A három részre szakított Magyarország.

A magyar nemzet története Miksa király idejében. (1564-1576).

Nagy bizalommal tekintett a nemzet Ferdinánd halála után új uralkodója, Miksa működése elé. A nemzet azt remélte, hogy az ő uralkodása a török kérdést végrevalahára megoldja. De csalódott ebben is, mint minden egyéb reményében. Miksa eleinte gondolt is a törökkel való leszámolásra, de előbb János Zsigmonddal akarta rendezni viszonyát. A magyar királyi címért és Erdély birtokáért folyt a versengés s emiatt Miksa és János Zsigmond több ízben háborúba keveredett egymással. Kisebb-nagyobb csetepaték voltak ezek, melyekben hol János Zsigmond, hol Miksa győzött. A török János Zsigmond pártján állott, Miksa mégis folyton provokálta a háborút, ami nemsokára a törökkel is bekövetkezett. A szultánnak ugyanis az volt a határozott kívánsága, hogy Erdély önálló és független fejedelemség maradjon s Miksa szüntesse be az ellene vezetett háborúkat.

Miksa viszont úgy gondolkozott, hogy most fogja megragadni az alkalmat a törökkel való leszámolásra. Össze is gyűjtött százezer főnyi sereget, mely mindenképpen elégnek bizonyult volna arra, hogy a törökre elhatározó csapásokat mérjen. A török hadsereg számra nézve ugyan nagyobb volt a Miksáénál, de sem felszerelés, sem fegyelmezettség dolgában nem vetekedhetett vele. A hadjárat tehát olyan előjelek között indult meg, hogy a magyar-osztrák csapatok működése elé a legnagyobb bizalommal lehetett tekinteni. Mindjárt a háború kezdetén a budai és fejérvári basák Palota ostrománál vereséget szenvedtek. Nemsokára Salm Miklós német vezér a hódoltsági területre tört s elfoglalta Pápát és Veszprémet. Ezek a sikerek mind azt mutatták, hogy az idő alkalmasnak mutatkozik nemcsak védő, hanem támadó hadjárat folytatására is. Csakhogy akkor Miksa hirtelen mást gondolt és hadainak nagy részét Győr alá vonatta Bécs megvédelmezésére. Pedig Bécset ezúttal a török nem támadta és szó sem volt arról, hogy a hadjárat Bécs irányában is kiterjesztessék. Ezzel az intézkedésével a haderő legnagyobb részét lekötötte és elvonta Magyarországtól, ami azt eredményezte, hogy a török feltartóztatás nélkül nyomulhatott előre. A szultán, aki személyesen vezette a hadjáratot, Szigetvár ostromával akar végezni, mert ez az erőd egyike volt a környék legfontosabb várának, melynek bírásától több város és vármegye függött. A várat Zrínyi Miklós kapitány védte.

Zrínyi Szigetvár ostromakor már előrehaladottabb korú férfi volt ötvennyolc évvel a vállán és gazdag hadi tapasztalatokkal. Korának egyik legkiválóbb férfia ő, aki horvát nemzetségből született ugyan, de teljesen magyarrá lett, magyar nevelésben részesült, magyar szokások szerint élt és egész életét a magyar hazának szentelte. Csáktornyai uradalmában nagy előkészületeket tett a török fogadására és különösen Szigetvárát iparkodott jókarba hozni. Mihelyt Zrínyi értesült róla, hogy a török Szigetet ostrom alá veszi, nyomban elhatározta, hogy a vár védelmét maga fogja személyesen vezetni. Nagyon komolyan készült a védelemre s így írt Csáktornyáról Nádasdy Tamás özvegyének : “Ha az édes haza kedves Nagyságod előtt, küldjön hozzánk néhány gyalog lövészt. . . Szigetre, hova Isten nevében bezárkóznom eltökélt szándékom, akarván mindenekelőtt a nagy Istennek s aztán őfelségének és a kereszténységnek s ezen végromlásra jutott édes hazámnak hűségesen, állhatatosan, vidám lélekkel és vérem ontásával, ha sorsom úgy akarja, életemnek veszedelmével is szolgálnom.” Ezután elkészítette végrendeletét, melyben előre bocsátja, hogy ezt azért teszi, mert ő el van készülve a halálra.

Tudatában van annak a nagy hivatásnak, mely a vár védelmét illetőleg reá nehezedik s mivel ezt nemcsak országos érdekűnek, hanem az egész kereszténységre nézve fontosnak tartja, ő úgy fog rendelkezni, amint lelkiismerete és igaz magyarsága diktálják. A vár őrségét kétezerötszáz magyar és horvát katona alkotta. A török ostromló sereg hamarosan ott volt már a vár alatt. Éppen jó időben jött. Benn a vár udvarán ekkor ment végbe az a fenséges jelenet, melynél szebbet a magyar történet nem sokat ismer. A vár udvarán állott köralakban a legénység, közepén Zrínyi és a lelkész. A harcosok összegyűltek kapitányukkal együtt, hogy esküt tegyenek a vár védelmére. Az élet számára többé nem léteztek, az eszme katonáivá szegődtek s szívet reszkettető, könnyeket fakasztó az a jelenet, mikor a kétszerötszáz bátor férfi és a kapitányuk esküre emelt kézzel mondta el : “Isten engem úgy segéljen !” Csak a vár védelmére gondoltak ezután és erre fordították minden erejüket. A két külső várgyűrűt azonban a rettenetes török rohamokra kénytelen volt Zrínyi föladni. A nagyvezér most már nem kételkedett többé az ostrom sikerében, ennélfogva követet küldött Zrínyihez a vár átadására. Kedvező válasz esetére a legfényesebb ígéretekkel kecsegtette. Azt ígérte Zrínyinek, hogy neki adja egész Horvátországot, csak juttassa kezére a várat. Válasz helyett a levelet elégették s folytatták tovább a védekezést. A török sem tehetett mást, minthogy a belső vár ellen vonultatta fel csapatait. A várbeliek jól tudták, hogy egy sem fog közülük megmenekülni és a várat sem bírják megmenteni, de azért hősies elszántsággal harcoltak.

Miután a rohamok nem sikerültek, a törökök most a bástyák aláásásához fogtak. Először a nagybástyát ásták alá és robbantották fel. Az erős szél a tüzet átvitte a vár többi épületeire s csakhamar egész lángtenger és óriási tűzoszlopok jelezték, hogy a kereszténység hősi védői rettentő helyzetben vannak. Szulejmán még látta Szigetvár felcsapó tüzeit. Súlyos beteg volt már s idegesen várta a végső eredményt. “Még mindig nem égett ki ez a tűzfészek ?” - kérdezte nagyvezérétől, majd haragra lobbanva, újra kitört : “Nem riad még a diadal kürtje ?” Másnap, mikor a támadó sereg újból hozzáfogott a várfalak megmászásához, Szulejmán már nem volt életben. Vérhasba esett napokkal előbb s éppen, mikor a diadal napját várta, ragadta el a halál. A nagyvezér, nehogy a csapatokra csüggesztőleg hasson Szulejman halála, gondosan eltitkolta a halálesetet s kiadta a parancsot az általános támadásra. Szigetvár utolsó napjai közeledtek. Hiába küzdött a vitéz őrség a legnagyobb halálmegvetéssel a falakon, a tűz olyan nagy mértékben terjedt, hogy a belső várat is oda kellett hagyniok. A belső váron túl ott állott még a lőporos torony tágas udvarával. Itt készült el a vitéz szigetvári őrség az utolsó harcra. Zrínyi közölte embereivel, hogy két dologról lehet már csak szó. A meghódolásról vagy a dicső halálról. Egyetlen ember sem akadt aki a meghódolást ajánlotta volna. A védőőrség készülődött az utolsó kirohanásra.

Díszruháját öltötte fel magára mindenki. Zrínyi bíbor dolmányt és könnyű mentét öltött magára, zsebébe pedig a vár kulcsait és száz darab aranyat helyezett. “Ne mondhassa - szólt a körülötte állóknak - aki levetkőztet, hogy rajtam semmit sem talált.” Ezután nyakába akasztotta aranyláncát, fejére gyémántos forgójú kalpagját tette és oldalára csatolta ősi szablyáját, mellyel katonai pályáját kezdte. Midőn a kis csapat készen volt, Zrínyi elbúcsúzott bajtársaitól, a zászlót átadta Juranics Miklósnak s megnyittatta a várkapukat. Ugyanebben a pillanatban elsüttette az ágyúkat és katonáival fergeteg módjára kirohant a várból. Emberfeletti küzdelem fejlődött ki a magyarok és a törökök között. Zrínyi és a magyar csapat emberfölötti bátorsággal harcoltak. Halomszámra hullottak jobbra-balra a törökök s csakis úgy tudtak a vakmerő magyar csapattal elbánni, hogy zárt rendben, tömegenként vetették rá magukat Zrínyire és katonáira. Zrínyi Miklóst sem kerülték el a törökök csapásai. Vértől borítva osztogatta ellenfeleinek halálos vágásait, de csakhamar sebesülten rogyott össze. Ott hullottak el mellette legjobb vitézei : Juranics, Istvánffy, Csáky, Bajony, Patacsics és a többiek. Az őrségből alig pár ember menekült meg, az is véletlenül. De annál nagyobb volt a törökök vesztesége. Huszonötezer embert vesztettek a szigetvári ostromban.

Szigetvár helyett egy rommá lődözött és porig leégett kőhalmazt találtak. Zrínyi még élt, mikor a törökök kezeibe jutott. De órái már meg voltak számlálva. Bosszúból, hogy nem volt hajlandó a várat feladni, a nagyvezér még az utolsó perceiben is meg akarta gyötörni. Félholt állapotban vitette vérpadra és lefejeztette. Fejét a Győrött állomásozó osztrák-német táborba küldötte Miksa császárnak ezzel az üzenettel : “Legbátrabb emberetek fejét küldöm, melyre jövőben is nagy szükségetek lenne.” A katona és hős vitéz erényei előtt azonban a török is meghódolt. Díszes temetést rendezett a szigetvári hős emlékére s török szokás szerint, miként Szondynál is tették, lobogós hadikopját szúrtak sírhantja fölébe. A szigetvári harc a tizenhatodik század egyik legnagyszerűbb fegyverténye volt, melynek híre futott Európaszerte. Rómában, Bécsben, Lengyelországban és Párizsban egyaránt elterjedt Zrínyi hősiességének a híre, de lehatolt a nép közé s hosszú idők mulva is egyre foglalkoztatta a költők képzeletét. Zrínyi Miklós küzdelmét később hasonló nevű unokája, a költő Zrínyi Miklós egy hatalmas költeményben, az “Obszidio Szigetiáná”-ban, Szigetvár veszedelmében énekelte meg s még a tizenkilencedik században is akadtak költők és drámaírók, külföldiek is, kik az eseményt tollukra vették. A költők mellé sorakozott a festőknek és rajzolóknak egész serege, kik ihletet merítettek abból a nagyszerű küzdelemből.

Mialatt Szigetvárban ezek a nagyjelentőségű események történtek, Miksa császár és öccse Ferdinánd főherceg a győri táborba vonultak és várták a kedvezőnek mutatkozó alkalmat a törökökkel való megütközésre. Hogy mit értettek kedvező alkalom alatt, bővebben nem fejtették ki, de az eredményekből körülbelül megérthetjük. Bizonyára azt, hogy a törököt valamely védtelen helyzetben megtámadhatják, esetleg, hogy a törököt akkor veszik üldözőbe, mikor fölényük biztosítva van. A török Szigetvár megvétele után néhány kisebb várat elfoglalt még, de aztán Szulejmán holttestével visszavonult Nándorfejérvárra. Magával vitt a török a rablott prédán kívül mintegy nyolcvanezer foglyot is. Miksa császár is tudomásul vette a török elvonulását s a győri tábor a törökök távozása után széjjeloszlott. Ebben a hadjáratban teljesen kitűnt Miksa császár erélytelensége és gyámoltalan magatartása. Nagy hadsereget tartott készen Győrnél, anélkül, hogy egyetlen ütközetbe bocsátkozott volna. Ezzel azt érte el, hogy az ország területéből a török ismét tetemes részt kiszakított s az emberéletben olyan károkat tett, melyek még az idegeneket is megdöbbentették. Természetesnek találhatjuk ilyenformán, hogy a nemzet nem volt Miksa császárral megelégedve. Nem is lehetett, mert attól eltekintve, hogy a nemzeti törekvésekkel szemben még Ferdinándnál is nagyobb közönnyel viseltetett, még jóakaratot sem mutatott a nemzet iránt.

Katonai szempontból alkalmatlan volt az ország megvédésére s hogy ez minő súlyos felelősséggel járt, érezhette a török hadjárat után, mikor az egész külföld megbélyegezte gyáva magatartását s abba a helyzetbe hozta őt, hogy eljárását memorandumokban kellett védelmeznie. Az a hatása mégis volt rá nézve a hadjáratnak, hogy harci szenvedélyét lecsöndesítette és katonai ambícióját korlátozta. Miksa rájött arra, hogy a törökkel szemben ő a gyöngébb fél. Politikáját ennélfogva ezentúl kizárólag arra irányította, hogy a békét megkösse és a törökkel lehetőleg egyetértésben éljen. Erdéllyel, illetőleg János Zsigmonddal szemben nem követte azonban ezt az álláspontot. Itt már háborút akart. S ha az új szultán, Szelim, a Szigetvárnál elhalt Szulejmán utóda nem követeli határozottan a harcok abbahagyását, beláthatatlan időkig folyt volna tovább az ellenségeskedés. Szelim közbelépésére az Erdéllyel való harcok megszűntek s létrejött aztán 1568-ban a drinápolyi béke, mely nyolc évre véget vetett a hadakozásoknak. A béke értelmében Miksa császár évi harmincezer arany fizetesére kötelezte magát. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a drinápolyi béke az egész országra kiterjedő nyugalmat hozott. A tizenhatodik században egészen másként értelmezték a békekötést, hogy nagy hadjáratot egyik fél sem vívott egymással, de a végvárak környékén sohasem szüneteltek a harcok.

A nép számára azonban elviselhetetlen volt a végbeli vidékeken ez a harcos élet. A szerencsétlen népet nyúzta, sanyargatta mindenki s ha csak azt nem akarta, hogy a török még a bőrét is lenyúzza, megadta magát sorsának és a török számára is fizette az adót. Természetes, hogy ilyen körülmények között Miksa császár uralkodásával sem a nemzet, sem a nép nem lehetett megelégedve. Miksa uralkodásának vége felé az atyjától örökölt negyvenhat magyar és horvát vármegyéből mindössze huszonkilenc maradt tulajdonában s ebből is kizárólagosan csak tizenhat volt az övé. A többit a török foglalta el, dúlta és pusztította, úgyhogy némely helyen több órajárásnyira lakatlanul állottak a falvak. De Miksa még ezt az állapotot is tűrhetőbbnek tartotta a háborúnál s mikor a drinápolyi béke határideje lejárt, nyolc évre újabb békét kötött. Miksa tudott meghunyászkodni, sőt alázatos és engedelmes is lenni, mikor a hatalmas törökkel állott szemben, de a nemzettel való viszonyában ő volt az erősebb fél. Atyja nyomdokain haladva, a Habsburg politika az ő uralkodása alatt még jobban, sőt a maga egész ridegségében és leplezetlenségében fölébe kerekedett mindennemű országos érdeknek. A nemzet hiába követelte jogainak elismerését. Kérték, hogyha már ő nem lakik Magyarországon, de még Bécsben sem, ahol könnyen feltalálhatnák, legalább egyik fiát küldje Magyarországra s legyen gondja rá, hogy utóda a magyar nyelvet elsajátítsa.

De Miksa még figyelemre sem méltatta a nemzet jogos kívánságát. Országos sérelem volt az is, hogy a nádori méltóságot nem töltette be. Miksa hagyta, hogy panaszkodjanak és deputációzzanak alattvalói. Nem engedte meg a nádorválasztást, hanem maga keresett ki egy helytartót, aki teljesen az ő akaratától függött. Bécsben összpontosíttatta az összes vezető állami hivatalokat, többek között a hadügyieket és a pénzügyieket, amibe a nemzet belenyugodott anélkül, hogy észrevette volna, hogy állami önállóságának e két legfőbb tényezőjéről való lemondása által évszázadokra kiszolgáltatta magát a Habsburgoknak. Miksa kormányzatának egyedüli figyelemreméltóbb eredménye az, hogy éveken át tartó viszályok után János Zsigmonddal, ha későn is, de végre rendezni tudta az ellentéteket. Békés Gáspár közvetítésével létrejött ugyanis a speieri szerződés, mely egyúttal Miksának és Jánosnak a török ellen való szövetségét is tartalmazta. Ebben a szerződésben János Zsigmond lemondott a királyi címről s elismerte Miksa felsőbbségét. Ellenérték fejében Miksa átengedte Jánosnak Bihar, Közép-Szolnok, Kraszna és Máramaros megyéket, melyek innen kezdve az erdélyi fejedelemség megszűnéséig Erdélyhez tartoztak. Miksa még arra is kötelezte magát, hogy János Zsigmondot összeházasítja egyik közeli rokonával, illetőleg unokatestvérével, Mária bajor hercegnővel.

A házasság azonban nem történhetett meg, mert János Zsigmond a speieri szerződés megkötése után félév mulva harmincéves korában meghalt. Vele a Zápolya-család utolsó férfisarja hunyt el. János Zsigmond uralkodása alapjában véve eredményesnek volt nevezhető. Nem volt nagy tehetség, nem voltak kiváló tulajdonságai, de néhány intézkedésével emlékezetessé tette szereplését. Az unitárius vallás az ő támogatása révén terjedt el Erdélyben s az ő érdemeihez fűződik, hogy a vallási liberalizmus az 1567-iki tordai országgyűlésen diadalt aratott és az erdélyi törvényhozás Dávid Ferenc lelkesítő beszédének hatása alatt a vallásszabadságot, megelőzve Európa összes államait, törvénybe iktatta. Ezenkívül nemzeti erejében is gazdagodott a fejedelemség. A székelyek kiváltságait az állam érdekeivel összhangban rendezte, Udvarhelyen két várat építtetett s végül a törvényhozás és a közélet nyelvében a latin helyett a magyar nyelv elsőségét biztosította. János Zsigmond halálával a megürült fejedelmi szék betöltéséről kellett gondoskodni. Az erdélyi rendek Gyulafehérvárott a kiváló tehetségű Báthory Istvánt választották meg fejedelmükké, aki egyike volt kora legkiválóbb embereinek. A választást a török udvar és Miksa is tudomásul vették, habár az utóbbi egyelőre tartózkodóan viselkedett. Miksa császárt ez időben teljesen elfoglalták a trónutódlás gondjai. Hosszabb ideig betegeskedvén, elhatározta, hogy még életében megválasztatja idősebb fiát, Rudolfot Magyarország királyává.

