Az ellenreformáció.

Loyola Ignác. - A jezsuitarend. - A pápaság tekintélyének emelkedése.

A hitújításnak természetes visszahatása nem maradhatott el. A katholikus egyház alapos reformokra szorult s ennek szükségét elsősorban maga az egyház érezte, amennyiben a hitéleti és lelkészi fegyelem rendkívül módon meglazult s így tekintélyéből sokat veszített.

Másrészt a katholicizmus fenntartása, sőt megerősítése egyes európai államoknak, főleg azonban uralkodóházaknak létérdeke volt. Ezért nem elégedtek meg az új hit ellen megindított ellenreformációval, hanem véres európai harcokhoz vezetett a dolog. Milliók és milliók pusztultak el a szakadatlan hadakozásokban, óriási vagyon kallódott el a háborúk borzalmai, csapásai alatt, magasra lobbant fel a gyűlölet szenvedélye, amely utóbb messze eltévelyedett az eredeti céltól és a legönzőbb hatalmi érdekek szolgálatába szegődött. Ami a katholikus egyházat illeti, ki kell emelnünk a hitélet megtisztítására és a lelkészi fegyelem helyreállítására vonatkozólag történteket. A XV és XVI. századra esik a számos szerzetesrend alapítása. Ezen rendek alapításának célja tiszteletreméltó, sőt határozottan üdvös volt, mert az akkori viszonyoknak megfelelően szükséges népnevelés, oktatás szempontjából eredményesen működtek, humánus téren is buzgólkodtak és az eldurvult erkölcsök javításában is közreműködtek. Világtörténeti szempontból mégis a jezsuitarend alapítását kell kiemelnünk, már csak azért is, mert az ellenreformáció sokféle üdvös, később azonban hatalmi téren túlzott eszközökkel alkalmazott módszere ennek a rendnek történeti fejlődésével függ szorosan össze.

Rá kell mutatnunk arra a történelmi tényre, hogy a katholikus hitélet ijesztő fegyverül alkalmazta Spanyolországban az úgynevezett inkvíziciót évszázadokon keresztül. Hogy az inkviziciónak nevezett intézmény célja a katholikus hitélet épségének védelme volt, érthető, sőt menthető. De már az eszközök megválasztását annál inkább el kell ítélni, mert az inkvizició nem riadt vissza az embertelenségektől, a szinte hihetetlen kegyetlenségektől. Tűzhalál, kerékbetörés, nyomorékká való kínzások napirenden voltak. Ilyen eszközökkel igyekeztek a spanyol, majd az olasz és az ő mintájukra más katholikus államok inkvizitori intézményei az emberek lelkére hatni és a katolikus hittől s az államfőtől való elszakadástól elriasztani. Az inkvizició az elrettentés borzalmas eszköze volt. Nem maradhatott ez így, valami más intézdalmat a párizsi montmartrei templomban, társaival pedig elhatározta, hogy Jeruzsálembe mennek, ha pedig ez nem lehetséges, alávetik magukat a pápa bármely parancsának. Ez volt a rend alapításának kezdete. Intézményre volt szükség, amely hatalmat ad az egyháznak, főleg azonban a pápának. Ez az intézmény a jezsuitarend volt, amely a spanyol vallási fanatizmus légköréből nőtt ki. A jezsuitarendet Loyola Ignác (Lopez de Recalda) alapította. Katholikus Ferdinánd spanyol király udvarában nőtt fel, ott szívta magába a spanyol lovagok nézeteit, érzelmeit a hitvédelemről.

Pampelona védelmében a franciák ellen megsebesült és mert harcképtelenné vált, felgyógyulása után kolostorba vonult, ahol lovagi ruházatát levetette s hosszú ideig elmélkedő életet folytatott. Majd teljesen remete életre adta magát, testét kínozta, lelkében pedig megfogant a hittérítés és hitvédelem leküzdhetlen ösztöne. Vallási tanulmányokba mélyedt, szellemileg csodálatos módon kiképezte magát, utóbb három hasonló gondolkodású és érzelmű honfitársával együtt letette a szerzetesi fogadalmat. Minthogy azonban a török háborúk miatt nem mehettek a Szentföldre, Olaszországba zarándokoltak, ahol nyilvánosan prédikáltak, betegeket ápoltak és mint “Jézus társasága” 1539 május 4-én a maguk részére szabályzatokat alkottak. A következő évben Rómában kieszközölték III. Pál pápától, hogy egyik bullájával a rend megalakulását elismerte. Loyola Ignác lett a rend generálisa s az is maradt 1556-ban bekövetkezett haláláig. Loyola Ignác kétségtelenül mély vallásos lelkesedéssel volt eltelve. Bámulatos nagy volt az akaratereje, amellyel fegyelmezni tudta magát, hatni tudott környezetére és mindenkire, akivel érintkezett. Meggyőződése volt, hogy az ő fellépésében valami küldetésszerűség rejlik. Elhatározásában sohasem ingadozott. Természetes, hogy az ő céljai távolról sem voltak azok, amelyeknek szolgálatába szegődtették hatalomra vágyó utódok, pápák és az uralkodók a rendet. A jezsuiták ellen sok oldalról elhangzott vádak nem illethették a rend alapítóját. A későbbi utódok alatt a rend bámulatos módon fejlődött és terjeszkedett.

Rendkívül szigorú lett benne a fegyelem. Minden rendtagnak esküt kellett tennie arra, hogy vakon engedelmeskedni fog a Rómában székelő generálisnak, a “fekete pápá”-nak és a római egyházfejedelemnek. A rendtagoknak szigorú kötelessége volt az önképzés, a nép oktatása, a pápa támogatása s a hittérítés mindenáron. A vasfegyelem, másrészt a rendtagok egyéni kiválósága csakhamar felkeltették a katholikus államok uralkodóinak, valamint a pápaságnak figyelmét a rend iránt. Hihetetlen gyorsan szaporodtak, alakultak a jezsuita rendházak, amelyek nemcsak az európai katholikus államokban, hanem az amerikai, főleg spanyol és portugál gyarmatokban is megvetették a lábukat. Ausztriába 1551-ben, Magyarországba pedig 1561-ben vonult be a jezsuitarend. A jezsuitarendnek tudható be, hogy a pápaság intézménye, különösen a tridenti zsinat óta annyira megszilárdult. Jórészt a jezsuita atyák vitték keresztül a zsinaton, hogy a pápa egyházi törvényhozói hatalmát a püspöki kar elfogadta és a sokfelé ágazó nézetek, felfogások helyett a “tridenti zsinati hitvallás” emelkedett érvényre, amelyre minden püspöknek esküt kellett tennie. Szó sem férhet ahhoz, hogy a katholikus hitélet szigorításával kapcsolatban a pápaság jelentősége, erkölcsi értéke emelkedett és II. Marcel pápával jó ideig megszűnt a korábbi, úgynevezett politikai pápák sorozata, akik ezentúl nem ártották bele magukat a szorosan vett állampolitikai ügyekbe, hanem figyelmüket az egyház és a hívők hitéletének megtisztítására fordították.

Ezek között felemlítendő IV. Pál pápa (1555-59), a híres Caraffa-család egyik tagja. Őt tekintették az inkvizíció voltaképpeni megalapítójának. El kell ismerni róla, hogy rendkívül vallásos, buzgó egyházfejedelemnek bizonyult. Szigorú rendelettel fegyelmezte a szerzetesi életet, a pápai udvart, a felesleges személyzetet elbocsátotta s nemcsak közvetlen környezetének, hanem az összes főpapoknak és lelkészi karnak szigorúan meghagyta, hogy a hívők épülésére követésre méltó vallásos életet éljenek. IV. Pál pápa művét folytatta IV. Piusz pápa, aki az egyházi javadalmakkal űzött vásárokat, visszaéléseket szüntette meg. V. Pál pápa túlszárnyalta az elődeit. Rendkívül makacs, önmagához következetes, a remeteségig egyszerű életet folytató pápa volt. Külső megjelenése tiszteletet gerjesztő, alakja az ókori pátriárkákra emlékeztetett. Egykorúak azt írták róla, hogy alakja, megjelenése oly lebilincselő volt, hogy protestánsok a puszta látására visszatértek az egyház kebelébe. V. Pál pápa nem elégedett meg az elődei rendelkezéseivel, hanem mondhatni gyökeresen megreformálta a lelkészi kart, amelynek világias életmódja ellen kíméletet nem ismerő parancsokat adott ki. Különben nevezetes volt arról, hogy ő tétette közzé a római katekizmust és a lelkészi működés céljaira új ima és misekönyvet szerkesztetett.

A pápa hitbuzgalma és példát adó működése természetesen nagy vonzóerőt gyakorolt a püspöki és lelkészi karra, amelynek számtalan tagja méltó igyekezett lenni a papi palásttal egybekötött magasztos hivatáshoz. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy amily mértékben nőt a pápaság lelki hatalma, világhatalmi jelentősége is éppoly arányokban emelkedett. Róma a tudomány és művészet hazája lett, onnan indult ki, oda tért vissza az európai népek szellemi élete. Irodalom, költészet, zene, festészet, szobrászat, építészet, műipar abból a légkörből táplálkozott, amelyet a reformpápák teremtettek ott. Mindezeket szükségesnek tartottuk kiemelni annak a jellemzésére, hogy a katholikus egyházban a Luther-féle hitújítással megindult ellenreformáció minő ösvényeken indult. Eléggé szomorú, hogy a későbbi történeti eseményekbe mélyen belejátszott a fejedelmek önzése, hatalmi versengése, amely vallási jelszavak alatt indult meg, de minden egyébért küzdött, áldozott, csak a magasabb, tiszta hitéletért, erkölcsért nem.

Spanyolország. - II. Fülöp és kora.

II. Fülöp spanyol király óriási birodalmat örökölt atyjától. Spanyolország, Németalföld, Burgundia, Milano, a nápolyi és sziciliai királyságok, valamint sok amerikai és afrikai gyarmat tartoztak a jogara alá. Érdekes volt azonban, hogy a rengeteg birodalomnak a spanyol Kasztilia képezte a magvát.

A kasztiliai főnemeseknek volt a legnagyobb befolyásuk, az ő soraikból kerültek ki a hatalom főtámaszai, ami érthetővé tette, hogy egyrészt magának Spanyolországnak többi vidékei állandóan irígykedtek Kasztiliára, a nem spanyol területek ellenszenvét pedig megmagyarázta a népek sokfélesége. V. Károly a nagy birodalom egységét, összetartózandóságát egy birodalmi tanács segélyével tudta biztosítani, ellenben II. Fülöpnek sokkal nehezebb volt a helyzete. Ő ugyanis országainak súlypontját az államtanácsba helyezte át, ahol természetesen a kasztiliaiakké volt a befolyás, a hatalom. II. Fülöp egyéniségére jellemző volt, hogy Spanyolországból még csak ki sem mozdult. Amíg előde, V. Károly nemcsak közlékeny természetű uralkodó volt, aki szívesen kereste fel, látogatta meg rengeteg birodalmának egyveleg népeit, addig II. Fülöp központosított hatalmát úgy vélte legerélyesebben gyakorolni, ha mindent spanyol földről, a madridi pazar királyi palotából intéz el. Zárkózott jellem volt. Sokat adott a vallásosságra, maga is hitbuzgó katholikus volt és gyakran kegyetlen túlzásokra ragadtatta magát a máshitűekkel szemben. Minden legcsekélyebbnek látszó állami ügy, kérdés érdekelte őt. Önmagával, kimondott szavával szemben annyira következetesnek ismerték, hogy nézetét sohasem változtatta meg és akiket az ő nevében elítéltek, azoknak meg nem kegyelmezett.

Birodalmi politikájának határozott körvonalai atyja hagyatékában már adva voltak. Az óriási birodalmat természetesen csak úgy tarthatta fenn, ha a tenger és a francia királyság felett is uralkodhatik. Spanyollá és katholikussá akarta tenni az egész világot. Ennek a politikai ábrándképnek aztán feláldozta Spanyolország nehezen megszerzett jólétét, amely a protestantizmus ellen folytatott óriási harcban tönkre is ment annyira, hogy többé vissza sem tért. II. Fülöp uralkodása jórészt véres háborúk között telt el. Harcot kezdett Olaszország birtokáért. A harcot voltaképp IV. Pál (Caraffa Péter) pápa kezdeményezte azzal, hogy II. Henrik francia királlyal szövetkezett oly célból, hogy a gyűlölt spanyol uralmat Nápoly felett megtörje s a pápa világi hatalmát a nápolyi királyságra is elismertesse. Három éven keresztül tartott az ötödik olaszországi hadjárat. II. Fülöp szövetségesnek megnyerte Angliát, melynek uralkodója, Mária királynő, az ő felesége volt. Cosimo firenzei herceg, aki a franciák által megszállott Sienára vágyott, Filibert savoyai herceg és a ferrarai köztársaság is II. Fülöp mellé állottak. Fülöp hadvezére, Alba herceg (akinek nevével még gyakran fogunk találkozni) haladéktalanul megkezdte az ellenségeskedést és körülzárta Rómát. Az olasz katonaság komoly ellenállást nem is fejtett ki s a spanyolok csak akkor hátráltak meg, amikor Guise Ferenc herceg tízezernyi zsoldos sereggel közeledett Róma védelmére.

Pál pápa hatalmi versengése azonban II. Fülöppel nem járt eredménnyel, mert Alba herceg a francia sereg eltávoztával újból megjelent Róma előtt, mire a segély nélkül maradt pápa békét kötött és csak azt kívánta Alba hercegtől, hogy kérjen feloldozást tőle, amiért fegyverrel vonult be az örök városba. Alba pedig volt annyira jó katholikus, hogy a kívánalomnak eleget tett. II. Fülöp ezzel a sikerrel nem elégedett meg. Időközben francia- németalföldi területen is harcot folytatott a franciák ellen. Filibert Emánuel herceg vezérlete alatt a spanyol sereg átlépte a francia határt is St.-Quentin mellett és fényes győzelmet aratott. Ezt a győzelmet tetézte még azzal, hogy a segélyül siető Montmorency herceget, a francia főparancsnokot is legyőzte. A győzelmet tulajdonképp Egmont gróf lovasai vívták ki, akik a francia sereg nagy részét, számos nemes embert, azok között Montmorencyt is foglyul ejtették. A spanyolok győzelme azonban nem bizonyult tartósnak és eredményesnek, mert a spanyol és angol csapatok féltékenykedését az Olaszországból visszasiető Guise herceg ügyesen kihasználta s teljes erejével Calaisra vetette magát, amelynek védőereje kénytelen volt magát megadni. Calaisból tehát az angol csapatok kivonultak. Erre újabb francia sereg jelent meg németalföld partvidékein, ahol rettenetes pusztítások után Nievportig nyomult elő.

A flandriaiak azonban válaszul tizenkétezer fegyverest bocsátottak Egmont gróf rendelkezésére, aki Grovelingen mellett az elbizakodott francia sereget egy angol flotta segélyével tönkreverte. Azt lehetett volna hinni, hogy ilyen véres bevezetés után a háború réme még tovább fog dühöngeni, annál inkább, mert Pikardiában nemsokára szembe került két hatalmas sereg : a francia s a spanyol-angol-flandriai egyesült sereg. Ehelyett azonban béketárgyalások indultak meg, amelyeket Chateau-Cambresisben be is fejeztek (1559). II. Fülöp Calaist átengedte II. Henrik francia királynak, Franciaország Savoya és Piemontból kivonta a csapatait, megtartotta a lotharingiai városokat és hogy a béke egészen stílszerű legyen, a hadakozó uralkodók további zálogul a házasságkötésektől sem riadtak vissza. Filibert Emánuel herceg a francia király nővérét, valoisi Margitot vette nőül, II. Henrik leányát, Erzsébetet II. Fülöp a saját fia, Don Carlos elől kaparintotta el feleségül, miután Mária, Anglia királynője, II. Fülöp felesége időközben meghalt. Ezzel vége lett az ötödik olaszországi hadjáratnak, amely lényegében Spanyolország korábbi hatalmi helyzetén mit sem változtatott és az olasz földre gyakorolt és féltett befolyását továbbra is biztosította. A tetemes emberáldozatnak tehát az lett az eredménye, hogy az ellenséges fejedelmek elintézték a - házassági ügyeiket.

A lepantói ütközet. - A török birodalom hanyatlása.

Nemcsak a szorosan vett középtengeri országokat, államokat, hanem magát a nyugateurópai kereszténységet is óriási veszedelem fenyegette a bámulatos nagy hatalommá kibontakozott török uralom részéről. II. Fülöp spanyol király idejére esik a félhold hatalmának félelmetes ereje. I. Szelim alapvető uralmát (1512-1519.) követte II. Szolimán (1519-1566.) uralkodása. Néhány vonásban ismertetjük a török uralom fejlődését. I. Szelim a janicsároknak volt a szultánja. Ezek emelték trónra és Szelim, hogy biztosítsa uralmát, összes rokonait sorra leölette. Akhmed nevű fivérének fia, Murad megmenekült a borzalmas vérfürdő elől és Perzsiába sietett Izmail Szofihoz, aki védelmébe fogadta. Ebből keletkezett azután a rettenetes török-perzsa háború, amely Szelim győzelmével végződött. Szelim szultán ugyanis Csaldirán mellett (Észak-Örményországban) a perzsák seregét teljesen szétszórta és elfoglalta Perzsia fővárosát, Tebriszt, nemsokára pedig Kurdisztán és Mezopotamia is török uralom alá jutott. Szelim ezzel nem elégedett meg, hanem Egyiptomot is meghódította az Aleppo mellett vívott győzelmes csatával, ahol Kansu al Gavri egyiptomi szultán is elesett. Ezzel Szíria és Palesztina is a sztambuli szultán kezeibe jutott. Egyiptom új szultánja, Tuman bej megkísérlette az új harcot, de Ridaniánál nagy vereséget szenvedett.

A vérszomjas Szelim szultán pedig Kairó elfoglalása után olyan vérfürdőt rendezett, amely a félhold uralmának történetében is ritkítja a párját. Ötvenezer lakost, azok között nyolcszáz előkelő egyiptomit öletett halomra, fejeztetett le Kairó szűk uccáin, ahol hónapokon keresztül temetetlenül hevertek a szerencsétlen egyiptomiak holttestei. Tuman bej árulás következtében Szelim fogságába esett és mi sem volt természetesebb mint az, hogy a szultán trónja előtt fejeztette le. Ezzel Egyiptom elvesztette az önállóságát, Szelim szultán pedig az ősi Alexandriában fogadta a hódolók küldöttségét. II. Szolimán szüntelen hadjáratokat folytatott. Perzsiával ismét véres harcba keveredett, mert Tamaszp sah nem akarta a szultánt a próféta törvényes utódának elismerni. Az ebből keletkezett háború négy évig tartott és Szolimán győzelmeivel fejeződött be. A török uralom egyre jobban terjedt, óriási területek, országok kerültek a sztambuli szultánok hatalma alá. Örményország, Mezopotámia, Egyiptom, Szíria, Palesztina, a Balkán nagy része, hazánknak is közel egyharmada mind a szultán uralmát sínylették. Természetes, hogy a szultánok hódítóvágya ezzel sem volt kielégítve s lassanként Afrika északi partvidéke (Algir, Tunisz, Tripolisz) szintén az ozmán hatalom alá került, ahonnan török, arab, mór kalózok veszélyeztették állandóan a középtengeri kereskedelmet s állandósították a hadiállapotot.

Mielőtt az események fonalát tovább vezetnők, fel kell említenünk, hogy egyes keresztény államoknak a török uralom terjeszkedése ellenére voltak még a Földközi-tengeren olyan hatalmi alapjai, amelyekre támaszkodva szembeszállhattak a félholddal. Észak-Afrikában Marsalquivir, Biserte és Goletta spanyol erősségek voltak, Maltában pedig a johanniták vetették meg a lábukat. Velence alá tartozott Isztria, a dalmát partvidék tetemes része, a jóniai szigetcsoport, Kréta szigete és Ciprus. Ahol Velence megvetette uralmának alapjait, ott hatalmas erődöket épített, hadihajókat állomásoztatott és bőségesen gondoskodott arról, hogy a híres velencei gályák nemcsak kereskedelmi, hanem hadicélokra is bármikor nagy számban álljanak rendelkezésre. Velence volt a középtengeren akkori időben nemcsak kereskedelmi, hanem hadiszempontból is a legnevezetesebb hatalom. A közvetítő kereskedelmet ő bonyolította le, irányította, noha ez a jelentősége a török uralom kíméletet nem ismerő terjeszkedése következtében hova-tovább csökkenni kezdett. Nemsokára azonban Velence, amely eddig óvatosan és nem minden kereskedelmi érdek nélkül kerülte a félholddal való összetűzést, utóbb mégis harcba elegyedett vele. A Földközi-tengeren a törökökkel folyt harcoknak kezdeményezője tulajdonképp szintén II. Fülöp spanyol király volt, aki nemsokára a pápával szövetkezve kétszáz hajóból álló flottát hozott össze s azt Medina Celi herceg, Szicilia helytartója és Doria András parancsnokságára bízta.

A flottának a tripoliszi partok mentén jelentősebb sikerei voltak, de amikor onnan visszatért, Piale basa a török flotta élén útját állotta és véres tengeri csata után a keresztény flottát megsemmisítette (1560). Ezzel az összetűzéssel aztán el volt vetve a további ellenségeskedés magva. II. Szolimán újabb hadjáratra készült. Mindenekelőtt a johannitákat akarta Malta szigetén megtámadni. A johanniták hős nagymesterük, La Valette parancsnoksága alatt készültek a védelemre. Alig voltak tízezren a védők, holott Musztafa nagyvezér és Piale basa harmincezer emberrel és egy 180 hajóból álló flottával támadtak. St. Elmo erődöt a törökök óriási veszteségek árán ugyan elfoglalták, de a St. Michel erődöt nem tudták bevenni. Ezalatt azonban a védők száma is tetemesen megfogyatkozott, mert a két hónapi ostrom alatt tíz támadást vertek vissza. Ekkor megjelent egy spanyol flotta, erősítő csapatokat hozott és a török sereget elűzte. II. Szolimán eközben Szigetvár ostrománál Magyarországon meghalt s utóda II. Szelim lett. Az izlam mozgalmával állott kapcsolatban a spanyolországi mórok lázadása. Körülbelül félmillió arab (mór) élt Spanyolországban. Jórészt a spanyol déli vidéken laktak. Szorgalmasak, dolgosak voltak, akik az általuk lakott vidéket felvirágoztatták.

Látszólag keresztényeknek mutatták magukat, mert a kegyetlen inkvizíció kényszere alatt állottak, de valójában élt bennük őseik hagyománya, szokása, amely az izlam hatalmának terjedésével új életre ébredt. Mi sem természetesebb, mint az, hogy a spanyolországi mórok forrongani kezdtek, miáltal Spanyolország egységét komoly veszedelemmel fenyegették. II. Fülöp király, hogy a későbbi bajoknak elejét vegye, elrendelte a mórok lefegyverzését. 1560-ban adta ki a rendeletét, de csekély sikerrel. Az izlam elhatalmasodása idejében a király betiltotta az arab nyelv használalát, az arab könyveket elkoboztatta s az arab viseletet, zenét megtiltotta, egyúttal pedig megparancsolta, hogy a mórok gyermekei keresztény iskolákba adandók. A mórok hasztalan menesztettek küldöttségeket a királyhoz, elhatározása hajthatatlan volt. Erre kitört a mórok forradalma. Ezren és ezren lázadtak fel a király rendeletei ellen és csakhamar komoly veszedelem kezdte fenyegetni Granadát, amelynek csak az volt a szerencséje, hogy az ott lakó mórok még nem voltak kellően tájékozva lázadó testvéreik terveiről. Minden jel arra engedett következtetni, hogy nem helyi jelentőségű, hanem nagy politikai mozgalomról volt szó, azzal a komoly célzattal, hogy a hajdani arab uralmat spanyol földön újból életre keltsék. A mozgalomnak Aben Humeja, a régi Ommajádok állítólagos utóda lett a felkelés szervező vezére.

Granadában és Kordovában királynak kiáltatta ki magát és négy zöld selyemzászlóra térdelve, kelet felé fordított ábrázattal megesküdött arra, hogy országát, hitét minden ellenség ellen meg fogja védelmezni. A mozgalom hullámai csakhamar messze elterjedtek. Afrika északi vidékéről tömegesen siettek át az arabok, hogy mór testvéreiknek segítsenek. Megindult a harc és kölcsönös kegyetlenkedések között folyt. Mikor a spanyol hajóhad a partokat elzárta, a spanyol csapatok nemsokára a hegyek közé szorították vissza a felkelőket. A mozgalom azonban még ekkor sem ért véget. A felkelők a hegyek oltalma alatt guerillaharcot folytattak a spanyolok ellen, ami arra késztette a királyt, hogy fiatal féltestvérét, Don Juan d Austriát bízza meg a lázadás leverésével. Az új parancsnok csakhamar erélyesen munkához látott. Mindenekelőtt Granadából kiűzte az arab lakosságot és segélycsapatokat vont össze. Nemsokára a felkelők táborában egyenetlenség ütött ki, mert sokan voltak, akik Aben Humeja erőszakosságait elítélték és féltek zsarnokoskodásra hajló természetétől. A felkelők egy része összeesküdött ellene s a vezért eltette láb alól. Utóda a felkelők vezérletében Aben Abu lett, aki a mórokat Galera várába vonta össze. Don Juan d Austria itt döntő ostromtámadást intézett a mórok ellen, akik csak a harmadik ostromnál adták fel a harcot. A spanyolok vad kegyetlenséggel mészárolták le a mór őrség maradványát, azután pedig sorra bevették a kisebb mór erődítményeket.

Aben Abu most már békét szeretett volna kötni, de a spanyolok orgyilkosokkal végeztették ki s ezzel vége lett a belháborúnak, a mórok utolsó mozgalmának. Szomorú lett ezután a spanyolországi mórok sorsa. Annak megakadályozásául, hogy valamiképp újabb tömörülésre, mozgalomra vetemedjenek, birtokaikat a király elkoboztatta, a mórokat pedig széttelepítette és beékelte a spanyolok közé. Ősi nyelvüket nem volt szabad használniok, tilos volt a számukra kijelölt községek elhagyása is. A szigorú rendelkezéseknek azonban ellenkező volt az eredménye. A szívós, munkás mórok csakhamar újból nagy jólétre vergődtek és noha ősi szokásaikból sokat veszítettek, nemsokára nemcsak jólétben, hanem értelmiség szempontjából is kezdték meghaladni a spanyolokat, akikbe aztán a századok folyamán mégis beleolvadtak. A mór felkelés leverésére Spanyolországnak annál nagyobb szüksége volt, mert a török újból harcra készülődött, II. Fülöpnek tehát komoly védelemről, avagy támadásról kellett gondoskodnia. Nem sokáig várattak a törökök magukra s 1570 nyarán óriási túlerővel megtámadták a Velence alá tartozó Ciprus szigetét. A támadásra Velence már számított, mert a sziget fővárosát, Nikoziát jól megerősítette. Mikor a török sereg partra szállott, Dandolo Miklós, a sziget kormányzója minden rendelkezésre álló véderőt a fővárosban összpontosított. Hét hétig állották az ostromlottak a támadást, a közel százezer török vad ostromát s két nagy támadást hősiesen visszavertek.

De midőn a török sereg főtámadást intézett a vár ellen, véres éjjeli harc után elfoglalta azt. Közel húszezer keresztényt mészároltak le, romba döntötték a várost, ahonnan óriási mennyiségű kincset és értéket hurcoltak el. Természetes, ezer és ezer keresztényt ejtettek foglyul, közöttük sok nemesi család lányait, akiket a sztambuli háremnek szántak. Egy hős görög lány azonban a szállító hajó puskaporos kamrájához férkőzve, felrobbantotta a hajót. Ezer keresztény lány és a hajó török legénysége lelte halálát a tenger hullámai között. Nikoziából a török sereg Famagusta ellen vonult, amelynek őrsége szintén vitézül védekezett, de utóbb kénytelen volt megadni magát. A törökök megígérték, hogy bántódás nem ér senkit, mégis Musztafa nagyvezér három parancsnokot lefejeztetett, Bragudino főparancsnokot elevenen megnyúzatta, bőrét kitömette s a gályája főárbocára szegeztette s így vitorlázott vissza Konstantinápolyba. Amíg ezek történtek, Velence arra kérte V. Piusz pápát, hogy hozzon létre egy szövetséget Spanyolországgal. A pápa közbenjárása sikeres volt, de az a szövetséges hajóhad, amely a spanyol, velencei és pápai gályákból került ki, már nem akadályozhatta meg Ciprus tragédiáját, mert lekésett. Erre most már formális alkudozás indult meg a pápa, Velence és II. Fülöp között és létrejött a szent liga a törökök ellen. Tetemes hadiflotta és katonai erő kölcsönös szervezésére kötelezték magukat és főparancsnoknak megtették Don Juan d Austriát.

Természetes, hogy a szövetség létrejöttéről tudomást szerzett a török szultán is, aki tüstént elhatározta, hogy hatalmas flottával szembe száll a ligával. Piale basa török tengernagy egyesült Ulukh Alival, az algiriai flotta parancsnokával és bevitorlázott az Adriába. Kétségtelen volt ezek után, hogy a török hatalom és a keresztény liga között mi hamarább döntő ütközetre kerül a sor. A pápa a küszöbön levő harcnak amolyan keresztes háború jelleget adott azáltal, hogy a harcosoknak búcsút engedélyezett, ami különösen a hitbuzgó spanyolokat serkentette arra, hogy a liga lobogója alá seregeljenek. Maga Cervantes, a hírneves spanyol költő is belépett a liga seregébe. Don Juan d Austriának rövid idő alatt 19 ezer spanyol harcosa volt együtt. Messzinában volt a liga hadiflottájának gyülekező helye, ahol legelőször a pápai flotta érkezett meg Colonna s a velencei Barbarigo és Veniero parancsnoksága alatt. Don Juan a spanyol flotta élén érkezett meg s a szövetségesek ágyúdörgése s a messzinai nép üdvrivalgása fogadták a legközelebbi mérkőzés keresztény vezérét. Akkori viszonyoknak megfelelően gyönyörű hadiflotta állott Don Juan rendelkezésére, mert ekkora tengeri haderőt addig európai hatalmak nem állítottak szembe a törökkel : 12 pápai gálya, 77 spanyol, 6 máltai, 3 savoyai, 106 velencei hadigálya várta az elindulást 29 ezer harcossal.

