Kelet-Európa államai.

Lengyelország az utolsó Jagellók alatt.

Kelet-Európában két érdekes ország alakult ki. Az egyik volt Lengyelország, amely egyrészt a katholikus vallás révén, másrészt a közvetlenebb érintkezés következtében is közelebb állott a nyugateurópai kultúrához, a másik Oroszország, amelyet a nagy távolság mellett a görögkeleti vallás is elzárt a nyugateurópai államoktól. Lengyelország, amely a kisebb Lengyelországból és a tetemesebb nagyobb litván nagyfejedelemségből alakult ki, a tizennegyedik század vége óta nagy hatalomra tett szert.

Ez a hatalom túlterjedt a lengyel és litván határokon is, mert keleten nagy orosz vidékek voltak alávetve. Délen a dnjeperi kozák-köztársaságoknak volt védnöke, északon pedig a nyugati porosz terület közvetlenül, a keleti pedig hűbériség jogán tartozott alája. A lengyel-litván unió azonban belsőleg igen gyenge szervezetet mutatott. A lengyeleknek azonban szükségük volt az unióra, amelynek fenntartása érdekében a litván nagyfejedelmi családból százmazó Jagellókat királyi méltóságra emelték s megtették a lengyel birodalom uralkodóinak. Viszont a lengyel nemesség előjogaiban részessé vált a litván-orosz nemesség is, a litván nagyfejedelemség parasztjai pedig lengyel jobbágyok lettek. Lengyelországban és a litván területen a hatalom a “nemzet” kezében volt. A nemzetet pedig a fő és középnemesség alkotta, amely országgyűlést szokot tartani. Az országgyűlésnek szenátusa a főméltóságokból, vajdákból (helytartók), várparancsnokokból és püspökökből állott, míg a vajdaságok követei külön tanácskoztak. Rendes szavazás nem volt, mert a kisebbséget vagy agyonkiabálták, vagy ki is dobták. Igaz ugyan, hogy az országgyűlésen a legszerényebb nemesember szava is forma szerint annyit jelentett, mint a főnemesek bármelyikének szava, a túlsúly mégis az utóbbiaknál volt, mert voltak főnemesek, akik ezer és ezer kisnemes felett rendelkeztek a hűbériség jogán. Polgári középosztály teljesen hiányzott. Lengyelország csak nemeseket és jobbágyokat ismert. Csak ott, ahol németek laktak, keletkeztek városok, amelyek vagy közvetlenül a király, vagy valamelyik főnemes joghatósága alá tartoztak.

A németek és a lengyel nemesek között a gyűlölet állandó volt és jellemző, hogy 1501-ben Krakó német lakóit egy verekedés nyomán hozott ítélet “piszkos kézművesek”-nek bélyegezte meg. A lengyel király és egyúttal litván nagyfejedelem tehetetlenül állott a nemesség óriási hatalmával szemben, mert a király kinevezte ugyan a püspököket és főtisztviselőket, de ezek aztán függetlenek voltak és állásuktól elmozdíthatlanok. Csak az országgyűlés, tehát a nemesség szavazhatott meg adót, hozhatott törvényt, rendelkezhetett békéről és háborúról. A híres lublini unió, amely a lengyelek és litvánok között némi szorosabb kapcsolatot teremtett, szintén csak a nemesség hatalmának öregbítésére szolgált s a lengyel nemesség jogait kiterjesztette a litván nemességre is. Zsigmond Ágost király (1548-72) teremtette meg voltaképp a híres uniót, még pedig abból az indokból, hogy a kihalófélben levő Jagello-ház megszűnése esetére a két ország között a további kapcsolatot biztosítsa. A litván főnemesség az uniót elfogadta, noha ezáltal Litvánia meglehetős függésbe került Lengyelországtól. Ezáltal azonban a lengyel birodalom belső ereje nem növekedett, mert a két ország igazgatása ezentúl is ketté volt választva. Ennek a nehézkes államszervezetnek fejlődését és erősödését a belső bajokon kívül folytonosan megakadályozta az, hogy három teljesen idegen népterület tartozott hozzá.

A nyugatporoszországi terület volt az egyik, ahol a német lovagrendé volt a hatalom, mindazonáltal azzal a megszorítással, hogyha a tartomány jogait megsérti, akkor ebből Lengyelországnak beavatkozási joga támadt. Különben az itteni német nemesek jórészt csakhamar ellengyelesedtek és inkább csak az ipar és kereskedelemmel foglalkozó polgárság tartotta meg német jellegét. A német-porosz területen kívül két sajátságos kozák-köztársaság tartozott Lengyelország fővédnöksége alá. Ezek az ukraini és a zaporog-kozákok voltak, akik még a XIII. században a mongol betörés elől menekült kisorosz telepeseknek voltak utódai és harcias köztársasági szervezetben éltek. A kozák életcélja az volt, hogy a mohamedánok, mongolok, törökök ellen küzdjön és azokat folyton nyugtalanítsa. Harcban, a pusztaságon, veszedelmek között nőtt fel s edződött meg a kozák, de Lengyelország állami életében szerepe nem volt. A hitújítás természetesen nem kerülte el a lengyel birodalom területét sem, mert Lengyelország fekvésénél és történeténél fogva is állandó kapcsolatban volt Nyugat-Európával, különösen pedig a német vidékekkel.

Oroszország - IV. Vazul és Rettenetes Iván uralma.

A mongol-tatár befolyás a XIII. század óta óriási teherként nehezedett az orosz fejedelemségekre.

