A reformáció története.

Németország a reformáció előtt. - I. Miksa császár.

A XVl. század elején a német birodalom a legcsodálatosabb látványt nyújtotta. Népe gazdag és vitéz volt, szellemi élete élénk fejlődésnek indult, de politikai szervezete a legteljesebb szakadozottság képét mutatta, egységes politikai államról szó sem volt többé s az egyház, amely külsőleg fejedelmi pompával és fénnyel vette magát körül, mély erkölcsi züllésben vergődött. A birodalom uralkodója, mint a római császári korona viselője, a kereszténység első uralkodója volt ugyan még mindig s még érvényes volt az az elv, hogy minden jognak a forrása a császár, de azért a valóságban néhány száz fejedelmi, városi és nemesi országrész laza csoportja volt már csak a német birodalom.

Rangban első helyen állott a hét választófejedelemség : a cseh királyság, a rajnai palotagrófság, a szász-wittenbergi hercegség, a brandenburgi őrgrófság és a mainzi, trieri és kölni érsekségek. Ez utóbbi három egyházi választófejedelemségen kívül a birodalomnak csaknem egyharmada apróbb egyházi fejedelmek hatósága alatt állott. A világi tartományok közül a négy világi választófejedelemségen kívül kiemelkedtek nyugaton az osztrák tartományok és Bajorország, délnyugaton a württembergi hercegség, északnyugaton a klevei hercegség és Németalföldön a burgundiai tartományok. A déli és nyugati fejedelemségek területén pedig számos olyan gróf és lovag élt, aki a maga apróbb birtokaival nem függött a tartományi úrtól, hanem közvetlenül a császár alá tartozott. Ezeknek neve reichsunmittelbar volt. Ezenkívül számos nagy birodalmi város önállósága is megszaggatta a birodalom egységét. Ezek között akkoriban a legnevezetesebbek voltak : Nürnberg, Ulm, Augsburg, Frankfurt, Strassburg, Metz, Bréma, Hamburg, Lübeck. Ebben a tarka egyvelegben a XV. század vége felé két hatalom volt egyre növekedőben : politikai tekintetben a fejedelemségek, gazdasági tekintetben a városok. Egy-egy fejedelemség akkoriban persze egészen más volt, mint amit ma modern állam alatt értünk. A fejedelmi család az egész tartományt a maga magántulajdonának tekintette s nem igen volt tekintettel a tartomány lakosainak érdekeire.

A tartomány egyes részeit gyakran elzálogosították vagy eladták s ha több fiúörökös volt, rendszerint megosztották közöttük az egész területet. A fejedelem fő jövedelmi forrása nem az alattvalók adója volt, hanem a terjedelmes koronauradalmak és a felségjogok (regálék), különösen a vámjog, pénzverési jog és bányászati jog. A fejedelem szabadon rendelkezett jövedelmeivel s közigazgatási feladatai a legfelsőbb bíráskodáson kívül nem is igen voltak. Nem volt nagy ennélfogva a fejedelmi hivatalnokok száma sem. A közigazgatást túlnyomórészben a helyi hatóságok végezték, a nemesek, a káptalanok és a városok. Ezeknek mindegyike maga igazgatta a maga területét s mint zárt rendek, nem annyira alattvalói, mint inkább szövetségesei voltak a fejedelemnek. Legtöbbnyire három rendre oszlottak : a nemességre, a papságra és a városokra. Ez utóbbiak követek útján, az előbbiek személyesen jelentek meg a tartománygyűléseken, ahol minden rend elsősorban a saját rendi érdekeit képviselte, nem a köz érdekét. A fejedelmek rendszerint akkor hívták össze a tartománygyűlést, mikor rendkívüli kiadásaik voltak, legtöbbször háború idején. Hiszen a fejedelem rendes bevételeiből nem fedezhette a zsoldos hadsereg szükségleteit. A rendkívüli adók megszavazása fejében a tartománygyűlésen a rendek egyre nagyobb önállóságot vívtak ki maguknak a fejedelemmel szemben, úgyhogy a fejedelemségek alkotmánya nem annyira monarkhikus, mint inkább arisztokratikus jellegű volt.

Persze, a rendek hatalmával szemben különösen a XV. század második felében itt-ott a fejedelmek is törekedtek a maguk hatalmát nagyobbítani. Brandenburgban például a Hohenzollern-család hatalma egyre növekedett, főképp a törvényalkotás terén, míg a végrehajtó és bírói hatalom megmaradt továbbra is a rendek és városok kezében. Legjobban előmozdította a fejedelmi hatalom növekedését a római jog bevezetése. Minthogy egységes német nemzeti jog nem fejlődött ki, a XV. század folyamán a bíróságok a római jogot kezdték alkalmazni, amely a császári hatalom korlátlanságát hirdette. Ezt az elvet átvitték a fejedelmi vagy tartományúri hatalomra is és a bíróságokat jogtudós bírákkal töltötték be, úgyhogy a népbíróság egyre jobban háttérbe szorult a fejedelmi bíróságok mellett. A fejedelmi hatalom természetesen csak a világi fejedelemségekben erősödött, mert itt mindig családi érdekekről volt szó. Az egyházi fejedelemségekben nem igen változtak a viszonyok, mert a püspököt vagy érseket a káptalan választotta, az egyházi fejedelemség nem vált örökössé s az egyházi javadalmak megmaradtak nagyobb fejedelmi családok ifjabb sarjainak kényelmes állcsaiul, akiket a káptalan a jó szomszédság kedvéért megválasztott, tekintet nélkül az ifjú urak egyházias vagy egyháziatlan hajlamaira.

A városok a fejedelmi hatalommal szemben elvesztették politikai jelentőségüket, önkormányzatuk azonban annál erősebben kifejlődött és gazdasági jelentőségük is egyre nagyobb lett. A városi ügyeket rendszerint az évről-évre választott városi tanács intézte, amelyben túlsúlyban voltak a városi pátriciuscsaládok, bár a céhekben szervezkedett kézművesek is utat törtek maguknak lassan a tanácsba. A kereskedelemnek abban az időben igen nagy akadályokkal kellett megküzdenie. Rossz utakon, folytonosan a rablólovagok támadásaitól rettegve, csaknem mindig karavánszerűen vonultak a kereskedők szekerei ide-oda, lovas kísérettel. Mert a városok éppen a rablólovagok miatt rendes katonaságot tartottak és várszerűen hatalmas falakkal övezték lakóhelyüket. Nehezítette a kereskedelem fejlődését az egyház kamatszedési tilalma is. Az egyház tilalma a zsidókra nem vonatkozott s ezért a pénzváltást és a kereskedelmet a zsidók foglalták le maguknak, akik nagy tőkéket gyűjtöttek össze s űzérkedésükkel állandó üldöztetésnek tették ki magukat. De bizonyos, hogy a pénzforgalmat és a kereskedelmet jelentékenyen előmozdították. A XV. század folyamán azonban modernebb irányban fejlődött a kereskedelem a keresztények körében is. Majnai Frankfurtban a tanács már a század elején négy bankot nyitott. Dél-Németországban nagy kereskedelmi társulatok alakultak, amelyek nagyon föllendítették a forgalmat és a hitelt. Különösen a déli országokkal és keletre közvetítették a forgalmat, de a nagy kockázattal járó szállítást egyes ember anyagi ereje nem bírta volna meg.

Ezért a nagy nyereség reménye arra bírta a kis embereket, parasztokat kézműveseket, hogy megtakarított pénzüket rábízzák a bankárokra, s az augsburgi Höchstetter-család egy ízben egymillió forint takarékbetétet kezelt. A század vége felé már többen óriási vagyont gyűjtöttek össze. A Fuggerek vagyonát 16 millió forintra becsülték. Fugger Jakab 1509-ben két hónap alatt 170.000 aranyforintot előlegezett Miksa császárnak az olasz háború költségeinek fedezésére. Höchstetter Ambrus 800.000 forint passzivával ment csődbe. A legnagyobb bankcég az augsburgi Fugger-család volt. A cég alapítója két Fugger-testvér volt, Ulrik és János. Augsburgban János elsőszülött fiát, Andrást már a “gazdag Fuggernak” hívták. Másodszülött fia, Jakab pedig a barhetszövők céhmestere volt. A család világkereskedelmi jelentőségét Jakab fiai alapították meg. Az egyik fiú, Ulrik bankár lett, üzleti összeköttetésbe lépett III. Frigyes császárral s öccsével együtt nagy kereskedelmi társaságot alapított, amely fűszerrel, selyemmel és gyapjúval nagykereskedést űzött Németországban, Németalföldön, Olaszországban és Magyarországon. A legjelentékenyebb tagja a Fugger- családnak Ulrik öccse, Jakab volt. Ez eredetileg papnak készült, majd kereskedő lett, bankár és nagy bányatulajdonos.

