Magyarország a mohácsi csata után.

Szapolyai János és I. Ferdinánd. - Pártoskodások az országban.

A mohácsi csata után katasztrófa előtt állott az ország. A nemzet, melynek színe-java ottveszett a mohácsi csatában, immár nem volt alkalmas arra, hogy a török előnyomulását feltartóztassa. Kiváló vezér kellett volna elsősorban, aki sokoldalú tehetséggel rendelkezik és fáradhatatlan eréllyel, hogy a nagy szerencsétlenség által okozott válságokat legalább némileg elhárítsa. Ilyen vezére a magyarságnak azonban nem volt. És ennek lehet tulajdonítani, hogy a mohácsi ütközetnek sokkal mélyebbre ható és nagyobb következményei lettek, mint az ország fennállása óta bármely más csapásnak. Hiszen nem ez volt az első eset, hogy a magyar nemzetet súlyos megpróbáltatás érte. A tatárjárás jóval végzetesebb eredményeket hagyott maga után.

Másfél évig tartott a vad hordáknak hazánkban való garázdálkodása s ez a másfél esztendő úgyszólván temetővé tette az országot. Leégett falvak, rombadőlt városok jelezték az iszonyú mongol pusztítás nyomait s ebben az általános pusztulásban az újjászületés reménye azért még sem tűnt el a szívekből. A mongol invázió elvonulása után előbújnak rejtekeikből az emberek, a király személyesen intézi az újjáalakítás nagy munkáját s pár évtized alig telik bele és a pusztulás emlékei helyén virágzó élet fakad mindenütt. Az emberi munka, szorgalom és kitartás egymás után felépíti a porig leégetett falvakat és városokat s újabb pár évtized alatt már csak a hagyományokban élt a rémes szerencsétlenség. Magában véve a mohácsi veréség sem lett volna elviselhetetlen csapás a nemzetre, ha a vezető férfiakat és a nemesi osztályokat kölcsönös egyetértés tartja együtt a haza szeretetében. A nemesi hadsereg és a király odaveszett ugyan a csatában, de a török sem az alkotmány épségét, sem a nemzetiség megmaradását nem veszélyeztette. Egy hónapi pusztítás után kivonult, miután tetemes pusztítást vitt végbe az ország javaiban. Az lett volna most a feladat, hogy a nemzet mindenekelőtt a királyi szék betöltéséről gondoskodjék. A mohácsi ütközetben tudvalevőleg nemcsak a hadsereg, hanem az ifjú Lajos király is odaveszett. Mikor a törökök irtóztató ágyútüzére a hadsorok felbomlottak és a sereg megmaradt része menekülni próbált, Lajos királyt hívei rávették, hogy hagyja el a harcteret. A szerencsétlen király már úgysem fordíthatta vissza a hadi szerencsét, ez volt az ő számára is az egyetlen észszerű cselekedett, amit tehetett.

Menekülés közben utólérte aztán őt is a végzete. Amint a Csele-patakot lovával át akarta ugratni, az iszapos és süppedékes talajban lova elbukott és őt is maga alá temette. Napok mulva találták ott hívei holtan a Csele-patakban. A történelmi köztudat eddig legalább azt tartotta, hogy Lajos király menekülés közben lovával a Csele-patakba zuhant és ott fulladt meg. Ezzel szemben egy másik verzió azonban azt beszéli, hogy Lajos halálát gyilkos merénylet okozta. Nevezetesen a mohácsi csata után Szapolyai György és Tomori Pál érsek a Csele patakon át Székcsőre vitték Lajost, hogy a török elfogatásától megmentsék. A székcsői plébános házában szállottak meg s velük volt Czetritz királyi kamarás többedmagával és Szapolyai Györgynek egy kapitánya. Megérkezés után nyomban vacsorához láttak, de alighogy asztalhoz ültek, Tomori sürgette a királyt: “Egyék felséged gyorsan, mert nyomunkban a török !” Majd Szapolyai Györgyöt sürgette, mire ez megnyugtatta az érseket : “Én készen vagyok - mondotta - menjen csak tisztelendő uraságod a szállására, addig én a király mellett maradok.” Igy is történt. Tomori rövid időre eltávozott s ezalatt Szapolyai egyedül maradt a királlyal, akit a nagy vereség fölötti elkeseredésében dühös és káromló szavakkal illetett. “Te bestye, táncos király, te parázna, igazságtalan.