A rendek készséggel teljesítették Miksa óhajtását, mert bíztak benne, hogy Rudolf mint ifjabb király, a választás után Magyarországon fog megtelepedni. A koronázási ünnepély Pozsonyban ment végbe. A szertartást Verancsics Antal, kora egyik legjelesebb diplomatája és tudósa, egyébként esztergomi érsek végezte. Miksa császár és az udvar nagyon meg volt elégedve a rendek kezességével. Az egyházi szertartás után nagy lakoma következett. Ekkor történt, hogy Balassa Bálint, a lantos költő a felségek nagy tetszése mellett ellejtette a juhásztáncot. Az udvar aztán eltávozott Bécsbe, de az ígéretekből, mint már annyiszor történt, semmi sem valósult meg. Zsigmond lengyel király közbejött halála, Miksa kétszínű politikáját az erdélyi fejedelemség iránt ismét kiélezte. A lengyel koronát Miksa második fiának, Ernő főhercegnek szerette volna megnyerni. A lengyelek rokonszenve azonban Báthory István felé fordult, aki, nehogy az erdélyi fejedelemségben való pozícióját gyöngítse, nem vett részt a küzdelemben. Miksa nem méltányolta mégsem Báthorynak ezt a figyelmességét s miután fia elesett a lengyel koronától, Báthoryt pedig az erdélyi fejedelemségben nagyon is önállónak látta, Békés Gáspárt szerette volna a fejedelmi székbe ültetni. Miksa titkos pártfogása tudatában Békés Gáspár fellázította a székelyeket, majd hadsereget szervezett és Báthory ellen indult. Kerelőszentpálnál találkozott a két sereg.

Báthory itt szétverte Békés hadait, a győzelem után pedig több pártütőt kivégeztetett. A kivégzésre kerülők között volt Pókai János és Péter, kiknek tragédiáját Gyulai Pál “Pókainé” című költeményében örökítette meg. Az özvegy Pókainé kétségbeesve hallotta a fiairól szóló ítéletet. Térdencsúszva könyörgött Báthory előtt, hogy kegyelmezzen fiainak, de amit elért, kétségbeesését még jobban fokozta. Báthory István az egyik fiúnak megkegyelmezett s az anyára bízta az életben maradó kiválasztását. A kegyetlen ítélet őrjítő kínokat okozott az anyának. A rokonok elintézték aztán úgy a dolgot, hogy Pókainét őrizet alá vették s maguk léptek közbe az ifjabb fiú, Péter érdekében. Báthory István szilárdan megmaradt ítélete mellett és az idősebb Jánost lefejeztette. Békés Gáspár lázadásának leverése után Báthory Istvánt csakhamar más szerencse is érte. A lengyel rendek ugyanis királyukká választották s 1575-ben megkoronázták. Báthory ekkor Medgyesen országgyűlést hívott össze s annak hozzájárulásával a teljes hatalmú vajdai méltóságba bátyját, Báthory Kristófot nevezte ki, ő maga csupán a fejedelmi címet és a jövedelmek egy részét tartotta fenn magának. Miksa császár nem tehetett semmit Báthory megválasztatása ellen. Különben is már gyöngülni kezdett s mindjobban kerülte a súrlódások kiélesítését. Miksa uralkodásának egy szomorú emlékű szociális mozgalmáról kell még e helyt néhány szót szólanunk.

A parasztság Miksa uralkodása alatt három ízben is fellázadt földesurai ellen. Miksa nem sokat törődött ezekkel a népmozgalmakkal s úgy látszik érzéke sem volt a szociális bajok orvoslása iránt. A mozgalom egy Tahy Ferenc nevű nemes szomszédvári uradalmában kezdődött. A földesúr és jobbágyai között már évek óta tartó viszály volt, de sem a megye, sem a király nem akarta a jobbágyok sérelmét orvosolni. Végre a kormány a veszprémi püspököt küldte ki az eset megvizsgálására, kit Tahy Ferenc szomszédvári kastélyában a legnagyobb nyájassággal fogadott s miután hízelgéssel, szép szóval őt a maga pártjára nyerte, kivitte, hogy a püspök az ügyet további elbírálás végett a megyei gyűlés elé terjessze, melynek Draskovich püspök volt az elnöke. Miután a parasztok látták, hogy igazságot itt nem nyerhetnek, kijelentették, hogy ők Tahyt urukul nem ismerik el, küldjön azonban a király bárkit helyette, annak készséggel szolgálni fognak. Ezt Tahy és párthívei arra használták fel, hogy a gyűlést a parasztok ellen hangolták és azt a határozatot hozatták a parasztok ellen, hogy hűtlenségben bűnösöknek találtatván, házaiktól és földeiktől megfosztattnak és száműzetnek. Erre a határozatra kitört aztán a lázadás. A szomszédvári uradalom jobbágyainak példájára a kulpavidéki, majd a stájer parasztság is fellázadt és közösen szervezkedve, Gubecz Máté vezérlete alatt megkezdte a nemesi uradalmak dúlását.

Lehettek összesen vagy tizenötezren, kiket a végvárak és Károly főherceg katonái azonban csakhamar levertek. Miként a Dózsa-féle lázadásnál történt, a Gubecz-féle felkelés leveretése után is borzasztó bosszúállás következett. Több órajárásnyira felégetett falvak és az országutak mentén húzódó fákra akasztott parasztok holttestei hirdették a nemesek kegyetlen ítéletét. E szomorú eset után Miksa császár még csak három évet élt, jobbára betegeskedések között s 1576-ban meghalt Regensburgban. Bár ő maga érzelmeinél fogva a protestánsok felé húzott, az új vallásfelekezet elismertetéséért semmit sem tett. Ő inkább egyéni kérdésnek tekintette magára nézve a protestantizmust s megelégedett azzal, hogy ebbeli szimpátiájának családi és bizalmas körben kifejezést adjon. Halálos ágyán testvérhuga, Anna főhercegnő megkérdezte : “Nem akar-e gyóntatót hivatni ?” Miksa elutasította az ajánlatot s szilárd meggyőződéssel felelte : “Már meggyóntam a mennyei papnak.” A vallás dolgában liberális uralkodó volt, de a liberalizmus nála magánüggyé alakult, melyből az országnak nem volt semmi haszna. De más tekintetben sem volt áldásos uralkodása. A nemzet érdekeit semmibe vette s mivel nemcsak erélytelen, hanem közönyös is volt az országos bajokkal szemben, elharapózott alatta a nyomor és a pusztulás.

A Habsburg-politika az ő uralkodásával még jobban tért hódított és hatalmas erővel tartotta vasláncai között a nemzetet.

Rudolf uralkodása. (1564-1608)

 Reményteljes várakozások között indult meg Rudolf uralkodása, de nagy csalódásokkal végződött. Mint ember s mint uralkodó, egyike volt a legkülönösebbeknek, akik valaha a Habsburgok trónján ültek. Jellemének alakulására nagy befolyással volt az a körülmény, hogy II. Fülöp spanyol király udvarában nevelkedett. A spanyol udvarban mindenekelőtt túlzó katholikus nevelésben részesült, de a vallásosság azért nem hatotta át egész lelkületét, hanem csak a felületét borította be. Mert amellett, hogy az egyház emberének vallotta magát, nagy hajlama volt olyan dolgokhoz, melyek a vallásossággal nem férnek meg. Babonák rabja, túlvilági szellemek kutatója s másféle kuriózumok kedvelője volt s mindezek mellé nagyfokú érzékiség tartotta hatalmában. Már korán, uralkodása elején visszahúzódott prágai kastélyába az állami ügyek elől, hogy romlott erkölcsű udvara társaságában és az alkímia meg az asztrológia titkainak kutatásában keressen szórakozást.

Mialatt országaiban a legnagyobb inség dúlt, ő az aranycsinálás titkának vagy a bölcsek kövének feltalálására fordította minden erejét s megszámlálhatatlan milliókat pocsékolt el, miközben katonáit sem fizette, sőt az állampénztárt is a legrendetlenebb állapotok között hagyta. Mindent végzett, csak egyedül azt nem, ami legfőbb kötelességét alkotta. Éveken át elmerült az óracsinálás mesterségébe, a festők és művészek műveinek csodálatába és az olyan bűvös tükrök készítésébe, melyekből a jövőt, sőt ráadásul még a legtitkosabb gondolatokat is meg lehet tudni. Mindezt nagy szenvedéllyel, néha a beszámíthatatlanság őrületével végezte, az országot pedig rábízta tanácsosaira. A magyar nemzet irányában Rudolf, miként elődei, nem mutatott semmi jóindulatot. Hogy uralkodását háborús zaklatásoktól megkímélje, sietett a török szultánnal 1576-ban nyolc évre a békét megkötni. S hogy a kormányzás gondjaitól szabaduljon, Magyarország kormányzását Ernő főhercegre, Horvátországét pedig Károly főhercegre bízta. Egyszer-kétszer még mutatta magát Bécsben és Pozsonyban, de már 1583-ban bezárkózott prágai kastélyába, hogy a bűvös tükrökben kutassa továbbra is, hogy mit rejt a jövő s mik az emberek legtitkosabb gondolatai. A rendek csupán annyit tudtak kivívni, hogy Rudolf 1587-ben országgyűlést hirdetett, melynek tanácskozásai után az udvar elé terjesztették a nemzet sérelmeit. Ezek a sérelmek olyan követelésekből állottak, melyek a magyarságnak a kormányzat vezetésére való befolyását célozták.

Nevezetesen azt kérték a rendek : a magyar nemzet a saját törvényei szerint kormányoztassék, az állami tisztségeket magyarok viseljék, a nádori méltóság töltessék be, önálló magyar tanács alakíttassék, mely belügyi, igazságügyi, hadi, pénzügyi dolgokban a vezetés jogával élhessen, végül a király vagy helyettese az év bizonyos szakában Magyarországon tartózkodjék. Az országgyűlésen nagyobb akadályok nélkül keresztülment a rendek kérelme, de csak azért, hogy annál könnyebben megszavazzák az adókat. Rudolf és kormánya gondoskodott aztán arról, hogy ezek a kérelmek teljesedésbe ne mehessenek. Pedig voltak bizalmasai közül is többen, akik figyelmeztették az elkerülhetetlen reakcióra, ha a kérelmeket nem teljesíti, de német tanácsosai ellenezték a reformokat, Rudolf szintén ellenük volt s nemhogy azokat megvalósította volna, hanem öt évig most már országgyűlést sem hívott össze. Az öt év mulva megtartott országgyűlésen a rendek ismét megújították sérelmeik felpanaszolását, hanem az ellenállást a küszöbön levő török háború miatt nem folytatták. A török elleni védekezés egy táborba terelte őket az uralkodóval, kinek a pénzsegélyre vonatkozó kívánságát is készséggel megszavazták. A háború kitörésének Rudolf gyámoltalan politikája volt az oka. A bécsi udvar óvatos, passzív és tehetetlen magatartásából a török azt a következtetést vonta le, hogy Rudolf fél a háborútól s ebben a feltevésében az osztrák császárság ellenségei siettek még jobban megerősíteni. Rudolf kénytelen volt tehát maga is szövetséges után nézni s mindenekelőtt Erdélyre gondolt.

Báthory István fejedelemsége alatt Erdély egy darabig nyugodt viszonyok között fejlődhetett, de amióta Báthory lengyel király lett, a fejedelemség pénzügyi háztartását és katonai erejét nem egyszer súlyos válságokba vitte azáltal, hogy lengyel koronája érdekében Erdély támogatását használta föl. Elégedetlenség kezdett fellépni ellene amiatt is, hogy eddigi liberális valláspolitikáját a jezsuiták befolyása alatt lassanként megváltoztatta és utódát, Báthory Kristófot titokban arra buzdította, hogy lépjen fel erélyesen az új vallás ellen. Pedig az új vallás nem is egy, hanem három, sőt négyféle formában is terjedni kezdett ekkor Erdélyben. A lutheristák és kálvinisták mellett megvolt az unitáriusok szektája is, sőt a székelyek között egy egészen újfajta hitvallás, az Eössy András által alapított szombatosság hódított, mely elveit a zsidó hitelvekre vezette vissza azzal a különbséggel, hogy az istentisztelet nyelvéül a magyart alkalmazta. A zsidózókkal, vagyis szombatosokkal szemben igen szigorúan lépett fel a kormány, holott az elkeseredés kergette a székelyeket az új hit karjaiba. Mindezt nem akarta figyelembe venni Báthory Kristóf, sőt az unitárizmus ellen is üldözést indított. Az 1579-iki országgyűlésen Dávid Ferenc, az unitáriusok erdélyi vezérembere kénytelen volt személyesen megjelenni a rendek előtt, hogy az ellene emelt vádak alól tisztázza magát.

Súlyos betegen jelent meg Dávid Ferenc az országgyűlésen, olyan elgyöngült állapotban, hogy még annyi ereje sem volt, hogy védelmét a maga szavaival elmondhatta volna. Mikor a gyűlésterembe bevitték, ereje még jobban elhagyta és csak úgy tudta védekezését a rendek elé terjeszteni, hogy mások fülébe súgta mondanivalóit, melyeket aztán elvtársai a maguk szavával tolmácsoltak. Habár fenséges volt az ősz agitátornak elvei mellett való szilárd kitartása, védekezésének mégsem lett eredménye. Báthory Kristóf börtönre ítélte Dávidot, aki a dévai börtönben nemsokára vértanuhalált szenvedett. Báthory István és Kristóf ezzel azonban még nem elégedtek meg, hanem ebben az évben még tizenkét jezsuitát bocsátottak be Erdélybe. Az országgyűlés nem tiltakozott ez ellen sem, a jezsuiták tehát zavartalanul folytathatták működésüket s ők térítették meg ifjú Pázmány Pétert is, aki később a katholicizmus vezére lett. Az erdélyi fejedelemség életében újabb fordulat jelentkezik, mikor a betegeskedő és halálát váró Báthory Kristóf fiát, Zsigmondot, aki akkor nyolcéves volt, vajdává választatta (1581). Báthory Kristóf ez év augusztus havában meg is halt s kiskorú gyermeke mellé a rendek Csáky Dénest, Bocskay Istvánt, Kovacsóczy Farkast és Kendy Sándort nevezték ki gyámokul. Két év mulva Kendy elnöklete alatt Kovacsóczy és Sombory vették át a gyámságot, majd Giczy János nagyváradi kapitány, aki abban a szellemben kormányozta a fejedelemséget, ahogyan Báthory István számára megszabta.

Csakhogy Báthory István 1586-ban elhúnyt, Giczy pedig lemondott a gyámságról, minek következtében a rendek a jezsuiták befolyása alatt Báthory Zsigmondot nagykorúsították és elismerték fejedelmüknek. Giczyvel az élén egy párt azon volt, hogy az országos érdekek miatt gyámságot az országgyűlés tovább is fenntartsa, de a többség kezébe adta a tizenhét éves Zsigmondnak a hatalmat azzal a kikötéssel, hogy a jezsuitákat távolítsa el az országból és az egyházi személyeknek tiltsa meg a nemesi jószágok birtoklását. Giczy könnyelműnek ítélte a rendek eljárását és baljóslatú szavakban adott kifejezést aggodalmainak. “Kezébe adtátok a gyeplőt - mondta - de majd nagyon megbánjátok.” Jóslata be is teljesedett. Zsigmond kitiltotta ugyan a jezsuitákat, de csakhamar egyenként visszahívta őket. Mikor pedig már itt voltak, nem lehetett ellenük semmit sem tenni. Befolyást szereztek Báthory Zsigmondra, megfészkelték magukat és a vallási ellentéteket az amúgy is többbitű országban jobban kiélesítették, mint valaha.

A hosszú háború.

A történelem hosszú béke kora címen jelöli meg azt az időszakot, mely a drinápolyi béke kezdetétől, 1568-tól 1593-ig, vagyis huszonöt esztendőn át tartott. Hogy a béke fogalmát miképpen kell értelmezni a tizenhatodik században, már előzőleg elég bőven kifejtettük. Rendszeres nagy hadjáratot ugyanis egyik fél sem vívott egymás ellen ezalatt, de ami a végbeli csatározásokat, betöréseket és rablásokat illeti, azok szakadatlanok voltak. Az 1593-tól kezdődő és közel másfél évtizedig tartó időszakot a történetírás a hosszú háború nevével tartotta emlékezetben, annak jeléül, hogy Magyarország újból nagy hadikészülődések és háborús mozgalmak színtere. Rudolf békepolitikáját Konstantinápolyban a háborútól való félelemmel magyarázták, minek folytán a katonai párt egyre sürgette a hadjárat megindítását. A harci párt igazi mozgatója, Szinán basa a nagyvezéri állást újra elfoglalta és III. Murad szultánt könnyűszerrel rávette a háborúra, mely még ez év folyamán kezdetét is vette. Egy kis jelentőségű eseménnyel indult meg a háború. Szinán basa rendeletéből Hasszán boszniai basa ostrom alá vette ugyanis Sziszeket és Szlavóniába is betört. A királyi sereg kemény ütközet után nagy erővel visszaverte a törököt, ami olyan izgalmat keltett Konstantinápolyban, hogy az egy évvel előbb megkötött béke felbontásával Szinán basa parancsnoksága alatt nagy hadsereg vonult fel az ország elfoglalására. Százötvenezer emberből állott a török hadsereg, mellyel Szinán basa átkelt a Dráván s miután néhány várat bevett, seregének zömével a tél elől Nádorfejérvárra húzódott.

Ezalatt a királyi seregnek Komárom körül összpontosított és Hardeck gróf vezérsége alá rendelt csapatai Székesfehérvár körül megkezdték a török támadását. Pákozdnál heves csata folyt, mely a királyi sereg fényes győzelmével végződött. Tízezer török veszett oda ebben az ütközetben. De eközben folyt a harc más pontokon is, mint Szabadkán, Füleken, Dévénynél, Kékkőn, Hajnácskőn, Hollókőn, mindenütt a királyi sereg győzelmével. Biztosra lehetett venni, hogy a következő évben is folytatódni fog a háború, mihelyt a hadviselésre alkalmatlan téli időszak elmulik. Rudolf ezelatt iparkodott a külföldtől és Magyarországtól minél nagyobb segélyt szerezni a háború céljaira. Mind a két helyről részesült elég nagy támogatásban. Magyarországon az áldozatkészség olyan nagy mértékben nyilatkozott meg, hogy nemcsak nagymennyiségű pénzt szavaztak meg, hanem önkéntes csapatok is keletkeztek, melyek lelkesedéssel vonultak a táborba, hogy a kereszténység és Magyarország nagy érdekeit megvédelmezzék. A külföldi és itthoni segély, a nép áldozatkészsége és a nemzet lelkesedése azonban nem sokat használt Rudolf lelkiismeretlen kormányzata miatt. Az államkincstár üresen állott, mert a befolyó pénzeket Rudolf továbbra is a maga szeszélyeinek kielégítésére fordította, az állami vagyon kezelői pedig annyit loptak, amennyit éppen akartak. Hogy a kincstár mégse maradjon üresen, hütlenségi pöröket indítottak, a cseh és a magyar főurak ellen s az elkobzott főúri javakból födözték a hiányokat, de még így sem tudták a pénzügyi zavarokat megszüntetni.