Voltak bányái Tirolban, Karinthiában, Magyarországban és Spanyolországban, nagy részt vett a nyugatindiai portugál kereskedelemben és nagy sikerrel ápolta a ház összeköttetését a Habsburgokkal. A nagy kereskedővárosokban, bár viszonyaik igen rendezettek voltak, a pátriciusok és a céhek harca folyton tartott. A polgárság alsó rétegeiben állandó volt a forrongás, különösen azokban a városokban, amelyek egyházi fejedelmek alá tartoztak. Ez a forrongás egymagában azonban nem igen lett volna jelentős mozgalom, ha a fejedelmi hatalom növekedését és egyes polgárok gazdagságát a nemzet nagy tömege nem tekintette volna joggal egyre növekedő elnyomatása igazi okának. Éppen ezért a német nép két legkonzervatívabb eleme : a nemesség és a parasztság félelmetes forradalmi erővé vált. A tartományurakon kívül ugyanis a német nemesség többi része, a délnyugati birodalmi lovagok és a fejedelmek hűbéres nemesei a hanyatlás korát élték. Az elmult háborúk során kitűnt, hogy a nemesség nehéz páncélos lovassága, amely évszázadokon keresztül dísze volt a katonaságnak, nem ér semmit a hosszú dárdával és puskával fegyverzett gyalogsággal szemben. Ennélfogva a főszerepet I. Miksa császár óta a zsoldos gyalogság kezdte játszani, a svájci zsoldosok és a német landsknechtek. A lőfegyver elterjedése teljesen háttérbe szorította a nemesség páncélos lovasságát, amely természetesen használhatatlan volt az erődített városokkal szemben is, míg a városok ágyús seregei gyakran ledöntöttek egy-egy régi nemesi várat.

Nagyon kevés nemesnek volt módja hozzá, hogy várát a drága tüzérségi felszereléssel ellássa, minthogy a nemesség gazdaságilag is nagyon lehanyatlott, a városok egyre emelkedő gazdasági erejével szemben. De azért a nemesek (különösen az asszonyok) versenyezni törekedtek a városok kalmár népségével pompában és díszben s az esztelen fényűzés lassan sok nemesi birtokot városok vagy egyes polgárok kezére juttatott. A Hohenstaufok fénykorának finom lovagi erkölcséről és műveltségéről szó sem volt többé a nemesi várakban. A szellemi kultúra középpontjaivá régen a városok lettek. A várak lakóinak egyetlen szórakozása a vadászat és a tivornyázás volt, hacsak zsákmánnyal kecsegtető rablótámadások nem hoztak változatosságot a várak életének sívár egyhangúságába. A nemesség mérhetetlenül gyűlölte a polgárságot és a parasztokat. Sok nemes egyenesen azt kívánta, hogy a városi kultúrát töröljék el a föld színéről. A hadiállapotot óhajtották leginkább a nemesség és a városi rend között. Természetes, hogy a gyűlölet kölcsönös volt s a polgárság és a parasztság szintén irtóháborúval fenyegette a nemességet. Az érzelem tettekben is nyilvánult s a háború a valóságban is napirenden volt a nemesség és a városok között. A városok folyton résen álltak tornyaikon és falaikon s a nyilt községeket és árúszállítmányaikat portyázó lovassággal igyekeztek megvédelmezni.

A nemesség a városokat nem igen támadta meg, mert várostromhoz gyenge volt, hanem az országúton megrohanta a kereskedőt, elrabolta árúit, sötét börtönbe vetette a gazdát, amíg dús váltságdíjat nem fizetett. Nem egyszer megtörtént az is, hogy a nemesek a parasztokat és csordáikat elhajtották. Nyomorúságos állapot volt ez, amelyből nem igen volt remény a gyors szabadulásra. A polgárság és a parasztság elkeseredése nőttön-nőtt s azok a nemesek, akik a polgárság kezébe kerültek, nem igen szabadultak az akasztófától vagy a hóhérbárdtól. E vad korban oly lovagok jutottak fölszínre, akik máskülönben nem igen szerepelhettek volna. Sickingen Ferenc, Berlichingeni Götz, Selbitz János a legkülönösebb egyéniségek voltak egytől-egyig, akikben a lovagi erények elkorcsosulása egyesült a legridegebb önzéssel, kegyetlenséggel és durvasággal. Rablólovagok voltak ezek, akik közül egyik-másik valósággal fejedelmi hatalomra tett szert. Természetes, hogy ezek az elfajult állapotok jogossá tették a nagyobb tartományuraknak azt a törekvését, hogy az egész alsóbb nemességnek, különösen a birodalmi lovagoknak önállóságát mennél jobban korlátozzák, sőt lehetőleg meg is semmisítsék. Ezzel szemben a nemesség is szervezkedett és erőszakosan lépett fel. Még veszedelmesebb volt a nemesség elzüllésénél a parasztság körében terjedő forrongás, különösen délen és nyugaton.

A röghöz kötött jobbágyok anyagi helyzete a XV. század vége felé javulóban volt s ezzel együtt erősödött a parasztság önérzete is. Jó termések után a parasztok utánozták a városi polgárokat és prémes ruhában jártak, korall nyakláncokat és selyemszalagokat viseltek. Önérzetüket még jobban növelte, különösen délen, a landsknecht szolgálat. Aki résztvett közülük évek során át az olasz vagy a francia háborúkban, ahol hozzászokott a diadalhoz és a zsákmányoláshoz, az, mikor hazatért, nem igen volt hajlandó nyakát a földesurak jármába hajtani s példája átragadt falubeli társaira is, akik nem akarták nyugodtan tűrni a földesurak szipolyozását. Többhelyütt a parasztok föl is lázadtak, de mindenütt sikerült a lázongást vérbe fojtani. Ámde a forrongás tovább tartott és végül a reformáció első éveiben vészes parasztforradalomhoz vezetett. Csak erős monarkhia lett volna képes a lappangó ellentéteket elsimítani és a forradalmat gyökeres reformmal megakadályozni. Erős monarkhiáról azonban szó sem volt többé a német birodalomban, amelyben a királyság, amióta 1439-ben voltaképpen a Habsburg-család örökös birtokába ment át, nem is volt többé nemzeti intézmény. A német királyság egyesítése a római császársággal magában foglalta a világuralomra való törekvést. I. Miksa császár családi politikája elsősorban erre irányult és a német nemzeti érdekek megóvására csak erős birodalmi gyűlés kényszeríthette volna. Ilyen azonban szintén nem volt.

A birodalmi gyűlésen kialakult a választófejedelmek, tartományurak és városok kollégiuma. De a tanácskozás rendkívül nehézkes volt, mert döntéshez mind a három kollégium egyhangú szavazatára volt szükség. Minthogy sem állandó hadsereg, sem céltudatos német külpolitika nem volt, úgyszólván tehetetlenül vergődött a hatalmas birodalom, amelynek égető szüksége volt alkotmányrefomra. A bajokat mindenki érezte, de senki sem tudta megmondani, hogyan lehetne legjobban segíteni az állapotokon. A gyógyulásnak két útja volt. Vagy meg kellett törni az egyre erősödő nagyobb fejedelmek hatalmát, amely a birodalmat feldarabolással fenyegette s meg kellett szilárdítani a Habsburgok császári monarkhiáját, vagy el kellett fogadni a tartományi felséguralmakat, mint jogi valóságokat s, bele kellett nyugodni abba, hogy az egységes birodalomból szövetséges állam alakuljon ki. A közhangulat, amennyiben közhangulatról szó lehetett, inkább a császári hatalom megerősítését kívánta. Különösen a birodalmi városok óhajtoztak a középkori erős császárság után s ők voltak a császárság légtermészetesebb szövetségei, mert a gazdasági életnek a birodalom egysége jobban megfelelt volna a szaggatottságnál. Ha a Habsburg-ház az első megoldást akarta választani, akkor mindenekelőtt a nemzet többségét kellett a maga számára megnyernie s reformálnia az egyházi, társadalmi és gazdasági viszonyokat. Ha erre nem volt képes, akkor csak a másik megoldásról lehetett szó.

I Miksa császár (1493-1519.) nem termett rá erre a nagyszabású feladatra. De meghiúsította a másik megoldást is és amikor meghalt, Németországot a legnagyobb káoszban hagyta maga után. Pedig kiváló ember és népszerű uralkodó volt Miksa császár. Elsőrangú katona, kitünő bajvívó, nagy nyelvész - hét nyelvet beszélt - irodalom és művészetkedvelő. Kedvezőbb időkben hatalmas nemzeti uralkodó lehetett volna, mint ifjabb kortársa, I. Ferenc francia király, akihez sok tekintetben hasonlított. De a zavaros német viszonyok rendezésére nem volt alkalmas egyéniség. Hiányzott belőle az a szívósság s az az éles pillantás a jövőbe, amelyre Németország újjáteremtőjének szüksége lett volna. Mámorossá tette őt a középkori császárság fantasztikus álma. Itália ura akart lenni s az volt a legfőbb ábrándja, hogy a kereszténység élén kiűzze Európából a törököt. Csak családja hatalmának növelésén fáradt józan kitartással, a német nemzet törekvéseiért nem tudott lelkesedni. Három országgyűlésen próbálkozott meg Miksa császár az alkotmányreformmal. Üdvös határozatokat mindig hoztak, de a határozatok megvalósítása mindig kudarcot vallott. Közben I. Ferenc, francia király trónra került s döntően szólt bele az itáliai zavarokba. Marignano mellett oly nagy diadalt aratott a svájci zsoldos seregen, hogy Miksa császár teljesen talajt veszített lábai alól.