Don Juan főparancsnoki hajójának a főárbócán lengett a liga hatalmas zászlója, amelyet a pápa ajándékozott a harcosoknak. A hatalmas flottát Odescalchi püspök, pápai nuncius megáldotta és az egész hajósereg kivitorlázott a nyilt tengerre s Korfu elé érkezett. Itt értesült Don Juan a török flotta hollétéről és hosszas tanácskozás után elhatározta a támadás megkezdését. A török flotta a Korinthusi-öböl bejáratánál helyezkedett el. A keresztények ezalatt értesültek a törökök kegyetlenkedéseiről Ciprus szigetén, Don Juant tehát minden oldalról hevesen nógatták a harc megkezdésére, mert a tengerészek és a katonaság csakúgy lihegtek a megtorlás bosszúvágyától. A liga flottája hamarosan felszedte a horgonyokat és dagadó vitorlákkal az ellenséges flotta ellen indult. A parancs az volt, hogy mindenekelőtt teljes ágyútűzzel kell támadni, azután az ellenséges flottának nekirohanva kell a hajókat elfogni vagy elsüllyeszteni. A török flotta nem sokáig váratott magára. Félhold alakban közeledett 150 török gálya nagy tömeg segédhajó kíséretében, a középen Piale basa, jobb szárnyon Mohamed Siroko egyiptomi basa, balról pedig az algiriaiak Ulukh Alival az élükön. Teljes négy órán keresztül tartott a harc, amely óriási küzdelem után a liga flottájának a győzelmével végződött.

Százharminc török gályát fogtak el a keresztények, huszonötezer török esett el, ötezer foglyul esett, míg a liga 15 gályát és nyolcezer embert veszített, számos hajójuk pedig hasznavehetetlenné vált. Don Juan visszatért Messzinába, ahol óriási örömmel fogadták. Ünnepelték mindenfelé, költők, festők, szobrászok dicsőítették, Tizián pedig megfestette “A liga győzelmé”-t, Velence pedig a csata napját, október 7-ét nemzeti ünnepnappá tette. A nagy győzelmet azonban Velence más szempontból mérlegelte. Azt vélte ugyanis, hogy a harc folytatása alapjában megrendíti a kereskedelmi, üzleti érdekeit, rá van utalva a török területeken való szabad mozgásra, miért is a liga kimondott elveivel ellentétben 1573. tavaszán a törökkel külön garanciális békét kötött. Ciprust átengedte a szultánnak, fizetett még háromszázezer aranyat, viszont azonban egyéb birtokait megtartotta és teljes kereskedelmi szabadságot biztosított magának. Velence magatartása érthető felháborodást keltett a ligában, Don Juan a liga közös lobogóját bevonta s önálló hadi vállalatokba bocsátkozott. Bevette Tuniszt, Bizertát, mire azt kérte a spanyol államtanácstól, hogy tegye meg őt Tunisz királyának. Ezt a gőgös kívánalmat azonban a tanács elutasította, sőt minden további önálló hadakozástól el is tiltotta. És mialatt Don Juan Genovába ment, a törökök Tuniszt és Bizertát visszafoglalták, Spanyolország pedig most már nem igen törődött a középtengeri helyzettel, hanem a németalföldiekkel keveredett harcba. Igy hullott a semmiségbe a híres lepantói győzelem.

Óriási véráldozatok árán folytatták most a törökök a perzsák ellen megkezdett harcot. II. Szelim hirtelen bekövetkezett halála után III. Murád szultán folytatta a háborút, noha semmi hadvezéri képessége nem volt, de hadakozott, mert úgy vélte, hogy háborút viselni szultáni kötelesség. Tamaszp sah halála után a jellemtelen Kodabend Mohamed foglalta el a perzsa trónt, olyképp, hogy tíz fivérét kegyetlenül leölette. Ezalatt a törökök a Csildir mellett vívott győzelmes harc után Georgiát foglalták el és több védvárat emeltek a határra. Ozmán basa a híres derbendi átjárón keresztülmenve, ezer és ezer rabszolga által tartott égő fáklya fénye mellett legyőzte a gyönge perzsa sereget és sok fáradság után bevonult Tebriszbe. De már ettől az időtől kezdve a török fegyvereket elkerülte a hadiszerencse Perzsiában. Kodabend Mohamed sah lemondott a trónról fia, Abbas javára, aki egyéni kiválóságánál fogva képes volt felvillanyozni a perzsák megtört nemzeti önérzetét. Ferhád basa még egy véres győzelmet aratott ugyan Bagdad mellett, de azontúl már a perzsáknak kedvezett a hadiszerencse. Perzsia egyes szegényes, kopár vidéke nem tudott kellő támpontot nyújtani az ozmán hatalomnak, amely kénytelen volt olyan békét kötni, hogy csak Georgiát és Tebriszt tartja meg, egyébként Perzsia többi része érintetlenül marad. Perzsia tehát olyan védőfal lett az ozmán terjeszkedéssel szemben Ázsiában, mint a Kárpátok vidéke Európában.

Az oly nagyhatalommá fejlődött óriási ozmán birodalmat belső egyenetlenségek is nagyon meggyöngítették. Olyan nép számára, minőnek a törököt nevelték a hódító szultánok, folytonos és győzelmes háborúk, harcias szultánok kellettek. De épp ilyenek hiányoztak. Nagy Szolimán idejében kezdődtek már a belső zavarok. Szolimán ugyanis eredetileg a legidősebb fiát, Musztafát akarta utódául megtenni, aki bátor, harcias, de emellett igen nemesszívű volt. Ámde Szolimán kedvenc első felesége, Roxelane (egy orosz származású nő) a saját fiát, Szelimet akarta trónra juttatni s ennek az érdekében minden lehető eszközt ígénybe vett. Megnyerte tervének Rusztem nagyvezért, aki Musztafát folyton rágalmazta. Szolimán hitelt adott a rágalmaknak és a saját fiát, Musztafát a sátra előtt fojtotta meg. Hiába lázadtak fel a janicsárok, akik Musztafát kedvelték, a trón mégis Szelimé lett. A cselszövő Rusztem vezér ezek után Szelimet a saját fivére, Bajazid ellen ingerelte fel, ami testvérháborúhoz vezetett. Bajazid Konieh mellett csatát vesztett és sietve a perzsa sahhoz menekült, ez azonban Szelimtől való félelmében négy fiával együtt orozva megölette. II. Szelim trónraléptével (1566-74) a háremben elpuhult, degenerált szultánok sorozata kezdődött, ami természetesen a török birodalom lassú, de biztos gyengüléséhez, hatalmi hanyatlásához vezetett. Szelim teljes eliszákosodással fejezte be dicstelen uralkodását.

Hasonló életet élt III. Murad szultán is (1574-95). A hadakozást teljesen a vezéreire bízta, ő maga pedig háremében húzódott meg, ahol életét lassan leőrölte. Az utolsó neves török nagyvezér Mohamed Szokoli, egy bosnyák származású renegát volt, aki a saját felelősségére intézte a harci dolgokat, gyakran nagy szerencsével. Az ő halála után a nagyvezérség kegyenceknek jutott, akik természetesen minden arravalóság nélkül működtek és főcéljuknak a vagyonharácsolást tekintették. Az egykor oly híres, bátor török sereg magja, a janicsárok csapata és a lovasság is elsatnyult idővel s nagyobb haditettekre képtelenné vált. A török birodalom megmaradt ugyan továbbra is nagyhatalomnak, de távolról sem olyan erős már, mint aminő a tizenhatodik század elején volt.

Olasz államok az újkor elején.

Noha az olasz államok politikai története ebben a korban inkább egyes nagyobb államok (Spanyolország, Franciaország) történetével kapcsolatos és jelentőségük világtörténelmi szempontból jóval alászállott, mindazonáltal az európai történet egységes áttekintése érdekében, ha vázlatosan is, meg kell róluk emlékeznünk.

Önállóbb szerepet inkább csak Velence és Róma (értvén ezalatt a pápai államot) játszottak. Toszkánában az elűzött és V. Károly által hercegi címmel kitüntetett Medici-család játszott szerepet. Az első herceg, Medici Sándor szerfelett zsarnoki hajlamú, lelketlen kéjenc volt, aki gyilkosságnak esett áldozatul. Utóda a hercegségben fia, I. Cosimo (1537--74) lett. Nagyműveltségű, de rendkívül önző ember volt s amennyiben saját céljairól volt szó, következetes és kíméletet nem ismerő tudott lenni. Mikor a hercegi trónra került, már megalkotta a terveit. Egész Toszkánát uralma alá akarta keríteni s ezért nem minden ok nélkül kegyetlen ellensége volt a köztársasági mozgalmaknak. A köztársasági forma akkor még csak Szienában állott fenn és amikor a köztársasági párt francia támogatás mellett Cosimo zsarnoki terveit keresztezni akarta, a herceg II. Fülöp spanyol királynak Sziena megfékezése végett fegyveres segélyt nyújtott. Kegyetlen harcok után, alig egy év leforgása alatt Sziena megadta magát II. Fülöpnek, akinek Sziena hűbéres területe volt. II. Fülöp erre Szienát jutalmul átengedte Cosimo hercegnek, aki ezek után megalapította az egységes toszkánai államot, amely nemcsak a spanyolok középolaszországi uralmának, hanem Cosimo fiának II. Miksa osztrák császár lányával kötött házassága révén, a Habsburg-háznak is egyik legerősebb támasza lett. Miután pedig Cosimo Toszkánában nemcsak a jezsuitákat telepítette meg, hanem a szigorú inkvizíciót is meghonosította, V. Piusz pápa Cosimót a toszkánai nagyhercegi címmet tüntette ki.

Hibái ellenére nem lehetett Cosimótól elvitatni, hogy Toszkána kultúrája érdekében sokat tett, tudósokat hívott meg, fényes középületeket emeltetett és a közjólét javítása elől sem zárkózott el. Fia, Ferenc Mária (1574-87) elpuhult, kegyetlen, érzéki ember volt. Egy szép velencei nőnek, Capello Biankának állott a legteljesebb befolyása alatt. Természetes, hogy a szép velencei nő rokonsága minden közhivatalba s a herceg környezetébe is befurakodott, aminek a közvagyon ellenőrizetlen harácsolása lett a vége. Állítólag a fivére, Ferdinánd bíboros mérgeztette meg. Utóda Ferdinánd lett (1587-1609). A Mediciek kereskedelmi vállalatait ő is folytatta pap létére, de legalább juttatott a kereskedelem és üzleti élet felvirágoztatásával a népnek is hasznot. II. Cosimo (1609-21) jelentéktelen egyéniség volt. Genova köztársaság a spanyolbarát-párthoz tartozott, de már 1528-ban Doria András dozse ügyes politikája révén, nagyfokú önállóságra tett szert. Doria a köztársaságnak új, de kizárólag a nemesekre támaszkodó szervezetet adott. Noha Doria a dozse méltóságot másoknak engedte át, azért életében mégis ő volt Genova ügyeinek igazi intézője, azonkívül családja is nagy befolyásra tett szert. El kell ismerni, hogy a Doriák működése rendkívül üdvös volt Genovára s befolyásuk akkorára nőtt, hogy a Spanyolországgal való szövetség idejében a Dória-család tagjai voltak a spanyol flotta parancsnokai s a genovai gályák és genovai kereskedők mindenütt előnyöket élveztek, ahol Spanyolország uralkodott.

A Fieschi-család által szervezett forradalom kezdetben a Doriák hátrányára végződött, de utóbb megvolt az az eredménye, hogy a régi nemesség a meggazdagodott kereskedői osztályt is bevette a köztársaság intéző hatalmába. Szavoja-Piemont kiemelkedett a többi olasz államok közül és nagy jövőnek nézett elébe. III. Károly herceg (1504-1538) az országát, amely nem volt eléggé szervezve, a franciák javára elvesztette, fia, Filibert Emánuel sokáig száműzetésben élt és csak a chateau-cambresi béke által nyerte vissza az országát, amelynek hercegi trónját csak férfikora delén foglalhatta el. Filibert herceg országa fennmaradása érdekében ügyes politikát kezdett folytatni. Országa ugyanis spanyol, francia és német területek közé volt beékelve s az alpesi átjárók miatt igen fontos hadászati terület volt. Hogy tehát minden oldalon barátsággal találkozzék, elvette II. Henrik nővérét, Valois Margitot, fiát pedig II. Fülöp király lányával házasította össze, végül igyekezett barátságos érintkezést fenntartani Németországgal. Szervezte az ország haderejét, közigazgatását és egyengette Piemontnak azt a jelentőségét, amelyről a tizenkilencedik század történetében fogunk szólani. Velence, mint önálló köztársaság helyzete azóta, hogy a levantei kereskedelme megcsappant, rendkívül nehéz volt. Rá volt utalva arra, hogy igen ügyes diplomáciát folytasson és mindenkor alaposan tájékozva legyen az európai politikai helyzetről.

A hírneves velencei követek ott voltak minden európai állam székhelyén és nagyobb gócpontjaiban. Nagyműveltségű, nemesi származású és dúsgazdag férfiakat választott meg a velencei tanács követeknek, akik minden eszközzel rendelkeztek, hogy tapasztalataikról a velencei tanácsot híven és gyorsan értesítsék. Minden héten kimerítő jelentéseket küldtek haza s ezek a jelentések történeti szempontból rendkívül becsesek. Velence hatalma hosszú ideig szorosan véve az úgynevezett “tizek tanácsá”-nak kezében összpontosult. Természetes, hogy Velence alkotmánya is a nemeseknek (nobili) kedvezett, annyira, hogy a tizenhatodik században is kizárólag azok a nemesi családok kezelték a hatalmat, amelyek csaknem négy évszázad előtt voltak uralmon. A tanács mellett működött még egy bizottság, a zonta, amely idővel több és több közügynek az intézését vonta a saját hatalmi körébe, miáltal a tanács hatásköre nagyon összeszorult. Ez idővel ellenmozgalmat keltett a zonta ellen, amelyet azonban elsimítottak s egyidejüleg a tanács hatáskörét is szabatosan meghatározták. Ezentúl a köztársaság hatalmi súlypontja ismét a régi szenátusban összpontosult, míg a nagy tanács csak a törvényhozással és a tisztviselők választásával foglalkozott.

Minthogy azonban a legfontosabb közügyek egy meglehetős nagyszámú testület elé tartoztak (a szenátusnak 300, a nagytanácsnak 700 tagja volt), az államtitkok megőrzése pedig ekképp veszélyeztetve volt, ennélfogva a három inkvizitor hatalma növekedett. Ezeknek ugyanis az volt a szigorú kötelességük, hogy az államtitkokra vigyázzanak és minden oly mozgalmat, amely a meglevő állapot, vagy a köztársaság biztonsága ellen irányult, szigorúan megtoroljanak, elfojtsanak. Mondhatni, hogy az inkvizítorok voltak élet és halál urai Velencében. Ekképpen a régi nemesekből és a vagyonos kereskedőkből (patriciusokból) alakult új arisztokrácia a köztársaságot szigorú szabályzatok segélyével igyekezett fenntartani, amelynek elve az volt, hogy a köztársaság érdeke mellett minden egyes velencei polgár érdekének el kellett törpülnie. Az egyházi államban nevezetes irányváltozás állott be. A pápák ismét arra helyezték a fősúlyt, hogy az elvilágiasodás helyett lelkészi hivatásuk lépjen előtérbe. Természetes, hogy ezen cél megvalósításához szükségük volt birtokra, amely biztosította a pápák egyházfejedelmi függetlenségét. Önként érthető azonban, hogy a pápák a politikai irányzatok hatása elől végleg nem tudtak elzárkózni s amennyiben meg akarták függetlenségüket óvni, közel kellett férkőzniök az olasz nemzeti politikához. A pápai hatalom és az egyházi élet újjászervezése vette tehát a kezdetét. V. Pál pápa (1555-1559) megbízható hivatalnoki karral vette magát körül.

V. Piusz (1565-72) a jogszolgáltatást szigorította, de XIII. Gergely alatt (1572-85) a pápaság pénzügyi zavarai sok bajt okoztak már, különösen akkor, amikor a pápa sok nemesi hűbéri birtokot vett vissza. Szomorú zavarok származtak ebből, mert az elégedetlen, birtokaiktól megfosztott nemesek nyiltan fellázadtak hűbéruruk, a pápa ellen és valóságos bandaharcot kezdettek birtokaik visszaszerzése érdekében. A pápaság intézménye szempontjából tehát nevezetes esemény volt az, amikor XIII. Gergely utódául Peretti Felixet, Montalto bíborosát választotta meg a konkláve 1585-ben pápának. V. Sixtusz, ez volt az új pápa neve, egyik legnevezetesebb egyházfőnek tekinthető. Teljesen a saját erejéből küzdötte fel magát Szt. Péter székébe. Atyja egy Dalmáciából bevándorolt szláv család leszármazottja, kertész volt Grottamareban. Itt született fia, Félix, akit állítólag azért kereszteltek erre a névre, mert a jóslás szerint egykor pápa és pedig boldog pápa lesz belőle. Peretti Félix alig kilencéves korában a montaltói ferencrendi kolostorba ment, ott tanult. Tizenkilenc éves korában már prédikáló barát, huszonhat éves korában pedig lelkész lett. Rómában is tartott szónoklatokat s itt megismerkedett az egyházi reformpárt embereivel, akik csakhamar felismerték benne a jeles egyházi reformátort. Rendkívüli erély, önuralom lakott benne, miért is a zárdai, szerzetesi élet újjászervezésével bízták meg. Feladatát fényesen oldotta meg. Gyorsan haladt előre az egyházi ranglétrán.

Rómában egyetemi tanár, a ferencrendiek főprokurátora, majd püspök és bíboros lett, de XIII. Gergely idejében, akinek intézkedéseit helytelenítette, visszavonult a cselekvés teréről. XIII. Gergely halála után a bíborostestület, anélkül, hogy Peretti Félix vágyakozott volna rá, őt választotta meg pápának. V. Sixtusz a pápai trónon teljesen a saját belátása szerint, de kizárólag az egyház jól felfogott érdekében uralkodott. Nagy ügyességgel lépett fel a Róma uccáin elhatalmasodott rendetlenség és fegyelmezetlenség ellen. Halálbüntetés terhe alatt eltiltotta a fegyverviselést s üldöztette a “banditák”-at, rendett teremtett, noha a megfékezett nemesség eleget zúgolódott emiatt. Rendbe hozta a pápai udvar pénzügyeit, a jövedelmeket elhelyeztette a pápai kincstárba és ebből a kitört éhinség csillapítására nagy összeget juttatott a népnek, középületeket emeltetett, befejeztette Szt. Péter templomának kupoláját. Utódai már nem voltak ilyen kiválóak és legfeljebb VII. Kelemen méltó említésre abból a szempontból, hogy a ferrarai hercegséget, mint megüresedett hűbérbirtokot, bevonta a pápai hatalom közvetlen körébe.

I. Ferenc francia király. - Kálvin János. - A francia protestantizmus.

A francia királyok hatalma a tizenhatodik században megerősödött, de azért korántsem volt korlátlan. Nagy területek a dúsgazdag nemesek kormányzata alatt állottak, akik bizonyos hűbérurasági önállósággal igazgatták a vidéket.

A vidékeknek megvolt a saját helyi parlamentjük, ezek pedig természetesen csak közvetve állottak a király befolyása, hatalma alatt. A francia királyok igazi hatalma voltaképp a papságban, az egyházi javadalmak adományozása révén a vele létesített kapcsolatban keresendő. Tíz érsekség, nyolcvanhárom püspökség és ötszázhuszonhét apátság adományozásának joga bőséges anyagi jövedelmeket biztosított a királynak. Látható ebből, hogy az egyház kétségtelenül hatalmas támasza volt a királyságnak. Hozzájárult még ehhez a fényes udvartartás, amely ezer és ezer nemes embert tett a király lekötelezettjévé. Különösen I. Ferenc király adott sokat az udvartartásra s fejtett ki óriási fényt és pompát. I. Ferencről meg kell állapítanunk, hogy kezdetben nagyon szabadelvű uralkodó volt. Vallási kérdésekben nagy türelmességet tanusított, a protestánsoknak nemcsak menedékjogot biztosított, hanem a szabad művészet, tudomány, kultúra érdekében szívesen látta a nevesebb protestánsokat francia területen. Ki kell emelnünk azt is, hogy I. Ferenc előtt és az ő uralkodása idejében a külföldi, főleg olasz művészek, tudósok szíves fogadtatásra találtak Franciaországban. Igy kultúra tekintetében rendkívül mozgalmas volt kora s maga a francia irodalom, művészet és tudomány is számos mesterre akadt a franciákban.

Nem lehetett csodálkozni, hogy az irodalmi kölcsönhatás révén a Németországból kiindult protestáns mozgalom hullámai francia földre is átcsaptak, másrészt a szabad kutatás és vizsgálódás révén magában Franciaországban is kezdetét vette a protestáns irányú árnyalat. A francia katholikus egyházban akadtak püspökök, apátok, papok, akik önálló vallási kutatásokba merültek, miáltal a protestantizmus útjait egyengették. Ehhez járult, hogy a német és svájci területről átjutottak Franciaországba a német reformáció iratai, amelyek újszerűségükkel mély nyomokat hagytak a fogékony francia lelkekben. Hogy a visszahatás sokáig nem késhetett, természetes. A katholikus papság és a párizsi parlament már 1523-ban szigorú rendszabályok alkalmazását követelték, a protestánsokat üldözni kezdték. Ámde egy ideig még tűrhető volt a protestánsok helyzete, mert I. Ferenc király, ahol csak lehetett, királyi hatalmával ellensúlyozta a szertelenségeket. Mindazonáltal anyagi kérdések következtében utóbb maga a király is a protestánsüldözőkhöz csatlakozott. Meghökkent attól is, hogy a protestantizus a királyi uralom alapjait fogja megrendíteni. Tehát nem annyira felekezeti vagy egyházi érdekből, hanem uralkodói önzésből a legszigorúbb rendszabályokat léptette életbe a protestánsok ellen s Berquin Lajost, Luther iratainak fordítóját máglya halálra ítélte.

Amikor pedig a párizsi kis református egyházközség elég meggondolatlanul egy röpiratot adott ki a katholikus egyház és a pápa ellen, a király elrettentésül még ugyanazon a napon hat luteránust nyilvánosan megégettetett. Majd pedig 1535 januártól májusig huszonhét protestánst küldött máglyahalálba. A provencei tartományban élő waldensiek ellen irtóháborút vezettetett, valóságos hadi ostrom alá fogta őket és körülbelül háromezret lemészároltatott, az elfogottak közül kétszázötvenet kivégeztetett, hatszázat pedig gályarabságra itélt. Ilyen események között teltek el I. Ferenc uralkodásának utolsó évei. Egyre fokozódott a protestánsok üldözése. Az üldözések következtében a francia protestantizmusnak szervezkedés szempontjából Genf lett a székhelye. A kálvinizmus történetében nevezetes szerepet játszott Genf, amely nem volt tagja a svájci szövetségnek. Névleg a saját püspökének uralma alatt állott, viszont ennek a nevében a szavojai hercegek kormányozták. A szavojai hercegek azonban Genfet végleg maguknak szerették volna megszerezni. Azért arra törekedtek, hogy a hercegi ház valamelyik tagja jusson a püspöki székbe. Ez a törekvés belső zavarokhoz vezetett. A szavojai hercegi családnak hatalmas pártja akadt célja megvalósítására, viszont Hugues Besancon vezérlete alatt a genfiek egy másik töredéke Genf szabadságát akarta kivívni s emellett a protestantizmusnak is kedvezett.

A hugenották kezdetben nagy hátrányban voltak, a szavojai párt már-már hatalmába kerítette a várost, amikor Bern csapatokat indított útnak és Genfet a svájci szövetség védelme alá vette. Az ebből származott harc a protestánsok győzelmével végződött, különösen akkor, amikor élükre állott Farel Vilmos, aki a bernieket szervezte. A francia protestantizmus tulajdonképpeni megalapítójának, aki nemcsak saját nemzete, hanem Európa egyik nagynevű vallásreformátora lett, Kálvin Jánost kell tekintenünk. Akik ő előtte szenvedtek üldözést vagy mártirhalált, azok még távol állottak a protestantizmus határozott kialakulásától és inkább csak előhírnökei voltak annak az óriási, mélyreható és üdvös reformációs mozgalomnak, amely sok áldozatot követelt, de amelynek társadalomtisztító hatását sem lehet eltagadni. Kálvin János Noyonban született 1509-ben. Atyja ügyvéd és püspökségi titkár volt s fiát, miután korán észrevette kiváló talentumát, egyházi pályára akarta adni. Kálvin János tizenhat éves korában Párizsba ment, ahol nemcsak szorgalmával, hanem tehetségével is feltűnt. De a lelkészi pályát abbahagyta, mert atyja úgy vélte, hogy fiából nagyobb ember válik, ha a jogi pályán képezi ki magát. Tanult tehát jogot és Orleánsból nemsokára mint fiatal tudós tért vissza Párizsba. Bármennyire szigorú rendszabályok őrködtek afelett, hogy új törekvések ne zavarják a párizsi társadalom nyugalmát, azt mégsem lehetett megakadályozni, hogy az új hit elvei el ne terjedjenek.

Mire Kálvin Párizsba ment, akkorra már lélekben és gondolatban híve volt az új vallási tanoknak, aminek csakhamar híre is ment. Ha talán valami jelentéktelen emberről lett volna szó, alig keltett volna komolyabb feltűnést, hogy minő vallás tanokat követ, de egy olyan tehetséges, amellett a makacsságig következetes férfiúnál, mint Kálvin volt, az új tanok hangoztatása feltűnő lett. Ki is adták ellene az elfogatási parancsot. Kálvin azonban erről idejekorán értesült és elmenekült. Egy ideig francia területen rejtőzködött, utóbb azonban a reformációnak egyik főfészkében, Baselben telepedett meg. I. Ferenc francia király ezalatt nyiltan elrendelte a protestánsok üldözését és nem kímélte az új hit követőit. Nem egy máglya fénye világított be ezidőben az elfogultság sötét éjjelébe. Kálvin Jánosnak Basel épp alkalmas város volt. Mert abban az időben egyik fontos szellemi gócpont volt ez a város. Baselben volt akkor Ökolampádiusz, akit Zwingli halála után a svájci reformáció fejének ismertek el. Baselben jelent meg Kálvin Jánosnak a reformációról írott nagy, rendszeres összefoglaló műve. Kálvin latin és francia nyelven is kiadta e művét és azt - ez jellemzi bátorságát - egyenesen a francia királynak ajánlotta, akit felkért arra, hogy az új hit követőit fogadja kegyelmébe. Művében Kálvin élesen bírálta a helyzetet s keményen megtámadta azokat, akik a reformációt elítélték s üldözték.

Ferenc királynak kezdetben inkább jóakaratú tanácsokat osztogatott, de utóbb már egy helyen elemi erővel tör ki Kálvinból az igazságérzet, amikor azt írja : “Aki nem uralkodik Isten dicsőségére, az nem király, hanem rabló.” Érdekesen mondja és hangsúlyozza Kálvin egy helyen : “A mi tanunk nem új, mert Isten szava nem az. Nem kétséges, mert hitünk nem fél sem a halál borzalmaitól, sem Isten ítéletétől.” Vaserejű meggyőződés lakozott Kálvinban. Következetessége átszüremlett a reformáció tanaiba is. Kálvin tanainak egyik sajátossága a predesztináció, amelyről egyik magyar ismertetője ekképp ír : “Kálvin rettenetes következetességgel felállítja azt a tant, hogy az Isten az emberek romlott tömegéből már eleve csak egy bizonyos meghatározott számot választott ki az üdvösségre és örök életre, a többieket pedig örök kárhozatra rendelte. Az Istennek ezen örök végzete ellen, vagy ennek megváltoztatására az ember sem jót, sem rosszat egyáltalában nem tehet. Aki eleve kiválasztatott, az a kegyelemből soha és semmiképpen ki nem eshetik, aki ki nem választatott, az bármit tegyen, mégis az örök kárhozat fia marad. És hogy az Isten, a maga szabad tetszése szerint csak némelyeket választott az örök életre, abban semmi igazságtalanság nincs, mert miután az emberi természet annyira meg van romolva, hogy az minden jóra merőben képtelen, nem mástól, hanem egyedül az Istennek örök tetszésétől függ az, kiket rendelt örök életre s kiket hagyjon kárhozatra.”

