesek az országot elhagyni. Rövid idő alatt harmincezernél több család vándorolt ki, a térítés munkája pedig oly eredménnyel folyt, hogy néhány év alatt, mondhatni, híre sem volt a cseh protestantizmusnak. Hasonló volt az eredmény morva és sziléziai területen is, ahol Lichtenstein herceg dragonyosainak megjelenésére a nép ész nélkül tért vissza a katholikus hitre. A szorosan vett osztrák-német vidéken is hasonló sikerrel működött a megtorló hatalom. Hogy ezek után V. Frigyest birodalmi átok alá helyeztette II. Ferdinánd, még pedig a mindenben szolgálatrakész Miksa bajor fejedelem hathatós segélyével, hozzátartozott a bosszú művéhez.

A protestáns unió csodálatraméltó nembánomsággal fogadta az események hírét, néhány ízben tanácskozást tartottak, de kölcsönös szemrehányások után mindannyiszor eredménytelenül oszlottak széjjel. A teljesen magára maradt V. Frigyes saját gyönge erejéből igyekezett felvenni a harcot a jólszervezett ligával. Legelőször Braunschweigi Keresztély csatlakozott nyíltan hozzá. Protestáns világi adminisztrátora volt a halberstadti püspökségnek, protestáns ember, de rendkívül kalandos hajlamú, aki meggyőződésre sokat nem adott, ha veszedelmek fenyegették. Szeretett vállalkozni és mint mondják, V. Frigyes szép feleségének titkos imádója volt. Minden különösebb bevezetés nélkül megkezdte a háborút, ami jórészt abból állott, hogy egy zsoldos sereggel útra kelt és a védtelen katholikus helységeket alaposan megsarcolta. V. Frigyes nemsokára találkozott Mansfeld Ernővel és Badeni Frigyessel és a sebtében szervezett sereggel visszatért Pfalzba. A helyzet azonban nem volt kedvező. Mert noha Weislochnál Mansfeld és Badeni Frigyes megverték Tilly seregét, alig kilenc nap mulva Tilly olyan jelentős győzelemmel válaszolt, amelyből Badeni Frigyes is csak nehezen menekülhetett. Höchst mellett pedig Mansfeld seregét verte szét. Noha még körül-belül harmincezer fegyverese volt V. Frigyesnek, beleesett a neki felkínált kelepcébe. A bajor fejedelem azt ígérte neki, hogyha seregét elbocsátja visszakapja országát.

Frigyes hitt az ígéretnek, seregét feloszlatta, mire nagy meglepetésére a spanyol és bajor seregek az egész Pfalzot ellepték, Tilly bevette Heidelberget és a híres könyvtárt szerény ajándékul elküldte a pápának Rómába. II. Ferdinánd ezek után a bajor fejedelem unszolására birodalmi gyűlést hívott egybe s a többségben levő katholikus választófejedelmek hozzájárulása mellett a pfalzi választófejedelemséget átengedte Miksa bajor fejedelemnek. Tillyt a hadakozás szenvedélye ezalatt annyira elragadta, hogy nem is törődvén semmiféle császári rendelettel, saját számlájára tovább és beljebb hatolt a német területen, foglalt, sarcolt és úgy viselkedett, mintha a háború a saját személyes ügye lett volna. Ennyi súlyos csapás után mégis megmozdult és életre kelt a protestáns únió abban a formában, hogy Anglia, Németalföld és Franciaország továbbá Velence, Szavoja és a német Pfalz szövetséget terveztek a spanyolok és a Habsburg-ház túlkapásai ellen. És itt mutatkozik immár az első jele annak, amit a bevezető részben kiemeltünk, hogy a felekezeti kérdés nemsokára háttérbe szorult. Franciaország, Velence, Szavoja katholikus területek voltak és a hatalmi féltékenység kezdte játszani a főszerepet. Az egyesítendő seregeknek élére Mansfeld Ernőt szemelték ki. De ez a szövetség egyelőre csak terv maradt. Jelentősebb fordulatot vett a protestánsok ügye akkor, amikor a svédek bátor és vállalkozó hajlamú királya, Gusztáv Adolf akart a protestáns únió élére állani.

Ajánlkozását kezdetben örömmel fogadták, de Anglia csakhamar féltékeny lett a fiatal svéd királyra s inkább IV. Keresztély dán királyt támogatta a német katholikus liga és a Habsburgok elleni harcban. A dán királynak, aki egyúttal holsteini herceg s német birodalmi fejedelem is volt, csakhamar kedvező alkalom kínálkozott a német protestantizmus védelmére. De itt is meg kell jegyeznünk, hogy a felekezeti érdek szorosan véve nagyon távol állott a dán királytól, aki voltaképp a felekezeti ügyet csak ürügynek akarta felhasználni arra, hogy a teljesen széthulló, egymás ellen agyarkodó német fejedelemségek fölébe kerüljön és ezáltal német földön a dán befolyást megalapozza. Az alsószászországi fejedelmi gyűlésen sikerült a protestáns német únió meghívását kieszközölnie, mire a dán sereg szervezéséhez fogott és harcra készült a liga ellen.

Wallenstein Albert a harctéren.

Dánia ebben az időben jelentős hatalom volt és amennyiben a harc kimenetelének esélyeit meg lehetett volna jósolni, úgy ez alighanem a liga hátrányára dőlt volna el. Ekkor támadt a Habsburg-háznak az az ötlete, hogy külön sereget állít talpra s ekként vívja végig a harcot. De hát ez a gondolat is csak gondolat maradt volna, ha nem jön segítségül a véletlen szerencse, amely a Habsburgok történetében mindig jelentékeny szerepet játszott.

Ez a szerencse : Wallenstein Albert személye volt. Meg kell róla emlékeznünk, mert a harmincéves háború történetének főrésze az ő szerepléséhez fűződött. Egy szerény, gazdagnak egyáltalán nem mondható cseh protestáns családból származott. Wallenstein szülei korán elhaltak s a jezsuiták nevelése alá került, majd az altdorfi protestáns egyetemben tanult. Rendkívül heves, lobbanékony természetű ifjú volt, folyton vétett az intézeti szabályok ellen, amikor pedig duhaj éjjeli mulatozásait megelégelték, amihez még egy párbajhistória is kapcsolódott, szépen kitessékelték Altdorfból. Innen Wallenstein Paduába ment, ahol a csillagászat ragadta meg az érdeklődését, babonás hajlamai pedig az akkor divatos csillagjóslás felé vonzották. Sokat utazott, majdnem fél Európát bejárta, végül pedig a hadi pályára lépett. Básta seregében is küzdött Győrnél. Dúsgazdagon megnősült, Landecki Neskoa Lukréciát vette el. Majd egy nagybátyja halála is tetemesen megszaporította már is tetemes vagyonát, mikor pedig felesége meghalt, rengeteg vagyonából teljesen kedve szerint élhetett. Imponáló fellépése nemsokára felkeltették Mátyás császár figyelmét. Wallenstein rendkívül számító, előnyhajhászó férfiú volt, aki be tudta magát hízelegni az osztrák főhercegek jóindulatába. Különösen Ferdinánd főherceg kedvelte meg, ezen a réven pedig Mátyás császár. Egy saját költségén toborzott dragonyosezred élén a velenceiek ellen is harcolt Gradiskánál.

Mikor 1618-ban kitört a cseh protestáns nemesek mozgalma, Wallenstein ravasz számítással a Habsburgok mellé szegődött, honfitársait megtagadta s egy saját maga által szervezett vallon vértesezredet vezetett a csehek ellen és cseh, morva földön a Habsburgok érdekében harcolt. Wallensteinnak jó szimatja volt. A cseh nemesség rengeteg vagyonának elkobzása idejében rövid idő alatt nevetséges összegen hatvanöt cseh birtokot vásárolt meg az udvartól. Saját rokonait is kitette a birtokaikból. Pénzéhsége akkora volt, hogy állítólag a hirhedt németországi pénzhamisításokban is részt vett, amikor számos főúr pénzt hamisítva óriási vagyont vásárolt össze a hiszékeny nép becsapásával. Ferdinánd császár Friedland hercege címet adományozta neki. Hogy fogalmunk legyen nagy vagyonáról, megemlítjük, hogy abban az időben kilenc városnak, ötvenkét falunak és kastélynak és háromezerötszáz hűbérbirtoknak volt az ura. Ugyanakkor Ferdinánd miniszterének, Harrach grófnak lányát, Katalint vette nőül. Szegényen kezdte, hogy utóbb Ausztria legvagyonosabb főura, birodalmi fejedelem, főhadvezér legyen. Gyűlölt mindenkit, aki terveit keresztezte s határtalanul önző, babonás volt s szerette a pompát, fényt és valóságos királyi udvartartást rendezett be magának. Ilyen emberre volt szüksége a császárnak.

