Az augsburgi vallásbéke Németország területén egyelőre
tűrhető állapotot teremtett, mialatt a német birodalmat körülvevő területeken a
háború borzalmai dúltak. A helyzet azonban még mindig elég zavaros volt, annál
is inkább, mert a császár, noha birodalmi törvény kötelezte a vallásbéke
fenntartására, az egyházi fejedelmek és méltóságok megerősítésében a pápai
hatalomtól függött. Másrészt a császári hatalmat a választófejedelmek
szövetsége s a hatályba lépett választófejedelemségi rendtartás lényegesen korlátozta.
A rendtartás szerint a tíz választófejedelmi kerület (osztrák, bajor, frank,
sváb, rajnai, alsórajnai, burgundi, vesztfáliai, alsó és felsőszász) ugyanannyi
rendi csoportot alkotott, aminek természetesen bizonyos önállóság lett a
következménye és ezáltal a császár közvetlen hatalma nagyon megcsorbult. I.
Ferdinánd császár (1558-64) kezdetben nem igen érdeklődött a németség sorsa
iránt. Spanyol nevelésben részesült és a német nyelvet is csak nehezen
sajátította el. Később azonban a német fejedelmekkel való gyakori érintkezései
átalakították egyéniségét.
Szigorú katholikus elvei ellenére sem szerette a
fanatizmust, sőt kezdetben azon volt, hogy a protestánsokkal békésen
megegyezzék. Örökös tartományaiban pedig elrendelte, hogy vallási téren senkit
ne zaklassanak. Ez természetesen visszatetszést keltett Rómában, miért is IV.
Piusz pápa csak hosszas alkudozások után erősítette meg a császári méltóságban.
Kedvenc fia volt a császárnak Ferdinánd, Csehország helytartója, akinek
titokban Welser Filippinével kötött házassága rendkívül bántotta az uralkodót
és csak évek mulva bocsátotta azt meg, de a házasságból származó gyermekek
utódlási jogát nem ismerte el. Ferdinánd császár legidősebb fia Miksa volt, aki
a protestantizmus felé hajlott és emiatt atyjának neheztelését vonta magára.
Miksa minden spanyol eredetű intézményt gyűlölt és kevésbe mult, hogy nyiltan
nem lett protestánssá. A protestantizmus, mint azt az előzményekből már láttuk,
gyorsan terjedt a német birodalomban. A nagyobb fejedelmi családok közül már
csak a bajor (Wittelsbach) és a Habsburg-család volt katholikus. A vallásbéke
után pedig a protestáns áramlat annyira elhatalmasodott hogy a birodalmi
városok tekintélyes többsége is lutheránus hitre tért át. A megüresedett
egyházi fejedelemségekbe is lutheránus püspökök vagy adminisztrátorok jutottak,
akiket a császár méltóságukban megerősített és pápai megerősítés hiánya dacára
ezek a püspökök és adminisztrátorok résztvettek a birodalmi gyűlés
tanácskozásain is. Egész Németország a protestantizmus hatása alatt állott.
Nevezetes volt ebben a korban a protestantizmus térfoglalása Ausztriában és
Magyarországon is.
Nemsokára bekövetkezett Ausztria német
vidékein a protestantizmus túlsúlyra jutása. Olyan mély és tartós gyökereket
azonban, mint Németországban, az osztrák-német területen nem vert a
protestantizmus. I. Ferdinánd, noha a vallás szabad gyakorlatát még nem engedte
meg, mindazonáltal a protestantizmus térfoglalását komolyan nem tudta
megakadályozni. II. Miksa idejében pedig a protestánsok Ausztriában valóságos
aranykorszakukat élték. A császár megvonta a jezsuiták nemesi tanintézetének
engedélyét, a tanügyet a rendek belátására bízta és szabad vallásgyakorlatot
helyezett kilátásba a protestánsok számára, ha egyházilag szervezkedni fognak.