Azon ellenvetésre, hogy eszerint az embernek a jóra igyekeznie sem kell, Kálvin ily értelemben felelt : “Isten törvényei tiszták, világosak és határozottak, annálfogva azok szerint élni kötelezve vagyunk s aki azokat megsérti, büntetésre méltó ; Isten végzetakarata ellenben titkos, elrejtett s efelett tépelődnünk nem kell.” Kálvin hittanításában igen sok olyan logika rejlett, amely alkalmas volt arra, hogy az új hit követőiből igazi puritánokat neveljen, megedzze őket az élet számára, annál is inkább, mert hisz az üldöztetés előre volt látható. Nagy művében nemcsak a hitélet reformálására terjeszkedett ki, hanem összefoglaló rendszerét adta a társadalmi és állami életnek is. A hagyományokat, fanatizmust, bigottságot nevetségessé tette és harcot kezdett az avult tekintélyrendszer ellen. Természetes, hogy hitéleti felfogása Isten kegyelméből való fejedelmeket nem ismert és nem ismert felelőtlen királyt. Minden téren az embert kereste és találta meg a ma fogyatkozásaival és gyarlóságaival, de egyúttal a maggasztosságig emelkedő hajlamokkal. Kálvin hatalmas és feltűnést keltő munkája megjelenése után szellemi forradalmat idézett elő. Kálvin elment az Estékhez Ferrarába, ahol Renée, XIII. Lajos lánya nem csinált titkot abból, hogy rokonszenvezik a reformációval. A reformáció ellenségei azonban nem engedték Kálvint megpihenni, biztosabb helyre kellett távoznia, ahol nem esik bántódása. Ez a hely Genf volt.

Amikor Kálvin Genfbe érkezett, Farel Vilmos már javában tanította a reformáció hitelveit. Farel volt az, aki Kálvint rávette arra, hogy Genfet válassza megtelepedése helyéül. Kálvin hosszas rábeszélésre engedett. Genf lett Kálvin reformátori működésének központja, mert a város lakosságának zömében lelkes támogatókra akadt. A svájci polgárok között ekkor Genfben az úgynevezett “svájci párt”-é volt a többség, ez pedig a reformációhoz húzott s elfogadta Farel és Kálvin tanításait. Amint Kálvin érezte, hogy befolyása, hatalma megnövekedett, megkezdte Svájc területén az egyházi és politikai reformáció nagy munkáját. A puritánság, az egyszerűség, a becsületességet látni engedő keresetlenség volt Kálvin társadalmi és politikai jelszava, irányeszméje. Irtózott a külsőségektől, a cifra élettől, ellenben hirdette a fanatizmusig menő puritánizmust. Kezdetben mégis nagy nehézségei voltak Kálvinnak, főleg a politikai szervezés terén. A polgárság sehogy sem akarta megengedni, hogy a lelkészek politikai dolgokba beavatkozzanak, amikor pedig Kálvin emiatt felszólalt, száműzetésbe küldték Kálvint. De száműzetése, amelyet Hamburgban töltött el, nem tartott soká. Kálvin távozása után ugyanis Genfben a vallási fegyelem és a lelkészek eddig példás élete nagyon megromlott, mindinkább érezni kezdte a polgárság Kálvinnak hiányát. Farelnek hosszas rábeszélése után Kálvin visszatért Genfbe.

Kálvin visszatérése Genfbe valóságos diadalmenet volt. Kálvin kijelentette, hogy abban a feltevésben tért vissza, hogy a polgárság feltétlen csatlakozni fog elveihez és belenyugszik a gyökeres reformokba. Amikor erre megkapta az ígéretet, kidolgozta a város egyházi szervezetét, majd pedig a polgári törvénykönyvet. Szigorú felügyelet alá került a város lelkészi kara s a polgárság erkölcseinek gyökeres megjavítása céljából is szigorú törvényeket fogadtatott el. A mai fogalmak szerint rendkívül szigorú paragrafusokból állott a genfi törvénykönyv, mert még az is börtönbe juthatott, aki véletlenül, pusztán szórakozásból kockával játszadozott. Kálvin úgy vélte, hogy szigorral kell fellépnie, mert csak így szoktatja a lakosságot a feltétlen rendszeretetre. Sokat adott Kálvin az erkölcsgyakorlatokra és szigorú büntetés terhe alatt kötelességévé tette mindenkinek a templomba járást, a prédikációk végighallgatását. Kálvin feddhetlen erkölcsű, jellemes, következetes férfiú volt. Közelebbi érintkezésbe lépett a zwingliánusokkal és Zürichben megállapodásra jutott velük az úrvacsora szempontjából. Ekképp Kálvin állása, tekintélye megerősödött és voltaképp ekkor jutott Kálvin tekintélyének magaslatára.

Szervet Mihállyal aki az unitárizmusnak volt a híve, nem tudott rokonszenvezni és amikor Szervet tanításai veszélyeztették a reformációt és Szervet elég merész volt, hogy Genfben is Kálvin ellen nyilatkozzék, Kálvin nem akadályozta meg, hogy a városi tanács Szervet Mihály felett szigorú ítéletet mondjon ki. A tanács Szervetet halálra ítélte és máglyán égettette meg. Kálvin híre, tanításai messze földre elterjedtek. A kálvinisták száma napról napra szaporodott s Genfben rendkívül sokan telepedtek le közülük. Angol, francia, skót, németalföldi kálvinista menekülteknek volt Genf a gyülekező helye, ahol valamennyien Kálvint tekintették legfőbb tanítómesterüknek. A fáradhatlan szellemi és testi munka azonban a gyenge szervezetű Kálvint csakhamar kimerítette. Hatvanöt éves korában halt meg Kálvin. Nemcsak egyházi reformátor volt, hanem egyúttal javítója az erkölcsöknek is. Utóda, legtehetségesebb tanítványa Béza Tivadar lett, akinek egyénisége kiegyenlítette azokat a félreértéseket, amelyeket Kálvin szigora okozott. Bézának sikerült megvalósítani a kálvinizmus igazi elvét, azt, hogy erkölcsös, higgadt gondolkodású, következetes jellemű hívőket neveljen. II. Henrik (1547-59) trónralépte nem kedvezett a francia protestantizmusnak. Az új király jórészt katona volt, katonáiban lelte örömét és a királyi uralom gyakorlásában is engedett befolyásuknak. Felesége a híres Medici-család egyik tagja, Katalin volt, akit azonban a király nem igen kedvelt és Poitiers Dianát, egy számító, szellemes nőt tüntetett ki kegyeivel.

II. Henrik udvarában legnagyobb befolyása a Guise hercegeknek volt, kik mint Lotharingia és Bar hercegei németbirodalmi hercegek, mint a Guise grófság hűbéresei pedig franciák voltak. Közülük Ferenc és Károly vergődtek hírnévre, az előbbi mint hadvezér jeleskedett, az utóbbi pedig Reimsnek érseke, majd bíboros lett. Guise Mária V. Jakab skót királynak lett a felesége. Ebből a házasságból származott Mária, aki II. Ferenc francia trónörökösnek lett a felesége. Látnivaló, hogy a Guise-család igen nagy összeköttetésekre, befolyásra tett szert. Áttérve a protestánsok helyzetére, jeleznünk kell, hogy II. Henrik csakhamar a legszigorúbb üldözés alá fogta őket. Protestáns nem lehetett sem állami, sem közhivatalnok, a protestáns könyveket és iratokat el kellett égetni. Ezen bánásmód elől tehát sokan menekültek át francia földről a közeli Genfbe. A kegyetlen üldöztetést maga a párizsi parlament is megsokalta, mire a király a szabadelvűbb parlamenti tagokat elfogatta, egyet pedig felségsértés miatt ki is végeztetett. Még tovább is dühöngött volna a király a protestánsok ellen, ha egy szerencsétlen kimenetelű lovagi tornán halálos sebet nem kap s meg nem hal. Utóda az alig tizenhat éves II. Ferenc lett (1559-60 ). Alig egy évig tartott uralkodása és végtelen zavarokba döntötte az országot s a Guise-család teljesen magához ragadta a hatalmat.

Ebben az időben történt, hogy a francia kálvinisták 1559 május 15-én titokban megalakították a protestáns nemzeti zsinatot és erről utóbb a királyt is értesítették. A francia közéletnek számos jeles férfia csatlakozott a kálvinistákhoz, így a Chatillon-Coligny fivérek, a gyalogcsapatok parancsnokai és mások. A hugenották (kálvinisták) mozgalma tehát semmiképp sem volt kicsinylendő. Hozzájuk szított még az uralkodóház egyik mellékága a Bourbon-Vendome-ok, Bourbon Antal és Lajos. Amikor a kálvinizmusnak nemcsak a hívei szaporodtak meg, de olyanok is akadtak nagy számmal az új hit követői között, akik a francia nemesség színe-javához tartoztak, már kényesebb feladat volt a velük való boldogulás. Ehhez hozzájárult még az is, hogy a Guise-család uralma igen soknak ellenszenves volt, főleg azért, mert ez a család nem volt tiszta francia. Az az összeesküvés tehát, amelyet ellene szőttek, jórészt francia nemzeti jellegűnek nevezhető, noha csaknem kizárólag kálvinista nemesekből kerültek ki az összeesküvők. Condé (Bourbon) herceg állítólagos tudtával, számos kálvinista nemes titkos megállapodásra jutott azzal a céllal, hogy a Tours mellett lévő Amboise-kastélyban tartózkodó udvart meglepik a királyt elfogják, a Guise-családot megbuktatják és a hatalmat a Bourbon hercegek számára szerzik meg.

Az összeesküvésről azonban a Guise-család idejekorán értesült és amikor Rénauclie, az összeesküvők vezetője százötven lovassal a kastély felé közeledett, az elhelyezett őrség hirtelen megtámadta a közeledőket vezérüket megölte, a többit pedig jórészt elfogta s ezeket a Guisek vértörvényszéket tartva azonnal ki is végeztették. A kálvinistákat azonban ez az eset nem kedvetlenítette el. Nyíltan követelték a szabad vallásgyakorlatot és a rendek egybehívását, amibe a Guise hercegek belementek, de csak azért, hogy a rendi gyűlésre érkező főbb kálvinista vezéreket (Navarrai Antalt, Condé herceget) elfoghassák. Condé herceget, mint állítólagos összeesküvőt halálra is ítélték. A Guise-párt erélyes rendszabályokra határozta el magát. Arról volt szó, hogy a rendek kötelesek a katholikus hitvallást elfogadni, aki pedig vonakodik, az eretnekként üldözendő. Egyidejűleg D Albret Johannához, IV. Henrik anyjához parancsot menesztettek, hogy a kálvinista prédikátorokat kergesse el. Ő azonban a parancsot figyelemre sem méltatta, hanem menedéket nyujtott Béza Tivadarnak s egész udvarával áttért a kálvinista vallásra.

Medici Katalin. - A vallásháborúk.

II. Ferenc király váratlanul bekövetkezett halála nagy veszedelemmel fenyegette a Guiseket, akik hatalmukat féltették.

És ekkor állott be az a nevezetes fordulat, amely Franciaország történetére nagy kihatásssal volt. A szereplés színterére lépett ugyanis Medici Katalin. Érdemes vele behatóbban foglalkoznunk. Alig tizenegy éves fiával, IX. Károllyal jelent meg az államtanácsban, hogy fia nevében átvegye a kormányzást és ezzel minden személyes kívánságát, bosszúvágyát és uralomszomját kielégítse. Medici Katalin neve nem jó hangzású Franciaország történetében. Hisz ő volt az értelmi szerzője a rettenetes Szt. Bertalan-éji vérfürdőnek. Olasz volt minden ízében. Kiváló műveltség, művészi ízlés, pompaszeretet, élvezetek után való vágyakozás jellemezték. A vallásban buzgónak mutatta magát és azt, hogy jó katholikus, tüntetőleg fitogtatta, egyébként azonban szerette a vallás által tiltott jóslásokat és a babonákat. Komolyan értett erkölcsi érzéke nem volt, mert feltett céljai érdekében bármely eszközt felhasznált. Önző volt a végtelenségig. Olasz nő létére nem űzött francia nemzeti politikát, ellenben hatalmi érdekből, a saját hatalmának megmentése vagy megerősítéséért bármely párttal szövetkezett. Képes volt második hazájában vérfürdőket rendezni s voltaképp az ő bűne, hogy a Valois-család utóbb tönkrement. Olasz honfitársai azt mondták róla, hogy “fúriák lakoznak benne.” A francia kálvinisták pedig “gyémántkemény szivű és pokolfekete lelkű nő”-nek nevezték el. Ez a nő volt ekkor Franciaország kormányzónője. Legelső teendője az volt, hogy a Guise-család sakkban tartására a hugenottákkal és a Bourbon királyi hercegekkel szövetkezett.

Bourbon (Condé) Antal és Lajos hercegeket és Coligny admirálist meghívta az államtanácsba, amivel azt akarta elérni, hogy ne csak a katholikusok, hanem a protestánsok is elismerjék az ő uralmát. Különben a közvélemény már kezdte belátni, hogy nem lehet a protestánsokkal úgy bánni, mint eretnekekkel és lázadókkal. A legutóbbi rendi gyűlésen a harmadik rend már mélyreható állami és nemzetegyházi reformokat hangoztatott. Határozathozatalra azonban nem került a sor mert L Hopital kancellár hazaküldte a rendeket azon a címen, hogy a király közbejött halála miatt megbizatásuk megszünt. De valójában az volt az ok, hogy a kormány a kedélyek izgatottságára való tekintettel, időt nyerjen az elhatározásra. A kancellár, aki szabadelvű érzelmeiről híres volt, kieszközölte, hogy azontúl a protestánsok hitükért halálbüntetéssel ne lakoljanak, legfeljebb száműzetés érheti őket. Mikor 1561-ben a rendek ismét összejöttek, határozottan liberális reformeszmék kerültek megvitatás alá. Nevezetesen : az egyházi javak bevonása, az elhalt uralkodók könnyelműsége által felhalmozott adósságok törlesztése, a papság javadalmazása, az örökletes rendiség eltörlése. Természetes azonban hogy ezeket az eszméket épp csak hogy megvitatták, de a döntést elhalasztották. Ezzel egyidejűleg Poissyban egyházi gyűlést is tartottak, amelyen nemcsak a francia katholikus egyház főméltóságai, hanem Laynez jezsuita generális is résztvett s ott voltak Béza Tivadar és Martyr Péter a protestánsok részéről s vallási eszmecserébe bocsátkoztak.

Mindez voltaképp a kancellárnak volt a műve, aki a protestánsok üldöztetésének élét akarta venni. Részben célt is ért ezáltal, amennyiben kieszközölte a st. germaini türelmi rendeletet. Eszerint a protestánsok a városok területén kívül vallásukat szabadon gyakorolhatják, azonban a katholikus ünnepekre figyelemmel kell lenniök és minden gyűléshez engedélyt kell kérniök. Ez volt az első lépés a vallás szabad gyakorlata felé. A türelmi rendelet a legnagyobb reményekre jogosította fel a francia kálvinistákat, akiknek száma rohamosan emelkedett, annyira, hogy már hatalmi tényezővé nőtték ki magukat. Állítólag 1561-ben az ország lakosságának negyedrésze Kálvin tanait vallotta. Béza Tivadar szerint 2150 reformált község volt francia földön, jórészt délen és nyugaton. A Loire és a Garonne-folyók alsó vidékein a hugenották voltak többségben. Katholikus volt az északi és keleti rész, Provence, Dauphiné, Burgundia és Lotharingia, még Párizsban és körülötte is számos protestáns hitközség alakult. Mindezek ellenére a katholikusok még elég erősek voltak ahhoz, hogy felvehessék az odadobott kesztyűt. És noha a Guise-család kicsöppent a tényleges hatalomból azért Guise Ferenc, Montmorency főparancsnok és André admirális megcsinálhatták azt a szövetséget, amely a katholikus vallás védelmére irányult. Sőt még Navarrai Antal, d Albret Johanna férje is átpártolt ehhez a szövetséghez.

Egész váratlanul tört ki Franciaországban a vallásháború, amely rövid megszakításokkal harminchat évig tartott. Az első lökést erre a vassy-i vérengzés adta meg. Vassy mezővárosban történt ugyanis, hogy 1562-ben Guise Ferenc herceg egy fegyveres csapat élén megtámadta a reformátusokat, akik egy pajtában istentiszteletre jöttek össze. Szétugrasztotta őket és sokat megsebesített s felkoncolt közülük. Ezzel az eseménnyel kezdődött a vallásháború. A hugenották a protestáns angolok és németek meg svájciak segítségére támaszkodtak, ellenük pedig Spanyolország, a pápa, a francia nép zöme s a katholikus németek és svájciak szövetkeztek. Medici Katalin eddigelé nem akart a Guise hercegek mellett állást foglalni, sőt Condé herceget meghívta udvarához. Csakhogy a Guise hercegek gyorsabbak voltak, embereikkel megszállották az udvar környékét, Condét visszatérésre kényszerítették. Ez természetesen felizgatta a protestánsokat s szervezkedni kezdtek. De mindenesetre nagy hátrányban voltak a katholikus párttal szemben, amellyel nyíltan még nem ütközhettek meg. Normandiában nagyon mostoha volt a hugenották helyzete, mert Rouent hősies ellenállás után elvesztették és számos hitsorsosuk vesztette életét a védelem alatt és a város bevétele után. Condé herceg sietve ment Normandiába, hogy a hugenottáknak segítséget vigyen, ámde Dreux mellett a katholikus német és svájci zsoldos ezredek visszaszorították. A csata igen véres lefolyású volt, de eldöntetlen maradt.

Katholikus részén André elesett, Montmorency fogságba jutott. Condét pedig a katholikusok ejtették foglyul. Erre Coligny admirális a hugenották seregét visszavitte Orléans védelmére, amelyet Guise Ferenc herceg ostromolt. Guise azonban egy protestáns nemesember orgyilkosságának esett áldozatul, az ostrom tehát megszűnt, ami protestáns részen nagy örömet, a katholikusok körében pedig szenvedélyes elkeseredést keltett. Guise halála ideiglenes békét eredményezett. Medici Katalin Condét és Montmorencyt bízta meg a feltételek megállapításával, amely az amboise-i rendelethez vezetett. A protestánsok, bár eléggé korlátozottan, ismét békét élvezhettek, másrészt a királyi hatalom is fel tudott lélekzeni, Havre angol kézről újból francia birtokba ment át. Medici Katalin pedig az alig tizennégy éves fiát, IX. Károlyt nagykorúnak nyilvánittatta, de megtartotta mellette természetesen minden eddigi befolyását. A jelenségek arra engedtek következtetni, hogy a felekezeti béke tartós és őszinte lesz. Katholikusok és protestánsok barátkozni kezdtek egymással, vitás ügyeiket jóindulatúlag megbeszélték és a főfigyelmet a közállapotok, sérelmek orvoslására, az erkölcs és közműveltség emelésére fordították. Sajnos, hogy ez az irányzat csak rövid életű volt.

Medici Katalint egy körutazása alkalmával már 1565-ben arra figyelmeztették, hogyha a hugenották ellen erélyesen nem lép fel, a katholikus közvéleményt maga ellen fogja ingerelni. Leánya, a spanyol királyné is hasonló irányban igyekezett őt befolyásolni, amihez hozzájárult Condé hercegnek kissé terhessé vált önérzeteskedése abban, hogy mindenáron főparancsnok akart lenni. Medici Katalin tehát eddigi tartózkodó álláspontját elhagyta, a katholikus mozgalmat kezdte támogatni, a királyi csapatokat, csendőrséget szaporította s eltűrte, hogy Guise bíboros az udvarnál ismét befolyást szerezzen magának. Ebbe az időbe esett a spanyolok hadakozása Németalföldön, ahol a protestánsok elhamarkodott kép és templomrombolásai a keményszívű Alba herceg szigorú megtorlását vonták maguk után. A francia protestánsok meglepetéstől tartván, elhatározták, hogy a veszedelmet megelőzik és ekképp érnek majd el döntő sikereket. Erre alkalom kínálkozott akkor, amikor az udvar Monceauxban nyaralt, az újonnan felfogadott svájci csapatok pedig még messze voltak. A francia protestánsok titokban gyülekezni kezdtek az udvar közelében. Erről az udvar véletlenül tudomást szerzett s útrakelt Párizsba. Condé herceg útközben megkísérlette ugyan a támadást, de a svájciak bátorságán a csekély protestáns fegyveres erő támadása megtört. Kitört tehát a második francia vallásháború. IX. Károly király fegyverbe szólította a hűbéréseit, a Guisek pedig spanyol segítséget akartak még igénybe venni.

Ezalatt Condé herceg újabb csapatokkal megerősödve Párizs ellen vonult, de St.-Denis mellett súlyos vereséget szenvedett. Igaz ugyan, hogy ellenfele, Montmorency főparancsnok a csatában elesett, mindazonáltal a protestánsok ügye ismét rosszabbra fordult. Mindkét oldalon idegen segítség után áhítoztak, mégis sikerült azonban Longjumeauban a protestánsoknak kedvező békét kötni. Ez a béke nagyon rövid idei tartott. Katalin királyné és IX. Károly nem tudták elfelejteni azt, hogy a protestánsok nem is oly régen maguk kezdték meg a harcot, másrészt a németalföldiek leveretése Alba spanyol hadvezér által újból felszínre juttatta a katholikus áramlatot. L Hopital francia államkancellár békítő politikája elvesztette minden súlyát az udvarnál, maga a kancellár is kénytelen volt méltóságát otthagyni. Guise bíboros befolyása ismét nagyra nőtt az udvarnál. A protestánsok ellen szigorú rendeleteket bocsátott ki a király többek között Coligny és Condé hugenotta fővezérek elfogatását rendelte el. Coligny, Condé és d Andelot fegyveres kíséret élén még idejekorán a protestáns La Rochelle tengerparti megerősített városba menekültek. Odaérkezett nemsokára D Albret Johanna is. Természetes, hogy erre a hírre számos kálvinista sietett a tengerparti városba, mert érezték, hogy veszedelem fenyegeti mindnyájukat.

Condé herceg mindenekelőtt Angliától kért pénzt és ágyúkat, a La Rochellebe tóduló kálvinistákat pedig felfegyverezte, úgyhogy hamarosan huszonötezer gyalogos és hatezer lovaskatonája volt együtt. A katholikusok és a protestánsok erősen készülődtek a harcra. Végre Jarnac mellett találkozott a két sereg. A katholikus királyi csapatok véres harc után visszaszorították a hugenottákat, akiknek vezére Condé foglyul esett és akit egy katholikus nemes orvul leszúrt. Coligny admirális a hugenotta sereget elég rendben visszavezette ugyan, de már nem tudta a protestánsok helyzetét megjavítani. A La Roche-Abeille és Poitiers mellett vívott harcok sem jártak eredménnyel. A királyi seregek a hugenottákat mindenütt nyomon követték és végül a hátráló Coligny Montcontour mellett kénytelen volt elfogadni a csatát. Most 18 ezer hugenotta és 25 ezer katholikus harcos küzdött egymás ellen. A véres harc, amelyben Coligny is sebet kapott, a katholikusok győzelmével végződött. A francia protestánsok elvonultak és négyezer német protestáns katona fedezte útjukat. Mind a négyezer német áldozatául esett a győztes királyi csapatok támadásának. A hosszas hadakozásban végre mind a két ellenfél kifáradt, pénzük is elfogyott, a zsoldos csapatok fegyelmetlenkedni kezdtek, mire a katholikusok józanabb részének befolyása alatt 1570-ben létrejött St-Germainben a béke.

Eszerint egyes meghatározott területek kivételével a protestánsok szabadon gyakorolhatták vallásukat s huszonnégy község bármely eshetőségre protestáns menedékhelynek nyilváníttatott, egyébként a protestánsok egyenjogúságát is elismerték. A béke oly őszintének látszott, hogy az udvarnál Coligny megjelenhetett, IX. Károly király ajándékot adott neki, sőt az ő tanácsára a spanyol királyság túlhatalmaskodása ellen szervezkedni kezdet és Angliával szövetségre lépett. Colignynak részben protestáns, másrészt francia (mert spanyolellenes) politikája túlsúlyra vergődött az udvarnál. Ehhez a politikához nemsokára egy érdekes esemény fűződött. Arról volt ugyanis szó, hogy a királyi ház és a Bourbonok protestáns ága között házasság révén rokonságot teremtsenek. Tervbe vették Navarrai (IV) Henrik házasságát Margittal, Medici Katalin leányával, IX. Károly, nővérével. A házasság létre is jött volna, noha azt a pápa, mint eretnekházasságot ellenezte. De váratlan események jöttek közbe és vészterhes felhőkkel vonták be a politika egét.

A Szent Bertalan-éji vérfürdő.

Hogy a katholikusok zöme nem jó szemmel nézte az udvarnak a protestánsokkal való nagy barátkozását, valamint azt, hogy a protestánsok tömegesen özönlenek Párizsba, természetesnek kellett tartani.

Viszont azonban a protestánsok is aggódni kezdtek amiatt, hogy vezéreik, befolyásos főbb embereik jórészt mind Párizsban vagy legalább is az udvar közvetlen közelében telepednek le. Az a sötét gyanu fészkelődött meg a protestánsokban, hogy mindez tudatosan történik, a protestáns vezéreket úgyszólván kelepcébe csalogatják s a főbb protestánsok öntudatlanul rohannak a saját vesztükbe. Ámbár a látszat azt mutatta, hogy a Szent Bertalan-éji borzalom tervszerűen volt előkészítve, mégis a szigorú igazság kedvéért meg kell állapítanunk, hogy ekkora vadállatiasságot, ilyen pokoli hideg tervezést mégsem lehetett feltételezni. Előkészítésről a szónak tulajdonképpeni értelmében nem volt szó, hanem inkább egy szenvedélyroham okozta, amelyhez a józan számításnak és ördögi kitervelésnek semmi köze sem volt. Igaz ugyan, hogy az udvar, a kathotikusok és a hugenották között nem volt mélyreható teljesen őszinte a barátság, valami lappangó ellentét állandóan volt köztük. A vérfürdő okát másban kell keresnünk. Még pedig abban, hogy Coligny, a protestánsok fővezére csaknem mindenható hatalomra tett szert az udvarnál, IX. Károlyt csaknem teljesen a maga befolyása alá vonta, amivel aztán maga ellen ingerelte Medici Katalin uralomszomját, uralkodni vágyó női hiúságát. Hogy ez a feltevés a legmegfelelőbb, igazolják a következők. Az előzményekből tudjuk, hogy Coligny a szorongatott protestáns németalföldieknek a spanyolok ellen segítséget akart nyújtani. A spanyol hatalom megtörésének eszméjét ismételten felvetette az államtanácsban, de lényeges sikert még nem tudott elérni. Felhasználta tehát azt az időt, amíg Medici Katalin Lotharingiában időzött beteg leányánál.

Ekkor aztán hangulatot teremtett az udvarnál a németalföldiek támogatása mellett. A királyné épp akkor érkezett haza, amikor az államtanács Coligny javaslatát tárgyalta. “Mi történik itt ?” - kérdezte Medici Katalin gyanakvólag. “A francia nemzet kötelességéről tanácskozunk” - válaszolta Coligny. “És mi volna az ?” “Segítség az elnyomott németalföldieknek.” Medici Katalin szemei villámokat szórtak Coligny felé. Nem akarta elhinni, hogy Coligny befolyása ekkorára nőtt. Heves vita indult meg a javaslatról, Katalin pedig minden asszonyi ékesszólását, a hatás minden fegyverét felhasználta, hogy a tervet megbuktassa. A tanácskozást Montpipeau vadászkastélyban folytatták, amikor Katalin sírva borult fia, IX. Károly király nyakába. “Fiam - kérlelte Katalin - jól gondold meg a dolgot, mert anyád nem lesz mindig melletted !” Ekkor Coligny még egyszer védelmére kelt javaslatának, szenvedéllyel, tűzzel beszélt előterjesztett ajánlatáról, de hasztalan. Az államtanács a Spanyolországgal való háború eszméjét elejtette. Az ellenzőknek annyiban volt igazuk, hogy a kincstár üres volt, az angol és német segítség bizonytalan, így tehát valóban merész vállalkozás lett volna a készületlen hadüzenet. “Akkor legalább arra kérek felhatalmazást - szólt Coligny - hogy barátaimmal a németalföldiek segélyére mehessek.” Senki sem felelt. “Felséged kikerül most egy olyan háborús alkalmat, amely előnyöket hozhat.

Isten mentse attól, hogy olyan háború törjön ki, amelyet el nem kerülhet - folytatta Coligny, aki már nem volt képes a spanyolok elleni háborúra hangulatot kelteni. Navarrai Henrik és Valois Margit házassága alkalmával Coligny még egyszer szóba hozta a háborút. “Majd néhány nap mulva beszélünk a tervről” - felelte IX. Károly. Az anyakirálynő, Medici Katalin erre megsokalta Coligny sürgetését. Colignyban ellenséget és a korona megrontóját látta, tehát elejtette őt. Tervének megnyerte a fiatal Guise hercegeket, akik atyjuk halálát akarták megbosszulni. Orgyilkost béreltek Montravel kapitány személyében. Ennek az volt a feladata, hogy egy közeli házból lőjje le az admirálist. Mikor Coligny 1572 augusztus 22-én délelőtt a Louvreból több nemesember kíséretében lakására ment, eldördült a lövés. A golyó Coligny jobbkeze mutatóujját zúzta szét és balkarjába fúródott. A kísérők azonnal odarohantak, ahonnan a lövés jött, de már nem találták az orgyilkost, aki egy készen tartott lovon elmenekült. Colignyt barátai a lakására vitték, ahol szétzúzott ujját egy orvos levágta. Condé herceg és Navarrai Henrik a királyhoz siettek s panaszt emeltek nála. Károly király rettentő dühre gerjedt. “ Hát már sohasem lesz rend ?” - kiáltotta.