És ebben a vigasztalan helyzetben kezdett kialakulni a Habsburgok világuralma előnyös házasságok által. Miksa császár feleségül vette Merész Károly leányát, Máriát s vele együtt megkapta a burgundiai tartományokat. Fia, Fülöp herceg elvette feleségül Kasztiliai Johannát, Ferdinándnak és Izabellának leányát, aki Kasztiliának és Aragoniának trónját örökölte. De férje korai halála után a boldogtalan királyné megőrült s két kiskorú fia, Károly és Ferdinánd helyett a nagyatyjuk, az agg Ferdinánd uralkodott, míg Németalföldet Miksa császár kormányozta. Minthogy Miksa császárnak második házassága gyermektelen maradt, a császár megállapodott az agg Ferdinánddal, hogy az összes spanyol és habsburgi országok az ifjú Károly jogara alatt egyesüljenek, aki 1516- ban I. Károly címmel Spanyolország királya lett. Körülbelül ezidőtájt, 1515-ben jogot szereztek a Habsburgok Csehországra és Magyarországra is. Károly öccse, Ferdinánd feleségül vette II. Ulászló cseh és magyar király leányát, Annát, nővére pedig, Mária feleségül ment II. Ulászló fiához a későbbi II. Lajos cseh és magyar királyhoz. A házasságok révén valóban világhatalommá nőtt a Habsburgok uralma. De a német, burgund, spanyol és olasz földek jövendő ura, V. Károly császár nem érezhette magát soha németnek s tőle még kevésbbé lehetett várni a züllésnek indult birodalom megszilárdítását, mint nagyatyjától, Miksa császártól.

A német nemzet így teljes ziláltságban állt annak az óriási szellemi mozgalomnak a kezdete előtt, amely a nép minden rétegét csakhamar lelke legmélyéig felrázta és megrendítette. Mert a mainzi országgyűlés vigasztalan berekesztése után néhány hónap mulva Luther Márton kifüggesztette tételeit a wittenbergi váregyház kapujára és ezzel megkezdődött a német reformáció.

Az egyház hatalma Németországban. - A humanisták.

Hogy a német birodalom a középkor végén nem volt többé erős monarkhikus állam, annak legfőbb oka a pápaság és a német-római császárság állandó vetélkedése volt, mert a pápaság világi uralma korában más államok önállóságát nem akarta megtűrni. VII. Gergely pápa óta a pápa, mint Isten helytartója, mindenkor főhűbérúri igényekkel lépett fel a többi világi uralkodóval szemben és azt a jogot tulajdonította magának, hogy alattvalóikat feloldhatja hűségesküjük alól. Ez ellen a felfogás ellen a XIV. és XV. században erős ellenzék szállt síkra, amely hangoztatta az állami rend függetlenségét és a pápa korlátlan egyeduralma helyébe a zsinatok tekintélyét kívánta elismertetni. Csehországban a husziták eretnek egyháza kikényszerítette Rómától elismertetését.

Franciaország és Anglia pedig nem sokkal később erős nemzeti egyház alakítására törekedtek, amely alá volt rendelve az államhatalomnak. Csak Nérnetországban nem alakulhatott nemzeti egyház, mert itt nem volt nemzeti államhatalom sem. Sőt az 1448-ban megkötött bécsi konkordátum Rómának csaknem korlátlan uralmat biztosított a német birodalomban. Az érsekek a palliumot, méltóságuk jelvényét, a püspökök a pápai megerősítést drága pénzen váltották meg Rómától. A legdúsabb stallumokat a pápa igen gyakran méltatlanoknak adományozta, akik nem is tudtak németül, idegenek voltak, csak a jövedelmet húzták és Németországban rosszul fizetett vikáriusokkal helyettesíttették magukat. A pápa legátusai kevélyen, mint valami királyok, minduntalan megjelentek Németországban és beleavatkoztak a plébániák igazgatásába. Minden alkalmat felhasználtak arra, hogy a töröktized és a búcsúk címén rengeteg összegeket harácsoljanak össze Róma szármára. S ezenkívűl a birodalomnak csaknem egyharmada a “holt kéz” birtoka volt. Igen nagy volt az egyház hatalma a német birodalomban. Hét érsekség volt itt több mint harminc püspökkel. Valamennyi mellett káptalani kanonokokkal, akik többnyire nemesi családok sarjai voltak. Alattuk ezer meg ezer alsóbbrendű pap igazgatta az egyes községeket. S e hatalmas, világi papság mellett ott volt a még hatalmasabb szerzetes papság a kolostorokban. Bencések, premontreiek, ciszterciták s e régi rendeknél sokkal jobban elhatalmasodtak a dominikánusok, ferencrendiek és ágostonrendiek, akik a városokban éltek, prédikáltak, gyóntattak és koldultak, egyszóval közvetlenül érintkeztek a néppel s többnyire maguk is a nép fiai voltak.

Óriási tekintéllyel állt ez a hatalmas klérus a néppel szemben. Ő volt a közvetítő az Isten és az emberek között, az övé volt a bűnök feloldásának a joga, szóval tőle függött minden egyes ember üdvössége vagy elkárhozása. A hívők a “jó cselekedetek” üdvözítő erejéről is szilárdan meg voltak győződve. A “jó cselekedetek” sorozata a következő volt : ima, részvétel az istentiszteletben és a nagy egyházi ünnepekben, amelyek nagy felvonulásokkal és drámai előadásokkal jártak együtt. Aki nagyon buzgó akart lenni, az belépett valamelyik jámbor egyesületbe, amelyek nem egyszer egy-egy város egész polgárságát felölelték s azon a felfogáson alapultak, hogy az egyes ember jó cselekedetei hasznára válnak az összességnek is. A Tizenegyezer Szűz egyesülete például az évek során a következő jó cselekedeteket gyűjtötte össze : 6455 misét, 3550 zsoltárt, 200.000 olvasót, 200.000 Te Deumot, 1600 glóriát, 11.000 imát Szt. Orsolyához, 11.000 miatyánkot és üdvözlégyet. Misealapítványokkal vagy egyházi célokra tett ajándékokkal vagy búcsú idején egyszerű pénzfizetéssel is bárki megszerezhette bűnei bocsánatát. Bizonyos, hogy a jó cselekedetek ezen rendszere rengeteg sok jótékony alapítvány létesítését mozdította elő s minthogy a hívők nagy tömegét rendkívül szoros kapcsolatba hozta az egyházzal, nagy művészeti életet is fejlesztett ki.

Másrészt azonban bizonyos az is, hogy ez a jó cselekedetekben való dúskálás az igazi erkölcsi felfogást és érzületet nem igen mozdította elő, mert a szenteskedés melegágya volt. Soha a lélek nemessége és gyöngédsége jobban háttérbe nem szorult, mint a középkor végén, mikor burjánzott a külső ájtatosság. Az egyház a valláserkölcsi életen kívül beleavatkozott az emberi viszonylatok egész tömegébe. Elsősorban magának követelte az államtól függetlenül az egész szellemi képzés vezetését és irányítását s azt követelte, hogy a gazdasági élet minden megnyilvánulása is vesse alá magát az isteni jognak. Az egyetemek a párizsi főiskola mintájára, még ha az egyes tartományok alapították is őket, voltaképpen egyházi intézetek voltak, amelyeket pápai bullák erősítettek meg. Az egyetemi kancellár rendszerint a püspök volt, ő vezette a doktoravatásokat. A tanárok fizetés helyett egyházi javadalmakat élveztek. A tanulmányok között a főhely a theológiát illette meg, ez volt a “tudományok királynéja” s első tekintélye Aquinói Szent Tamás volt, a pápai és egyházi világuralom nagy tudósa. Az előadások az egyetemeken legtöbb helyütt rendszeres vitákkal voltak kapcsolatban, amelyek gyakran nagy ünnepélyesség között folytak le. Voltaképp az előadások célja az volt, hogy az ifjakat előkészítse ezekre a vitákra. A vitakérdések igen sokszor céltalan, terméketlen szőrszálhasogatások voltak s tisztán az ész élesítésére szolgáltak, anélkül, hogy a tudományhoz közük lett volna.

Vitatkoztak például ilyen kérdésen: “ Milyen nyelven beszélt a kígyó Ádámhoz ?” A tudákosság nagyon nagy volt, a tudományosság nagyon kevés mindenütt. A tanítás nyelve a latin volt s a tanárok egyáltalán nem törődtek a nemzeti élettel, a nemzeti történelemmel, irodalommal, sőt a hazai joggal sem. Uj szellemi arisztokráciát teremtettek, amely minden rendből toborzódott és szuverén kicsinyléssel helyezkedett szembe minden népiessel. A népoktatással a klérus egyáltalán nem foglalkozott. Iskoláiban legfeljebb papokat neveltek. A városok kezdtek külön iskolákat állítani, de iskoláikat ekkor még nem tudták, sőt nem is akarták az egyháztól függetleníteni. Míg a klérus egyrészt uralkodott a vallási életen és közoktatáson, másrészt maga a klérus független volt minden világi hatalomtól. Még tisztán világi ügyekben is az egyházi bíróságok alá tartozott, ellenben minden ügyben, ami csak a legcsekélyebb mértékben is összefüggött az egyházzal, a hívőket joga volt a saját fóruma elé citálni. Igy például a házassági ügyek mind egyházi bíróság elé tartoztak. Az állami hatóság működését minduntalan akadályozta a klérus joghatósága s akinek egyházi személlyel volt pöre, mindig ki volt téve annak a veszedelemnek, hogy az egész ügyet Rómába terjesztik döntés végett.