Te vesztetted el Magyarországot.” Szapolyai azonban nem várta be a király további védekezését, hanem hirtelen kirántotta háromélű cseh kardját és háromszor egymás után Lajos oldalába döfte. A jelenlevő Czetritz kamarás és a többiek erre Tomori lakására rohantak és a legnagyobb felindulásban kiáltották : “Gyere hamar, nagyságos uram ! Hamar, mert Szapolyai György megölte a királyt.” Tomori nyomban a helyszínen termett s mikor meggyőződött a hír valóságáról, Szapolyait vette számadás alá. Ott a szobában leszúrta. De ugyanez lett a sorsa Tomorinak is, kit viszont Szapolyai egyik kapitánya ölt meg. Hárman feküdtek ott halva - mondja a krónikás - történt mindez késő éjszaka. Szapolyait és Tomorit a székcsői templomban temették el, a királyt pedig lepedőbe csavarták. Mezitláb, hajadon fővel volt, rajta az aranyos ing, melyet a királyné készített, nyakán az aranylánc kis kereszttel és ujján a jegygyűrű. Reá adták véres ruháit is s éjfélkor kivitték a Csele falucska mellett levő mocsár partjára. Itt egy kis sírt ástak neki lámpavilágnál és otthagyták. Ezen helyen feküdt a szegény király egészen Márton-napig. Thatai Miklós plébános - mondja tovább a krónika - a holttest feltalálásakor, jelen volt és látta a király jobboldalán a három szúrást. Eddig tart a történet, mely a mohácsi tragédia utolsó mozzanatának lefolyását őrizte meg. Lajos király halála következményeinél fogva szinte egyjelentőségű a mohácsi csata bukásával.

A katasztrófa után nyomban meginduló pártoskodások és egyenetlenségek mind abból származtak, hogy új királyt kellett választania az országnak. Ki legyen azonban az új király ? Ez a legfőbb kérdés, mely körül az egész csatározás történik. És pedig nem ok nélkül. Az a nagy szerencsétlenség, mely a nemzetet Mohácsnál sújtotta, csak úgy lett volna reparálható, ha erélyes, erős és nagytekintélyű király vezeti az ország kormányát. Többen úgy vélekednek, hogy Lajos király feleségét, Mária királynét illeti meg az uralkodói korona, különösen, ha egy szerencsés házasság által méltó férjet tudna magának találni. Ámde ez a férj csak magyar főúr lehet, mert a rákosi országgyűlés határozatai kimondották, hogy idegeneket a magyar korona viselése meg nem illeti. Ilyen főúr, kinek amellett hatalmas vagyona és nagy pártja van az országban, Szapolyai János erdélyi vajda, kinek Mária királynéval való házasságába a rendek nagy része beleegyezett volna. Szapolyai János nem idegenkedett a házasság eszméjétől s Horváth Gáspár főétekfogó mestert egyenesen azzal a megbízatással küldötte Mária udvarába, hogy puhatolózzék a királyné hajlamai felől. Horváth Gáspár el is járt híven küldetésében. “Csaknem az egész országban beszélik - kezdte Horváth a királyné előtt - hogyha felséged a vajda úrnak el nem jegyeztetik, az ország így meg nem maradhat, a veszedelmet el nem kerülheti. Miért is kegyelmes asszonyom. . .