Délután a király anyjával és Anjou herceggel meglátogatta a beteg Colignyt, aki állítólag óva intette a királyt, hogy ne hallgasson cselszövőkre, mire a király a város kapuit őrökkel szállatta meg és Coligny védelmére ötven gárdistát rendelt ki, ellenben a Guiseket nyiltan megfenyegette, akik erre a belvárosból el is távoztak. A hugenotta vezérek tanácskozásra jöttek össze, de mert bíztak a király rendelkezéseinek őszinteségében, levelekkel megnyugtatták híveiket, hogy nincs mitől tartani. Colignynál éjfél előttig ottmaradt a veje, de azután ez is hazament. Csak egy szolga és Navarrai Henrik öt svájci katonája őrködött a házban. Hirtelen, váratlanul tört ki a nagy veszedelem. Az anyakirálynő és Anjou herceg Coligny megsebesülése óta tele voltak aggodalommal. Mert a helyzet úgy állott, hogy a merénylet értelmi szerzősége a Guiseket terhelte s a király nagyon kezdett Colignyhoz vonzódni. Egy átvirrasztott éjszaka után Medici Katalin és Anjou herceg elhatározták, hogy Colignyt okvetlenül megöletik, de ehhez a tervhez meg kell nyerniök a királyt. Másnap délután az anyakirálynő titkos beszélgetésre jött össze személyes híveivel, akikkel együtt kitervezte azt a hazugságot, amellyel a királyt félre akarta vezetni. Este felkeresték a királyt. Medici Katalin azt mondta a fiának : “A hugenották háborúra készülnek, meg akarják buktatni a királyságot és szövetségeseket keresnek külföldön.” “Nem hihetem el - szólt a király - hisz a legbékésebben viselkednek.” “Pedig úgy van, amint mondtam - folytatja az anyakirálynő.

- A katholikusok elhatározták hogyha a király nem segíti őket az eretnekek ellen, akkor a király nélkül fognak cselekedni s a királynak nem lesz kikre támaszkodnia.” “Ugy ? - kérdezte gyanakvólag a király, aki beleseett a hálóba. - És mit tegyünk ez ellen ?” “Colignynak pusztulnia kell” - felete Medici Katalin. “Colignynak ? Hisz én őbenne bízom és lehetetlen, hogy ő árulást szőjjön” “Igenis Coligny a főbűnös pusztuljon” - sürgette Medici Katalin és a többiek, csak Retz admirális volt ellene. “Oda lesz a közbizalom ismét polgárháború lesz a következménye” - jegyezte meg aggodalmasan. A király elgondolkodott. Ekkor hirtelen elfogta egy szenvedély roham és egészen magánkívül felkiáltott : “Legyen hát ! Coligny haljon meg és vele együtt minden hugenotta, mert nem akarok többé szemrehányást hallani !” Ezzel a kocka el volt vetve. Lehet, hogy eredetileg csak néhány főbb hugenotta halálát óhajtották, ámde kétségtelen volt, hogy ezt könnyen el nem érhetik, hacsak nem egy sereg hívő holttestén keresztül. Másrészt a király gárdistái és a Guisek csatlósai nem voltak elég egységesek a terv síma keresztülvitelére, ez okból a párizsi nép szenvedélyét kellett lángralobbantani. Le Charront, a párizsi kereskedők elnökét éjjel a Louvreba rendelték.

Tudtára adták, hogy a hugenották összeesküvést szőttek s meghagyták neki, hogy gyűjtsön össze hajókat a Szajna-folyó balpartján, ezeket köttesse meg s zárassa be a város kapuit, a polgárságot pedig állítsa fegyver alá, mire Le Charron húszezer fegyveresről vállalt kezességet. A végső rendelkezéseket az udvar csak augusztus 24-én reggel tehette meg. Ez már Szent Bertalan napja volt. Guise Henrik herceg elvállalta Coligny megölését. A vérfürdő kezdetét hajnal előtt harangszó fogja jelezni. Éjfél után a király, az anyakirályné és Anjou herceg együtt voltak a Louvre egyik szobájában. Az uccákon fáklyahordozók jelentek meg, a gárdisták fegyverbe lépve várták a parancsot. Ekkor Medici Katalin óriási izgatottságában átizent a legközelebbi templomba, hogy verjék félre a harangot. Hajnali 3 órakor megkondul egy kis harang, utána a többiek. Guise csatlósai berohannak Coligny lakásába, ahol a beteg Colignyt ágyában agyonszúrják és holttestét kilökik az ablakon. Guise herceg tapsol a brutalitásnak. Felfegyverzett tömegek sietnek, rohannak végig az uccákon házról-házra. Fegyverropogás, kardcsörgés, jajgatás, halálhörgés hallatszik mindenfelé. Hajnal után a felfegyverzett polgárőrség is beavatkozik s hozzája csatlakozik a csőcselék is. Vallási elfogultság, düh, gyilkossági őrület, magánbosszú mind összetalálkoznak, hogy a vérfürdő borzalmait fokozzák. A hugenottákat halomra ölik, patakokban ömlik a vér Párizs szűk uccáin. Coligny néhány barátja abban a hiszemben, hogy csőcselékzavárgásról van szó, a Louvreba siet védelmet kérni a királytól.

De amint reggel hét óra körül odajuthatnak, gárdisták rohannak velük szemközt és közéjük lőnek. “Verjétek agyon, verjétek agyon a kutyákat !” - hallatszik a hugenották körül, mire ezek megriadva el akarnak menekülni. A golyózápor azonban eléri őket, sőt állítólag a király maga is lőtt a menekülök után. A gyilkolási vágytól elkábult nép még a Louvre szobáiba is eléri a menekülőket. Navarrai Henrik és Condé herceg csak úgy kerülték el a halált, hogy azonnali áttérést fogadtak. Le Charonne, a kereskedők elnöke megborzadva a rettenetes vérfürdőtől, arra kéri az udvart, hogy az esztelen öldöklést tiltsa be. Csakhogy ez már nehezen ment, mert minden parancs dacára még augusztus 26-án is tartott a gyilkolás. A király nagyon ferde helyzetbe jutott. Tudtára adta a vidéknek, hogy az egész vérfürdő a Guise hercegek magánbosszúja, amely Coligny ellen irányult és amit ő, a király meggátolni már nem tudott. Egyébként a hugenottákat védelmébe fogadja. Ennek dacára Medici Katalin udvarhölgyei kíséretéten gőgösen végigsétált a Louvre kapui előtt legyilkolt protestánsok holttestei előtt, mire a Guisek is tudtul adták a kíváncsiaknak, hogy a vérfürdőt az udvar rendelte el. Utóbb a király azt hiresztelte, hogy ő parancsolta meg a vérfürdőt, mert Coligny összeesküvésének gátat kellett vetnie s egyidejűleg elrendelte, hogy a protestánsokat újabb bántódás sehol se érje, egyelőre azonban istentiszteletet tartaniok nem szabad.

Természetes, hogy amint a vidéken híre ment a Párizsban történteknek, a düh ott is elfogta a katholikus lakosságot. Minden nagyobb városban megismétlődtek a párizsi borzalmak. Önként érthető, hogy az akkori fejletlen közlekedési viszonyok mellett talán komoly jóindulat mellett sem lehetett a felszabadult gyilkolási ösztönnek gátat vetni s csakis így történhetett, hogy a messze francia vidéken még szeptemberben is halomra öldösték a szerencsétlen hugenottákat. Hogy hányan estek áldozatul, pontosan ma sem tudjuk. Állítólag legkevesebb százezer francia kálvinista vérzett el a tömegszenvedély következtében. A Szent Bertalan-éji borzalom hatása pedig abban mutatkozott, hogy a hazug módon félrevezetett katholikus külföldön örömünnepeket ültek a hugenották veszte fölött. Franciaországban pedig egy rendelet a kálvinista szónokokat száműzte, az istentiszteletet eltiltotta, ellenben meghagyta a - lelkiismereti szabadságot. Ilyen körülmények között újból kitört a vallásháború, mert a hugenották védelemre tömörültek. La Rochelle volt a legerősebb fészkük. A tenger felől egy flotta, a szárazföldön egy erős királyi sereg fogta ostrom alá a várat, de az elkeseredett protestánsok sokáig vitézül ellenállottak az erős támadásnak. Sancerreben is derekasan tartották magukat. A francia katholikusok mérsékelt pártja, az úgynevezett harmadik párt azonban a békét sürgette.

Anglia is fenyegetőleg kezdett nyilatkozni az embertelenségek miatt s kétségtelennek látszott hogy a francia király tekintélye a külföld előtt sokat vesztett. Végre létrejött a béke 1573 június 30-án Boulogneban. Eszerint néhány meghatározott városban a hugenották szabad vallásgyakorlathoz jutottak, de egyebekben meg kellett elégedniök a - lelkiismereti szabadsággal.

A németalföldiek szabadságharca.

Németalföld munkaerőben szorgalomban és anyagi javakban gazdag ország volt s a spanyol Habsburg hatalom alá tartozott. A nép önállóságra törekvése azonban jelentékeny akadálya volt a spanyol Habsburg uralom megerősödésének, okot kellett tehát keresni arra, hogy a hatalom súlyos csapásokat mérhessen a németalföldiekre. Ez az ok nemsokára önként kínálkozott a vallási kérdésben, amely ebben a korban igen alkalmasnak mutatkozott a titkos politikai tervek palástolására. Eredetileg Németalföldnek egyes részei idegen hercegek és püspökök hűbérei voltak. Később azonban részint csere, részint örökség, részint pedig fegyver útján szintén V. Károly, illetőleg II. Fülöp jogara alá kerültek. A XVI. század derekán tizenhét tartományból állott Németalföld.

Ennek északi részén a lakosság halászattal és állattenyésztéssel foglalkozott, míg a déli részen s a későbbi Belgiumban bámulatos ipar és kereskedelem fejlődött ki. Már ebben az időben Németalföld egész Európának legfejlettebb iparűző területe volt, ami természetesen nagy forgalmat és vagyoni jólétet vont maga után. Emellett rendkivül sűrű volt a népessége. De nemcsak állattenyésztés, ipar és kereskedelem terén, hanem irodalom, művészet és tudomány szempontjából is nagyjelentőségű volt Németalföld. A kultúrélet jórészt német eredetű volt francia ízléssel elegyítve. Külön szervezete volt a városoknak, külön az úgynevezett tartományoknak vagyis a vidéknek. A nemességnek és papságnak mindenütt nagy volt a befolyása, de jelentékeny szerepét játszottak a szabad parasztok is. A városok és rendek kiváltságain nyugodott az országos alkotmány, amely a fejedelmi hatalomnak irányt és korlátokat szabott. Brabant kivételével a fejedelemnek minden tartományban helytartói voltak, a tartományoknak pedig megvolt a saját külön autonomiájuk. Szó sem férhetett ahhoz, hogy a spanyol Habsburg uralom feltett célja az volt, hogy a németalföldi tartományok autonomiáját fokozatosan megnyirbálja s a tartományokat egy állammá egyesítse. V. Károly óvatosan, de kitartással vitte keresztül ezt a tömörítési politikát, amennyiben egyre-másra központi hatóságokat létesített, amelyek egész Németalföldre kiterjeszkedtek. Főhelytartót nevezett ki, még pedig rendszerint az uralkodóház tagjai körül. Egy ideig Margit, pármai hercegnő, V. Károly nagynénje, ennek halála után Mária, II. Lajos magyar király özvegye volt a kormányzó.

Hogy ez a tömörítési politika sok ellenkezéssel találkozott, érthető. V. Károly Németalföldnek egyes francia kézen fekvő tartományait is megszerezte, viszont Németalföldet teljesen kikapcsolta abból a politikai és társadalmi közösségből, amely a német birodalomhoz fűzte. Ezt az elválasztási politikát még fokozottabb mértékben erőszakolta II. Fülöp. A németalföldiek történeti nevezetességű felkelésénél egyaránt szerepeltek politikai és vallási okok, noha inkább az utóbbiak voltak a fontosabbak. Nem szabad ugyanis szem elől tévesztenünk, hogy az a mozgalom, amely az egyháziak életmódja ellen irányult, ide is átplántálódott és különösen Luther tanai kezdtek gyorsan, nagy arányokban terjedni. A hitújítási mozgalommal azonban V. Károly Németalföldön is felvette a harcot. Már 1521-ben eltiltotta az eretnekek iratainak terjesztését és szigorú büntetésekkel sújtotta az ellene vétőket. A wormsi rendeletet kíméletlenül végrehajtatta, sőt annyira ment, hogy még a magánistentiszteletet, valamint a vallási kérdések vitatását is eltiltotta. Egy sereg ítélet és kivégzés követte a rendeletet. Később ez a rendelet még szigorúbb formában jelent meg, annyira, hogy a luteránus prédikátorok lassanként elmenekültek és a reformációs iratok kezdtek eltünedezni. Mindez azonban lényegileg keveset változtatott a helyzeten. A németalföldiek ugyanis már annyira hajlottak a reformáció felé, hogy még a reformáció eltévelyedései (anabaptisták) iránt is kezdtek fogékonyak lenni.

Erre Mária magyar királyné azt ajánlotta V. Károlynak, hogy az eretnekeket halálbüntetések alkalmazásával irtsa ki. Minthogy pedig V. Károly minden egyéb rendelkezése eredménytelen volt, Németországban pedig sikerült az eretnekséget levernie, 1550 szeptember 25-én Augsburgban kiadta legutolsó rendeletét. Ez minden eretnekségre kimondta a máglyahalált. Ez a kegyetlen rendelet a megtérőknek akként kegyelmezett meg, hogy a tűzhalált elengedte és csak fejvételre ítélte őket, a nőket pedig elevenen földbe ásatta. Ilyen rendelkezések külsőleg némi eredményt hoztak és százezrek menekülése után V. Károly II. Fülöpnek látszólag katholikus Németalföldet adhatott át. II. Fülöpnek első dolga az volt, hogy 1556-ban atyjának kegyetlen rendeletét megújitotta. Egyébként 1559-ben volt utoljára Németalföldön, azt soha többé viszont nem látta s nem is törődött azzal, hogy személyes érintkezés révén megismerkedjék alattvalóival. Főhelytartónak a németalföldi nemesség tiltakozása ellenére féltestvérét, Margit pármai hercegnőt nevezte ki. Margit V. Károlynak volt természetes leánya, Habsburg-vér folyt tehát ereiben, de egyébként is megvoltak benne mindazok a tulajdonságok, amelyek a Habsburg-politika fenntartására alkalmassá tették. Szerette a vadászatot, a szórakozást. Jó katholikusnak vallotta magát, cselekvéseit azonban nem irányították erkölcsi elvek. Noha Németalföldön született, a néppel nem tudott együttérezni.

Kész és vak eszköze volt a Habsburg-politikának. Tanácsadója, mondhatni inkább titkos ellenőrzője Granvella bíboros volt, akinek atyja sokáig V. Károly mindenható minisztereként szerepelt. Alig 23 éves korában már püspök lett és nemsokára atyjának fontos politikai helyébe jutott. Nagy munkaerejű, gyors elhatározású, de ezek mellett önző és gőgös férfiú volt, aki azonban uralkodójával szemben behízelgő alázatosságot tanusított mindenkor. Ő, báró Barlaymont és Aylla Vigiliusz képezték azt a hármas tanácsot, amely állandóan Margit hercegnő háta mögött settenkedett és ekkép az állámtanács minden liberálisabb intézkedéseit meggátolta. A németalföldiek természetesen módfelett zúgolódtak a nyomasztó politikai gyámság miatt. Neves vezéreik voltak : Orániai Vilmos herceg, Holland, Seeland és Utrecht helytartója, Egmont Lamoral gróf, Artois és Flandria helytartója és Hoorn gróf Németalföld flottaparancsnoka, Geldern és Zutpen helytartója. Legjelesebb volt közöttük Orániai Vilmos. Igazi hősi családból származott. Nagy vagyont és birtokokat örökölt. Mint tizenegyéves gyermek V. Károly udvarába jutott apródként és a császár csakhamar meg is kedvelte. V. Károly Orániai Vilmost nemsokára bizalmasává tette, a legtitkosabb tárgyalásokba beavatta, amire a fiatal Vilmos herceg titoktartásánál fogva érdemesnek is mutatkozott.

Furcsa összetalálkozása volt a véletlennek, hogy az agg császár Orániai Vilmosnak, a németalföldiek későbbi vezérének vállaira támaszkodva, jelentette be Brüsszelben az uralomról való lemondását. Később tisztként a francia udvarhoz ment, ahol II. Henrik király abban a téves hitben, hogy Orániai Vilmos II. Fülöp spanyol királynak is meghitt bizalmasa, elárulta neki, hogy titkos megállapodás szerint a németalföldi eretnekeket a spanyol ezredek segélyével ki fogják irtani. Vilmos herceg akkor még katholikus volt ugyan, de már akkor elhatározta, hogy honfitársait a készülő veszedelem ellen megvédelmezi. Azonban hallgatott. Mint három tartománynak helytartója, egyébként pedig örökség útján dúsgazdag herceg, fényes udvartartással vette magát körül és senki sem sejtette benne a jövendő vezért. Egmon Lamoral gróf, aki Szabine bajor hercegnőt vette el nőül, a legrégibb német fejedelmi házzal jutott rokonságba. A st.-quentini és gravelingeni győzelmek után nagy népszerűségre tett szert Németalföldön. Pompakedvelő, harcban bátor férfiu volt, de már politikai kérdésekben nem volt meg a tiszta látóképessége. Ő nemannyira vezére volt a németalföldiek lázadásának, hanem inkább áldozata lett ennek. Hoorn gróf az előbbinek unokafivére volt. Szintén vagyonos férfiú, két németalföldi tartomány helytartója, a németalföldi flotta admirálisa, a spanyol és németalföldi államtanács tagja. Az olasz hadjáratban nagyon kitüntette magát.

Kissé hirtelenkedő, civódó természetű férfiú volt és ezért alig tehetett szert barátokra. Egyébként nemeslelkű, bátor harcos volt mindvégig. Mikor II. Fülöp Németalföldre ment, a fennebb említett három férfiú volt a németalföldiek vezető embere. II. Fülöpnek az volt a bevallott célja, hogy a németalföldi katholikus egyházat újból szervezze, miért is kieszközölte a pápától, hogy a gazdag apátságok jövedelmeinek terhére új püspökségek alapíttattak, mert az apátok a spanyol uralom ellenzőinek táborában voltak, így tehát valamiképp meg kellett őket fékezni Másrészt az új püspökökre hárult volna az inkvizíció feladata, hogy az eretnekség Németalföldről kipusztuljon. Az egyházi élet újjászervezése nagy elégedetlenséget keltett Németalföldön. Az apátságok, szerzetesrendek nyugtalankodtak javadalmaik csökkentése miatt, a városok és rendek az alkotmánysérelem miatt, mert minden alkotmányváltoztatás csakis a rendek és tartományok hozzájárulásával lett volna keresztülvihető. Nyugtalanságot okozott a spanyol csapatok jelenléte is, úgyhogy Orániai Vilmos és Egmont gróf a csapatok parancsnokságát visszautasították, Margit hercegnő pedig kénytelen-kelletlen kíméletet ajánlott II. Fülöpnek. Ennek dacára az új püspökségeket felállították és mi sem természetesebb, mint az, hogy az eretnekek üldözése kezdetét vette. Ezzel aztán el volt vetve az elégedetlenség magja.

Mindenki, főleg Orániai Vilmos, Egmont és Hoorn grófok és számos nemes ember nyiltan Granvella bíborost okolta a sértő rendszabályok és intézkedések miatt. Az államtanácsban Vilmos herceg bátran felszólalt II. Fülöp erőszakos katholizáló politikája ellen és a németalföldi nemesek csakhamar szövetségbe tömörültek a spanyol Habsburg politika ellen. Granvella iránt az ellenszenv végre is annyira fokozódott, hogy Fülöp, Margit hercegnő javaslatára visszahívta a bíborost, aki a nép gúnyolódása között távozott Németalföldről. Granvella távozása azonban nem jelentette Fülöp politikájának változását. A király a tridenti zsinat határozatait az eretnekség leküzdésére be akarta hozni Németalföldön is, mire a németalföldi államtanács Egmont grófot Spanyolországba küldte, hogy a királyt engedékenységre hangolja. II. Fülöp előzékenyen fogadta Egmontot, aki teljesen megnyugodott a király látszólagos jóakaratában. Egmont gróf megnyugtatva tért vissza Németalföldre, ahol azonban nagy meglepetés várta. Fülöp király ugyanis időközben rendeletet küldött Margit hercegnőnek, hogy a tridenti zsinat határozatait azonnal hajtsa végre. Mikor a hercegnő az államtanácsban felolvasta a rendeletet, Egmont gróf felállott és azt kérdezte : “Nem tévedés ez a rendelet ?” “Nem !” - felelte a hercegnő.

Erre Orániai Vilmos odafordult egyik nemestársához és hangosan mondta a következőket : “Ezek után olyan rendkívüli tragédia fog kezdődni, aminő még nem volt a földön !” A tartományi helytartók sorra felszólaltak : “A rendelet végrehajtásában nem fogunk segédkezni !” A nép, amikor a rendeletről értesült, lázadozni kezdett. Tüntetések, csoportosulások voltak napirenden mindenfelé. Hozzájárult a hangulat elmérgesedéséhez a bredai egyezmény, amelynek értelmében Orániai Vilmos herceg biztatására több németalföldi nemes német protestáns fejedelmekkel megállapodott a közeli felkelésre vonatkozólag. Mindenekelőtt azt követelték, hogy az inkvizíció töröltessék el, a rendeletek enyhíttessenek, általános amnesztia adassék és az eddigi spanyol Habsburg politikát változtassák meg. A peticiót Brederoda Henrik vezérlete alatt száz és száz nemesből álló küldöttség adta át a hercegnőnek. “Mi hűséges alattvalók akarunk maradni - szólt Brederoda - de nem akarjuk hazánk pusztulását, épp azért kérjük sérelmeink orvoslását.” Margit hercegnő könnyezve hallgatta végig a szónokot. “Holnap megadom a választ” - szólt. Erre az államtanács azonnal ülést tartott, de a tanácstagok véleménye nagyon megoszlott. Szenvedélyes vita indult meg.

Orániai Vilmos herceg komoly megilletődéssel fordult a főhelytartó hercegnőhöz : “Fenség ! Tegyen valamit a kérelmezőkért, ne utasítsa el őket !” Barlaymont államtanácsos azonban ezekkel a szavakkal vágott közbe : “Hogyan ? Fenséged talán fél ezektől a koldusoktól ?” A hercegnő ekkor azt határozta, hogy külön meghatalmazottat küld a királyhoz, aki a hangulatról tájékoztassa. A németalföldi nemességet vérig sértette a Barlaymont által oly megvetőleg hangoztatott “koldusok” kifejezés és egy külön összejövetelen elhatározták, hogy megalakítják a koldusok szövetségét. Ennek emlékére érmeket verettek, Az érem egyik oldalán II. Fülöp király arcképe volt ezzel a körirattal : “Mindenben hívek a királyhoz,” a másik oldalon egy koldustarisznya volt két egybekulcsolt kézzel, körirata pedig ? “Egészen a koldustarisznya viseléséig.” Margit hercegnő a királytól azt az értesítést kapta, hogy személyesen jön Németalföldre. Mivel késett, a hercegnő Montigny bárót újabb sürgetéssel küldte Madridba, de a követ nem jött vissza, mert a király titkon megölette s maga a király sem érkezett. A németalföldiek vallási mozgalma elemi erővel terjedt ezalatt. A kálvinisták hitközségeket alakítottak, Antwerpenben szervezték egyházukat, megszövegezték hitvallásukat titokban pénzt gyüjtöttek az esetleges fegyveres védekezésre. Brabantban, Flrandriában pedig szabad ég alatt vallási gyüléseket tartottak. A bredai egyezményt aláíró nemesek elhatározták, hogy Margit hercegnőt arra kérik, hogy a királyi döntés megérkeztéig Orániai Vilmos, Egmont és Hoorn grófok kapjanak megbízást az ország rendjének megóvására. Egyúttal a protestáns községek fegyveres védelméről is gondoskodtak.

Végre megérkezett a király válasza, amely szerint az inkvizíció lehetőleg enyhébben fog eljárni a vallásszabadság egyelőre azonban lehetetlen. Erre vonatkozólag új javaslatot vár. Amnesztiát pedig csak a már elítéltek kaphatnak. Végül közölte a király, hogy személyesen jön Németalföldre. Ezzel a béke kilátásai nagyon megcsökkentek. A protestáns nép szenvedélye egyébként is már annyira fel volt izgatva, hogy meggondolatlanul túlzásokra ragadtatta magát. Amikor ugyanis Antwerpenben a Mária-kép elővitelével a katholikusok a szokásos körmenetre indultak, a felizgult néptömeg a katholikus vallás nyilt kigúnyolásában tört ki. Egy éjjel pedig alig néhány óra alatt a pompás székesegyházban vadállati pusztításokat vittek végbe. A képeket, szobrokat, könyveket, miséző eszközöket elégették, szétzúzták. Ez volt a jeladás a vidék számára. Mint a vihar, vonult végig az országon a kép és templomrombolási düh. Rövid idő alatt négyszáznál több katholikus templom esett a népdüh áldozatául. Az országos mozgalom hullámai már a fővárost veszélyeztették, a lázadók nagy tömegekben siettek a főváros felé s Margit hercegnő már menekülni akart, amikor végre is Orániai Vilmos tanácsára önhatalmúlag “kényszerből és kényszerítve,” amint írta, rendeletileg eltörülte az inkvizíciót és ott, ahol az új hitet már vallják, szabad vallásgyakorlatot engedett. A képrombolás és a sokféle kihágás kétségtelenül nagy veszedelmeket rejtett magában a protestánsok számára.

Maguk a fővezérek is elítélték ezeket az erőszakosságokat és mint tartományi helytartók, a saját tartományaikban a zavargókat keményen büntették, egyébként azonban a protestáns vallásgyakorlatot megengedték, de csak a fegyverek letétele ellenében. Ők tehát ekkor még igen mérsékelt álláspontot foglaltak el. Az úgynevezett, “koldusok” szövetsége ekkor lényegesen meggyengült. Margit hercegnő ugyanis sereget szervezett és kijelentette, hogy a nemesség részéről a király számára új hűségesküt követel. Egmont és Hoorn grófok egy sereg nemessel egyetemben letették az új hűségesküt, ellenben Orániai Vilmos ezt kereken megtagadta s vele tartott Brederoda is. Nemsokára megkezdődött a fegyverek munkája. Margit hercegnő “kényszerrendelet”-ét visszavonta, mire a “koldusok” fegyvert ragadtak és Antwerpen közelében vereséget szenvedtek. Erre Antwerpen megadta magát, a hercegnő pedig fényes kíséret élén ismét bevonult Antwerpenbe. Az eretnekek sorsa ezzel tehát ismét rosszra fordult s véres megtorlás követte a lázadást. II. Fülöp ezekre a hírekre elejtett végleg minden engedékenységet. Most már az önérzetében sértett bosszúvágyó uralkodó kerekedett benne felül. Amikor a képrombolások híre Madridba érkezett, a király egészen magánkívül kiáltott fel : “Na, ezt drágán fogják megfizetni !” Összehivatta a spanyol államtanácsot, amely úgy döntött, hogy Alba herceg egy büntető sereg élén vonuljon be Németalföldre.

Alba herceg egész családja, elődei valamennyien a katholikus hit védelméért küzdöttek, amely ekként hagyománnyá vált náluk. Másrészt a hadakozás szintén vérében volt a család férfitagjainak. Alba herceg egész fiatalon résztvett az olaszországi hadjáratban a franciák ellen, küzdött a törökök ellen is s magára vonta V. Károly császár kitüntető figyelmét. Merész és hajthatatlan elhatározású volt. Igy például megcselekedte azt, hogy Magyarországból tizenhét napon keresztül lovagolt haza Spanyolországba, hogy feleségét meglátogassa. Tősgyökeres kasztiliai nemes volt. Gőgös, nagyravágyó, keményszívű, másokat lenéző. Külső megjelenése imponáló, sőt félelmet gerjesztő volt. Minden tulajdonsága megvolt tehát arra, hogy a németalföldiek békés lecsendesítését lehetetlenné tegye. Alba herceg szigorú utasításokat kapott. A legelőkelőbb bűnösőket vagy gyanusítottakat büntetnie kellett s föladata volt a városokat megfenyíteni, a protestáns hitet kiirtani és a szükséges pénzt Németalföldön felhajszolni. Jogot kapott arra, hogy az aranygyapjas rend bűnös tagjai felett is ítélkezhessen. Margit hercegnőt a spanyol államtanács határozata nagyon meglepte. Ő volt ugyan a főhelytartó, de a cselekvés joga már Alba herceget fogja ezentúl megilletni. Kétségtelenül féltette a németalföldieket a rájuk várakozó borzalmaktól, mert Alba herceget nagyon is jól ismerte.

Alba herceg jövetelének híre nagy izgalmat keltett Németalföldön. Körülbelül százezer ember sebtében átmenekült Angliába és Németországba, maga Orániai Vilmos is komoly aggodalmakkal volt eltelve, ő is menekülni akart. De Egmont gróf egy összejövetelen elég jóhiszeműleg megnyugtatta, hogy neki, a jó katholikusnak, hű katonának, az aranygyapjas rend vitézének bántódása nem lehet. Az események Egmont feltevéseit nem igazolták. Alba herceg 1567 augusztus 22-én vonult be a spanyol csapatok élén Brüsszelbe. Egmont gróf kísérte végig az uccán. Margit hercegnő hidegen fogadta Albát s nem ültette le. “Fenség - mondta Alba herceg - megérkeztem őfelsége parancsára.” “Jól van - felelte Margit hercegnő - tegye fel hercegséged a kalapját.” - Ezzel a spanyol főnemest tisztelte meg, de egyébként éreztette vele, hogy nem örül jövetelének. “Brüsszelt, Antwerpent és Gentet meg fogom szállani. Fenséged csapatait pedig a szolgálatból elbocsátom” - folytatta a gőgös Alba herceg. “Az én csapataimat - kérdezte Margit hercegnő s végigmérte a herceget - miért, mi okból ?” “Ahhoz fenségednek semmi köze, különben is bemutatom az írásbeli utasításomat” - szólt Alba herceg. Ekkor Margit hercegnő tisztán láthatta, hogy az ő szereplésének immár vége van, miért is titkos tanácsosát azonnal Madridba küldte azzal az izenettel, hogy Alba herceg felháborító viselkedése miatt a felmentését kéri. Németalföldön tehát Alba herceg teljhatalmú úr lett.