A mongol kán elismerte, megtűrte az orosz kerületi fejedelmeket, személyes előjogokat, anyagi javakat biztosított számukra, viszonzáskép pedig az orosz fejedelmek a mongol uralom jogosságát hirdették népeiknek, amiben előljárt az orosz papság. A moszkvai nagyfejedelem, akit 1328-ban a mongol kán elismert, arra is kész volt, hogy a kánnak szóló adót bérelje. Ő maga gondoskodott arról, hogy az adó pontosan befolyjon. Ekképp a moszkvai fejedelem hatalma a mongol kán hatalmával kapcsolatba jutott s a nagyfejedelem a kán kegyeit minden tőle telhető módon igyekezett kiérdemelni. A nagyfejedelemnek hatalma még bensőbb kapcsolatba került az orosz egyházzal. Aki a nagyfejedelem ellen támadt, az az egyházat is támadta. A nagyfejedelem amolyan isteni helytartó volt, akit az önkényuralomban a nép igazi ázsiai elmaradottsága támogatott. A moszkvai nagyfejedelem ezen előnyös helyzete hozta magával, hogy Moszkva a mongol-tatár uralom ideje óta kezdett jelentőségben emelkedni. Danilovics Kalisza Iván nagyfejedelem ide helyezte át a székhelyét és követte őt a metropolita is. Iván építtette a Kremlt (magyarul : erőd), amely a város központja volt, ezt vették körül az új városrészek. Maga az egész város azonban még ekkor nagyon kezdetleges épületekből állott. Olyanféle orosz nemesség, amely nyugateurópai értelemben nemzeti jellegűnek mutatkozott volna, nem volt. A tartomány fejedelme volt egyedüli ura, tulajdonosa a földnek s mindennek. Ő támogatta az egyházat, juttatta azt vagyonhoz s adóztatta meg alattvalóit egyházi célokra is. A fejedelem seregét hűbéresei alkották. Ezekből került ki idővel a tartomány hivatalnokserege is.

A kiválasztott hűbéresek (bojárok) önállósága szóba sem jöhetett. Különben az orosz fejedelmek mindig gondoskodtak arról, hogy a bojárok ne is szervezkedhessenek, még ha akarnak is. A parasztok falusi területeken éltek, a faluhoz tartozó területeket közösen birtokolták. A faluközösség azonban egy bojárnak, vagy az egyháznak, vagy közvetlenül a fejedelemnek volt a tulajdona. A parasztok a legszigorúbb értelemben vett jobbágyok voltak. Polgárság a szó igazi értelmét tekintve, szintén hiányzott, legfejlebb Novgorod város képezett kivételt. Oroszország fejlődésének útja az lehetett, hogy a sokféle fejedelemség eggyé tömörüljön, a mongol uralmat lerázza, a litvánok által bekebelezett területeket visszaszerezze s a Keleti-tengerhez férkőzzék. Ebben az irányban az első lépést III. Vaszilievics Iván (1462- 1505) tette meg, aki az oroszokat a mongol uralom alól felszabadította és a városokban korszerű épületeket emeltetett. Az ő idejében számos híres olasz építőmester járt Oroszországban és ezekkel a fejedelem művészi értékű egyházakat és középületeket építtetett. III. Iván uralmának alávetette Novgorod kiváltságos, szabad várost, a munkát pedig folytatta fia, IV. Vazul (1505-1534), aki Pskov város köztársasági jellegű szabadságát semmisítette meg olyképp, hogy a városi főhivatalnokokat és bojárokat lakoma ürügye alatt magához hivatta, elzáratta, mire a magára maradt város a nagyfejedelemnek végleg behódolt.

Sikerült neki több orosz fejedelemséget is meghódolásra kényszeríteni s hadat vezetett a lengyelek ellen is, akiktől Smolenszket foglalta el. De nemsokára Orsa mellett nagy vereséget szenvedett. A kazáni tatárok ellen folytatott csatározásai már kevesebb sikerrel jártak, sőt Mohamed Girej kán Moszkvát is elfoglalta s két évig adófizetésre kényszerítette a moszkovitákat. A tatáruralomnak voltaképp csak IV. vagy Rettenetes Iván vetett véget. Iván még alig hároméves gyermek volt, mikor atyja meghalt. Az ő nevében, valamint az özvegy nagyfejedelemné helyett Obolenszki Iván herceg kormányzóskodott. Iván anyja rendkívül cselszövő, jellemtelen nő volt, aki Obolenszkivel, a kegyenccel szövetkezve a legközelebbi fejedelmi rokonokat kivégeztette. Kegyetlenkedésük irtózatos volt és így nem lehetett azon csodálkozni, hogy mindenki gyűlölte őket. Az özvegy nagyfejedelemné halála nem hozott változást, mert a Suskij herceg vezérlete alatt befolyáshoz jutott bojárok is hasonló módon állottak bosszút, többek között Obolenszkit éhhalállal pusztították el. Erre a még fiatal nagyherceg anyai rokonai, a Glinszkiek ragadták magukhoz a hatalmat és válogatott kínzásokkal torolták meg a bojárok kegyetlenkedéseit, annyira, hogy a megalázott bojárok térden állva könyörögtek kegyelemért és a földön csúszva hódoltak a még gyermekkorát élő Iván nagyfejedelemnek.

