Harc a magyar koronáért.

Az ellenkirályok küzdelmei.

A mohácsi vész után trónvillongások tépték, marták a nemzet megfogyatkozott erőit. Mindkét trónkövetelőt, Ferdinándot és Szapolyai Jánost is királlyá választották hívei, de a nemzet nagy többsége mégis a magyar jelölt mellé állott, ami a budai királyválasztó országgyűlésen fényesen megnyilatkozott. A budai országgyűlés azt a látszatot tárta a nemzet elé, hogy János király uralma szilárd és hívei egységesen tömörülnek mindenfelől zászlói alá. Ferdinánd azonban tudta, hogy számára sincs még minden elveszve, ha nem fukarkodik a megvesztegetésekkel s az igéretekkel. Nagyon jól tudta, hogy az emberek lelke ingatag, önzés a mozgatója. Ő tehát azt a politikát tartotta legcélravezetőbbnek magára nézve, hogy János legfőbb szövetségeseit egyenként magához csábítsa. Figyelme kiterjedt nemcsak a magyarországi, hanem az erdélyi nemességre, továbbá a székelyekre és szászokra is. Levelei Mária királyné révén egymásután mentek szét az egyes főurakhoz s a legcsábítóbb ajánlatok és ígéretek mellett kérték támogatásukat. Ezeknek a csábításoknak már kezdetben is megvolt a foganatjuk.

Akik nyiltan nem pártoltak Ferdinánd mellé, titokban az ő hívei voltak, csak a kedvező alkalmat várták, hogy színt vallhassanak. Egyelőre még nem lehetett szó a fegyveres küzdelemről, mert Ferdinánd Csehországban volt elfoglalva és amellett olyan hadsereggel sem rendelkezett, mellyel Jánost a győzelem reményében megtámadhatta volna. Mikor tehát híre járt annak, hogy János király az eddigi békepolitika helyett fegyveres térre lép, Ferdinánd főkancellárja, Harrach Lénárd a békekötés módozataira kezdett előterjesztéseket tenni. Ferdinánd követe Verbőczi nádorral beszélte meg Trencsénben a békekötés módozatait, melyeknek végleges formulázása az Olmützben tartandó értekezlet döntésétől volt függővé téve. Ezekben a békepontozatokban ismét kifejezésre jut az a régi közóhaj, hogy János és Mária királyné egymással házasságra lépjenek. Azonkívül János Morvát és Sziléziát átadja Ferdinándnak, az esetben pedig, ha fiúörökös nélkül halna meg, a magyar korona Ferdinándra száll. Ferdinánd és János megbizottai a trencséni tárgyalások folytán csupán azt érték el, hogy a béke pár hónapra biztosíttatott, ami leginkább Ferdinándnak vált hasznára. Mert ez a béketárgyalás tulajdonképpen nem volt egyébre való, minthogy Ferdinándnak időt adjon seregei szervezésére, hogy János ellen annál nyomatékosabban léphessen fel. Az olmützi értekezleten János követei is tapasztalták aztán, hogy Ferdinándnak eszeágában sincsen a béke biztosítása, mert a trencséni megállapodásokkal ellentétben olyan követelésekkel állottak elő, melyek János részéről egyszerűen teljesíthetetlenek voltak.

Többek között azt kívánta Jánostól, hogy mondjon le a magyar koronáról, Ferdinándnak és Mária királynénak fizessen kártérítést és az adókból befolyt jövedelmet adja át Ferdinándnak. Ilyen feltételek mellett a tanácskozásokat természetesen nem lehetett folytatni s János követei méltatlankodva hagyták el az értekezletet. Kijelentették, hogy Ferdinándnak nincs semmi jogcíme a magyar koronára s ha mégis tárgyaltak vele, a közbékesség fenntartása érdekében tették. Most azonban nincs többé szavuk hozzá. Ami elintézni való van közöttük, azt a kard fogja eldönteni. János király békepolitikájának tehát az az eredménye lett, hogy kikerülhetetlenné vált a háború. A háborúval pedig beköszöntött a fejetlenség, pártoskodás, elárvulás és az ország szegényedése. Az olmützi értekezlet nem remélt fordulata János királyt seregeinek szervezésére kényszerítette. Buda alatt vonta össze haderejét, hogy készen várja Ferdinándot. Az előkészületek elég kedvezően folytak. Czibak Imre egészen semmivé tette az ú.n. fekete ember, más néven Czerni Joan seregét, sőt magát a vezért is megölte. Ez a győzelem nem volt jelentéktelennek nevezhető. A fekete ember, kit a szemöldökétől egész testén végighúzódó fekete sáv miatt neveztek így, eleinte János pártján állott, de később Ferdinánd csábításaira az ellenpárthoz szegődött és a táborához tartozó szerbekkel kíméletlenül dúlta az alvidéket.

Most ettől a veszedelmes ellenségtől megszabadult ugyan János király, de kapott helyébe másokat, olyanokat, akik árulással törtek ellene. Ferdinánd vesztegetései, csábításai és titkos ígéretei nem maradtak hatás nélkül. A János-párti főurak közül számosan hozzápártoltak s éppen csak azt várták, hogy Ferdinánd sereggel jelenjen meg az országban, hogy nyiltan is melléje csatlakozzanak. Az olmützi értekezlet után nem sokkal ez is megtörtént. Ferdinánd proklamációkat intézett a nemzethez, melyekben a haza fiait zászlói alá való csatlakozásra szólította. A proklamációkra János király szintén proklamációkkal felelt. Figyelmeztette az országot Ferdinánd ellenséges és rosszindulatú szándékaira s a veszedelem gyors elhárítására a nemesség táborba szállását sürgette. János hívei között az árulás olyan nagy mértékben elharapózott, hogy felhívásokkal célt érni már nem lehetett. Még az a sereg is, mely nemrég Buda alá vonult fel, a hadjárat hosszas halogatása folytán feloszlott, úgyhogy Ferdinánd harc nélkül hatalmába ejtette Budavárát. Ferdinánd ugyanis átlépte a magyar határt s pár nap mulva már Győr, Komárom, Tata, Esztergom, Visegrád és más várak is meg hódoltak előtte. A hadi szerencse eme kedvezőtlen esélye Jánost arra kényszerítette, hogy Budavára védelmének tervével hagyjon fel s csekély seregével a pesti partra húzódjék át, hogy visszavonulásának útját biztosítsa. A küzdelemnek ezzel azonban még nem volt vége.

Ferdinánd fegyveres győzelmet akart aratni mindenáron Jánoson, ennélfogva seregeit a magyar tábor üldözésére küldte. A beteggé lett s időközben elhunyt fővezér, Kázmér őrgróf helyébe, Salm Miklós lépett, aki folytatta az üldözést s miután János seregét nehány apró ütközetben megverte, Tokajnál elhatározó győzelmet is aratott fölötte. A tokaji vereség a magyar ügyre, illetőleg a János-pártiakra nézve döntő fordulatot jelentett. János királyt leghívebbnek látszó párthívei egyenkint és csoportosan hagyogatták el s a vármegyék a hatalmasabb főurak befolyása alatt állva, szintén Ferdinándhoz pártoltak. A kudarc visszafordítására egy lehetőség mutatkozott, ha János szervezett sereggel visszafoglalja Budát Ferdinándtól és az ellenpártot lefegyverezi. Erre azonban kevesebb remény mutatkozott most, mint valaha. Még olyan hívei, mint Perényi Péter koronaőr és Várday Pál esztergomi érsek is cserbenhagyták, pedig ezeket tartotta legmegbizhatóbb embereinek. A többiek hűségére ennyit sem lehetett számítani. Ferdinánd jobb politikusnak bizonyult az ideálisabb hajlamú Jánosnál. Az emberi természet gyarlóságánál fogva, önzésük által iparkodott híveit magához kapcsolni s hogy számításában nem csalatkozott, mutatták az eredmények különösen a tokaji győzelem után. Budán összegyűlt az országgyűlés, mely egyhangulag Ferdinándot kiáltotta ki Magyarország királyává.

Vagyis elismerték a korábbi királyválasztás törvényességét s Székesfehérvárra gyűltek, hogy a koronázási ünnepélyben részt vegyenek. Ferdinándot Podmaniczky István nyitrai püspök, koronázta meg, ugyanaz, aki egy évvel előbb János király fejére tette a koronát. Várday Pál esztergomi érsek, aki egy év előtt még János leghívebb emberei közé tartozott, most abban a szerepben részesült, hogy ő mondhatta ki János királlyá választásának törvénytelenségét, melyet különben az országos rendek egyhangúlag magukévá tettek. Azután törvényt hoztak János király és párthívei ellen. János és Verbőczi István a haza ellenségeinek nyilváníttattak a János-párti híveket pedig, ha húsz nap alatt le nem teszik a hűségesküt, szintén hazaárulóknak jelentették ki. János király kinevezéseit, adományozásait is megsemmisítették. Az a belső harc, mely eddig két táborban tartotta az országot, most még áldatlanabbul tombolt az arisztokrácia és nemesség között. A viszálykodást mindenki személyes előmenetelének céljait szolgáló eszköznek tekintette s mohón nyúlt a prédára álló országos állások és közjavak után. Akik nem így gondolkodtak és a haza szerencsétlenségéből nem akartak anyagi hasznot húzni, félreállottak, hogy ne kelljen az országos romlás előidézésében személyesen közreműködniök. A tokaji vereség után János Nagyváradra, innen pedig Erdélybe húzódott. De itt sem volt maradása. Az az aknamunka, melyet megbuktatására Ferdinánd készített, itt is lehetetlenné tette hadereje rendbeállítását.

Kolozsvár és Gyulafehérvár lakosai egyenesen foglyulejtésére törekedtek, kénytelen volt tehát Tasnádra és innen Debrecenbe menekülni, hogy kedvezőbb területen próbálja meg Ferdinánd seregével az utolsó leszámolást. Mindenekelőtt seregei szervezéséhéz fogott. Lengyelországban, a délvidéken és a hajduk között folytatta a hadfogadást s mikor elég erősnek érezte magát, Kassa ellen indult, hogy a hűtlenné lett várost és előljáróságát megbüntesse. Ferdinánd nem rendelkezett elég haderővel, de hirtelenében Katzianer vezetése alatt mintegy négyezer zsoldost és pár magyar dandárt képes volt János ellen kiállítani, kinek serege az övénél jóval nagyobb volt. Csakhogy ez a nagyobb sereg még annyit sem ért, mint Ferdinándénak a fele. Az árulás olyan nagy mértékben elharapózott már a szerencsétlen János táborában, hogy Ferdinánd kapitányai szinte biztosra vették a győzelmet. Fgy tizenhatodik századbeli krónikás az erkölcsi züllés általános jellemzéséül érdekesen említi fel, hogy olyan viszonyok uralkodtak az országban, hogy a nemesek között, akiknek két fia volt, egyiket Ferdinánd, másikat János pártjára küldötte, hogy mindkét felől haszna legyen. Igy történt, hogy a kassai ütközet kezdetén János király táborából a kapitányok egy része az ellenséghez szökött, némelyek betegnek tétették magukat, mások pedig, mikor legnagyobb szükség lett volna rájuk, akkor tűntek el a harctérről.

Nem ért semmit sem a hajduk és a lengyelek bátor magatartása. Az árulás híre gyorsan elterjedt a csapatok között, melyek így reménytelennek látták a harcot s szintén megfutottak. Katzianer a harc végeztével még aznap győzedelmesen bevonult Kassára, János pedig Homonnán való ideiglenes megszállás után pár nap mulva Lengyelországban levő Tarnow várába húzódott. A hadjárat Ferdinánd javára fordította a szerencsét, de az állapotok és közviszonyok javulásába semmi változást nem hozott. Két királya volt az országnak, de egyik sem élt az országban. Hónapokon át külföldön tartózkodtak, bent az országban pedig felbomlott minden rend s féktelenül tombolt a pártoskodás. A hatalmas főurak és a hatalomra leső nemesek kíméletlenül vetették magukat egymás ellen s azt a csapást, melyet a török a mohácsi csatával hozott a nemzetre, a belső villongások folytonos megújításával tetézték.

A török befolyás kezdete. - János király szövetséget köt a szultánnal.

A két pártra szakadt ország és a két párt élén álló két király küzdelmeiből olyan anarkhia keletkezett, mely egyenesen a végromlás útjára vitte az országot.