Ferdinánd császár 1625 tavaszán elfogadta Wallenstein javaslatát és felhatalmazta, hogy az udvar érdekeinek védelmére hadsereget szervezzen. Ezt meg is tette Wallenstein, de a sereget a saját magáénak vallotta, ő rendelkezett vele. Igaz, hogy a sereg fenntartását is ő vállalta, de volt gondja rá, hogy a sarcok révén kiadásai bőven megtérüljenek. Wallenstein mintegy ötvenezer ember élén lépett át a német birodalmi területre, hogy a katholikus liga seregei mellett a császár érdekeit megvédelmezze. Ezalatt a protestáns szövetség ismét feléledt, megerősödve Anglia, Németalföld és Dánia hozzácsatlakozásával. A protestáns seregek fővezére IV. Keresztély dán király volt, ez azonban egy baleset miatt leesett a lováról - tevékeny részt nem vehetett a hadjáratban, mire Wallenstein felhasználta a kedvező helyzetet s Mansfeld Ernő hadai fölött a dessaui Elba-hídnál nagy győzelmet aratott. A protestáns unió seregeinek előnyomulása ezek szerint megakadt, noha egyelőre Wallenstein sem mert beljebb vonulni. Ezalatt Felső-Ausztriában a protestáns mozgalom újból életre kelt. A kiutasítások, erőszakos térítések, népnyomorítások akkora elkeseredést keltettek, hogy a protestáns unió megmozdulásának hírére a felsőausztriai parasztok Fadinger István vezetése alatt nyiltan fellázadtak és rövid idő alatt mintegy hetvenezer fegyveres paraszt lepte el a tartományt, hogy az elnyomók ellen felvegye a harcot.

A lázadó parasztok számos helyen győzelmeket arattak, de mikor vezérük Linz ostrománál megsebesült, Pappenheim gróf császári tábornok zsoldosserege élén szétverte a lázadókat. Több mint tízezer paraszt vesztette életét. Erre a parasztlázadásra számított IV. Keresztély dán király, amikor Sziléziába küldte Mansfeld Ernőt és Weimari János herceget. A protestáns seregek, akadálytalanul jutottak előre, de mára, különben is elszegényedett sziléziai népet nem tudták fellázítani. A protestánsok terve az volt, hogy Bethlen Gábor seregével egyesülve, nyomulnak be cseh és osztrák területre. De ez a sereg sok hányatás után szétszóródott. A protestáns uniónak ez a vállalkozása tehát balul ütött ki, hasonló csapások érték Észak-Németországban is, ahol Keresztély dán királyt Tilly a liga serege élén Lutter mellett érzékenyen megverte. A protestáns unió azon igyekezett, hogy hadi erejét ismét helyre állítsa. Egyelőre a dánok segélyére számított, de Wallenstein sikerein ez is hajótörést szenvedett. Kozel mellett Wallenstein szétverte Mansfeld és Weimari János seregeinek maradványát. Erre a sikerre Wallenstein, Tilly, Schlick gróf valamennyien a Habsburg-hatalom szolgálatában felfelé nyomultak Dániába. Kolbing mellelt legyőzték a dánokat, a dán szárazföld a Skagen-fokig a császár lábai előtt feküdt. Hogy micsoda irtózatos sarcolásokat kellett a cseh, morva, sziléziai protestáns német területek lakóinak végigszenvedniök a császári seregek és a liga csapatainak átvonulásától, azt toll leírni nem tudja.

Külön sarcolt Wallenstein, külön a tábornokok. A katonaság is külön sarcolt, rabolt. Valóban szánalmas képet nyújtott az egész német vidék. A durva katonai erő dominált, megakadt a mindennapi munka, városok elnéptelenedtek, a háború vadságai tomboltak az egész vonalon. A Habsburg-politika pedig annyi siker után arról álmodozott, hogy egész Németországot feltétlen uralma alá hajtja s szövetkezve Spanyolországgal, az Északi-tengeren hatalmas flottát teremt, amellyel sakkban tartja az északi protestáns államokat és magához ragadja a tengeri kereskedelmet. Ezt a célt azonban csak úgy érhette volna el, ha a hanzavárosokat vagy megnyeri tervének, vagy pedig erőszakkal rabigába hajtja őket. Schwarzenberg Lajos gróf volt a császári udvar alkusza, ki Lübeckben a városok szövetségének előterjesztette a tervet. A hanzavárosok az, alattomos tervre kitérőleg válaszoltak, utóbb pedig a császár formális követelését Dánia és a svédek biztatására kereken elutasították. A válasz erre az volt, hogy Wallenstein vállalkozott a hanzavárosok megleckéztetésére. Mindenekelőtt Stralsundot akarta elfoglalni s a hadműveletekkel Arnim János Györgyöt bízta meg. A polgárság végső küzdelemre készült, néhány ostromot sikerrel vissza is vert, de már arra került a sor, hogy a túlerő előtt letegye a fegyvert.

Ekkor váratlanul tetemes dán és svéd segédcsapatok érkeztek, a hatalmas dán flotta is megjelent, mire Wallenstein beszüntette az ostromot és Lübeckben békét kötött a dánokkal. Wallenstein akkor állott hatalma, befolyása, tekintélye tetőpontján. A császár több hercegi címmel, területek adományozásával tüntette ki főhadvezérét. Wallenstein ekkor nyiltan kijelentette, hogy a német birodalom akkori szétosztott szervezetét feleslegesnek tartja, a fejedelemségeket egyszerűen elkobozandóknak vélte s egy örökös osztrák-német császári uralom életbeléptetését tervezte választófejedelmek nélkül. Ezek a fennhéjázó, abszolutisztikus tervek érthetőleg nagy visszahatást keltettek a német fejedelemségek körében. A protestáns fejedelmek éppúgy ellenezték, mint a katholikusok, Wallensteinra pedig maga a katholikus liga lett elsősorban féltékeny és azt követelte, hogy a külön császári sereg, amelynek főhadvezére Wallenstein, csökkentessék. A heidelbergi értekezleten mégis Wallenstein ellenkező javaslata ment keresztül. De most már a liga és a Habsburg-politika szembe kerültek egymással. Mindezekhez hozzájárult a császárnak az az önkényes rendelete, amelyet Caraffa híboros tanácsára adott ki és amellyel szigorúan meghagyta, hogy az 1552 óta protestáns kezekbe jutott egyházi birtokok adassanak vissza. Ferdinánd nem késedelmeskedett sokáig, hanem rendeletét azonnal végre is hajtatta, természetesen megfelelő erőszak alkalmazásával.

Ezek az intézkedések, bár a katholicizmus érdekében állóknak látszottak, mégis alkalmasak voltak a katholikus német liga féltékenységének fokozására. Mergentheimban a katholikus német világi és egyházi fejedelmek ismételten azt követelték a császártól, hogy saját hadseregének létszámát szállítsa le. Ferdinánd császár helyzete most már válságosra fordult. A ligát ugyanis titokban Franciaország támogatta, amely a Habsburg-politika túltengése ellen már megkezdte a politikai harcot. Ha tehát a császár elejti a ligát, akkor azt a Franciaországhoz való nyilt csatlakozásra készteti, ha pedig a liga követelését fogadja el, akkor Wallensteint kell áldozatul hoznia. Erről folyt a regensburgi gyűlésen a szenvedélyes, vita, amely a liga győzelmével végződött. Eszerint a császár saját hadseregét negyvenezer emberre szállítja le, a liga húszezerre, de viszont a császár elbocsátja Wallensteint és helyébe a liga fővezérét, Tillyt veszi át. Végül beleegyezett abba is, hogy a választófejedelmek megkérdezése nélkül háborút nem folytat.

Gusztáv Adolf svéd király beavatkozása.

 A minden oldalról szorongatott német protestantizmusnak hatalmas támogatója akadt Gusztáv Adolf svéd királyban.