Iván 1546-ban a moszkvai Kremlben megkoronáztatta magát és felvette a cár nevet. A Glinszkiek hatalmaskodása ekkor már vége felé járt. Mikor ugyanis három rettenetes tűzvész pusztította el, a jórészt faházakból állott Moszkvát, ezren és ezren vesztették el életüket, sőt maga Iván cár is életveszedelemben forgott, Suskij Sklopin hercegnek sikerült bebeszélnie Ivánnak, hogy a tűzveszedelmet varázslat segélyével a Glinszkiek idézték elő. A feldühösített nép erre Glinszki Györgyöt a székesegyházban, ahova sebtében menekült, agyonverte. Azonban nem a Suskijek jutottak uralomhoz, hanem egy szigorú, zárkózott novgorodi szerzetes, Szilveszter atya, akinek egyénisége, oly ellenállhatlan hatással volt Ivánra, hogy a szerzetes tanácsait követve, ennek egy meghitt emberével, Adasev Alexejjel intézte országa ügyeit. Iván uralmának kezdetén meglehetősen céltudatos, sőt eredményes munkát végzett. “Igazi orosz” életet akart teremteni birodalmában és a moszkvai “bírói piac”-on nyiltan bocsánatot kért a fiatal cár a néptől mindazon cselekedetekért, amelyek eddig az ő akarata nélkül, vagy annak ellenére történtek. Ő maga is általános kegyelmet adott és új törvénykönyvet bocsátott ki. Szilveszter atyának befolyása mindenütt meglátszott és hinni lehetett, hogy az orosz birodalom közeledni fog a nyugateurópai kultúrához. Német orvosok s különféle mesterek telepedtek meg Moszkvában.

Ekkor lépett Oroszország közvetlen kereskedelmi összeköttetésbe a szorgalmas németséggel, sőt már angol és németalföldi hajók is meglátogatták az északi orosz partvidéket. Iván cár szervezte hadseregét is. Az esetenként fegyver alá szólított lovas hűbéresek helyett jórészt idegen zsoldosokat fogadott, ezekből állandó lovas és lövészcsapatokat alkotott és megfelelő tüzérségről is gondoskodott. Az új sereg először Kazán ostrománál állotta ki a tűzpróbát. A rettenetesen elzüllött orosz egyházat is újjászervezte Iván cár. Egész Oroszországban oly erkölcstelen és tudatlan volt a papság, amilyen csakis a műveltség legkezdetlegesebb fokán álló nép papsága lehet. Az egyháziak erkölcstelensége természetesen átragadt a népre is. Ezen a lehetetlen állapotokon akart tehát Iván segíteni s 1551-ben zsinatot hívott egybe. Ezen a zsinaton száz fejezetben újjászervezték az orosz egyházi rendet és egyházi életet, mindazonáltal modern szellemet nem sikerült belevinni az orosz papok közé, akiknek konzervativizmusa akkora volt, hogy 1553-ban a Moszkvában berendezett első könyvnyomdát, mint az ördög találmányát, elégették. Iván cár ezek után birodalma megerősítésére törekedett. Éveken át háborúval pusztította Kazánt és Asztrakánt, ahol az orosz uralmat és az orosz hitet vonakodtak elfogadni. Háromszázezer harcossal ostrom alá fogta Kazán városát. A lakosság hősiesen védte magát, noha a kazáni harcosok alig voltak harmincezren.

De mikor Iván cár elvezettette a közeli folyóvizet, Kazán megadta magát. Iván a fegyveres kazániakat keleti szokás szerint agyonverette, a nőket és gyermekeket pedig elhurcoltatta. Utemics kán áttért az orosz hitre, Iván pedig templomot építtetett a lerombolt Kazán piacára. Iván folytatta hódító hadjáratait s 1554-ben Asztrakánt hajtotta uralma alá s leverte a finnek, baskirok, cseremiszek mozgalmát. A kaukázusi népek a győzelmek hírére önként behódoltak, a szibériai tatárok hűbéradót ajánlottak fel, a távoli Kiva pedig szövetségesnek kínálkozott. A doni kozákok szintén kikérték Iván cár fővédnökségét, ami által a krimi tatárok oroszellenes magatartásának emelhetett a cár hathatós gátat. Mindez természetesen csak Iván uralma kezdetének idejére esik. Mert alig néhány év alatt végzetes fordulat következett be Iván cár uralkodásában. Addig ugyanis Iván cár minden irányban követte Szilveszter atya és Adasev jóakaratú s bölcs útmutatásait. Ámde, amikor sikerült Kazánt elfoglalnia s egyebütt is feléje mosolygott a hadiszerencse, betegessé fajult nagyravágyás lett urrá felette. Bizalmatlankodni kezdett környezetével szemben s unalmasnak találta a sokfajta mérséklő figyelmeztetést. Bizalmatlansága akkor kezdett fokozódni, amikor 1553-ban súlyosan megbetegedett.

Abban a hitben, hogy esetleg meghal, azt követelte a bojároktól, hogy fogadják el utódnak alig féléves fiát Demetert és azonnal tegyék le erre a hűségesküt is. A bojárok azonban, nyilván egy újabb kormányzó kegyetlenségétől való félelmükben, a cár kívánságát Andrejevics Vladimir herceg tanácsára megtagadták. Szilveszter atya és Adasev is helytelenítették a cár óhajtását. A cár rettenetes haragra gyúlt, de haragját magába fojtotta. Nemsokára felépült betegségéből, mire a megijedt bojárok sietve járultak a cár elé, igyekeztek magukat tisztázni és újabb esküvel fogadták, hogy hűek lesznek hozzá. Mikor meghalt Iván cár felesége, Anasztázia, a cárból kitört a kényúr. Nemsokára száműzetésbe kergette Szilvesztert és Adasevet, majd Vladimir városából óriási kíséret élén Moszkvába vonult és dühtől eltorzult arccal jelentette ki, hogyha a bojárok megakadályozzák abban, hogy ellenségeit példásan megbüntethesse, akkor azonnal elhagyja a “kedves, régi” Oroszországot. A bojárok nem mertek ellenszegülni, sőt a papsággal egyetemben feltétlen engedelmességet fogadtak. Erre Iván cár alacsony származású, vad erkölcsű emberekből egy csapatot alkotott személyes kíséret gyanánt. Ez a gyülevész népség ezután minden embertelen cselekedet végrehajtásában kész eszköze lett a cárnak, aki ekkor már joggal tarthatott igényt a “Rettenetes” elnevezésre. Iván cár ezentúl nem ismert sem irgalmat, sem kegyelmet. Aki csak félig-meddig gyanut keltő volt a szemében, azonnal kivégeztette. Más akaratot, más véleményt, mint a magáét, nem tűrt.