János király a két év óta tartó villongás tapasztalataiból rájött arra, hogy szövetséges után kell néznie. S ez a szövetséges senki más nem volt, mint a török. A trencséni és olmützi béketárgyalások eredménytelensége, Ferdinánd állandó szószegése és párthíveinek árulása mind arra ösztönözték Jánost, hogy haladéktalanul megkezdje a törökkel való egyezkedést. Ez a gondolat különben nem most villant meg agyában először, csakhogy megvalósítására a mostani idő volt legalkalmasabb. Bizalmas emberei és a Ferdinánddal ellenséges viszonyban levő Velence is ezt tanácsolták neki, úgyhogy János a nagyeszű és nagytekintélyű Laszky Jeromos lengyel főurat, ki addig az angol és francia udvaroknál teljesített diplomáciai szolgálatot, küldte el Konstantinápolyba a szövetség előkészítésére. Laszkynak kiváló segítője volt küldetésében a velencei követ, Gritti Lajos, ki már hónapokkal előbb úgy előkészítette a szultánt a Jánossal való szövetségre, hogy mikor Laszky Konstantinápolyba érkezett, a tárgyalások akadály nélkül megkezdődhettek. Velence követének ez a közbenjárása igen nagy hasznára lett a magyar ügynek, mert a szultán hajlandónak mutatkozott Jánossal szövetségre lépni, sőt, mint vele egyenrangú, önálló fejedelmet elismerni. Ilyen értelemben meg is történt aztán a magyar-török szövetség, mely az ország belső békéjét hosszú időre biztosítottnak ígérte. Laszky elvégezvén küldetését, elhagyta Konstantinápolyt. A búcsu alkalmával a szultán értékes ajándékokat adott neki és így szólt hozzá : “Urad ügyei most már az enyéim lesznek, kell tehát, hogy az én ügyeim is az övéi legyenek. Uradnak barátja s tántoríthatatlan szövetségese leszek : őt mindenkor, mindenki ellen segítem.

Fogadom prófétánkra, Mohamedre, fogadom szablyámra.” Mire Laszky így válaszolt : “Én pedig esküszöm az élő egy Istenre s a megváltó Jézusunkra, hogy az én királyom és uram, Lengyelország királyának kivételével barátaidnak barátja, ellenségeidnek ellensége leszen. Itt pedig fenséged lábainál hagyom Gritti Lajost követünkül és ügyvívőnkül.” Távolléte alatt tehát a magyar ügyek képviseletét Gritti Lajos, ez a kiváló ügyességű és nagyműveltségű diplomata látta el. Velencének, miként már említettük, nagy érdeke volt a Habsburgok fékentartása és gyöngítése, mert ezáltal a maga önállóságát biztosíthatta. Evégből követe, Gritti útján állandóan sürgette a szultánt, hogy indítson hadakat Ferdinánd ellen, mikor pedig arról értesült, hogy Ferdinánd szintén a szultán barátságát keresi, kivitte, hogy a szultán Ferdinánd megbizottait elutasítta. Nem sokkal a török szövetség megkötése után János király Statileo erdélyi püspököt a francia király udvarába küldötte hasonló szövetség létrehozására. Ferenc francia király, aki a Habsburgokkal szintén ellenséges viszonyban volt, szívesen fogadta János követét s megegyezett vele, hogy Jánost évi húszezer arannyal fogja segíteni, minek ellenében János Ferdinánd ellen mindaddig folytatja a hadjáratot, amíg Ferenc király fiai fogságukból kiszabadulnak.

A hadjárat kezdésére az alkalom tehát kedvezőnek mutatkozott s János, hogy párthíveit előkészítse, egy pálos-rendi szerzetes által adta tudtul jövetelét, aki innen kezdve nagy szerepet játszik Magyarország történetében. Ez a kiváló személyiség Fráter György név alatt vált csakhamar országosan ismertté. Atyja Utjeszenics Gergely horvát köznemes, anyja pedig az olasz származású Martinuzziak sarjadéka volt. Fráter György már nyolc éves korában Korvin János herceg tótországi udvarába jutott s itt maradt a herceg haláláig. Húszéves korában János király anyjának, a tescheni hercegnőnek udvarában szolgált mint nemes apród. Ellenségei azonban azzal gúnyolták, hogy a hercegnőnek csupán kályhafűtője volt. Később Szapolyai János erdélyi seregébe lépett, de mivel a katonáskodás nem vonzotta, otthagyta a hadi pályát és mint meglett férfi, huszonnyolc éves korában, a Budához közel levő szentlőrinci pálosrend tagjai közé lépett. Egy ideig nem tud róla a világ, de ő sem törődik a világgal. Beletemetkezett a zárda magányába és a tudományos és egyházi könyvek olvasgatásában keresett kárpótlást a világi élet hiúságáért. Szentlőrincen nem sokáig maradt, mert nemsokára egy lengyel zárda főnökévé, majd a sajóládi apátság perjelévé lett. Históriai szereplése tulajdonképpen itt kezdődik. János király Buda alól elvonulva, a sajóládi pálosok körében több napot töltött.

Ekkor ismerkedett meg a kiváló eszű és tehetségű Fráter Györggyel, kinek szónoki talentuma, nagy politikai látóköre és határozott fellépése annyira megnyerték tetszését, hogy rögtön bizalmába fogadta. Előkelő állást, vagyont, méltóságot ígért neki, ha megbizatásaiban hűségesen eljár és segítségére lesz országa visszaszerzésében. Most is, hogy János király visszatérni készült az országba, őt bízta meg a Ferdinánd győzelmei következtében elszéledt és megfélemlített párthíveinek összetoborzásával. Fráter György sikerrel járt el küldetésében. Hatalmas rábeszélő tehetségével a csüggedőkbe lelket öntött, az ingadozókat a kedvező fordulat bejelentésével megnyerte s még azokat is, akik eleinte nem helyeselték Jánosnak a törökkel való szövetségét, a helyzet feltárásával a király pártjára állította. Jánosnak be kellett látnia, hogy hatalmas segítő erőt nyert a barát személyében, azért az iránta való kitüntetésekkel csöppet sem fukarkodott. Váradi püspökké tette s majd később, mikor János és Ferdinánd között azok a békétárgyalások kezdődtek, melyek a váradi békére vezettek, György barát, mint János király megbizottja szerepelt a tanácskozásokban. E kis kitérés után folytathatjuk az események vázolását, János király Lengyelországból való bejövetelének ismertetését. György barát kellőképpen előkészítette a nemességet János király jövetelére, mindenkit az ő hűségére való visszatérésre buzdított.

Ferdinánd zsoldos katonáinak zsarolásai és embertelen bánásmódja, továbbá az, hogy Ferdinánd az országot a török ellen megvédeni képtelennek mutatkozott, olyan elégületlenséget támasztott, hogy a nemzet nagy része János király mellé állt. Az első ütközet Sárospataknál ment végbe Ferdinánd és János hadai között. Heves volt az összecsapás, de végül a János-pártiak teljes győzelmével végződött. A törököknek egy csapata ezalatt Horvátországon gyorsan keresztültörve elfoglalta Jajcát. E győzelmek után János király kíséretével bejött az országba s miután hadai Erdélyt is elfoglalták, most ő kerekedett Ferdinánd fölé. Még csak az volt hátra, hogy Ferdinánd teljes megtörésére a török szultán régóta tervezett háborúját indítsa meg, ami 1529 nyarán végre meg is történt. Szulejmán egyenesen Bécs ellen vezette roppant hadait, ami nemcsak Ausztriában, hanem Németországban is nagy rémületet keltett. Ferdinánd úgy próbált a veszedelem elől menekülni, hogy követét, Jurisics Miklóst, évi adófizetés ígérete mellett Szulejmán táborába küldte. Csakhogy mire Jurisics a krajnai határt elérte, Szulejmán már a mohácsi mezőn táborozott kétszázötvenezer főre menő seregével. Szulejmán itt akart ugyanis találkozni János királlyal, hogy a vele való szövetséget e találkozás által is kifejezésre juttassa. János király kiséretével meg is érkezett Mohácsra. A török szultán teljes pompában, basái körében fogadta a tisztelgő János királyt. Mikor János a szultáni sátor előtt megállott és lováról leszállott, Szulejmán eléje ment s többször megölelte.

Ezután bevezette Jánost sátorába, maga mellé ültette és szívesen eldiskurált vele. Körülbelül egy óráig tartott beszélgetésük, miközben János egy nagyértékű és rendkívüli nagyságú gyémánttal ajándékozta meg a szultánt, aki az ajándéknak láthatólag nagyon megörült. Mátyás király családi ékszerei közül maradt ez a drága gyémánt Jánosra s a szultán örömét még csak jobban fokozta, mikor arról értesült, hogy a drága ajándék történelmi becsű ereklye. A beszélgetés végeztével a szultán körülhordozta Jánost és kíséretét sátraiban, megmutatta legszebb lovait és általában azon volt, hogy János a legudvariasabb és legszívesebb fogadtatást tapasztalja. Mindezen szívélyességek azonban nem tudták feledtetni a szomorú tényt, hogy János látogatása voltaképpen a szultán előtt való meghódolást jelenti s hogy a nemzet ahelyett, hogy védelmezte volna az országot a török ellen, lemondott a férfias küzdelemről. Inkább megadta magát, mintsem az ellenállás fegyverét felvegye. A szultán patronátusságának meglehetős nagy ára volt : az ő akarata és hatalma előtt való meghódolás. Szulejmán hadai megindítása után Mohácsról egyenesen Budának tartott, melyet ekkor Ferdinánd emberei védtek. Néhány roham után a vár megadta magát és így Buda újra János hatalmába került. A hadjárat igazi céljának megvalósítására most következett aztán a sor. Buda bevétele után Szulejmán a sereg nagy részével Bécs ellen indult.

Közeledésének hírére Pozsonyban, Bécsben, Ausztriában és Németországban nagy izgatottság szállta meg a lelkeket. A bécsiek azonban mégsem adták meg magukat. Pedig Szulejmán meglehetős riasztó és határozott paranccsal küldte hozzájuk embereit. A parancs úgy szólt, hogy adják meg feltétlenül magukat, különben fel fogja dúlni a várost s még a csecsemőknek sem kegyelmez. A tizenhat-tizennyolcezer főből álló őrség és különösen vitéz kapitánya, Salm Miklós azonban hallani sem akartak a megadásról. Nem nagyon bíztak a sikerben maguk sem, de úgy okoskodtak, hogy a megadásra lesz idő akkor is, mikor az utolsó reményt is elveszítették a győzelemhez. A törökök hevesen hozzáfogtak a várfalak ostromlásához. De minden erőlködés hiábavalónak bizonyult. A kedvezőtlen időjárás és a táborban fellépő ragályos betegség arra kényszerítették végül a szultánt, hogy az ostromot félbeszakítsa és seregeit a küszöbön levő tél elől hazavezesse. A török sereg ilyenformán diadal nélkül volt kénytelen Bécs alól elvonulni. De alighogy a visszavonulás megkezdődött, Ferdinánd hadai is előnyomultak, hogy Esztergomot és Budavárát János király kezéből visszavegyék. Azonban nekik nem sikerült az ostrom, mert a magyar várak minden rohamot hősiesen visszavertek, úgyhogy ez a hadjárat Ferdinándra nézve Bécs megtartásán kívül pozitív előnyöket éppenséggel nem biztosított.

Az ország fővárosa, Buda, János birtokában volt, azonkívül Felső-Magyarország és Erdély, míg Ferdinánd uralma inkább a Dunántúlra terjedt. A török had kivonulásával és Buda visszafoglalásával sem az ország sorsa, sem János uralmának állapota lényegesen nem változott. Nem késtek azonban sokáig az újabb bonyodalmak, hiszen a két király küzdelme egyébből sem áll, mint a zavarok és bonyodalmak állandóan megújuló sorozatából. De elhatározó diadalt a másik felett aratni egyik sem tudott. A szultán álláspontja e villongásokkal szemben az volt, hogy Ferdinánd mondjon le Magyarország birtokáról. Erre vonatkozólag a szultán több ízben így nyilatkozott : “Magyarország határa Brucknál végződik, két király pedig egy országban nem lehet. Budán is csak egy királyi szék van, ennélfogva csak egy ember ülhet benne.” Csakhogy Ferdinánd, amíg egyfelől a béke kedvező megkötésén mesterkedett, másfelől az alkalmakat is éberül figyelte, hogy minél előnyösebb kilátások között törhessen be az országba. Benn az országban ezalatt a törökök és németek, vagyis a János és Ferdinánd-pártiak, ádáz kíméletlenséggel vetették magukat egymásra. “Ugy bántak az országgal - írta Erdődy püspök - mintha annak inkább végpusztulását, mint megszabadítását kívánnák.”

Kőszeg ostroma. - Ferdinánd is a török szultán kegyeit keresi.

Ezen siralmas állapotok arra késztették idővel a két fejedelmet, hogy újból megkezdjék a békére vonatkozó alkudozásokat. Posenben meg is indítják a tanácskozásokat, de ez nem sokat jelent s nem elég ok arra, hogy a belső villongások szüneteljenek. A Ferdinánd-párti kapitányok itt is, ott is kicsapásokat intéztek a nép, a polgárság ellen és a János-párti urak birtokaira. Majd híre megy annak, hogy Ferdinánd szaporítani fogja seregeit és újból megindítja a támadást. Igy is történt. Ferdinánd Roggendorf Vilmos tábornokot Buda visszavételére küldötte, de a támadást a várbeliek kemény ellenállása meghiúsította. Roggendorf tehát abbeli félelmében, hogy a várbelieken kívül a segítségükre érkező török csapatokkal is küzdenie kell, szétvert hadának maradványait elvezette Buda alól. A poseni béketárgyalásokat ez az incidens sem zavarta meg. Pedig János király megbizottai szó nélkül megszakíthatták volna a tárgyalást Ferdinánd ezen eljárására, de János meg akarta ragadni ezzel is az alkalmat annak igazolására, hogy ő semmiképpen sem ellensége a békének. János biztosai hivatkozva a szultán határozott akaratára, mindenekelőtt azt javasolták, hogy Ferdinánd a magyar királyi cím megtartásával mondjon le az ország tényleges birtoklásáról, de abban az esetben, ha János fiúörökös nélkül fog meghalni, a magyar korona is őreá száll. Ha Ferdinánd elfogadja e feltételeket, János szintén lemond Morváról és Sziléziáról, sőt Mária királynénak százezer aranyat utalványoz.