Nemsokára fényes ebédet adott és vendégeit egy várépítés megbeszélésének ürügye alatt hívta a lakására. Egmont és Hoorn grófok, noha előre figyelmeztetést kaptak, szintén elmentek, ellenben Orániai Vilmos kimentette magát. Mikor a két gróf a tanácskozás után el akart távozni, két főtiszt elkérte kardjukat. Foglyok lettek. A főember, Orániai Vilmos azonban még hiányzott. Mikor Granvella a grófok elfogatásáról Rómában hírt kapott, azt kérdezte : “Fogva van-e a nagy hallgató ? (Orániai Vilmos).” A tagadó válaszra azt mondta : “Akkor a herceg fogása nem ér semmit !” Alba herceg ezen esemény után felállította a kivételes bíróságot, amely az eretnekek és felségsértők felett ítélkezett, Margit hercegnő pedig elhagyta Brüsszelt. Ővele eltávozott Németalföldről az, aki a németalföldiek érdekében, minden hibája ellenére, egy jó szót mondhatott volna a királynak. Ezalatt II. Fülöp családjában nagy tragédia játszódott le, a király legidősebb fiának, Don Carlosnak halála. Don Carlos anyja Portugáliai Mária volt, aki gyermeke életét halálával fizette meg. Gyönge, majdnem fejletlen gyermek volt Don Carlos, amellett több súlyos betegségen ment keresztül. Aránytalan és gyenge növése mellett csúnya volt, ingerlékeny, veszekedő, makacs, dologkerülő. Emellett pazarló lett, a legszélsőbb esztelenségekre hajlott. Atyját nyiltan gyűlölte.

Don Carlost tizenegy éves korában apja Erzsébet francia hercegnővel jegyezte el, de nemsokára fiának jegyesét ő maga vette nőül és fiát tizenöt éves korában nagykorúnak nyilváníttatta. Mikor Németalföldön kitörtek a zavargások, Don Carlos azt akarta hogy atyja őt küldje oda főhelytartónak. De ebből semmi sem lett, mert a próbaszerű megbizatásoknak sem tudott eleget tenni. Emiatt összeveszett atyjával, Alba herceget pedig egy államtanácsi ülésen le akarta szúrni. Atyja elleni gyűlölete azóta annyira fokozódott, hogy ezt gyóntatójának is bevallotta. Az apa értesült erről s maga személyesen adta tudtára, hogy fogságba küldi. Don Carlos az apa szavain rettentően felháborodott, megtámadta atyját, ki erre elzáratta a fiút. A fogságban Don Carlos hol éhezéssel, hol pedig mértéktelen gyümölcsevéssel és jégnyeléssel akarta magát elpusztítani. El is pusztult. Nem látta többé atyját, senki sem emelt szót érdekében. Állítólag szerelmes volt mostohaanyjába, élettörténetét pedig kiszínezett tragédia alakjában színdarabokban is megörökítették. Ha II. Fülöp a saját szülöttével szemben is oly kőszívű tudott lenni, akkor mit várhattak a németalföldiek ? Alba pedig megkezdte véres munkáját. Antwerpen déli részén hatalmas erődöt építtetett s gondoskodott arról, hogy a kivételes bíróságnak bőséges munkája legyen. Elfogatások, kivégzések napirenden voltak. De Vargas Juan spanyol államtanácsos volt Alba jobbkeze, ez hozta meg a halálos ítéleteket. Alba pedig megerősítette azokat.

A kivételes bíróság Orániai Vilmost és több kivándorlottat megidézett, ezek azonban nem jelentek meg, Vilmos herceg pedig tiltakozó iratot küldött be, hogy az aranygyapjas rend vitéze felett kivételes bíróság nem ítélkezhetik. Egmont és Hoorn grófok az antwerpeni vár celláiban várták sorsuk eldőlését. II. Miksa császár beavatkozott az érdekükben, de eredménytelenül. Ezalatt Orániai Vilmos harcra készülődött. Három sereget szervezett, hogy országa alkotmányának védelmére siessen, de az egyik sereg a spanyol túlerőtől véres vereséget szenvedett, míg Nassaui Lajos (Vilmos fivére) győzelmesen vonult be Groningen tartományba, ahol Lee mellett Aremberg spanyol hadtestét legyőzte. A harcban Aremberg és Adolf herceg (Vilmos egyik fivére) is elestek. A győzelem azonban nem jelentett semmi eredményt. Alba herceg rettentő dühében ötszáz németalföldi protestánst fogatott el, elkobozta Orániai Vilmos birtokait s tizennyolc előkelő nemest fejeztetett le Brüsszelben. Egmont és Hoorn grófok perét gyorsan letárgyaltatta és megerősítette a halálos ítéletüket. A két grófot időközben átszállították Brüsszelbe, ahol az yperni püspök Egmont grófnak tudtul adta az ítéletet. Ugyanaz történt Hoorn gróffal is. Az ítéletet hamarosan végre is hajtották. A két elítéltet kivitték a brüsszeli nagy piacra. Háromezer spanyol dzsidás fogta körül az emelvényt, rengeteg nép tolongott a piacon.

A hóhér először Egmont grófot fejezte le. A véres főket póznákra tűzték és otthagyták a piacon. Ezer és ezer ember tódult oda, hogy zsebkendőjével felfogja az áldozatok vérét. Ezek után Alba herceg serege élére állott és jól szervezett veterán spanyol katonáival Nassaui Lajost Jemmingen mellett teljesen tönkreverte. Lajos herceg csak nehezen menekült el. A spanyol katonák pedig ellenfeleiket kímélet nélkül mészárolták halomra és rombolva, gyujtogatva, öldökölve vonultak tovább. Utóbb a segélyül siető francia hugenottákat győzték le. Orániai Vilmos herceget a számos kudarc nem keserítette el. Érintkezésbe lépett a német protestáns fejedelmekkel, sőt még II. Miksa császár is arra kérte Fülöp királyt, hogy kegyelmezzen a németalföldieknek. A válasz ez volt : “A spanyol király úgy tudja, hogy Németalföld nem tartozik a német birodalomhoz. A spanyol katonaság tehát megmarad a helyén és a katholicizmus uralmát biztosítani fogja !” Miután idegen hatalom beavatkozására nem lehetett számítani, Orániai Vilmos herceg maga vette fel a harcot a kegyetlen Alba herceggel. Harmincezer emberből álló sereget gyüjtött, hadat izent II. Fülöp királynak és tudtára adta a németalföldieknek, hogy segítségükre érkezik. Vállalkozása azonban balul ütött ki. Alba tervszerűen tűrte, hogy Vilmos herceg németalföldi területre jöjjön, de döntő csatába nem bocsátkozott vele.

Folyton maga után csalogatta, mígnem a herceg a türelmetlen seregét már nem tudta sem élelmezni, sem fizetni. Másrészt a németalföldiek annyira rettegtek Albától, hogy Vilmos herceget nem merték segíteni. Végül is Orániai Vilmos herceg a francia határon áttört, ahol azonban serege feloszlott. Ezek után Alba a tartalékban őrzött másik polilikájával állott elő. Terve ugyanis az volt, hogy az országot anyagilag fogja kimeríteni, miáltal ellenállóképességét csökkenti. Mindenekelőtt Erzsébet angol királynő azon rendelkezését, amely szerint a francia kalózhajók elől angol kikötőkbe menekült spanyol hajókat elég oktalanul zár alá vette, azzal torolta meg, hogy a Németalföldön tartózkodó angolokat elfogatta s ezzel megbénította Németalföldnek Angliával való forgalmát. Azután háromfajta adót követelt a németalföldiektől és mert ezek önként nem voltak hajlandók a felemelt adózásra, kényszer útján hajtotta be az új adókat. Hogy az ítélethozatalok és kivégzések nem szüneteltek, azt külön hangsúlyoznunk nem is kell. Borzasztó nyomor és inség ütötte fel a fejét az országban. Ehhez járult egy rettenetes tengeri szökőáradat, amely közel százezer embert pusztított el. Nem csoda, ha ilyen körülmények között a közrend és vagyonbiztonság a szegényedő, elkeseredett nép körében már alig volt biztosítható. A nép elkeseredése, dühe mindjobban fokozódott.

Talán nem is annyira a király vagy a spanyolok mint inkább a gyűlölt, vérszomjas Alba személye ellen irányult minden népszenvedelem. Madridban már nagy engedékenység mutatkozott a borzalmas hírekre, de Alba önhatalmúlag nem tért el rendszabályaitól, sőt elhatározta, hogy elrettentő példaadásul tizennyolc előkelő kereskedőt fel fog akasztatni. Ebben az időben aztán kitört a forradalom. Mert ami eddig történt, az csak elégedetlenkedés, békétlenkedés volt, de nem volt nyilt, véres lázadás. Kétségtelen, hogy a forradalom lélektanilag és gazdaságilag is indokolt volt. Hisz gondoljuk meg, hogy Alba herceg, ez az emberi szörnyeteg 1573 végéig tizennyolcezer németalföldit végeztetett ki, százezreket juttatott koldusbotra. Itt már nem a vallási felfogás, hanem olyan ellenség ellen fakadt ki a gyűlölet mérge, aki sem életet, sem vagyont nem kímélt, hanem a pusztításban lelte gyönyörűségét. Számos menekült németalföldi kalózhajókat szerzett és De la March Vilmos, a lefejezett Egmont gróf sógorának vezérlete alatt guerilla-háborút kezdett. Jelszavuk az volt : “Inkább a török, semmint a pápa !” De la March 1572 április 1-én egy merész támadással birtokába ejtette Brielle erődöt, majd felbuzdulva a gyors sikeren, tizenhárom katholikus lelkészt kegyetlen módon halálra kínoztatott. Alba egyik vezérét küldte Brielle ellen, de sikertelenül, mire a feldühödt spanyol katonák a közeli Rotterdamba vonultak be és ott négyszáz polgárt mészároltak le. A forradalom pedig gyors tempóban terjedt.

Vlissingenben elűzték a spanyol helyőrséget. Dortrecht, Haarlem, Leiden, Allemaar, Hoorn s még több város lakói is a forradalom pártjára állottak. Orániai Vilmos herceget ünnepelték mindenfelé, mint a király egyedüli, igazi főhelytartóját. Vilmos herceget a hirtelen sikerek újból megtévesztették. Most már ő is úgy vélte, hogy a nép óhaja elől nem térhet ki s noha a király nyiltan azt üzente Albának, hogy az adóemelést azonnal ejtse el és inkább elégedjék meg a németalföldiek által már egy ízben felajánlott évi adóátalánnyal, Vilmos herceg Hágába meghívta a városok képviselőit és a rendeket s meg szavaztatta velük a háborús döntést. Nagy tévedése volt Orániai Vilmosnak, hogy a francia hugenották segélyét komolyan vette. Akkor Coligny volt ugyan a francia főparancsnok, illetőleg a francia politika vezető embere, de mint megfelelő helyen leírtuk, hatalmát elvesztette. Vilmos herceg fivére, Nassaui Lajos elfoglalta Monst, de tovább nem mehetett, mert Alba fia, Frederigo bekerítette a várost és a segélyül siető hugenottákat szétverte. Vilmos herceg bevette Zoermundet és gyors menetben a francia határ felé sietett, ahol a hugenotta seregek megérkezését várta. Ekkor kapta a lesujtó hírt a Szent Bertalan-éji vérfürdőről. A hír, miként ő mondta, úgy hatott rá, mint egy váratlan pörölycsapás.

Reményét vesztve hátrálni kezdett, de már ekkor szemben állottak vele Alba fegyelmezett csapatai, míg a felkelő sereg folyton lázadozott az élelem és zsold hiánya miatt. Erre kénytelen volt seregét ütközet nélkül feloszlatni, ő maga pedig Hollandiába ment, hogy “ott keresse a sírját.” Mons város megadta magát, a felkelők serege és a polgárság egy része elvonult, kivándorolt, az ottmaradottak pedig a kivételes bíróság elé jutottak. A kis Naarden város kegyelemre megadta magát Alba fiának. Mikor azonban ötszáz polgár a nagy templomba gyülekezett, hogy a hűségesküt letegye, a spanyol katonák a védtelenekre támadtak és mind egy szálig felkoncolták őket, a várost pedig elpusztították. A közeli Haarlem lakói még kétségbeesettebben állották az ostromot hét hónapon keresztül, de utóbb meg kellett adniok magukat. Ezernégyszáz haarlemi polgár bitófára vagy a vérpadra jutott, háromszázat pedig a tengerbe fullasztottak. Az utolsó küzdelemnek Alkmaar volt a színhelye. Forró vízzel, oltatlan mésszel, üszkökkel védekezett a város lakossága a spanyolok ellen, akik csak akkor vonultak vissza, mikor a lakosság a szárazföldet védő gátakat akarta már átvágni. Alba elérte, amit akart. Tönkretett egy országot és mint aki jól végezte feladatát, hazahivatta magát. II. Fülöp kegyesen fogadta Madridban, de egy idő mulva kegyvesztett lett. Mégegyszer segédkezett aztán Fülöpnek, mikor Portugáliát meghódította.

Hosszas sinylődés, betegeskedés után 1582-ben halt meg Alba herceg, Németalföld réme.

A reformáció Angliában és Skótországban.

Angolország sajátságos helyzetét, szervezetét, alkotmányát röviden a következőkben jellemezhetjük. A nép mindenütt és mindenben ragaszkodott az úgynevezett “jó és tiszteletreméltó hagyományokhoz” Nép és ország megőrízte a maga sajátságait, önérzetét, büszkeségét. Természetes, hogy a nép rendi tagoltsága Angliában is megvolt. A fő nemesség (nobility), az urak (lords), akik királyi adományokat élveztek, képezték a szorosan vett nemességet. A gentry képezte a nemesi középosztályt, amely vagyonilag nem versenyezhetett a főnemességgel és az urakkal, mégis ez az osztály volt a nemzet gerince, ereje, valódi támasza. A birtok a nemesség kezén volt, amely birtokát mindenképp gyarapítani igyekezett, természetesen a parasztosztály terhére. Másrészt azonban nem kell elfelednünk, hogy az önkormányzati rendszer (selfgovernement), amely a harminckilenc grófsági kerületnek féltett kiváltságát képezte, mélyen belenyúlt a királyi hatalom jogkörébe. A királyi hatalom alkotmányosan korlátozott volt és épp azért Angolország volt, a magyar nemzetről nem szólva, az a nevezetes ország, amely a korona túlkapásait a nemzet jogaira hivatkozva igyekezett megfelelő alkotmányos korlátok közé szorítani.

Az úgynevezett “fehér és vörös rózsa” pártharcok azonban lényegesen megcsappantották az alkotmányos jogokra féltékeny nemesség számát, illetőleg a parlament erejét és csakis így történhetett, hogy idővel a királyi hatalom, ha nem is mindörökre túltengett és a királyok minél több rendelkezési jogot igyekeztek a saját hatáskörükbe kaparintani. Erre szolgált például a csillagkamara intézménye, amely eredetileg a lázadások megfékezésére irányult, de hatásköre nemsokára kiterjedt sok polgári ügyre is. Ami az egyházi szervezetet illeti, az angol katholikus egyház Rómával szemben messzemenő nemzeti függetlenséget élvezett és az alkotmányos királyi uralom hathatós védelme alatt állott. Oly természetű és olyan körülményekre visszavezethető vallási mozgalmak, mint Európa más országaiban voltak, Angliában nem fordultak elő. Egyrészt az angol nép sajátságos jellege miatt, másrészt azért is, mert az ország mint szigetország úgyszólván külön életet élt. Amennyiben tehát a reformáció Angliában is talajra akadt, ez jórészt politikai természetű volt és nem a nép rétegeiből indult ki, hanem a királytól. Csakis így tudjuk megérteni az angolországi reformáció történetét. VIII. Henrik király (1509-1547) magatartásának volt tulajdonítható, hogy Angliában a protestantizmus elterjedt és idővel uralkodó vallás lett. Henrik alig tizennyolc éves korában lépett trónra és hamarosan házasságot kötött Ferdinánd spanyol király leányával, Arragoniai Katalinnal, aki Henrik király fivérének, az elhúnyt Arturnak volt a fiatal özvegye.

A házasság csakis pápai hozzájárulás mellett történhetett meg, miután Angliában törvény tiltotta az elhalt fivér özvegyével kötendő házasságot. A házasság természetesen közel hozta egymáshoz Angliát és Spanyolországot. Henrik király, aki egyéni hajlamainál fogva pompakedvelő, vígéletű volt és nagyon hajlott arra, hogy az élvezetek poharát fenékig üritse, az ország ügyeinek vezetését átengedte nagytehetségű államtanácsosának, Wolsey Tamás bíboros, pápai fővikáriusnak. Wolsey nemcsak rendkívül képzett, körültekintő államférfiú volt, hanem egyúttal nagyravágyó, nyughatatlan természetű férfiú, aki V. Károlynak ama titkos biztatására, hogy pápának választatja meg, Angliát a habsburgi politika számára igyekezett lekötni. Később azonban a másik ellentétbe csapott át és a szorongatott Franciaországgal szövetkezett V. Károly császár ellen. Az angol külpolitikának irányváltozása nemsokára kihatott az angol országos viszonyokra is. A király sokféle következetlenségei idővel olyan helyzetet teremtettek az országban, amely a protestantizmus szándékolatlan uralomra juttatását eredményezte. Mert tény az, hogy Henrik király nem kedvelte a reformációt. Hisz ő maga volt az, aki Luthernak a szentségekről vallott tanát személyesen megtámadta és azzal, hogy az európai szárazföldről érkező mindennemű újításnak ellensége volt, határozott népszerűségre tett szert a makacs, önérzetes angol nép körében.

Ámde Henrik király határtalanul önző volt, annyira, hogy minden személyes jellegű elhatározását, cselekedetét, ha kellett, kényszer útján is országos kihatásúvá tette. Valósággal klasszikus példája volt Henrik király annak, hogy a fejedelmi házasságok micsoda rettentő következményekkel járhatnak. Arragoniai Katalintól, akinek két fiúgyermeke elhalt és csak Mária nevű leánya (a későbbi királynő) maradt életben, Henrik király kezdett elidegenedni. Válni akart tőle s erre az okot főként abban kereste, hogy nem volt fiutóda. Másrészt pedig felesége egyik udvarhölgyébe, a szép Boleyn Annába lett szerelmes s ezt akarta nőül venni. Wolsey bíboros ugyan azt hitte, hogy VII. Kelemen pápánál ki tudja majd eszközölni a királynak Katalintól való elválasztását, de mert egyrészt a királyné nem akar válni, másrészt rokona, V. Károly császár időközben a pápával szövetségre lépett, a válás kimondását a pápa kereken megtagadta. Henrik király erre nagyon felháborodott és Wolseyt előkelő bizalmi állásából elbocsátotta. Helyette Morus Tamás lett a kancellár és Cromwell Tamás a főpecsétőr. Az előbbi rendkívül nagyműveltségű férfiú volt, az utóbbi pedig a reformációs irányzatnak volt a híve. Ekkor még távolról sem lehetett szó arról, hogy Anglia protestánssá legyen.

Csak arról volt szó, hogy az angol katholikus egyháznak bizonyos hagyományos önállósága megvédelmeztessék és az ország ne függjön a pápai udvar esetleges hajlandóságától vagy ellenkezésétől. Az angol katholikusok egyházi ügyekben nagymérvű önállósághoz szoktak hozzá s ebből engedni nem voltak hajlandók. Ez a felfogás hozta magával, hogy az angol parlament a történtek után határozatban felhívta a királyt ; hasson oda, hogy az egyházi és világi nézetek Angliában egy ponton találkozzanak, legyen a király az angol katholikus egyház és az ország teljhatalmú ura. Ez a határozat volt a kezdete, magja a későbbi angolországi hitszakadásnak. Az angol katholikus egyház főpapsága és lelkészsége kevés kivétellel Henrik királyt “Isten alárendeltjeként” elismerte az angol egyház fejének, a Rómához való felebbezést és a Péter-fillérek küldését pedig eltiltotta. Ilyen előzmények mellett Henrik király Cranmer Tamás canterburyi érsek által Arragoniai Katalinnal kötött házasságát semmisnek nyilváníttatta és 1533 január hóban nagy pompa között nőül vette Boleyn Annát. A következő parlament Henrik királyt elismerte az angol katholikus egyház fejének, a papságot és hivatalnokokat a hűségeskü letételére utasította, ami azt vonta maga után, hogy VII. Kelemen pápa Henrik királyt kiátkozta. Henrik király önzése tehát azt eredményezte, hogy az angol nép azonosította magát a király felfogásával és parlamenti, tehát országos határozattal fedezte a királyt. Természetes, hogy ezzel megkezdődött a kétféle irányzat küzdelme egymás ellen.

Számos püspök törekedett arra, hogy a népet a pápához való hűséghez térítse vissza, míg Cranmer és Cromwell már határozottan protestáns irányban tértek el. A két utóbbi győzött is, amennyiben a Henrik király által is elismert “tíz fejezet”-ben kimondatták, hogy a szentírás és a három legújabb hitvallás képezik a hit zsinórmértékeit, csak három szentséget ismernek el és Luthernek az úrvacsoráról szóló tana helyes. A nagyravágyó és önző király ezeket a fejezeteket annyira komolyan értelmezte, hogy hamarosan közel hatszáz kolostor vagyonát koboztatta el, szerzetesrendeket szüntetett meg, a kétkedőket szigorúan megbüntette. Fisher püspököt és Morus Tamást pedig, akik a király első házasságának megsemmisítését nem akarták elismerni, mint eretnekeket - kivégeztette. Ámde csakhamar mutatkozni kezdett a másik véglet is. A népnek nem minden része fogadta el a “tíz fejezet” rendelkezéseit, megmozdultak a yorki katholikusok, akik Aske Róbert vezérlete alatt mintegy harmincezren London ellen vonultak, hogy a király “rosszvérű tanácsadóit” elkergessék, sőt már a skótok is a katholikus hit fegyveres védelmére készülődtek, amikor sikerült a királynak a mozgalmat részint fegyverrel, részint kimagyarázások útján elcsendesíteni.

A vezéreket lefejeztette ugyan, de másrészt, miután az “eretnek” névtől irtózott, szigorúan meghagyta, hogy a papoknak tilos a házasságkötés, a reformációs iratok behozatalát eltiltotta és elfogadta Gardiner katholikus püspöknek a parlamentben és az egyházi gyűlésen előterjesztett “hat fejezet”-ét, amely a pápai fennhatóságtól eltekintve, a katholikus egyházat és tanait újból visszaállította. Mindez csak azt mutatta, hogy a király felette következetlen volt. Hangulat, érdek szerint változtatta nézeteit és nagyon beleélte magát abba a helyzetbe, hogy ő írhassa elő alattvalóinak : mit higyjenek és mit ne higyjenek. Változékony hangulatát igazolták a gyakori házasságkötései. Boleyn Annának csak egy leánya született, Erzsébet. Henrik azonban trónörököst akart. Elhatározta, hogy ettől a feleségétől is elválik, de mert símán nem ment a dolog, házasságtörés hazug vádját emeltette ellene és ezen az alapon lefejeztette saját feleségét. Henrik király egyébként már ezt megelőzőleg kiszemelte a jövendő feleségét Seymour Johanna személyében. Boleyn Anna lefejeztetése után Henrik a fennállott házasságát semmisnek, Erzsébet leányát pedig törvénytelennek nyilváníttatta s a Boleyn Anna lefejeztetését követő második napon Seymour Johannával házasságra lépett. Harmadik felesége végre világra hozta a várt trónörököst, Eduárdot, de ennek születése után nemsokára meg is halt. Henrik most már politikai hátterű házasságot akart kötni, mert Franciaország és Spanyolország szövetkezésétől tartott.

Elhatározta tehát, hogy a német protestánsokat kötelezi le azzal, hogy Seymour Johanna halála után két évre nőül vette Klevei Annát, egy német hercegnőt. Ettől azonban csakhamar elidegenedett. Klevei Anna pedig volt annyira okos és szerencsés, hogy felséges urától nagy évi járulék és egy fényes kastély ajándékozása ellenében csakhamar elvált. Henrik következetlenségének újabb jeleit adta. A katholikusok megelégelték immár Cromwell erőszakoskodásait s bevádolták, a király pedig hamarosan egy államtanácsi ülésen efogatta első miniszterét és felségsértőként lefejeztette. Henrik király természetesen új feleség után nézett és miután ekkor katholikus volt a politikai irányzat, Norfolk hercegnek, a katholikusok egyik vezérének rokonát, Howard Katalint vette nőül, de már két év múlva állítólagos házasságtörés miatt ezt is a vérpadra küldte. Meg kell jegyeznünk, hogy Henrik most már az “eretnekek”-et, vagyis a protestantizmus felé hajlókat üldözte nagy szigorral, mígnem a szelídebb lelkületű Cranmer érsek befolyása alatt kegyetlenkedéseivel felhagyott, de csak azért, hogy most meg a protestantizmusnak kedvezzen. Ujból megnősült és elvette Latimer lord özvegyét, Parr Katalint. Ugy tetszett, mintha Henrik király kissé nyugodtabb kedélyűvé alakult volna át, mert Mária leányát és egyúttal Erzsébetet is törvényes gyermekeinek ismerte el. A nép azonban már kezdte megelégelni a király hóbortosságait, összeesküvést szőttek ellene, amelynek állítólag Gardinet püspök állott az élén.

Mielőtt az összeesküvők munkába léptek volna, Henrik király 1547 január 28-án hirtelen meghalt. Meg kell végezetül említenünk, hogy némileg sikerült a különválásra törekvő íreket megfékeznie, noha az ír katholikus egyházat nem tudta az angolba beleolvasztani. Az angol király mint egyúttal ír király fennhatóságát elismertette, de azóta az ír kérdés állandóan napirenden maradt. Skótországban a politikai helyzet az uralkodóra nem volt valami kedvező. A közhatalom jórészt a lordok és néhány főméltóság kezeiben volt, ezek mellett a királyi hatalom valósággal eltörpült. Ki kell emelnünk a skótok nagy ellenszenvét az angolokkal szemben. IV. Jakab skót király kész volt Angliával a francia szövetség miatt háborúba keveredni, de Flodden mellett vereséget szenvedett, ő maga és a skót nemesség színevirága ottmaradt a harctéren. V. Jakab király alatt a francia és angol befolyás vetekedett egymással. A király szenvedélyes franciabarát volt, mindazokat, akik Angliához és ezáltal a protestantizmushoz húzódtak, üldözte. Ennélfogva a skót katholikus egyházra támaszkodott, a franciákkal való rokonszenvezését pedig bebizonyította azáltal, hogy I. Ferenc leányát, Magdolnát, majd ennek halála után Guise Mária hercegnőt vette el. VIII. Henriknek azt az ajánlatát, hogy Angliával együtt szakadjon el Rómától, kereken elutasította.

Emiatt az angolokkal harcba keveredett, de Solwaymoor mellett oly súlyos vereséget szenvedett, hogy efeletti bánatában lázbeteg lett és 1542-ben leánya, (Stuart) Mária születése után néhány napra meg is halt. (Stuart) Mária kiskorúsága alatt Arran herceg, mint kormányzó, kezdetben Angliához közeledett, de utóbb a katholikus papság tanácsára a francia befolyásnak engedett és ezzel a katholicizmust juttatta uralomra.

VI. Eduárd. - Grey Johanna. - Katholikus Mária.

VIII. Henrik a trónutódlásról akként rendelkezett, hogy mindenekelőtt fia, VI. Eduárd kövesse őt az uralomban, utána Mária és ezt követőleg Erzsébet. Ha pedig ezek utód nélkül halnának el, akkor ne a közelebbi ág, vagyis Skót Margit leszármazói, tehát ne Stuart Mária, hanem Suffolk herceg felesége, a fiatalabb Mária utódai következzenek. Ez az önkényes rendelkezés természetesen mélyreható zavaroknak és pártoskodásoknak lett a szülőoka. Ezeket előrebocsátva, ki kell emelnünk, hogy VI. Eduárd és kormányzója, Somerset Ede herceg, a király nagybátyja határozottan a protestáns iránynak voltak hívei. Támogatta őket Cranmer Tamás érsek is. A következmény az volt, hogy a királytól kiinduló irányítást az alattvalók nagy többsége ismét elfogadta s a parlament az egyházi gyűléssel egyetemben a “hat fejezet”-et eltörülte s elrendelte az úrvacsorának mindkét alakban való kiszolgáltatását, a szentképek és ereklyék elkobzását és az angolnyelvű liturgia behozatalát (1548).