Cseh földön mások voltak a viszonyok, mert itt a husziták már elismert
hitközségekben éltek, ezek ellen tehát a katholikus tartományi kormányzó vagy
fejedelem mit sem tehetett. Csehország területének túlnyomó része protestáns
kezekbe jutott. Morvaországban a nemeseknek oly nagy száma tért át a
protestantizmusra, hogy Ludanic Vencel főkapitány Ferdinándnak a szemébe merte
mondani, hogy előbb pusztul el egész Morvaország, semhogy vallási dolgokban
kényszert tűrjön el.
II. Miksa uralkodásának utolsó éveiben már mutatkoztak a
Habsburg felekezeti politika irányváltozásának előjelei.
A német protestantizmusban beállott szakadások a
császárt arra késztették, hogy Spanyolországhoz és ennek politikájához
csatlakozzék. Don Carlos halála után Miksa legidősebb fia, Rudolf részére
megnyílt az út a spanyol trónhoz s Rudolfot nevelés céljából atyja
Spanyolországba küldte. Ugyanezek a kilátások kecsegtették Rudolf öccsét,
Albrechtet, Németalföld későbbi helytartóját. Ekképpen a német Habsburgok lassanként
benső összeköttetésbe, érdekszövetségbe léptek Spanyolországgal, ami azt
bizonyította, hogy a Habsburgok mindig arra törekedtek, hogy családi érdekeiket
védelmezzék s az uralmuk alatt álló népek érdekeivel pedig mitsem törődtek. II.
Miksa utóda, II. Rudolf (1576-1612) legelső tette az volt, hogy atyja
protestáns tanácsadóit elbocsátotta, illetőleg mellőzte. Hogy Rudolfnak, mint
uralkodónak, jóravaló eszméi voltak, azt tagadni nem lehet, de tervei
kiviteléhez nem volt elég akarata, erélye. Csakhamar kitűnt, hogy nem termett
uralkodói székbe. Rudolf ugyanis, alighogy trónra jutott, nem annyira birodalma
politikai s társadalmi bajai iránt érdeklődött, hanem jórészt tudománnyal,
művészettel kezdett foglalkozni. Némi érzéke volt ugyan ezekhez, de csakhamar a
titokzatosságok felé hajlott, csillagászat, vegyészet keltették fel az
érdeklődését és idejének javarészét az aranycsinálás titkának kutatására
fordította. A prágai Hradsinban rendezkedett be, ahol könyveket, festményeket,
természettudományi műszereket gyűjtött.
Prágából valóságos birodalmi központot teremtett, mert
érthetőleg ott kezdett lüktetni az igazi fővárosi élet, ahol az uralkodó
tartózkodott. Rudolf tudományos kutatásai közben birodalma dolgait csakhamar
teljesen elhanyagolta. Magába zárkózottá lett, folyton csak misztikusan
berendezett lakosztályában tartózkodott, kerülte az emberekkel való
érintkezést. Nem csoda, ha a tényleges uralmat voltaképp nem ő gyakorolta,
hanem mindent átengedett minisztereinek és azoknak, akik a főméltóságokba
jutottak. Rumpf Farkas főkamarás és Trautsohn Pál főmarsal voltak ezek között a
legjelentékenyebbek. Csakis így történhetett, hogy a jezsuita rend
akadálytalanul terjeszkedhetett nemcsak Ausztriában, hanem az egész német
birodalomban is. Köln, Ingotstadt, München, Dillingen, Münster és Heiligenstadt
jezsuita központok lettek. A nemesi családok gyermekeinek nevelése jezsuita
kezekbe jutott. Megindult az ellenreformáció harca a protestantizmus ellen.