Nevezetes, valóban nagy férfiú volt Gusztáv Adolf svéd király. Atyja, IX. Károly kitünő nevelésben részesítette rendkívűl tanúlékony és tehetséges fiát. Annyira bizott jövendő nagyságában, hogy mikor az államtanácson nem tudtak egy kérdést megoldani, IX. Károly fiára mutatva, így szólt : “Hagyjuk ! Majd elintézi ez itten !” Alig tizenhét éves korában jutott Gusztáv Adolf a trónra, de már akkor testileg és szellemileg teljesen ki volt fejlődve. Nem riadt vissza semmiféle nehézségtől, áttekintő, előrelátó, másrészt pedig a vakmerőségig merész volt. Országáért, népe jólétéért maradandó dolgokat művelt. Szervezte az ország elhanyagolt közigazgatását, a nemességet adózásra s katonáskodásra szorította, de egyúttal széleskörű befolyást engedett nekik. Rendezte a törvénykezést, megalapította a svéd nemzeti hadsereget és nemcsak a közjólét emeléséért fáradozott, hanem kitünő közoktatásügyi viszonyokat is teremtett. Amikor pedig országát biztos alapokra fektette, nagyszabású terveinek megvalósításába fogott bele. Mindenekelőtt Lengyelország ellen fordult, amellyel a fegyverszünet lejárt. Gusztáv Adolf Livlandban partra szállott, bevette Rigát és ezzel Livlandot és Kurlandot hatalmába kerítette. A német protestantizmusnak azonban csak akkor állott az élére, amikor a dánok beavatkozását a császáriak már megbénították. A svéd király a keletporoszországi partokon egymásután elfoglalta az erősségeket, városokat. Gusztáv Adolf ezek után Dániával szövetkezett, aztán pedig folytatta az előnyomulást és Gorzin mellett 1629-ben megverte az Arnim tábornagy vezetése alatt álló császári sereget.

A svéd királynak az volt a terve, hogy az egész északi porosznémet partvidéket hatalmába keríti, innen beljebb nyomul és döntő csapást mér a császáriakra. Lengyelországgal Altmarckban kötött béke nagy területi előnyöket biztosított a svédeknek, Kelet és Nyugat-Poroszország svéd kezekben volt. “Északon felemelkedik a nap, a Habsburgok dicsősége leáldozóban” - mondta Richelieu francia bíboros, a Habsburgok hatalmas politikai ellenfele. Gusztáv Adolf svéd király becsületes harcot folytatott. A protestantizmusnak sietett segélyére. A német protestánsok élére állott minden külön felkérés nélkül, de nem hódítás céljából harcolt, nem volt szándékában elnyomni a katholikusokat, hanem csakis a szorongatott protestánsok ügyéért fogott fegyvert a Habsburg-hatalom kíméletlen uralma, önkénye ellen. A svéd országggyűlés egyhangú helyesléssel fogadta a király előterjesztéseit és a svéd királynak meg volt az a ritka bátorsága és önbizalma, hogy segítő szövetséges nélkül bele mert avatkozni a németség háborújába. Kitünően szervezett gyalogos és lovasezredeket vitt magával, még kitünőbb volt a tüzérsége, amelyet ő alkalmazott először rendszeresen a harctéren. Elbúcsúzott alattvalóitól s hajóra szállott a seregével. A német-porosz partokon kikötve, gyorsan birtokába ejtette Pomerániát. A meglepett császári seregek ellenállás nélkül vonultak el, már csak Kolberg és, Greifswald volt a császár kezén.

A svéd király, noha már közeledett Tilly, védő őrségeket hagyva hátra, tovább nyomult azzal a céllal, hogy az Odera-folyó mentén bevonul az osztrák örökös tartományokba. Bevette Frankfurtot is, ahol egy csomó császári tisztet fogott el, néhány nap mulva pedig Landsberget foglalta el. Szabad volt tehát az út Szilézia felé. Tilly ekkor kétségbeesett leveleket irogatott már Bécsbe s folyton panaszolta : “Ezzel az ördögi eretnekkel aligha fogok boldogulni !” Pedig mikor Bécsben a svéd király vállalkozásának első híréről értesültek, gúnyosan azt jegyezték meg az udvarnál : “A kis svéd királyocska hatalma a dicső Habsburg-hatalom előtt úgy megsemmisül, mint ahogy a hó elolvad a nap hevétől !” Tilly most Magdeburg ellen vonult, hogy onnan akassza meg a svédek előnyomulását. A magdeburgiak inkább császári érzelműek voltak, de a svédek közeledtének hírére kijelentették, hogy a svédekhez pártolnak. Falkenberg svéd ezredes megérkezésével a magdeburgiak csakhamar védelmi állapotba helyezték a várost és azt jól megerősítették. A város előtt megjelenő Pappenheim császári marsal gyöngének érezvén magát a támadásra, bevárta Tilly megérkezését. Tilly nemsokára meg is érkezett és huszonhatezer emberrel, nyolcvanhat ágyúval körülzárta a várost. Az ostromló császári seregek néhány sikerült támadása gondolkodóba ejtette a magdeburgiakat, akik csak abban a jó reménységben tartották magukat, hogy Gusztáv Adolf hamarosan felmenti őket.

Erre azonban a svéd király még nem volt képes, mert előbb Szászország és Brandenburg szövetséget kellett biztosítania, ami csak nehezen ment. Végre is Berlin ellen nyomult a svéd király, mire a brandenburgi választófejedelem mégis beadta a derekát és a svédekhez szegődött, míg János György szász választófejedelem, akinek segélyével Gusztáv Adolf Magdeburg segélyére akart sietni, a szövetségről tudni sem akart. Ezalatt Magdeburg elesett és pedig árulás következtében. Több ostrom után, amely a védőknek nagy károkat okozott, Tilly megadásra szólította fel a várost, de mialatt a város tanácsa éjjel a feltételekről tanácskozott, az időközben kiürített védősáncokat és főkaput az ostromlók hirtelen elfoglalták. Erre reggel csapatokban rohantak be a császári seregek a meglepett városba. Rettenetes volt az öldöklés s a pusztuláshoz hozzájárult egy hatalmas tűzvész is, amely a várost csaknem teljesen elhamvasztotta. Amíg ezek történtek, a svéd király György Vilmos brandenburgi választófejedelmet szövetségre kényszerítette, egész Brandenburgot hatalmába ejtette s Werben mellett Tillyt hátrálásra bírta. A császári udvar azonban Magdeburg elestének hírére annyira követelő lett, hogy felhívta a szász választófejedelmet, ne merészeljen valamiképp a Habsburgok ellen fegyvert ragadni. Tilly pedig közel negyvenezer emberrel vonult Lipcse ellen, hogy a császári parancsnak érvényt szerezzen.

A szász választófejedelem azonban hosszas habozás után a svéd szövetség mellé állott, mire Gusztáv Adolf megszállotta Wittenberget és innen tovább nyomult előre, most már a szász sereggel egyesülve. Ezzel aztán megkezdődött a svéd király sikereinek hosszú sorozata. Breitenfeld mellett találkozott a svéd király Tilly seregével. A nagy csata a szász sereg elhirtelenkedése miatt már a császáriak javára fordult. A svéd ezredek azonban halált megvető bátorsággal döntő csapást mértek a császáriakra s elfoglalták ágyúikat és borzasztó vérfürdőt rendeztek a menekülő ellenség soraiban. Kétezernél több svéd és szász harcos esett el, de tizenkétezer császári katona holtteste borította a csatateret, hétezren estek foglyul, huszonhat ágyú jutott a győzők birtokába. A breitenfeldi győzelem egyszerre népszerű hőssé avatta a svéd királyt a német protestánsok szemében. Költeményekben, dalokban dicsőítették s ezentúl már a német protestantizmus vezérének tekintették a fiatal svéd királyi hőst. Érdekes, messzemenő terv fogamzott meg ekkor a svéd király agyában. Be akart nyomulni Csehországba s a duzzogó Wallensteinnel szövetkezve akart Bécs ellen vonulni. Utóbbi tervével azonban elkésett, mert Wallenstein kibékült a császári udvarral. Bámulatos szerencse kísérte mégis a vakmerő svéd király fegyvereit. Erfurtot, Amstadtot, Gothát rendre elfoglalta s következett Würzburg bevétele.

Württemberg megadta magát s Mainz is csakhamar behódolt, Tilly képtelennek bizonyult arra, hogy Gusztáv Adolf sikereit megakadályozza. Ezután csaknem az egész rajnai Pfalz-vidék is a svédek hatalmába jutott, a szászok pedig bevették Prágát, miután a gyönge császári csapatokat mindenütt visszaszorították. Közel nyolcvanezer főnyi serege volt ekkor Gusztáv Adolfnak és hatalmának, dicsőségének zenitjén állott. Ha tehát most tönkreteszi a katholikus ligát és folytatja a harcot a Habsburg-uralom ellen, könnyen magához ragadhatta volna Közép-Európa nagy részét. Annyi máris bizonyosnak látszott, hogyha valami véletlen szerencse nem segít, a Habsburg-uralom megkapja a kegyelemdöfést. Mert általános volt a vélemény, sőt ezt maga III. Orbán pápa is elismerte, hogy a svéd király nem a katholicizmus ellen küzd, hanem a túltengő Habsburg-uralmat akarja megtörni, amely annyi ország fejlődésének volt kárára. Gusztáv Adolf most már Bajorország, mint a liga lelke ellen fordult. Ostrommal bevette Nürnberget, Donauwörthöt, Ulmot és a Lech-folyónál Raus mellett találkozott az ellene siető Tillyvel. A csata Tilly súlyos vereségével végződött, maga Tilly is megsebesült és néhány hét mulva sebébe belehalt. A svéd király gyors egymásutánban elfoglalta Augsburgot, Ingolstadtot, Miksa bajor választófejedelem pedig elmenekült Regensburgba. Gusztáv Adolf pedig bevonult a bajor fővárosba, Münchenbe.