Ferdinánd biztosai azonban nem fogadták el ezt az ajánlatot, úgyhogy a hosszas tanácskozás eredménye mindössze az lett, hogy az ellenkirályok egy évi fegyverszünetre léptek azzal a megállapodással, hogy iparkodni fognak a szultánt is megnyerni a béke ügyének. Közben a nemesség is kereste a módokat, melyek révén az ország békéjét biztosíthatja. Jánosnak az a tette, hogy az ország kincstartójává és kormányzójává Grittit, a kalandor olasz diplomatát nevezte ki, sok nemest elidegenített tőle, nemkülönben a törökkel való barátsága is. Másfelől viszont Ferdinánd eljárásában sem találtak garanciát a belső béke és a nyugodt fejlődés biztosítására, ennélfogva gyűléseket tartottak Bélaváron, Babocsán, Veszprémben, majd Zákányban, Kenesén és Berenhidán, amik végre azt eredményezték, hogy az ország bajainak orvoslására mind a két király országgyűlést hirdetett és pedig János Pestre, Ferdinánd Esztergomba. Mialatt itthon a béke helyreállítására a pártok minden követ megmozgattak, János király követei a külső hatalmasságokat iparkodtak oly irányban befolyásolni, hogy Ferdinándot a béke megkötésére rávegyék. Verancsics Antal és Laszky Jeromos elég kedvező sikerrel jártak ugyan el, csakhogy mire foganatja lett volna küldetésüknek, beleszólt az ellenkirályok villongásába újból a szultán, aki nagy haddal indult meg Konstantinápolyból Ferdinánd, helyesebben V. Károly spanyol király megfékezésére.

Ferdinánd követei éppen akkor találkoztak a szultánnal, mikor ez már útban volt roppant seregével. Hiába közölték tehát, hogy Ferdinánd hajlandó nemcsak évi adót fizetni a szultánnak, hanem hajlandó az örökösödés fenntartásával a nyugati határ egy-két várát kivéve a birtokában levő területről is lemondani János javára. Az ígéret mind nem használt és csöppet sem változtatott Szulejmán elhatározásán. A követeket Eszékről bocsátotta vissza egy levél kíséretében, melyben többek között így szólott Ferdinándhoz : “Tudd meg, hogy nem ellened, hanem a spanyol király ellen indulok. Reménylem, Németország határain, mint bátor férfiú fog fogadni, mert nem illenék, hogy tartományait odahagyva, megszökjék. Ő már rég hirdeti, hogy ellenem akar kelni. Ám itt vagyok, seregeim élén. Ha bátor férfiú, várjon be s azután történjék, amit Isten határozott. Ha azonban bevárni nem mer, küldjön adót...” Fennhéjázó szavak ezek, melyek teljesen megfeleltek annak a határtalan elbizakodottságnak, mellyel Szulejman ezt a hadi expedíciót megindította. Az első sikerek után, mikor Siklós, Egerszeg, Babocsa, Bélavár, Körmend, Ikervár, Szombathely s más várak úgyszólván kardcsapás nélkül meghódoltak neki, nem is gondolt arra, hogy a multkori kudarc megismétlődhetik, sőt most végzetesebb következményeknek válhatik okozójává. Bécs bevétele lévén a török sereg legközelebbi célja, Kőszegen kellett áthaladniok.

Kőszeg ekkortájt meglehetős jelentéktelen és gyönge állapotban levő erőd volt Jurisics Miklós kapitánysága alatt. Jurisics vagy harminc huszárral és tizenöt nehéz lovassal éppen Ferdinánd táborába akart indulni, mikor értesítették, hogy a török előhad Ibrahim vezér parancsnoksága alatt a város alá érkezett. Istenkísértés lett volna a roppant túlerejű török haddal való szembeszállás, de Jurisics, habár éppen semmit sem bízott a sikerben, mégis megkísérelte a lehetetlent, csakhogy a törököket feltartsa és a várba menekült több ezer környékbeli nő, gyermek és férfi életét megmentse. Ugy vélekedett, hogy a török sereg feltartóztatásával időt szerez Ferdinándnak és szövetségeseinek a török sereg elé való jövetelre, aztán a többit majd eldönti a hadi szerencse. Jurisicsnak ez a vakmerő és példátlanul bátor elhatározása a reméltnél jóval többet eredményezett. A kőszegi ellenállás az 1532-iki hadjáratnak egyúttal eldöntője lett. Az ostrom szakadatlanul folyt huszonöt napig egymásután. A külső erődítések már a harmadik napon a törökök hatalmába jutottak. Szulejmán is megérkezett a fősereggel s a harc egyre hevesebben folyt. A törökök tűzaknák ásásával iparkodtak a falakon rést törni, majd rohamokkal törtek neki a várfalaknak, de mindannyiszor visszaverték őket. Az ostromló sereg most új kísérlethez folyamodott. Több méter magasságnyira hatalmas fahegyet emeltek és az ide felvontatott ágyúkkal kezdték lövöldözni a várost.

A falak egyik rést a másik után kapták, de a védősereg azért nem hagyta magát. Az ostrom tizenhetedik napján az emberfeletti küzdelem annyira megtörte a csekély számú védők erejét, hogy a várfalakra négy török zászlót sikerült az ostromlóknak feltűzniök. A zászló láttára a török csapatok hatalmas örömújjongásban törtek ki, ami nem tartott azonban sokáig, mert a védők újra szervezkedtek és a zászlókat leverték. Abból a hétszáz fegyveres parasztból, akik eddig Kőszeg várát védték, már csak háromszáz volt életben s a lőporból mindössze egy mázsa maradt meg. Csoda volt már az is, amit a derék védősereg eddig is végzett, de hogy az ostromot tovább kibírja, egyenesen képtelenségnek látszott. Ezen a véleményen volt a vezér, Jurisics Miklós is, ámde azért, mikor Ibrahim vezér követei útján a vár feladására ismételten felszólította, röviden azt üzente : “Amíg élek, a várat átadni nem fogom.” A követek újból visszajöttek. Ha nem adja fel a várat, legalább évi adót fizessen vagy pedig kétezer aranyat váltságdíjul. Jurisics megmaradt előbbi álláspontja mellett. “A város nem az enyém - mondotta a követeknek - adót nem fizethetek érte. Kétezer aranyam szintén nincsen.” És még ezen üzenetek után is egyre jöttek különböző ajánlatokkal és tanácsokkal a követek, abban bizakodva, hogy Jurisics mégis csak engedni fog, de a válasz mindig egyformán szólott. Kezdődött tehát az ostrom előlről.

A török vezérek, hogy buzdítsák a katonákat gazdag jutalmat ígértek a csapatoknak, ha a várost elfoglalják. A janicsárok nyolc felől is rávetették magukat a falakra, melyek az erős ostrom következtében itt is, ott is erős réseket kaptak. A védősereg ebben a támadásban hatvan emberrel ismét megfogyatkozott. Ebben a rendkívül válságos pillanatban a város térségén összegyűlt asszonyok és öregek vérfagyasztó jajkiáltásban törtek ki. A törökök a messze elható kiáltást rohamjelnek vélték és sietve odahagyták a falakat és a rá nyomban következő kirohanás elől olyan vad futásban menekültek, hogy még a zászlóik közül is kettőt a várfalakon hagytak. Csodának tartották ezt mindkét részen. A törökök azt hiresztelték, hogy egy túlvilági lovag égő pallossal űzte el őket a falakról. A kőszegiek úgy vélték, hogy Szent Márton, Szombathely város védszentje jött segítségükre, hogy megbosszúlja a törökök által nemrég elfoglalt Szombathely megalázását. Alig pár óra elteltével török hadikövetek jelentek meg Jurisicsnál Ibrahim vezér ama kívánságát tolmácsolva, hogy jöjjön át táborába, mert ebben az esetben nem fogják a várost többé ostromolni. Egyben azt is értésére adta, hogy a szultánnál kegyelmet eszközölt ki számára. Jurisicsot Ibrahim nagy tisztességgel fogadta. Maga mellé ültette, szívélyesen érdeklődött hogyléte iránt, majd végül tudatta vele, hogy a szultán megkegyelmezett neki és Kőszeg várát neki adományozta.

Ezek megtörténte után, miközben Jurisics a nagyvezér kaftánját megcsókolta, Ibrahim így szólt : “ Jöjj most velem a nagyúrhoz kézcsókra !” Jurisics szabadkozva felelte : “Ismerem hatalmadat és hiteledet a nagyúrnál. Amit te ígérsz, ő is megtartja. Sebeim miatt gyönge vagyok, engedj visszatérnem.” Ibrahim hiúságának hizelgett Jurisics bizalma, nem is tett akadályt visszatérésére. Hogy még jobban kielégítse Jurisics a törökök hiúságát, a várba érve, a falakra török zászlókat huzatott, melyeken ez a felírás volt olvasható : “Egy az isten és Mohamed az ő prófétája.” Nem használtak ezek már a török ügynek semmit, de Kőszegnek sem ártottak. A szultán elvonult a város falai alól, de az itt elvesztegetett időt nem is tudta ezután már helyrepótolni. Ferdinánd és V. Károly ezalatt kilencvenezer főre menő sereget szerveztek Bécs alatt, úgyhogy mikor a szultán Kőszeg alól elvonult, nem látta célszerűnek az osztrák-német hadakkal való megütközést. Különben is az idő őszre fordult és hadseregét haza kellett vezetnie. Döntő ütközetbe egyik fél sem mert bocsátkozni. Szulejman mintegy harmincezer rab összefogdosásával rettentő dúlások között indította haza seregét. Haza indult a német sereg is, melyet Ferdinánd szeretett volna János király leverésére felhasználni, de V. Károly határozott visszautasításán megtört ebbeli szándéka, mert a császár maga sem nélkülözhette a spanyol-német-olasz hadsereget.

Ferdinánd keserves sóhajokban tört ki a hadsereg elvonulásakor. “A szép hadsereg - panaszolta - melytől ügyeim teljes győzelmét vártam, romlásomra vált. Elszalasztottuk a legjobb alkalmat egész Magyarország elfoglalására.” Az ellenségeskedés megint csak megújult az ellenkirályok között s miután egyik a másik fölött végleges diadalt venni nem tudott, megkísérlették az egyezkedést megint. Arról volt szó, hogy János is, Ferdinánd is megtartják az eddig bírt részeket, ezenkívül Ferdinánd a magyar királyi címet is viselheti. A János-pártiak fontosnak tartották a békét főként azért is, mert a kormányzóvá kinevezett Gritti kalandorhoz méltóan kezdett fellépni s minden jel arra mutatott, hogy a magyar korona megszerzését is titkos tervei közé iktatta. A rendek rajta voltak tehát, hogy a béke minél gyorsabban megköttessék nagyobb válságok előidézése nélkül. Különösen akkor kezdett a békekérdés ilyen határozott fordulatot venni, mikor Velence felhagyott eddigi Habsburg-ellenes politikájával, minek folytán Gritti is a Habsburg érdekek képviselőjéül szegődött. Az 1532-iki hadjárat eredménytelensége után a velencei politikusok jobbnak látták V. Károly barátságát keresni, ami azt eredményezte, hogy megbizottuk, Gritti által a török udvart a háború folytatása helyett a békés megegyezés irányában óhajtották befolyásolni.

A velencei politika változásával Gritti eddigi viszonya is megváltozott János királlyal szemben. Színleg úgy tett, mintha János érdekében buzgólkodnék, de titokban minden befolyását arra használta, hogy Ibrahim nagyvezér útján a szultánt Ferdinánddal megbékítse. Ez a béketerv, mely azonban egészen más volt, mint aminőre az ország főurai gondoltak, tulajdonképpen azt célozta, hogy a Habsburgokat és János királyt meghagyja az eddig bírt területek birtokában. Annyira elő volt készítve Konstantinápolyban az így kontemplált béke, hogy mikor Ferdinánd és V. Károly követei a török udvarhoz érkeztek, már csak arról volt szó, hogy V. Károly visszaadja a szultánnak a Morea félszigetén fekvő Corone várost és Ferdinánd hódolata jeléül elküldi Esztergom várának kulcsait a szultánnak. A feltételek elfogadása után a szultán hozzájárult a békéhez s a területi határok megállapításával Grittit bízta meg. Azt a Grittit, aki ekkor már élénk összeköttetésben volt a Habsburgokkal, politikai szolgálatokat teljesített nekik, sőt a határok kitűzésénél azt a szerepet vállalta magára, hogy Ferdinándnak minél jobban kedvezni fog. A békének ez a váratlan megkötése itthon rendkívül leverőleg hatott mindkét pártra. A főurak nem tudták elképzelni hirtelenében, hogy az ország kettéosztása következtében mi lesz velük és birtokaikkal.