Mindenekelőtt a fejedelmi családok és a hatalmas bojárok megsemmisítését tűzte ki céljául. Az ország főméltóságait csoportosan végeztette ki, verette agyon. Vladimir herceget, ennek anyját és Fülöp metropolitát pokoli kínzások között ölette meg. Egész városokat, helységeket raboltatott ki, pusztított el s ezek lakosait tűzhalálba kergette. Tver hercegségben valósággal gyilkolási őrület fogta el és halomszámra ölette le az embereket, mint a barmokat. Borzasztó kegyetlenséget tanusított Novgorod városában is. A város lakóinak érzelmei gyanusak voltak előtte, az ott némileg fejlődésnek indult polgári önérzet nem tetszett neki sehogy sem. Fogta magát és mindenre kész hóhérseregével megjelent a város kapui előtt. Bevonult s minden bevezetés nélkül ráuszította pribékjeit a városra. Ezek a lakosságot rabláncokra fűzték, egy sereg szerzetest botokkal vertek agyon és hat héten keresztül mindennap százával hordták az embereket a cár elé s szeme láttára végezték ki a szerencsétleneket. Novgorod elpusztult, tönkrement és hosszú idők teltek el, amíg a cár rettenetes őrjöngését kiheverhette. Novgorodból Iván cár visszament Moszkvába, hogy ott folytassa hóhéri kedvteléseit. Itt aztán egyszer a nagy piacon százhúsz bojárt végeztetett ki válogatott kínzásokkal. Ugyanezt cselekedte a következő napokon is, a meggyilkoltak feleségeit pedig vízbe fullasztotta.

Amikor pedig mindez megtörtént, Iván cár a meggyilkoltak lelki üdvéért nagy gyászmisét mondatott. Hihetetlenül vad, de emellett szenteskedésre hajló, alattomos természetű ember volt Iván cár. Míg egyrészt szorgalmasan hányta magára a keresztet és térden csúszott a feszület előtt, addig másrészt leölette a szerzeteseket és a legféktelenebb tobzódásokba merült. És egy ilyen ember őrjöngéseit az oroszok, mint “alázatos, hű rabszolgák,” kerek huszonnégy éven keresztül tűrték. A rettenetes cár azonban gyáva volt, ha kemény ellenfél szorongatta. Mikor a krimi tatárok kánja betört a moszkvai nagyfejedelemségbe, Iván sietve elmenekült és Moszkvát prédául engedte át a tatároknak, akik százezer oroszt vittek fogságba. A kán erre egy kicsinylő, lealázó levélben azt követelte, hogy Iván cár mondjon le Kazánról és Asztrakánról, amibe Iván bele is egyezett. De mivel szavát nem tartotta be, a kán hadsereggel tört be, Iván pedig elmenekült Novgorodba. Moszkvát egy észtlandi ezredes, Fahrensbach és Worotinszki herceg védték meg, sőt a kán serege felett győzelmet is arattak, ami annyira dühbe hozta a féltékeny cárt, hogy Worotinszki herceget, mint varázslót kivégeztette.

Lengyelország és Svédország.

II. Zsigmond lengyel királyban kihalt a Jagello-család (1572) és ezzel korlátlanná vált a lengyel nemesi uralom. A lengyel országgyűlés 1573-ban kijelentette, hogy a megválasztandó királynak le kell tennie az esküt az eléje szabandó feltételekre. Ideiglenesen a gnezeni érsek intézte a lengyel birodalom ügyeit és mindenekelőtt országgyűlést hívott egybe, amely a lengyel királyi hatalmat valóságos árnyékhatalommá süllyesztette le. Meghatározta, hogy az országgyűlés kétévenként hivandó egybe, ezalatt tizenöt szenátor tanácsa szerint intézkedik a király, a rendek beleegyezése nélkül sem adót kivetni, sem háború vagy béke felett rendelkeznie nem szabad, minden hadjárat legfeljebb három hónapig tarthat, azontúl a nemesség hazamehet a harctérről, a vallásgyakorlat pedig szabad. Amelyik király vét a határozatok ellen, hűtlenséget követ el a nemzet ellen. A királyválasztás Anjou Henrikre, IX. Károly francia király fivérére esett, de minthogy Károly hirtelen elhalt, Anjou Henrik sietve visszament Franciaországba. A megüresedett lengyel trónt a nemesség Báthory István erdélyi fejedelemnek ajánlotta fel. Báthory István lengyel királlyá választását személyi kiválóságai s az a körülmény biztosították, hogy II. Zsigmond leányának, Máriának férjéül volt kiszemelve, másrészt pedig az, hogy vallási téren rendkívül türelmesnek bizonyult. Báthoryt tehát egész Lengyelország lelkesedve ismerte el királyának s 1576-ban Krakóban ünnepélyesen lengyel királlyá koronázták.