amiket mondtam, tartozó hűségem szerint mondám, mint aki felségednek ez országban maradhatását óhajtja.” Mária királynét nem érintette közömbösen Szapolyai diplomatájának ezen előterjesztése. Hízelgett neki, hogy az ország első ura, Szapolyai János a vele való szívbeli és politikai szövetkezés által akarja uralmát megalapítani, de igent azért még sem mondhatott. Más érdekek nevezetesen atyja és testvére, hódító törekvései arra kényszerítették, hogy a tetszetős ajánlatra ne hallgasson és az egész házassági kombinációt még csirájában elfojtsa. Szapolyai megbizottja előtt őszintén rámutatott ez akadályok leküzdhetetlen voltára. “Ha én - mondotta Horváthnak - mitől Isten őrizzen, ezt találnám tenni (t. i. Szapolyaihoz nőül menni), engem bátyáim, a császár és Ferdinánd azonnal ellenségökül s nem testvérökül tekintenének. Ferdinánd bátyám minap megesküdött, hogy élni-halni kész ezen ország birtokáért. . . Én pedig testvérem árulója nem akarok lenni soha.” S nemcsak Szapolyaihoz nem ment nőül, hanem V. Jakab skót királyt is kikosarazta, mert szilárd elhatározása volt az özvegyi fátyolt menyasszonyi pártával fel nem cserélni. Pedig egy ideig úgy látszott, mintha Mária ingadozna terveiben. A hozzá közelállók és a nemesi rendek legalább úgy hitték. Beszéltek is akkoriban sokat a Mária kalandos hajlamairól.

Magának Ferdinándnak is fülébe jutott Mária egyik-másik szerelmi viszonyának híre s a pletykák, melyek személye körül forogtak, hol egy feltűnő szép cseh ifjúval, hol egy püspökkel és főúrral hozták összeköttetésbe nevét, de mindezek ellenére nem másította meg szándékát. Szent István koronájáért két trónkövetelő vetélkedik. Az egyik Szapolyai János erdélyi vajda, a másik Ferdinánd osztrák főherceg. Két párt keletkezik a két trónkövetelő körül s e pártok embereinek engesztelhetetlen harcában megtörik a nemzet ereje, megszűnik egyetértő politikája és felkerekedik helyébe az áldatlan visszavonás, mely nagyobb szerencsétlenségbe sodorja az országot a mohácsi vereségnél. A trónkövetelők közül Szapolyai Jánosnak volt legtöbb reménysége a koronára, mert mögéje tömörült a nemesi rendek legnagyobb része. Szapolyai Jánost úgy nevelték, mint aki uralkodásra jogosult. Húsz éven át aztán abban a tudatban teltek napjai, hogy az ő csillagának is fel kell egyszer ragyognia. A leggazdagabb főurak közé tartozott, kinek roppant kiterjedésű birtokai, nagyszámú vára s meglehetősen erős hadserege volt. A mohácsi ütközetből menekült főurak szinte mind az ő táborába vonultak és oly nagy volt híveinek száma, hogy megválasztása kétségtelennek mutatkozott. Az ő pártján voltak a legnevezetesebb főuri családok, továbbá Várdai Pál egri érsek és Verbőczi István a nádor és híres jogtudós. Szapolyai János harminchat éves volt akkor, amikor az országos közállapotok őt, mint a királyi trón várományosát előtérbe állították.