Különösen a Ferdinánd-pártiak remegtek attól a lehetőségtől, hogy János király uralma alá kerülhetnek, ezért nyiltan a béke ellen voltak és követelték a háború folytatását. János királyt viszont arról győzte meg a szultán döntése, hogy a török barátságában nem lehet megbízni s a béke egyenesen abbeli jogaiban támadja, melyet a szultán eddig nemcsak hogy mindég elismert, hanem maga hangoztatott legerélyesebben, hogy ő az egyedüli királya Magyarországnak. János követei útján iparkodott ugyan érvénytelenné tenni a békeszerződést, de már késő volt. Ferdinánd régi vágyát látta teljesülve abban, hogy a szultán, ha nem is az egész Magyarországra nézve, de a birtokában levő területeken őt tényleges magyar királynak elismerte. Sietett tehát a szerződés szentesítésével s mialatt a pártján levő főurak hangosan tiltakoztak a béke ilyen megkötése ellen, nem törődve kifogásaikkal és aggodalmaikkal, a szerződést és Esztergom várának kulcsait hódolata nyilvánítása mellett elküldötte a szultánnak hétezer arany értékű ajándék kíséretében. A szultán kegyesen fogadta Ferdinánd követségét. Esztergom kulcsait visszaadta, jelezvén ezzel, hogy megelégszik a meghódolással. Miután biztosította a követséget jóindulatáról s miután Ferdinándot fiának nevezte, kegyesen elbocsátotta őket. Búcsúzáskor Sceppa Kornél, Ferdinánd egyik követe ezekkel a szavakkal tolmácsolta Szulejmán előtt ura érzelmeit : “Fiad, Ferdinánd király a maga javait úgy tekinti, mintha a tieid volnának. A te javaidat pedig magáénak nézi, mert te neki atyja vagy és ő a te fiad.

Ha tudta volna, hogy te Magyarországot magad számára kívánod, ő sohasem kezdett volna érette háborút. Ezt most tudván, nagyon örvend s reméli, hogy az atya ezen országot fiának fogja átengedni.” Szulejmán az osztrák követ szavára hasonló szíves szavakkal felelt. Ezeket mondta főtolmácsa útján : “Amit kértetek, a nagyúr megadja. Oly válasszal mehettek vissza, minőt előttetek mások hasztalan sürgettek. A nagyúr jó és állandó békét ad nektek nem hét vagy huszonöt évre, hanem örökre, amíg azt meg nem szegítek. A nagyúr azt sohasem fogja megszegni, sőt kész Ferdinándot, mint fiát, mások ellen is megoltalmazni. Mária királynénak pedig, mint lányának hitbérét s mindazt, mihez joga van, megadni.” Ferdinánd most a legjobb barátságba került a szultánnal. Keresztény létére atyjául fogadta a szultánt, ő maga pedig fiává lett, de majd látni fogjuk később, hogy mihelyt a Habsburg-ház érdekeinek a török politika nem felelt meg, az egész barátság egy pillanat alatt úgy eloszlott, mint a buborék. A béke értelmében Szulejmán még azt is megígérte, hogy Grittit rövid idő alatt Magyarországba fogja küldeni a két király birtokai között megállapítandó határoknak és egyéb függő kérdéseknek elintézésére. Gritti tényleg meg is érkezett Magyarországba, illetőleg Brassóba. Valóságos fejedelem gyanánt lépett fel mindenütt, ami meglehetős elenszenvet támasztott iránta.

Adót vetett ki, önkényesen katonákat toboroztatott s egykori ellenségeit kivégeztette. Ezek között volt Czibak Imre váradi püspök és alvajda, János király egyik leghívebb embere, kit Gritti orvul megöletett. A merényletnek rendkívüli hatása volt Erdélyben. Majláth István és társai nyomban fegyvert fogtak és a Medgyes várába menekült Gritti ellen valóságos ostromot vezettek. Gritti próbált innen is, onnan is segélyt kérni s János király küldött is segítséget számára, de mire hasznát vehette volna, Majláth emberei elfogták és kivégezték. Gritti megölésének híre mondhatni egész Európában nagy meglepetést keltett. De sehol sem örvendtek jobban ennek a dolognak, mint Bécsben. Ferdinánd emberei széltében-hosszában terjesztették a hírt, hogy Grittit János király párthívei ölték meg. Azt remélték, hogy a szultán, mivel Gritti az ő megbízásából jött Magyarországba és az ő követe gyanánt működött, borzasztó elégtételt fog venni János királyon s talán az egész országot Ferdinándnak fogja adni. Csalódtak a jó osztrákok és a jó Ferdinánd ebben. A szultán nagy haragra lobbant ugyan Gritti megölése miatt, de megállott a haragjánál és annál az egymilliókétszázezer aranynál, melyet Gritti megöléséért kárpótlásul követelt.

De ezóta kezdett foglalkozni a szultán azzal a gondolattal, hogy Magyarországot birodalmába kebelezi és török szervezettel látja el.

A nagyváradi béke megkötése. - János király házassága.

Magyarország mostani válságos politikai életében gondviselésszerű hivatással lép fel János király bizalmas embere és tanácsadója, Fráter György, kinek nagy tehetségére talán sohasem volt nagyobb szükség, mint ezekben a nehéz időkben. A török udvarnál való sikeres missziója után most az a feladat várt reá, hogy a békét János és Ferdinánd között megteremtse. A süllyedésnek és végzüllésnek induló országban ezidőben ő a legkiválóbb államférfiú. Eddigi politikai szereplését is nagyjelentőségű reformok kísérték. Köznemesi rendből születvén, sohasem tagadta meg egyszerű származását, rokonszenvét is állandóan megőrizte a néppel szemben. Az ő javaslatára törölte el János király az 1514-iki jobbágytörvényt s ő adta vissza törvény útján a szabadköltözködés jogát a jobbágyságnak. Éppen ezért a nép és az alacsonyrendű nemesség körében nagy népszerűsége volt, de annál több ellensége volt a főrendűek körében. Ezek, miután erélyesen, szigorral lépett fel túlkapásaikkal szemben, ellene fordultak. Igazi befolyása János udvarában akkor kezdődött, mikor a magára hagyott magyar királyságot kétfelől is a legnagyobb veszedelem környezi : a szultán haragja és hódító szándéka, másfelől Ferdinánd ellenséges indulata.

E kétfelől ólálkodó veszedelemmel szemben Fráter György azt a politikát követte, hogy mind a két ellenséggel jó lábon igyekezett ugyan maradni, de mindenekfölött a magyar királyság érdekeit törekedett biztosítani. Gritti halála után a szultán megengesztelését tartotta a legfőbb feladatnak, melyet el is ért, úgyhogy ezáltal elhárította Magyarországról a háborút. Másfelöl azonban azt is látta, hogy a török barátság nagyon is ingatag alapokra van építve, evégből szívesen ragadta meg az alkalmat a Ferdinánddal való egyezkedésre. Meg is kezdődtek a tárgyalások, de miként számtalanszor történt már, meg is akadtak Ferdinánd lelkiismeretlen tanácsosai most is azt a taktikát követték, hogy látszólag a béke mellett foglaltak állást, igazában pedig annak létrejötte ellen dolgoztak. A háború rájuk nézve a meggazdagodás, kéz alatt való rablás és bűnös manipulációk legjobb alkalma volt, ennélfogva ők mindig a háborút szorgalmazták, hogy ezáltal újabb és újabb prédákhoz jussanak. V. Károly császár, kinek nagy érdeke volt, hogy János király és Ferdinánd között egyezség jöjjön létre, felismerte végül az akadályok forrását, ezért a Ferdinánd mellett levő magyar és német tanácsosok mellőzésével egyenesen a maga diplomatáját küldte Bécsbe és onnan Nagyváradra, hogy a béke ügyében János királlyal egyezkedjék. János király és főtanácsadója, Fráter György nem voltak ellene a békének, de a császári követ előterjesztéseire nem mulasztották el aggályaikat egész terjedelmükben közölni.

Tudatták, hogy a béke megkötését a török szultán kijátszásnak tekintené s ez ellen rögtön háborúval felelne. Mivel pedig Ferdinándnak nincs ereje hozzá, hogy a törökkel szemben az országot megvédje, V. Károly adjon biztosítékot az ország védelmére nézve. János király és Fráter György nem mulasztották el tehát amaz óvatosságot, mely ebben az ügyben feltétlenül szükséges volt a királyi érdekek védelme szempontjából. Evégből egyelőre nem békét, hanem csak fegyverszünetet kötöttek a fejedelmek, amit a török szultán is helybenhagyott. Mindamellett Ferdinánd folytatta tovább áskálódásait János ellen s nemcsak Konstantinápolyban vádolta be, hanem itthon is ellene akarta lázítani híveit. A politikában azonban a barátság addig tart, amíg az érdekek kölcsönösek. Mivel a szultán V. Károllyal háborúban állott, természetesen most Ferdinánddal, az ő “kedves fiával” sem törödött, hanem röviden kijelentette követei előtt, hogyha Ferdinánd támadást merne intézni János ellen, ezt a maga ellen intézett merényletnek tekintené s gondoskodni fog a legerélyesebb megtorlásról. Sőt, hogy kedves fiának még nagyobb kellemetlenséget okozzon, a horvát-szlavon rendeket, kiknek birtokait a végbeli török őrségek kegyetlenül pusztították, azzal bíztatta, hogy nem lesz a legcsekélyebb bántódásuk sem, ha János hűségére térnek.

Ferdinánd, hogy megakadályozza híveinek átpártolását és a török becsapásokat megszüntesse, Katzianer vezetése alatt nagy haddal indult a törökök ellen, de olyan súlyos vereséget szenvedett, hogy többé nem gördített akadályt a béke elé, hanem még maga kérte a császári követet, hogy “mindenáron” kössön békét Jánossal. A császári követ, Wese János lundi érsek ekkor György barát tanácsára Nagyváradra ment, hol János királlyal alaposan megvitatták a béke ügyét. Megegyeztek hosszas tanácskozás után a szerződésben, melyet János 1538 február 24-én írt alá. E szerződés szerint, melyet a történelem a nagyváradi békének nevez, a két király elismerte egymást testvérnek és elismerték egymást a birtokukban levő terület törvényes urának azon feltétellel, hogyha János király meghal, az ő országa a Habsburgok birtokába megy át és örökösödés útján azok tulajdona marad mindaddig, míg a Habsburg uralkodóház ki nem hal. Az országhatárokat e célra kiküldött bizottság fogja megállapítani, Erdély azonban János királyé lesz, Tót és Horvátország pedig Ferdinánd birtokában marad. Ha Jánosnak fia születne, szepesi herceg címmel a Szapolyaiak szepesmegyei és egyéb ősi birtokaiból alakított hercegséget kapja a trónöröklésből pedig ki van zárva utódaival együtt, amíg Habsburgok élnek. Csak a Habsburg-ház kihalása esetén száll vissza az öröklési jog János király családjára. Ha Jánosnak fia maradna, Ferdinánd egyik lányát hozzáadja nőül, ha pedig csak lánya, akkor annak méltó kiházasításáról gondoskodik. Végül mindkét király az országot bármely ellenség ellen megvédi.

Ha Jánost elűzik birtokából, a Habsburgok gondoskodni fognak ellátásáról. Az egész országban egy közös nádor választatik, a többi méltóságot mindenik király maga tölti be. Ezek a főbb pontjai a nagyváradi békének azzal a hozzáadással, hogy a békét mindkét fél köteles szigorú titokban tartani mindaddig, míg V. Károly császár annak nyilvánosságra hozatalát időszerűnek nem tartja. A béke megkötésével a nyugodtabb viszonyok helyreállását remélte János király, hiszen aki áldozatot hozott ez ügyben, ő volt egyedül. A csalódás azonban sokkal hamarább következett be, mintsem bárki is remélte. Ferdinánd nem sietett a békeszerződés őt kötelező pontjainak beváltására, sőt a nagyváradi béke létrejötte után régi gyűlölete még jobban kitört János ellen. Sokkal aggasztóbb volt ennél az a hír, hogy török szultán tudomást szerzett a titokban megkötött békéről s most nagy haraggal eltelve János és Ferdinánd megfenyítésére indul. János király nyomban megtette a védelmi készületeket s felszólította Ferdinándot is, hogy a szerződés értelmében küldjön hadat segítségére. Mindössze ötezer katonát kért tőle, de Ferdinánd ezt a csekély haderőt sem tudta előteremteni, ehelyett kétezer gyalogost küldött, melyet a várakban helyeztek el. Annál nagyobb volt azonban Fráter György buzgolkodásának az eredménye.