Csak Danzig város vonakodott őt elismerni, de a király csapatainak ez is hamarosan behódolt. Báthory vezérlete alatt az Oroszországgal folyó háború rendkívül szerencsés fordulatot vett, annál is inkább, mert Svédország Észtland miatt vitába keveredett a cárral és Báthoryhoz csatlakozott. Iván cár Revalt ostrom alá fogta, de sikertelenül és nagy veszteségek után elvonult seregével. Egy sikere azonban mégis volt a cárnak. Személyesen jött át Livlandba, elfogatta a kétszínű Magnus herceget és Wenden, a német rend főfészke előtt ütött tábort. A csekélyszámú őrség tisztában volt sorsával. Az ostrom ötödik napján mintegy háromszáz védő összejött, megáldozott s amikor az oroszok új ostromra indultak, légberöpítették a várat. Alig néhányan maradtak életben a védők közül. Ezeket a barbár oroszok irgalom nélkül lemészárolták. A cár most már bevonult Dorpatba, onnan pedig hazatért Moszkvába. Ezzel az orosz sikereknek vége is lett. A svédekkel szövetkezett lengyelek Wenden mellett nagy győzelmet arattak az oroszokon, Pontius de la Gardie svéd vezér pedig Livland és Ingermannlandból űzte ki az orosz seregeket. Báthory bevette Polockot, Zamojszki János lengyel fővezér behatolt a Düna vidékére, elfoglalta Velist, majd Báthory Istvánnal egyesülve Oroszország határáig nyomult. Oroszország hadi ereje ki volt merülve. Iván cár kénytelen volt békét ajánlani s megérte azt a megaláztatást, hogy a béke közvetítésére a pápát volt kénytelen felkérni.

A béke létrejött oly értelemben, hogy az oroszok egész Livlandot elvesztették, feladták Dorpatot és Polockot és csak a szorosan vett orosz városokat kapták vissza. Békét kötött a cár a svédekkel is, akikkel szemben Észtországról, Narváról, Jamburgról mondott le. Rettenetes Iván cár tehát szégyenteljes vereséget szenvedett nemcsak a harctéren, hanem a békében is, ami annyira bántotta őt, hogy alig egy év mulva meg is halt. III. János svéd király buzgó híve volt a lengyelekkel való bensőbb barátságnak. Arra is gondolt, hogy fiának, Zsigmondnak, akinek anyja Jagello-lány volt, a lengyel koronát is megszerezheti. Báthory István lengyel király mélyreható sikerei után meg akarta erősíteni lengyel trónját azáltal, hogy a királyságot örökletessé teszi. Ebben a tervében hathatósan támogatta Zamojszki János fővezér és kancellár, de a szintén hatalmas Zborovszki-párt a terv ellen dolgozott. Báthory halála után a két lengyel politikai párt felvette egymás ellen a harcot. Elkeseredett, hosszas politikai küzdelem indult meg. A Zborovszki-párt Miksa osztrák főherceget akarta a trónra ültetni, a Zamojszkiak ellenben Zsigmond svéd herceget, a Jagello-ivadékot támogatták. Zsigmond mellett volt az özvegy királyné, Anna és a papság is. Az elkeseredett politikai hadakozásból Zsigmond került ki győztesen, mert az országgyűlés heves viták után az ő jelöltségét kiáltotta ki. Igy Zsigmond svéd herceg Lengyelország királya lett.

A Zborovszkiak és Miksa osztrák főherceg azonban nem ismerték el, sőt Miksa hadat is vezetett Zsigmond ellen, de Zamojszki legyőzte és foglyul ejtette. Végre is beavatkozott a pápa, mire Miksa főherceg lemondott minden igényéről, szabadságát visszakapta, Zsigmond király pedig osztrák főhercegnőt vett feleségül. Lengyel és Svédország között az unió most már csak idő kérdése volt. A kalmári egyezményben létrejött a megállapodás, természetesen csak III. János halála esetére. Mikor III. János meghalt, a trónon fia, Zsigmond János lengyel király követte. Ezzel azonban az unió nem erősödött meg, mert rövid idő mulva kezdetét vette a király és a svédek közötti civódás. Jórészt felekezeti okok, meg a király önkényes hajlamai okozták az egyenetlenkedést. A király Lengyelországban tartózkodott és ez a körülmény arra indította a svéd nemzeti (protestáns) pártot, hogy Károly hercegnek, III. János fivérének vezérlete alatt tömörüljön a király esetleges túlkapásai ellen. Károly herceget az upsalai országgyűlésen birodalmi intézőnek választották a király távollétének idejére. Egyúttal kijelentette az országgyűlés, hogy a lutheránus vallás az uralkodó államvallás, néhai János király katholizáló rendelkezéseit pedig hatályon kívül helyezte. Zsigmond király ennek hallatára Lengyelországból átjött Svédországba és sokféle nehézség után megkoronáztatta magát s az országgyűlés határozatait megerősítette, de távolról sem azzal a szándékkal, hogy azokat meg is tartsa.

Katholikus tartományi kormányzókat nevezett ki, katholikus iskolákat, templomokat építtetett és az országot a legnagyobb zavar és izgatottság között hagyta el. Kétségtelennek látszott, hogy az unió sokáig nem fog fennmaradni. Az első lépést a szétszakadásra Károly herceg tette meg, aki a kalmári egyezmény határozatai ellenére Oroszországgal békét kötött. Ámde Zsigmond király is egyre-másra ellentétbe helyezkedett a svéd országgyűlés határozataival. Igy többek között Stockholm és Finnország kormányzóit arra utasította hogy csak az ő közvetlen rendelkezései szerint cselekedjenek. Ez az intézkedés mélyen sértette a svéd rendeket s a svéd országgyűlés, Söderköpingben kijelentette, hogy csak Károly herceg üdvösnek felismert rendelkezéseit ismeri el, egyúttal pedig a herceget főkormányzónak választotta meg. Minthogy pedig akadtak nemesek, akik szívesebben csatlakoztak a távollevő királyhoz, az országgyűlés kijelentette, hogy aki a söderköpingi határozatoknak nem engedelmeskedik, az az ország ellenségének, tekintetik, a király hatalmát pedig akképp korlátozta, hogy jogait csak akkor gyakorolhatja, ha az ország területén tartózkodik. Ez a határozat tehát az unió nyilt felbontását jelentette. A fejlemények is igazolták ezt. Finnországban a király által kinevezett kormányzó ellen lázadás tört ki, mire Károly herceg közbelépett, több várost, ezek közt Kalmárt megszállotta.