Nyugodt vérmérsékletű, csöndes, inkább szemlélődésre hajló lélek, aki békés viszonyok között való uralkodásra volt teremtve. Jelleméből és kedélyéből a durva indulatok vagy lázadó hajlamok egyaránt hiányzottak. Más korszakokban, mikor a nemzet életét nem dúlják belső párttusák és visszavonások, bizonyára mintaszerű uralkodó lett volna, így azonban, beállítva a forrongások és végletekig menő pártharcok közepébe, erélytelen politikájával legfeljebb a zavarok nagyobbodását segítette elő. Szapolyaival szemben a korona elnyeréséért korán megkezdi a pártszervezést Ferdinánd főherceg, a Habsburgok legifjabb férfisarja. Eleinte alig néhány híve volt s ezek is szinte kivétel nélkül a Szapolyai ellenségeiből kerültek ki. Huszonnegyedik életévébe lépett Ferdinánd, midőn a mohácsi ütközet gyászos kimenetele meghozta az ő számára az alkalmat, hogy mint trónkövetelő léphessen fel. Jogcímét arra a szerződésre alapította, mely a Habsburgok és a magyar királyok, illetőleg Jagellók között létrejött a királyi szék esetleges megüresedésére. Száz éve mult már, hogy a Habsburgok leplezhetetlen vággyal iparkodtak Magyarország birtokába jutni. Kedvezőbb alkalom eme céljaik megvalósítására a mostaninál azonban egyszer sem kínálkozott. Ferdinánd ezideig nem sokat törődött az osztrák tartományok kormányzásával. Spanyolországban született, nagyatyja, Fülöp spanyol király udvarában nevelkedett s eddig a Habsburgok nyugati érdekei foglalták le.

A mohácsi csatának kellett megtörténnie, hogy hatalmi érdekét tisztán lássa maga előtt. Jellemének egyik alapvonása, a nagyravágyás, a legnagyobb erővel megnyilatkozott benne, mihelyt tudomást szerzett róla, hogy Lajos halála folytán a magyar korona iránt érvényesítheti jogait. A mohácsi ütközet előtt Lajos király segélytkérő sürgetéseivel szemben megelégedett a folytonos ígéretekkel és a még folytonosabb halogatásokkal. Ugyhogy a mohácsi csata katasztrófájának egyik okául méltán lehet azt a közönyt és ridegséget tekinteni, melyet Ferdinánd és a külső hatalmasságok a magyar ügy iránt tanúsítottak. Ez a közönyösség azonban megszűnt abban a pillanatban, mihelyt Ferdinánd értesült róla, hogy a magyar korona gazdátlanul maradt. A nemzet nagy többsége Mohács után kétségtelenül Szapolyai János pártján állott. Nemzet alatt természetesen nem szabad sem a polgárságot, sem a népet érteni, hanem a kiváltságosaknak azt a kis töredékét, mely az alkotmány ezerféle kedvezése folytán minden hatalmi jognak a birtokában volt. Ebben a zárt testületben sem volt azonban mindenki egyformán hatalmas. A szegényebb sorsú nemesség - és ilyen volt a kiváltságos osztályoknak a nagyobb része - azoktól a hatalmasabb főnemesektől függött, kiknek a birtokán vagy a protekciójából élt. Ezek tehát feltétlenül rendelkeztek vele.

De rendelkeztek a jobbmodú nemességgel is, ha azoknak boldogulási vagy családi érdekei a velük való szövetségre utalta őket. Ugyhogy végeredményében húsz-harminc, olykor még kevesebb család akaratán mulott legtöbbször, hogy ki legyen az új király. Ferdinánd, hogy a maga számára többséget biztosítson, megragadta mindazokat az eszközöket, melyek minden időben a meggyőzés leghatalmasabb módjainak bizonyultak. Bizalmas embereit azzal az utasítással küldte a Pozsonyban tartózkodó Mária királyné udvarába, hogy iparkodjanak minél több főurat megnyerni ügyének. A megnyerés eszközei között pedig pénz, cím, hivatal, jószágadományok s egyéb kitüntetések ígérete játszotta a főszerepet. De nem maradt adós az ígéretekkel Szapolyai sem, úgyhogy mikor a török sereg kivonulásával Tokajban gyűlést hívott össze, az ott megjelent nemesség kétnapi tanácskozás után Verbőczi indítványára egyhangúlag Szapolyai Jánost jelölte a királyságra. Szapolyai a tokaji gyűlés után megindult hadával Budára, miközben intézkedéseket tett Székesfehérvár és a Ferdinánd által veszélyeztethetőnek vélt városok megszállására. Ferdinánd Szapolyai ügyének diadalmas előhaladása láttára újból mozgósíttatta a maga embereit s pénzadományokkal és ígéretekkel iparkodott újabb híveket szerezni. Korteskedéseinek volt is foganatja, de az alkalmi elpártolások Szapolyainak már nem sokat árthattak, Szapolyai hadával és kíséretével megérkezett Székesfehérvárra, hol a királyválasztó nemesség is együtt volt.