Az egyházi tized folytán pénzügyi tekintetben is követelőző volt a klérus, amely a maga egységes szervezetével, mérhetetlen gazdagságával és számos egyházi fejedelemségével a szó szoros értelmében hatalmas politikai tényező is volt a német birodalomban. Az államot rákényszerítette az engedetlenek és eretnekek üldözésére és számos intézkedésével, így a kamatszedési tilalommal, akadályozta a gazdasági erők szabad érvényesülését is. Az egyház mindenhatósága, amelyről VII. Gergely pápa álmodott, Németországban a XV. század vége felé nagyon közel állt a megvalósuláshoz. De ez a hatalom nem igen vált az egyház hasznára. A klérus tagjai, különösen a főpapok, elvesztették erkőlcsi felelősségük tudatát. Bizonyos, hogy a főpapság erkölcseinek elfajulása legnagyobb volt Rómában, de igen nagy volt Németországban is. Pompázó udvari élet, vadászat, tivornya, vitézi torna legjobban virágzott a püspöki székhelyeken. Ez a züllöttség aztán elharapózott az alsóbb papság körében is. Voltak akkor is derék, lelkiismeretes papok a püspökök között is, de a gyűlölet, amely az egész papság ellen ébredezett birodalomszerte, nem tett kivételt azokkal sem, akik megérdemelték volna. Az ellenzék egyre erősödött az egyházzal szemben s a legbuzgóbb hívők, akik az egyház javát akarták, egyre hangosabban követelték a visszaélések megszüntetését. Az egyházellenes mozgalom legtartósabb és leghatalmasabb a szellemi téren volt. Az olasz renesszánsz nyomán Németországba is utat tört magának a szabadabb gondolkozás.

Az úttörők egyrészt olasz humanisták voltak, akik a nagy reformzsinatokra, Konstanzba, Baselbe elkísérték az olasz főpapokat, másrészt azok a németek, akik olasz egyetemeken végezték tanulmányaikat. Az új szellem terjedésének főeszköze a könyvnyomtatás és a könyvkereskedelem lett, amely 1500 körül már rendkívül kifejlődött Németországban. Több mint ezer nyomda volt már az országban és szinte tökéletes kiállításban száz meg száz könyvet hoztak forgalomba évente. A német humanisták bámulatos emberek voltak. A legtöbbje helyről-helyre vándorolt, világfi volt, nem egyszer kozmopolita is. Valamennyien lelkesedtek a régi klasszikus írókért, ragyogó latinsággal írtak és verseltek és német nevüket addig módosítgatták, míg végül teljesen latin vagy görög hangzású lett. De a legjelentékenyebb német humanisták belátták, hogy tudásukat az élet szükségleteihez kell alkalmazni s a német humanizmus ennélfogva sokkal gyakorlatibb irányú lett csakhamar, mint az olasz volt s a német nemzetnek nemcsak szellemi, hanem valláserkölcsi újjászületését is előmozdította. A legmélyebb hatást nemzetére Erazmusz Rotterdamusz (1467- 1536.) gyakorolta. Erazmusz adta ki először az újtestamentum eredeti görög szövegét latin fordítással 1516-ban s ezzel önkénytelenül úttörőjévé lett a Luther-féle reformációnak. Miután pappá szentelték, vándor életet folytatott s bebolyongta húsz év alatt egész Nyugat-Európát.

Megfordult X. Leó pápa és VIII. Henrik angol király udvarában s mikor már európai hírű tudós humanista volt, mint királyi tanácsos V. Károly császár udvarába került. Néhány évig a löweni egyetemen, majd Baselben tanított, ahonnan a reformációval együtt járó zavargások idején Freiburgba költözött át. A másik nagy német humanista Pirckheimer Vilibald volt, aki gazdag nürnbergi jogászcsaládból származott. Nürnberg volt a székhelye akkoriban a matematikai, csillagászati és földrajzi tudományok művelésének. A német humanizmus azonban nem irányult eleinte az egyház ellen, csak a középkori skolaszticizmus szőrszálhasogatását gúnyolta. Később azonban fordult a sor. A humanizmust mély belső ellentét választotta el az egyháztól. Ez az ellentét eleinte lappanghatott, de később feltétlenül ki kellett élesednie. A kutatás szabadságának elvét, amely az új tudomány lényege volt, az egyház sohasem ismerhette el, mert a tudomány tételeiben éppúgy, mint a hit tételeiben magának követelte a csalhatatlan döntést. Ezen elvi ellentéten kívül a történelmi tanulmányok a humanizmus legtöbb képviselőjében fölébresztették és megnövelték a nemzeti önérzetet, amely a romlott és kevély papság uralmát nem tűrhette sokáig tétlenül. Nemsokára a skolasztika képviselői mindenfelé nyilt harcot folytattak a humanisták ellen s az egyetemeken, ahol a skolasztikusok voltak az urak, sikerült is megakadályozniok a humanizmus térfoglalását.

Kölnben, Lipcsében, Rostockban, Ingolstadtban egyetlen humanista sem tudott szóhoz jutni. Ellenben az erfurti egyetemen a humanisták győztek. Erfurtban demokratikus népmozgalom is támadt, amely a skolasztikusokkal rokonszenvező tanácsot teljesen elsöpörte. Az erfurti humanistákkal szoros kapcsolatban állt annak a kornak egyik legérdekesebb embere és talán legnagyobb költöi talentuma, Hutten Ulrik birodalmi lovag is. Hutten Ulrik 1488-ban született Fulda közelében. Szülei a tehetséges, de gyönge testalkatú fiút papnak szánták s a fuldai kolostorba adták noviciusnak. De a fiú a szerzetesi fogadalom letétele elől megszökött s Kölnben a humanista tanulmányokra vetette magát. Atyja ezért kitagadta őt s a beteges ifjú koldusszegényen gyötrelmes vándoréletet folytatott. Egyetemről egyetemre bolyongott. Járt Erfurtban, Frankfurtban, Lipcsében, Rostockban, Wittenbergben ; eljutott Bécsbe is, majd Itáliába, de Rómát ekkor még nem látta. Vándorútján kitünően megtanult latinul. Visszatért hazájába, de rokonai, akik tanulmányait és munkáit semmire sem becsülték, rosszul fogadták. Albrecht mainzi érsek gondoskodott az ifjúról, aki megint Itáliába vándorolt, ahol jogi tanulmányokkal kezdett foglalkozni Rómában és Bolognában. A jog terén azonban nem sokra vitte, hanem élete végéig megmaradt humanista írónak és költőnek.

Huszonkilenc éves volt, midőn Augsburgban ráragyogott az akkori költők legnagyobb dicsőségének a napja : Miksa császár babérkoszorúval megkoronázta őt fényes gyülekezet előtt. Ezután a mainzi érsek szolgálatába lépett és vándorélete egyelőre megpihent. Nyugtalan lelke sohasem érte be azzal, hogy állandó tanítással foglalkozzék, mint például Erazmusz. Közvetlenül akart hatni nemzetére, mint költő és publicista és kereste a harcot minduntalan. Büszke, szenvedélyes német volt, aki szívós energiájával és elragadó szenvedélyességével csaknem oly nagy mértékben kivette részét kora küzdelmeiből, mint Luther Márton. Hutten Ulrik volt a reformáció korának egyetlen nagy, világi publicistája. Bár eleinte csak latinul írt, hatása mégis nagy volt, mert akkoriban a műveltebb polgárság is értett latinul. Csaknem minden írásában általános érdekű közügyekkel foglalkozott. A német nemzeti önérzet nemes büszkeségével ostorozta verseiben a pápaságot és az egyház uralmát Németországban. Az egyház és a humanisták ellentétét legjobban a humanisták vezére, Reuchlin János élezte ki, aki eleinte Ingolstadtban, majd Tübingenben tanított az egyetemen a görög és héber nyelvet. A héber nyelvet, amelyet a humanisták nagyrésze barbár nyelvnek tekintett és lenézett, zsidó rabbinusoktól tanulta meg Bécsben és Rómában s kiadta az első héber grammatikát. Nagy nyelvtudása folytán Reuchlin már korán síkra szállt a Szentírás hivatalos latin fordításának, a Vulgátának tévedései ellen.

S ez volt az, ami elsősorban a kölni dominikánus teológusokkal nyílt harcba keverte, amelyben csakhamar résztvett az egész művelt németség, sőt a népies irodalom is. A XVI. század első évtizedeiben általános volt a forrongás az egyház ellen Németországban s az idő megérett a reformációra.

A német reformáció. - Luther Márton.