Hogy mekkora népszerűsége, tekintélye és hatalma volt ekkor Fráter Györgynek, mutatja az a körülmény, hogy nemcsak pénzt gyűjtött, hanem harmincezer emberre menő lovassereget állított lábra, mely az ő parancsnoksága alatt állott. Ezenkívül ellátta a várakat is katonasággal, úgyhogy a török támadásra elég erősnek mondható harckészültségben várakozott az ország. Szerencsére háborúra nem került a dolog mert, a szultán nem Magyarország, hanem Moldva ellen indult, melynek meghódítása után visszatért Konstantinápolyba. Igy ez a hirtelen kerekedett vészes felleg elhúzódott az ország égboltjáról. De a veszély elmulása a veszély folytán megszűnt egyenetlenséget Ferdinánd lelkében újra kilobbantotta. Ahelyett, hogy szövetséges társhoz illően viselkedett volna, minden törekvése oda irányult, hogy Jánosnak kellemetlenségeket okozzon és a nagyváradi szerződés kötelező szakaszait ne teljesítse. Anélkül, hogy a következményekkel számolt volna, egyre sürgetőbben követelte a nagyváradi béke nyilvánosságra hozatalát, holott tudnia kellett, hogy ennek közzététele nyomban a legnagyobb bonyodalmakat fogja maga után vonni. A súlyos következmények nyilvánvalóan el sem maradtak volna, ha János király tetemes ajándékokkal meg nem engeszteli a szultánt, aki végül megelégedett azzal, hogy a porta csak információkat kért a békekötés tartalma felől. A váradi béke ennek dacára nem hozta rendbe az ország állapotait.

Ferdinánd nem teljesítette a szerződés ama pontjait sem, melyek a szepesi hercegség alakítására vonatkoztak s hadsereget sem tudott készen tartani, mellyel a török ellen Jánossal egyesülve az országot védelmezhette volna. A váradi béke megkötése után az immár ötven éven is túl járó János király családalapításra szánta el magát. Megkérte Zsigmond lengyel király Izabella nevű lányát. Ferdinánd rajta volt, hogy János házassága ne sikerüljön, de sem az eljegyzést, sem a házasságot nem tudta megakadályozni. Izabella Magyarországba jött s nemsokára Székesfehérvárt a szultán és Ferdinánd képviselőinek jelenlétében, nagy fény és pompa között megtörtént a házassági szertartás. Izabella huszonegy éves volt, mikor Jánoshoz nőül ment. Az események, melyek János király trónja körül hullámzottak, házassága után sem vettek előnyös fordulatot. Ferdinánd folytatta tovább János elleni intrikáit s Erdélyben akarta rámérni a legnagyobb csapást. Majláth István, a Gritti elleni lázadás vezetője ugyanis megint mozgalmat idézett elő azzal a céllal, hogy Jánost Erdély fejedelemségéből kibuktassa és a fejedelmi széket Ferdinándnak szerezze meg. Majláth István színleg János-párti volt, de valójában azt a pártot és azt az elvet követte, amelyik legelőnyösebb volt számára. Sógora, Nádasdy Tamás viszont Ferdinánd pártján működött. Ketten szövetkeztek János egyik elszánt ellenségével, Thurzó Elekkel János király megbuktatására.

Majláth mindenekelőtt a befolyásosabb erdélyi családokat nyerte meg s mikor a szervezkedést megcsinálta olyanformán, hogy szerződésileg kötelezte a résztvevőket új fejedelem választására és János megbuktatására, a lázadás zászlóját nyiltan is kitűzte. A mozgalom annyiban fontos, mert itt jelentkezik először az önálló erdélyi fejedelemség eszméje. Eredménye azonban nem lett, mert János személyes megjelenésével lecsöndesítette a kedélyeket, a lázadók meghódoltak. Akiket szép szóval nem lehetett meggyőzni, azokat fegyverrel verte le. Egyedül a vezérrel nem bírt leszámolni. Majláth ugyanis a jól védett fogarasi várba menekült s nem volt hajlandó később sem Jánosnak meghódolni. János király uralkodásának utolsó éveiben történtek ezek a nagy események, melyek amúgy is romlásnak induló egészségét még jobban megviselték. A váradi béke eredménytelensége, Ferdinánd állandó pártoskodása és a főurak között szakadatlanul dúló viszály végre aggodalmat keltettek benne a jövő iránt. Sem az ország sorsát, sem családja jövőjét nem látta biztosítva Ferdinánd kétszínű politikája miatt, ennélfogva már életében úgy intézkedett, hogy a békeszerződés ellenére, Budát, Visegrádot és a királyi koronát udvari tanácsadói ne engedjék Ferdinánd kezére jutni. Egy alkalommal, élete utolsó évében Fráter Györggyel a visegrádi királyi kertben sétált s közölte vele aggodalmait.

Fráter György a szabad ég alatt ekkor megesküdött, hogy Budát, Visegrádot és a szent koronát meg fogja tartani Izabella királyné számára s minden erejével rajta lesz, hogy az önálló magyar királyságot megmentse. János királyt Fráter György esküje egészen megnyugtatta s ezen öröm hatása alatt határozta el magát arra, hogy újra Erdélybe megy Majláth István elfogatására. De már útközben elővette a gyöngeség. Erdélybe érve betegsége még jobban erőt vett rajta s egész lényét a halál közeledésének gondolata ejtette hatalmába. Szászsebesre ment üdülni s itt vette az utolsó és szívének legkedvesebb örömhírt, hogy felesége, Izabella királyné Budán fiúgyermeket szült. Az örömhír annyira felizgatta, hogy lóra ülve egyenesen a város mellett fekvő táborba vágtatott és személyesen közölte katonáival az eseményt. A rendkívüli öröm azonban annyira megviselte idegeit, hogy pár óra mulva ágyba kellett feküdnie. Nem is kelt fel többé egyszer sem. Ő maga is érezte már, hogy a végét járja. A királynét, újszülött fiát és országát Fráter Györgyre, Petrovics Péterre és Török Bálintra bízta, mielőtt meghalt (1540). Izabella királyné egyik történetíró feljegyzése szerint “félszomorúan” fogadta halála hírét. Izabella másfél évi házasság után jutott özvegyi sorsra és középpontjába került a legnagyobb politikai intrikáknak és kísértéseknek, melyek a legkeményebb férfijellem számára is erős próbákat jelentettek volna.

Valójában csak János király halála után ismerte fel azt a rendkívül nehéz, válságos és felelősséges helyzetet, melybe mint királyné belekerült. Ámde János halála után közvetlenül következő napok ezeket a bajokat még nem tolták előtérbe. János királyt nagy fénnyel, a szokásos pompával és szertartások között temette el a nemzet a székesfehérvári királyi sírboltba. Ott voltak a gyászolók sorában a szultán és Ferdinánd követei, miközben mind a két fejedelem égő kíváncsisággal várta, hogy a préda mikor fog ölükbe hullani és mit hoz számukra a legközelebbi jövő. János király halála után az ország a viszonyokhoz képest elég rendben maradt hátra. Sok küzdelmébe került ugyan a rend fenntartása és az ellentétek elsímítása, de azért az országot úgy adhatta át utódának, amint kapta : területi kisebbítés nélkül. Magyarország legnagyobb része János kezén volt. Ferdinánd csak Pozsonyt, Sopront, a bányavárosok és a Szepesség némely részét vallhatta magáénak, azonívül a horvát részeket, a török ellenben csupán az Alduna és a Dráva-Szávamente néhány várát tartotta megszállva. A köztudatban és a külföldi diplomáciában magyar király gyanánt tehát mindig János szerepelt és nem Ferdinánd, akiről köztudomású volt, hogy még kisebb erejű sereget sem tud fenntartani. Még akkor is, mikor a váradi béke a két uralkodót hivatalosan meghagyta birtokában, Ferdinándnak valódi hatalmi súlya alig volt. Ámde a két király uralkodása a kormányzás rendjében érezhető nyomokat hagyott maga után.

Ferdinánd Pozsonyt választotta kormányzatának középpontjává. János ellenben Budát. Ami Ferdinánd kormányát és az ő területén érvényesülő közigazgatást illeti, az majdnem mindenben az osztrák tartományokban uralkodó minták után haladt. János ellenben a régi magyar hagyományok szerint gyakorolta a kormányzást. Eleinte természetesen folytonos zavarok jelentkeztek a kormányzatban, de mikor a belügy, külügy, hadügy és pénzügy vezetését Fráter Györgyre bízta, rend lett s az állami kincstár is rendbe jött. Igaz, hogy kezdetben ez is nehezen ment. Hiszen az állapotok, melyek többek között pénzügyi téren János király uralkodása első éveiben mutatkoztak, csöppet sem különböztek az Ulászló vagy a II. Lajos király alatt uralkodó viszonyoktól. Az adók nehezen folytak be, vagy ha befolytak, lelketlen tisztviselők elsikkasztották. A gazdagok pedig egyedül a maguk érdekeivel törődtek s nem azt nézték, hogy minő hiányai vannak az államgazdaságnak, hanem hogy mit lehetne még megkaparítani. Az 1535-iki törvény kénytelen beismerni a népről, hogy az évtizedes fosztogatások és zsarolások következtében olyan állapotba jutott, hogy összevert és mezitelen testénél egyebe nem maradt.

A nép természetes elnyomóit és legnagyobb ellenségét látta a kiváltságos osztályokban s azoknak politikájával annyira nem azonosította magát, hogy amikor csak módja volt reá, megadta magát a töröknek, abban bízva, hogy nála emberségesebb bánásmódban fog részesülni. Fráter György mély politikai látásának és erős szociális érzésének kellett megnyilatkoznia, hogy János király belássa az állapotok tarthatatlanságát és eltörölje az 1514-iki példátlan szigrorúságú jobbágytörvényt s biztosítsa a szabad költözködési jogot. E rendszabályoknak meg lett az az eredménye, hogy a nép sokkal rokonszenvesebben ítélte meg János király politikáját különösen Fráter György kormányzása óta, mint a főrendek, kiknek éppen az nem tetszett, hogy a gyönge jellemű és erély nélkül való király helyett a köznemesi sorból felvergődött György barát vezette kemény kezekkel az ország kormányát. A nép sanyargatásához hozzájárultak ezeken kívül még a német zsoldosok, akik Ferdinánd hadjáratai révén lettek gyűlöltekké Magyarországon. Tudvalevő, hogy Ferdinánd igen gyakran nem tudta fizetni katonáit. Ezek tehát ott és úgy kárpótolták magukat, ahol s ahogyan legkönnyebben tehették. Rávetették magukat a védtelen falvakra és irtózatos sarcot vettek rajtuk. A szegény embernek elhajtották marháját, elvették pénzét, ingóságait s a falvakat pedig sokszor még fel is gyújtották. Természetes, hogy a védtelenebb osztályok körében ezek a visszaélések nagy elégedetlenséget és elkeseredést szültek. Ez az egyik oka annak, hogy amikor a reformáció Magyarországon terjedni kezdett, az addig katholikus hiten élő tömegek hajlottak az új hit elfogadására.

Az új hit az állapotok változásának reményével kecsegtette a föld népét. A papság leginkább a házasság szabadsága miatt pártolt az új hithez, a főurak pedig a nagykiterjedésű egyházi birtokok megkaparításáért mutattak iránta rokonszenvet. Mindezek ellenére János uralkodása alatt a reformáció úgyszólván csak kezdetén van még terjedésének s inkább azokon a pontokon fejlődik, hol a kellő kultúrális feltételek vannak az új eszme megtermékenyülésére. Nagyjában ezek az állapotok jellemzik Magyarország belső életét János király uralkodása alatt. A mohácsi katasztrófa megtörténtével a török hatalom erejét figyelmen kívül hagyni többé nem lehetett. János politikájának a török hatalomhoz való viszonyát mindenekfelett az óvatosság, a körültekintés és a diplomatikus magatartás jellemezték. A törökkel való barátságot úgyszólván a viszonyok kényszerítették reá, mert itt legalább ideig-óráig támaszt talált a maga törekvéseihez, ellenben Ferdinándtól sohasem várhatott semmit sem rosszindulaton, kapzsiságon és állandó kétszínűségen kívül. János nem volt nagy uralkodó, de jelentéktelen sem.

Magyarország három részre szakadása. - Bonyodalmak János király halála után.

Előre lehetett látni, hogy János király halála nagy politikai bonyodalmak forrásává lesz mind Ausztriában, mind Magyarországon, nemkülönben Erdélyben.