Természetes, hogy elsősorban az úgynevezett egyházi fejedelemségek visszahódítása
volt a cél. Az eljárás itt igen egyszerű volt. A protestáns lelkészeket,
tanítómestereket kiutasították és helyükbe szigorúan katholikus gondolkodású
férfiakat ültettek s a templomokat visszaadták a katholikusoknak. A
protestánsok ilyen körülmények között csak az áttérés, vagy kivándorlás között
választhattak. A katholikus mozgalomnak német földön segélyére volt a német
protestánsok belső egyenetlenkedése is.
Különösen a lutheránusok hasonlottak meg egymás között,
mert egyik részük a “tiszta lutheranizmus”-t, a másik a gyakorlati
lutheranizmust hirdette. Növelte a protestánsok egyenetlenségét az a körülmény
is, hogy a lutheránusok és a kálvinisták között az ellentét hova-tovább nagyobb
és nagyobb lett. Német fejedelmek és hercegek, aszerint, amint Luther, vagy
Kálvin tanait követték, a saját meggyőződésüket, ha kellett, erőszakkal is
alattvalóik nyakába varrták és megtörtént, hogy Lajos szász fejedelem száműzte
a kálvinista papokat és csak a lutheránusokat tűrte meg, utóda alatt ellenben
épp a fordítottja történt ennek. A protestánsok belső egyenetlensége, sőt
gyűlölködése tette lehetővé, hogy a német birodalmi gyűlésen a katholikusok
többséghez jutottak és ezzel a német birodalom ügyeinek további vezetése
katholikus szempontok szerint történhetett. A regensburgi birodalmi gyűlésen a
katholikusok már annyira túlsúlyban voltak, hogy a protestáns adminisztrátorok
részvétele ellen tiltakozni mertek és ekképp lassan bár, de következetesen
katholizálták a német birodalmi gyűlést. A protestáns fejedelmek és városok
most már komolyan kezdtek a protestáns únió eszméjével foglalkozni. Ez azonban
hosszas egyenetlenkedés után csak 1608-ban tudott valóra válni. A
vezetőszerepet a pfalzi választófejedelemség kapta s az únió mindennemű
katholizáló mozgalom ellen tíz évre köttetett meg.
Hogy a protestánsok úniója nem
maradhatott sokáig méltó felelet nélkül, afelett maguk a protestáns fejedelmek
sem voltak kétségben. Csakhogy míg a protestáns únió igen gyönge volt a
nagyarányú birodalmi kérdések megvédelmezésére s a protestáns akarat
keresztülvitelére, addig a most keletkező katholikus liga erő, befolyás,
szervezet szempontjából messze túlszárnyalta a protestánsok szövetségét. Egy
tetterős férfiú, Miksa bajor fejedelem állott a katholikusok élére. Miksa
kitünő nevelésben részesült. Jezsuiták tanították s nemcsak hitbuzgó
katholikus, hanem lelkiismeretes, kötelességtudó fejedelem volt. Rendet
teremtett országában, az elharapózott, lelkiismeretlen hivatalnokuralomnak
véget vetett s az ország pénzügyeit rendbe hozta. Hadsereget teremtett, erős
kézzel uralkodott és a bajor fejedelemséget magas színvonalra emelte. Miksa
fejedelem 1609-ben állott a katholikus liga élére, amelyben egyesítette a
délnémet világi és egyházi fejedelemségeket. Érdekes, hogy ebből a ligából Ausztriát
szándékosan kihagyták.
A Habsburg-ház uralma alá tartozó országok I. Ferdinánd
halála után nem voltak egy kézben. II. Miksa császár kapta Ausztriát,
Csehországot és Magyarországot. Károly főherceg Stájerország, Karintia, Görz,
Isztria és Trieszt kormányzója lett. Ferdinánd főherceg pedig Tirol élére
jutott.
Ez a felosztás Miksa halála után is érvényben maradt,
II. Rudolf alatt a fiatalabb főhercegek helytartósági méltóságokba jutottak. A
Habsburg-ház országainak kormányzása azonban ugyanazen elvek szerint történt.