A Habsburg-uralom rendkívül nagy szorultságában Wallensteinhoz fordult és megkövette a gőgös fővezért, ugyanazt, aki csak röviddel azelőtt titokban a svéd királlyal tárgyalt és csak kevésbé mult, hogy a felajánlott “cseh alkirály” címmel nem lépett a svédekkel szövetségre. Wallenstein rövid idő alatt ötvenezer emberből álló hadsereget állított talpra. Falen előtt ütötte fel főhadiszállását, bevette Prágát, utána Égert és alig három hét alatt kiszorította a szászokat egész Csehországból. A svéd király alig tizenhatezer emberrel Nürnbergbe érkezett, hírül vette Prága elestét és azt, hogy Wallenstein gyors menetben közeledik, a bajor választófejedelem pedig elébe ment, hogy vele egyesüljön. Közel nyolcvanezer ember állott a svédekkel szemben. A svéd király belátta, hogy komoly sikert ekkora tömeggel szemben alig érhet el. Ezért Nürnberg környékén elsáncolta magát. Viszont Wallenstein az altenbergi magaslatot szállotta meg, ahol tábort ütött, egyúttal pedig arra törekedett, hogy a svédeket a sváb vidék felől elzárja, ami sikerült is. A helyzet aggodalmas volt, a svéd király tehát merész támadásra szánta el magát. Háromszor ostromolta meg a császáriak hadállását, de háromszor verték vissza. Halálmegvető bátorsággal buzdította katonáit, de a szerencse elfordult Gusztáv Adolftól.

Véres tusakodás után kénytelen volt meghátrálni, a gőgös Wallenstein pedig a magaslaton állva odaszólott hadsegédéhez : “Lám, a svéd király kezdi már letörni megnőtt szarvait. . .” Gustáv Adolf ekkor elvonult abban a hiszemben, hogy Wallenstein követni fogja. De csalódott. Wallenstein Sziléziába tört be, ahol a szászokat több csatában leverte, maga előtt kergette és néhány hét mulva már Lipcsénél állott és ezt öt napi ostrom után bevette. Ezzel Szászország és a szászok segélye a svéd király részére elveszett. Szomorúan figyelte Gusztáv Adolf a helyzet rosszabbra fordulását és elhatározta azt, hogy gyors menetben észak felé indul. Közeli veszedelmek aggodalmai lepték meg, mert kancellárjának, Oxenstierna Axelnak utasításokat adott arra az esetre, ha a legközelebbi csatában elesne. Elbúcsúzott feleségétől is. A szász választófejedelemtől sürgősen segélycsapatokat kért, de csak néhány ezredet kapott. Gusztáv Adolf erre Lützen felé sietett, de már akkor ott állott Wallenstein a seregével. Wallenstein döntő csatára készült. Pappenheimot, aki Halle előtt volt, magához rendelte. “Mindent hagyjon és azonnal jöjjön !” - ez volt a parancs. A császári seregek túlerőben voltak. Gusztáv Adolf végiglovagolt katonái előtt s bátorságra buzdította őket. Ezután az egész sereg elénekelte az “Erős vár nekünk az Isten” kezdetű zsoltárt. Rettentő ágyúzás és fegyvertüzelés között nemsokára megkezdődött a véres harc. Az első összeütközésnél a svéd király ezredei oly erővel támadják Wallenstein balszárnyát, hogy a császáriak meghátrálnak.

Már-már zavarba jutnak a császáriak. Ebben a válságos helyzetben érkezik vágtatva Pappenheim nyolc lovasezred élén. “Hol a svéd király ?” - kérdezi izgatottan és nagy erővel támadja meg az előnyomuló svédeket. De sebet kap, amelybe nemsokára bele is halt. A Pappenheim-ezredeket a svédek visszavetik, de már Piccolamini Octavio ellenállását nem tudják megtörni. Gusztáv Adolf izgatottan vágtat előre, hogy eldöntse a jobbszárnnyal a győzelmet, de lova nagy gyorsasággal vágtat vele s a rövidlátó svéd király hirtelen nem veszi észre, hogy ellenséges gyalogság közelébe jutott. Lövés dördül el, amely a király balkarját szétzúzza. A nagy fájdalom miatt Gusztáv Adolf arra kéri embereit, hogy vigyék hátra. De ugyanekkor egy svéd lovasezredet egy császári vértesezred hátravet, a svéd király belesodródik a lovassági harcba s egy kardszúrást kap a bal mellébe, közvetlen közelből pedig a hátgerincébe egy lövést. Haldokolva esett le a nyeregből, anélkül, hogy valaki felfogta volna. Lova elvágtat s a svédek csak erről tudják meg a gyászhírt. Weimari Bernát vezérlete alatt azonban elkeseredett harcba bocsátkoznak újból a császáriakkal és urai maradnak a csatatérnek, de a császáriakat végleg leverniök nem sikerült. Wallenstein erősen megfogyatkozott seregével Lipcsébe vonult vissza. Ezután pedig a császári fővezér lement Csehországba. Vérbe fagyva, félig széttaposva találták meg a svédek királyuk holttestét.

A svédeké volt a győzelem. Szászország fel volt szabadítva de az ára Gusztáv Adolf halála volt. A svéd királyné Weissenfelsben értesült a szomorú hírről. A holttestet bebalzsamoztatta és Stockholmban temettette el császári zászlókból alkotott diadalmi jelvényekkel díszített koporsóban. A svéd király halála Európaszerte nagy megdöbbenést és részvétet keltett. Annyira népszerű volt ez a kiváló uralkodó, hogy még VIII. Orbán pápa is misét mondatott lelki üdvéért, II. Ferdinánd pedig sírva fakadt, mikor félelmes ellenfelének haláláról értesült. Egész Németország gyászolta a nemeslelkű, idegen nemzet érdekeiért életét feláldozó svéd királyt.

Gusztáv Adolf halálától a prágai békéig. (1632-1635)

Nemcsak a német protestantizmusnak, de magának a svéd hatalomnak is pótolhatlan kára származott Gusztáv Adolf halálából. Németországban Oxenstierna svéd kancellár, Weimari Bernát és Hoorn svéd ezredes vezették tovább az ügyeket, de már csökkenő eredménnyel. A protestáns német szövetség is megfogyatkozott, mert csak a frank, sváb és a két rajnai vidék maradt benne. A svéd harcosok serege felbomlott, vége volt az egyöntetű, lelkes vezérletnek.

Ehhez járult még, hogy Franciaország is akcióba lépett, de tisztán politikai szempontból. Ezzel egyidejűleg a harctér is két részre oszlik. A további hadakozás részint a Keleti-tengertől le Ausztriáig, részint pedig Németország délnyugati vidékén folytatódott. A rajnamenti birodalmi városok a folytonos hadiállapot között kényszerítve érezték magukat, hogy valamely erősebb állami hatalom védelme alá helyezzék magukat. A trieri egyházi választófejedelem védszövetséget kötött a svédek ellen Franciaországgal és a területére bebocsátotta a francia csapatokat. Elzászban is francia őrségek helyezkedtek el, Lotharingia pedig teljesen francia uralom alá jutott. A Rajna balpartja hovatovább a franciáké lett. Ami a svéd sereget illeti, a legnagyobb fokú fegyelmetlenség kapott itt lábra és Weimari Bernát, valamint Oxenstierna csakis akképp tudták a rendet némileg helyreállítani, hogy a főtiszteket gazdag birtokokkal ajándékozták meg. E birtokok ötmillió tallért értek, nem is említve a svéd altiszteknek juttatott egyéb adományokat. A harmincéves háború rejtett politikai okai már világosan kezdtek jelentkezni. Spanyolország a francia befolyást akarta megtörni egyrészt, másrészt a Habsburgokkal szövetkezve, a spanyol katholikus hatalmi politikát szerette volna érvényre juttatni. Mint a katholikus liga támogatója, Spanyolország Feria herceget huszonnégyezer emberrel Németországba küldte, hogy a Rajna mentén útját állja a francia terjeszkedésnek, valamint a svédek előnyomulásának. Ez a vállalkozás azonban a zord időjárás miatt teljesen balul ütött ki. A helyzet kulcsa ismét csak Wallenstein kezébe került, csakhogy ő más megoldást keresett.