Az újabb török háború ilyen körülmények között az országot készületlenül találta pénzügyi és katonai tekintetben is, pedig talán sohasem lett volna olyan kedvező alkalom a törökkel való leszámolásra, mint éppen most, mikor a török harci vitézség és világhatalmi erő már évek óta hanyatlásnak indult. Rudolf személyesen nem vett részt a hadjáratok egyikében sem. Ő csinálta tovább óráit, kutatta a bűvös tükörben a jövendőt, főzte az aranyat, országainak katonái védelmével pedig nem törődött. Magyarország hadi igazgatását Mátyás főhercegre, Tótországot és a szomszédságban levő örökös tartományokét Miksa főhercegre bízta. Egyik sem volt valami kiváló hadvezér, sőt még a közepes mértéket sem ütötték meg. Egykorú feljegyzések elfogulatlan adataiból tudjuk, hogy Mátyás főherceget nagyfokú erélytelensége és teljes járatlansága tették képtelenné a vezéri hivatás betöltésére. Ő annyira elnéző és gyámoltalan volt, hogy semmiféle mulasztást vagy bűnt nem büntetett. Táborában ennélfogva mértéktelenül elharapózott a fegyelmetlenség. Nem mult el nap, hogy a táborban emberölés ne történt volna. A magyarok és az idegen nemzetiségű katonák között állandó volt az ellenségeskedés, mely néha majdnem csatákká fajult. A fegyelmetlenség és a rend teljes hiánya hozta magával, hogy a táborban elharapózott a részegeskedés, szerencsejáték, paráznaság s ennek folytán az igen sulyos betegségek.

“Nem a szent Istennek, de még a jámbor embernek is iszonyú vala itt maradni” - mondja az egykori tudósító. Mikor Szinán basa Győrt megszállotta, a királyi sereg alig egy-két órányira tőle tétlenül vesztegelt a táborban. Az egykori tudósító szomorúan jellemzi a királyi táborban uralkodó állapotokat. “Valamit a tanácsban végeztek reggel, délig az elbomlott. És amit délután végeztek, estig az elbomlott. A hadnagyokkal (a magyar csapatok vezetőivel) nem tanácskoztak. A hadakozó tanácsot Ungnád Dávid (egy részegeskedéséről és garázdaságáról híres királypárti), a társaival és ifjú főhercegek alkották. Laknak, vigadnak vala az ifjú kapitányok. Gondot egyik sem visel vala. Dúlás, fosztogatás, szegény ember nyomorgatás bővelkedik vala a táborban. . . az isten kiméne közölök, megvakítá őket.” Egy szellemekkel társalkodó, beteges hajlamú, lelkileg és testileg degenerált uralkodónak a hadserege ez, mely nem ismeri a fegyelmet, mert föllebbvalói sem nőttek fel ennek a szellemében. Nem ismeri továbbá a méltányosságot, de a célszerűséget sem, mert vak elfogultságában a magyarokat mindenütt háttérbe iparkodik szorítani, a vezéri állásokban mellőzi, hogy protekciós embereket állítson helyükbe, kik a törökkel való hadakozás módját nem értik és az ország bajait szívükön egyáltalában nem hordják. Rudolf rajta volt, hogy az erdélyi fejedelemmel, Báthory Zsigmonddal hozzon létre szövetséget. Báthory Zsigmond sok tekintetben hasonlított Rudolfhoz.

Jellemére és lelkületére nézve ő sem volt normálisnak nevezhető. Könnyelmű, amellett zsarnok volt, aki a szerencse napjaiban kegyetlen is tudott lenni azok iránt, akik érdekei ellen cselekedtek, de a szerencse elpártolásával a gyávaság éppen úgy hatalmába kerítette. Erdély pénzügyei rendben voltak, mikor ő került a fejedelmi székbe, mégis már az első években kiürült a kincstár, mihelyt a hatalmat önállóan gyakorolta. Udvara tele volt külföldi művészekkel, bohócokkal, könnyelmű nőkkel, akikre a fejedelemség nagy jövedelmét könnyelműen elpazarolta. Politikája sem felelt meg Erdély érdekeinek. A jezsuiták olyan nagy befolyást gyakoroltak rá, hogy Rudolffal szövetséget kötött. A rendek körében ez a szövetség, mely az ő akaratuk és hozzájárulásuk nélkül történt, nagy visszatetszést keltett. Hiszen tudták, hogy Rudolftól mit lehet várni és azt is, hogy a törökkel való kikezdés minő következményekkel járhat. Az országgyűlés ezek figyelembevételével azt a határozatot hozta, hogy Erdély semleges marad és Rudolffal mindaddig nem szövetkezhetik, míg Budát, a magyar fővárost és a legfőbb török erősséget vissza nem foglalja. Az országgyűlés tiltakozása annyira megfélemlítette Báthory Zsigmondot, hogy unokatestvére, Báthory Boldizsár javára leköszönt s külföldre költözött. De ez az elhatározása nem tartott sokáig, mert rövid idő mulva visszatért, lemondását visszavonta és Bocskay István segítségével elfoglalta a trónt.

Most, hogy biztosítva látszott hatalma, kegyetlenül rátört ellenségeire. Kendy Sándort és társait a kolozsvári piacon lefejeztette, Kovacsóczy Farkast és Báthory Boldizsárt pedig a szamosújvári várba záratta és később megfojtatta. A kivégzettek után nagy vagyon maradt hátra, melyeket mind elkobzott. Százhúsz mázsánál jóval több ezüstöt szedett így össze s mikor egyéb javaik is az ő kezére kerültek, dicsekedve említette : “ Most már van pénz a háborúra.” Az erdélyi rendek most már nem merték tovább ellenezni Báthory és Rudolf szövetségét s kimondták, hogy Erdély a töröktől elszakad s a magyar korona fennhatósága alá tér. Hogy a szövetség jóra nem vezet, a rendeken kívül a külföld is tudta,de Báthory Zsigmond nem hallgatott senkinek a tanácsára. A jezsuiták uralkodtak rajta és a nagyravágyás, melyet a Rudolffal való szövetkezés által akart kielégíteni. Címekre, előkelő összeköttetésekre vágyott s ezeket előbbrevalóknak tartotta az erdélyi fejedelemség érdekeinél, holott ezzel a szövetséggel a sírját ásta meg Erdély önállóságának. A háborút azonban most már több reménnyel folytathatta Rudolf, hogy az erdélyi fejedelem szövetségét megnyerte. A szövetség ellenében Báthory Zsigmond római birodalmi fejedelem címet és Mária Krisztina főhercegnő kezét kapta jutalmul. A hadi készülödések pedig nagy arányokban folytak. A tizenhatodik században ismeretlen a hadviselés mai módja.

Télen sohasem voltak háborúk. A csapatok ilyenkor téli szállásaikra vonultak és csak a tavasz vagy a nyár kezdetével léptek ismét a harctérre az ősz beálltáig, ami a következő évig ismét véget vetett a hadjáratnak. A háború sikere főleg attól függött, hogy ki a hadvezér és milyen képességekkel tudja a kedvező helyzeteket kihasználni. A magyarok közül, akik úgyszólván gyermekségük óta a törökkel való hadakozásban nőttek fel, volt számos kiváló képességű hadvezér, mint Pálffy Miklós, Zrínyi György, Nádasdy Ferenc, Erdélyben pedig Bocskay István. De Rudolfnak ezek nem kellettek, mert magyarok voltak. Ennélfogva a királyi sereg vezetői leginkább idegenekből, németekből, franciákból vagy olaszokból kerültek ki. Ilyenek voltak Hardeck, Mannsfeld, Schwarzenberg, Rusworm, Merloer, Básta, Belgiojoso. Voltak közöttük, akik jelesül megfeleltek feladataiknak, de voltak számosan és ezek alkották a többséget, kik a magyar vezéreknek nyomába sem léphettek. A hadiszerencse még nem pártolt el ugyan ebben az évben a királyi sereg zászlóitól, de már súlyos vereségek érték különösen Győr elvesztésével. Szerencsére a csorbát gróf Mannsfeld Károly, az új fővezér kiköszörülte s Esztergomot, Vácot, Párkányt és Visegrádot fényes eredménnyel ostromolta. A sikerek okát annak lehet főképpen tulajdonítani, hogy a török haderő meg volt oszolva és egyik nagy részét Báthory Zsigmond tartotta lekötve.

Báthory ugyanis mikor Rudolffal szövetséget kötött, nemsokára a moldvai és románországi vajdákkal is szövetségre lépett olyan értelemben, hogy a vajdák főembereikkel egyetemben meghódoltak neki és elismerték az erdélyi fejedelem hűbéri főhatóságát. A két vajda Zsigmond előleges tudomása és hozzájárulása nélkül semmit sem tehetett, hadba nem indulhatott, adományokat nem osztogathatott, külső államokkal nem tárgyalhatott, ezenkívül az erdélyi országgyűlésen képviseltetniök kellett magukat. Báthory Zsigmondot kalandos tervek izgatták. Miután a román és moldva szövetséget létre hozta, azzal az eszmével foglalkozott, hogy bevonul Bulgáriába és egyenesen Konstantinápolyt fogja megtámadni. Ámde szövetkezése Rudolffal és a vajdákkal kitudódott és a török szultán Szinán nagyvezér parancsnoksága alatt a fősereget ezúttal nem Magyarország, hanem a Havasalföld és Erdély ellen küldte. Báthory Zsigmond maga is megtette az előkészületeket a török fogadására. Nagy haddal vonult a Havasföldre és több ütközetben megverte a nagyvezért, kit Bocskay István a Dunáig üldözött s itt újabb harc után Gyurgyevót is elfoglalta a töröktől. Ugyanekkor Borbély György vezér a temesvári basát verte meg és Lippa és Gecső várakat visszafoglalta a töröktől. Tagadhatatlan, hogy Báthory Zsigmondnak ez a fegyverténye nagyjelentőségű volt, mert az első eset volt évek óta, hogy keresztény fejedelem elhatározó diadalt aratott a török felett.

De a győzelemnek komolyabb eredményei nem lettek, mert Rudolf a kedvező alkalmakat nem tudta kihasználni s közönbösen intéztette a török elleni védekezést. Báthory Zsigmond a Rudolffal kötött szövetség nagyobb biztosítékául nőül vette Károly tiroli főherceg lányát, Mária Krisztina főhercegnőt. Ez a házasság amennyire meggondolatlan lépés volt Báthorytól, éppen olyan végzetes következményekkel járt ránézve. Báthory, miként már kiemeltük, kicsapongó, kéjvágyó és idegbeteg férfiú volt, aki ennélfogva a házasságra is alkalmatlanná vált. Az élvezetek folytonos hajszolása nemcsak egészségét ásták alá, hanem idegzetét is megtámadták. Ebben az időben már nem is érezte jól magát, csak a legromlottabb társaságban. Ez kiderült mindjárt házassága első napjaiban, mikor felesége szánalommal tapasztalta, hogy férjét a kicsapongások teljesen tönkretették. De még így sem vált volna házassága tragédiává, mert Krisztina főhercegnő a hitvesi hűség legnagyobb áldozatát is meghozta volna számára s hajlandó volt őt ápolni, de a Báthory rossz lelkiismerete és idegbaja nem bírta a jelenlétét elviselni s már a házasság megkötése után azon fáradozott, hogy a házastársi köteléket felbontsa. Mária Krisztina nem volt szép nő, szellemileg sem bírt kiváló tulajdonokkal, úgyhogy érthető, ha Báthoryt ez a házasság, melyet tisztán a politikai érdekek hoztak létre, már korán kiábrándította.

Beszélték aztán azt is, hogy Károly főherceg nem engedett neki választást többi lányai közül s a Báthory érdekében kopogtató megbizottaknak parancsszerűleg kijelentette : “Elégedjék meg a jámbor azzal, amelyik neki adatik.” Ebből a kijelentésből az is következik, hogy Mária Krisztina kezéért sem nagyon versenghettek a trónok sarjadékai. Mindenesetre Báthoryt ez a házasság nagyon elkeserítette. És ez volt oka annak, hogy már házassága első napján azon gondolkodott, hogy lemond és pappá lesz. Kortársai azonban más magyarázattal iparkodtak feleségétől való gyors elidegenedését megmagyarázni. Azt állították róla és ilyen értelemben jegyezte fel Illésházy is, hogy bűvölet folytán irtózott meg feleségétől. Menyegzője alkalmával ugyanis megbűvőlték, hogy ne találhassa kedvét egy pillanatig sem feleségében. “Az ördög, az emberi nemzedéknek és minden jónak ellensége - írja az egykori krónikás - még menyegzőjükön megbűvölte volt ördögséggel, hogy feleségével sem nem lehetett, sem nem maradhatott.” Olyan furcsa és különös volt a viszony közte és a felesége között, hogy tisztán megérteni tulajdonképpen nem lehet. Mondják, hogy volt idő, mikor feleségét kezdte volna megszeretni, de ez leginkább akkor történt, mikor távol volt tőle, mert mihelyt viszontlátta, undor fogta el, mely koronként annyira fokozódott, hogy több ízben ájulásba esett.

Megbüvöltetésére vonatkozólag a hagyomány egy nő bosszújában keresi a magyarázatot. Állítólag, Majláth Margit bűvölte volna meg Zsigmondot azért, amiért fiát, Báthory Boldizsárt és második férjét, Ifjú Jánost kivégeztette. Ezekkel szemben ott áll magának Báthory Zsigmondnak a beismerő levele Rudolf királyhoz intézve. Ebben a levélben a maga bűnös előéletével, elerőtlenedésével indokolja elhatározását és ezen az alapon kéri a válás gyorsítását. Hogy ez minél gyorsabban sikerüljön, megígérte Rudolfnak, hogy házassága felbontása után lemond a fejedelemségről és Erdélyt átadja neki. Még egyszer kínálkozott az alkalom Báthorynak arra, hogy amit a Rudolffal való szövetkezése által elrontott, helyreigazítsa. A török szultán ugyanis szintén iparkodott Báthory szövetségét megnyerni s evégből értésére adta, hogy Erdélyt felmenti az évi adó fizetésétől, a Havasalföldet egészen átengedi neki. De sem ezek, sem más csábító ígéretek nem vezettek eredményre. Báthorynak most az volt a legfőbb gondja, hogy házassági kötelékétől megszabaduljon s Rudolfba vetette minden reményét. Az 1598-iki erdélyi országgyűlés aztán már a befejezett tényekkel foglalkozott és a Rudolf és Báthory között létrejött szerződést vita nélkük elfogadta. Erdély újra a Habsburgok uralma alá jutott s Rudolf sietett Mátyás főherceget kormányzóvá kinevezni. De Báthory Zsigmond nem azért volt egész életében ingatag és változékony, hogy éppen most a jellemerő szilárdságával imponáljon.

Elbúcsúzott ugyan Erdély rendeitől, de már néhány hónap mulva abban a hiszemben, hogy felesége azóta szintén elhagyta az országot, visszajött Kolozsvárra és nagybátyja, Bocskay István segítségével újból elfoglalta a fejedelmi széket. Hogy uralmát biztosítsa, a portával kezdett tárgyalni, de időközben mást gondolt és Bocskayt Prágába küldte a Rudolffal való tárgyalások vitelére. Ámde még ez sem volt elég az állhatatlan Báthory Zsigmondnak. Miközben Bocskay Prágában járt, Báthory ezalatt arra gondolt, hogy legjobb megoldása lesz a dolognak mégis az, hogyha ő lemond és rokonát, Báthory Endre bíbornokot választatja meg fejedelemnek. Az 1599-iki erdélyi országgyűlésen csakugyan ilyen irányban szólította fel a rendeket, akik engedtek óhajának és Báthory Endrét megválasztották. Ámde Báthory Endre megválasztását újabb bonyodalmak követték. Bocskay, aki Báthory István megbízásából Prágában járt, Rudolffal úgy egyezett meg, hogy kellő kárpótlás ellenében Erdélyt átadja Rudolfnak. Csakhogy a szerződést Báthory Endre megválasztatása miatt most nem lehetett végrehajtani. Rudolf tehát elhatározta, hogy fegyverrel fogja Erdélyt meghódítani s evégből már kereste is a szövetségeseket. Legcélszerűbbnek látszott Mihály román vajdát megnyernie aki Moldva birtokáért ekkor már viszályban állott Báthory Endrével, aki viszont a lengyelek támogatásával Moldvára akarta kiterjeszteni hatalmát.

Az új szövetség gyorsan létrejött Mihály vajda és Rudolf között s a román vajda rövid idő mulva betört Erdélybe és Szebennél, Schellenberg közelében úgy megverte az erdélyi sereget, hogy Báthory Endre fejedelem is megfutott. Moldvába akart menekülni, de a székelyek, akik nem szerették és uralkodásával nem voltak megelégedve, elfogták s egy Ördög Balázs nevű székely vitéz agyonverte.

Rudolf erdélyi politikája. - Báthory Zsigmond. - Az ellenreformáció.

A magyarországi események Báthory Zsigmond 1595-iki fényes győzelme óta kedvező fordulatot alig vettek. Rudolf mindinkább beletemetkezett rögeszméibe s a magyarok és protestánsok iránt érzett gyűlölete mindinkább elhatalmasodott lelkületén. A kórság annyira megviselte, hogy több ízben őrülési rohamok törtek ki rajta és kedélye még jobban elborult. Emellett környezete és tanácsa legönzőbb és leghitványabb emberekből állott, akik eltűrték ugyan szeszélyét, de ki is használták állapotát. A korrupció teljesen elhatalmasodott udvarában.