Az uralkodóház mindenütt kísérletet tett arra, hogy az egyházi újításokat
elnyomja és a fejedelmi hatalmat a rendek szabadságának hátrányára növelje,
mert a rendek szabadsága tette lehetővé a protestantizmus terjedését, a
protestantizmus pedig erősítette magát a rendiséget. Az osztrák
protestantizmusnak az volt a hátránya, hogy jogai nem törvényekben gyökereztek,
hanem Miksa császár személyes szóbeli engedélyében s az osztrák protestantizmus
egyházilag alig volt szervezve. Másrészt a katholikus intézmények, nevezetesen
a püspöki hatalom, mindenütt fennmaradtak, a kormányzatnak tehát szervezett
hatalmi eszközök állottak a rendelkezésére. A reakció a legkorábban az
úgynevezett belső osztrák területen indult meg. Itt Károly főherceg volt a
helytartó, aki hajlandónak mutatkozott a felmerült vallási, egyházi ellentétek
békés elsímítására. Maga II. Miksa császár is irtózott az erőszakos
rendszabályoktól, annál inkább, mert a rendek a török háború költségeit csakis
felekezeti engedmények ellenében voltak hajlandók megszavazni, sőt 1569-ben
kijelentették, hogy az adófizetést azonnal beszüntetik, ha csak egyetlen
protestáns lelkésznek is baja esik. Károly főherceg legalább a nemesség számára
biztosította a vallásszabadságot.
De a nemesek az engedményeket szaporítani, kiterjeszteni
akarták, viszont az uralom az engedmények korlátozására törekedett. A brucki
rendi gyűlésen a stájeri rendek a jezsuiták kitiltását követelték és ha ezt nem
is, de elérték azt, hogy Károly főherceg a vallásszabadságot szóbeli
engedéllyel biztosította. A protestánsok örömmámorban úsztak, csakhogy
elkövették azt a hibát, hogy az engedély korlátait nem vették figyelembe,
aminek folyományaképp a főherceg szigorú megtorló rendszabályokat léptetett
életbe a protestánsok ellen. Megtiltotta nekik a külföldi egyetemek látogatását
és a katholikus “hitvédelmi bizottságok”-at erélyesebb eljárásra utasította. Az
ő halála után fia, Ferdinánd, aki erősen katholikus érzelmű volt, befejezte a
katholizáló munkát. Első teendője az volt, hogy Grácból az evangélikus
lelkészeket száműzte, utóbb pedig oly értelmű rendeletet bocsátott ki, hogy az
összes protestánsok záros határidő alatt vagy térjenek át a katholikus hitre,
vagy pedig vándoroljanak ki. A protestánsok szervezete oly hiányos volt, hogy a
rendelet ellen nem tudtak védekezni s miután Ferdinánd főherceg a polgári jogok
gyakorlatát is a katholikus hittől tette függővé, 1600 augusztus 4-én a
protestáns gráciak ünnepélyesen visszatértek a katholikus egyház kebelébe. Hasonló
kényszerrendszabályokkal sikerült Stájerország, Karintia és Krajna
visszahódítása is a régi vallás számára.
Ekképp a Ferdinánd főherceg joghatósága alá tartozó
vidékről a protestantizmus mondhatni teljesen kipusztult, mert legalább nyiltan
senki sem merte magát protestánsnak vallani. Fegyveres ellenállásról szó sem
lehetett, mert ennek eredménye úgy sem lett volna. A német protestáns
fejedelmekhez intézett segélykérő szózat hiábavalónak bizonyult, mert a
németországi protestánsok is alig birtak védekezni az ellenreformáció ellen.