A nagyváradi béke, habár két év óta már érvényben volt, nem mutatkozott alkalmasnak arra, hogy a felgyülemlő ellentéteket elsímítsa. Nem pedig azért, mert annak különböző pontjait a szerződő felek, különösen Ferdinánd nem tartotta be. Ferdinándnak kötelessége lett volna a szepesi hercegség megalakításával az újszülött János Zsigmond számára a kikötött birtokot biztosítani. János király halála után Fráter György ezen az alapon vonakodott Budát, a magyar koronát és általában a János alatti magyar területeket átadni. Szerződésellenes volt Ferdinándnak az az eljárása is, hogy a váradi békét a török szultánnak elárulta, ami feltétlen hadjáratot vont volna maga után, ha Fráter György már előzőleg, a vád gyöngítéseképpen gazdag ajándékokkal ki nem engeszteli a szultánt. Való ugyan, hogy a szerződés szellemével nem egyezett meg János királynak a béke megkötése után Izabellával való házassága, de Jánosnak nősülését a szerződés nemcsak hogy kifejezetten nem korlátozta, hanem szóba sem hozta. Sőt gondoskodott megfelelő kárpótlás nyújtásáról az esetre, ha János fiú vagy lányörökös hátrahagyásával halna meg. Ferdinándnak János halála után első dolga volt a török beleegyezését megnyerni az ország átvételére. Ámde Erdély is mozgolódni kezdett s Majláth István a vajdaság elnyerése végett ajánlatokat tett a portának. De eközben gondoskodott Fráter György is róla, hogy a különböző írányból induló és különböző cselvetéseket meghiúsítsa.

Ő szilárdan megmaradt a maga programja, vagyis az önálló nemzeti királyság eszméje mellett. Evégből, midőn követei, Verbőczi és Eszéki Konstantinápolyba mentek a trónváltozás bejelentése végett, a rákosi mezőn országgyűlést tartatott, melyen egyhangúlag János Zsigmondot kiáltatta ki Magyarország királyává. A vádaskodás és a cselvetés az ellenfelek részéről nem szűnt meg ezután sem. A szultánnal elhitették, hogy a kis János Zsigmond nem igazi fia atyjának, hanem egy csempészett gyermek, aztán nem is fiú, hanem lány, úgyhogy a szultán külön követett küldött Budára a hírek mibenlétének megállapítására. A vádak alaptalansága természetesen bebizonyult s most már a szultán is elismerte János Zsigmondot Magyarország királyának. A koronázás azonban elmaradt, mert ez az aktus már beleütközött volna a váradi béke feltételeibe, ennélfogva Fráter György elégnek tartotta a királyválasztást, amivel jelezte, hogy mindaddig, míg Ferdinánd az újszülött királyfira vonatkozó kötelezettségeinek eleget nem tesz, nem is léphet ama jogok birtokába, melyeket a nagyváradi szerződés számára biztosított. Ezen észrevételek nyomatékos hangoztatásával Fráter György a lengyel udvarhoz írott levelében felkérte Zsigmond királyt, hogy Károly császár által szólíttassa fel Ferdinándot, hogy gondoskodjék a szerződés értelmében az ország védelméről, ne törjön be ok nélkül Magyarországba s várja meg inkább azt a kedvező időt, mikor a váradi béke határozmányai végrehajthatók lesznek.

A Ferdinánd-pártiak körében is többen vallották ezt a nézetet, de Ferdinánd nem hallgatott a komoly figyelmeztetésekre, hanem mihelyt értesült Fráter György terveiről, nyomban követelte a nagyváradi béke végrehajtását, Buda és a királyi korona átadását. S hogy nagyobb hatása legyen követelésének, fegyveres erővel készült az országba betörni. Nem mulasztotta el eközben Izabella királynét sem felkérni az ország átadására. A tapasztalatlan királyné egy ízben ígéretet is tett s többször mutatkozott hajlandónak a kérések teljesítésére, csak mikor felvilágosították a következményekről, akkor állott el szándékától. Ő maga különben nem volt járatos a politikában s nem egyszer azt sem tudta, mit akar. Ilyen körülmények között a fegyveres mérkőzés, különösen Ferdinánd makacssága folytán kikerülhetetlennek látszott. Ferdinánd Fels Lénárt vezetése alatt párezernyi hadat be is küldött az országba, de ezek Visegrád, Pest, Székesfehérvár megszállása után Budavárát bevenni nem tudták. Nemsokára újra megkísérlette Ferdinánd a szerencsét. Ekkor Roggendorf vezetése alatt ostromolta Budavárát, anélkül hogy célt ért volna. Most már aztán a török is megmozdult. Azon ürügy alatt, hogy Budavárát fel fogja szabadítani, Magyarország meghódítására indult. Fráter György nagy küldöttséggel ment a szultán elé, melyet Szulejmán pár nap mulva követséggel és ajándékokkal viszonzott.

Ugyanekkor megüzentette, hogy szeretné látni a gyermek királyt, kit díszes kíséret között nemsokára táborába is vittek. Mialatt ez történt, a janicsárok titokban bevonultak a várba azzal az ürüggyel, hogy Buda városát óhajtják megtekinteni. Tervszerűen előkészítettek mindent. Megszállották a kapukat, a piacot, az őrhelyeket s mikor már kellő számban együtt voltak, a janicsárok parancsnoka kihirdette a lakosság előtt, hogy halálbüntetés terhe mellett mindenki köteles a fegyvert letenni. A lakosság kénytelen volt engedelmeskedni, mire a szultán János Zsigmondot visszaküldette az anyjához azzal a kijelentéssel, hogy Buda várát megszállotta, mert ez a fontos vár asszonyi vezetés alatt nem maradhat. Ezzel a határozattal megtörtént Budavára elfoglalása és megtörtént egy nagy török tartománynak a megalakítása a Duna és Tisza között fekvő területből Buda székhellyel, egy basa kormányzása alatt. János Zsigmond és Izabella királyné számára Erdélyt és a tiszántúli részeket jelölte ki a szultán, a maga részére pedig a Nagy-Alföldön végighúzódó területeket, melyek Buda bevételével ellenállás nélkül hatalmába jutottak. Ezzel a foglalással bekövetkezett aztán Magyarország három részre való szakadása. A török uralom aztán 1683-ig fennállott török hódoltság név alatt külön közigazgatási szervezettel.

Az elfoglalt várakból és megyékből alakított hatalmas területek basák és bégek igazgatása alá kerültek. A török uralom közel másfél századon át tartotta fenn magát nálunk. A nyugati félen Ferdinánd parancsolt, a középsőn a török és a keletin, vagyis Erdélyben Fráter György képviseletében János Zsigmond. Ferdinánd erőszakossága és kalandorpolitikája tehát azt eredményezte, hogy a váradi békeszerződés teljesítéséről most már szó sem lehetett. Ferdinánd kénytelen volt maga mellett a török rivalítást is eltűrni s megnyugodni abban a tudatban, hogy beláthatatlan időkig, egy, esetleg két évszázadig a török minden hódítási és egységesítési törekvésének leküzdhetetlen akadálya gyanánt fog útjában állani. Buda elfoglalása és a török hódoltság kialakítása a nemzet lelkében keserű lemondást fakasztott. Szulejmán szigorúan lépett fel, a magyar urak közül többet elfogatott s János Zsigmond egyik gyámját, Török Bálintot is fogságba hurcolta. Végre megmozdult az európai kereszténység is Buda visszafoglalasára. A szultánnak ez a hódítása a veszedelem növekedését jelentette, mely az európai keresztény államokat állandóan fenyegette. Különösen a német fejedelmek ijedtek meg a török diadalok hallatára. A speieri országgyűlés segítséget szavazott meg, a pápa is küldött segélyt, Ferdinánd pedig újabb erőfeszítéseket tett Buda visszafoglalására.

Összekerült mintegy hatvanezer főre menő hadsereg Joákhim brandenburgi választófejedelem vezetése alatt, de ez a sereg számbavehető eredményeket nem tudott elérni. A nagy sereg élelmezési, vezetési zavarokkal küzdött, nem volt fegyelmezve és különféle nemzetiségű katonái nem tudtak megférni egymással. Végeredményében az expedíció kudarccal végződött s csak még jobban felbőszítette Szulejmánt, aki 1543-ban újra nagy haddal jött Magyarországba és Valpár, Csázma, Siklós, Pécs, Esztergom, Székesfehérvár, Tata s más városokat is elfoglalt. A hadjárat olyan szerencsétlenül végződött a németekre, hogy Ferdinánd kétségbeesve írt a császárnak : “Soha ilyen gyalázat még nem érte a német birodalmat.” Az ellenállókkal a török rendkívül szigorúan bánt el. Lefejeztette őket vagy fogságba hurcoltatta s mikor Ferdinánd Szulejmán kivonulása után újra kísérletet tett az elveszett várak visszafoglalására, a török védőcsapatok irgalmatlan kegyetlenséggel támadtak seregeire s az eddigiek mellé Visegrád, Hatvan és Nógrád várakat is elfoglalták. A hadakozás kisebb-nagyobb megszakításokkal még ezután is folyt s csak 1547-ben jött létre a béke öt évre, melynek értelmében a török is, Ferdinánd is megtarthatja eddigi birtokait, de Ferdinánd ennek ellenében harmincezer arany adót köteles fizetni a töröknek.

Az erdélyi fejedelemség kialakulása. - Izabella királyné és a török porta.

Lázadások dúltak Erdélyben is, mikor János király befejezte életét. A lázadás sikerét a török porta úgy akadályozta meg, hogy a főbujtogatót, a román származású Majláth Istvánt elfogatta és a konstantinápolyi híres “héttorony” várába záratta. Az a törekvés tehát, hogy Erdély külön és önálló fejedelemséggé alakítassék, ezúttal kudarcot vallott. Csakhogy a bekövetkező események, nevezetesen Budának a török által való elfoglalása, továbbá a Joákhim választófejedelem által vezetett Buda elleni hadjárat Fráter Györgyöt és az erdélyieket egyformán meggyőzték arról, hogy Ferdinánd a váradi béke ama pontjának végrehajtására, mely az ország megvédését tűzte ki feladatául a török ellen, megfelelni egyáltalában nem képes. Ennélfogva az Erdélyhez tartozó tiszántúli magyar megyék lassanként Fráter Györgynek azt az álláspontját fogadták el, hogy török protektorátus alatt Erdélyből és a hozzátartozó részekből önálló fejedelemséget alakítanak. Az 1542-iki tordai országgyűlés, mely korszakos jelentőségű Erdély történetében, megvetette Erdély különállásának közjogi alapjait és kormányzatát olyan szilárdan, hogy az erdélyi fejedelemség egész fennállása folyamán a tordai gyűlésen megállapított határozatok lettek a belső igazgatás irányelvei. A tordai gyűlés elismerte Fráter Györgyöt kincstartónak és kormányzónak.

Elhatározta továbbá minden évben egy országgyűlésnek a tartását a magyar megyék részvételével. Izabella királyné a tordai gyűlés végeztével Gyulafehérvárra költözött és itt rendezte be udvarát. Eleinte jól beletalálta magát az új életviszonyokba, de később mindegyre panaszkodott mostoha helyzete miatt s Gyulafehérvárt úgy festette le, mint purgatoriumot, hol fiatal éveit tönkre kell tennie. Állandóan írta a leveleket hol atyjának, Zsigmond lengyel királynak, hol Ferdinándnak, hogy szabadítsák ki gyászos helyzetéből. Zsigmond király lánya érdekében a legkülönfélébb terveket kovácsolta. Házassági összeköttetések által akarta a viszonyokat rendezni s az ekkor már özvegy Ferdinándnak felajánlotta Izabella kezét. Később fiának, a húszéves Miksa főhercegnek ajánlotta leányát és Izabella különösen az utóbbi kombinációt élénk örömmel fogadta, de még jobban örvendezett, mikor később brandenburgi Alberttel való házasságát hozták szóba, mert ez a főherceg neki is nagyon tetszett és szívesen nőül ment volna hozzá, ha a politikai tekintetek utóbb a terv megvalósítását meg nem akadályozzák. Ezek a házassági kombinációk és Izabella folytonos panaszai különféle bonyodalmakra adtak alkalmat. A Habsburgok ellenségei nagy zajt csináltak a dologból és bevádolták Ferdinándot a porta előtt, hogy házasság által akarja Erdélyt megszerezni. Fráter György viszont, hogy az Izabella zaklatásaitól megszabaduljon, tárgyalásokat folytatott Ferdinánddal Erdély átadásának feltételeire nézve. A szultán hitelt adott a vádaknak s Fráter Györgyöt elmozdította állásából. Helyébe a helytartói tisztségre Petrovics Pétert nevezte ki.

Ez a mellőzés természetesen újabb bonyodalmakra vezetett. Fráter György nem nyugodott bele, hogy a kormányzói hatalom élére a nálánál hasonlíthatatlanul tehetségtelenebb Petrovics kerüljön s Petrovics alattomos eljárására háborúval felelt. Petrovics pártján voltak a törökök és a román vajda, Fráter György azonban mégis leverte a lázadást és elfoglalta előbbi pozicióját. Tudta, hogy a törököt ajándékokkal és aranyakkal mindig ki lehet engesztelni, most is így tett. A viszálykodások azonban még ekkor sem szűntek meg az erdélyi udvarban. Izabella, habár elismerte György barát kiváló tehetségeit, erélyes és hajthatatlan jelleme miatt nem tudott megbarátkozni vele. Petrovics Péterrel egyesülve újabb vádakat koholt ellene, majd arra akarta kényszeríteni, hogy a váradi békekötés ellenére János Zsigmondot a nála levő szent koronával koronáztassa meg. Fráter György tehát akarva, nem akarva, kénytelen volt Ferdinánddal az egyezkedés módozatait keresni, mert attól tartott, hogy a török elhidegülése esetén a fejedelemség teljesen segítség nélkül marad, ha legalább Ferdinánd támogatását nem biztosítja. A hazafias motívum mellett voltak kétségtelenül személyes rugói is Ferdinánddal való egyezkedésének. Az egyezség alapján eddigi tisztségei mellé a vajdai méltóságot, az esztergomi érsekséget és a bíbornoki kitüntetést akarta, melyeket Ferdinánd és V. Károly császár támogatásával remélt elérni.