Zsigmond király feleletül ötezer ember élén átjött Svédországba és bevonult Kalmárba. Erre a hírre Károly herceg visszatért Finnországból és minthogy a király Stockholm ellen indult, eredménytelen tárgyalások után Stangebro mellett csatába bocsátkozott a királlyal, kinek seregét tönkreverte. A király most már beleegyezett abba, hogy lengyel katonáit elbocsássa és hogy a svéd országgyűlés döntését elfogadja. A megállapodást azonban nem tartotta be, a svédek felhivására fiát sem küldte el Stockholmba, mire az országgyűlés Károly herceget uralkodó örökös hercegnek választotta meg. A svéd országgyűlés ezen határozata újabb okot szolgáltatott a háborúra, de a lengyel országgyűlés megtagadta a királynak a segítséget. Károly herceg bevette Kalmárt, Wiborgot, Abót és a király foglyul ejtett nemes híveit mint árulókat kivégeztette. Alig néhány hónap alatt az ország nagy részéből kiűzte a király híveit. A Norrköpingben összeült svéd országgyűlés, méltányolva Károly herceg nemzeti munkáját és kiváló sikereit, IX. Károly név alatt megválasztotta őt királynak. Kimondotta az országgyülés azt is, hogy Károly király családjában a királyság örökös lesz és a korona a király női leszármazóit is megilleti. Főfeltétel volt azonban hogy a király mindig csak lutheránus vallású lehet, köteles az ország alaptörvényére esküt tenni és más országnak uralkodója nem lehet.

A svéd rendek Zsigmond királynak megtagadták az engedelmességet és kijelentették, hogy minden próbálkozását fegyveres erővel fogják visszautasítani. Lengyelországban a katholicizmus győzelmesen haladt előre. Báthory István nem ellenezte a térítést, mert, miként megjegyezte, ő “népek és nem lelkiismeretek felett” uralkodik. A katholizáló irányzat csakhamar felülkerekedett, a főméltóságokba, hivatalokba csak katholikus vallásúak jutottak. A lengyel uralom tehát egészen katholikus alapra helyezkedett. Főként Zsigmond uralma kedvezett a katholicizmusnak. A jezsuiták tanintézeteket, egyetemeket alapítottak, a közoktatásügy, nevelésügy teljesen az ő kezeikbe került. Maga a lengyel nemesség is, amily mértékben hajlott annak idején a protestantizmus felé, éppoly mértékben tért vissza a katholikus egyház kebelébe, csakis azért, hogy önérdekeit szolgálja. Idővel a litván görög keleti nemesség tekintélyes része is katholikussá lett és ellengyelesedett. Mindennek természetesen következménye lett, hogy a katholikus vallást uralkodó állami vallásnak tették meg és az országgyűlés alsó kamarájából a protestáns és görögkeleti követeket lassanként kiszorították. A katholikussá lett lengyel nemesség nagyfokú türelmetlenséget kezdett tanusítani a más felekezetűekkel szemben. A felutheránusok, reformátusok, cseh-testvérek templomait lerombolták és a nagyrészt lutheránus németeket üldözték.

Godunov Boris - Az első Romanov.

Rettenetes Iván halála után idősebb fia, Feodor jutott az orosz trónra a fiatalabb, Demeter anyjával, Nagoj Mária tatár asszonnyal a felső Volga mentét kapta ajándékul. Minthogy Feodor testileg és szellemileg is fejletlen volt, az uralommal mit sem törődött s egy öt tagból álló bojár tanács intézte az ország dolgait. A bojárok békét kötöttek a svédekkel, a tatárok betörései ellen pedig védősáncvonalakat építtettek a határon. Az ország békéje nem volt tartós. A bojárok tanácsában ugyanis Godunov Boris Feodorovics volt a főember, ő volt a legeszesebb, a legkörültekintőbb és ezen személyi kiválóságai révén, valamint azért is, mert a cárnak sógora volt, csakhamar a saját kezeibe játszotta át a főhatalmat. Első dolga az volt, hogy versenytársaitól megszabadítsa magát. Álürügyek alatt vádakat emelt ellenük, száműzette vagy kivégeztette őket, kivéve a hatalmas Suskij Vazul herceget, aki elég okosan megkövette Godunovot. Csakhamar Godunov lett az ország tulajdonképpeni kormányzója. Hogy tehát nagyravágyó terveit még könnyebben megvalósíthassa, titokban megölette a cár fivérét, Demetert. A görögkeleti egyház támogatását megnyerte azáltal, hogy az egyházi gyűlésen a moszkvai metropolitát pátriárkai rangra emeltette, a bojárokat pedig azáltal kötelezte le, hogy a parasztokat röghöz kötött jobbágyokká süllyesztette s megtiltotta nekik jobbágyterületeik elhagyását.