Hasonló módon és hasonló eszközökkel kísérletezett a Habsburg-ház a szorosan
vett Ausztriában és a cseh-morva területen is. II. Rudolfnak itt kettős célja
volt. Egyrészt fejedelmi hatalmát akarta öregbíteni s az összbirodalmat
megteremteni, másrészt a katholikus ellenreformációt kívánta győzelemhez
juttatni. Ami a fejedelmi hatalom növelését illeti, ezt úgy vélte elérni, ha a
rendek bíráskodási jogát megsemmisíti és minden bírói hatáskört a császár
joghatósága alatt egyesít. Lassanként az egyes tartományok és országok külön
alkotmánya ellenére feltétlenül császárhű, igen gyakran külföldi férfiakat
juttatott a legfontosabb hivatalokba s a szlávság által lakott területeket
németekkel telepítette be. A katholizáló munka azonban nem hozott jó
eredményeket. Felső és Alsó-Ausztria helytartója kezdetben a hitbuzgó Ernő
főherceg, majd pedig Mátyás főherceg volt. Ernő főherceg kezdetben a városok
ellen lépett, fel. Két rendelettel eltiltotta a protestáns istentisztelet
látogatását.
Sokkal több eredménnyel dicsekedhetett Khlesl Menyhért,
passaui püspök, Mátyás bizalmasa. Khlesl volt a kathotizáló mozgatom látható
vezére s nyiltan követelte, hogy a tartományi városok és helységek lakosai mind
térjenek vissza a katholikus vallásra. Egy 1596-ból származó rendelet szerint
az egyházi eredetű javadalmak a katholikus lelkészeknek visszaadandók és a
protestáns istentisztelet mindenütt beszüntetendő. Khlesl minden helységet
meglátogatott és mindenütt közvetlenül maga vette át az áttérési nyilatkozatokat.
A munka azonban még nem volt teljes. A parasztok lázongásával, is meg kellett
küzdeni. A felsőausztriai parasztok forradalma egyrészt a felekezeti
türelmetlenség, másrészt a földesúri önkény ellen irányult. A lázongást részint
engedményekkel, ígéretekkel, részint erőszakkal fojtották el. Az ausztriai
protestáns földesurak pedig Tschernembl Erazmusz báró vezérlete alatt
szövetkeztek jogaik védelmére. Felkeresték a protestáns fejedelmi udvarokat,
Rudolf császárnak pedig kijelentették, hogy erőszakos rendeleteinek
“becsületbeli és lelkiismereti okokból” nem fognak engedelmeskedni. A
katholikus rendek szintén szövetségre léptek és a császár Khlesl tanácsára a
protestánsoktól visszavont minden engedményt. Ezzel elő volt készítve az út az
erőszakos, döntésre. Csehországban és Morvaországban hasonló volt az
ellenreformáció hatása.
Itt is ugyanazon eszközöket alkalmazta az udvar, mint a
szorosan vett Ausztriában. Katholikusok, jezsuiták neveltjei, spanyolok és
olaszok töltötték be a legjelentékenyebb közhivatalokat és méltóságokat.
Császári kegy, spanyol cselszövés és a jezsuiták befolyása annyira hatottak a
nemességre, hogy tömegesen tértek vissza a régi egyház kebelébe. Morvaországban
nagy hatást keltettek Dietrichstein Ferenc bíboros lelkes hevülettől áthatott
egyházi szónoklatai. Kényszert azonban a császári kormány csak 1600-tól kezdve
alkalmazott. Ekkor is elsősorban a városok ellen fordult. Felelevenítette
Ulászló király törvényét, amely szerint csak katholikusok és utrakvisták
ismertettek el, polgári jogokat csak ezek élvezhettek. Igy aztán cseh és morva
területen a protestánsok elégedetlenkedése és zúgolódása már határozott
mozgalomban kezdett jelentkezni. Igazi veszedelem Ausztriát azonban csak
Magyarország részéről fenyegette. Ezeket az eseményeket részletesen más helyütt
tárgyaljuk. Magában a Habsburg-házban is meghasonlás következett be. II. Rudolf
hovatovább zárkózottabb lett, uralkodói teendőit jóformán teljesen elhanyagolta
s valóságos üldözési mánia vett rajta erőt. Elrendelte, hogy körülötte mindenki
a legnagyobb csendben legyen. Szobájából alig távozott, fedett sétahelyeket
építtetett magának, amelyeket lőrésekkel láttatott el. Fegyveres őrszemek
vigyáztak az életére.