Mialatt ugyanis a bécsi udvar azt kívánta tőle a spanyolok tanácsára, hogy segítse a szorongatott bajor választófejedelmet, addig Wallenstein homlokegyenest ellenkező megoldást keresett. Ő ugyanis Szászországot és Brandenburgot a svédekkel való szövetségtől el akarta hódítani akképp, hogy a vallástürelmi rendeletet visszaállítja s ezzel a svéd beavatkozásnak erkölcsi alapjait megingatja. Wallenstein szerint ez lett volna az adott helyzetben a legkedvezőbb megoldás. A tervet II. Ferdinánd császár, Eggenburg herceg, a főhadvezér rokona és támogatója, valamint Questenburg hadügyi tanácsos pártolták. Viszont azonban a háborúspárt, nevezetesen Ferdinánd trónörökös, Wallenstein személyes ellensége, Schilk gróf, az udvari haditanács elnöke, a spanyol megbizottak és a császár gyóntatóatyja, Lammermann a leghatározottabban elleneztek minden türelmességet és követelték az irgalmatlan, végkimerülésig folyó harcot. Maga a bajor választófejedelem, Miksa herceg is mindenképp Wallenstein terve ellen agitált. Nemsokára nyilvánvalóvá lett, hogy az udvarnál felülkerekedik az a párt, amely Wallenstein eddigi személyes hatalmára féltékenykedve írígyli dicsőségét s bármiképp lehetetlenné akarja tenni. Wallenstein ellenfelei győzedelmeskedtek, mert a császár beleegyezett, hogy a Rajna mentére spanyol csapatok vonulhassanak és hogy ezek a bajor fejedelem parancsnoksága alá helyezzék magukat.

Ez volt Wallenstein első nevezetesebb kudarca az udvarnál, mert a császári hadsereg fölött most már nem rendelkezhetett szabadon. Wallenstein azonban nem engedett és a császár titkos beleegyezése mellett tárgyalásokat folytatott a szászokkal és brandenburgiakkal. A szászok azonban Arnim vezetése alatt Gallas császári tábornokot visszakergették s megjelentek Csehország határainál, hogy betörjenek az osztrák örökös tartományokba. Wallenstein még ekkor is folytatta terveit. Néhány bizalmasa útján titokban tárgyalt Oxenstierna svéd államkancellárral a békéről. A Wallenstein-féle békeajánlat főbb vonásokban az volt, hogy a vallási béke, a felekezeti egyenjogúság helyreállítandó, a jezsuiták kitiltandók s Szászország, Brandenburg és Svédország a háborúért kárpótolandók. Egy titkos pont volt az, hogy Csehország újból szabad választókirályság legyen, királynak pedig Wallensteint válasszák meg. Végül Wallenstein, Svédország, Szászország és Brandenburg egyesítsék seregeiket és ekképp kényszerítsék a császárt a béke feltételeinek elfogadására. A tervet Franciaország támogatta, egyedül Oxenstierna nem bízott Wallenstein őszinteségében. “Nagyon ravasz fickó ez !” - mondta a svéd államkancellár. Wallenstein most már kényszerhelyzetet akart teremteni, hogy egyúttal a bécsi udvar előtt is megmentse a látszatot. Seregével betört szász területre és Arnim seregét félig megverte.

Sziléziát teljesen visszahódította. Már Drezda felé indult, amikor meglepő hírt hallott. Weimari Bernát és Arnim titokban megállapodtak abban, hogy a svédek, szászok seregével ellentétes területen támadást kísérelnek meg, hogy a császári seregeket ezzel Szászországból elcsalják. A terv félig sikerült. Weimari Bernát hirtelen Regensburg ellen indult és tizenhét napig tartó ostrom után bevette. Seregéből pedig portyázó csapatokat küldött a Duna mentére. Regensburg eleste bombaként hatott a bécsi háborús pártra. Egyik futárt a másik után küldték Wallensteinért. “Kedvességed, szeretett nagybátyám, siessen azonnal a trón védelmére !” - ezeket írta a császár a makacs Wallensteinnak. Wallenstein engedett a kéréseknek, egy sereg élén Pilsenig sietett, de itt váratlanul megállapodott, noha Weimari Bernát egy fegyelmezett sereggel már alig várta, hogy megütközzék vele. Wallenstein azonban habozott.

Wallenstein bukása és megöletése.

Minden jel arra mutatott, hogy Wallenstein magatartása válságot fog előidézni. Másrészt kétségtelen volt, hogy az udvari cselszövők Wallensteinnal a legélesebb ellentétbe jutnak.

A látszólagos helyzet ugyanis Wallenstein irígyeinek adott igazat, mert egyrészt Wallenstein nem tudta a békét létrehozni, viszont Regensburg eleste komoly veszedelmekkel fenyegette a császári örökös tartományokat. Mindez Onate bécsi spanyol követnek malmára hajtotta a vizet. Ez folyton azt hajtogatta, hogy Wallenstein késedelmeskedése szándékosságon mult. II. Ferdinánd nagy aggodalmai között most már szintén Wallenstein ellenségeihez csatlakozott és szigorú utasítást küldött a főhadvezérnek, hogy Csehországból mozduljon ki és vonuljon Thüringiába és Brandenburgba. “A szerződésem feltételei szerint csak magam rendelkezem és utasításokat nem fogadok el” - válaszolta Wallenstein. A császár erre Sparr tábornoknak megparancsolta, hogy támadja meg Weimari Bernátot. Alig értesült erről Wallenstein, dühre gerjedve azt izente a tábornoknak : “Mint egyedüli főparancsnok, halálbüntetés terhe alatt meghagyom tábornok úrnak, hogy azonnal térjen vissza a táborba !” Midőn pedig az udvar arról értesítette Wallensteint, hogy Ferdinánd bíboros, spanyol infáns Milanóból Ausztrián keresztül Németalföldre megy és seregéből hatezer katona csatlakozzék a bíboros seregéhez, Wallenstein a kérés teljesítését kereken megtagadta. “Wallenstein katonái közül senki sem fogja őeminenciáját kísérni” - válaszolta a gőgös fővezér. Napról-napra élesebb lett az ellentét Wallenstein és az udvar között. Spanyolország kijelentette, hogy megvonja Ausztriától a támogatást, ha a császár nem szakít Wallensteinnal. Wallenstein viszont csakhamar belátta, hogy az udvarral nem mehet semmire.

Ujból felvette korábbi terveinek fonalát, de a svéd államkancellár kijelentette, hogy szívesen tárgyal a békéről, de csak abban az esetben, ha Wallenstein nyiltan szakít a császárral. Végre határozott Wallenstein. Főtisztjeit meghívta Pilsenbe és Ilow útján közölte velük a császár követeléseit, valamint azt, hogy inkább lemond a fővezérségről, semhogy azokat teljesítse. A főtisztek megijedtek, mert Wallenstein visszavonulása esetében nagy zsoldhátralékokat vesztettek volna el. A főtisztek - negyvenkilencen - nyilatkozatot írtak alá, amely szerint Wallenstein mellett kitartanak és nem tűrik, hogy megaláztatás érje őt. Az értekezletet fényes lakoma követte. Wallenstein a lakomán kijelentette, hogy sem a császár, sem a katholikus vallás ellen nincsenek szándékai, de mindenáron békét akar Szászországgal és Brandenburggal. Ugyanekkor Onate spanyol grófnak besúgták, hogy Wallenstein királyi koronára áhítozik. “Felséged még ezek után késedelmeskedik ?” - mondta a spanyol követ a császárnak. Ezekre a hírekre természetesen a császár és Eggenberg herceg is végleg elejtették Wallensteint. Nemsokára császári rendelet jelent meg, amely egyelőre Gallas és Aldringen tábornokokra bízza a hadsereg vezérletét és szigorúan eltiltotta a főtiszteket attól hogy Wallensteinnak továbbra is engedelmeskedjenek. Egyúttal Wallenstein és két bizalmasa kivételével mindenki amnesztiát kapott, a két tábornok pedig külön utasítást, hogy “akár erőszakosan, akár más úton” hajtsák végre a rendeletet Wallenstein ellen.