Tanácsosai, inasai és szeretői ragadtak magukhoz minden befolyást, melyet aszerint érvényesítettek, hogy mennyi haszon mutatkozott belőle az ő számukra. Rudolf uralkodása kezdetén sem mutatott jóindulatot a magyarok iránt, de később rögeszméjévé és mániájává vált a magyarok és a protestánsok iránt való bizalmatlansága. Hajlandónak mutatkozott a törökkel is békességet kötni, csakhogy a magyarok ellen támadhasson. Természetes ilyen körülmények között, még ha legvitézebb hadsereg állott volna a rendelkezésére, akkor sem kerülheti el azokat a kudarcokat, melyek fegyvereit érték. Miksa főherceget tette meg a török ellen küzdő királyi sereg főparancsnokává, ami azt eredményezte, hogy a török Eger várát és Mezőkeresztesnél a királyi sereget szétverte. Az 1597-iki év szintén elmult hadisiker nélkül s csupán 1598-ban ért el jelentősebb sikert Pálffy és Schwarzenberg Győr vára bevételével, melynek kapuit egy petárdával beszakították és a várat vérés viadal után elfoglalták. A királyi sereg ugyanekkor Tatát, Veszprémet és Palotát is visszafoglalta, de már Budát hasztalanul ostromolta, a török őrség mindannyiszor visszaverte a támadást. Miután Pálffy és Nádasdy, kik a Buda elleni ostrom vezetői voltak, itt nem boldogultak a törökkel, Székesfehérvár felmentésére sietnek, de célt nem tudnak elérni. Más helyen több kisebb várat elfoglaltak ugyan és a törökök szállítmányaiban tetemes kárt tettek, mindazonáltal elhatározó diadalt nem tudtak aratni. Pedig a török hadvezetés ebben az időben válságokkal küzdött, mert a kisázsiai lázadások a haderő nagy részét lekötötték.

Rudolfnak ezúttal alkalma lett volna a helyzet gyors kihasználásával a török hatalmát megtörni, de ahelyett, hogy minden erejének megfeszítésével a török sereg ellen állította volna hadseregét, azon jártatta elméjét, hogy mi módon lehetne a békét megkötni. A török kérdésnél sokkal fontosabbnak tartotta ő a magyar és a protestáns kérdést. Közben sokféle kellemetlenség érte Rudolfot a Mihály vajdával való szövetsége folytán. Nem sikerült Rudolfnak erdélyi politikája sem, aminek Mihály román vajda volt az oka. Báthory Endre seregének szétverése után a küzdelem ugyanis nem hogy megszűnt volna, hanem helyenként néplázadás jellegével folyt tovább. Erdély ura Mihály vajda lett aki kiváló katonai és fejedelmi tehetséggel rendelkezett s a viszonyok helyes felismerése folytán meg tudta ítélni, hogy minő eljárást kell alkalmaznia az elégedetlen székelyek ellen. A székelyeknek ez időben sokféle sérelmeik voltak, melyek már korábbi időkről halmozódtak, de sem Báthory Zsigmond, sem Báthory Endre nem hozott orvoslást számukra. Pedig Báthory Zsigmond a havasföldi hadjáratban nagyon is igénybe vette támogatásukat s kárpótlásul különféle kedvezményeket ígért akkor nekik. Csakhogy ígéretét nem váltotta be. Sőt a nemesség letiporta őket és kényszerítette arra a sorsra, mely ellen folytonosan lázongtak. Báthory Zsigmond által való kijátszásuk és a nemességnek ellenük intézett támadásai arra kényszerítették aztán a székelyeket, hogy tömegesen vándoroljanak ki Románországba, ahol Mihály vajda szolgálatába állottak.

A Mihály által Erdélybe vezetett sereg igen nagy részében ilyen elégedetlen székelyekből állott, kik a legnagyobb gyűlölettel voltak eltelve nemcsak a Báthoryak, hanem a nemesség iránt is. Mihály vajda általuk győzött és az ő támogatásuk folytán lett Erdély urává. A Rudolffal való szövetség értelmében Mihály vajdának az volt a feladata, hogy Erdélyt Rudolf számára foglalja el, de mikor nagy sikereit tapasztalta, arra gondolt, hogy a maga számára szerzi meg. Akikkel könnyen nem boldogult, azokkal szemben a megfélemlítés politikáját alkalmazta. Katonáit, a székelyeket és románokat rászabadította nemességre, a városokra s szabad rablást engedett nekik A székelyek véres bosszút állottak most elnyomóikon. Egyfelől ők, másfelől a románok, majd az általuk együttesen fellázított jobbágyok irgalmatlanul dúlták, pusztították és rabolták a nemesek jószágait s közülük sokat megöltek. Mihály vajda biztosítani tudta ilyenformán Moldvában és Erdélyben is a hatalmat s úgy lépett fel, mint akinek joga van a fejedelemséghez. Rudolftól mindenekelőtt azt követelte, hogy ugyanolyan feltételek alatt bírhassa Erdélyt, mint Báthory Zsigmond, amibe az udvar természetesen nem egyezett bele, de ellene volt Mihály vajda tervének a nemesség is, mely csak a kedvező alkalmat várta, hogy vele és gyűlölt seregével leszámolhasson. Egy váratlan fordulat Mihály vajda nagyszerű álmait aztán egyszerre romba döntötte.

A lengyelek ugyanis fegyverre keltek és kiűzték csapatait Moldvából s ugyanekkor az erdélyi nemesség is fegyvert fogott s hogy felkelésének nagyobb sikere legyen, a Felvidéken állomásozó Básta György császári generálishoz fordult segítségért. Básta megragadta az alkalmat a román vajda megfékezésére s engedve a nemesség hívásának, erős haddal csakhamar megjelent Erdélyben. Az egyesült hadak ekkor megtámadták a vajda seregét és egy véres ütközetben hatalmas diadalt vettek rajta. A döntő csata Nagyenyed és Miriszló között ment végbe. Elkeseredett gyűlölettel harcolt mind a két fél s ezúttal a vereség Mihály vajdát érte, kinek közel tizenkétezer embere maradt halva a csatatéren. Serege maradványaival aztán Havasalföldre menekült. De otthon sem várt jobb sors Mihály vajdára. Báthory Zsigmond, mihelyt értesült a miriszlói csata eredményéről, hadait Romániába vezette Mihály ellen. A vajda szorultságában Bástához folyamodott. Biztosította őt Erdélyről való lemondásáról, ha segítséget kap s hogy ígéretének nagyobb legyen a nyomatéka, feleségét, fiát és, leányát kezesekül Erdélybe küldötte. De amíg a segélyt várta, Báthory egyik vezére, Székely Mózes és ennek társa, Zamojszky lengyel kancellár megtámadták s úgy megverték, hogy a vajda Erdélyen és Magyarországon keresztül Rudolfhoz menekült Prágába. Báthory Zsigmond újra megválasztása lett volna most a legközelebbi teendő, de a rendek, nehogy Básta haragját és Rudolf féltékenységét felkeltsék, egyelőre lemondottak erről.

Azt határozták, hogy Rudolfhoz küldöttséget menesztenek, hogy ez Miksa főherceg kormányzóvá tételét eszközölje ki, vagy pedig azt, hogy a rendek maguk választhassák fejedelmüket. A követség azonban nem tudott Rudolfnál célt érni. Először is hetek teltek el, míg a király színe elé járulhatott, másodszor pedig a kihallgatás során nem kapott határozott feleletet. Miksa főherceg szintén csüggedten fogadta a követséget s Rudolf mániákus állapota miatt nem határozhatta el magát semmire. A követség eredmény nélkül tért vissza Erdélybe, hol most Báthory Zsigmond megválasztásáról kezdtek tanácskozni, mert Básta kormányzása az egész lakosságra elviselhetetlenné vált. Básta egy ideig nyugodtan és békésen intézte az ügyek igazgatását, de az erdélyi főurak mozgolódásai erélyes fellépésre indították. Erélyessége azután olyan határtalanná lett, hogy valóságos rémuralmat teremtett Erdélyben. Jószágelkobzások, elfogatások, kivégzések napirenden voltak s hogy a nép se maradjon a sanyargatástól megkímélve, a zsoldos katonaság sáska módjára ellepte a vidéket és olyan rablást vitt végbe, ami a török hadjáratok pusztításait is jóval meghaladta. Ilyen körülmények között a rendek nem voltak hajlandók tovább tűrni Básta zsarnokságát s Báthory Zsigmondot az országba hívták és Bástát kikergették.

A mozgalom hírére Rudolf újból Mihály vajdát nevezte ki Erdély helytartójává és segítségül adta melléje húszezernyi császári sereggel Básta tábornokot, ki ellen Báthory Zsigmond és ennek vezére, Székely Mózes csakhamar megkezdték a hadjáratot. Nagy-Goroszlónál volt az ütközet. A császári sereg azonban ezúttal előnyben volt és Báthory csapatait gyorsan széjjelverte. Iszonyú napok következtek ezután ismét Erdélyre. A rémuralom legborzasztóbb napjai következtek a szerencsétlen országra. “A szegény tartományt - írja az egykori krónikás - oly inségre juttatta a katonák féktelensége és telhetetlen kincsszomja, hogy a szegény nép és nemesség egyaránt többet kénytelenített szenvedni tőlük, mint bármely vad ellenségtől. . . A nép előtt oly gyűlöletessé lett a németek uralma, hogy már csupán nevüket is iszonyattal hallá.” Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. A másik nem kevésbbé szomorú képet tár elénk. Básta irgalmatlan volt mindenkivel szemben. Azon ürügy alatt, hogy részesek voltak a Báthory-féle mozgalomban, százak és százak vagyonát koboztatta el s százak és százak életét oltotta ki. A városokra óriási sarcokat vetett s egyedül Beszterce háromszázezer ezüst forintot volt kénytelen fizetni a zsarolásra éhes tábornoknak. Természetesen az elégedetlenség az összes osztályok között egyre növekedett s lassanként már kezd megérlelődni az a gondolat nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben is, hogy nem a török az igazi ellensége a magyarnak, hanem az osztrák.

És ez a tudat olyan forradalmi szellemmel tölti el a lelkeket, hogy csak az alkalom kellő elérkezésére kellett várni, hogy az évtizedek óta gyülemlett elégedetlenség, keserűség, megaláztatás és méltánytalanság hatalmas tiltakozásban törjön ki. Mihály vajda és Básta között sem tartott sokáig a barátság. Az olasz generális féltékenységgel figyelte a vajda törekvéseit. Mikor Mihály vajda a székelyeket magához rendelte, Básta elhatározta, hogy elteszi őt láb alól. Azzal vádolta, hogy a székelyekkel lázadást akar kezdeni, hogy velük és török segítséggel a hatalmat magához ragadja. A vajdát orvul elfogatta és Tordán kivégeztette. Básta véres kormányától talán megszabadulhatott volna Erdély, ha támad egy olyan kiváló férfiú, kinek származása, neve és tehetsége alkalmas lett volna a küzdelem sikeres felvételére. Iyen kiváló embere azonban a szerencsétlen országnak nem volt. Be kellett tehát érnie a züllött lelkű, férfiatlan jellemű, eszelős Báthory Zsigmonddal, akire ismét rájött a hatalmi téboly s szerette volna mindenáron a fejedelmi széket elnyerni. Miután Goroszlónál vereséget szenvedett, most a törökkel kezdett szerencsét próbálni. Követeit Konstantinápolyba küldte, hol azok olyan szerencsével jártak, hogy a szultán nemcsak szövetségre lépett vele, hanem a temesvári basát is rögtön az ő támogatására utasította.

Báthory már 1601-ben sereggel jött Erdélybe s két kiváló vezérével, Székely Mózessel és Borbély Györggyel először is Kolozsvárt kezdte ostromolni. Többszöri sikertelen kísérlet után kénytelen volt az ostromot abbahagyni és a közelgő tél miatt téli szállásra Déva várába vonulni. Ámde Báthory Zsigmond nem azért volt megbízhatatlan jellemű, hogy elhatározása mellett kitartson. Déván jezsuitái befolyása alá került s egyszerre arra határozta el magát, hogy megint Rudolfnak a barátságát fogja keresni. A szultánnak és saját vezéreinek tudta nélkül követeket küldött Rudolfhoz, miután Bástával előzetesen fegyverszünetet kötött és követei által tudtára adatta Rudolfnak, hogy megfelelő kárpótlás ellenében hajlandó volna fejedelmi igényeiről lemondani. Rudolf örült Báthory ajánlatának s el is fogadta azt azzal az ígérettel, hogy kárpótlásul Lobkovitz várát ötvenezer forint évdíjjal adományozza számára. Mikor Székely Mózes és Borbély György értesültek Báthory nemtelen eljárásáról, egyszersmindenkorra lehetetlenné akarván őt tenni, elhatározták elfogatását és fogságba vetését. Báthory értesülve vezérei szándékáról, Básta oltalmához folyamodott és egy császári hadosztály fedezete alatt Erdélyt örökre elhagyta. Tizenkét év mulva aztán befejezte “nyavalyás” életét.

Lemondása után Básta mindenekelőtt Rudolf hűségére esküdtette a kolozsvári országgyűlésen a rendeket s mivel Székely Mózes és társai Rudolfot elismerni nem akarták, ellenük hadat vezetett s Gyulafehérvárott a felkelő sereget nemcsak megverte, hanem az országból is kiűzte. Most tehát megvolt a béke, de annál borzasztóbb volt a lakosság helyzete. A nép között az éhség kezdett pusztítani, az élelmicikkek árai hihetetlenül magasra nőttek, egy mérő gabonát huszonöt aranyon alig lehetett szerezni s egyelőre remény sem volt arra, hogy az állapotok rövid időn belül változzanak. Básta hadai jobban kizsarolták a föld népét, mint akár három sáskajárás tehette volna. Órák hosszat mehetett az utas bármelyik pontján Erdélynek, mindenütt leégett falvakat és éhségtől gyötrődő embereket látott. Kutya, macska, lóhús kedvelt ételeknek bizonyultak, de még ezeknél is szomorúbban jellemzi a nagy nyomort az a tény, hogy Nagyenyeden nyilvános emberhús-mészárszék volt, hol az emberhúst szabadon árulták. Maga Básta kénytelen volt jelentésében beismerni hogy a sok háború és “változás” egészen feldúlta, pusztává tette az országot. Csak egy ízben próbálta meg a nemesség az iga lerázását még egyszer, 1603-ban, mikor Székely Mózest fejedelemmé választotta, hogy Básta rémuralmától szabaduljon. Székely Mózes uralkodása azonban nem tartott sokáig. A nyár folyamán, hogy a székelyeket is a maga pártjára vonja, Brassó előtt ütött tábort. Egy éjszaka azonban Radul havasföldi vajda, kivel Székely Mózes szövetséget kötött, megszegvén a szövetséget, ráütött és a meglepett sereget szétverte. Ebben a csatában Székely Mózes is elesett.

Ezen esemény hírére Básta újból bevonult Erdélybe s rémuralmát még egyszer felújította. Miután egy csomó előkelő főúr jószágát elkoboztatta és egy csomó nemesember életét kioltotta, a maga elnöklete alatt megalakította az új kormányt, mely tíz, jobbára német eredetű tagból állott és a császári kamara utasítása szerint volt köteles az ország igazgatását vezetni. Erdély önállóságának teljes megszünését jelentette az új uralom, mely egészen Ausztria hűbérese gyanánt akart elbánni a fejedelemséggel. Sőt még annál is rosszabbul. Básta egyenesen ki akarta irtani a nemességet, hogy helyébe és jószágaiba német fegyvereseket ültessen. Nem rajta mult, hogy brutális terve kudarcot szenvedett. Ámde nem voltak jobbak a viszonyok Magyarországon sem. A háború a törökkel szakadatlanul folyt. Székesfehérvárt Mercoeuer herceg visszafoglalta ugyan, de Kanizsát Ferdinánd főherceg már nem tudta megtartani s egy év mulva Székesfehérvár is török kézbe jutott. Nevezetesebb hadivállalata volt Miksa főhercegnek, aki Buda visszavételét kísérelte meg, de sem akkor, sem 1603-ban célt érnie nem sikerült. A siker akadálya egyébként nemcsak a kedvezőtlen viszonyokban, hanem Rudolf szerencsétlen, sőt bátran mondhatni, kárhozatos politikájában találja magyarázatát. A hadjárat folytatására és Buda megvívására lett volna elég pénze Rudolfnak, csakhogy ő az állami vagyont felelőtlenül pocsékolta most is.

Jutott belőle bőven szeretőinek, inasainak, csepürágó és bűvész társainak, mert ezekre ment el a nép verejtékes adója, egyedül a hadjáratra, a katonák fizetésére nem jutott, ami azt eredményezte végül, hogy a török hadászatilag fölénybe került a császári sereggel szemben. Rudolf a törökkel való békét is azért sóvárogta, hogy bolond hajlamainak szabad folyást engedhessen és megkezdhesse a “reformokat” Magyarországon. Hogy minő reformokra gondolt, nemsokára meglátjuk, de hogy milyen embernek az agyából támadtak ezek a reformok, arra nézve jellemző Mátyás főhercegnek testvéréhez, Albert főherceghez intézett levele, melyben Rudolf király állapotát vázolja. A levélnek ez a része így szól : “Meghitt, testvéries bizodalommal adom tudtára kedveltségednek, hogy a császár őfelsége egy idő óta mély búskomorságba esett. Idejét jobbára csüggetegségben, szepegésben és olyan gondolatok között tölti, mintha őt megölni vagy a kormánytól elmozdítani szándékoznának. Ily gyanuból kifolyólag űzte el az udvartól két legidősebb és meghittebb titkos tanácsosát. Hajígál és dobál maga körül, nyugton sem enni, sem aludni nem tud, önmaga is megbűvöltnek tartja magát s időnként annyira erőt vesz rajta az elcsüggedés és szepegés, hogy nyavalyatöréstől kell tartani. “ Ilyen állapotban volt az ország királya akkor, mikor a legfontosabb állami kérdések vártak megoldásra.

A nemzet közvéleményében pedig napról-napra nagyobb erővel kezd kialakulni az ellenszenv Rudolf irányában. Az 1602-iki országgyűlésnek ismét az lett volna a feladata, hogy a felgyülemlett sérelmeket orvosolja. De ismét csak az lett az eredmény, mint előbb. A rendek megszavazták a hadisegélyt és elmondták panaszaikat. Ezúttal a panaszok sokkal keservesebbek, mint az előbbi években. Nemcsak közjogi sérelmekről van szó, hanem egy nagy veszedelem elhárításáról, melynek okozója a császári katonaság. Törökdúlásnál és minden istencsapásnál nagyobb átok gyanánt zúdult immár a szerencsétlen magyar nemzet nyakába a zsoldos sereg garázdálkodása. Miután ebben az időben a rendes és állandó hadsereg a magyar-osztrák hadászatban ismeretlen fogalom, a török ellen kiállított császári sereg zöme bérért, vagyis napi zsoldért hadakozó kalandorokból toborzódott. Rudolfnak azonban ezer gondja is nagyobb volt annál, hogy katonáit pontosan fizesse vagy ha fizette is olykor, a főtisztek ellopták a legénység illetékét, úgyhogy a katonák mintegy utalva voltak arra, hogy harácsolásból kárpótolják magukat elmaradó illetményeikért. El lehet képzelni, hogy mit jelentett aztán a falvakban és városokban egy-egy ilyen durva, vad és minden emberi érzésből kivetkőzött állati lelkű csordának a megjelenése. Nem volt ezek előtt semmi szent. Loptak, raboltak, pusztítottak irgalom nélkül s olykor puszta kedvtelésből öldökölték a népet.