Éjjel-nappal, mint valami üldözött vad, járt, kelt,
szimatolt, keresett, kutatott elbújt orvtámadók után, majd pedig dühöngeni
kezdett és azt kiabálta, hogy a pokol ördögei mind megszállották felséges
személyét. Nem csoda, ha ilyen uralkodó sokáig már nem gyakorolhatta a
tényleges uralmat és utódáról kellett gondoskodni. A főhercegek II. Fülöp
spanyol király hozzájárulásával a Habsburg-ház fejének Mátyás főherceget
ismerték el, aki viszont a rendeknek támogatását igyekezett megnyerni. Ez
legkorábban a magyar rendeknél sikerült, kik felette nehezteltek II. Rudolfra,
amiért a bécsi és zsitvatoroki béke határozatait csak hosszas vonakodás után
erősítette meg. Mátyás főherceg 1608-ban körülbelül húszezer ember élén
Morvaországon keresztül bevonult Csehországba. Ott proklamációt tett közzé,
amelynek vezérlő gondolatai voltak: a Magyarországgal való béke, a kormányzat
javítása és a megsértett szabadságjogok visszaállítása. II. Rudolf császár
úgyszólván minden támasz, segély nélkül volt Prágában. A cseh rendek
tartózkodtak minden tettleges beavatkozástól, Mátyás főherceg pedig egy
félórányira táborozott Prága előtt. Ilyen körülmények között II. Rudolf engedni
volt kénytelen és fivére követeléseit teljesítette. Átengedte neki a cseh
királyságot, elismerte magyar, királynak, Morvaország és Ausztria
helytartójának, tehát szorosan véve ezeket az országokat Mátyás uralmába
engedte át.
A négy ország rendjei formális szövetséget kötöttek
jogaik védelmére. Mátyás főherceg pedig kénytelen volt II. Miksa türelmi
nyilatkozatait elfogadni s a rendek jogait a legkiterjedtebb mértékben
biztosítani. Erre Felső-Ausztriában a protestánsok elkobzott templomaikat mind
visszakapták. Mikor pedig Mátyás Pozsonyba érkezett, hogy megkoronáztassa magát
magyar királynak, előbb a vallásszabadságot biztosító koronázási feltételeket
ismerte el és ennek bizonyítékául a protestáns Illésházy Istvánt nevezte ki
nádornak. Hasonló sikereket értek el az ausztriai rendek is. A csehek
természetesen szintén részt követeltek az előnyösre változott helyzetből. Ők a
cseh tartománygyűlésen Budovec és Thurn Mátyás gróf ösztönzésére a politikai és
egyházi szabadság biztosítását kívánták. Az udvar sokáig ellenkezett, hallani
sem akart a cseh követelésekről, de amikor a csehek ideiglenes kormányzatot
alakítottak, fegyverkeztek és Sziléziával, valamint Morvaországgal nyiltan
szövetkeztek, II. Rudolf 1609 július 9-én kiadta a híres felséglevelet.
Eszerint a protestánsok vallásszabadságot nyertek, a rendek pedig jogot kaptak
arra, hogy templomokat és iskolákat építtethessenek. Végül kénytelen volt II.
Rudolf a protestáns és katholikus rendek külön egyezményét is jóváhagyni és
beleegyezni abba, hogy a katholikusok és protestánsok közötti vitát vegyes
bizottság intézze el. Hasonló felséglevelet kapott Szilézia is.