Gallas, Aldringen, Piccolomini s néhány más főfiszt titokban megpróbálta, hogy Wallenstein tisztjeit és csapatait Wallenstein otthagyására vegyék rá. A terv azonban nem sikerült. Persze most már Wallenstein is cselekvésre határozta el magát. Egyrészt sürgős tárgyalásokba bocsátkozott Weimari Bernáttal, másrészt igazoló jelentést küldött magáról Bécsbe. Ugyanakkor pedig tisztikarát újból megeskette. Intézkedett, hogy az ezredek mind Prága alá vonuljanak, mert Wallensteinnak ekkor az volt a terve, hogy innen, fogja a megkötendő békét kihirdetni. Célja az volt, hogy a felekezeti békét helyreállítja, a cseh menekülteket visszahívja, egyúttal pedig saját fővezéri állását megszilárdítja. Wallenstein azonban elszámította magát. A császár nevében toborzott katonaság nem mert a császárral nyiltan ellenkezni. Arra a bizalmas értesülésre, hogy Wallenstein a tisztikart újból megeskette, a császár döntő lépésre határozta el magát. Rendeletet adott ki, amellyel Wallensteint, Ilowot és Trska tábornagyot, Wallenstein sógorát állásaikból elmozdította és megparancsolta a tisztikarnak, hogy Wallensteint azonnal hagyja el. Egyúttal Wallenstein és Trska összes birtokait elkoboztatta. Onate spanyol követ útján pedig a császár megüzentette Aldringen és Piccolomini tábornoknak, hogy Wallensteint “élve vagy holtan” kertísék kézre. Most következett Wallenstein nagy csalódása.

A prágai ezredek rendre elpártoltak tőle s ezeket más csapatok is követték. Amikor tehát legnagyobb szüksége lett volna a fegyveres támogatásra, majdnem magára maradt. De Wallenstein még ekkor is félelmetes ellenfél volt. Néhány ezrede még megmaradt. Elhatározta tehát, hogy szövetkezik a svédekkel. Az ő szövetsége pedig nem volt megvetendő. Egyik futárt a másik után küldte lóhalálba Regensburgba, hogy Weimari Bernátot arra ösztönözze, hogy egyesüljön vele Csehországban, másrészt Arnimot, a szász sereg parancsnokát siettesse a csatlakozásra. Wallenstein elkésett. Szerencsecsillaga már elhagyta. Mire a svédek és szászok megérkezhettek volna, megtörtént a véres katasztrófa. Wallenstein elhatározta, hogy Égerbe siet, ahol biztosabban érezheti magát. Kétezer ember élén elindult Pilsenből és mert nagyon szenvedett a köszvénye miatt, kézikocsin vitette magát. Utközben találkozott Butler Walterrel, egy hitbuzgó ír ezredessel s megparancsolta neki, hogy dragonyos ezredével együtt kövesse őt. Wallenstein nem is sejtette, hogy voltaképp a saját hóhérját viszi magával. Wallenstein bevonult Égerbe, ahol egy elhalt tanácsos házába szállásolta el magát. A mellette levő házba költöztek legbizalmasabb hívei, Ilow és Trska feleségeikkel. Butler dragonyosait, akiknek hűségében Wallenstein nem nagyon bízott, a város előtt szállásoltatta el és csak Butlernek engedte meg, hogy bemenjen a városba.

Este Wallenstein magához hivatta Butlert, Gordont, és Lesleyt, akikkel nyiltan közölte a svédekkel való szövetségtervet. Gordon és Lesley skót kálvinisták voltak, de aggódva hallgatták Wallensteint és kijelentették, hogy árulásba nem mennek bele, inkább elhagyják az ország területét. Kétségtelen, hogy Butler ír ezredes vállalkozott Wallenstein megöletésére s erre az utasítást, illetőleg felhatalmazást Piccolominitől, Wallenstein egykori hívétől és fegyvertársától kapta. Butler alkalmat keresett, hogy azon az estén a két skót ezredessel külön értekezzék. Rájuk ijesztett, hogy Wallenstein állása amugyis megrendült, mert nyilt és titkos ellensége lett a császárnak, de Wallensteint letartóztatni nem lehet, mert a polgárság ma is lelkesedik érte. Lesley és Gordon elmélyedve, szótlanul néztek maguk elé. A csendet Butler szakítja meg, aki kényszerítő nyomatékkal kérdi : “Nos ? ! Tehát mi történjék Wallensteinékkal ?” “Ám legyen ! Öljük meg az árulókat !” - kiáltja izgatottan Lesley. “Helyes, beleegyezem” - mondja Butler, mire Gordon húzódozva bár, de hozzájárul a tervhez. “Emberekről az én ezredemből gondoskodom” - fejezte be a tanácskozást Butler. Titokban még azon éjjel száz dragonyossal megszállotta a város kapuit. Wallenstein meghittjei : Ilow, Trska és Niemann titkár gyanutlanul elfogadták Gordon ezredes meghivását, hogy az estét töltsék borozás közben nála.

Ilow és társai késő este mentek át Gordonhoz, ahol asztalhoz ültek. Gazdag lakoma várta őket, a hangulat lelkes volt és csakhamar merész pohárköszöntőket mondtak Wallensteinra és az új, hatalmas szövetségre. Egyszerre jelentkezik egy katona s átadja Gordonnak a várkapu kulcsait. Ez volt a titokban megbeszélt jeladás, mert ugyanakkor a vendégterem oldalajtai felnyílnak s Butler dragonyosai kivont karddal rontanak be. Ilow, Kinsky, Niemann rettenetesen összevagdalva esnek el, csak Trska védte magát vad elkeseredéssel, de már néhány perc mulva ő is holtan bukik a padlóra. Az összeesküvők végeztek tehát Wallenstein legmeghittebb embereivel, most Wallensteinra került a sor. Lesley gyorsan lesiet a főőrségre s meghagyja, hogy a császár iránti hűségről meg ne feledkezzenek. Butler dragonyosai pedig hirtelen megszállják a város uccáit. Az összeesküvők még egyszer hirtelen összejönnek s azon tanakodnak, hogy Wallensteint foglyul ejtsék-e vagy pedig megöljék. Butler közbeszól : “Közelünkben vannak a svédek, ha Wallensteint életben hagyjuk, csak növeljük a saját veszedelmünket. Jobb egy halott áruló, mint egy fogoly !” Ezután Butler és Geraldin őrnagy megszállják a Wallenstein házához vezető utakat, Deveroux kapitány és hat dragonyos felmennek az első emeletre. Wallenstein épp le akart feküdni és szolgájával egy pohár italt hozatott magának.

Amikor a szolga visszatért, a folyosón találkozik a fáklyafény világa mellett szembejövő dragonyosokkal. A szolgát a dragonyosok leszúrják és gyorsan feltaszítják Wallenstein szobájának ajtaját. A zajra Wallenstein kiugrik az ágyból, mert ugyanakkor hallotta Trskáné és Ilowné jajveszékeléseit, akik férjeik haláláról értesültek. Wallenstein az ablakhoz rohan, hogy az őrségnek kiáltson, de már akkor szembe állott vele Deveroux. “Áruló fickó, meg kell halnod !” - kiáltja Deveroux kapitány. Wallenstein a bámulattól egy szót sem szól, csak mintegy csodálkozva tárja szét karjait, mire Deveroux dárdájával keresztülszúrta. Wallenstein holtan bukott végig a padlón. Ez volt a Habsburg-ház hálája Wallenstein számára, aki nyolc éven keresztül vezette a hadjáratot a császár ellenfelei ellen, aki a kapkodó udvar számára két ízben teremtett hadsereget és képes volt Gusztáv Adolffal szembeszállani. A gyilkosok dús jutalomban részesültek, Wallensteinnak és híveinek óriási vagyonát ezek között osztották szét. Butler Friedberget és a grófi címet kapta, Piccolomini Nachodot és százezer forintot. Wallenstein halálának híre óriási megkönnyebbülést okozott az udvarnál.

Onate spanyol követ örömében felkiáltott : “Isten nagy kegyelmet gyakorolt az osztrák uralkodóházzal szemben !” Piccolomini pedig jelentésében ezt írta : “Az idegenek (Butler, Gordon, Deveroux, Lesley, Geraldin) Isten és a császár ügyének rendkívül fontos szolgálatot tettek !” Wallenstein tehát meghalt, de az áldatlan véres harc tovább folyt. A svédek ellen a szászok titokban cselt szőttek, ami a császáriak előnyére fordította a helyzetet. II. Ferdinánd Wallenstein halála után átvette a császári seregek vezérletét és egyesülve a bajor fejedelem seregével visszafoglalta Regensburgot. Nördlingen mellett találkozott Ferdinánd bíboros, spanyol infáns seregével és harcba bocsátkozott Weimari Bernáttal és Hoorn tábornokkal. A szerencse eleinte a svédeknek kedvezett, de egy merész utótámadás után a véres csata a császáriak javára dőlt el. Maga Hoorn is és hatezer embere fogságba jutott és tízezren elestek seregéből. Weimari Bernát Wittenbergbe menekült. A helyzet most más fordulatot vett. Előtérbe lépett a francia befolyás. Franciaország ugyanis csaknem egész Elzász és Lotharingia ura lett és szövetséget kötött Weimari Bernáttal a Habsburg-hatalom ellen. Ez volt az egyik jelentős esemény, a másik pedig a prágai béke a császár és Szászország között. Ez a béke abban az értelemben jött létre, hogy szász területen a vallási békét helyreállították, de már az osztrák örökös tartományokban csak részben. A császár és a szász választófejedelem pedig külön szövetkeztek, hogy a szász fejedelem fővezérlete alatt az idegeneket kiűzik az egész német birodalom területéről.