A hanyatló egyház reformálását senkisem várhatta maguktól az olaszoktól, aki ismerte őket. A spanyoloknak és a németeknek feladata volt ezt a nagy munkát megindítani. A spanyolok kíméletes kézzel nyesegették le a középkori egyházi élet leggonoszabb kinövéseit, a németek ellenben elszakadtak Rómától és új egyházat alapítottak. A spanyolok reformmozgalma megmentette a latin nemzeteket a pápaság számára s megóvta, illetve itt-ott visszahódította a német birodalom egy részét is. A német reformáció ellenben szakadásra bírta a germán népeket s mély hatással volt a szláv és a román világra is. A két nagy reformmozgalom viaskodása tölti ki a következő másfélszáz év történetét s mind a két mozgalom teljes erejét igyekezett érvényesíteni egymás ellen a küzdelem során.

A középkorban állandóan mutatkozott az a törekvés, hogy az egyházat vissza kell terelni a maga eredeti alapjaira s az ősi kereszténység elveit kell új életre kelteni a későbbi elfajult visszonyokkal szemben. Két eretnek felekezet, a valdensek és a husziták ebben az irányban igyekeztek eredményeket elérni. De volt olyan irányzat is, amely nem is gondolt arra, hogy szembeszálljon az egyház uralkodó tanításával, hanem csak arra törekedett, hogy elmélyítse az egyes ember valláserkölcsi életét. Ez volt a célja mindenekelőtt a miszticizmusnak, amelyet Tauler János és mások már a XIV. században hirdettek s amely úgy törekedett az Istennel való közösség erősítésére, hogy lemondott minden önzésről és elfojtott minden szenvedélyes indulatot. Ellensúlyozása volt ez annak a rombolásnak, amelyet az álszenteskedés végzett a vallásos élet bensőségén. Ilyen felfogásra vezethető vissza a Szt. Jeromos példáját követő társaság, “A közös élet testvérei” nevű rend megalapítása 1384-ben. Ez a rend rohamosan terjedt különösen északon. Számos rendháza volt csakhamar Windesheim középponttal s a rend tagjai lelkesen buzgólkodtak az ifjúság nevelésének előmozdításán, ápolták az egyházi tudományokat és a szerzetesrendek régi szigorú fegyelmének a visszaállítására törekedtek. Különösen a ferencrendi és az ágostonrendi barátokat iparkodtak megrendszabályozni. Tevékenységük, amely elsősorban a szív békéjére irányult, megtermette a maga nemes gyümölcsét, egy világhírű könyvet, amely a reformáció előtti időknek legértékesebb hagyatéka.

Ez a könyv Kempis Tamás könyve : “Krisztus urunk követéséről.” Ezt a könyvet, mely a kolostori élet külsőségeivel szemben Krisztus példájának igazi követésére tanít, a világ minden nyelvére lefordították. Magyar nyelvre Pázmány Péter fordította le a maga ékes, zamatos magyarságával, úgyhogy ez a könyv a mi régi irodalmunknak is egyik legbecsesebb emléke. A papság Németországban a XV. század második felében két ellenséges táborra szakadt. Az egyik tábor, ez volt a hatalmasabb, ragaszkodott a megszokott régi rendhez. A másik tábor, a kisebbség, a valláserkölcsi élet belső megújhodásának a szükségét hirdette. Ez a tábor kisebb volt, de sokkal erősebb az előbbinél, mert vele volt a német nép zöme, amely ellenállhatatlanul epedt a vallási újjászületésért. A kérdés az volt, vajjon átalakulhat-e annyira az uralkodó egyház, hogy a papság egyrészének és a nép tömegének jogos törekvéseit kielégíthesse, avagy nem. Ha nem alakulhatott át, akkor a megújhodásért sóvárgó tábor kénytelen volt kiválni az uralkodó egyházból és új egyházat teremteni a maga számára. Az utóbbi következett be s vele együtt Európának és elsősorban Németországnak újjászületése, mert az uralkodó egyház vezetői csak későn látták be, hogy a korszellem sürgetése elől kitérniök lehetetlen. A szabadabb egyházi felfogás legjobban érvényesült az erfurti egyetemen, ahol a humanizmus gyökerei is a legmélyebbre ereszkedtek. Az egyetem állást foglalt a baseli reformzsinat mellett és ragaszkodott annak határozataihoz, még akkor is, mikor az összes többi német egyetemek csatlakoztak megint a pápasághoz.

Erfurtban nem volt föltétlen érvényessége a középkori skolasztikának sem, kétségbe vonták még Aquinói Szent Tamás tekintélyét is és a kötelező skolasztikus vitatkozásokat az egyetemen a máshol szokásos pompa nélkül tartották meg. Ehelyett virágzott Erfurtban a biblia és a régebbi egyházatyák tanulmányozása. Hogy ez a szabadabb irányzat mennyire megfelelt a közszükségletnek, legjobban az bizonyítja, hogy az egyetemre egyre nagyobb számmal tódult a reformokért sóvárgó ifjúság. Ez az Erfurt volt Luther Márton lelki szülőföldje. Luther Márton egyszerű thüringiai bányászember gyermeke volt. Eislebenben született 1483 november 10-én. Atyját Jánosnak hívták, anyja neve Ziegler Margit volt. A Márton nevet születése napja harcias szentjének, Szent Mártonnak emlékére nyerte a keresztségben. Szülei kezdetben nagyon nyomorúságosan tengették életüket s a kis Mártonnal nagyon szigorúan bántak. Maga Luther meséli, hogy anyja egy ízben véresre verte őt - egy szem dióért. De atyja azt akarta, hogy fiából jobb sorsú ember legyen s ezért elhatározta, hogy iskoláztatni fogja. Magdeburgba vitte őt iskolába, majd egy év mulva Eisenachba, ahol anyjának több rokona élt. A rokonság azonban nem igen segíthette a szegény diákot, ki társaival együtt uccáról uccára járt énekelni, hogy megélhessen.

Egy ilyen éneklő koldulás alkalmával történt, hogy egy jó családból való fiatal asszony, Cotta Orsolya figyelmessé lett a kis Márton szépen csengő hangjára és házába fogadta őt ellátásra s rábízta gyermekei tanítását. Itt élt Luther 1501-ig, amikor bevonult az erfurti egyetemre, ahol atyja, aki időközben saját iparkodásával jobb viszonyok közé küzdötte fel magát, már elegendően támogathatta. Az öreg Luther jogtudóst akart nevelni tehetséges fiából s azt remélte, hogy fia valamikor hercegi tanácsos lesz. Igy aztán az ifjú Luther eleinte filozófiát hallgatott Trutvetternél, majd később jogot Henning Gödénél. Klasszikus tanulmányokkal is foglalkozott. Bakkalauresz, majd 1505-ben magiszter liberalium arcium lett s mind eközben részt vett mindig kortársai társaséletében is. Az ifjú Luther Márton életében csakhamar nagy fordulat következett be. Éles ellentétben azzal, amivel foglalkozott, egyre nagyobb erővel ragadta meg lelkét az a kérdés, mi az ember viszonya az Istennel szemben. Egyre jobban vívódott azon a problémán, vajjon lehetséges-e, hogy az ember saját érdemével, úgynevezett “ jó cselekedeteivel” biztosítsa maga számára az isteni kegyelmet. És egyre jobban aggasztotta őt az a veszedelem, hogy kárhozat rabja lesz. Egy váratlan esemény érlelte meg benne a látszólag éppoly váratlan nagy elhatározást. Egyszer szülei látogatásából visszafelé igyekezett Erfurtba és Stotternheim falu közelében szabad ég alatt hirtelen támadt nagy zivatar érte őt utól.

A sűrű dörgés és villámlás közepette megérezte a bosszúálló Isten közelségét. Megborzadt attól a fenyegető veszedelemtől, hogy bűneivel terhelten lesz a halál martaléka és szorongattatásában Szent Annához, a bányászok védőszentjéhez fohászkodott segítségért és ünnepélyesen megfogadta, hogy szerzetes lesz, ha szerencsésen megmenekül. A vihar elvonult és Luther megérkezett Erfurtba. Hiába iparkodtak őt lebeszélni barátai, hiába könyörgött neki öreg atyja, akinek legszebb reményeit semmisítette meg fia elhatározása. Luther ragaszkodott a fogadalmához. Még egyszer, utoljára összegyűjtötte társait a rendes vidám mulatozásra és másnap szomorúan kísérték el őt valamennyien az ágostonrendi kolostor kapujáig. Luther, most már Martinusz testvér azt remélte, hogy a kolostor falai között kiengesztelheti a bíráskodó Isten haragját. Az Ágoston-rend Szent Ágoston nevéről nevezte el magát, de a rend tagjai között nem volt eleven igazság a nagy egyházatyának az a különös tanítása, hogy az embert nem saját cselekedetei teszik kedvessé az Isten előtt, hanem a Krisztus érdemeiben való belső hit. A rend, úgy, mint a többi szerzetesrend, a legszigorúbb álszenteskedést tette tagjai kötelességévé. Igy például a rend minden tagja köteles volt minden reggel huszonöt miatyánkot imádkozni, továbbá köteles volt meggyónni minden legkisebb vétséget is a rend szigorú szabályai ellen s a hibát újabb szigorú lelkigyakorlatokkal levezekelni.