Az országgyűlés memoranduma megható szavakkal írja le azokat a veszedelmeket, melyeket a védtelen népnek és nemeseknek ezen állati csordától tűrniök kellett. Nők megbecstelenítése, templomok feltörése, sírok felásása még nem is tartoztak a legnagyobb bűntettek közé. Tettek ők különbeket is. Rátörtek például éjnek idején egy-egy falura s mután mindenéből kifosztották, végül mégis felgyujtották. A bajok orvoslása helyett azonban egy kényelmesebb megoldási módszert választott Rudolf, ami ismét rávall az ő egyéniségére és lelkületére. Az országgyűlés panaszkodó felirataira német tanácsosai által így válaszolt : “A magyarok csak szokásból panaszkodnak, hogy kevesebb adót kelljen fizetniök.” Rudolfnak eszeágában sem volt a nemzet bajait orvosolni. Mikor látta, hogy Erdélyben a Básta-féle kényuralmi rendszer milyen kitünően bevált, arra gondolt, hogy ezt a kitünő rendszert Magyarországon is alkamazni fogja. Mindenre kapható tanácsosai, inasai, cselédei és tányérnyalói voltak elegen, amiatt nem kellett aggódnia, hogy nem lesznek rendszerének támogató oszlopai. És ott volt végül Belgiojoso generális, a magyarországi Básta. Rudolfnak ez a módszere azza kezdődött, hogy egymásután índíttatta meg a felségárulási pöröket az ország gazdagabb főnemesei ellen. Aki gazdag volt, az már elég ok volt arra, hogy felségsértési pörbe keverjék és vagyonától megfosszák.

A legfurfangosabb és legképtelenebb címeken fogták perbe az embereket s a főpapság, mely ekkor egyházmegyéjének nagy részét elvesztette, hűségesen odaállt Rudolf mellé és segített neki az újfajta vagyonszerzésben, mely a saját erszényét is bőven meghízlalta. Az egykorú főpapok közül különösen Szuhay István egri püspökről emlékezik meg a történelem, mint aki a legelvetemedettebb eszközöktől sem riadt vissza, csakhogy jövedelmét gyarapítsa és a gazdagabb birtokosokat vagyonuktól megfossza. Szuhay a papi hivatását a csaló, szédelgő, vagyonrabló kalandor szerepével szépen összeegyeztette. Mennydörgő hangon tudott szavalni, ha kellett, a legszebb keresztényi erényekről, a jámborságról, alázatosságról, a világi dolgok megvetéséről, az emberszeretetről, de ugyanakkor a legnagyobb lelki nyugalommal hamisította az okiratokat, csinálta a feljelentéseket. Gonoszabb és feketelelkűbb ember kevés élt az egyház ezen jámbor szolgájánál a tizenhatodik században. De hasonló nem egy, tíz, húsz, száz állott Rudolf szolgálatában, kikkel a kényes ízlésű császár elvégeztette azt a pribéki munkát, melytől ő maga egyébként kissé irtózott. Igy került aztán pörbe Illésházy István, a későbbi nádor, kinek az volt a legnagyobb vétke, hogy nagyon gazdag ember volt. Roppant birtokai több vármegyén húzódtak végig. Ezért akarták őt mindenáron bemártani.

Illésházy próbálta igazolni magát, majd tiltakozott és ráfogásoknak minősítette a vádpontokat, de mit használt mindez olyanokkal szemben, kik az okirathamisításban éppoly jártasságot tanusítottak, mint a hamis eskü letételében. Ha Illésházy állított öt tanut a maga igaza mellett, Szuhay uramék állítottak huszat egyszerre. Nekik volt mindig a raktárukon hamis oklevél, hamis tanu, csak válogatni kellett belőlük. Az ítélet ilyenformán meghozatott, még pedig a király parancsára Istvánffy Miklós történetíró által. Maga Istvánffy beismeri, hogy koholt vádak alapján ítélte el Illésházyt fej és jószágvesztésre, melynek első részét Illésházy Lengyelországba való menekülése folytán nem lehetett végrehajtani, de ott volt a hatalmas birtok. Ugy felprédálták ezt, mintha egyenesen a szédelgők jutalmazására alapították volna. Illésházy és az utána következő urak jószágainak elkobzása intő példa volt a vagyonosokra, hogy vigyázzanak, mert a legkisebb engedetlenség esetén velük szemben is alkalmazni fogják ezen hatásos rendszabályokat. A példák nem is maradtak hatás nélkül, úgyhogy a rendek egy része még az országgyűlésen sem mert megjelenni, nehogy okot szolgáltasson vagyona elvételére. Ott volt aztán a katonaság nem kevésbbé harácsoló hajlamú vezérek parancsnoksága alatt. Az erdélyi rémuralom hőse Básta György volt, Magyarországon pedig az ő lelki mását Belgiojoso Barbarino Jánosnak hívták. Az utóbbi Felső-Magyarország főkapitánya volt s ezt a környéket rettegtette rablásaival.

Korán észrevette, hogy a politikai és vallási ellentétekből táplálkozó zavarok, mozgalmak mennyire alkalmasak a szerencse megragadására. Élelmes ember lévén, nemcsak üstökén ragadta a szerencsét, hanem az egész üstököt tövestül kitépte. Egyike lett a leggazdagabb embereknek. Saját szavai ezek, melyekkel a maga kedvező helyzetét jellemezte : “Ez jó idő a meggazdagodásra - mondotta - ne pihenjünk hát tovább.” Mindenki az ő példáját követte. Senki sem pihent. Ennyi buzgalmat és ilyen emberfeletti fáradtságot katonák, spiclik talán még sohasem fejtettek ki, mint most, mikor szabadjára volt engedve a vásár. A rendek alig mertek szót emelni a visszaélések ellen, mert hiszen tudták nagyon jól, hogy a játéknak még csak a kezdetén vannak. Rudolf nem kevesebbet akart, mint az egész nemesség kiirtását. Tanácsosai már előre hirdették : “Valamennyi magyar van, mind kiirtjuk őket, mert annakelőtte is németeké volt Magyarország.” Mátyás főherceg személyében összpontosult leginkább a rendek bizalma s ez a bizalomnyilvánítás elég ok volt arra, hogy Rudolf az 1603-iki országgyűlés megnyitására Mátyás helyett Miksa főherceget küldje. A rendek elég korán észrevették, hogy az országgyűlés nem a sérelmek orvoslása érdekében hivatott össze, hanem az adók megajánlásáért. Nem ellenkeztek, de Náprágyi Döme püspök vezetése alatt egy küldöttséget indítottak Rudolfhoz, hogy az ország sérelmeit vele közöljék és azok orvoslására tőle segítséget kérjenek.

Az országgyűlés emlékiratában, amely a már ismertetett sérelmeket tartalmazta, “Isten irgalmára” kérték a rendek a királyt az alkotmány helyreállítására és a sérelmek orvoslására. Jó helyre fordultak. Éppen Rudolf törődött sokat a magyar alkotmánnyal ! ? A küldöttség eredmény nélkül jött vissza Prágából s a nemzet tovább várta, hogy mikor unja meg a király a bűvös tükrökbe való pillantást, melyekből esetleg a nemzet számára is meglát valami jót. Végre megjött a király leirata az országgyűlés felterjesztésére. A leirat tartalma az volt, hogy a király meg fogja vizsgáltatni a katonaság visszaéléseire vonatkozó panaszokat, ámbár tudni kell, hogy hadjáratok idején az ilyen visszaélések kikerülhetetlenek. De különben is adjanak be részletes panaszokat a rendek a visszaélésekről. A rablásokról, a pörbefogásokról, jószágkobzásokról, az alkotmány mellőzéséről, a király húsz esztendei távollétéről egyetlen szó sem volt a leiratban. A rendek felírtak még egyszer a királyhoz és ez a felirat burkoltan már jelenti azt a forrongást, mely nem is olyan soká hatalmas tiltakozásoknak lesz előidézője. A nemzet és az uralkodó között egyre feszültebbé vált a viszony, úgyhogy éppen csak újabb sérelmek kellettek, hogy az izgalom, elkeseredés a tetőpontra hágjon.

Az újabb sérelmeket Szuhay István egri, most kassai püspök tanácsára követte el Rudolf a nemzet ellen, melynek nagy része ekkor tudvalevőleg protestáns volt. Rudolf császár 1603-ban ugyanis rendeletet adott ki, melyben Kassa város előljáróságának meghagyta, hogy az evangélikusok tulajdonában levő és közel ötven éve evangélikus egyházi célokra szolgáló templomot ellenkezés nélkül adja át az Egerből Kassára menekült katholikus káptalannak. Mivel tartani lehetett attól, hogy az evangélikusok nem fognak a rendeletnek engedelmeskedni, Belgiojoso generális parancsot kapott, hogy a királyi rendeletnek karhatalom alkalmazásával is szerezzen érvényt. A városi tanács természetesen tiltakozott a rendelet ellen és vonakodott a templomot átadni. Belgiojoso generális ekkor erőszakhoz nyúlt. Kassa piacán felállította katonáit s a katonaság másik csoportjával a templom elé vonult. Majd bement embereivel a templomba, itt felolvasta az uralkodó rendeletét s annak utasítása szerint a templomot hivatalosan lefoglalta és átadta az egri káptalannak. A templom elfoglalásával azonban nem elégedett meg, hanem azokat az egyházi birtokokat is lefoglalta, melyek huszonnyolc faluban alkották az evangélikusok javait. Ennek megtörténte után végül az evangélikus egyház lelkészeit kiűzte a városból. A karhatalomnak Kassa polgársága sem tudott ellenállani, de a templom elfoglalása után egyszerre szétröpült az országban a durva merénylet híre.

Fokozták az izgalmat Belgiojoso szemérmetlen sértései, melyekkel a városi tanácsot, az evangélikus egyházat és a kassai polgárságot illette. A forradalom kitörése már csak rövid idők kérdése lehetett. Kassa városa bepanaszolta Rudolfnál Belgiojosót, de a panasznak semmi foganatja nem lett. A követek elégtétel nélkül tértek vissza, de már abban a tudatban, hogy a Kassa városában végbement merénylet egy tervszerűen előkészített és országos jellegű hatalmi akciónak első mozzanata, melyre újabbak és újabbak fognak következni. Rudolf céljai nyilvánvalókká lettek. A bűvös tükrök és az udvari cselédhad megsúgták a tébolyodott elméjű uralkodónak, hogy mi az ő igazi teendője a protestantizmus és a magyarság kiirtása úgy Erdélyben, mint Magyarországon. A kassai eset csak a kezdetet jelentette, az ellenreformáció harci indulóját, melynek folytatására már eleve megtettek az udvarnál és a katholikus főpapság körében minden előkészületet. Ezen időkről érdekesen és tanulságosan írja az egykori katholikus püspök-történetíró, Horváth Mihály : “A kényuralom és ellenreformáció, valamint egyidőben tűnnek fel történelmünk mezején, úgy együtt is lőnek ikerforrásává azon forrongásoknak és lázadásoknak, melyeknek szomorú jelenetei egy hosszú századon át, a török elleni harcokkal párhuzamosan s velük gyakran egybeszövődve, annyi nyomort, annyi szenvedést árasztottak nemzetünkre, de a vallási és polgári szabadságot végre mégis megmentették.”

A kassai izgalmak hatása még nagyon is elevenen élt, mikor Rudolf 1604 február 3-án Mátyás főherceg közbenjöttével megnyitotta a pozsonyi országgyűlést. Természetesen mi mást lehetett volna az uralkodó szempontjából nézve ennek az országgyűlésnek a feladata, mint az adó és hadisegély megszavazása. A rendek megszavazták mind a két előterjesztést, csakhogy ezúttal nem ment olyan símán a dolog, mint eddig. Ugynevezett viharos ülései voltak napról-napra most a magyar diétának. Kezdetben a rendek tárgyalni sem akartak addig, míg a vallásszabadságra nézve újabb megnyugtatást nem kapnak Ami sérelem bántotta a nemzetet I. Ferdinánd óta s ami újabb sérelem felmerült Rudolf kormányzata alatt, mind napirendre került s a legizgatottabb kifakadásokat keltette. Mátyás főherceg próbálta csillapítani a rendeket, de, ezek ingerülten belekiáltottak a vitába : “Előbb intézze el a király a gravaminákat !” Mátyás főherceg ismételten biztosította a rendeket, hogy összes sérelmeiket a király elé fogja terjeszteni és iparkodni fog befolyásával oda hatni, hogy azok kedvező elintézést nyerjenek. De ez az ígéret is csak pillanatnyilag hatott, különösen akkor, mikor tapasztalták, hogy felterjesztéseikre egyre késik a király válasza.

Sőt értesülve arról, hogy ez a válasz nem az ő kívánságaik értelmében fog hangzani, mielőtt szétoszoltak volna, megjelentek a helyettes nádor Istvánffy Miklós előtt és a következő nyilatkozatot tették : “Ha bárminő rendelet bocsáttatnék ki, mely vallásunk szabad gyakorlását sértené, annak eleve is ellenmondunk, jogossága ellen óvást emelünk s ha emiatt a béke megzavartatnék, annak okai nem mi leszünk.” Ez a tiltakozó nyilatkozat a forradalmi ellenállás nyilt bejelentése arra az esetre, ha a király eddigi valláspolitikáját nem volna hajlandó megváltoztatni. Tekintve, hogy a rendek nagy része protestáns volt, a nyilatkozat súlyát ez a körülmény még csak fokozta. Rudolf és tanácsosai most úgy gondolkodtak, hogyha szépszerével nem lehet bírni a magyarokkal, majd rájuk küldik Bástát és Belgiojosót, a két szakembert, akik legjobban értenek hozzá, hogy miként kell az ilyen rebellisekkel elbánni. Rudolf az országgyűlés által felterjesztett huszonegy törvénycikket megerősítette, de úgy, hogy egy huszonkettediket csatolt hozzá, a történelmi nevezetességű huszonkettedik artikulust, melyre Mátyás főherceg is befolyásolta. Ez a törvénycikk valóságos megcsúfolása volt az alkotmányos elveknek. Önkényesen toldotta oda Rudolf a huszonegy cikkelyből álló törvényszakasz után, anélkül, hogy az országgyűléstől vagy bárkitől is erre előzetes felhatalmazást kért vagy kapott volna.

A huszonkettedik artikulussal egyszerre lehetetlenné akarta tenni a protestánsok érvényesülését és a protestantizmus védelmét, ennélfogva ezen törvénycikkely kijelentette, hogy a vallásüggyel való foglalkozást örökre megtiltja az országgyűlésnek, azok pedig, akik mégis megszegnék e törvényt, az elődei által a lázítókra előírt büntetések szerint sújtassanak. A kassai templomfoglalás óta a huszonkettedik artikulus kavarta fel legerősebben a szenvedélyeket az országban. Mindenekelőtt a felsőmagyarországi vármegyék foglalkoztak az esettel és óvásuk ünnepélyes nyilvánítása mellett a törvényt, mint hamisat, visszautasították. Példájukat más vármegyék is követték, de a tiltakozások éppenúgy, mint a panaszok, hatástalanok maradtak. Rudolf és a klérus a megkezdett úton haladtak előre. A kassai eset nemsokára megismétlődött Lőcsén is. A kalocsai érsek, Pethe Márton, aki egyszemélyben királyi helytartó is volt, megjelent Lőcsén s a protestánsokat templomuk átadására szólította fel. A lőcsei polgárság azonban fegyvert ragadott és két ízben elűzte az érseket, aki végre is meghátrált s kedvezőbb időre hagyta a rendelet foganatosítását. A forrongás eközben országszerte mind nagyobb arányokat öltött. Rudolf végzetes politikája olyan végletekbe kergette a nemzetet, minőt csak a legnagyobb elkeseredés szokott kiváltani az emberekből. Ezideig a magyarságot a Habsburgokkal politikai és érzelmi közösségbe kapcsolta az a tudat, hogy a közös ellenség, a török ellen egymásra vannak utalva. Rudolf durván és erőszakosan széttépte ezt a kapcsolatot.

A tizenhatodik század alkonyán a nemzet tisztában volt már vele, hogy igazi ellenségét nem a törökben, hanem a Habsburgokban kell keresnie. Ez a felismerés érzelmi világának és politikai hitének hatalmas megrendülését idézte fel, de bármennyire kiábrándító is volt ez a belátás, a maga erejébe és jövőjébe vetett hitét nem tudta kiölni. Alkotmányos jogait nem engedte s még véres harcok árán is követelte jogainak tiszteletben tartását. A válság ezen zűrzavaros és feszült állapotában III. Mohamed szultán elhunyt s helyébe a kiskorú Ahmed lépett a trónra, akinek a környezete szükségesnek látta a béke ügyében Rudolfnál lépéseket tenni. Meg is kezdődtek a tárgyalások, de nem sok eredménnyel, mert mindegyik fél olyan követelésekkel állott elő, miket a másik nem teljesíthetett. Mohamed nagyvezér ennélfogva hetvenezer főnyi seregével Magyarország ellen indult és Rákosra érve tábort ütött. Győzelme aránylag könnyű volt. Pest és Hatvan úgyszólván küzdelem nélkül jutottak hatalmába, úgyhogy seregét most Esztergom megszállására vezethette. Csakhogy mire odaért, megérkezett Básta György is Erdélyből az erdélyi császári sereggel és Párkány előtt ütött tábort. A csatározások egyideig mindkét részről kisebb-nagyobb szerencsével folytak, de elhatározó diadalt egyik sem tudott a másik fölött aratni. Ez a félsiker Mohamed nagyvezért csapatai visszavonására és a hadjárat befejezésére indította.

Még csak a török háború hiányzott, hogy a nemzet életét zavaró ellentétek és elégedetlenségek még jobban fokozódjanak. A török hódoltság itt-ott kisebbedett ugyan, jelentéktelen területekkel és jelentéktelen várakkal, de a főerősségek, mint Buda, Székesfejérvár, Eger, Kanizsa és más várak, valamint az ország nagy része megmaradt a szultán birtokában. Ellenben Magyarország és Erdély teljesen feldúlva, kifosztva és végig sanyargatva úgy állottak, mint valami temető és ráadásul még a katonai zsarnokság igáját is nyögték. Rosszabb a helyzet valóban már nem lehetett s mindezekhez járult még nemzeti csapásként Rudolf valláspolitikája, mely a katholicizmus védelmének ürügye alatt voltaképpen a magyarság ellen tervezett irtóhadjárat akart lenni. Ennél a pontnál azonban az ellentétek olyan élesen kerültek szembe egymással, hogy a megoldást egyedül a fegyverek ereje dönthette el. Rudolf eddigi huszonnyok éves uralkodásának tényleges eredménye ebben csúcsosodik ki. Forradalomba kergette az országot s a katholikus főpapság és néhány főúr kivételével az egész nemzetet maga ellen sorakoztatta.