Igy alakult meg az anglikán egyház. Somerset herceg kormányzati politikája az volt, hogy a skótokat VI. Eduárd és (Stuart) Mária házassági szerződésének elismerésére vegye rá s ezáltal a két országot egy protestáns uralkodó alatt egyesítse. A skótok vonakodása háborút idézett elő, amely Pinkey mellett Somerset seregének győzelmével végződött, noha lényeges eredmény nélkül, mert a skótok Máriát nem Angliába, hanem Franciaországba küldték és Somerset herceg végre is elejtette a házassági szerződés erőszakolását. Ezalatt Angliában több helyen lázadások törtek ki, részint a nagybirtokosok és főnemesek birtokpolitikája miatt, részint a katholikus vallás visszaállítása érdekében. A pórlázadást, mert katholikus jellegű is volt, Somerset fegyverrel fojtotta el, de ugyanakkor a parasztok gazdasági elnyomása ellen a nagybirtokosok és főnemesek terhére szigorú rendeleteket adott ki. A herceg nagy önállósága s az az eljárása, hogy csaknem ő uralkodott a király helyett, nagy visszatetszést keltett és egy pártnak sikerült is megbuktatnia. Utóda a kormányzóságban Warwick, Northumberland hercege lett, aki utóbb a hatalom elleni összeesküvés vádja miatt perbe fogatta Somersetet és lefejeztette. A protestáns irányzat természetesen megmaradt továbbra is, sőt a király határozott rendeletére Cranmer érsek 42 fejezetben átültette az angol viszonyokra Luther hitvallását, a régi katholikus püspököket pedig méltóságuktól megfosztotta.

Hogy pedig a megszabott irány továbbra is uralmon maradjon, VI. Eduárd akként rendelkezett, hogy halála esetére sem Mária nevű mostoha nővére, aki katholikus volt, se Erzsébet ne következzék a trónon, hanem az atyja által már tervbe vett fiatalabb leányág, még pedig úgy, hogy ne Grey Johanna maga, hanem ennek születendő fiutódai jussanak a trónra, Grey Johanna pedig húsz államtanácsos támogatása mellett mint kormányzó intézze az ország ügyeit. Ezt az utódlási tervet Northumberland herceg annál melegebben pártolta, mert fia, Dudley Guilford Grey Johannának férje volt. Az utódlási rendet az államtanács elfogadta és az érvényben is maradhatott volna, ha VI. Eduárd király betegágyán az államokmányba “Johanna fiutódai” helyett nem írja be ezt : “Johanna és fiutódai.” A király 1553-ban meghalt, az “és” szócska pedig beláthatatlan zavarokat idézett fel az országban. Grey Johanna ekkor még csak tizenhét éves volt. Csendes kedélyű, gyönyörű nő volt, aki a politika izgalmaitól távol állott. Apósa, Northumberland herceg olthatatlan dicsvágya azonban romlásba döntötte a fiatal nő életét. Eduárd halála utáni napon apósa birtokán tartózkodott, amikor váratlanul megjelentek előtte az ország nagyjai. Ezek, természetesen az após biztatására, ünnepélyesen tudtára adták a király halálát, valamint azt, hogy az elhalt király rendelkezése szerint a trón őt illeti meg.

A szerencsétlen nő megriadva hallgatta végig a hozzá intézett szavakat, de azután megeredtek könnyei és félájultan terült el a küldöttség előtt. “Lehetetlen, hogy uralkodó legyek !” - kiáltotta GreyJohanna. “Pedig az államtanács ezt rendeli” - felelték. “Istenem, hisz nekem nincs erre erőm, én sohasem vágytam koronára !” - rimánkodott a lesujtott Johanna. “Már pedig ezen segíteni nem lehet - szólt közbe az após - felséges menyemnek be kell vonulnia a Towerbe !” És Grey Johanna engedve a kényszernek, elment a Towerbe, ahonnan élve már nem jött ki. A londoniak duzzogva fogadták, Mária pedig, aki a jogait féltette, gyorsan határozott és cselekedett. Épp Londonba akart menni, amikor értesült a történtekről. Alig volt annyi ideje, hogy Northumberland herceg bosszúja elől egy fárasztó éjjeli lovaglás árán Norvich környékére meneküljön, ahol a katholikus lakosság által királynak kiáltatta ki magát. Ennek megtörténte után nyiltan felhívta az államtanácsot, hogy ismerje őt el. A legérdekesebb volt a dologban az, hogy nővére, Erzsébet támogatta őt. Ő róla majd később lesz szó. Itt csak felemlítjük, hogy ebben az időben Erzsébet húszéves volt. Sokáig VI. Eduárd udvaránál tartózkodott, később Parr Katalin, az özvegy királyné, VIII. Henrik utolsó felesége, külön udvartartást engedélyezett neki. Erzsébet a Towerben Seymour Tamással szerelmi viszonyt szőtt, amely Seymour kivégeztetésével ért véget.

Azóta visszavonult az udvartól, irodalmi tanulmányokba mélyedt és minden fejedelmi kérőt gőgösen visszautasított. Mária nővére veszélyeztette nagyon az ő utódlási jogát, de Erzsébet volt annyira előrelátó, hogy a helyzethez képest nővére támogatására sietett. Az angol nép közhangulata Mária királynő mellé szegődött. Grey Johanna pártja pedig azért, mert férjét, Dudleyt nem akarta királyi méltóságba juttatni, megcsappant. Erre az államtanács elismerte Mária királynőt, a flotta és a hadsereg átpártolt hozzá, mire Northumberland herceg elég gyáva volt ahhoz, hogy menyét cserben hagyja s ő maga is a londoni piacon Máriát kiáltotta ki királynőnek. Ezzel a szerencsétlen Grey Johanna, sőt férjének sorsa is eldőlt. Mária királynő, aki szépségben a vele együtt érkező nővére, Erzsébet mögött messze elmaradt győzelmének tudatában gőgösen bevonult Londonba. Mária királynő kezdetben eléggé türelmesnek mutatkozott. Londonban megengedte a protestáns vallásgyakorlatot. Hogy Northumberland herceget, aki hirtelenében hitbuzgó katholikussá vedlett át, felségsértőként lefejeztette, egészen érthető volt. Nem szenvedhetett azonban kétséget, hogy Mária királynő Angliát a katholicizmushoz akarta visszavezetni. Lordkancellárnak Gardiner katholikus érseket tette meg és koronáztatását a régi katholikus szertartások szerint eszközöltette. A parlamenttel azonban nehezen boldogult.

VI. Eduárd egyházi rendelkezéseit csakis elkeseredett vita után helyezte hatályon kívül. Mária királynőt mindez nem aggasztotta. Nagybátyja V. Károly császár ajánlatára elfogadta II. Fülöp spanyol királyt férjének. Természetes, hogy e házasság Spanyolország és Anglia szövetkezését vonta volna maga után, de épp ez ellen tiltakozott a nép és parlament a leghevesebben. A protestánsok felkelést szerveztek, de Mária nem ijedt meg, hanem maga állott a csapatok élére és a közeledő felkelő tömegeket irgalmatlanul szétverte. Suffolk herceget, Grey Tamást és még hatvan protestánst vérpadra küldött s Dudley Guilfordot és szerencsétlen feleségét, Grey Johannát is lefejeztette. Grey Johanna a fogságban idejét imádkozással és a szentírás olvasásával töltötte el. Mindenki sajnálta őt, mert ismerték a tragédiáját, csak Mária királynő volt érzéketlen a szerencsétlen nő iránt. Midőn Mária királynő parancsot adott Grey Johanna kivégzésére, a westminsteri apát meglátogatta Grey Johannát, hogy visszatérítse a katholikus egyház kebelébe, ő azonban szelíden visszautasította a kísérletet. Levelet írt atyjának elbúcsúzott tőle, környezetét dúsan megajándékozta és imádkozás között várta a hóhért. Férjének megizente, hogy látni nem kívánja, de tudtul adta, hogy megnyugvást találna abban, ha bátran halna meg. A következő napon cellája ablakából láthatta, amint a vérpadot felállítják, sőt látta férjét is, amikor a vesztőhelyre vitték.

Alig egy óra mulva egy szekér zörgése hallatszott. Grey Johanna férjének holttestét szállították el. Odament az ablakhoz és búcsút intett halott férjének. Bátran, minden remegés nélkül, fekete ruhában ment ezután a vesztőhelyre, ahol néhány szót szólt a körülállókhoz : “Ártatlan vagyok, nem akartam királynő lenni, de kényszerítettek” - mondta szilárd hangon. A hóhér maga is annyira elérzékenyült, hogy alig tudta Grey Johannát figyelmeztetni a készülődésre. A szerencsétlen asszony erre hangosan elimádkozott egy zsoltárt és sajátkezűleg kötötte be a szemeit. A hóhér Grey Johanna lábaihoz borult és sírva kért bocsánatot, hogy oly szomorú kötelességet kell teljesítenie. “Kérlek - felelte Grey Johanna - ne késedelmezz, hanem végezzél gyorsan !” Erre letérdelt, fejét a tönkre tette és lelkét hangosan az Isten kegyeibe ajánlva fogadta a hóhérbárd csapását. Veszély fenyegette Erzsébetet is, Mária nővérét, akit Mária összeesküvéssel gyanusított és ezért a Towerbe kísértetett. A parlament még nem akarta magát a királynő szándékának megadni, mert a Rómának való hódolatot és az eretnekek üldözésének kimondását elvetette, ellenben a királynőnek II. Fülöppel való házasságába, amely nagy pompa között ment végbe, beleegyezett. Ekkor Mária kibékült nővérével, Erzsébettel, Erzsébet pedig volt annyira számító, hogy helyzetének biztosítása érdekében külsőleg katholikusnak mutatta magát.

Titokban azonban tovább szőtte terveit. Végre Mária megtörte a parlament ellenkezését. III. Gyula pápa megígérte, hogy az elkobzott egyházi javakat a nemességnek adományozza, erre a parlament kimondta a hódolatot, a katholikus egyház kebelébe való visszatérést. Pole angol érsek pedig feloldotta a pápai átkot. Az előbbi állapot lett tehát uralkodó, ami természetesen az eretnekek üldözését vonta maga után. Mária királynő egy bizottságot szervezett, amelynek feladatát az képezte, hogy a reformációt irtsa ki Angliából. Mintegy ezerkétszáz papot, tizenhárom püspököt tartóztattak le, fosztottak meg állásuktól. A “vérszomjas Mária” 288 előkelő angol protestánst fejeztetett le vagy égettetett meg, köztük az ingadozó jellemű Cranmer Tamás püspököt is. A királynő azonban nagy bajok közé jutott. Hiába várta a remélt utódot. Nem lett anyává. Egyházi, vallási téren is nagy zavarok kezdtek mutatkozni. IV. Pál pápa megtagadta az egyházi javak adományozását az angol nemeseknek, ami a nemességet valósággal forrongásba hozta. A spanyol-angol szövetség is balsikereknek lett a láncolata. Elveszett Calais, a háború pedig nagy adósságokat zúdított Anglia nyakába. Nem volt csoda, ha a nép rokonszenve elfordult Mária királynőtől, aki 1558 november 17-én meghalt.

A következő éjjelen meghalt Pole kardinális és tizenhárom katholikus püspök. Valószínűleg méreg vetett véget életüknek.

Erzsébet királynő trónralépése.

Mária királynő halála után rögtön összeült a parlament. Az elnök bejelentette, hogy a királynő meghalt és Erzsébet királynő már is trónra lépett. “Isten áldja Erzsébet királynőt ! Hosszú és szerencsés legyen az uralkodása !” Ezzel a felkiáltással fejezte be az elnök a jelentését. Hírnökök kürtökkel fujták a riadót és hirdették mindenfelé az új királynő trónralépését. A nép mintegy megkönnyebbülve lélekzett fel. Erzsébet Husfieldben tudta meg, hogy királynővé lett. Egykedvűen fogadta a hírt, noha nem lehet elvitatni, hogy magatartása, modora tudatos, kiszámított volt minden lépésben. Arra a hírre, hogy ő most már Anglia királynője, a szentírás szavaival felelt : “ Ez az Ur cselekedete és a mi szemeinknek csoda.” Azután letérdelt és imádkozott. Cecil Vilmost (Burleigh lordot) első miniszterének nevezte ki s 1559 január 15-én pedig hihetetlen pompa és fény között koronáztatta meg magát. Sivár, örömtelen ifjúság után jutott a trónra. Az elfojtott vágyak, a sok hányattatás zárkózottá, azután gőgössé tették, noha el kell ismerni, hogy Angliát uralkodása alatt magas színvonalra emelte, hatalmát öregbítette. Két tanácsadóra támaszkodott : az egyik Burleigh lord, az első miniszter, a másik Leicester gróf (Dudley Róbert), a lefejezett Northumberland herceg fia, a királynő főlovászmestere volt.

Állami ügyekben Burleighre hallgatott, a kegyelmi dolgokban Leicesterre, akihez titkos vonzalom fűzte. Erzsébet királynő, elődével ellentétben, a protestantizmust juttatta uralomra Angliában. Az ország akkor még kétharmadrészben katholikus volt, de azért az előzmények nagy hajlandóságot támasztottak az önérzetes nép körében, hogy Rómától függetlenítse magát. Hogy a parlament, amely Máriának behódolt, ugyanazt cselekedte Erzsébettel szemben is, önként következett a változott helyzetből. Erzsébet azonban óvatosan valósította meg tervét. Mindenekelőtt elismertette a korona főtulajdonjogát az egyházi javakra, amikor pedig IV. Pál pápa Erzsébet uralomra jutását nem ismerte el, megtette az utolsó lépést. Elődének minden vallási és egyházi rendelkezéseit hatályon kívül helyezte. Hűségesküt követelt a papságtól, VI. Eduárd 42 egyházi fejezetéből 39-et felújított, az angolnyelvű liturgiát hozta be, azonban a katholikus istentisztelet és külsőségek közül számosat meghagyott. Ezzel megalapította másodszor, de most végleg az anglikán egyházat, amely az uralkodónak, mint egyházi főnek a fennhatósága alá jutott, részben katholikus, részben protestáns, de mindenesetre angol nemzeti egyház lett. Az a körülmény, hogy Anglia most már állami szempontból protestáns lett, okvetlenül kölcsönhatással volt Skótországra is, ahol a francia katholikus politika és befolyás uralkodott.

Midőn 1554-ben az ország kormányzása Guise Mária özvegy királyné kezébe ment át, ez mint hitbuzgó katholikus a folyton terjedő protestantizmusnak erélyesen gátat akart vetni. Skótországban ugyanis a puritán jellegű kálvinizmus kezdett gyorsan tért hódítani, még pedig a francia gályarabságból menekült Knox János prédikátor buzgólkodásai folytán. Már annyi volt a kálvinisták száma, hogy több főnemes kálvinista szövetséget alkotott és csakhamar országosan kezdték szervezni a kálvinista egyházat. Guise Mária erre maga elé idézte a kálvinista mozgalom vezetőit, de mert a prédikátorok nem jelentek meg, ezeket a legfőbb királyi bíróság által lázadóknak jelentette ki, a kálvinista lordokat pedig érzékeny pénzbüntetésekkel sujtotta. A Perth városában egybegyűlt kálvinista lordok erre módfelett felháborodtak, még jobban azonban a kálvinizmus felé hajló alsóbb néposztály. Knox János izgató prédikációja kellett még csak és a tömeg szenvedélye kitört. Nagy csapatokban megrohanták a székesegyházat, elpusztítottak ott mindent. És ez a katholikusellenes romboló düh végigjárta Skótország nevezetesebb városait is. Az özvegy régenskirályné erre erőszakkal felelt és sereget szervezett, annál is inkább, mert leánya, (Stuart) Mária francia királyné lett, így tehát hathatós francia segélyre számíthatott. Ebben a Skótországra válságos helyzetben Erzsébel angol királynő, mint a protestantizmus védője közbelépett.

Flottát küldött a skót tengerparti városok ellen, Grey lord pedig szárazföldi sereggel tört be az országba. Eredménye ennek az lett, hogy a skót lordok Erzsébettel szövetségre léptek a francia befolyás ellen, mire az özvegy skót régenskirályné kénytelen volt Edinburghban elfogadni a lordok feltételeit, hogy a francia csapatokat elbocsátja s az egyházi kérdésben bevárja a skót parlament határozatát. A következmény nem lehetett kétséges. A parlament a kálvin vallást állami vallásnak jelentette ki, a katholikus egyházi javakat elkobozta s a katholikusok szabad vallásgyakorlatát megszigorította. Az özvegy régenskirálynénak ezek után nem volt keresnivalója Skótországban. A kormányzást tizenkét lordra bízta s hazament Franciaországba. Győzött tehát Skótországban is az angol-protestáns politika.

Stuart Mária skót királynő.

A Skótországban beállott gyökeres fordulattal szembe mert szállni egy nő, Stuart Mária, aki a harcban előbb a koronáját, azután a szabadságát, végül pedig az életét vesztette el. Francia földön élt fiatal korában, ott nőtt fel mint serdülő leány II. Henrik udvarában. Teljesen francia szokásoknak, ízlésnek hódolt, sőt a francia udvar akkori erkölcsi felfogását is teljesen magábaszívta.

Gyönyörű nő volt. Szép, elbájoló, szellemes, rendkívül képzett s jártas a társasági életben. Modorával mindenkit le tudott kötelezni, annyira, hogy nagybátyja, Guise herceg nem minden ok nélkül azt mondta róla : “A mi kis skót királynőnk egyetlen mosolya elégséges arra, hogy minden franciának elcsavarja a fejét !” Stuart Mária kezdetben önkénytelenül, később öntudatosan illeszkedett be a francia Guise-család politikájának láncolatába. Korán felesége lett II. Ferenc francia királynak. Természetesen nem II. Ferenc és felesége uralkodtak, hanem a Guisék, akiknek angolellenes volt a politikájuk. Ezt állandóan fokozták s Stuart Máriát rábeszélték, hogy Tudor Mária angol királyné halála után vegye fel családi címerébe az angol címert is. Ezt a címert azután Stuart Mária drágán fizette meg. Alig tizennyolc éves korában özvegységre jutott. Minden oldalról arra ösztönözték, hogy menjen Skótországba, foglalja el a trónt és onnan szőjje tovább a Guise-féle politika szálait. Nehezen határozta el magát az útra, de végre mégis elment és egy francia hajóhad védőkísérete melett megérkezett a skót partra, ahonnan a szépsége által megbűvölt nép örömujjongása között vonult be Edinburghba. A kellő ítélőképesség hiánya s a fiatalság túlzott dicsvágya azonban helytelen cselekedetekre ragadták a fiatal királynőt, aki egyáltalán nem ismerte a skót viszonyokat. Azt, hogy a nép nagy része már kálvinista volt és új vallásához szívósan ragaszkodott, nem volt képes kellően mérlegelni. Igy aztán a szépsége által felkeltett rokonszenv hamar eltűnt.

Mikor a várkápolnájában az első misét hallgatta, a feldühödt köznép berohant és durva módon megzavarta az istentiszteletet. Erre a királynő kérdőre vonta Knox Jánost, a kálvinisták vezérét. Büszkén kérdezte tőle : “ Mit jelent ez ?” “Semmi mást - felelte Knox - csak azt, hogyha felséged a nép lelkiismeretével ellentétbe helyezkedik, akkor az jogosítva van akár fegyveresen is ellenállani.” “Ugy ? Tehát alattvalóim ne nekem engedelmeskedjenek, hanem én legyek az ő alárendeltjük ?” - kérdezte Stuart Mária. “Legkevésbbé - jegyezte meg Knox - hanem a fejedelem és az alattvalók legyenek együttesen Istennek alárendeltjei. Felség, fogadja el a mi hitünket !” “Soha !” - felelte Stuart Mária. Ilyen kiélesedett helyzet mellett Stuart Mária arra gondolt, hogy a szomszédos Angliával valamiképp barátságra lép. Némileg kedvezni kezdett a kálvinistáknak. Az egyházi javak egy részét átengedte a protestáns vallási és nevelési célokra és kezdetben a közügyek vezetését féltestvérének, Moray grófnak (Stuart Jakabnak) engedte át, aki buzgó protestáns volt. Segítőtársai voltak még Morton gróf kancellár és Lethington államtitkár. Minthogy azonban Moray gróf barátságos tárgyalások útján sem tudta a királynő részére az angol trón öröklését biztosítani, 1565-ben Stuart Mária személyesen vette át az ország ügyeinek intézését. Első cselekedete az volt, hogy - férjet keresett magának.

Figyelme Darnley Henrikre, Lennox gróf fiára irányult, aki külsőleg szép volt, de jellem és szellemi tehetség dolgában annál hátrább állott. A parlament a házasságot ellenezte, utóbb azonban engedett. Stuart Mária nőül ment Darnleyhez, akinek királyi címet adományozott, az uralkodásból azonban kizárta. Moray grófnak felkelő csapatait szétverette, a pápával, Franciaországgal és Spanyolországgal titkos megállapodásokat kötött és tanácsadójává megtette Riccio Dávidot, aki a szavojai követnek a szolgálatában állott. Ez lett Stuart Mária titkára, bizalmasa a legfontosabb ügyekben. Ámde az elégedetlenkedés jelei máris kezdtek mutatkozni. Stuart Mária épp azon fáradozott, hogy a katholicizmus uralmát a parlament segélyével helyreállítsa, amikor váratlan esemény következett be. Stuart Mária ugyanis ráunt férjére, aki alapjában közönséges lelkületű durva férfiú volt és aki folyton azon mesterkedett, hogy résztvegyen az uralkodásban. Viszont Darnley gyűlölte Ricciót, akire féltékenykedett. Hogy tervét elérje, szövetkezett a protestáns főurakkal. Ezek között volt Douglas is. Céljuk az volt, hogy Ricciót eltegyék láb alól és Moray grófot újból uralomhoz segítsék. Midőn Stuart Mária 1566 március 9-én a holyroodi kastélyának szobájában vacsorázott néhány meghittjével, azok között Riccióval, belép a király, Darnley és feleségét gyöngéden megcsókolja. Néhány perc mulva nyílik az ajtó, bejelentetlenül jönnek be Ruthver lord és társai - fegyveresen. Stuart Mária idegesen felugrik.

“Ilyen időben bejelentés nélkül mit keresnek az urak nálam ?” - kérdezi indulatosan. “Látok itt egy embert - felelte reszkető, izgatott hangon Ruthver lord - aki olyan helyet foglal el, amely őt nem illeti meg. Felség, egy ilyen szolgaember által hazánkat kormányoztatni nem engedjük !” Ezzel egyidejűleg Riccio felé ugrott. Riccio ijedten, jajveszékelve menekült és a királynő lábai elé borult le. A királynő felemelkedik, mintegy védőleg nyújtja ki karját s így szólt : “Aki Ricciót bántani meri, azt felségsértőnek tekintem !” Hiába volt a királynő védelme. Férje durván egy székre löki Stuart Máriát, Douglas lord pedig kardot rántva az ide-odaszaladgáló Riccióra sujt. Az összeesküvők megrohanják Ricciót, kicipelik a kastély fogadótermébe, ahol valósággal összevagdalják. Amikor ez megtörtént, Ruthver visszatért és határozott hangon megfenyegette a királynőt : “Felséged eddigi politikája, Riccio hatalmaskodása nekünk már elviselhetetlen volt ! A száműzöttek vissza fognak térni, felségednek pedig meg kell változnia, addig is foglyunk marad !” “Jól van - szólt a királynő - de ezt a merényletet drágán fogják megfizetni !” Stuart Mária nem tudta, nem is sejtette, hogy férjének az összeesküvésben oroszlánrésze volt. Mint hitves, követelte tőle, hogy szöktesse meg és Darnley ekkor parancsoló szép királyi hitvese előtt meghajolt s egy éjjel menekülni hagyta.

Stuart Mária lóhalálban vágtatott Dunbarba, ahol sereget szervezett, bevette a fővárost, az összeesküvők pedig elmenekültek a szélrózsa minden irányában. A királynő Morayt bízta meg az ország ügyeinek intézésével és látszólag beletörődött a protestáns irányzatba, mert időközben megszületett Jakab nevű fia, akivel nagy tervei voltak. Fiát az angol trónra akarta juttatni. A királynő azonban nemsokára rájött arra, hogy férje szította ellene az összeesküvést. Egyszerűen ajtót mutatott neki s ettől az időtől Bothwell grófnak volt a királynőre a legnagyobb befolyása. Erőszakos, bátor férfi volt a gróf, akit azonban épp erőszakoskodó modora miatt nem kedvelt a skót nemesség. De tetszett Stuart Máriának, aki lángoló szerelemre gyulladt Bothwell iránt. De miképp szabaduljon férjétől ? Az államtanácsosok válást ajánlottak, de ez veszélyeztette fiuk, Jakab trónöröklési jogát. Tehát válni nem akart. “Akkor valaminek kellene történnie, ami felségedet a férjétől mégis elválasztja” - felelte Lellington nyomatékosan. “Ám legyen - felelte Stuart Mária - csak olyasmi ne történjék, ami a becsületemet és lelkiismeretemet érintené.” Ezzel tehát feljogosította híveit arra, hogy Darnleyt kelepcébe csalják és eltegyék láb alól. Darnley csakhamar észrevette az ellenséges hangulatot az udvarnál s elment Glasgowba ahol azonban súlyos betegségbe esett.

Stuart Mária meglátogatta beteg férjét s ekkor Darnley megvallotta, hogy nagy szerelme miatt gyűlölte annyira Ricciót, mire a királynő, legalább látszólag megbocsátott férjének. Visszahozatta Edinburghba s a városon kívül fekvő egykori zárdában helyezte el s ott személyesen ápolta. Stuart Mária 1567 február 9-én még látogatást tett beteg férjénél s onnan egy udvarhölgy esküvőjére ment. Ezalatt a gyilkosok elkészültek tervükkel. Éjfél után a városon kívül nagy robbanás reszkettette meg a levegőt : Darnley lakóháza repült a levegőbe, ő maga és egy szolgája pedig a kertben feküdt holtan. A gyilkosok előbb megfojtották Darnleyt, azután légberöpítették a házat. Az igazi tényállás csakhamar köztudomásra jutott, mindenki Bothwellt okozta a bűntényért, akit Stuart Mária formaképp ugyan bíróság elé állíttatott, de csakhamar fel is mentetett a vád alól. Ezek után Stuart Mária Bothwell ösztönzésére beleegyezett a skót egyház átalakításába, a lordokat egyházi birtokaikban megerősítette, mire azok kijelentették, hogy Bothwellel kötendő házasságát elő fogják mozdítani. Hogy valami színpadias háttere legyen a jövendő házasságnak, Bothwell színleg a városon kívül eső területen elraboltatta a királynőt és Dunbarba vitette. Ott találkoztak s aztán visszatértek Edinburghba. Stuart Mária kijelentette a parlamentnek, hogy Bothwellnek az esetet megbocsátja és hercegi rangra emeli.

Bothwell a feleségétől állítólagos közeli rokonság címén gyorsan elvált, 1567 május 15-én pedig Stuart Mária és Bothwell református szertartás szerint egybekeltek. A skót nemesség azonban gyűlölte az erőszakos, tolakodó Bothwellt. Kirkaldy lord vezérlete alatt lázadás tört ki s Carberryhillsnél találkoztak a seregek. Bothwell serege csakhamar szétfutott, maga Bothwell is csak nehezen menekült el. Stuart Mária Edinburghba sietett, ahol a nép szenvedélyes, gyalázkodó kifejezésekkel fogadta. A lázadó nemesek a királynőt fogolyként kísérték ugyan vissza, de kijelentették, hogy nem ellene, hanem Bothwell ellen ragadtak fegyvert. “Váljon el felséged Bothwelltől és mi megbocsátunk” - szóltak hozzá. “Nem ! Ti pedig értsétek meg, hogy királyi kezemmel ütöm le a fejeteket !” - felelte Stuart Mária gőgösen. “Akkor foglyunk marad” - válaszolták. Elvitték egy tengerparti kastélyba, ahol kierőszakolták trónról való lemondását a fia javára. Kormányzó újból gróf Moray lett. Moray kormányzása alatt a skót protestáns egyházat államilag végleg megszervezték. Kálvin tanai jutottak uralomra. Stuart Mária még egy kísérletet tett. Sikerült neki megmenekülnie és Hamilton lordhoz sietett, aki sereget szervezett érdekében. Erre a királynő minden kierőszakolt beleegyező nyilatkozatát visszavonta s fegyveres döntést akart. De vesztére. Seregét Langside mellett Moray csapatai tönkretették. Stuart Mária csak nagy üggyel-bajjal tudott elmenekülni s egy vitorlás bárkán Angliába, Erzsébet királynőhöz sietett.

Erzsébet angol királynő Stuart Máriát eléggé előzékenyen fogadta, sőt, ha hitelt lehet adni a hagyománynak, Stuart Máriának a lázadó skótok ellen fegyveres segítséget helyezett kilátásba, de csak azzal a feltétellel, ha a Darnley megöletésében való ártatlanságát igazolni tudja. Stuart Mária némi vonakodás után beleegyezett a vizsgálatba, de ez ránézve kellemetlenül végződött, mert olyan levelek kerültek elő, amelyek Stuart Mária bűnössége mellett szóltak. Az angol segélynyújtás lehetősége tehát ezzel megszűnt. A skót királynő angliai tartózkodása sok országos baj forrása lett. Stuart Mária ugyanis bensőbb barátságot kötött Norfolk Tamás herceggel, aki már arról ábrándozott, hogy mint Stuart Mária jövendő férje fog majd trónra jutni. Erről a tervről azonban Erzsébet értesült s a herceget a Towerbe záratta. Ugyanekkor történt, hogy Észak-Angliában a katholicizmus helyreállítása érdekében több előkelő angol főnemes lázadást szított. A lázadókat azonban Lenox gróf csakhamar szétverte s több vezető emberük vérpadra került. Northumberland és Westmoreland hercegei pedig Skótországba menekültek. Az időközben szabadonbocsátott Norfolk herceg új kísérletre szánta el magát, annál is inkább, mert a pápa Erzsébetet 1570-ben kiátkozta s alattvalóit a hűségeskü alól feloldotta. Erzsébet ezzel ugyan nem törődött és a parlamenttel kijelentette, hogy az ő magatartásának törvényességében senki sem kételkedhetik.