Egyébként a Habsburg-hatalom minden irányban győzedelmeskedett, mert állandó birodalmi császári hadsereget szerveztek, a német birodalmi gyűlés fejedelmeinek katholikus többsége pedig minden külön protestáns szövetséget semmisnek jelentett ki. A prágai béke azonhan még távolról sem jelentette a háború befejezését, hanem csak a harc elodázását, amely nemsokára újult erővel tört ki.

A svéd-francia szövetség.

A császár és a szászok szövetkezésére nemsokára megérkezett a felelet a svédek és franciák szövetkezésében. Szorosan vett erkölcsi alapja ennek sem volt, mert inkább hódítási terveken alapult, aminthogy a császár tervei sem nyugodtak máson. A svédek Banér János vezérlete alatt egész Thüringiáig nyomultak előre. Délnyugati területen Weimari Bernát igyekezett a Habsburg-ház túlkapásai ellen megvédelmezni az elnyomott németséget. Becsületes, vallásos, bátor, terveiben fegyelmezett német herceg volt mindvégig, akit a körülmények a Franciaországgal való szövetkezésre kényszerítettek, mindazonáltal nem akart egyebet elérni, mint a Habsburgok túltengő hatalmát visszaszorítani. Már a harcok elején, különösen a rajnamenti csatározásokban oly vitézséget, de emellett körültekintő óvatosságot mutatott, hogy Richelieu bíboros teljesen francia szolgálatba akarta csábítani Weimari Bernátot.

A szövetség St-Germainban létre is jött, olyképp, hogy Franciaország évenként egymillió livrest fizet Weimari Bernátnak, ez viszont tizenkétezer emberrel francia zsoldba lép. Weimari Bernát Elzászban, Lotharingiában nagy vitézséggel küzdött és a császáriakat mindenütt hátrálásra kényszerítette. A középső és déli Rajna mentén szerencsésebbek voltak a császáriak, különösen Werth János lovasparancsnok vezérlete alatt, amennyiben a francia csapatokat a Rajna balpartjára szorították vissza. De hamarosan megváltozott a helyzet. Noha Werth Rheinfelden mellett érzékeny csapást mért Bernát hercegre, ez néhány nap mulva váratlanul megtámadta a császáriakat és teljesen szétverte seregüket, Werthet pedig fogolyként Párizsba küldte. Fényes haditette volt a hercegnek ezután a jól megerősített Breisach bevétele, amelyet hónapokig tartó ostrom után foglalt el, közben pedig Withnweier, Thaun és Breisach előtt a császári segélycsapatokat verte szét. Weimari Bernát herceg valóban talentumos hadvezér volt, de erősen német érzésű. Feltette magában, hogy lerójja ugyan háláját Franciaországgal szemben a támogatásért, de másrészt Németországban egy közép, harmadik pártot alakít azzal a céllal, hogy azt a francia-svéd és Habsburg-politika közé ékelje be. Ujabb terve az volt, hogy Banér svéd vezérrel egyesül és a császárt saját örökös tartományaiban támadja meg. Banér a tervhez képest Csehország felé vonult, a szászokat Chemnitz mellett legyőzte s Prága ellen indult. Innen azonban Hatzfeld és Lipót Vilmos főherceg visszaszorították.

Nagy csapás érte ezek után a németség ügyét azzal, hogy Weimari Bernát herceg Neuenburgban hirtelen meghalt (1639). Halála akkor következett be, amikor döntő csapást mérhetett volna a Habsburgokra és a német birodalmat nemcsak a Habsburgok, hanem az idegen befolyás alól is felszabadíthatta volna. Kitünően begyakorolt hadsereget hagyott hátra és amely letette a hűségeskűt a franciáknak, de csak olyképp, hogy német területen marad és a protestantizmus érdekében küzd a Habsburgok ellen. Ezalatt II. Ferdinánd császár meghalt. Áldatlan uralkodása borzalmas csapás volt az osztrák tartományokra és egész Németországra. Utóda fia lett, III. Ferdinánd, aki saját szemeivel láthatta a borszasztó háborúkat s azoknak hatásait, így tehát mintegy ösztönözve érezte magát a békésebb politikára. Arról volt tehát szó, hogy a német fejedelmek valamennyien a császár személye körül csoportosuljanak, mielőtt a tulajdonképpeni nagy béke létrejön. E célból 1640 szeptemberre birodalmi gyűlést hívott egybe a császár. A gyűlésnek céljai természetesen a svéd-francia szövetség ellen irányultak és mialatt a tanácskozás tartott, Banér svéd fővezér merészen elhatározta, hogy a német birodalmi gyűlést szétugrasztja. Meg is érkezett Regensburg alá, de a hirtelen beálló hóolvadás és az odasiető császári seregek elől kénytelen volt visszavonulni. Banér negyvenöt éves korában visszavonulás közben meghalt.

Banér halála után közvetlenül némileg békésebb hajlamok kezdtek mutatkozni, mert egyrészt békét kötött a brandenburgi választófejedelem a svédekkel, másrészt Svédország és a franciák is tanácskoztak a kötendő békéről. A vitéz Banér halála természetesen nagy veszteség volt a svédekkel szövetkezett protestáns zsoldos seregekre. A német ezredesek nyíltan elégedetlenkedni kezdtek és a császárellenes sereg csak akkor nyerte vissza erkölcsi súlyát, amikor svéd csapatok érkeztek át és Torstenson Leonhard, Gusztáv Adolf egyik legjelesebb vezére vette át a parancsnokságot. Torstenson nevezetes volt nemcsak jól átgondolt haditerveiről, hanem arról is, hogy bámulatos gyorsasággal hajtotta végre parancsait noha köszvényes, beteg ember volt, aki hordágyon vitette magát a sereg után. Torstenson sietve benyomult serege élén Sziléziába. A császári seregek mindenütt fejvesztetten hálráltak az új hős svéd fővezér elől, aki alapos, érzékeny csapásokat mért rájuk. Piccolomini elől látszólag visszavonult, de csak azért, hogy maga után csalja s úgyszólván a császári csapatok szemeláttára vette be Zittaut. Lipcsét pedig ostrom alá fogta. Amikor pedig Piccolomini Lipcse felszabadítására sietett, Breitenfeldnél ugyanott, ahol tizenegy év előtt Tilly vereséget szenvedett, a császári sereget Torstenson csaknem teljesen szétverte és ezzel Szászország a svédek birtokába jutott. Amíg ezek történtek, szinte váratlanul háborúba keveredtek Dánia és Svédország.

IV. Keresztély dán király ugyanis aggodalommal figyelte a svédek hatalmának növekedését és ezt okvetlenül meg akarta törni. Titokban III. Ferdinánd császárral és Lengyelországgal szövetségi tárgyalásokat folytatott, ámde a svéd államférfiak minderről jó korán értesültek és Torstenson ügyes álhírek terjesztése közben sietve Dánia ellen indult és mielőtt a formális hadüzenet megtörtént volna, már megszállotta Schleswig-Holsteint és Jütland-félszigetet. Ugyanakkor egy másik svéd sereg keletről intézett támadást Dánia ellen. IV. Keresztély Felsmann-sziget mellett személyesen vett részt a svéd és dán flotta eldöntetlen mérkőzésében, de a második ütközetben rettentő vereséget szenvedett, amely után a két hadakozó fél Brömsebróban békét kötött a svédek előnyére. Svédország ismét félelmetes hatalom lett. Északról nem kellett tartania semmitől. Torstenson tehát akadálytalánul operálhatott Ausztria ellen. Gallas tábornokot csakhamar körülkerítette Regensburg mellett és seregét úgy tönkreverte, hogy a gőgös császári vezér sietve letette a parancsnokságot Hatzfeld kezeibe. Torstenson mint a fergeteg vonult most le Csehországba, ahol a császári csapatok eszeveszetten futamodtak előle, mindenütt azt kiáltván : “Jön a svéd ördög !” Jankau mellett olyan alaposan megverte Hatzfeldet, hogy Hatzfeld, négy tábornok, 174 tiszt fogságba esett, hatezer császári katona holtteste borította a csatateret, háromezren pedig fogságba jutottak.