A koronázás mindenekelőtt egy gyászos aktus végrehajtásával kezdődött. Lajos király holttestét a Csele-patak közelében Szapolyai és Mária királyné megbizottai feltalálván, ünnepélyes eltemettetés céljából Székesfehérvárra szállították: A temetés országos pompa mellett ment végbe. Az ifjú királyt atyja hamvai mellé temették. Másnap aztán megkezdődött a királyválasztó országgyűlés. Először is felolvasták az 1505-iki országgyűlés végzéseit, melyek értelmében a magyar korona viselője idegen nem lehet. Egyhangú helyesléssel és vivátozással fogadták a főrendek az előterjesztést s Szapolyai Jánost egyetlen tiltakozás nélkül Magyarország királyává kiáltották ki. Mikor ez megtörtént, Verbőczy István a főrendek végzésével a nemesek gyűlésébe ment és nyomban beszélni kezdett : “Uraim ! Tudjátok, hogy az ország fejetlen árváságra jutott s hogy a fenséges ausztriai főherceg akar királyunkká lenni. Mondjátok meg tehát, mi a véleményetek. Akarjátok-e őt királynak vagy nem ?” Ezer és ezer ajak kiáltotta dühös haraggal : “ Nem akarjuk !” “Kit akartok tehát ?” - kérdezte Verbőczi István. Erre az egész gyülekezett egy hangú lelkesedéssel és percekig tartó zajos vivátozással kiáltotta: “Szapolyai Jánost akarjuk ! Éljen Szapolyai János, Magyarország királya !”

Ferdinánd követei voltak az egyedüliek, akik vissza akarták tartani a nemességet a szavazástól, de Verbőczi szavai annyira feltüzelték a nemeseket, hogy a követek kénytelenek voltak futással menteni életüket. Megtörtént a koronázás is, melyet az egri és váci püspökök segédkezése mellett Podmaniczki István nyitrai püspök, mint a legidősebb főpap hajtott végre. A királyválasztó gyűlés ezután szétoszlott s János király hozzáfogott a törvényes rend helyreállításához. Követeket küldött az európai udvarokhoz, Ferdinánd főherceghez és a török szultánhoz s szabályszerűen bejelentette királlyá való megválasztatását. Ámde azzal, hogy Jánost Magyarország rendei királyokul választották, a trónkérdés éppenséggel nem volt megoldva. Ferdinánd főherceg és a pártján levő főurak János király választását törvényesnek elismerni nem akarták. Folytatták tehát kitartással a megbuktatására irányított harcot s miután Ferdinánd biztosította őket, hogy az állami méltóságokat idegenekkel betöltetni nem fogja és nem akarja s hogy az ország törvényeit mindenkor lelkiismeretesen megtartja, Pozsonyban összegyűltek az új királyválasztás megtartására. János király látva Ferdinánd pártjának makacs küzdelmét, mindenekelőtt kihirdette hívei között, hogy a pozsonyi gyűlésre elmenni senki se merjen s ennek megtörténte után a harc kikerülhetetlen voltára való tekintettel szervezni kezdte haderejét. János tiltakozása azonban nem sokat használt. Hívei közül néhányan átpártoltak Ferdinándhoz. A gyűlés Pozsonyban a ferencrendi barátok zárdájában folyt le.