Feodor cár 1598-ban meghalt. Utódául özvegyét, Godunov nővérét rendelte, aki egyetértvén fivérével, kolostorba vonult és addig is amíg az “országtanács” dönt, az uralmat átadta a pátriárkának és a bojárok választottjainak. Ezek pedig felkérték Godunov Borist, hogy fogadja el a cári koronát. Boris tehát cár lett. Noha eléggé ravasz, alattomos úton szerezte meg a koronát, el kell ismerni, hogy értelmes, sok tekintetben jóravaló uralkodónak bizonyult. Az orosz egyház kiváltságait megerősítette de módot talált arra is, hogy Oroszországot Nyugat-Európával közvetlenebb érintkezésbe hozza. A német kereskedelmi forgalomnak utat nyitott és arra törekedett, hogy az oroszokat bizonyos kultúrmagaslatra emelje. A durva orosz nép és az orosz papság azonban nem értették meg szándékait. Mikor pedig Boris cár a pálinkás boltokat becsukatta s az iszákosokra és részegekre súlyos büntetéseket szabott ki, a “nemzeti önérzetében és régi jó szokásaiban sértett orosz nép” gyűlölettel fordult el a cártól. Ebben az időben történt, hogy Lengyelországban egy férfiú azt híresztelte, hogy ő volna néhai Feodor cárnak állítólag meggyilkolt, de csodás módon megmenekült fivére, Demeter. Tehát ő a cári trón örököse. Hogy ki volt, hogy hívták, sohasem derült ki. Csak annyit tudtak róla hogy Visnovieczki Ádám lengyel mágnás udvarában élt, imponáló külsejű ember volt. A lengyelek elhitték az ismeretlennek, hogy ő a valódi Demeter.

Az ál-Demeter nemsokára Krakóba jött, ahol Visnovieczki és ennek apósa, Mnizech lengyel nemes támogatták. Az ál-Demeter ünnepélyesen áttért a katholikus vallásra, III. Zsigmond király pedig elismerte őt Oroszország cárjának, pénzzel segélyezte s eltűrte, hogy a lengyel nemesek a cári trónra való jogainak érvényesítésében támogassák. Ennek viszonzásául azonban az ál-Demeternek meg kellett ígérnie hogy a lengyel befolyást és a katholikus egyház térfoglalását orosz földön elősegíti. Az ál-Demeter Krakóból lengyel nemesek fegyveres kísérete mellett Oroszországba ment Kiev előtt nagyszámú kozák csatlakozott hozzá, az orosz nép pedig tömegesen tódult elébe, hogy mint a trón igazi örökösének hódoljon. Boris cár hirtelen halálát a nép úgy értelmezte, mint isteni bizonyságtételt az ál-Demeter mellett. Noha a pátriárka és a bojárok Boris cár özvegyének és tizenhat éves fiának hűséget fogadtak, a hadsereg az ál-Demeterhez pártolt át. Moszkva kitörő örömmel fogadta a bitorlót s amikor Boris cár özvegyét és fiát bérgyilkosok megfojtották, az összes rendek meghódoltak az ál-Demeternek, aki 1605-ben lengyel dzsidások és nagyszámú katholikus papság kíséretében bevonult Moszkvába. Az ál-Demeter mindenekelőtt a száműzött Romanovokat hívta vissza. A meggyilkolt, valódi Demeter anyját elfogatta s erőszakkal kényszerítette, hogy őt fiának ismerje el.

További intézkedései azok voltak, hogy mindent lengyel mintára és szokások szerint rendezett be. Az ó-orosz hagyományos szokásokat eltiltotta, merészsége pedig nemsokára akkora lett, hogy az orosz egyházi javakat is el akarta kobozni, amelyeknek jövedelmét idegen zsoldos hadsereg fenntartására szánta. Az orosz nép csak most kezdett kijózanodni. Dühe pedig tetőpontra hágott akkor, amikor az ál-Demeter felesége, Mnizech Mária lengyel viseletben lengyel nemesek kíséretében bevonult Moszkvába, ahol a görögkeleti vallás felvétele nélkül elfogadta a cárnői koronát. Az udvari ünnepély alatt rettenetes lázadás tört ki. Félrevert harangok zúgása között, a görögkeleti papok által uszítva, Suskij Vazul vezérlete alatt az orosz nép megrohanta a Kremlt s a cári sereg parancsnokát, majd magát az ál-Demetert, aki az ablakon át akart menekülni, agyonverte. A Moszkvában volt lengyeleket, mintegy kétezret, hasonló sors érte utól. Igy végződött ál-Demeter rövid uralma. A bojárok és a hozzájuk csatlakozott moszkvai kereskedők a nép helyeslése között új cárt választottak. Választásuk Suskij Vazulra esett, aki V. Vazul név alatt fogadta el a cári koronát. Noha V. Vazul elhozatta az igazi Demeter holttestét, azért a távolabb eső orosz vidékeken még mindig akadtak ál-Demeterek, akik a nép könnyenhívőségével visszaéltek. Az ország számos helyén lázadás tört ki. Egy újabb ál-Demeter lépett föl s vezette félre a hiszékeny népet.

Ez a második ál-Demeter is lengyel nemesek és zsoldosok segélyével igyekezett zavart támasztani s pusztítva, rabolva érkezett Moszkva környékére. Tekintélye még jobban növekedett, amikor az igazi Demeter özvegye azt állította, hogy a második ál-Demeter csakugyan az ő, szerencsésen megmenekült férje. Ezt igen sok vidéken cárnak ismerték el és csakhamar veszélyessé kezdett válni az egész orosz birodalomra. Ebben az időben történt, hogy a svédek politikája Oroszország javára irányt változtatott. IX. Károly király gyűlölte a lengyeleket s szövetséget ajánlott Vazul cárnak. A svéd-orosz szövetség maga után vonta Lengyelország hadüzenetét, mert Zsigmond király nemcsak az ál-Demeter vállalkozásait támogatta, hanem titokban a cári koronára is vágyakozott. Zsigmond megizente a háborút és Klusinónál a cár csapatai súlyos vereséget szenvedtek. Óriási fejetlenség, zavar keletkezett ekkor egész Oroszországban. A bojárok sietve tanácskozásra jöttek össze s abban állapodtak meg, hogy Zsigmond király fiának, Vladiszlávnak ajánlják fel a cári koronát. Ezalatt a lengyelek sietve nyomultak Moszkva felé s csakhamar bevonultak a városba, azt Lengyelország részére birtokukba vették. Az oroszok küldöttsége Romanov Filaret pátriárka vezetése alatt a smolenszki lengyel táborba indult, hogy Vladiszlávnak a koronát felajánlja. Amíg azonban Zsigmond király késlekedett az egyezkedéssel, újból lángra lobbant az oroszok idegengyűlölete.