A nemzeti ellenállás korszaka. - Bocskay István.

Rudolf huszonnyolc éves uralma az alkotmánysértések hosszú láncolatát jelentette.

A magyarság már rég belátta, hogy sérelmeivel hiába fordul az udvarhoz, elégtételt onnan sohasem kaphat, mert a király szíve el volt zárva minden olyan intézkedés elől, ami a magyarság javát szolgálhatta. A töméntelen visszaélés, a katonaság garázdálkodásai, a nemesek pörbefogatása, a jószágok elkobzása és végül a huszonkettedik artikulus betetőzték aztán az elégedetlenséget. Miután szép szerével nem tudtak Rudolffal boldogulni, a fegyver kényszerével akarták őt esküje betartására kényszeríteni. A felkelésre a tulajdonképpeni okot a huszonkettedik artikulus adta meg, melyet Rudolf a zsarnok önkényével iktatott bele a törvénykönyvbe. Ez ellen az artikulus ellen indult meg az országos tiltakozás és ez az artikulus szolgált okául annak az értekezletnek, melyet a felvidéki megyék nemessége Homonnay Bálint elnöklete alatt Gálszécsen megtartott. Az értekezlet megállapítván a huszonkettedik artikulus törvénytelen voltát, abban állapodott meg, hogy az adót és a hadisegélyt mindaddig nem juttatja az állampénztárba, míg ez az artikulus a törvénykönyvből ki nem törültetik s amíg a protestánsok vallásszabadsága törvényes biztosítékban nem részesül. Határozatukról értesítették Belgiojosót, az pedig az udvart, honnan gyorsan megjött a rendelet : “Meg kell törni a renitenseket, az adót és a hadisegélyt pedig karhatalommal is be kell szedni !” Belgiojoso kapott az alkalmon. Nagy harácsoló tervei voltak megint, hiszen ez az idő még az előbbieknél is alkalmasabbnak látszott a gyors meggazdagodásra. Ő gazdag volt már most is, de mikor olyan könnyen lehetett a vagyont szerezni.

Az ő kapzsi lelkét nem engedte ki hatalmából a pénzvágy ördöge. Első teendője volt hadának kiállítása és felszerelése. Evégből Rakamazon katonafogadást, vagy ahogyan akkor nevezték, “zsoldot” hirdetett, ami azt jelentette, hogy arra való harcosok megfelelő zsold és nyereség ellenében a királyi sereg szolgálatába felvétetnek. Belgiojoso különösen a harcias hajdukra vetette ki hálóját. Ez a kétségtelenül igen vitéz, vakmerő és bátor nép, ha kellően volt fegyelmezve, a hadsereg legértékesebb elemét alkotta. De az is tény, hogy a hajduk a harácsolásoknál a töröknél is veszedelmesebbek voltak. A folytonos kóbor élet, bizonytalanság és harc vaddá és kegyetlenné tette őket s jaj volt annak a községnek vagy városnak, mely zsákmányul az ő kezeik közé jutott. Belgiojoso ismerte féktelen szilajságukat s azt a pokoli tervet eszelte ki, hogy zsoldot hirdetvén számukra, velük fogja a felkelést leverni. Fennhéjázva hirdette : “Csak a hajduknak adjunk zsoldot. Apjukat, anyjukat is levágattathatjuk velük, ha a zsold mellett még szabad nyereséget is adunk nekik.” A hajduk nagy számmal gyülekeztek Belgiojoso táborába, de amíg ez történt, másfelől egy nevezetes mozgalom szerveződött párhuzamosan Belgiojoso készülődéseivel. Ennek a mozgalomnak lelke, éltetője és főerőssége Bocskay István volt. Bocskay nevét már ismerjük az erdélyi fejedelemség küzdelmeiből.

Báthory Zsigmond alatt tűnt fel először Erdélyben és Báthory uralkodása alatt szerezte meg vezéri és diplomáciai képességeit. A havasalföldi hadjáratban ő verte meg a törököt, majd számos más ütközetben aratott diadalt s a hadjárat végeztével, mint Báthory Zsigmond diplomatája ő vezette a prágai udvarnál Rudolffal a tárgyalásokat. Zsigmond lemondása után Báthory Endre, az új fejedelem száműzte Bocskayt ama gyanu alatt hogy öccse, Báthory Boldizsár halálának ő volt az értelmi szerzője. Emiatt Bocskay jószágait is elveszítette és Prágában húzódott meg, várva a kedvező alkalmat, míg hazájába visszatérhet. Az alkalom nemsokára meg is jött Báthory Endre halálával. Rudolf ekkor visszaadta jószágait és Bocskay Nagyvárad-Debrecen között fekvő uradalmába vonult vissza s távol tartotta magát az erdélyi mozgalmaktól. Bocskay Rudolf hívének mutatta magát és az erdélyiek gúnyolódva hirdették róla, hogy “német a lelke.” De ez csak addig tartott, amíg a kapzsi és pénzéhes Belgiojoso nem vetette ki reá is a hálóját. Az okot erre Bocskaynak bizonyos levelei szolgáltatták. Bocskay ugyanis levelezésben állott Bethlen Gáborral, aki a Székely-féle felkelés óta a temesvári basánál tartózkodott s aki az erdélyi fejedelemség megszerzésére ösztönözte. Bethlen Gábor, úgy látszik korainak tartotta magára nézve még a dolgot, azért Bocskayval lépett összeköttetésbe s őt buzdította a fejedelemség megszerzésére.

Valószínű, hogy Bocskay engedett a felhívásnak, mert Mohamed nagyvezér már 1604 őszén felhívta az erdélyieket, hogy álljanak Bocskay zászlói alá, mint aki a szultán bizalmát is bírja. Valamivel előbb történt az is, hogy Rudolf Básta Györgyöt Esztergom védelmére Erdélyből Magyarországba rendelte. Bethlen Gábor s a temesvári basa ezt az alkalmat akarták megragadni Erdély visszafoglalására és Bocskay fejedelemmé való tételére. Nagy titokban folytak az előkészületek s nagyjában már megvoltak állapodva a főbb tennivalókra nézve. Lippa megvételét tekintették első feladatuknak s ennek sikere után a kevés védelemmel maradt Erdély megszállását tervezték. Ezt a tervet azonban valaki elárulta, úgyhogy a Rudolf pártján levő Rákóczi Lajos és gróf Dampierre Henrik kapitányok éppen a kellő időben értesültek Bethlen Gábor és a temesvári basa szándékáról. Mikor aztán ezek Lippa megvételére indultak volna, éjszaka folyamán hirtelen rájuk ütöttek s a török had szétverése után a tábort elfoglalták. A podgyászok között megtalálták Bocskaynak Bethlen Gáborhoz írott leveleit, melyeket azonnal Belgiojosóhoz küldöttek, ki éppen ekkor hirdette ki a zsoldot a hajduk számára. De szinte ebben az időben a nagyváradi császári kapitány is értesülést szerzett Bocskay terveiről, úgyhogy most egyszerre nyilvánossá lett az a titkos szándék, melyet Bocskay magában forgatott.

Belgiojoso rögtön megidézte Rakamazra s már előre örült annak a gazdag zsákmánynak, mely Bocskay jószágainak elkoboztatásával őt gyarapítani fogja. A dolog azonban másként történt. Bocskayt Bethlen Gábor időközben értesítette az elfogott levelek sorsáról, tisztában volt tehát vele Bocskay, hogy Belgiojosónak személyét illetőleg micsoda szándékai vannak. Az idézésre nemcsak hogy nem jelent meg, hanem nyiltan kitűzte, a felkelés zászlaját. Mindenekelőtt megkezdte hadseregének szervezését. Megnyerte a legügyesebb hajdukapitányok támogatását s ezek által a hajdukat toboroztatta zászlói alá. Tudatta velük, hogy ő az alkotmány és a vallásszabadság érdekében fog fegyvert s annak a vallásnak akarja törvényes érvényét biztosítani, melyet a hajduk is követnek, a protestánsét. A seregszervezés gyorsan haladt, úgyhogy mikor Belgiojoso megindította Bocskay ellen hadait, a felkelők már teljes harci készültségben várták a császári sereget. De jóval fontosabb volt ennél a császári seregben levő hajduk magatartása, kiket kapitányaik rávettek, hogy adott jelre váljanak majd ki a seregből és verjék szét a németeket. Igy is történt. Belgiojoso nagy sereget küldött Bocskay kereki vára ellen. Már úgy volt, hogy Pecz tábornok a maga hadát egyesíteni fogja Belgiojoso táborával, ámde az éj folyamán a hajduk Álmosd környékén megrohanták Pecz táborát és teljesen szétverték. Sőt magát Pecz tábornokot is elfogták. Az álmosdi győzelemnek igen nagy hatása lett.

A császári sereg megfutott és futva iparkodott menedéket találni, de a felkelés már annyira elterjedt, hogy az egész felvidéken ellenséges csapatokkal találta szemben magát. Az udvar követek útján próbálta Bocskayt megpuhítani, de nem sikerült. A rendek Szerencsen a nemzeti és vallási szabadság megbeszélése végett országgyűlést tartottak s Bocskayt nemcsak Erdély, hanem Magyarország fejedelmévé választották s ugyanekkor törvényhozásilag kihirdették a katholikusok és protestánsok vallási egyenjogúságát és e vallások szabad gyakorlatát. Bocskay rövid ideig uralkodott, de nagy eredményei voltak a hatalmas fejedelem rövid ideig való uralkodásának. Magyarok Mózese - ezzel a megtisztelő elnevezéssel illetik őt a tizenhetedik századeleji krónikások, mert a nemzet köztudatában a legszenvedélyesebb harcok idején is elevenen élt az ő fellépése fontosságának tudata. A Bocskay korabeli politikai és társadalmi állapotok Magyarországon annak a rendkívüli válságnak eredményei, melyek a mohácsi veszedelemmel szakadtak a nemzetre. A nagy vereség után a királyválasztás körül való harcok kötötték le a nemzeti erőket és a magyar föld ádáz tusák színterévé alakult. Ugyanez a harcos szellem a kor kultúrális életét is hatalmas csaták színhelyévé avatja. A protestantizmussal új vallási eszmék vonulnak be a korszak szellemi világába és az új eszmék forradalmi természete mindenütt provokálja a katholicizmussal való harcot.

Itt is, ott is hadak indulása, fegyverek zaja és kardok csattogása tölti be a levegőt. Bocskay fellépése idejében a rettentő állapotok képét az ország minden része egyformán mutatta. Nagy területen fekvő községek lakatlanul, kirabolva, felégetve húzódtak tova, a szegénylegényeknek egész tömege fosztogatja a véginségig sanyargatott népet és a török meg a német hadak garázdálkodásai tetézik a bajokat. Mikor Rudolf király az addig császárhűségben álló Bocskaynak visszaadta a birtokait, a pusztulás olyan siralmait látta Bocskay mindenütt az országban, hogy az egyenesen megrendítő volt. Midőn aztán Belgiojoso generális hadat vezetett Bocskay birtokaira amaz ürügy alatt, hogy átpártolt a császár ellenségeihez, megkezdődött a hatalmas mozgalom, amely Bocskay vezérlete alatt nemzeti felkeléssé lett. Most már volt iránya, célja és alapja a felkelésnek, mert az erdélyi magyarságon kívül a protestánsok, a hajduk és a nép kóbor csapatai is lassankint Bocskay zászlaja alá gyűltek. Nehezen határozta el magát Bocskay a felkelés vezetésére, de mikor kitérnie a fegyveres ellenállás elől többé nem lehetett, élére állott az elégedetleneknek és megkezdte seregei szervezését. Hadvezéri ereje itt tűnt fel legjobban. Szilárd fellépésű, fegyelmezett csapatokat formált hajduiból s támadásait mindig azzal a taktikával hajtotta végre, hogy meglepetésszerűleg tört rá az osztrák hadsereg részeire.

Az álmosdi győzelem kezébe juttatta Felső-Magyarországot, a kassai győzelemmel pedig másodszor tette tönkre a német hadakat. Sikerei nagy örömet keltettek az országban. Erdély, a tiszamenti részek, a felső megyék meghódoltak már s most következett volna az Ausztriába való becsapás, hogy az osztrákot a saját területén is megverje. Három országgyűlés, a kassai, szerencsi és korponai vizsgálta meg az ország bajait a hadjárat tartama alatt és a korponai országgyűlésen történt a nemzet sérelmeinek pontokba való foglalása azzal a követeléssel, hogy vagy kielégítik azokat, vagy a nemzet fegyverrel fogja jogait biztosítani. A szerencsi országgyülés tanácskozásainak eredménye pedig az a latinnyelvű emlékirat volt, mely a külföld számára készült az ország romlása okainak az elősorolásával. Az udvart Bocskay sikerei megrémítették. Megkezdődtek már 1605 folyamán a tárgyalások, de eredmény nélkül maradtak, mert Rudolf visszautasította a békepontozatok legfontosabb részét. Az alkudozások azonban kikerülhetetlenek voltak s legkorábban Mátyás főherceg látta be a béke megkötésének a szükségét, mert Bocskay diadalmas előnyomulásával Ausztria hatalmi helyzete volt immár veszélyeztetve. Magyar részen a béke megkötését a nyomasztó pénzügyi viszonyok sürgették.

Nem volt ugyan kétséges többé Bocskay hadjáratának sikere, de a hadsereg további szervezése és fenntartása óriási összegeket igényeltek, minek előteremtésére a vagyoni erejében végképpen kimerült ország képtelen volt. Ujra kezdődtek tehát a békealkudozások. A Bocskay államférfiúi nagysága ezen diplomáciai tárgyalások folyamán mutatkozott újólag imponáló erejében. A nemzet sérelmeinek megszüntetését összekötötte a protestántizmus teljes elismertetésének és az országban a magyar származásúak minden téren való érvényesülésének kérdésével. A nádorispán-választás, a véghelyek magyar kézbe adása, a protestánsok egyenjogusítása, az idegen befolyás megszüntetése, a korona hazahozatala, közhivatalokban a magyarok érvényesülése, a jezsuiták kiutasítása, a népsanyargatás megakadályozása és Bocskay fejedelmi jogainak elismerése voltak a főbb pontjai a tárgyalásoknak, miknek teljesítését az osztrák diplomácia mindenféle akadályok feltorlaszolásával iparkodott lehetetlenné tenni. Meg is szakadtak egyelőre az alkudozások, de a tárgyalásokat kénytelen volt az udvar újra felvenni, mert a háttérben Bocskay fegyvereinek villogása fenyegette. Az újabb tárgyalások az osztrák diplomácia fokozottabb aknamunkájával és cselvetéseivel kezdődtek, mire Bocskay részéről a felelet mindig egy és ugyanaz volt : a hadjárat kiterjesztése az ausztriai tartományokba. Ez az erélyes és öntudatos politika tette lehetővé aztán a béke olyan megkötését, hogy abban a nemzeti szempontok az udvar minden kijátszási kísérlete ellenére is érvényesültek.

A bécsi béke, melyet 1606 június 23-án kötöttek meg, elismerte Bocskay fejedelmi jogait, a protestánsok szabad vallásgyakorlatát és a nemzet szuverén jogait minden belügyi kérdésben. A bécsi békével egyidejűleg jött létre Rudolf és a török szultán között a zsitvatoroki béke, melynek egyes pontjait a kiküldött békebiztosok Komárom közelében, a Zsitva torkolatánál alakított táborban tárgyalták meg. Ezen szerződés értelmében a szultán és Rudolf barátságos egyezségre lépnek egymással, minek elismeréséül a békét húsz évre megkötik. Mind a két uralkodó békésen bírja a maga területét, amit eddig megszerzett, de új várakat egyik sem építhet s csatákat viselnie egyik félnek sem áll jogában. Bocskay alig egy évvel élte túl az általa kezdett és befejezett harc eredményét. Magyarok Mózese - volt, mondták róla a krónikások és halála felett könnyezett az egész nemzet, melyet siralmas állapotokból vezetett át egy szebb világ küszöbére. Politikája és hadvezéri képessége diadalmaskodott a két évig tartó hadjárat minden nehézségén. Az ő politikájának alapelve abban a felismerésben vált nagy horderejűvé, hogy minden jog és minden követelés merő ábrándozás, míg e jogok követelése nem táplálkozik a nemzet erejének a forrásából. A jog igazolója az erő, az osztrák udvarral pedig más mód e jogok tiszteletben tartására sohasem lesz, mint az erő gyarapítása.

Ez a politikai vezérgondolat végigvonult a Bocskay-féle hadjáratok és diplomáciai tárgyalások minden tényében s e gondolat diadalra jutásában tetéződik Bocskay históriai jelentősége. Bocskay haláláról többféle verzió maradt fenn. Egyik szerint vízkórság okozta hálálát, másik szerint merénylet, majd lassan ölő méreg, mely pár hét alatt megölte. Mi igaz belőlük, nem lehet kideríteni. Az bizonyos, hogy Bocskay még életében Kátay Mihály nevű kancellárját gyanusította azzal, hogy őt megmérgezte s a hajduk Kátayt Kassa város piacán később ezen gyanu hatása alatt úgy összevagdalták, hogy feleségének darabokban kellett egyes tagjait összeszednie. Bocskay 1606 december 17-én már olyan rosszul érezte magát, hogy tollba mondotta végrendeletét és híveivel az ország jövőjéről és a bécsi békekötés következtében szükséges teendőkről tanácskozott. Még halálos ágyán sem feledkezett meg a haza érdekeiről s mikor az erdélyi fejedelemség kérdésének tárgyalására került a sor, a politikai tapasztalatokban megélemedett vezér éleslátásával mondotta : “Valameddig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani.” Ezután már csak napokig élt. Országos gyász kíséretében ment végbe temetése. Holttestét a gyulafehérvári templomban közszemlére tették s pár nap mulva az erdélyi fejedelmek sírboltjában temették el.