Nem is csalódott számításaiban, mert a Ferdinánddal létrejött egyezség alapján ő és Báthory András, mint vajdák a fejedelemség kormányzásával bizattak meg. Fráter György ezenkívül az esztergomi érsekséget és a bíbornokságot is elnyerte. Izabella királyné most, hogy megvolt végre az alkalom a Ferdinánddal való békére, szeszélyeskedni kezdett és vonakodott aláírni a szerződést. Csak hosszas rábeszélés és erőszakolás után lehetett rávenni, hogy ő is hitelesítse a szerződésben foglalt megállapodásokat, melyeknek értelmében hitbére fejében százezer forint fizetésére kötelezte magát Ferdinánd, János Zsigmondot pedig atyai öröksége ellenében Oppeln és Ratibor hercegségek adományozásával és legifjabb lánya, Johanna főhercegnő eljegyzésével kárpótolta. Ezek után Izabella királyné Felvincen átadta Ferdinánd megbízottjának, Castaldo tábornoknak a királyi koronát és a koronázási jelvényeket, melyeket aztán Bécsbe küldtek. A Kolozsvárott összejött országgyűlés az egyezséget szintén helyeselte s hódolatát nyilvánította Ferdinándnak. Ez alkalommal történt János Zsigmond és Johanna főhercegnő eljegyzésének hivatalos megünneplése is. Izabella az eljegyzés megünneplése után nem maradt sokáig az országban. Most, hogy beteljesedett végre az a vágya, hogy purgatoriumát elhagyhatja, a távozás a legnagyobb fájdalommal nehezedett lelkére.

Most látta be igazán, hogy Erdély nem is annyira purgatorium, mint inkább paradicsom volt számára, habár a politikai viszonyok nem egyszer megkeserítették napjait. Ámde, hogy a viszonyok úgy alakultak, hogy neki távoznia kellet,egyszerre ellepték lelkét az Erdélyben és Magyarországon eltöltött napjainak fájó és kedves emlékei. Kolozsvárról indult el Kassa felé. Fráter György díszes kísérettel egészen Zilahig vele ment. A búcsu igen érzékeny és megható jelenetek között történt. Izabella szemeiből megeredtek a könnyek és nem bírta zokogását visszafojtani. De nemcsak őt, hanem az önfegyelmezéshez szokott Fráter Györgyöt is hatalmába ejtette a jelenet szomorú volta. Zokogva búcsúzott el Izabellától és a kis János Zsigmondot hevesen magához szorítva, többször megcsókolta. Ő úgy gondolta, hogy János király emlékének és családja jólétének azzal teszi a legnagyobb szolgálatot, hogy fia számára Habsburg hercegnőt szerez és Erdélyt ezen összeköttetések révén számára majdan biztosítja. Izabella királyné úgy látszik nem volt ezen a nézeten és távozása egész tartama alatt annak a sejtelme hangolta lelkét szomorúra, hogy a veszteség előidézéséhez maga is hozzájárult. A nemzet abban a reményben, hogy az egyezség folytán a béke valahára beköszönt, örömmel és hálával vette tudomásul Erdély átadását, a pozsonyi országgyűlés pedig külön hálafeliratban is tolmácsolta elismerését Ferdinánd előtt a rend és béke helyreállításáért.

Csodálatos dolog, hogy az emberek mennyire nem okultak Ferdinánd politikájából. De legcsodálatosabb, hogy Fráter György, aki nagyon jól ismerte Ferdinándnak nemcsak pénzügyi viszonyait, hanem jellemét is, hitelt adott az új egyezségben kikötött ígéreteknek. Hiszen nem első eset volt már, hogy Ferdinánd akár eskü mellett is nagy ígéreteket tett, melyeket aztán sohasem tartott meg. Sem Erdély megvédéséről nem gondoskodott, sem a János Zsigmond és Izabellára vonatkozó ígéreteket nem teljesítette. Sőt még tovább ment. Mikor szóba hozták előtte lányának János Zsigmonddal való eljegyzését, kijelentette, hogy a tervből semmi sem lesz, mert ő nem akarja. Fráter Györggyel szemben is csalárdsággal járt el. Őt nevezte ugyan ki Erdély vajdájává, de ugyanakkor Castaldót, Erdély katonai parancsnokát azzal is megbízta, hogy alkalmas pillanatban tegye el láb alól. Pedig Fráter György az új egyezség folytán azon a ponton volt, hogy élete célját befejezve lássa. Mikor a szerződést Ferdinánddal megkötötte, már azzal az eszmével foglalkozott, hogy a közpályától visszavonul és nyugalomban fogja tölteni hátralevő napjait. Nagy súlyt helyezett azonban arra, hogy Ferdinánd a szerződésben elvállalt kötelezettségeket lelkiismeretesen és pontosan teljesítse.

Külön levélben is felhívta figyelmét a János Zsigmondra vonatkozó pontokra s abban a reményben, hogy ezek teljesítve lesznek és Ferdinánd az országot a török ellen meg fogja oltalmazni, a pápához is olyan tartalmú levelet küldött, melyben hivatása beteléséről beszél és a közeli nyugalomba vonulást helyezi kilátásba. Talán így is történt volna, ha Ferdinánd, miként már említettük, nem jár el ezúttal is szokásos módján s ha komolyan veszi a szerződés kikötéseit. A viszonyok ilyenformán nem hogy javultak volna, hanem sokkal bonyolódottabbakká váltak. Fráter György hiába ábrándozott a nyugalomról, maradnia kellett, mert a válságosra forduló állapotok között egyedül ő lehetett az, aki a veszedelmet Erdélyről el tudta volna hárítani. Mikor Ferdinánd megbízásából Castaldo mintegy hat-hétezer főnyi sereggel Erdélybe vonult, Fráter György kijelentette, hogy ezzel a jelentéktelen sereggel semmit sem lehet kezdeni. Hiszen ha a török Erdély ellen indul, azt a kis hadsereget úgy elsöpri, akár a szél a falevelet. Az ő politikája tehát az volt és ezt nemcsak Castaldóval, hanem Ferdinánddal is közölte, hogy az Izabella távozása folytán jelentkező változást nem kell a törökkel tudatni, nehogy Erdélyt megtámadja. Követei által olyan felvilágosításokat küldött aztán a szultánhoz, hogy az Izabella elutazása egyáltalán nem érinti a fennálló rendszert. Minden úgy van, mint régiben, Izabella elutazása magánjellegű elhatározás eredménye. Ez a politika kétségtelenül kétszínű és úgynevezett diplomata furfanggal kigondolt félrevezetés volt, ámde a politika mindig kétszínű.

Castaldo és környezete azonban nem tudták felfogni, sem méltányolni Fráter György politikáját, ők csak azt látták benne, hogy gondolkodása tele van alakoskodással, kibúvókkal és hátsó ajtókkal s az az érzés uralkodott lelkükben, amit különben már Bécsből hoztak magukkal ezer és ezer rágalom alakjában, hogy a barát megbízhatatlan és titokban a törökkel cimborál. A következmények nemsokára igazolták a Fráter György politikáját. Mihelyt ugyanis nyilvánvaló lett, hogy Ferdinánd Erdélyt hatalmába vette, a szultán szörnyű haragra lobbanva megüzente a háborút. Még ekkor sem volt azonban minden elveszve. Fráter György zsenialitása megtalálta ezután is a módokat és eszközöket a török félrevezetésére s kiváló tehetsége a csapatok előállításában is nélkülözhetetlennek bizonyult, de még a háború folyamán is folytatta azt a politikát, melyet már eleve legfontosabbnak jelzett a törökök kiengesztelésére. A korlátolt és rosszakaratú Castaldo és társa, a pármai Pallavicini azonban ismét gyanuba vették, hogy titokban a törökökkel paktál s mivel azt a csábító értesülést szerezték róla, hogy tetemes kincsei vannak, elhatározták kivégzését. A tél beálltával a háború szünetelt s Fráter György alvinci kastélyába vonult vissza. Ekkor már minden előkészületet megtettek megölésére. Ürügyül azt az alkalmat választották, hogy Fráter a szultán kegyének biztosítása végett Uloman török béget szabadon eresztette.

Meggyilkolása ravaszul volt kigondolva. Titkára, Ferrari, éppen mikor Fráter György reggeli imáját végezte, egy hosszú levelet adott át neki olvasás végett. Fráter György egészen belemerült a levél olvasásába s ezt a pillanatot használta fel Ferrari a merénylet végrehajtására. Tőrt ragadott, ki kabátja alól és a barát nyakába döfte. A hetvenéves Fráter György végső erejének megfeszítésével megragadta támadóját és földre teperte. Ebben a pillanatban Pallavicini fegyvereseivel berohant és összevagdaltatta a vérében fetrengő barátot. Vele esett el Vas Ferenc nevű apródja is. Fráter Gvörgy holttestét napokon át otthagyták szobájában azon a módon, ahogyan gyilkosainak fegyvere érte. Mikor a gyulafehérvári kanonokok értesültek megöléséről, rögtön ravatalra tették holttestét és a fehérvári székesegyház sírboltjába temették. Sírkövén ezek a szavak állottak : Omnibus moriendum est. (Mindenkinek meg kell halnia.) Fráter György meggyilkolása európaszerte nagy megdöbbenést keltett. A pápa szigorú vizsgálatot rendelt el a merénylet kinyomozására és a bíboros testület tagjai egyhangúlag követelték a gyilkosok szigorú megbüntetését. A vizsgálat megindult ugyan, de eredményre nem vezetett, miután Ferdinánd elvállalta a felelősséget a merényletért. Igy végződött Erdély és Magyarország legnagyobb államférfiának élete.

Halála után a törökök betörését és a háború megindulását többé semmi sem akadályozhatta meg. És amikor mindenfelől tornyosultak a vészes fellegek Ferdinánd birodalmára, úgy ő, mint tanácsosai belátták, hogy György barát politikája volt a helyes. A körülmények igazolják ezt a politikát. Mikor az uralkodónak nem volt sem pénzbeli, sem katonai ereje, hogy szembeszálljon a törökkel, akkor az alkalmazkodást és az ellentétek tapintatos elkerülését parancsolta a józan ész. Ezt tette éveken át Fráter György s ennek volt köszönhető, hogy az ország a végpusztulástól megmenekült. Utódai azonban kontárok voltak s amit ő egy hosszú élet tapasztalata és államférfiúi zseniálitásának kiválósága folytán sikerrel végrehajtott, egy pillanat alatt semmivé tették. A török szultán most már félrevetett minden tekintetet s 1552-ben több irányból betörve oly pusztítást vitt végbe az országban, minőre alig volt példa az előző évek történetében. A kárát és veszedelmét ennek az ostobául felidézett katasztrófának a magyarság adta meg legkeservesebben. Még ha a méltó büntetés Ferdinándot vagy Ausztriát érte volna, mint akik a török betörés okozói voltak, rendjén lett volna, de Ferdinánd sietett menteni a maga személyét, ellenben otthagyta prédául az országot, melynek fegyveres megvédése legfőbb feladatai közé tartozott volna.

A török hódítás terjeszkedése.

Az 1552. év elején már megkezdődött a háború. Az ország több részén folyt az ütközet. A török hozzáfogott Temesvár ostromához is. Temesvárt Losonczy Istán kapitány védte kétezer főnyi őrséggel. Midőn értesült, hogy a török az ő őrizetére rendelt várat is ostromolni akarja, gyorsan segélyért folyamodott Castaldóhoz és Báthory Endréhez, Erdély vajdájához. De nem kapott semmi segítséget. Losonczy többé nem is fordult Castaldóhoz, hanem ehelyett feleségének, Pekry Annának írt levelet, melyben felkérte, hogy tegye zálogba összes értékeit s azok fejében küldjön lőport Temesvárra. Ugyanekkor Losonczy megeskette az őrséget, hogy mindvégig kitart mellette s aztán megtette az előkészületeket a vár védelmére. De hasztalan várta Losonczy a feleségétől kért segítséget is, mert ez nem érkezett meg Temesvárra. Nem azért, mintha Pekry Anna nem teljesítette volna férje kívánságát, hanem a lőport és segélyt vívő csapatokat a török meglepte s szétverte. Temesvár ezalatt nehéz ütközeteket állott ki napról-napra. Az ostromlók több helyen rést ütöttek a falakon, de Losonczy tízszer egymásután verte őket vissza. Az őrségnek spanyol és cseh legénysége a mind erősebbé váló ostrom hatása alatt gyöngülni kezdett és kijelentették Losonczy előtt, hogy nem védik tovább a várat. A lázadás ellen Losonczy semmit sem tudott tenni, kénytelen volt tehát feltételeiket elfogadni és a várat szabad elvonulás biztosítása mellett feladni. Az őrség elvonulása egy darabig a szokásos formalitások között ment végbe.