Hermogenesz pátriárka gyujtó beszédére huszonöt város fegyverfogható férfia Trubeckoj herceg vezérlete alatt sereggé verődött össze, hogy Moszkvát visszavegyék. De mielőtt odaértek volna, a lengyelek egy hirtelen kitört helyi lázadásra rettenetes vérengzést vittek véghez és felgyujtották egész Moszkvát. Az ostromló oroszok ellen a lengyelek vitézül védekeztek. Az ostromló seregben egyenetlenség is támadt és az egész sereg felbomlott. A lengyelek Moszkvának urai maradtak. A fejetlenség még mindig növekvőben volt az oroszok között. A svéd fővezér már azzal a tervvel foglalkozott, hogy IX. Károly svéd király ifjabb fiát, Károly Fülöpöt ülteti a cárok trónjára. Amire a bojárok képtelenek voltak, azt keresztülvitte a megmozdult népakarat. Nisnij-Novgorodban egy egyszerű mészáros, Suhorukov fegyver alá szólította az oroszokat az idegenek ellen. A papok szentképek előlvitelével toborozták a fegyveres férfiakat s nemsokára a városi oroszok is csatlakoztak. Vezérüknek megválasztották Posharszkij Demetert és győztesen haladtak előre a svédek és lengyelek ellen. Moszkvánál a lengyelek három napig tartó véres csatában vereséget szenvedtek és ezzel Oroszország felszabadult az idegenek uralma alól. E sikerekre megmozdult a bojárok tanácsa és egybehívta a cárválasztó országgyűlést.

Minthogy a két cárjelölt közül sem Trubeckoj hercegnek, sem pedig a bojárok főnökének nem volt elég hatalmas pártja, a pártok egyesültek és Romanov Filaret metropolitának alig tizenhét éves fiát, Romanov Feodorovics Mihályt választották meg cárnak. A cári korona felajánlását azonban hosszas alkudozások előzték meg, mert a bojárok sokféle megszorító feltételt szabtak meg, különösen ügyelve arra hogy a bojárok befolyása biztosíttassék. A bojárok 1613 április 14-én hódoltak az első Romanovnak, aki nemsokára diadalmasan bevonult a fővárosba. Svédországban ezalatt Gusztáv Adolf (1611-32) volt a király, egyike a leghatalmasabb svéd uralkodóknak. Neki is nehézségei voltak uralomra lépése alkalmával. Dániával voltak súlyos háborúi. Végre is csak angol beavatkozás hozhatta létre a békét, amelyben Svédország és a dánok kölcsönösen visszaadták az elhódított területeket. A dán háború sokáig hátráltatta Gusztáv Adolfot abban, hogy Oroszország ellen komolyan felléphessen. Gusztáv Adolf ugyanis Ingermannland területét akarta megszerezni. De Mihály cár a követelést elutasította, seregei pedig a svéd csapatokat legyőzték. Nemsokára azonban Gusztáv Adolf és vezére, De la Gardie kiköszörülték a csorbát. Időközben Anglia és Németalföld követei azon fáradoztak, hogy Svédország és Oroszország között békét teremtsenek.

Létre is jött a béke, amely szerint Oroszország Ingermannlandot és Karéliát átengedte a svédeknek, akik most már Finnország és Észtország között közvetlen szárazföldi útvonalhoz jutottak, ezzel egyidejűleg tehát a finn tengeröböl partvidékén megszerezték az uralmat. Gusztáv Adolf tehát öntudatosan jelenthette az országgyűlésnek : “Oroszország a Keleti-tengertől el van zárva.” Lengyelországgal Gusztáv Adolf a svéd-orosz háborúra való tekintettel a fegyverszünetet meghosszabította. Csakhogy Zsigmond lengyel király távolról sem akarta a svéd koronára tartott igényét elejteni és titokban egy lengyel-dán-spanyol szövetséget akart Svédország ellen létrehozni, amelyet Gusztáv Adolf csak a Németalfölddel, Angliával és Brandenburggal folytatott tárgyalásokkal tudott némileg ellensúlyozni. A svédek és lengyelek ellenszenve egymás irányában továbbra is fennmaradt és bármely pillanatban háborúra vezethetett. Ezalatt véget ért a lengyel-orosz háború. Vladiszláv lengyel herceg seregével megjelent Moszkva kapui előtt. Oroszország kénytelen-kelletlen békét kötött. A lengyel herceg lemondott a cári trónra vonatkozó igényéről, az orosz foglyokat, azok között Mihály cár atyját, Filaret pátriárkát szabadon bocsátotta, de viszont Oroszország Livlandot teljesen átengedte, sőt Smolenszkről is lemondott. Oroszország tehát el volt vágva a Nyugat-Európával való közvetlen érintkezéstől.

Ellenben ugyanakkor nyitva állott előtte az út Észak-Ázsia pusztáiba és hegyvidékeibe, amelyek hosszú idők multával, harcok és telepítések árán az orosz birodalomhoz csatoltattak.