Norfolk mégis ezt az új helyzetet akarta kiaknázni, amikor titkos összeköttetésbe lépett a pápai udvarral és a katholikus nagyhatalmakkal. Egy véletlenül elfogott ügynök azonban a kínpadon kivallotta az egész tervet. Norfolkot elfogták, 1572-ben lefejezték, néhány hét mulva pedig hasonló sors érte Northumberland herceget is. Azontúl Erzsébet jobban vigyázott Stuart Máriára, mert bizonyítékai voltak arra, hogy az összeesküvésről ennek is tudomása volt. Ezalatt Skótországban a protestánsok teljesen uralomra jutottak, Stuart Mária hívei kivonultak mindenféle közhatalomból.

Németalföld és Spanyolország. (1573-79).

Alig távozott a vérszomjas Alba herceg Németalföldről, máris megérkezett utóda Requesens személyében, aki ugyan mérsékeltebb volt elődénél, de a spanyol uralom iránt mégsem tudott rokonszenvet kelteni. A hadiállapot tovább tartott és a szerencse kezdetben a németalföldieknek kedvezett. Middelburg a felkelők hatalmába jutott, Leydent pedig Orániai Vilmos fivérével, Lajossal együtt készült felszabadítani az ostrom alól. Nassaui Lajos tízezer ember élén nyomult előre, de egy erős spanyol sereg elébe került, csatára kényszerítette s legyőzte.

Most Leyden város ostroma következett. Valdez spanyol parancsnok nyolcezer emberrel zárta körül a várost, amelynek csekély volt az őrsége, azonban Van der Does Jánossal és Van der Werf Adriánnal az élén megesküdött, hogy az utolsó lehelletig küzdeni, védekezni fog. A spanyol sereg elsáncolta magát és gyakori támadásokkal fárasztotta a védőket. Ezeknek helyzete mindegyre rosszabbodott. Éhség ütötte fel a fejét, segély sehonnan sem érkezett. Ekkor a hollandi tartományok arra a rettenetes cselekedetre határozták el magukat, hogy a Maas és az Issel folyamok gátjait átvágják és az egész vidékre rábocsátják a vízáradatot, hogy a spanyol sereget belefullasszák. További tervük az volt, hogy a vízáradat nyomán, a tengeri “koldusok” majd csak bevitorláznak és segélyt hoznak az ostromlottaknak. A gátak átvágása megtörtént s az áradat zúgva öntötte el a szárazföldet. Nemsokára aztán megérkezett a németalföldiek flottája, amely küzdelembe bocsátkozott a spanyolokkal. A spanyolok a fenyegető veszedelem elől jó korán, észrevétlenül elmenekültek. Leyden csodálatos módon felszabadult, a lakosság pedig hálazsolozsmákat zengedezett. Requesens erre békealkudozásokba fogott, de eredménytelenül, mert a vallásszabadságot nem akarta biztosítani. Holland és Seeland tartományok minden tárgyalástól visszavonultak, szövetségre léptek és Orániai Vilmos javaslatára kimondták az elszakadást Spanyolországtól. Ez a két kis tartomány, amelynek alig volt már pénze s csekély a hadereje, a spanyol királlyal ujjat mert húzni.

Szerencsére Requesensnek is elfogytak a pénzforrásai, katonáit nem tudta fizetni s afeletti bánatában, hogy megbizatása sikerre nem vezetett, nemsokára elhunyt. Requesens halála után nemcsak a spanyol érdek, hanem maga egész Németalföld válságos helyzetbe került. A spanyol államtanács nem tudott hirtelen helyettest állítani, a németalföldi államtanács pedig Mansfeld grófot tette meg főparancsnokká a spanyol csapatok felett. Ezek a csapatok azonban csakhamar nyílt lázadásban törtek ki. Zsoldot nem kaptak már régóta, ellátásuk nagyon hiányos volt, fosztogató fegyveres tömegekké süllyedtek tehát és rettenetes vad pusztításokat vittek véghez a falvakban és a városokban. A németalföldiek ijedten menekültek a fegyelmezetlen, marcona spanyol katonák elől. Majd fegyvert fogott a nép, hogy védekezzék a végpusztulás ellen. Nem maradt más hátra, minthogy a németalföldi tartományok felekezeti különbségre való tekintet nélkül szövetkezzenek a spanyol invázió ellen. Ennek szükségét indokolta Antwerpen borzasztó sorsa. Antwerpent ugyanis a lázadó spanyol katonák titokban meglepték, mintegy nyolcezer embert leöltek, a várost felgyujtották s amit lehetett, elraboltak. Ez a vadság a déli, nagyrészt katholikus németalföldi és az északi protestáns tartományokat szövetségbe hozta, amely Gentben létre is jött és amelynek értelmi szerzője Orániai Vilmos volt. A szövetség a kölcsönös védelmen és a felekezeti béke fenntartásán alapult. A szövetség belső ereje azonban ingadozó volt.

Mert amíg Orániai Vilmossal az élükön a protestáns tartományok feltétlen elszakadást óhajtottak, addig a déli tartományok csakis a felekezeti békére helyezték a fősúlyt. Németalföld új főhelytartója, Don Juan d Austria, a lepantói győző lett, aki holmi királyi korona után vágyódott és már azon törte a fejét, hogy Stuart Máriát kiszabadítja, azután pedig Skótországot, Németalföldet és Angliát egyesíti s ezeknek az országoknak uralkodója lesz. Ezt a kalandos tervet valahogyan megtudta II. Fülöp király, miért is a főhelytartó támogatásával meglehetősen felhagyott. A szövetkezett tartományok főhelytartónak Mátyás osztrák főherceget hívták meg, aki II. Rudolf császár ellenzése dacára a méltóságot elfogadta s bevonult Brüsszelbe. Tényleg azonban az intézkedési jogot átengedte Orániai Vilmosnak. Ezeket a ténykedéseket a hadiállapot folytatása követte, de a németalföldiekre csekély szerencsével, mert Don Juan egy időközben fegyelmezett sereggel Gemblouz mellett a németalföldieket keményen megverte s ezzel Brabant nagy része, Flandria és Hennegau spanyol kézre jutott. Ezzel a tartományok szövetségének is bealkonyodott, mert a jórészt katholikus középtartományok megunták a visszavándorolt protestánsok tartós izgatásait és külön akarták a szabadságukat megvédelmezni. Ezalatt Don Juan d Austria újabb segélyt várt hazulról.

Mivel ez nem érkezett meg, titkárát pedig a király megölette és értésére adatta a főhelytartónak, hogy minden titkos tervét ismeri, állítólag bánatában meghalt, noha valószínűbb, hogy Fülöp király titokban megmérgeztette. Don Juan d Austria halálos ágyán rokonát, Farnese Sándort tette meg helyettesének, aki azután főhelytartó is lett. Farnese Sándor mindenekelőtt pénzzel és rábeszéléssel igyekezett hangulatot teremteni maga mellett, ami némileg sikerült is. Hozzájárult a sikerhez az, hogy a protestáns németalföldi katonák, akiket a tartományok és Orániai Vilmos nem tudtak fizetni, szintén sarcolásokra vetemedtek s az elszegényedett protestáns németalföldi polgárok a katholikus templomok kifosztására adták magukat. Erre a déli katholikus tartományok Arrasban a katholicizmus védelmére külön szövetségre léptek, Orániai Vilmos felhívására pedig a protestáns tartományok Utrechtben protestáns szövetséget alakítottak. Eddigelé II. Fülöp spanyol királynak nem voltak hódító tervei. Jórészt csak arra törekedett, hogy birodalma tekintélyét megvédelmezze. Granvella bíboros azonban felkeltette Fülöpben a hódítási szenvedélyt, amelyet az elhúnyt Eboli herceg politikai pártjának hátraszorítása előzött meg. Ugyanis Granvella és Eboli a spanyol államtanácsban versenytársak voltak. Eboli halála után természetesen Granvella lett a király főtanácsadója. Ellene szőtte most cseleit a szép özvegy Eboli hercegné Perez Antónióval, Szicilia arragoniai származású titkárával.

A személyes versenyben azonban Granvella győzött, aki a cselszevőket leleplezte és biztos helyre vitette. Ekkor Granvella Fülöpnek figyelmét Portugáliára irányította, amely az óriási kivándorlás által, amit a gazdag gyarmatok vonzóereje okozott, népességben és anyagi erőkben rendkívül megfogyatkozott. III. János portugál király halála után Portugália rohamosan kezdett hanyatlani. Felekezeti zavarok ütötték fel a fejüket, az inkvizíció kíméletlensége a szép, csendes békét teljesen felkavarta. Sebestyén király halála után a trónutódlás miatt pártvillongások törtek ki. Sebestyén király Marokkót elhamarkodottan meg akarta hódítani, de az ismeretlen homokpusztaságon 25 ezer emberével együtt a túlerőben levő marokkóiak ellen nemcsak a csatát vesztette el, de életét is. Utóda Henrik lett. De már ekkor II. Fülöp nyíltan sejteni engedte, hogy igényt támaszt a portugál trónra azon a címen, hogy néhai anyja Portugáliai Mária volt. Henrik király csak két évig uralkodott, mire a portugálok III. János király fivérének természetes fiát választották meg. Ekkor Fülöp flottával és szárazföldi sereggel Portugáliába küldte Alba herceget, aki a pártvillongások által szétdarabolódott országot csakhamar elfoglalta. II. Fülöp erre bevonult Lisszabonba, esküt tett a portugál alkotmányra s megígérte, hogy a portugálok jogait tiszteletben fogja tartani. Hogy ígéretét nem tartotta be, természetes.

Mindazokat, akik a spanyol uralom ellen mukkanni mertek, bebörtönöztette vagy vérpadra küldte. Granvella tehát elérte a célját. Utóbb azonban megbukott, mert Garcia de Toledo tengernagy halála után kivitte, hogy ne spanyol, hanem olasz legyen a flotta parancsnoka. Ez ellen a spanyol főnemesek hevesen kikeltek, mire Granvella fokozatosan elvesztette tekintélyét és nemsokára meghalt. Granvella halála után II. Fülöp leigázta és végleg bekebelezte Arragoniát, amely ősi kiváltságleveleire támaszkodva fellázadt a spanyol uralom gyámkodása ellen. A lázadást azonban Fülöp király csapatai hamarosan elnyomták, Saragosszát bevették és ezzel Arragonia bekebelezése megtörtént. Németalföld helyzete rendkívül válságosra fordult. Három részre volt oszolva : egyik része, az északi, Orániai Vilmos alatt protestáns volt és elszakadt Spanyolországtól, a déli vidék újból spanyol kézre került, a középvidéki államok pedig francia segítséget kerestek. Ilyen körülmények között Farnese Sándor főhelytartó lépésről-lépésre sikeresen haladhatott előre. Általában kiemelhetjük, hogy Farnese, számot vetve Németalföldnek és vezető embereinek a folytonos hadiállapot miatt való elszegényedésével, pénz és rangígérgetésekkel igyekezett békét csinálni. Még Orániai Vilmosnak is fejedelmi ajánlatot tett, amelyet azonban ez becsületes nyíltsággal, büszkén visszautasított. Ezt követte II. Fülöpnek egy utolsó, zsarnoki intézkedése.

Ugyanis Granvella tanácsára Orániai Vilmost földönfutó felségsértőnek jelentette ki, a vele való érintkezést megtiltotta és 25 ezer aranyat igért annak, aki elfogja vagy holtan is elhozza neki a herceget. A válasz az volt, hogy Holland, Seeland, nemsokára pedig Friesland, Brabant, Geldern, Flandria, Mecheln nyiltan elszakadtak Spanyolországtól, a közügyek vezetését Orániai Vilmosra ruházták át, Mátyás főherceg pedig elhagyta Németalföldet. A többi tartományok azonban egyelőre még várakozó álláspontra helyezkedtek, mert arról volt szó, hogy Anjou Ferenc francia herceg Erzsébet angol királynővel házasságra lép és ezen a réven a németalföldiek francia és angol segítséget várhatnak. A herceg, aki brabanti herceg is volt, tényleg Németalföldre érkezett, ahol nagy fénnyel és pompával fogadták, maga Orániai Vilmos iktatta be a herceget a brabanti hercegi méltóságba. Holland és Seeland azonban Anjou Ferencet nem ismerte el, mert itt Orániai Vilmos volt az úr. Orániai Vilmosnak ezentúl ismét nagyon kényes lett a helyzete. Egy orgyilkos merényletnek csaknem áldozatául esett, amikor pedig felgyógyult s a tartományok további szervezéséhez kezdett, már ekkor szemben találta magát Anjou Ferenc herceggel, aki francia zsoldosok segélyével több németalföldi várost megszállott. Antwerpent szintén hatalmába akarta keríteni, itt azonban véres kudarcot vallott. Ezen körülmények csak siettették Farnese Sándor sikereit.

A tartományok pártokra szakadása megkönnyítette helyzetét. Egyik város a másik után jutott ismét spanyol kézbe, a spanyolok mindinkább közeledtek Németalföld északi területéhez. Végül pedig még egy váratlan esemény is történt. Orániai Vilmos herceg orgyilkos merényletnek esett áldozatul. Nem kevesebb, mint öt esetben kísérelték meg orgyilkosok, hogy Orániai Vilmost megöljék. Az utolsó merénylő Gérard Boldizsár volt, aki évekig várakozott, amíg Vilmos herceg közelébe férkőzhetett azon ürügy alatt, hogy Guion Ferencnek hívják, atyja, mint buzgó kálvinista, vértanuhalált szenvedett, őt magát pedig üldözi a hatalom. Hamis okmányokat mutatott be és sikerült Orániai Vilmos bizalmát annyira megnyernie, hogy egyes megbizatásokat is adott neki. Mikor Orániai Vilmos egy alkalommal feleségével (Coligny admirális leányával) és néhány barátjával ebédelni ment, megjelent Gérard és útlevelet kért a hercegtől. Gérard nagyon izgatott és sápadt volt, ez fel is tűnt a herceg feleségének, de a hercegnek nem és Gérardot a titkárhoz utasította. Orániai Vilmos ebéd után háza lépcsőjén fel akart menni s ekkor egy sötét zugból három pisztolylövés dördült el. Vilmos herceg megtántorodott és ezzel a sóhajjal : “Istenem, könyörülj rajtam és szegény népemen !” istállómestere karjai között kilehelte nemes lelkét. (1584) A gyilkost elfogták, kivégezték, de szülei megkapták a jutalmat.

Két fia maradt a hercegnek, Móric és Frigyes Henrik, de ezek nem tudták atyjukat pótolni. A következmények ezt be is igazolták. Farnese Sándor egyévi tervszerű ostrom után elfoglalta Antwerpent, időközben pedig Brüsszelt, Gentet, Vilvoordent vette be. Maguk a németalföldiek is közel állottak már a végkimerüléshez, mert a szüntelen háború nyomort, inséget támasztott, minden munka, forgalom megakadt. Németalföld déli és középtartományai felett a spanyolok lettek úrrá. Csak az északi tartományok tartották még magukat. Helytartónak megtették, Orániai Móricot akinek tanácsadója, jobbkeze az öreg, Oldenbarneveld lett, egy dúsgazdag, de önző, németalföldi főnemes. Ő, eszközölte ki, hogy Móric herceget helytartónak és főkapitánynak válasszák meg és az ő tanácsára a szövetkezett protestáns tartományok Erzsébel angol, királynőt kérték fel beavatkozásra. Leicester lord egy aránylag kis sereggel partra szállott ugyan, de képtelen volt valamit kieszközölni. A nemeseket úgyszólván mellőzte és inkább a néppel érintkezett és az volt a terve, hogy a németalföldi protestáns vezéreket elfogatja s azután Németalföldet bekebelezi. Ezt a tervét azonban Oldenbarneveld megtudta, mire Leicester megszégyenülve, seregével együtt hazament.

Ezalatt Farnese Sándor csapataival előbbre nyomult, a legfontosabb északi városokat megszállotta. A németalföldiek sorsa tehát ismét a lehető legrosszabbra fordult.

Stuart Mária tragédiája.

Angolországban a szép, de a fogságban már őszülni kezdő skót királynő volt a közfigyelem tárgya. Tizennégy éven át, 1570-től 1584-ig a sheffieldi kastélyban őrizték, őrzőnek pedig Shrewsbury lord volt melléje rendelve. Stuart Máriának sokféle kedvezményt adtak, de azért a fogság tudata mégis nyomasztólag hatott rá. Egy és más dologban éreztették is vele, hogy nem rendelkezhetik szabadon. Szolgaszemélyzetét minduntalan kicserélték, vallásabeli lelkészt pedig nem adtak melléje. Stuart Mária azonban a kedélyét meg akarta őrizni és környezetét látszólagos jókedvével állandóan abban a hitben tartotta, hogy fogsága nem lehet végleges. Hitte, remélte, hogy ki fog szabadulni, hogy hívei kiszabadítják. Először az írek lázadtak föl az érdekében. A katholikus hatalmak pedig minden követ megmozgattak szabaddá tételére és fél Európát beágazó titkos, majd nyilt szövetség alakult a Stuart Mária személyében összpontosított nagybritanniai katholikus uralom helyreállításáért. Erzsébet királynő azonban nem engedett. Foglyát őriztette és minden lépését megfigyeltette. Skótországban Stuart Mária katholikus hívei szívós mozgalmat indítottak.

Morton, a protestánsok vezére úgy segített magán, hogy a királynő fiát, VI. Jakabot 1579-ben nagykorúnak nyilváníttatta, hogy az ő nevében annál sikeresebben elnyomhassa a katholikus mozgalmat. A király azonban rokona, Lennox gróf befolyása alá került, aki szövetkezett Arran gróffal s Mortont felségsértési perbe kevertette és kivégeztette. Ismét a katholikusok kerekedtek felül. A protestáns nemesek azonban Ruthven lord vezérlete alatt ellenszövetséget alakítottak, foglyul ejtették a királyt, aki azonban csakhamar megmenekült és híveit maga mellé véve a protestáns összeesküvők vezérét elfogatta és vérpadra küldte. A parlamenttel pedig elismertette a katholikus irányú uralmat. Az angol katholicizmus érdekében megindult mozgalom elterjedt egész Európában. Erzsébet királynőnek tehát határoznia kellett. Előbb-utóbb úgyis kenyértörésre került volna a dolog. A királynő tehát a protestantizmus élére állott és a jórészt spanyol támogatás alatt működő katholikus mozgalommal felvette a harcot. A spanyol követet hazaküldte és tőle telhetőleg támogatta azokat a merész kalózhajósokat, akik jól felszerelt hajóikkal a spanyol gyarmatok vizeire mentek s a spanyol birtokokat, valamint a spanyol kereskedelmi forgalmat veszélyeztették. Egy ilyen merész vállalkozó volt Drake Ferenc, akit sikereiért lovagi rangra emelt a királynő. Immár kétségtelen volt, hogy Anglia és Spanyolország között kitör a nyílt viszály, ami közvetve hatott Anglia belső viszonyaira is. Az angol protestánsok és katholikusok között rendkívül élessé vált az ellentét.

Erzsébet nem csekély számú hívei mindent elkövettek, hogy királynőjük személyi biztonságáról gondoskodjanak, mert attól tartottak, hogy az üldözött és elnyomott katholikusok összeesküvést szőnek és első áldozatul Erzsébetet szemelik ki. Valahányszor a királynő nyilvánosan megjelent, ezer és ezer protestáns angol fogta körül sűrű sorokban és vigyázott rá. Erre az elővigyázatra egyébként volt is ok. Mert egy összeesküvésnek csakugyan nyomára jöttek. Az összeesküvés értelmi szerzői Savage János, Farnese Sándornak, németalföldi főhelytartónak volt segédtitkára s Ballard lelkész voltak, akik tervüknek, hogy Erzsébetet meggyilkoltassák, Babington Antal angol katholikus nemest is megnyerték. Az összeesküvés szálai egészen a madridi udvarig vezettek. Erzsébet azonban e tervről jó előre értesült s gondoskodott arról, hogy Stuart Mária bizalmát álszolgák megnyerjék, akik aztán Babington titkos levelezéseiről híven értesítették Erzsébetet és kancellárját, Burleigh lordot. Hogy Stuart Mária a terv tulajdonképpeni céljait ismerte volna, kétséges maradt. Igen valószínű, hogy nem óhajtott Erzsébet holttestén keresztül a trón birtokába jutni, attól azonban nem idegenkedett, hogy hívei egyengessék útjait. Természetes, hogy ezek után Erzsébet is önvédelemről gondoskodott, hívei pedig azon fáradoztak, hogy Stuart Mária bűnösségét valamiképp bebizonyítva lássák. Az alkalom nem késett. Babington tudtul adta egy levélben Stuart Máriának, hogy Erzsébetet el fogják tenni láb alól.

Ez a levél természetesen Erzsébet kezei közé került és ezzel Stuart Mária sorsa el volt döntve. Az összeesküvőket elfogták, kínpadra vitték, ahol mindent bevallottak, azután pedig 1586 szeptember 20-án kivégezték őket. Stuart Mária csak ezután került sorra. Az összeesküvés kétségtelen megállapításával egyidejűleg parancs érkezett Chastleybe, ahol Stuart Mária őrizet alatt állott, vegyék rá, hogy vadászatra lovagoljon ki. Ezalatt szobájában házkutatást tartottak. Két írnokát letartóztatták és egy csomó levelet, terhelő iratot zár alá vettek. Erzsébet királynő a leveleket elolvasta, de azután tűzbe dobta azokat. Nem akart a túlzott szigorral feltűnést kelteni, nehogy a közhangulatban félelmet ébresszen. Ellenben Stuart Máriát kímélni már nem volt szándékában, annál kevésbbé, mert Skótországban ezalatt az angol protestánsbarát irányzat került ismét uralomra. Erzsébet tehát az eseményeknek szabad folyást engedett. Az államtanács az eset megvizsgálása után azt határozta, hogy “Máriát, V. Jakab leányát és örökösét, volt skót királynőt” 46 lordból álló bíróság elé idézi főbenjáró bűnben bevádolja. Erre Stuart Máriát erős fedezet alatt Fotheringhay várába vitték, ahol a bíróság összegyűlt és megkezdte Stuart Mária perének tárgyalását. Stuart Mária csak hosszas rábeszélés után egyezett bele, hogy a bíróság előtt megjelenjen. Kijelentette azonban, nem adja föl abbeli reményét, hogy azonnal el is bocsájtják.

A tárgyalás komolyan, ünnepélyesen folyt le. Stuart Mária ritka eréllyel, sőt felsőbbséggel védekezett. “Babingtonnal igenis egyetértettem - felelte - kivéve a gyilkossági tervet.” A bíróság erre kijelentette, hogy Stuart Mária utóbbi tiltakozása mit sem változtat az összeesküvés súlyán, mert a felkelés Erzsébet meggyilkolása nélkül eredménytelen lett volna. Ezért a bíróság Stuart Máriát halálra ítélte. Rögtön összeült a parlament is, amely az ítéletet megerősítette. Az ítéletet közölték Stuart Máriával és tudtára adták, hogy folyamodhat Erzsébethez kegyelemért. “Kegyelmet nem kérek” - felelte. Levelet írt Erzsébetnek, akit csak arra kért, hogy holttestét francia földre szállíttassa, kivégzése nyilvános legyen, hogy “az egyházhoz való hűségéről nyiltan vallomást tehessen.” Az ítélet végrehajtása azonban halasztást szenvedett. Magát Erzsébetet is meglepte a bíróság szigorúsága s állítólag Erzsébet megelégedett volna azzal, ha Stuart Máriát trónvesztettnek nyilvánítják és egész életére fogságba küldik. Az ítéletet azzal küldte vissza a parlamenthez, hogy tegye újból megfontolás tárgyává. “Stuart Mária halálát követeli az állam és a királynő biztonsága !” - volt a parlament felelete. Erzsébetet a parlament hajthatatlansága gondolkodóba ejtette, de vigasztalta magát ezzel a neki tulajdonított mondással : “Tűrjél vagy üssél.

Ha nem akarsz tűrni, üssél.” De talán mégis megkegyelmezett volna Stuart Máriának, ha egy újabb összeesküvés bosszúra nem ösztönzi. Ugyanis Stuart Máriának egyik híve belopózott Erzsébet királynő szobájába és azt levegőbe akarta röpíteni. A tervet azonban fölfedezték. Erre Erzsébetet borzasztó düh fogta el és ekként kiáltott fel : “Én tápláljam azt a kígyót, amelyik megmérgez ? Ő tehát elvenné az én életemet, hogy a magáét megmentse ? Minden gonosz embernek én legyek az áldozata ?” Azonnal elhozatta a parlament ítéletét és a megerősítés jeléül határozott vonásokkal aláírta. Az ítélet szövegében az volt, hogy annak végrehajtását a királynő az államtanácsra bízza. Mikor Burleigh kancellár visszakapta az ítéletet, az államtanács tagjaival megállapodott, hogy késedelem nélkül kivégeztetik Stuart Máriát. Az államtanács külön bizottsága azonnal Fotheringhaybe utazott. Stuart Mária a végleges ítéletet méltósággal és bátran fogadta. “Jól van - jegyezte meg, amikor felolvasták neki az ítéletet - ez tehát Erzsébet királynő nagylelkűsége ! Hitte volna valaha bárki, hogy lesz annyira merész, hogy velem szemben, aki testvére és vele egyenrangú vagyok, nem pedig alattvalója, ilyen messzire megy ? Mégis dícsértessék az Ur, aki megengedi, hogy érette és az egyházért meghalhassak !”

Utolsó óráit azzal töltötte el, hogy pénzét és ékszereit hűséges komornái segítségével rokonai és a szolgaszemélyzet között osztotta szét s több levelet írt ezeknek érdekében. A kivégzés napján reggel hat órakor ébredt föl. “Még csak két óráig élek” - mondta környezetének. Levelet írt III. Henrik francia királynak egyik szolga érdekében és a levelet így írta alá : “Halálom napjának reggelén, 1587 február 8-án, Mária királynő.” Ezután felöltözködött, letérdelt a feszület előtt és miután katholikus papot nem adtak melléje, saját maga áldozott meg, azután pedig búcsút vett környezetétől. Reggel 9 órakor megjelent a grófság sheriffje fekete gyászruhában és felszólította, hogy kövesse. Stuart Mária felállott az asztal mellől és Melvill udvarmester, Bourgoing orvos és két komornája kíséretében lement a lépcsőn a kivégzési terembe, amelyet fekete szövettel vontak be. A terem tele volt emberekkel A közepén volt elhelyezve az alacsony vérpad. Stuart Mária az emelvényre ment és szó nélkül újból végighallgatta az ítélet felolvasását, majd néhány szóban kijelentette, hogy ártatlan. Fletcher protestáns lelkész vigasztaló szavaiba közbeszólott, hogy ő mint katholikus nő kíván meghalni. Az államtanács bizottsága, amely protestánsokból állott, ahelyett, hogy a protestáns lelkészt elhallgattatta volna, hagyta, hogy protestáns imákkal zavarja az áldozat utolsó perceit. Erre Stuart Mária letérdelt, imádkozott, Istenétől hangosan bűnbocsánatot kért, mire komornái bekötötték szemeit. Stuart Mária pedig a tönkre tette a fejét.

A hóhér lesujtott, aztán felemelte az áldozat véres fejét : “Isten óvja Erzsébet királynőt !”- kiáltotta, Fletcher lelkész pedig hozzátette : “Igy haljanak meg valamennyi ellenségei !” Kent gróf pedig kenetteljesen mormogta : “Amen.” A kivégzés a jelenvoltakat nagyon meghatotta. Sokan könnyeket hullattak vagy hangosan sírtak. Stuart Mária holttestét nem vitték Franciaországba, hanem a peterboroughi templomban, majd pedig VI. Jakab idejében a westminsteri apátságban temették el. Erzsébet királynő lelke mélyéből örült, hogy veszedelmes ellenfelétől megszabadult. London protestáns lakossága örömünneppel ülte meg a kivégzést. Egész napon át harangoztak, az uccákat kivilágították és ujjongva lakomához ült a nép és a nemesség. A kivégzés kegyetlen és igaztalan cselekedet volt, azt letagadni nem lehet, de a kor erkölcsi érzékével nem ellenkezett. Az ellenfelek nem kímélték egymást és ahol csak tehették, bő keresethez juttatták a hóhérokat.

A spanyol “Armada” sorsa.

Stuart Mária kivégeztetésének híre rendkívül felháborította II. Fülöp spanyol királyt. Elérkezettnek látta az alkalmat, az időt, hogy Angolországra döntő csapást mérjen, Erzsébetet megalázza s a katholikus uralmat kiterjessze. Biztatást kapott a pápai udvartól is, mire belefogott a hadikészülődésekbe. II. Fülöp helyzete eddigi sikerei következtében kedvező volt.

Ellenben Angolország csaknem elszigetelten, egyedül állott. Farnese Sándor, Németalföld helytartója is harcra buzdította a spanyol királyt. Egész Spanyolország talpra állott, hogy döntő harcba bocsátkozzék Angliával. Megszervezték az - “Armadá”-t, a “legyőzhetetlen spanyol tengeri haderő”-t. Hosszas készülődés munka, toborzás, önkéntes adakozás után 1588 tavasz végére készen állott a hajóhad. Százötven nagy vitorláshajó, közel harmincezer harcossal, 2431 ágyúval, ötezer mázsa lőporral és lövegekkel felszerelve várta a parancsot az indulásra. Nevezetes volt az “Armada” arról is, hogy ez volt az első vitorlás hadiflotta. Eddig evezőshajók küzdöttek a tengeren. Nagy hátránya volt azonban a spanyol flottának a hajók nehézkessége, túlságos magassága, ami akadályozta a könnyű mozdulatokban. Az “Armada” parancsnokságával II. Fülöp Medina Sidoni herceget bízta meg, akinek hadvezéri tehetsége egyáltalában nem volt. Erzsébet királynő kezdetben a harcot ki akarta kerülni, de mert erre kilátásai már nem voltak, ő is szervezte a flottáját. Nagy áldozatok és erőfeszített munka után 190 angol hadihajó 15 ezer emberrel várta a spanyol flottát. Parancsnoka Howard Károly lord lett, egy katholikus főnemes. A flotta három részre volt osztva, azonkívül hetvenhatezer emberből álló szárazföldi hadsereg helyezkedett tartalékba Leicester lord vezérlete alatt. A spanyol flotta csak nehezen indulhatott el, mert óriási viharok dúltak a tengeren.