Ezzel az eseménnyel az egyházi mozgalom némileg
megszűnt, ellenben a politikai irányú mozgalom szünete csak rövid ideig
tarthatott. Mátyás főherceg és II. Rudolf látszólag ugyanis kibékültek, de a
császár titokban bosszút forralt a fivére ellen, aki őt annyira megalázta.
Bosszúja megnyilatkozott abban, hogy nem akarta Mátyást utódának elismerni,
hanem Lipót főhercegnek, a víg életű passaui püspöknek szánta a koronát. Lipót
főhercegnek mintegy tizenkétezer fegyveres zsoldosa volt együtt, akiket a
császár részére a jülich-klevei örökségi háború céljaira toborzott össze. A
főherceg a csapatot nem bocsátotta el, noha zsoldjukat nem tudta fizetni, mire
ezek a zsoldosok a császár szándékát megtudván Csehországba nyomultak és
felkínálkoztak Prágában a császárnak. II. Rudolf már-már hajlandó lett volna a
zsoldosokat fivére, Mátyás főherceg ellen harcba bocsátani, amikor a csehek is
hirtelen fegyvert ragadtak és harcba elegyedtek a fegyelmetlen zsoldosokkal.
Erre a császár a zsoldos sereg zsoldját kifizette s elszéledésre bírta őket, de
már későn. A cseh rendek csapatai megszállották a prágai Hradsint és a császárt
hatalmukba kerítették. Nemsokára megjelent Prágában Mátyás főherceg is. Mátyás
főherceg és a cseh rendek követelésére II. Rudolf dühtől elborultan jelentette
ki, hogy a cseh királyi koronáról Mátyás javára lemond. De ugyanakkor beszaladt
a Hradsin legbelsőbb termeibe, bezárkózott, hogy ne hallja a cseh nép
örömrivalgását.
Végre hosszas nógatás, sőt fenyegetés után aláírta a
lemondó okiratot, de oly dühös lett, hogy őrjöngésében elharapta a tollat,
szitkozódott és a Hradsin erkélyéről hangosan átkot kiabált Prágára. Ezek után
már csak az üres császári cím maradt meg II. Rudolf számára. Fokozódott a már
korábban jelentkezett őrülete, azt tervezte, hogy külföldre utazik és idegen
sereg élén hódítja vissza birodalmát. Végre 1612-ben a halál minden tervezésének
véget vetett. Mátyás főherceg lett tehát utóda II. Rudolfnak. Hogy a
protestánsok nagyon bizakodtak az új uralkodóban, az előzmények szerint nem
volt alaptalan. A német fejedelemségek közül a protestánsok (Brandenburg,
Pfalz) csak az esetben helyezték kilátásba Mátyás elismerését császárrá, ha a
protestánsok sérelmeit orvosolja, az udvari birodalmi tanácsba protestáns
férfiakat is bevesz s joghatóságát közvetve a protestáns fejedelmek útján
gyakorolja. Khlesl Menyhért bíboros, Mátyás császár főtanácsadója buzgó
katholikus volta ellenére nem idegenkedett a méltányos megegyezéstől, de a
katholikus rendek a leghatározottabban ellenezték a protestánsok feltételeinek
a teljesítését. Az ellentét protestánsok és katholikusok között mind élesebbé
vált és amikor Mátyás a regensburgi birodalmi gyűlésen megjelent, csak a
katholikus rendeket látta maga körül. Minden közvetítő indítvány kudarcot
vallott, végül maga Mátyás is a katholikus liga mellé csatlakozott.
Mindenki háborútól tartott s nem ok
nélkül. Khlesl jóakaratú közvetítései siket fülekre találtak. A Habsburg-ház
uralma alá tartozó országokban mindenütt elégedetlenség, nyugtalanság jelei
mutatkoztak, felekezeti és politikai ellentétek sorakoztak egymás ellen.
Teljesen érett volt a helyzet arra, hogy valami nagy, megrendítő esemény
következzék be, hogy kitörjön a népek lelkének rettentő vihara.