Emellett az ágostonrendiek buzgó hívei voltak a pápának s különösen az erfurti kolostor, amely jutalmul dús búcsúkat is kapott. Ebben a környezetben Luther szükségszerűen megerősödött abbeli meggyőződésében, hogy az ember saját erejéből, különösen “jó cselekedetek,” vezeklés és önsanyargatás útján jut el az isteni kegyelemhez. Szűk cellájában, amelynek ablaka a kolostor udvarára nyílt, teljes erővel a vezeklésnek és önsanyargatásnak szentelte magát, annyira, hogy úgy testi, mint szellemi ereje a legnagyobb mértékben kimerült. De az áhított nyugalmat mégsem találta meg. Ekkor történt egyszer, hogy a rend fővikáriusa, Staupitz János, a lesoványodott, sápadt Martinusz testvért, aki nézeteit fejtegette előtte, arra figyelmeztette, hogy a bűnbocsánatot Krisztus megváltó halálában való erős hit szerezheti meg. Mint a villámcsapás, úgy világított bele ez a szerzetes komor lelkébe és Luther azóta buzgón neki adta magát Szt. Pál, Szt. Ágoston és a XIV-XV. századbeli misztikusok, különösen Tauler tanulmányozásának. Huszonnégy éves korában pappá szentelték s ekkor látta viszont először apját, aki még ekkor sem tudott beletörődni fia új életsorába. Staupitz fővikárius hamarosan kieszközölte, hogy Luthert meghívták a wittenbergi egyetemre a filozófia tanárának és a káptalani vártemplom hitszónokának. A wittenbergi egyetem a legrégibb német egyetemek közül való volt.

Frigyes választófejedelem alapította 1502-ben. Tanárai többnyire ágostonrendiek, egyben a káptalani templomnak, amelyet a választófejedelem dúsan ellátott, kanonokjai voltak és jövedelmüket részint a káptalanból, részint a plébániákból húzták, amelyeket káplánok útján igazgattak. Az egyetem ifjúkorát élte még csak, a város, amely körülvette, kicsike és szegény volt - még 1519-ben is csak körülbelül 3000 lakos volt benne - ennélfogva elsősorban arra kellett törekednie, hogy az egyetem hírnevét mennél jelesebb tanárok révén növelje. A tanárok javarészben mind a szabadabb egyházi felfogás hívei voltak. Az első rektor Pollich Márton volt, a választófejedelem háziorvosa és a theológia tanára, aki nagy barátja volt a humanistáknak, az első theológiai dékán Staupitz volt, Szent Ágoston lelkes híve. Ebbe az élénk szellemi életet élő körbe jutott bele Luther. Csakhamar híres egyházi szónokká fejlődött, bár eleinte félénken és elfogódottan beszélt, mégis azt a hatást keltette, hogy szavai legszentebb meggyőződéséből fakadnak. A rendjével folytonosan szoros kapcsolatban állott s 1511-ben egy vita elintézésével, amely a rend kebelében támadt, őt bízták meg az apostoli szentszék előtt. Egy másik rendtársa kíséretében, amint a rend szabályai előírták, elindult ennélfogva Luther Róma felé. Kolostorról kolostorra járva, gyalog vándorolta be Dél-Németországot, Svájcot és Itáliát.

Az olaszországi természet bája és az olasz városok szépsége sok örömet szerzett ugyan Luthernek, de annál inkább visszatetszett neki az a könnyelműség, amellyel a kolostorok papi feladataikat teljesítették. Annál többet várt azonban Rómától. Mikor az örök várost megpillantotta, a német szerzetes alázatosan a földre borult és így kiáltott: “Légy üdvöz, szent Róma !” A Porta del Popolo mellett levő ágostonrendi kolostorban körülbelül négy hetet töltött. Ámulva szemlélte az ókori hatalmas épületek maradványait, de a művészet csodálatos virágzásából, amely éppen akkor volt a legnagyobb Rómában - akkoriban egymás mellett dolgozott ott Rafael és Michelangelo - nem látott semmit. Buzgón látogatta a templomokat, misézett a Szt. Péter-templomban és végezte az ájtatosságokat, amelyektől a búcsú függött. De rémülettel értesült arról a ledérségről és léhaságról is, amelynek rabjai voltak akkor a legmagasabb körök is és borzadva hallotta a szállóigét : “Ha van pokol, akkor Róma azon épült.” Mindazáltal szigorú vallásosságát ezek a megfigyelések egyáltalán nem rendítették meg. Csak később, amikor elszakadni készült már a régi egyháztól, hatottak rá ez irányban ezek a római visszaemlékezések is. Mikor Rómából visszatért, a theológia doktorává avatták. Tétovázva vállalta csak el új tanári feladatát.

Rabja volt még ekkor teljesen a régi allegorikus magyarázó módszernek, de eközben egyre jobban megérlelődött benne a saját külön theológiai rendszere is. Már szilárd meggyőződése volt, hogy minden emberi cselekedet természeténél fogva bűnös cselekedet s hogy az emberi akarat nem törekedhetik szabadon a jóra, minélfogva az isteni kegyelmet nem a “jó cselekedetek” által lehet megszerezni, hanem egyedül a Krisztus érdemeiben való hit által, aki a keresztény hívőnek megszerezte az isteni kegyelemben való részesedést az ember minden hozzájárulása nélkül. E meggyőződését hirdette a katedráról és a szószékről is s rövidesen azt írhatta erfurti barátjának, Langenak : “A mi theológiánk és Szt. Ágoston egyre jobban halad és hódít a mi főiskolánkon.” És valóban Aquinói Szt. Tamás helyett klasszikus irók műveiről tartottak előadásokat ugyanabban az időben a wittenbergi egyetemen. Luther jelentőségét általában elismerték, de legmelegebben Spalatin György, Frigyes választófejedelemnek az udvari káplánja, aki befolyásos állásában csakhamar sokat tett Luther érdekében. Kétségtelen, hogy Luthernek e nézetei, amelyeket egyre nagyobb eredménnyel hirdetett, semmiképp sem voltak még eretnek tanok, ámde azzal a felfogással, amelyet az uralkodó egyház megkövetelt, homlokegyenest ellenkeztek már. Jelentéktelen ok volt az, amely a lappangó ellentétet nyilt kitörésig élezte ki. Ha volt valaha kegyszer, amellyel visszaéltek, akkor a búcsú volt az.

A búcsú alapja az az elmélet volt, hogy az egyház számtalan szentje sokkal több kegyes cselekedetet vitt véghez, mint amennyire saját üdvösségükre szükségük volt. Ennélfogva rengeteg kincs gyülemlett össze a mennyek országában, amellyel a pápa szabadon rendelkezhetett a hívők javára, ha azok meghatározott ájtatosságok vagy más kegyes cselekedetek végzésével utalványt szereztek maguknak erre a kincsre. Eredetileg az ilyen utalvány nem a bűnbocsánatot eredményezte, hanem csak a vezeklésül kimért egyházi büntetések elengedését, bűnbánat és töredelem alapján. De később egyre jobban összezavarták a bűnt a büntetéssel, míg végül a búcsú kényelmes eszközzé vált arra, hogy az emberek a leggonoszabb bűnök terhétől is szabaduljanak. Legvégül a búcsút sóvárgó hívőnek teendője pénzadománnyá zsugorodott össze valamely “kegyes” cél számára. Róma általában léha módon kihasználta ezt a felfogást a maga önző, igen gyakran világias céljaira. Borgia Cézár, VI. Sándor pápa istentelen fia nevetve jelentette ki : “A németek bűneivel fizetem ki hódító hadjárataimnak a költségeit.” Németország számára 1500-tól 1517-ig öt teljes búcsút engedélyeztek, aminek fejében természetesen rengeteg pénzösszegek vándoroltak az Alpeseken keresztül Rómába.

X. Leó pápa a Szt. Péter-templom építkezésének céljaira újabb teljes búcsút hirdetett s Albrecht mainzi és magdeburgi érseket utasította, hogy az ő egyházi kerületeiben begyülő pénz feléből fizesse ki 24.000 forintos palliumát, amire a Fuggerek 30.000 forint előleget adtak neki. Megindultak erre országszerte a búcsú hirdetői, többnyire a Fuggerház ügynökeinek a kíséretében. A bűnök bocsánatát és a tisztító tűz gyötrelmeitől való megváltást ígérték a búcsú résztvevőinek, sőt megígérték azt is, hogy elhunyt rokonaiknak a purgatoriumban sínylődő lelkeit is megválthatják. Ilyen ígéretekkel járta be a szász tartományokat Tetzel János domokosrendi szerzetes is, aki bárha a pirnai kolostor priorja, igen kéteshírű ember volt. Pompázó felvonulásokat rendezett. Ő maga dúsan szerszámozott öszvéren ült s egész sereg pap követte. A menetet minden városban ünnepélyesen fogadta a hatóság, a papság és a nép. A templomokban felállíttatta a vörös búcsúkeresztet a pápai címerrel, amelynek annyi ereje volt, mint Krisztus keresztjének s mint valami vásári kikiáltó, úgy dicsérte a templomokba özönlő nép előtt a búcsúnak erejét, amelyet hirdetett. Igy jelent meg Zerbstben és Jüterbogkban is, nem messze Wittenbergtől. Luther, aki már előbb is élesen kikelt a búcsú ellen, most felháborodva és megrettenve a visszaélés hallatára, elhatározta, hogy kételyeit nyilvánosan közhírré teszi. Mindenszentek napján, a vártemplom búcsúünnepén, amikor számos pap és hívő gyűlt egybe a környékből, 1517 október 31-én délután 95 tételt függesztett ki latin nyelven a székesegyház ajtajára.