Báthory István nádor nyitotta meg a gyűlést, majd előadta az összejövetel célját. Ezután törvénytelennek nyilvánították János király megválasztását s híveinek jószág és szabadságvesztés terhe mellett negyven napot adtak, hogy visszatérjenek Ferdinánd hűsége alá. Ezek előterjesztése és megvitatása után a koronázás maradt hátra. Nagy pompa és fény között ez is megtörtént. Helyesebben szólva, nem a koronázás, mert a szent korona János király birtokában volt, hanem a királyválasztás. A nádor példájára az összes jelenlevők Ferdinánd főhercegre adták a szavazatukat s egy küldöttség által, melynek a nádor volt a vezetője, értesítették az új uralkodót a választás eredményéről. Magyarországnak s a szerencsétlen magyar nemzetnek ebben a pillanatban tehát két királya volt : Szapolyai János és Ferdinánd. Anarkhiának, áldatlan pártoskodásoknak és árulásoknak kellett tehát napirenden lenni az országban, ahol maguk a királyok is pártoskodásnak köszönhették megválasztásukat. Ferdinánd csak névleges királya volt az országnak s a felső részek néhány megyéje kivételével a vármegyék nagy tömege nemcsak nem ismerte el törvényes királyul, hanem ellenállásra szervezte csapatait. Ferdinándnak tehát meg kellett hódítania a János uralma alatt álló országot, ha kormányozni akarta. A két király választásának ez volt az egyetlen kézzelfogható eredménye.

Polgárháborút támasztottak fel s ebben a küzdelemben a mohácsi katasztrófa gyászos következményei betetőződtek. Megromlott a törvény, veszendőbe ment a szabadság és a szüntelen viaskodásokban egyre pusztult a nemzet ereje. Egyet azon azonban el kellett ismernie különösen a Ferdinánd-pártiaknak, hogy János király a béke megzavarását semmiféle eszközökkel nem siettette. A királyi hatalom átvétele után főhivatását nem abban kereste, hogy Ferdinánddal az ellentéteket élesebbé tegye, hanem hogy a török ellen harcrakész sereget állítson talpra s még idejekorán biztosítsa az országot egy második betöréstől. Evégből követei felkeresték a lengyel, olasz, német, angol, francia udvarokat és a római szentszéket, de mindössze csak ígéreteket tudtak nyerni. Igaz, hogy az ígéretek közül egyik-másik elég kecsegtető volt. János király csak azoknál az udvaroknál talált némi támaszt a török elleni szövetség tervében, melyek a Habsburgokkal ellenséges viszonyban állottak. Ferdinánddal szemben megmaradt azonban továbbra is a békepolitika ösvényén. János király 1527-ben összehívta a budai országgyűlést. Az itt összegyűlt ötvenhárom vármegye deputátusai és a főrendek hatalmas óvációban részesítették János királyt, kinek hívei megválasztása óta jelentékenyen megszaporodtak.

A rendek kijelentették, hogy egyedül Jánost ismerik el törvényes magyar királyul s neki továbbra is engedelmeskednek, Ferdinándot pedig felhívják, hogy az ország nyugalma érdekében tartsa távol magát a pártoskodások szításától, ne avatkozzék a magyar király jogaiba, inkább iparkodjék Jánossal egyetértőleg a török ellen síkra szállani. Ez a felhívás azonban teljesen hatástalan maradt Ferdinándra. Ügynökei már a budai országgyűlés előtt állandóan járták a János-párti főurak tekintélyesebbjeit, hogy a Ferdinánd pártjára hódítsák. Ma vesztegetésnek és panamázásnak neveznék ezeket a lélekvásárlásokat, melyek a tizenhatodik század érdekharcaiban napirenden levő jelenségek. Főurak, főpapok, főméltóságok úgy változtatják elveiket, mint a ruhájukat.