Losonczyt két török basa tisztelegve kísérte végig a táboron. De abban a pillanatban, mikor azt elhagyták, a janicsárok az elvonuló ifjak közül az erősebbeket elfogták, sőt még Losonczy apródját is elrabolták. Erre már Losonczyt is elhagyta nyugalma s felháborodva a török eljárásán, a mellette levő tisztekhez így szólt : “Ez a török hűség ? Ha már halnunk kell, haljunk meg legalább becsülettel!” Azzal kirántotta szablyáját és a közelben levő török tisztek közé csapott s egyet nyomban le is vágott. Példáját követték tisztjei is, úgyhogy nemsokára teljes lett az öldöklés s a kis csapat szinte kivétel nélkül ottmaradt a csatatéren. Losonczyt, aki maga is több sebtől vérzett, elfogták és a vezér elé vitték. Mikor a vezér elé került, felháborodott szavakkal illette a törökök eljárását. Beszédének azonban nem volt semmi hatása. A vezér nem várta be, míg Losonczy sebeibe belehal, hanem a haldoklót vérpadra vitette és lefejeztette. Temesvár után Lippára került a sor, melyet még Fráter György foglalt el a töröktől. Castaldo itt Aldana nevű kapitányát hagyta hátra a vár védelmére, de a gyáva kapitány az ellenállás megkísérlése nélkül megszökött. Nemsokára Solymos, Csanád várak, majd Lugos és Karánsebes is meghódolt s ezzel a temesi bánság egészen a török hatalmába került. A délvidéken a hadjárat sorsa így eldőlt. Most az északi részeken folyt tovább a háború.

Veszprém elfoglalása után Ali budai basa átkelt a Dunán és a hont-nógrádmegyei várak ellen vezetett ostromot. Ezek között volt az esztergomi érsekség történelmi hírességre emelkedett vára, Drégely, melyet a halhatatlanná vált Szondy György kapitány védett csekély számú őrséggel. A magyar katonai vitézségnek lélekemelő és magasztos példái tündököltek e vár védelménél is, úgyhogy a török is kénytelen volt elismerni a magyar vezérek legendába illő bátorságát. Drégely vára alá érkezése után Ali basa nyomban megindította az ostromot. Csakhamar halomra lövette a vár tornyait és a várfalakon több helyen rést nyitott. Ekkor Márton oroszfalvi papot küldte Szondyhoz, hogy adja fel a várat, mert ebben az esetben kegyelmet biztosít számára. Szondy György tudni sem akart a vár feladásáról. Hanem ehelyett két énekes apródját és két fogoly török ifjút díszesen felöltöztetett és pénzzel ellátva Ali táborába küldötte őket azzal a kérelemmel, hogy két apródját neveltesse fel vitéz férfiakká, holttestét pedig katonához illően temettesse el, mert ő haláláig fogja védeni a várat. Ennek megtörténte után minden vagyonát a vár udvarára hordatta és felgyújtatta, lovait leszúrta, majd esküre emelt kezekkel fogadta meg bajtársaival együtt, hogy utolsó csepp vérig fogják védeni a várat. Az ostrom újult erővel kezdődött meg s egy ágyúgolyó Szondy egyik lábát csakhamar elszakította.

De ő még így is tovább folytatta a küzdelmet, míg újabb golyótól találva, halva maradt a harctéren. Szondy példája azonban nem talált sok követőre s a közelben levő Ság, Gyarmat, Szécsény, Hollókő, Buják várak egymásután megadták magukat. Ferdinánd tehetetlenül nézte a török sereg diadalát. Keservesen bűnhödött, amiért vakmerően felidézte a háborút. Csak a nyár közepén tudott tíz-tizenkétezernyi hadat a török ellen kiállítani, de ebben sem volt szerencséje. A sereg vezérletét Teufel Erazmuszra bízta. Teufel Fülek felmentését akarta elintézni, de a török csúfosan elverte. Olyan nagy volt a vereség, hogy az egész sereg elveszett. Maga Teufel is fogságba került s miután kilétét felfedni nem akarta, büntetésül zsákba varrva, vízbe dobták. Magyarországnak immár a középső része a török hatalmába jutott. Csak két fontos vár, Szolnok és Eger volt még Ferdinánd birtokában. Ali basa tehát ezek elfoglalására fordította most minden erejét. Szolnok nyolc napig tartotta magát, de a nyolcadik napon az őrség megszökött és védtelenül hagyta a várat. Mihelyt Ali észrevette a vár védtelenségét, nyomban betört és ezt is hatalmába vette. Még Eger vára volt hátra, melyet könnyűszerrel gondolt Ali bevenni. Csakhogy itt keserves csalódás érte. Százezret meghaladó sereggel indult Ali Eger ellen s már előre hirdette, hogy ezt a gyönge “akolt” rohammal fogja bevenni.

Talán sikerült volna, ha nem olyan védője van a várnak, mint Dobó István, aki Mecskey István várnaggyal egyetemben mindent megtett, hogy a vár a törökök kezébe ne kerüljön. Dobó István az ostrom előtt tisztjeivel gyűlést tartott, melyen elhatározták, hogy a várat végsőig fogják védelmezni és élve semmi szín alatt nem adják a török kezébe. Elhatározták még, hogy a vezér minden szándékáról köteles tisztjeit értesíteni, az árulókat pedig, amennyiben találtatnának, kegyelem nélkül kivégzik. Meg is tartották utolsó pontig a határozatot. Ezután következett az őrség felesketése. Ali basa azt remélte, hogy könnyű feladata lesz Eger alatt s nyomban megérkezése után levelet küldött egyik emberével Dobó Istvánhoz, kitől szabad elvonulás biztosítása mellett a vár feladását kérte. Feleletül Dobó a levél hozóját vasra verte, a levelet pedig Ferdinándhoz küldötte. Hogy ezután még az ilyen csábítások lehetőségét is elkerüljék, elhatározták, hogy az újabban hozandó leveleket olvasatlanul fogják tűzbe vetni. Az ostrom tizenharmadik napján a várfalak nagyon megrongálódtak, ami reményt adott a töröknek arra, hogy a várat szép szerével megkapja. Követet küldtek Dobóhoz, aki azonban a megállapodás szerint járt el. A levelet olvasatlanul ketté tépte és meggyújtotta. “Füstivel - mondja Tinódi - az embert (a követet) igen füstölék, vasba verék s árokba veszejték.” A követ küldetése eredménnyel nem járván, a törökök vad elszántsággal újra hozzáláttak a vár ostromához.

A várbeliek azonban keményen ellenállottak úgy a támadásoknak, mint a csábító ígéreteknek, amelyeket a törökök embereikkel mégis csak becsempésztek a várba. A főostrom alkalmával pedig az egri nők is ott harcoltak férjeik oldalán. Végül is beszüntették a törökök a hiábavaló ostromot s elvonultak Eger alól. Súlyos veszteségekkel voltak kénytelenek a törökök Eger ostromát megfizetni. A várbeliek közül mindössze háromszázan estek el, a törökök vesztesége azonban meghaladta a nyolcezret. Hogy minő nagy készülettel folyt török részről a küzdelem, érdekesen mutatja az a tény, hogy csak a nagyobb ágyúgolyók közül tízenkétezret szedtek össze a várbeliek az ostrom megszünésekor. Ferdinánd azzal jutalmazta meg Dobó hősiességét, hogy zászlós úrrá és erdélyi vajdává nevezte ki. Ha voltak is ennek a hadjáratnak magasztos példái, a siker azért mégis a töröké volt, mert Eger kivételével szinte mindenütt győzött. Ferdinánd maga is belátta, hogy Magyarország védelméről nem képes gondoskodni, ennélfogva követeit azzal a megbízással küldötte Szulejmánhoz, hogy iparkodjanak békét szerezni. A szultán, ki éppen ekkor Perzsiában is nagy hadjáratot folytatott, teljesíthetőnek találta a kérelmet, de kikötötte, hogy Erdély térjen vissza Izabella, illetőleg János Zsigmond uralma alá. Azóta ugyanis, mióta Fráter György meghalt és Erdély kormányzását Castaldo vezette, az elégedetlenség sohasem szűnt meg az erdélyi rendek között.

A székelyek fegyvert fogtak Fráter György megbosszúlására. Ferdinánd hívei állandóan torzsalkodtak s mindezek mellé a Castaldo pénzsóvárgása és gőgje olyan gyűlöltté tették az általa vezetett kormányzatot, hogy komoly lázadásoktól lehetett tartani. Az elégületlenség első eredménye az lett, hogy Báthory vajda lemondott és Castaldo is távozott. Helyükbe Dobó István és Kendy Ferenc léptek, de sokáig ők sem bírták a nyugalmat biztosítani. A török el volt szánva rá, hogy Izabellát visszaülteti a fejedelmi székbe s az erdélyiek között szintén tekintélyes párt keletkezett, mely az idegen uralkodó helyett visszakívánta a nemzeti fejedelmet. Petrovics Péter biztatására végül feltámadt Erdély a vajdák ellen és 1556-ban Izabellát és János Zsigmondot visszahívta. Báthory István nagy küldöttség élén Munkácson fogadta a visszatérő királynét, aki egyenesen Kolozsvárra jött, hogy az itt egybegyűlt országgyűlés hódolatát fogadja. Díszes menetben vonult be Kolozsvárra. A menet élén a szultán vérvörös lobogóját vitték, középen egy arany szívvel, mely jelképesen értelmezte azt a jóindulatot, mellyel a szultán szíve Izabella iránt viseltetik. Izabella visszatérése után a rend még nem állott helyre teljesen Erdélyben. Kendy Ferenc és a két Bebek próbáltak mozgalmakat előidézni, de rajta vesztettek, mert Izabella elfogatta s minden ítélet nélkül kivégeztette őket. Izabella uralkodása három évig, egészen haláláig tartott. Közben Ferdinánd egyre próbált a fejedelemség elnyerése végett egyezkedni.

A tárgyalások azonban nem vezettek eredményre és Izabella halála után a rendek egyhangúlag János Zsigmondot ismerték el fejedelemnek. A harcok ezalatt nem szüneteltek sem Erdélyben, sem Magyarországon. Erdélyben Izabella, majd János Zsigmond és Ferdinánd párthívei között, Magyarországon pedig a török és Ferdinánd seregei között folytak változó szerencsével az ütközetek. A béke, melyet Ferdinánd a szultántól immár évek óta kérelmezett, 1562-ben végre létrejött azzal a kötelezettséggel, hogy Ferdinánd évi harmincezer aranyat fog a portának fizetni. Ferdinándnak e megalázó feltétel mellett is örülnie kellett a béke megkötésén, mert mióta V. Károly az uralkodásról lemondott és kolostorba vonult, a német-római császárság reá szállt, Magyarországgal már nem sokat törődött. Magyarországot mindenben mellőzte, a nemzet érdekeivel nem törődött s az egész magyar kérdést nem tekintette egyébnek olyan birtokügynél, ahol az a fő, hogy a birtok tulajdonában maradjon. A törökkel kötött béke után már csak arra gondolt, hogy birodalmát fiai között még életében megossza. Miksa főherceget ennélfogva az öröklés jogán meg akarta koronáztatni s csak mikor a rendek tiltakozását tapasztalta, hirdetett országgyűlést a királyválasztás megejtésére. Az országgyűlésen megválasztották utódául, majd meg is koronázták Miksa főherceget, de mikor a rendek a nádori méltóság betöltését sürgették, ő ezt vonakodott teljesíteni s az 1563-iki országgyűlés úgy is oszlott szét, hogy nádort nem tudtak választani.

Ez utolsó nagyobb jelentőségű ténykedése után már nem sokáig élt Ferdinánd, 1564-ben elhunyt. A főurak és kiváltságos osztályok pártoskodásának, rút önzésének és kapzsiságának lehet betudni, hogy Ferdinánd a mohácsi vész után Magyarország királya lett. Az alkotmány sáncai között élő osztályok vezetőiben nem volt meg a mély hazafiúi belátás, hogy kellőképpen mérlegeljék a körülményeket, melyek egy idegen uralkodó-család behozatalával a nemzet jövőjére kihatással lesznek. Pillanatnyi érdekeik szerint döntötték el a kérdést s ez az önző politika okozta aztán, hogy az ország villongásoknak és tusakodásoknak vált színterévé s végül a török és az osztrák prédájává lett. Másfél század múlva óriási erőfeszítés között és idegen segítség igénybevételével a török átoktól megszabadult végre a nemzet de az osztrák átok, az rajta maradt továbbra is.