Luther ezzel a cselekedetével nem akart semmi rendkívüli dolgot elkövetni. A tételek kifüggesztése annyit jelentett csupán, hogy felszólít bárkit e tételek akadémiai megvitatására. Különösebb izgató célzat eszeágában sem volt Luthernek. Tételeinek nagyon óvatos és mérsékelt volt a szövegezése. Igy például magát a búcsút Luther nem vetette el. A 71. tétele ugyanis így hangzott: “Ki a pápai búcsúengedély igazsága ellen beszél, az kárhozott és elátkozott legyen.” A tételek általában azt kívánták, hogy a búcsú csak az egyházi büntetések elengedését adhassa meg s ne legyen kiterjeszthető semmiképpen a tisztítótűzben sínylődő lelkek megváltására. A bűnt magát Isten kegyelme bocsátja meg búcsú nélkül és papi közbenjárás nélkül is, mert a papnak csak az a feladata, hogy az isteni bocsánatot hirdesse. Befejezésül figyelmeztet Luther azokra a romboló következményekre, amelyekkel sok búcsúhirdetőnek könnyelműsége okvetlenül jár és járt is már. Mindezt abban a tiszteletteljes hitben tette Luther, hogy a pápa maga is helyeselni fogja nézeteit, mert maga a pápa bizonyára nem tud a visszaélésekről. De a tételek kifüggesztésének oly hatása lett, aminőt maga Luther legkevésbbé várt. Bár a tételek megvitatására senki sem jelentkezett, Luther közvetlen környezete, különösen szerzetes testvérei aggódtak a történtek miatt, mert vakmerő cselekedetnek tartották.

Frigyes választófejedelem is, bármennyire helytelenítette különben a nép kizsákmányolását a római búcsúk által, féltette Luther fellépésétől káptalani alapítványát. Ámde a tételek két hét alatt elterjedtek egész Németországban és nyomukban nemsokára a leghevesebb ellenzés támadt fel. Mert, hogy a tételekben kemény támadás van a pápai hatalom ellen, az tagadhatatlan volt s a lateráni zsinat éppen 1516-ban erősítette meg ezt a pápai mindenhatóságot. Tetzel János tehát 106 ellentételt adott ki Luther ellen s ami még ennél jelentősebb volt, az esztendő vége előtt közvetlenül Rómából a pápai palotamester, Mazzolini Szilveszter rendkívül heves támadással felelt Luther tételeire. Kemény, éles szavakkal hirdette Mazzolini a hit dolgaiban a pápai csalhatatlanságot s Luther tételeit támadásnak jelentette ki e csalhatatlanság ellen. Az olasz pap biztos ösztönnel megérezte Luther cselekedetének nagy jelentőségét. Luther megrémült, mert hiszen ha X. Leó hozzájárul ehhez az elmélethez, akkor ő eretnek lett volna. De rémülete nem sokáig tartott. Csakhamar bátran védekezésre készült s támogatta őt a kölni Hoogstraten is. Heidelbergben, ahová mint rendje vikáriusát küldték ki, nagy közönség előtt nyilvánosan vitát folytatott Luther s ugyanekkor egy igazoló iratot küldött a szentszékhez, amelyben azt ígérte, hogy hajlandó magát pápai döntés alá vetni. Rómában el is határozták, hogy végeznek a kellemetlen ágostonrendi baráttal, aki úgy megrontotta a búcsúval való üzletet.

Luther meghívást kapott, hogy hatvan nap alatt jelenjék meg Rómában két kijelölt bíró előtt kihallgatásra. A két bíró közül az egyik Luther ellensége, Mazzolini Szilveszter volt. De a szász barátot a németek ekkor már jobban féltették, mint Róma sejtette s a hangulat a legmagasabb körökben is nagyon ellene volt a római kívánalmaknak. Bizonyságot tett erről az augsburgi országgyűlés, amelyet Miksa császár éppen akkoriban nyitott meg. X. Leó pápa már régebben háborút akart indítani a törökök ellen s a lateráni zsinat határozatot fogadott el, amely szerint általános keresztesháborút kell a török ellen indítani. Cambraiban ugyanez időtájt a császár, Franciaország és Spanyolország szintén megegyezésre jutottak s így aztán X. Leó pápa ünnepélyesen kihirdette a keresztesháborút. Nagy pompával jelent meg Vio Tamás bíbornok, mint pápai követ Augsburgban, hogy a császárnak megszentelt sisakot és kardot nyújtson át s a birodalmi rendeknek előterjesztést tegyen a költségek dolgában. Voltaképpen a közös védekezés gondolata ellen nem is lehetett kifogást emelni. Mert a helyzet az volt, hogy Magyarországot és Alsó-Ausztriát folytonos rablóhadjáratokkal pusztította, Itáliát pedig állandóan fenyegette a török. De másrészt az a nem alaptalan bizalmatlanság töltötte el a rendeket, hogy mindazt a pénzt, amelyet megajánlanának, nem a törökök ellen használják fel, hanem a pápai kincstár megtömésére.

Kíméletlenül ki is mondta ezt Fischer Frigyes würzburgi kanonok, aki szintén tagja volt a bizottságnak. “A törököt akarjátok megverni ? - kiáltotta oda Fischer kanonok a németeknek. - Tévedtek nagyon a névben. Ne Ázsiában keressétek az ellenséget, hanem keressétek Itáliában ! Az ázsiai ellenség ellen minden fejedelem maga is védekezhetik ; a másik megfékezésére nem elég érős az egész keresztény világ sem ! A pokolnak ezt a kutyáját csak aranyfolyamokkal tudjátok megfékezni !” Igy aztán az országgyűlés el is vetette a törökadót, mint “hallatlan újítást” és határozatához hangos panaszokat csatolt a római udvarnak Németországban való elviselhetetlen visszaélései miatt. “Egy egész nap, egy vastag könyv sem volna elég e visszaélések felsorolására !” - mondotta egy helyütt a lüttichi püspök emlékiratában. Már maga Miksa császár is, akinek az augsburgi országgyűlés utolsó országgyűlése volt, figyelmessé lett a merész ágostonrendi barátra. Egy szakvélemény, amelyet a császár Wimpheling Jakabtól kért, azt a tanácsot adta a császárnak, hogy húzza el a vitát Luther és a pápa között mennél tovább, amíg a német püspökök maguk fogják követelni a reformációt. Akkor aztán a császár, mint a német egyház védőura, lépjen föl energikusan. Így aztán Miksa császár felszólította Frigyes szász választófejedelmet, hogy “gondosan őrizze a barátot.” Egyéb oka is volt a császárnak, hogy kímélje Luther fejedelmét.

Mert a császár azzal a tervvel foglalkozott, hagy unokájának, I. Károly spanyol királynak szerzi meg a római királyi méltóságot s ezzel az utódlás jogát a német birodalomban. Ennélfogva annál jobban rászorult a választó fejedelmek jóindulatára, mert I. Ferenc francia király mindent elkövetett, hogy önmagát választassa meg, sőt tárgyalt is már erről a mainzi, trieri, pfalzi és brandenburgi választófejedelmekkel, a pápa pedig amúgy is támogatta a francia királyt, mert nem akarta, hogy a Habsburg-ház hatalma veszedelmesen megnövekedjék. I. Károly és Miksa törekvéseinek végre sikerült is kötelező nyilatkozatokat kapni Mainz, Köln, Pfalz, Csehország és Brandenburg részéről s ezzel a francia s a pápai politikát visszaszorítani. Míg tehát a császárnak nem volt különösebb oka arra, hogy Luther dolgában előzékenységet tanusítson a pápával szemben, addig minden oka megvolt arra, hogy Szász Frigyest, akihez eddig nem tudott hozzáférni, megnyerni iparkodjék a maga terve számára. Így történt, hogy sokféle ok közrejátszott abban, hogy Luthert Rómával szemben védelmezzék és Vio bíbornokot engedékenységre bírják. A bíbornok ugyan abba nem egyezett bele, hogy a barátot Németországban hallgassák ki elfogulatlan bírák, arra azonban hajlandónak mutatkozott, hogy ő maga hallgassa ki őt Augsburgban. Mikor Luther megkapta fejedelme felszólítását, hogy jelentkezzék kihallgatásra a bíbornok előtt, barátai le akarták őt erről beszélni mindenáron.