Alighogy megtörtént Bocskay temetése, nyomban megindult az aknamunka a bécsi béke megbontására. A gyöngeelméjű Rudolf és lelketlen tanácsosai állottak az ellenforradalom élére, melynek céljául a régi állapot visszaállítását tűzték ki. Rudolffal nem lehetett már bírni. A bűvös tükröktől megriadt fantáziája a legképtelenebb elhatározásokra ragadta. A bécsi és a zsitvatoroki béke pontjait mindenekelőtt meg akarta semmisíttetni s ahelyett, hogy okult volna a Bocskay-féle felkelés tanulságaiból, a nemzetet ismét a korábbi válságokba akarta sodorni. Kezdte azzal, hogy a nádorválasztást megakadályozta s ehelyett a labanclelkű és népszerűtlen Forgách Ferenc püspököt tette meg királyi helytartóvá. E kinevezés aztán egyenesen arra vezetett, hogy a protestánsok és a katholikusok között ádáz dühvel újult meg a régi harc s ezenkívül még a hajduk is fellázadtak, kiket kiváltságaik megfosztásával Rudolf a lázadásba kergetett. “Inkább utolsó csepp vérünket is feláldozzuk - mondották a hajduk - hogysem meghódoljunk a németnek, kitől szabadítson meg bennünket az Isten.” És a felkelés olyan komoly mértékben terjedt, hogy az 1607-ik év vége felé már közel húszezer hajdu állott fegyverben azzal az elhatározott szándékkal, hogy Rudolf helyett új fejedelmet, magyar királyt választanak az országnak. Az anarkhia majdnem teljes lett. De nem állottak sokkal kedvezőbben a dolgok Erdélyben sem.

Az új fejedelmet kellett volna a rendeknek megválasztaniok, de olyan nagy volt a versengés a jelöltek között, hogy az ország nyugalmát ez is egészen felzavarta. Bocskaynak az volt a végakarata, hogy Erdélyben Homonnay Bálint legyen a fejedelem. Az erdélyiek azonban Rákóczi Zsigmondot választották meg, aki azonban csakhamar megunta az uralkodást és lemondott. Utána Rudolf kedveltjét, somlyói Báthory Gábort választották meg, aki még csak tizenkilenc éves volt, mikor 1608 március havában a fejedelmi székbe került. Báthory késznek nyilatkozott Rudolf céljai szerint kormányozni, de titokban a török támogatását is kijárta. Most már arról volt szó, hogy az ellenforradalom megdöntse mindazokat a vívmányokat, melyeket a kétéves Bocskay-féle küzdelem létrehozott. Alig kétséges, hogy Rudolf császárnak sikerült volna a terve s a mindenféle hatalmi és elrettentő eszközök alkalmazásával meg tudta volna ideig-óráig a maga rémuralmát teremteni, ha közben fel nem lép ellene Mátyás főherceg, ki iránt Rudolf állandóan a legnagyobb gyűlölettel viseltetett. Rudolf a bécsi és zsitvatoroki békeszerződések felbontásával, Mátyás főherceget is lehetetlenné akarta tenni, mint akinek jelentékeny része volt a két béke megkötésében. Rudolfnak 1608 január havában a német birodalmi gyűlésen kellett volna elnökölnie, de maga helyett Mátyás főherceg mellőzésével Ferdinánd stiriai főherceget küldötte.

A birodalmi gyűlésen Rudolf azzal állott elő Ferdinánd útján, hogy a bécsi és a zsitvatoroki béke az ő ellenkezésével, Mátyás főherceg erőszakos eljárása folytán jött létre s éppen ezért nem hajlandó azok érvényét elismerni, ennélfogva pénzsegélyt kér a háború folytatására. Mihelyt Mátyás főherceg értesült Rudolf rágalmairól, rögtön a cselekvés terére lépett s elhatározta, hogy az immár közveszélyes uralkodóval szakítani fog. Érintkezésbe lépett mindenekelőtt a magyarországi rendekkel s miután biztosította őket a zsitvatoroki és a bécsi békében körülírt pontok betartásáról, támogatásukat kérte. “Biztosítom hálámról - úgymond - nemzetünket, melytől őseim útján származom, Magyarországot, melyet hazámnak ismerek s melyet soha elhagyni nem fogok.” Pozsonyba 1608 február 1-én országgyűlést hívott össze, mely kimondotta, hogy támogatni fogja őt, mint jogos trónörököst a korona elnyerésében. Miután Mátyás főherceg az osztrákokkal is szövetségre lépett és a magyar hajduk támogatását is megnyerte, mintegy húszezer főből álló hajdu sereggel benyomult Csehországba. Rudolf, mikor látta az általa felidézett bonyodalmak következményeit, egyik ájulásból a másikba esett. Udvari népei azt állították ugyan róla, hogy bolondabb, mint valaha, de annyi esze mégis volt, hogy értékelni tudja a királyi méltóság díszét és előnyeit.

Öngyilkossággal fenyegetőzött, ájuldozott, kiabált, bűvös tükreit összetörte, sőt egyik prágai krónikás szerint “úgy bőgött néha, mint az ökör, máskor pedig, mint az oroszlán.” Csakhogy hiábavaló volt minden erőlködés. Mátyás főherceg ezúttal nem engedett. Prága alá vezette hadseregét és felszólította Rudolfot, hogy a koronáról mondjon le. Liebeni szerződés nevét viseli az az okirat, melyben Rudolf kijelentette, hogy öccse, Mátyás főherceg javára lemond Magyarországról, Ausztriáról, Morváról és Sziléziáról, a trónöröklési jogot pedig azokban a tartományokban is biztosítja számára, melyek tulajdonában maradtak. Rudolf átkos uralkodásának ezzel a szerződéssel vége szakadt. Harminckét évig tartó uralmát keservesen megsinylette az ország. Egyike volt ő azoknak az uralkodóknak, kikről egy híres államférfi azt mondotta, hogy a jellemükben levő gonosz és ártalmas tulajdonságoknál fogva nem képesek annak a belátására emelkedni, hogy a szerencse és az isteni gondviselés kedvezése folytán mennyi jóval tartoznak környezetüknek és országaiknak. Rudolf a királyi hatalmat csupán eszköznek tekintette arra, hogy a maga kedvteléseinek, szeszélyeinek, gonosz tulajdonságainak áldozhasson. Rudolf nem önként mondott le a királyi koronáról. Előbb megpróbált minden lehetőt, csakhogy magát a trónon továbbra is megszilárdítsa. Prágában egyik tanácskozást a másik után tartatta, majd seregszervezésre adott parancsot, de végre be kellett látnia hogy Mátyás főherceg szervezett hadával szemben a versenyt nem veheti fel.

Ekkor aztán fokonként engedékenyebb lett és a kényszer hatása alatt, miután előbb a magyar koronáról lemondott, a szent koronát átadta, Mátyás főhercegnek. Lélekemelő ünnepségek között ment végbe Szent István koronájának Mátyás főherceg táborába való szállítása. A hajduk kapitányaik vezetése alatt kivont karddal sorfalat állottak, a tömeg lelkesen éljenzett és az egész sereg fegyveres díszben, katonai tisztelgések között fogadta az állami hatalom ékes jelvényeit, melyeknek viselésére Rudolf király annyira érdemtelenné tette magát.

II. Mátyás uralkodása. - Bethlen Gábor. (1608-1619)

Rudolf lemondása egyszerre felszabadította a szíveket. Mátyás főherceget már évek óta ismerték a magyarok és egyéniségének rokonszenves volta, valamint a magyarok iránt tanusított jóindulata, végül a bécsi és zsitvatoroki békekötések létrehozásában való szereplése olyan várakozásokkal töltötték el irányában a nemzetet, hogy új kornak felvirradását remélte mindenki az ő uralkodásával. Kifejezésre jutott külsőleg is ez a lelkesedés személye iránt akkor, mikor Pozsonyba jött az országgyűlés megnyitására.

A régi nemzeti királyság alatt mutatott csak a nemzet akkora lelkesedést új királya, uralkodója iránt, mint most Mátyás főherceggel tette. Tízezer fegyveres vitéz várta őt a Dunaparton s ágyúszó, zene és éljenriadal között ment végbe a pozsonyi várlakba való bevonulása. Másnap aztán megkezdődtek a tanácskozások, melyek a királyválasztás módjára és a bécsi béke egyes pontjainak megfelelő szövegezésére vonatkoztak. A nádorválasztásra nézve az határoztatott, hogy a királyválasztás után rögtön a nádoré következzék. A vallásügy körül már nagyobb viták fejlődtek ki, de itt is győzött a nemzeti álláspont. A bécsi béke záradékának amaz egyik kitétele, hogy a vallás szabadon gyakoroltathatik, “de a katholikus vallás rövidsége nélkül” - elhagyatott s helyébe az a szövegezés jött, hogy minden hitfelekezet a maga vallását szabadon gyakorolhatja. A jezsuitákra vonatkozó kérdések tárgyalásakor a katholikus álláspont képviselője, illetőleg szónoka, a lángeszű Pázmány Péter volt, aki maga is protestáns szülőktől származott, de a jezsuiták által katholikus vallásra tért, egyházi pályára lépett és kora egyik legkiválóbb kitünőségévé küzdötte fel magát. Ő amellett szólalt fel, hogy a jezsuitáknak joguk legyen az országban birtokot és ingatlanokat szerezni. Az országgyűlés nem reflektált indítványára s a bécsi béke ide vonatkozó pontját épségben meghagyta.

A magyar szent koronára nézve az határoztatott, hogy ezentúl Pozsony várában őriztessék, egyebekre nézve pedig, miután a háborúk megszűntek, a királyt felszólították, hogy idegen zsoldosokat az országban ne tartson, adományokat ne pénzért, hanem érdemekért osztogasson, a hivatalokat magyar alattvalókkal töltse be s végül a király az országban tartózkodjék, akadályok esetén pedig a nádort és az országtanácsot bízza meg helyettesítésével. Ezek után megkezdődtek a nádor személyére vonatkozó kombinációk. Több jelölt nevét is emlegették, de a többség a Rudolf által pár év előtt fej és jószágvesztésre ítélt Illésházy Istvánt választotta meg. Tudvalevő, hogy Illésházyt koholt ítélet alapján marasztalták el s e koholt ítéletet Istvánffy Miklós, a jeles történetíró egyenesen Rudolf parancsára adta ki Illésházy ellen. Most, hogy Istvánffy értesült Illésházy megválasztásáról, annyira meglepte a félelem, hogy szívszélhüdést kapott, mely nemsokára meg is ölte. Még csak a koronázás volt hátra. Ez is megtörtént a legnagyobb ünnepélyesség mellett, ami után már csak az országos főhivatalok betöltése következett. Az országgyűlés végzései nagy megnyugvással töltötték el a rendeket s ezzel az érzéssel oszoltak szét, mikor Mátyás az országgyűlést bezárta és a hozott törvényeket megerősítette. A következő évben Illésházy nádor halála folytán újból országgyűlés tartása vált szükségessé. Két katholikus és két protestáns jelölt között kellett választani s ezúttal is protestánst, Thurzó Györgyöt választották meg, aki az osztrák protestánsok vallásszabadsága érdekében is sikeresen működött közre Mátyásnál, majd a protestáns egyházi ügyek rendezésére a történelmi jelentőségű zsolnai zsinatot hívta össze.

A zsinat tíz északnyugati vármegyét képviselvén, rendezte és szervezte a protestantizmust. Ezek a zsinati határozatok természetesen nem tetszettek a katholikusoknak s maga Forgách püspök már eleve tiltakozott a zsinati végzések ellen. Csakhamar aztán hatalmas vitázó irodalom tört ki a végzések körül, amelyek Pázmány Péternek újólag alkalmat adtak kiváló polemikus tehetsége ragyogtatására. Az ellenreformáció, illetőleg a katholikus visszahatás Mátyás uralkodása alatt, noha a törvények a protestánsok számára a vallás szabad gyakorlatát intézményesen biztosították, hatalmas erővel kezd megindulni. A tizenhatodik század vége felé a főurak és a nemesség nagy része a protestáns hitet vallotta, most azonban, különösen Pázmány Péter térítő munkája folytán az arisztokrácia kezd lassanként visszapártolni a régi hithez. Az Eszterházy, Homonnay, Forgách, Pálffy és más előkelő családok katholikusokká lettek. S mialatt a protestánsok országszerte szervezkedtek, hogy a törvény biztosítása folytán vallási és egyházi érdekeiket megvédhessék, a katholikus hódító áramlat egyre nagyobb erővel terjed. Mátyás uralkodását, habár a magyarországi rendek nagy bizalommal voltak iránta, mégsem kímélték meg kisebb-nagyobb zavarok. Rudolf volt ezeknek a mozgatója, ki a koronáról való lemondása után egy ideig úgy viselkedett, mint akit az óracsináláson, az alkimián és a csillagok vizsgálatán kívül nem érdekel többé már semmi sem az életben.

De a bosszúvágy és a hatalom iránt való szomj lassanként felkerekedtek benne s miután Mátyásban látta kudarcainak okozóját, neki akart mindenáron kellemetlenségeket szerezni. Titokban az osztrák protestánsokat bujtogatta Mátyás ellen s mikor ezzel célt elérni nem tudott, testvére, Leopold főherceg közreműködésével iparkodott öccsének ártani. Mátyás azonban minden eszközt megragadott arra, hogy Rudolffal a családi békét helyreállítsa. Követséget küldött hozzá, majd személyesen meglátogatta és megkövette, de mindez nem használt. Rudolf, mikor tanácsosai a béke szükségét emlegették, elfogadta ajánlataikat, de mihelyt magára maradt, kitört elfojthatatlan bosszúvágya Mátyás iránt. Most azzal akart bosszút állni, hogy a cseh koronát nem reá, hanem Leopold főhercegre hagyja. Leopold sereget gyűjtött s miután azzal Felső-Ausztriát pusztította, Prága alá vonult és Rudolf tudomásával megszállotta a cseh királyi várost. Mátyás tisztában volt a helyzettel s nem késett egy pillanatig sem, hanem maga is Csehországba vonult, hol már előbb megnyerte a csehek támogatását. Nyilt csatára nem kerülhetett a dolog, mert Leopold főherceg óvatosan visszavonult, a csehek pedig Mátyás pártján állottak. Sőt Rudolf kicsinyes és állandó fondorlatait tapasztalva elhatározták, hogy lemondatják az uralkodásról. Rudolf tehát ismét a maga által állított kelepcébe esett.

Kénytelen volt engedni cseh rendek kényszerítésének és Mátyás javára lemondani, kit a csehek nagy ünnepélyességek között Prága városában cseh királlyá koronáztak. Rudolfnak kárpótlásul háromszázezer tallér évdíj és négy cseh uradalom rendeltetett. Ez a megalázás Rudolfot teljesen megtörte. Rohamai még jobban elővették, mint valaha. Átkozta a cseheket, átkozta Mátyást, a magyarokat és összes tartományait. Nem elégítette ki már sem az alkimia, sem az óracsinálás, sem a bölcsek kövének kutatása, sem a jövő fürkészése. Uralkodni szeretett volna mindenáron, holott harminckét esztendeig eléggé módjában volt. Csakhogy most már végképpen elkésett az uralkodástól. A magyarok örvendeztek, hogy nincs közük vele, Mátyás pedig nem törődött többé az ő intrikáival. Nem is élte túl sokáig megalázását s 1612 január 20-án elhunyt. Az emberiség nem sokat veszített vele, legfeljebb az órások gyászolhatták benne a műkedvelő kartársat, aki bizonyára többet használ a világnak, ha ezen a pályán marad és nem avatkozik bele az uralkodás dolgaiba. Ebben az évben Mátyás életében is változás történik. Ötvennégy éves volt már és még mindig nem szánta el magát a nősülésre.

Elég későn ugyan, de most elhatározza végre, hogy unokabátyja, a tiroli Ferdinánd főherceg lányát, Anna főhercegnőt nőül veszi s 1612 december 4-én történt meg a házasság, mely alkalommal a magyar országgyűlés rendei hódoló küldöttség útján nyilvánították a királyi párnak szerencsekívánataikat. Az erdélyi események elbeszélésének fonálát ott hagytuk el, hogy a rendek a tizenkilenc éves somlyói Báthory Gábort választották fejedelmükké. Ideális szépséggel, szép tehetséggel, hatalmas erővel megáldott ifjú volt ő, a lelkében azonban a fúriák ezrei tomboltak. Indulataiban vad és szilaj, elhatározásában könnyelmű, politikájában pedig megbízhatatlan volt, aki egyszerre két-három féllel is paktált. A bécsi udvar protestáns volta miatt ellenséges szemmel nézte őt. Mátyás már korábban szerette volna őt megsemmisíteni, de Rudolf életében ezt nem tehette, nehogy ezáltal magára zúdítsa az erdélyiek haragját. Rudolf halála után azonban már nyiltabban mert fellépni éllene. Báthory Gábor ugyanis nemcsak mint protestáns, hanem mint önálló fejedelem, útjában volt azoknak a törekvéseknek, melyek a Habsburgokat hatalmi politikájukban mindenkor, tehát Mátyás alatt is vezették. Nem hiába hagyta meg halálos ágyán Bocskay, hogy amíg a magyarság a németekkel egyenlő erejűvé nem válik, mindig szükséges lesz Erdélyben egy külön magyar fejedelemséget fenntartani. Az udvari politika lényegében Mátyás alatt is az volt, ami Rudolf alatt, csakhogy más álarcot hordott. A bécsi béke alkalmatlan volt a Habsburgoknak, mert a magyaroknak és a protestánsoknak számos előnyt biztosított.

Ámde a bécsi békét és a benne foglalt kiváltságokat megsemmisíteni mindaddig nem lehetett, míg az erdélyi fejedelemségben a magyarság a maga erős támasztékát és szövetségét találta. Báthory Gábor megbuktatására “a bécsi kezek” tehát már eleve gondot fordítottak. Felülről jövő biztatásra Kendy István kancellár, a három Kornis testvér, Sennyei Pongrácz, Borbély János és más főurak, akik majdnem mind a katholikus vallást követték, összeesküvést terveztek Báthory Gábor élete ellen. A jezsuitáknak a keze természetesen benne volt az összeesküvésben, mert az ő érdekük volt főképpen, hogy a protestáns Báthory helyett valaki más, kezesebb fejedelem kerüljön Erdély élére. Az összeesküvés létrejövésére azonban személyes jellegű okok is befolyták. Báthory Gábor egyike volt a leggyönyörűbb férfiaknak. Országosan ismertek voltak az ő szerelmi viszonyai is. Tudták róla, hogy a szerelemben oroszlán és galamb tud lenni egyszerre, aki, mint egykorú irások feljegyezték, képes agyonfojtani csupa jóindulatból érzéseinek túláradása folytán szerelmesét, de tud rabszolga is lenni, amíg a szerelem istennője békóiban tartja. Erdély egykori szépei, a főrangúak és középrangúak, egyaránt forró pillantásokat vetettek feléje nem egyszer s ő viszonozta ezeket az epekedéseket. Hódolással, érdeklődéssel, sőt igen gyakran a hevesebb szenvedéllyel. Az erdélyi urak emiatt is haragudtak rá, az összeesküvők leginkább, mert ezeknek feleségei és lányai mind hírbe voltak keverve Báthoryval.