Végre 1588 július 12-én útra kelhetett és négy nap mulva már Calais közelében volt. Hét angol mérföldnyi hosszúságban vitorlázott a nehézkes hadiflotta, amelynek hátvédjét az angolok csakhamar meg is támadták. Az angol hajók könnyűsúlyúak, mozgékonyak voltak, aminek előnye már ekkor kitűnt, mert sikerült néhány spanyol nehéz hajót harcképtelenné tennie. Több mérkőzés után végre június 29-én volt a döntő csata, meglehetősen viharos időben. Az angol hajók hirtelen és nagy eréllyel támadtak és sikerült az ellenséges flottát egy csomóba összeterelni. Borzasztó véres csata kezdődött. A spanyol hajók, bármennyire erőlködtek is, alig tudtak kárt okozni az ellenségnek. A spanyol hajóágyúk igen magasan állottak, míg a kisebb angol hajók minduntalan fenékbe lőtték a spanyol hajókat. Négyezer spanyol tengerész pusztult el, míg az angolok alig vesztettek hatvan embert. A spanyol hajóhadnak fele ottveszett. Ami megmaradt, sérült volt. A harcnak vége lett, mert a lőszerek kifogytak. A spanyol flotta távozásra szánta el magát, de a csatornán újabb harc nélkül - ez pedig kétséges volt - át nem mehetett volna. Ezért megkerülte Angliát és úgy tért vissza a spanyol partokra. Húszezer ember veszett el, az Armadának alig egyharmada érkezett haza. Medina Sidonia reszketve, halálsápadtan jelent meg II. Fülöp előtt, aki azonban megvigasztalta : “Ne féljen, herceg.

Én emberek és nem viharok ellen küldtem önt !” Erzsébet pedig gőgösen azt írta VI. Jakabnak : “Ami a vesztemre volt szánva, az lett a dicsőségem !” Londonban örömünnepet ültek. A királynő emlékérmet veretett, amelyen a vihar elől menekülő hajóhad látható ezzel a gúnyos felirattal : venit, vidit, fugit (jött, látott és menekült).

A francia vallásháborúk. - III. Henrik.

Az a türelmi rendelet, amely a Bertalan-éjszakai vérontást követte, nem nyugtatta meg a francia protestánsokat. Vezéreik ellenállást szerveztek és csakhamar komolyan számbavehető haderő állott rendelkezésükre. Követeléseiket megszövegezték és eljuttatták Medici Katalinhoz. Általános vallásszabadságot követeltek. Katalin azt izente, hogy Montmorency Henrik fog majd tárgyalni a kívánságokról. Ezalatt az uralkodóházban beálló ellentétek segítségére voltak a protestánsoknak. IX. Károlynak nem volt fiutóda, a trón tehát fiatalabb fivérére, Anjou Henrikre várakozott, de miután azt lengyel királynak választották, a trón várományosa Alencon Ferenc herceg lett. Ekkor történt, hogy Franciaországban újból megmozdult a “harmadik” párt, a politikusok pártja, akik országukat a Guisek és az olaszok uralmától akarták megszabadítani.

Ez a párt elismerte a protestánsok igényeit. A protestánsok egyelőre tartózkodóan viselkedtek a harmadik párttal szemben, egyébként pedig politikailag és társadalmilag szervezkedtek olyképpen, hogy Alencon Ferenc és Navarrai Henrik hercegeket állították mozgalmuk élére. Alencon Ferenc azonban gyáva volt és a tervet elárulta anyjának, Medici Katalinnak, mire az udvar szigorú rendszabályok életbeléptetésével felelt a protestánsoknak. Az erre kitört forradalmat a királyi csapatoknak sikerült leverni. De IX. Károly király alig huszonnégy éves korában hirtelen meghalt (1574). Midőn Anjou Henrik értesült bátyja haláláról, titokban elhagyta Lengyelországot s visszatért, hogy a maga számára szerezze meg a francia koronát. A trónt III. Henrik néven foglalta el s Montmorency kormányzónak a protestánsok javára tett intézkedéseit támogatta. Mihelyt azonban uralmát szilárdnak érezte, mindent visszavont, ami újabb harcokra szolgáltatott okot. A csalódott protestánsok szövetkeztek Montmorencyvel. Az úgynevezett harmadik párt is csatlakozott hozzájuk és kitört a fegyveres felkelés, amelynek élére állottak Navarrai Henrik, aki visszatért a protestáns vallásra és Alencon Ferenc herceg. Az udvar meghátrált és békés megállapodásra jutott az ellenzékkel. Alencon herceg, Navarrai Henrik és Condé vidéki kormányzók lettek és a király elismerte a protestánsok teljes egyenjogúságát. A béke azonban nem volt tartós. A katholikus lakosság felzúdult az udvar engedékenysége miatt, azt követelte, hogy csak egy elismert vallás legyen, de már eszközöket, pénzt, sereget nem bocsátott a király rendelkezésére.

A király tehát kénytelen volt a katholikusok követelését elejteni s újból biztosította a hugenották szabadságát. III. Henrik azonban nem volt az az uralkodó, aki adott szavához hű maradt volna. Ingatag jelleme, a kegyencekre való hallgatása nem vezetett jóra. A spanyol katholikus politika beavatkozása életre keltette a Guisek vezetése alatt a katholikus ligát. A titkos cél az volt, hogy a korona Bourbon Károly bíborosnak jusson a birtokába. Ez a szövetkezés természetesen egyértelmű volt a hazaárulással, noha a liga hívei azt vitatták, hogy ők a kegyencuralomnak akarnak véget vetni és azt megakadályozni, hogy egy eretnek, Navarrai Henrik kerüljön a francia trónra. III. Henrik határozott állásfoglalás helyett Medici Katalin ösztönzésére a liga programját fogadta el, aminek újból a hugenották kegyetlen letörése lett a következménye. Ujabb véres vallásháborúk után a liga izgatásai oly méreteket öltöttek és olyan irányt vettek, amelyek III. Henriket némileg gondolkodóba ejtették. Mert egyszerre csak azon vette észre magát, hogy a katholikus lakosság mindenütt visszahúzódik előle. Megütközve tapasztalta, hogy a II. Fülöp által támogatott és a Guisek által vezetett liga törekvései ő ellene irányulnak. A spanyol részről folytatott cselszövés oly merész és leplezetlen kezdett lenni, hogy Morely spanyol követ közölte már Guise herceggel, hogy amennyiben III. Henrik királlyal szemben kenyértörésre viszi a dolgot, számíthat a legmesszebb menő spanyol segítségre.

A francia katholikus nép egyébként különösen Normandiában és Pikardiában már annyira fel volt izgatva a liga által, hogy a király parancsait mellőzte, Guise herceg pedig a király tilalma ellenére Párizsba ment, ahol a lakosság valóságos örömújjongással fogadta. Jelentkezett Medici Katalinnál, akinek azt mondta, hogy a katholikusok védelme és saját igazolása miatt jelent meg, majd a királyhoz ment ez azonban néhány rövid szó után - hátat fordított neki. A herceg azonban újból visszajött, de már négyszáz nemesember kíséretében, ami a lakosságot, a király elleni tüntetésekre tüzelte. Az államtanács erre kivezényelte a svájci gárdistákat és a katonaságot, de a nép ennek láttára dübbe jött s torlaszokat emelt. A király kénytelen volt Guise herceget a hirtelen támadt forradalom lecsendesítésére kérni, amit ez egyszerű megjelenésével keresztül is vitt. III. Henrik mondhatni teljesen a liga hatalmába került. Ez uralkodott, Guise herceg parancsolt, a király pedig támasz hiányában, bár mély bosszúsággal eltelve, kénytelen volt az erős áramlattal tartani. Aláírt egy protestánsellenes szigorú rendeletet is és Guise Henrik herceget főhelytartónak nevezte ki. Mikor azonban a bloisi rendi gyűlésen a Guisek minden hatalmat a saját és híveik kezébe akartak átjátszani s a király személyét csak mint eszközt akarták megtűrni, III. Henrik bosszúra gondolt.

Az államtanács ülése után magához rendelte Guise Henrik herceget és amikor ez a király előszobájába lépett, a király hű nemesei megtámadták és leszúrták. Hasonló sors érte Guise bíborost is. Bourbon Károly bíborost pedig fogságba vetették. Ezen esemény után két hétre halt meg Medici Katalin. (1589) A Guisek halála azonban még nem jelentette a liga megsemmisülését. Guise herceg fivére, Lotharingiai Károly, Mayenne hercege a liga élére állott, a katholikus nép teljesen elfordult a királytól, aki hirtelen azon vette észre magát, hogy pénz és sereg nélkül áll a nagy veszedelemmel szemben. Most már saját biztonsága forgott kockán. Sokféle következetlensége és jellemgyöngesége mellett nem tehetett egyebet, mint hogy Navarrai Henrikkel, tehát a protestánsok vezérével lépett szövetségre és mindenféle engedmények ellenében tőle kért fegyveres segítséget. Navarrai Henrik ebbe belement és nemsokára negyvenezer ember élén Párizs ellen vonult a király társaságában. Már két külvárost be is vettek s a király örömmel gondolhatott a bosszúra. Ekkor történt, hogy egy dominikánus barát, Klement Jakab fontos közlemény ürügye alatt bebocsátást kért a királyhoz s egy mérgezett tőrrel leszúrta. A gyilkost a helyszínen azonnal felkoncolták, de III. Henrik csakhamar meghalt és vele kihalt a Valois-ház, amely Franciaországra oly sok szenvedést, csapást hozott.

IV. Henrik, az első Bourbon-király.

A haldokló III. Henrik utódául Navarrai Henriket nevezte meg és a jelenvoltaktól, valamint a fegyveres erőtől azonnal ki is vétette a hűségesküt utóda számára. Navarrai Henrik tehát Franciaország királya volt névleg, de tényleg még nem. A liga eretnek királyt nem tűrt meg és a párizsi parlament a fogságban levő Bourbon Károly bíborost kiáltotta ki X. Károly név alatt királynak, Mayenne herceget pedig főhelytartónak tette meg. Rendkívül siralmas volt tehát az ország helyzete. Két párt állott szemben, a ligáé és Navarrai Henriké, de még egyik sem volt eléggé erős arra hogy a hatalmat végleg megszerezhesse. IV. Henrik kénytelen volt Párizs alól elvonulni, de az utána siető Mayenne herceget több csatában mégis legyőzte. Henrik helyzete ekkor hirtelen javulni kezdett. Anglia, Svájc, sőt Velence is segítséget ajánlottak fel neki, mert ekkor nem is annyira felekezeti ügyről, hanem inkább a túlzásba menő és gyűlöltté vált spanyol uralom letöréséről volt szó. IV. Henrik pedig V. Sixtus pápával közöltette, hogy hajlandó a katholikus egyház kebelébe végleg visszatérni. “Hála Istennek - kiáltott fel a pápa - most már Franciaország katholikus marad, de azért spanyol nem lesz.” Maga a pápa ugyanis mint erős olasz érzésű nem szívlelte a spanyolokat, illetőleg ezeknek az uralmát, mely Olaszországra is kiterjedt.

IV. Henrik 1590. tavaszán újból harcba indult, hogy Párizst hatalmába kerítse. Ostrom alá fogta Dreux várát, amelynek felmentésére Mayenne herceg úton volt egy sereg élén. “Hogyha a harcban nem lesz lobogótok - szólt katonáihoz IV. Henrik - akkor gyülekezzetek a tollas sisakom köré, ezt mindig a győzelem és a becsület útján fogjátok megtalálni.” Ivry mellett elhatározott gyors támadással döntő győzelmet aratott Mayenne seregén. Innen sietve Párizs ellen ment, amelyet csakhamar ostromzár alá fogott. Ezalatt azonban nevezetes más események történtek. V. Sixtus pápa meghalt, utóda, XIV. Gergely pedig teljesen spanyolpárti volt. Meghalt Bourbon (X.) Károly is, mire II. Fülöp egész nyiltan oly értelmű megállapodásra lépett Mayenne herceggel, hogy amennyiben a párizsi parlament új királyt választ, azt az ő lányával, Valois Izabellával kell összeházasítani. Ha a választás a hercegre esik, köteles lesz az országot spanyol uralom alá bocsátani. Nyilvánvaló, hogy itt a legszemérmetlenebb hazaárulásról volt szó. II. Fülöp nem is késett soká, hanem Farnese Sándort Németalföldről Franciaországba rendelte IV. Henrik ellen. IV. Henrik is kapott segítséget. Angliából és német földről, de a harcban jártasabb Farnesevel szemben nem tudott sikert elérni, sőt Párizs ostromát is abba kellett hagynia. Utóbb azonban Farnese seregét egy ügyes mozdulattal bekerítette, ez azonban cselvetés útján kimenekült a kelepcéből és csakhamar átment a határon Németalföldre.

A kudarc rendkívül bosszantotta Farneset és már harmadik ízben akart francia területre betörni, amikor a halál elszólította az élők sorából (1592). II. Fülöpöt ezzel érzékeny veszteség érte A katholikus rendek erre Párizsban királyválasztó gyűlésre jöttek össze s a parlament nem idegenkedett Valois Izabella trónra emelésétől. IV. Henrik nem sokat tétovázott erre, hanem a párizsi parlament eljárását felségsértésnek jelentette ki és erős sereggel közeledett a főváros felé. A liga pártja nagy bajban volt. Segélyre alig számított. Jókor jött tehát IV. Henrik izenete, hogy hajlandó bizonyos feltételek mellett a parlament kiküldötteivel tárgyalni. Ez csakugyan be is következett és miután IV. Henrik kijelentette, hogy elismerése fejében nyiltan visszatér a katholikus egyház kebelébe, a liga céltalanná vált. A parlament 1593 júniusban egyértelműleg elutasította a spanyol beavatkozást és feltételesen elismerte IV. Henriket. IV. Henrik pedig a st.denisi székesegyházban áttért a katholikus vallásra és Chartresben megkoronáztatta magát. A városok, erődök most egymásután behódoltak neki. Párizs katonai parancsnoka is meghódolt és IV. Henrik hatezer harcos élén minden vérontás nélkül bevonult a fővárosba, ahonnan a spanyol csapatok megszégyenülve vonultak ki. Ezután már gyorsan haladt az országhódítás munkája.

VII. Kelemen pápa IV. Henriket feloldotta az egyházi átok alól, Mayenne herceg pedig leghívebb embere lett a királynak. A spanyol politika még okozott ugyan némi nehézségeket IV. Henriknek, de utóbb II. Fülöpöt annyi kudarc érte, hogy szívesen vette a béketárgyalásokat, amelyek IV. Henrik és Franciaország sikereivel értek véget. Franciaország minden irányban független lett, a spanyol cselszövés szálai széttépettek. Ezek után nevezetes cselekményre határozta el magát IV. Henrik. Aláírta a nantesi türelmi rendeletet, amelynek értelmében a protestánsok a birtokukban levő katholikus egyházi javakat kötelesek visszaadni, katholikus egyházi adót fizetnek, a katholikus ünnepeket tiszteletben tartják és a katholikus házassági törvényeknek alávetik magukat, egyebekben vallásszabadságot élveznek, tanintézeteket, hitközségeket alapíthatnak. A protestánsok a kor felfogásához képest rendkívül előnyös helyzetbe jutottak, Párizsban és Chartresban saját bíróságot kaptak, zsinatokat tarthattak, csakhogy a király felügyelete alatt. IV. Henrik keresztülvitte akaratát a felekezeti béke érdekében, hogy az ország megerősítésén annál szabadabban munkálkodhassék. IV. Henrik rendkívül nehéz helyzetben vette át az uralmat. A korona tekintélye majd semmivé törpült, a rendek és a vidékek önzése az országot részekre darabolta, a harminchat évig tartó irtózatos vallásháború megtizedelte a lakosságot, egyes vidékek teljesen tönkrementek.

És ezt a siralmas helyzetet IV. Henrik alig tizenkét év alatt orvosolta. Rendezte az ország pénzügyeit, véget vetett az eddig uralkodó rablógazdálkodásnak. Hadsereget szervezett s a vidéki kormányzóktól elvett minden katonai hatalmat. Egyházi téren középúton maradt meg. Támogatta a katholikus egyházat, de nemzeti értelemben és nem bántotta a protestánsokat. Az ország pénzügyeinek rendezése körül az igazi érdem Sully hercegé volt, aki protestáns volt ugyan, de ez csak javára szolgált, mert a pénzügyek rendbehozatala körül igazi kálvinista következetességgel és makacssággal fáradozott. A korona javait visszaszerezte, a felesleges hivatalokat megszüntette, az adózást könnyebbé tette és korlátozta a nemesség és birtokadományozásokat. IV. Henrik újjászervezte a hadsereget. A zsoldos és idegen csapatok helyett állandó gyalogcsapatot szervezett toborzás útján. Bármely pillanatban hetvenezer katonát állíthatott csatasorba. Nem kerülte el figyelmét a népjólét emelése. Jó utakat készíttetett, csatornákat építtetett, kereskedelmi tanácsot szervezett, amely közgazdasági dolgokban útbaigazításokkal szolgált. A kisipart megszabadította a vállaira rakott sokféle tehertől, képzett mestereket hozatott külföldről, megalapította a hírneves francia selyemipart. A királyi uradalmakban mintagazdaságokat rendeztetett be és gazdálkodásra taníttatta a népet. Teljes erejével azon volt, hogy a nép jóléte emelkedjék.

Ő mondta egyszer : “Azt akarom, hogy minden vasárnapon tyúk főjjön a legszegényebb földmíves fazekában is.” A nemesség túlkapásait megszüntette és védelmezte a parasztosztályt minden nemesi túlkapás ellen. Megtiltotta, hogy a földmíves szerszámait és állatait hitelezők lefoglalhassák. Marseillet hatalmas kikötővárossá emelte. Lyonból bámulatos kiviteli várost teremtett. IV. Henrik uralkodásának idejére esett a gyarmatosítás is, főleg Kanadában. Franciaország lakossága 12 millióról IV. Henrik alatt 13 millióra emelkedett. Akadtak ugyan egyes tartományi kormányzók, akik a saját számlájukra lázadást mertek kockáztatni, hogy a régi, rájuk boldog, rendezetlen időket visszavarázsolják. A lázadások azonban nem jártak sikerrel. Végül meg kell említenünk, hogy IV. Henrik sokat áldozott a városok és a főváros szépítésére is. Megelégedetté, boldoggá tette a népet, nem csoda, ha a tudományok és művészetek is hatalmas fejlődésnek indultak alatta. És ez a király, aki oly sokat tett országáért, aki valósággal csodákat művelt és fogyatkozásait erényei messze túlhaladták, orgyilkosnak esett áldozatául. Mikor 1610 május 14-én a beteg Sully látogatására ment és kocsiját a forgalom torlódása miatt meg kellett állíttatnia, Ravaillac Ferenc, a spanyol-habsburg politika egyik bérence késsel leszúrta a nemeslelkű királyt. A gyilkost kínpadra vitték, majd a nép bosszúkiáltásai között négyfelé szaggatták. IV. Henrik pedig meghalt.

Madridban a király halálának híre nagy megkönnyebbülést okozott. IV. Henrik ugyanis nagy ellensége volt az alattomos spanyol politikának, a Habsburg-ház elleni gyűlölet szikráját ő keltette fel a franciákban és már azon volt, hogy a multakért kemény háborús leckét ad ellenfelének, amikor az orgyilkos kioltotta életét.

Spanyolország Anglia és Németalföld ellen.

A spanyol Armada pusztulásának hatásai nem maradtak el. Erzsébet angol királynő népszerűsége tetőpontján állott. A királynő kétségtelenül nagy tekintélyre tett szert. Mivel céljaiban következetes volt és mert kézzel fogható eredményeket mutathatott fel, a nép hangulata melléje szegődött. Jellemzéséül fel kell említenünk, hogy nem tűrt ellenmondást s kegyetlen is tudott lenni. Ollyan külsőségekkel vette magát körül, amelyek őt a közönséges halandóktól nagyon is elválasztották. Megkövetelte, hogy mindenki térdre ereszkedve közeledjék feléje és még az ételadók is földre szegzett tekintettel, féltérdre bocsátkozva nyújtották át az ételekkel megrakott aranytányérokat asztalánál. Burleigh lord halála után ennek fiát, Cecil Róbertet tette meg bizalmasává.

Leicester hercegre a hadügyeket bízta, nem annyira katonai képességei miatt, hanem azért, mert udvarias, formákat, etikettet ismerő, csinos külsejű főnemes volt. Ennek halála után Devereax Róbert, Essex grófja került a hadügyek élére. II. Fülöp a nevezetes tengeri kudarc után is folytatta az ellenségeskedést, sikert azonban az egyre hatalmasabb angol tengeri erővel szemben nem tudott elérni. Angol flotta ment Antonio portugál király segélyére és bevette Corunát. Németalföldön is sok kudarc érte a spanyol uralmat. Kifogyott a pénz s ezzel kiveszett a spanyol csapatokból a harci erély. Hol a spanyol, hol az olasz nemzetiségű katonák lázadtak fel a zsold hiánya miatt. És erre az időre esik Orániai Móric szereplése. Jeles képzettségű, bátor, sőt vakmerő fiatalember volt, aki atyja, Vilmos munkáját kiváló sikerrel folytatta. Több várat elfoglalt s Farnese Sándor képtelen volt a fiatal herceg sikereit ellensúlyozni. Farnese Sándor halála után a spanyol csapatok fegyelme teljesen felbomlott s Orániai Móric győzelmes harci munkáját kevés akadály nehezítette meg s hét tartomány területéről űzte ki a spanyol zsoldosokat. Farnese halála után Ernő, majd nemsokára Albrecht osztrák főherceg s toledói bíborosérsek lett Németalföld főhelytartója. Utóbbi nem annyira osztrák, mint inkább spanyol volt, mert spanyol földön nőtt fel és teljesen át volt hatva Fülöp politikájától. Sikerült Calaist visszaszereznie s ez a körülmény azt a merész tervet érlelte meg a spanyol királyban, hogy innen fogja Angliát megtámadni és tönkre tenni. Ezt a tervet indokolttá is tette az, hogy angol kalózhajókkal tele volt a spanyol partvidék.

Angol hajók elmerészkedtek a spanyol gyarmatok közelébe is és a nyilt tengeren a spanyol kincsszállító és kereskedelmi hajókra vadásztak. Ilyen kemény szorongattatások között II. Fülöp rendeletet adott ki a hajóhad újjáépítésére. Óriási erőfeszítéssel teremtették meg az új spanyol flottát, amely Cadixból indult volna Calaisba Anglia ellen. Erre a hírre egy angol németalföldi flotta Hovard Essex gróf és Raleigh Walter vezérlete alatt magában Cadixban támadta meg a spanyol flottát, a várost elfoglalta, a spanyol flottát pedig maguk a spanyolok égették fel. Húszmillió arany kárt jelentett ez az eset Spanyolországnak. II. Fülöpöt ez a lesújtó hír sem térítette észre. Uj flottát teremtett, amellyel az angol flotta ismét szembeszállott, de a rettenetes vihar miatt kénytelen volt visszatérni a hazai kikötőkbe. A spanyol flotta erre vérszemet kapott, utána ment, de egy borzasztó vihar rettenetesen megtizedelte a spanyol hajókat. Ennyi balsiker között a spanyol politika más területet keresett magának az érvényesülésre. Kihasználni igyekezett az angolok által elnyomott írek elégedetlenségét és az íreket lázadásra ösztökélte. Az írek elkeseredését lángra lobbantani pedig nem volt nehéz. Az angol uralom kíméletlensége s az ír felkelések embertelen elnyomása a végletekig elkeserítette az íreket. Az angolok az ír népet tömegekben gyilkolták le vagy kergették a tengerbe.

Elrettentő példaként 1582-ben Munsterben hat hónap alatt harmincezer irlandit pusztítottak el, nem szólva azokról, akik harcban és az inség következtében vesztek el. Mindez nem volt elég. Az angol kormány óriási területeket egyszerűen elkobzott, angol telepeseknek adta oda s ezzel rengeteg számú ír családot juttatott koldusbotra. Betetőzte még népirtó munkáját az angol kormány azzal, hogy a hitbuzgó katholikus íreket vallásuk szabad gyakorlatától is eltiltotta s anglikán papokat telepített le közéjük, akiknek azonban természetesen nem volt semmi dolguk, mert nem akadt ír, aki a vallását elhagyta volna. Ennyi embertelenség megszülte az 1596-iki ír forradalmat Hugh O' Neille vezérlete alatt, aki az angolokat több csatában, különösen Blakwaternél érzékenyen megverte. Az ellene küldött Essex gróf huszonkétezer emberből álló seregével nem tudott eredményt elérni, miért is kénytelen volt az ír felkelő vezérrel egyezséget kötni, amely szerint az írek szabad vallásgyakorlathoz jutnak s elkobzott birtokukat visszakapják s a közhivatalokat írek foglalják el. Ez az egyezség Erzsébet királynőt rendkívül felháborította. A Londonba visszatérő Essex gróf egy nap alatt kegyvesztett lett, a csillagkamara bírósága pedig minden javaitól megfosztotta.

A királynő gőgjét az egyezség annyira sértette, hogy a lehető legérzékenyebb büntetést szabott ki ráadásul a grófra : megvonta tőle a déli borokkal való kizárólagos kereskedés jogát, ami pedig a fő jövedelmi forrása volt. Essex gróf ezen annyira indulatba jött, hogy hirtelenében lázadást akart kezdeni Erzsébet ellen. De amikor néhány fegyveres ember kíséretében London uccáin a királynőt szidalmazta, hamarosan elfogták, elítélték és a Towerben lefejezték. Az íreket végre Mountjoy gróf verte le. A segélyül jött spanyol csapatokat elűzte és a felkelő vezért elfogta. Irországban tehát angol felfogás szerint a rend ismét helyreállott. Erről azonban Erzsébet királynő már nem értesült. Betegeskedni kezdett, az általa egyébként kedvelt Essex grófnak halála után búskomorságba esett, amely annyira fokozódott, hogy teljes testi és lelki érzéketlenség vett erőt rajta. Majd, üldözési rohamok fogták el. Napokon és éjjeleken keresztül kóborgott termeiben, erői pedig egyre fogytak. Halálos ágyán a királynő VI. Jakabot (skót királyt), Stuart Mária fiát jelölte ki utódául. Ezzel mintegy kiengesztelni óhajtotta a vérpadra küldött Stuart Mária emlékét. Erzsébet királynő 1603 április 3-án halt meg. Németalfölddel szemben is hova-tovább tehetetlenebb lett a spanyol politika. Orániai Móric egyre szaporította sikereit, 1597-ben Turnhaut mellett legyőzte az ellene küldött spanyol csapatokat. II. Fülöp, aki betegeskedni kezdett, most már békealkudozásokra terelte a dolgot és azon gondolkodott, hogy a németalföldieket kiengeszteli, ha külön uralkodócsaládot helyez föléjük.

Ezt a tervet akként akarta megvalósítani, hogy Albrecht osztrák főherceget és helytartót kiléptette az egyházi rendből s összeházasította lányával, Izabellával és ekként küldte őt Brüsszelbe. A tervből azonban, amint később látni fogjuk, semmi sem lett. II. Fülöp ugyanis orvosolhatatlan betegségben szenvedett. Vízkórságot és tüdőbajt kapott. Utolsó napjaiban fiának, III. Fülöpnek adta át a kormányzást. Meg kellett érnie azt, hogy az a nagy hatalom, amelyet örökölt és amelyet fél Európára ki akart terjeszteni, összeroppant. Albrechtet és Izabellát Brüsszelben ünnepélyesen fogadták ugyan a németalföldiek, de az északi tartományok vonakodtak őket elismerni. Ez pedig a háború folytatását jelentette. Orániai Móric angol segítséggel Ostende ellen vonult, amelynek megmentésére maga Albrecht főherceg sietett a harctérre. Niewpoort mellett azonban véres vereséget szenvedett Orániai Mórictól, aki azonban győzelmét nem használta ki, hanem elvonult. Erre a spanyolok minden erejüket Ostende ellen összpontosították. Három évig ostromolták a spanyolok a nevezetes várost, amelynek védői csak akkor vonultak el, amikor a város már csak romhalmaz volt. Ezentúl az angolok és németalföldiek nem küzdöttek együtt, mert VI. Jakab angol király elfogadta a spanyol részről sürgetett békeajánlatokat. A németalföldiek tehát magukra maradtak.

A spanyol csapatok vezére, Spinola próbálkozott ugyan a németalföldi harccal, itt-ott némi sikert el is tudott érni, de a németalföldiek a tengeren már határozottan a spanyolok fölé kerültek és kalózhajóik nemcsak a spanyol gyarmatot nyugtalanították, hanem a spanyol partvidékeket is veszélyeztették. Ilyen körülmények között történt, hogy Spinola a németalföldiekkel béketárgyalásokat kezdett. Mivel azonban Orániai Móric a katholikusok vallásszabadságát nem volt hajlandó biztosítani, a hosszas alkudozásoknak csak két évre szóló fegyerszünet lett az eredménye (1609). Ezzel azonban Németalföld önállóságának eltagadhatatlan alapjai meg voltak vetve.