Nyitva állott az út Bécsig, mert a rettenthetetlen svédek már Korneuburg körül jártak és ha Rákóczi György komolyan támogatja Torstensont, akkor a Habsburg-uralomnak vége szakadhatott volna. Az erdélyi segítség azonban késett, Torstenson erre visszavonult és súlyos beteg lévén, Wrangel Gusztáv Károlynak adta át a fővezérletet. A keleti német területen is nagy, sőt még nagyobb sikereket ért el Königsmark Kristóf gróf svéd tábornok, aki elfoglalta Verdent és Bremát, onnan pedig benyomult Szászországba és arra kényszerítette János György választófejedelmet, hogy a svéd operációkkal szemben semlegességre kötelezze magát, Lipcsébe pedig svéd őrséget fogadjon be. Ezzel egyidejűleg Turenne francia tábornok a Rajna mentén majd a bajorok ellen hadakozott, azonban Mercytől Mergentheim mellett vereséget szenvedett, amelyet Allerheimnál aztán kamatostul visszaadott. A véres harcban Mercy is elesett. A francia és svéd fegyverek sikere még jobban fokozódott s ennek jórészt Miksa bajor választófejedelemnek jellemtelensége volt az oka. A bajor fejedelem volt ugyanis Spanyolország mellett a háborút követelő ligának vezérlő lelke. Ha ez a makacs, gőgös, egyébként azonban korlátolt eszű fejedelem nem vágyik minduntalan az öldöklő harc után, nem szövi a csel szálait, talán a harmincéves háború sem lett volna olyan borzalmas és hamarább befejeződik.

A fejedelem jellemtelenségének eesetelésére elég felemlítenünk, hogy amikor III. Ferdinánd Osnabrückben a svéd győzelmek után nagy engedményeket biztosított a protestánsoknak, Miksa bajor fejedelem felajánlotta segítségét Franciaországnak, ha ez őt a fejedelmi méltóságban megtűri, ráadásul pedig Felső-Elzászt végleg átengedi a franciáknak. Turenne tábornok hajlandó volt ebbe belemenni, de ekkor Miksa a seregét nem a franciákhoz, hanem a császáriak támogatására küldte. Erre Turenne rettentően felháborodva, Wrangel svéd seregével Fritzlar mellett egyesült és borzalmas pusztítások között vonult végig a sváb földön és a bajor területen hajmeresztő kegyetlenségeket vitt végbe. A gyáva bajor fejedelem most már kezeit tördelte és kijelentette hogy elszakad Ausztriától, fegyverszünetet kötött és néhány várost a svédeknek és franciáknak engedett át. Miksa fejedelem példája ragadós volt és hova-tovább több német fejedelem és herceg hagyta ott Ausztriát. Wrangel svéd tábornok elfoglalta a cseh Égert. Amikor pedig Miksa fejedelem újból visszapártolt Ausztriához, a svéd-francia sereg Zusmanhausen mellett csatára kényszerítette a császári és bajor sereget, amelyet csúfosan tönkrevert, azután pedig vad bosszútól sarkalva, borzalmasan végigpusztította és sarcolta egész Bajorországot. A véres háború vége felé járt. Sem a császár, sem a liga nem tudtak sikeresen megmérkőzni a szövetséges ellenfelekkel.

Königsmark svéd vezér a császári seregeket egészen az Inn-folyóig kergette vissza, majd Wrangel fővezér parancsára a weimari ezredekkel egyesülve Prága ellen indult. A külvárosok már a svédek kezein voltak, nemsokára a Hradsint is bevették. Csak az ó-város ellen folyt még a harc, amikor híre érkezett, hogy a meghatalmazott követek aláírták - a békét.

A vesztfáliai béke.

 A csata minden vonalon dühöngött még, midőn megkezdődtek a békealkudozások. A tárgyalások sokáig elhúzódtak, az egyezkedés nehezen ment. Az ellenséges felek megbízottjai Osnabrückben, majd Vesztfália egyik városában, Münsterben folytatták a tárgyalásokat. Spanyolország mindenáron azon volt, hogy a békét meghiúsítsa s amikor látta, hogy erre nem képes, megbizottját visszahívta. Erre aztán 1648 október 24-én a békekövetek a münsteri nagy tanácsteremben aláírták a terjedelmes békeokiratot. Egyházi tekintetben a passaui és augsburgi határozatokat megerősítették, illetőleg Brandenburg különös szorgalmazására kiterjesztették a reformátusokra is. A felekezeti szabadság azonban csak a szorosan vett németországi területre vonatkozott, míg az osztrák területeken a császár a saját fejedelmi jogait sok tekintetben a protestánsok hátrányára érvényesítette, másrészt azonban német birodalmi ügyekben a birodalmi gyűlésen a protestánsok befolyása biztosíttatott.

Egyébként a német fejedelemségek nagy mértékben függetlenek lettek, szövetkezhettek érdekeik szerint, csak nem a császár és a birodalom érdekei ellen. Területi változásokat is okozott a béke, mert a károsodott világi fejedelmek egyházi fejedelmi birtokokat is kaptak kárpótlásul. Franciaországnak jutott az osztrák Alsó és Felső-Elzász, tíz elzászi birodalmi város védnöksége, azonkívül Metz, Toul-Verdun, Breisach, de azért Franciaország nem lett tagja a német birodalmi gyűlésnek. Svédország Elő-Pomerániát kapta és Wismart, Verdent, Brema vidékét, valamint ötmillió tallér hadikárpótlást. Svédország aztán mint német területtulajdonos tagja lett a német birodalmi rendeknek. Brandenburgnak csak Hátsó-Pomeránia és néhány püspökség és város jutott, Mecklenburg, Braunschweig, Hessen-Kassel szintén kaptak területi kárpótlást. Szászországnak a lausici birtokokkal kellett megelégednie. Végül elismerték Svájc és Németalföld függetlenségét. A német birodalom tehát elvesztette északi és nyugati határvidékeinek jelentékeny részét s megmaradt területeinek nagy része is idegen politikai befolyás alá került. A német fejedelmek a békepontok értelmében csaknem egyenlő rangra lépnek a császárral, mert mint független országok fejeinek ezentúl szabadságukban állt idegen országokkal szövetségre lépni. Ezzel a német császárság lényegében megszűnt, mert ezentúl nem jelentett összetartó intézményt a birodalom részei között, amelyek ezentúl politikai tekintetben nem alkottak egységet.

Franciaország és Svédország ezzel elérték céljukat, amely az volt, hogy maguk a német birodalmi rendek álljanak szemben a császári ház túlkapásaival. De a német birodalom nemcsak közjogi tekintetben vesztette el egységét, vallási tekintetben még inkább részekre szakadt A békepontok általánosságban kimondták ugyan a vallásszabadságot, de igazi szabadságról vallási szempontból nem lehetett szó, mert a német birodalom minden részének főhatósága felsőségi jogokat gyakorol vallásos téren is A katholikus fejedelmek országaiban a protestánsok csak ott tartották meg a szabad vallásgyakorlat jogát, ahol azt már előbb is élvezték. A békepontok egyébként úgy rendelkeznek, hogy minden birodalmi bizottságban egyenlő számban legyenek képviselve a katholikusok és a protestánsok, de ez nem jelentett békét a két párt között, amelyeket áthidalhatatlan szakadék választott el egymástól. Ezzel fejeződött be az a bomlási folyamat, amely a reformáció következtében Németország politikai és társadalmi intézményeiben megindult. A császár, akinek Németországra vonatkozó hatalmát a vesztfáliai béke jelentékenyen csorbította, arra törekedett, hogy legalább saját tartományaiban tegye korlátlanná hatalmát és biztosítsa ezekben a katholikus vallást. Ezt sikerült is elérnie, de Erdély önállóságát s ezáltal itt a protestantizmus fönnmaradását külön cikkelyben biztosította a béke.

Svédország jelentékeny kárpótlást kapott ugyan a háborúban hozott nagy áldozataiért, de kiderült, hogy Gusztáv Adolf titkos terve, a protestáns császárság éppúgy nem valósítható meg, mint a katholikus császárság. A hatalmas Franciaország biztosította a békében a maga érdekeit különösen a jövő szempontjából. A békeművön meglátszott, hogy az egymás ellen feszűlő, bonyolult érdekek pillanatnyi eredője volt s lényegében senkit sem elégített ki teljesen. De azért sok időre alapjául szolgált Európa politikai helyzetének. A békeokmányt latin és francia nyelven állították ki. A tárgyalások után dörögtek az ágyúk, futárok siettek szét az egész birodalomban, hogy az ellenségeskedést beszüntessék. A következő vasárnap Münsterben és Osnabrückben minden felekezet hálaistentiszteletet tartott, azután pedig Münster város titkára pazar öltözetben, heroldok kíséretében végilovagolt a fellobogózott városon és kihirdette a békét. Körülbelül nyolc millió ember pusztult el a borzalmas harmincévés háború alatt. Semmi célja sem volt ennek az öldöklő hadakozásnak, melyekben a felekezeti érdek csak a hatalmi vágyakozások takarójául szolgált.