Az összeesküvés azonban kitudódott és Báthory, akiket az összeesküvők közül elfogathatott, vérpadra küldte. A jezsuiták is érezték a veszedelmet, mely rájuk, mint az összeesküvés titkos bujtogatóira várhat, azért idejekorán elhagyták a fejedelemséget, ami Báthoryt arra indította, hogy egy országgyűléssel olyan végzést hozatott ellenük, mely egyszersmindenkorra kitiltotta őket Erdélyből. Az összeesküvők egy része azonban Magyarországba menekült és a Mátyás segítségével akarta Báthory megbuktatását elérni. Thurzó nádor Mátyás megbízása folytán tárgyalt is a fejedelemmel, aki mindenekelőtt az összeesküvők kiadatását követelte, de az értekezletnek egyébb eredménye nem lett, minthogy a Báthory és Mátyás között kitörőben levő háborút békésen elintézték. Báthory haragjában a szászok ellen vezette hadait, kiket Szebenben keményen megsarcolt, majd Raduly vajda ellen indult, kit Moldvába szalasztatott, miközben tartományait három hónapon keresztül kíméletlenül pusztította. Ekkor történt, hogy Szebenben létekor olyan kicsapongásokat rendezett, melyek egész Erdélyben kompromittálták őt a nők előtt. A szebeni úrihölgyeket is, főként a szebbeket meghívta egy ilyen estélyre, de azok a meghívást visszautasították.

Báthoryt az elutasítás nagyon felingerelte s már azon tünődött, hogy erőszakkal hajtja végre azt, amit szépszerével elérni nem tudott, midőn Bethlen Gábor eljárt a meghivott nőknél s biztosította őket a legmesszebb menő udvariasságról s rávette valamennyiüket az estélyen való megjelenésre. Egy darabig illedelmesen folyt minden az estélyen. De csak addig tartott, míg Báthoryt a szenvedély és a mámor el nem kapta. Ekkor Bethlen Gábor közbelépett és kérve kérlelte, hogy ne okozzon botrányt viselkedésével. Feleletül Báthory a Bethlen kezében levő égő gyertyát kiragadta és hű vezérének a szakállába dobta, úgyhogy ezzel a tettével két ellenséget szerzett magának : a szászokat és Bethlen Gábort, aki nemsokára elpártolt tőle. A szászok és Radul vajda most közösen Mátyás oltalmáért folyamodtak s ebbeli folyamodásukban nemcsak a nádor, hanem Forgách bíboros is támogatta őket. Forgách támogatásainak indokait megérteti az a körülmény, hogy az erdélyi fejedelemséget öccse, Forgách Zsigmond számára óhajtotta volna megnyerni. Mátyás, noha maga is el volt ekkor foglalva csehországi hadjáratával, kapott az alkalmon s maga is mindent elkövetett Báthory megbuktatására. A nádort megbízta a hadjárat szervezésével, a fővezérséget pedig Forgách Zsigmondra ruházta. Báthory értesült az ellene tervezett hadjáratról s nyomban visszavezette hadait Romániából. Előbb Szebent, majd Brassót szállotta meg, de Brassó főbírája, Weiss Mihály vonakodott a várost átadni s inkább a végső harcra szánta el magát, abban bízva, hogy időközben a nádor vagy Radul vajda részéről megfelelő segítségben részesül.

A Báthory szolgálatában levő hajduk, miután kellőképpen megvesztegették őket, nem is bántották Brassót, sőt a fejedelmet is elhagyták. Báthory mindenekelőtt Radullal akart volna végezni, nehogy két ellenséggel legyen baja egyszerre. Megtámadta, de vereséget szenvedett. Most már kétségtelen volt, hogy ellenségei, haragosai s mindazok, kiket ő joggal vagy jog nélkül megbántott, mind ellene fognak szövetkezni. Ez valóban így is történt. Az erdélyi főurak ellenzéki része Radul táborába ment, miközben Forgách Zsigmond maga is megindult húszezernyi hadával Báthory ellen s Kolozsvár, Gyulafehérvár, majd Szászsebes megszállása után Szeben felé közeledett, hogy seregét Radul hadával egyesítse. Báthorynak e veszélyes állapotok között az volt a szerencséje, hogy a török szultán nem annyira az ő személye, mint inkább a fejedelemség megmentése érdekében Omár pasát harmincezer emberrel segítségére küldte. Ez a nyomatékos segítség eldöntötte aztán Forgách Zsigmond expedíciójának sorsát. Két tűz közé kerülvén, kénytelen volt a Moldvai havasok közé menekülni, honnan csak hetek mulva vezethette nagy kerülővel Mármarosba az éhség és hadi fáradalmak által megtizedelt seregét. Báthory most a törökkel egyesülve Fogaras, majd Brassó ellen indult, de csakhamar abbahagyta az ostromot s a török hadak elbocsátása után Nagyváradra vonult. Magyarországon a hajduk felkelése okozott nagy aggodalmat.

Ugyanakkor történt ez, mikor a rendek tudomásul vették Forgách Zsigmond seregének szétveretését. Céltalannak látván az egymás ellen való küzdelmet, felszólították a nádort a hajduk lecsöndesítésére és a Báthoryval való béke megkötésére. Béke helyett Mátyás és Báthory között csak fegyverszünet jött létre, melynek tartama alatt azonban mind a két fél folytatta egymás ellen a küzdelmet. Báthory Gábor nem akart okulni az eddigi eseményekből. Nagyváradról Erdélybe vezette vissza csapatait és 1612 elején a Bárcaságot dulatta. De nemcsak ellenségei, hanem saját hívei iránt is a legnagyobb kíméletlenséget tanusította. Bizalmatlanságát Bethlen Gáborral is éreztette s mindenáron azon volt, hogy eltegye őt láb alól. Bethlen azonban nem várta meg az ellene tervezett merényletet, hanem még idejekorán a temesvári basához menekült. Báthory tudta, hogy Bethlen ellene a török portán sokat tehet. Hogy megakadályozza esetleges cselszövéseit, Géczy Endrét a török támogatás biztosítása végett Konstantinápolyba küldötte. Géczy azonban a maga számára járta ki a török támogatását s engedélyt kapott arra is, hogy mint fejedelem felléphessen. Némi török haddal és Brassóban Weiss Mihály főbíró csapataival egyesülve Szeben ellen vezette seregét, de Báthory hadai Feketehalomnál úgy megverték, hogy maga is csak futással menthette meg életét. Weiss Mihály azonban a harcban elesett.

Báthory a csata befejezése után Szebenben országgyűlést tartott és Bethlen Gábort, kitől a fejedelemséget immár komolyan féltette, árulónak nyilváníttatta. Közben megnyerte Mátyás támogatását s hogy az erdélyieket még jobban magához láncolja, mindenki számára általános amnesztiát hirdetett, az egyes nemzetiségeket és rendeket pedig kiváltságaikban megerősítette. Csakhogy késő volt már minden. Bethlen megnyerte a porta támogatását s a török által nem kedvelt Báthory kiűzésére hadsereget vezetett Erdélybe. Báthory be sem várta az ütközetet, mely számára a biztos kudarcnál egyebet nem ígért, Bethlen hadai elől tehát Nagyváradra vonult. Míg ő Erdélyből távozott, Bethlen egyenesen Kolozsvárnak tartott, hol a rendek már egybegyűlve vártak rá, hogy fejedelmükké válasszák. Nemsokára Bethlen Gábor megválasztása után, Báthory Gábort utólérte a végzet. Báthory ugyanis Nagyváradra vonult s Bethlen hadai, ellen Forgách Zsigmondtól kért segítséget. Forgách küldött is segélyt számára Abaffy Miklós parancsnoksága alatt, de Báthory még mindig remélte a török kiengesztelését, ezért az Abaffy csapatát nem engedte be a városba, hanem a városon kívül rendelt tábort számukra. A katonákat ez a fogadtatás mód nélkül felingerelte, de még jobban az, hogy Báthory fejedelemségénék biztosítása végett Nagyváradot is át akarja adni a töröknek.

E hírek hatása alatt Abaffy katonái összeesküvést szőttek ellene s mikor egy kirándulásából hazatért, Nagyvárad mellett megölték. Mátyás nem büntette meg a gyilkosokat, de Báthory katonái később elfogták őket és kivégezték. Báthory Gábor zajos, kalandos, de egyben szerencsétlen uralkodása ezzel véget ért. Sem mint ember, sem mint uralkodó nem felelt meg azoknak a várakozásoknak, melyeket az ország rendei személyéhez fűztek. A legnagyobb válságokba sodorta bele Erdélyt szerencsétlen politikája és zsarnoki jelleme által s ha váratlan halála el nem szakítja őt a kormánytól, kiszámíthatatlan zavarok kútforrásává válhatott volna további uralkodása Erdélyre. Amennyire megbízhatatlan és könnyelmű volt Báthory az uralkodásban, éppen annyira kiváló és jeles tulajdonságoklal bővelkedett utóda, Bethlen Gábor, kinek tizenhat éves uralkodása korszakos jelentőségűvé emelkedett Erdély történetében. Bethlen Gábor a férfikor küszöbén volt, mikor Erdély rendei fejedelmükké választották (1613). Harminchárom éves, kiváló elméjű, elhatározásaiban gyors és állhatatos volt, a magyarság érdekeinek felismerésében pedig tisztánlátó. Egyedül Báthory István és Bocskay István fejedelemsége hasonlítható áldásos hatásában az övéhez. Pedig mikor ő Erdély igazgatását átvette, a kis ország teljesen el volt szegényedve és néptelenedve. Azokat a dúlásokat, melyeknek Báthory Zsigmond, Básta György és Báthory Gábor idejében Erdély színtere volt, a lakosság még korántsem heverte ki.

A föld népét végsőig elcsigázták a rendkívüli csapások, de maga a nemesség is erejében megfogyva, bizalmában megrendülve, egykedvűen szemlélte az események folyását. Bethlen Gábor korán belátta, hogy erős nem lehet az az ország, mely anyagilag teljesen ki van merülve, azért mindenekelőtt a földmívelés, ipar és kereskedelem helyreállítására fordította gondját, hogy alattvalóit jólétbe helyezze. Az országba értelmes iparosokat és kereskedőket telepített le, gondoskodott jó pénzveretésről s hasonló buzgalommal látott hozzá a földmívelés és állattenyésztés fellendítéséhez. De eközben nem feledkezett meg a szellemiekről sem. Iskolákat alapított, könyvtárakat létesített, udvarában egész sereg tudós embert tartott s hogy Erdélyt jeles tanerőkkel és lelkészekkel lássa el, a kiválóbb ifjakat évről-évre külföldi egyetemekre küldötte. Öntudatos politikájának meg is lett még életében az az eredménye, hogy Erdély az elmult évek rettentő csapásait szerencsésen kiheverte, a nép jólétben élt s munkájának gyümölcsét annál nyugodtabban élvezhette, mert Bethlen alatt idegen katonaság egyetlen alkalommal sem tette lábát Erdélybe. Uralkodása elején Bethlennek mindamellett igen nagy nehézséggel kellett megküzdenie, míg az osztrák és török befolyás alól a fejedelemséget felszabadíthatta. A bécsi udvar politikája már I. Ferdinánd óta oda irányult, hogy Erdélyt a maga hatalmi körébe kapcsolja.

Mikor aztán be kellett látnia, hogy ezt a tervét a legmesszebbmenő áldozatok árán is csak ideig-óráig tudja megvalósítani, lemondott arról, hogy Erdélyt meghódítsa, de nem mondott le egyszer sem róla, hogy befolyását érvényesítse. A török ellenében a bécsi udvarnak éppolyan szüksége volt Erdélyre, mint amekkora szüksége volt az osztrák terjeszkedés ellenében a töröknek reá. Közbeeső terület volt Erdély két folytonosan hadakozó hatalom között s ez a helyzet szűlte önállóságát és politikai szerepét. Mátyás vonakodott Bethlen fejedelemségét elismerni s mindenképpen rajta volt, hogy helyzetét Erdélyben lehetetlenné tegye. Felbujtogatta ellene a katholikusokat, majd a szászokat, magyarországi csapataival pedig folytonos betöréseket rendeztetett Erdélybe. Mátyás szerette volna Erdélyt birtokába venni, hiszen minden Habsburgnak ez volt a leghőbb vágya, csakhogy ez a szándéka még tervnek is illuzóris volt. Megragadta tehát az alkalmat, hogy legalább nehézségeket okozzon Bethlennek, aki viszont meg volt győződve arról, hogy az adott körülmények között Erdély önállóságát a törökkel való szövetség biztosíthatja, minélfogva, mialatt Mátyással alkudozott, nem mulasztotta el a törökkel való barátság kapcsait is erősíteni.

Mátyás már 1614 angusztus 11-én, az úgynevezett linzi értekezleten bejelentette háborús tervét a török ellen, mert - úgymond - Bethlen a török szultán szolgája, Erdély pedig elvész a kereszténységre nézve, ha ilyen körülmények között továbbra is önálló marad. A linzi értekezleten a különböző delegátusok a kért pénzsegélyt mégsem szavazták meg, mert tisztában voltak vele, hogy Mátyásnak nem a török háború az igazi célja a fegyverkezéssel, hanem a protestánsok üldözése. Ő maga is elismerte ezt, midőn Ferdinánd stíriai főhercegnek ezeket írta : “A török háború s ez az alkalom tisztán ürügy s mellékes ok, ellenben Isten tisztelete és családunk fenntartása az első és főok.” A linzi gyűlés nem vezetvén eredményre, egy év mulva Mátyás végre egyezségre lépett Nagyszombatban Bethlennel. A nagyszombati szerződés értelmében Mátyás elismerte Bethlent Erdély fejedelmének. De most a török kezdett bizalmatlankodni Bethlen iránt. Azt tervezte, hogy az erdélyi fejedelemséget megszünteti és mint török tartományt, török vezetés alá fogja rendelni. Bethlen meg tudta ugyan akadályozni a terv kivitelét, de ennek ellenében kénytelen volt Lippa várát a töröknek átadni. Követelte a török Jenő várát is, de ezt sikerült Bethlennek megmentenie. Még csak a tárgyalások folytak e feltételek körül, mikor Mátyás azon cím alatt, hogy Bethlen a nagyszombati szerződést megszegte, Homonnay Györgyöt játszotta ki Bethlen ellen. Homonnay az udvar titkos megbízásából hadat gyűjtött azzal a szándékkal, hogy az erdélyi katholikusokat Bethlen ellen lázítja. Az udvari politika azonban csődöt mondott.

A felsőmagyarországi vármegyékben tisztában voltak vele, hogy a Bethlen ellen indított intrikák nemcsak a protestáns fejedelemnek szólnak, hanem az összes protestánsokra vonatkoznak s ha Erdély, mely a bécsi béke vallásszabadsági egyezményét leghatásosabban védte, császári kézre jut, a már folyamatban levő vallásüldözés egyszerre a legádázabb dühvel fog kitörni a protestánsok ellen. Homonnay felhívása Felső-Magyarországon tehát visszhang nélkül maradt, sőt nemcsak hogy nem siettek zászlaja alá, hanem fegyvert fogtak ellene és lázadóknak nyilvánították. Hasonlóképpen nyilatkoztak Pázmány Péter ellen is, kit az udvar Homonnay támogatására küldött. Kijelentették, hogy Pázmány nem a béke, hanem a reakció híve s mivel működését az ország nyugalmára közveszélyesnek tartják, az országból való kiűzését követelik. Homonnay eközben megkezdte a hajduk lázítását, ami Bethlent is gyors cselekvésre kényszerítette. Betört hadaival Magyarországba s miután Homonnay zsoldosait szétverte, majd megkötötte a nagyszombati békét. Mátyás belső és külső politikai viszonyok eme válságos állapotai között mindenekelőtt a trón betöltéséről akart gondoskodni. Maga öreg és erőtlen volt már s Ferdinánd stíriai főherceget akarta megválasztatni, kit előbb fiává fogadott. Magyarországon tisztában voltak már eleve Ferdinánd törekvéseivel.

Eddigi szereplése a legnagyobb mértékben ellenszenvessé tette őt a magyarok előtt, mert tudták róla, hogy a Habsburgok között a vallási türelmetlenségnek ő a legmakacsabb képviselője. Mátyás maga is érezte, hogy Ferdinánd jelölésével egyenesen provokálja a nemzetet, de ő nem törődött mással, csak a Habsburg-család érdekeivel, úgyhogy el volt határozva arra is, hogy karhatalommal fogja a nemzetet Ferdinánd megválasztására kényszeríteni. Az utolsó percben aztán elállott ettől a vakmerő tervtől és az időközben elhalt Forgách esztergomi érsek helyébe kinevezett Pázmány Péterre bízta Ferdinánd megválasztatásának előkészítését. Ugyanekkor az a terv is foglalkoztatta, hogy a nádori széket betöltetlenül hagyja és az ország kormányzásával szintén Pázmányt bízza meg. Csakhogy az országgyűlés Ferdinánd megválasztatásába nem volt hajlandó belemenni, csak ha előbb a nádorválasztás történik meg, továbbá Ferdinánd a királyválasztási jogot elismeri, a vallásszabadságot pedig biztosítja. Az udvar elfogadta a feltételeket s a rendek Forgách Zsigmondot választották nádorrá. Most már megtörténhetett a királyválasztás is, majd a koronázás ment végbe. Ferdinánd megerősítette a bécsi béke határozatait, de a rendeket a királyi szó ígérete csöppet sem látszott megnyugtatni. Ferdinándról köztudomású volt, hogy a protestantizmus legádázabb ellensége és a magyarok irányában nem viseltetik rokonszenvvel. Mégis megválasztották, mert egyebet nem tehettek.

Hogy Ferdinánd kormányzásától minő eredményeket várhatnak, csakhamar megmutatta a prágai forradalom. Ferdinánd vallási türelmetlensége ugyanis a cseheket lázadásba vitte. Ez azért is jelentőséggel bír, mert benne gyökerezik annak a világtörténeti eseménynek a kezdete, mely létrehozta aztán a harmincéves háborút. A cseh forradalom híre csakhamar eljutott hazánkba is. A csehek követe ugyanis megjelent a Pozsonyban ülésező rendek előtt és a prágai események előadása után a rendek támogatását kérte. Az országgyűlés nem nagyon biztatta a követet, inkább általánosságokban adta meg válaszát, de a gyűlés szétoszlásakor a rendek már érezték, hogy olyan események vannak készülőben, melyek Magyarország sorsára is nagy befolyást fognak gyakorolni. Mátyás király halála után a rendek Erdélybe és Bethlen Gáborba helyezték reménységüket, mert tapasztalniok kellett, hogy Ferdinánd már uralkodása első hónapjaiban szertelen reakciós törekvéseivel világtörténeti válság elé sodorja egész birodalmát.