De Luther engedelmeskedett, bárha tétovázott egy kissé. “Most meg kell halnom” - így gondolkodott magában és látta már maga előtt a máglyarakást. Egy rendtársával gyalog elvándorolt Augsburgba s a karmeliták kolostorában szállt meg. Mikor megjelent Vio bíbornok előtt, térdre hullt a büszke egyházfejedelem előtt. De ez kijelentette, hogy atyai jóindulattal akarja Luther dolgát elintézni és nem akar vele vitatkozni, hanem rögtön elmondja neki, mit kíván tőle. Kívánni a következőket kívánta : “Luther vonja vissza tévedéseit, ígérje meg, hogy a jövőben tartózkodni fog újabb tévedések elkövetésétől és kerülni fog mindent, ami az egyház békéjét megzavarhatná.” Minthogy azonban Luther azt kívánta, hogy sorolják fel tévedéseit, ennélfogva a bíbornok akarata ellenére élénk szóharc fejlődött ki közte és a bíbornok között, amelynek Luther azzal vetett véget, hogy időt kért a dolog megfontolására. Már másnap írásban kijelentette, hogy csak akkor hajlandó bármit is visszavonni, ha megcáfolják. És a bíbornok, bárha mosolygott Lutheren, mégis beleegyezett abba, hogy Luther írásban válaszoljon. Luther a bíbornoknak adott írásbeli válaszában határozottan kijelentette, hogy a pápa tévedhet éppúgy, ahogy Szent Péter is tévedett, ennélfogva joga van minden hívőnek kezében a bibliával megvizsgálni minden pápai nyilatkozatot és elvetni azt, ha nem egyezik a Szentírással.

Valóban megható, mert Luther nagy lelki harcát bizonyítja, az irat befejezése : “Amíg a felsorolt bizonyítékok fennforognak, nem tehetek másként. És csak azt tudom, hogy Istennek inkább kell engedelmeskedni, mint az embereknek. Arra kérem főtisztelendőségedet, járjon közbe szentatyánknál, X. Leó pápánál, hogy ne taszítsa olyan könyörtelen szigorúsággal lelkemet a sötétségbe, mert az én lelkem csak az igazság fényét keresi és hajlandó mindent elismerni és visszavonni, ha meggyőződik a jobbról. Csak arra ne kényszerítsenek, hogy a lelkiismeretem ellen tegyek valamit, mert én kétely nélkül hiszem, hogy ez a Szentírás tanítása.” De a bíbornok, aki tudós dominikánus volt, egyszerűen ráparancsolt Lutherre, hogy vonja vissza tételeit és skolasztikus érvekkel mennydörgött az ágostonrendi barát ellen, amíg ez végül tűzbe jött és minden köteles tiszteletről megfeledkezve, bátran helyt állt a maga igazáért. “Elég volt ! Vond vissza !” - kiáltott rá Vio bíbornok. Mikor a barát könyörgött, hogy ne kívánja ezt tőle, a bíbornok felállt és haragosan így kiáltott rá : “Eredj és vond vissza, vagy pedig ne kerülj többé a szemem elé !” Igy ment el Luther. A bíbornok azonban kezdte kényelmetlenül érezni magát a meggyőződés e rendíthetetlenségének a láttára. “Egy betűt sem vonok vissza” - írta még aznap este Luther Spalatinnak.

Azután a közjegyző és tanuk előtt lediktálta fellebbezését “a rosszul értesült pápától a jobban értesítendőhöz” és barátai figyelmeztetésére elnyargalt Augsburgból Nürnberg felé. Az első nap egyfolytában nyolc mérföld utat tett meg, úgyhogy este halálra fáradtan rogyott le a szalmára. Nürnbergben érte utól egy pápai bréve, amely Vio bíbornokot felhatalmazta, hogy Luthert, akit akkor már eretneknek nyilvánítottak, a világi hatalom segítségével hatalmába keríthesse s minden helyet, ahová Luther esetleg fordulni talál, interdiktummal sújtson. Ennyire sietett a római udvar a veszedelmes ember megsemmisítésével. De Luther szerencsésen visszaérkezett Wittenbergbe s minthogy a pápa érzületét már ismerte, a pápától a zsinathoz fellebbezett. A helyzet azonban nem olyan volt, hogy Róma azt a brévét végrehajthatta volna. Mindenekelőtt tekintettel kellett lenni Frigyes választófejedelemre, aki nyilvánvalóan védelmébe fogadta a barátot. Frigyesnek a szava ugyanis nagyon fontos volt a római királyválasztásnál. Hogy békét teremthessenek békés eszközökkel, a pápa a szász eredetű Miltitz Károly kamarást azzal bízta meg, hogy adja át a választófejedelemnek erényei elismerésének jeléül az aranyrózsát s ezzel kapcsolatban intézze el a Luther-ügyet egyszersmindenkorra békességesen és zaj nélkül. Miltitz Altenburgban találkozott Lutherrel s rábírta őt bizonyos formális megállapodásra.

Luther ügyét, régi kívánsága szerint, egy német püspök döntése alá fogják bocsátani, addig pedig mindkét párt szüneteltetni fogja a vitát. Míg a heves theológiai harcban ekképpen nyugvás következett be, a birodalom dolgai fordulóponthoz érkeztek. A welsi várban, a Traun mellett, amikor hazafelé utazott osztrák örökös tartományaiba, meghalt I. Miksa császár. Interregnum következett. Észak-Németországban Frigyes szász választófejedelem vette át a birodalmi helytartóság vezetését. A fejedelem aztán éppen azáltal, hogy az egyházi kérdésben semmit sem tett, Luther dolgát fedezte. Luther pedig éppen ezidőtájt arra használta fel szabad, nyugodt idejét, hogy tanulmányait elmélyítse. Ezáltal meggyőződése még jobban megszilárdult. S ugyancsak ebben az időben tett szert egy jelentős segítőtársra is, akinek személyében a humanista tudomány is az egyházi átalakulás nagy munkájának szolgálatába lépett. Ez a segítőtárs Melanchthon Fülöp volt. Ez rokona volt Reuchlinnak, aki tanítója lett. Melanchthon kora érettségével keltett először bámulatot kortársaiban. Tizenhárom esztendős korában már a heidelbergi egyetemre járt, tizenöt éves korában átvándorolt Tübingenbe és tizenhét éves korában már magiszter liberalium arcium lett. Teljesen a tudományoknak szentelte magát s nagy tekintélyre tett szert egyrészt latin, másrészt és még inkább alapos görög és héber tudásával. Mint Reuchlin a héber nyelvtudomány alapjait, úgy vetette meg Melanchthon a maga nyelvtanával a görög nyelvtudomány alapjait.

Mint a görög nyelv tanára Reuchlin meleg ajánlólevéllel Wittenbergbe került. Alacsony, vézna termete volt, sápadt, szőke arca, félénk modora és gyönge hangja, úgyhogy az első tekintetre nem igen keltett figyelmet. Luther azonban csakhamar felismerte a huszonkét esztendős gyönge ifjúban lakó erős lelket s a két férfi között hamarosan szoros barátság fejlődött ki, amelyben Luther heves, szenvedélyes, harcias lelke társa csendes, szerény, mértéktudó és mérséklő lelkében megtalálta a maga egyensúlyozó erejét. Melanchthon nyelvtudása hasznára volt Luther bibliatanulmányának is. De ismereteinek mélyülése új vitába keverte Luthert. Már Augsburgban arra kérte Eck Jánost, a skolasztika egyik legkiválóbb képviselőjét, hogy jelenjen meg Lipcsében nyilvános vitatkozás céljából barátjával, Karlstadttal. Luther maga nem szándékozott részt venni a vitában. Mikor azonban Luther kezei közé kerültek Eck tételei, azt látta, hogy ezekben támadás foglaltatik a saját tanai ellen. Harcias készségében kiadta Eckkel szemben ellentételeit, amelyekben elveti a pápai elsőség bibliai megalapozását s valamennyi keresztény általános papságát hirdeti s egyben bejelenti, hogy személyesen részt óhajt venni a vitatkozásban.

Bár a merseburgi püspök, aki az egyetem kancellárja volt, száműzetés terhe alatt megtiltotta a vitatkozást, György szász tartományúr mégis megparancsolta annak megtartását s a fejedelem maga is megjelent Lipcsében, hogy meghallgassa a vitatkozást. Eck és Karlstadt között nagyszámú hallgatóság jelenlétében indult meg a vita. Ott volt György herceg és a fiatal Barnim pommeráni herceg, aki akkor díszrektora volt az egyetemnek. Külsőleg Eck sokkal hatalmasabb volt ellenfelénél, rendkívül jártas a theológiai vitában, győzelemhez szokva és óriási emlékezőtehetségű. Karlstadt ellenben esetlen modorú volt s a bizonyító helyeket mindig keresve idézte s több ízben csak másnap utasította vissza Ecknek egy-egy állítását. Döntésre nem vezetett a vita s csak annál feszültebben várta mindenki Luther fellépését. Különböző ember volt külsőleg is a két ellenfél. Eck nagy, robusztus, bizonyos mértékben színészi megjelenés, Luther sápadt és sovány, akinek csak mély, sötét szeme árulta el a lelkében lobogó lángot. Igy álltak szemben egymással két szőnyeggel borított szószéken az ellenfelek. Két napig eredménytelenül folyt a vita a kegyes cselekedetekről. Izgatottabb lett a vita harmadnap, mikor Eck rászorította Luthert a pápai tekintély feszegetésére és azt a tételt állította fel, hogy a pápa tekintélye visszanyúlik Krisztus és az apostolok rendelkezéséig. Luther kereken tagadta ezt s végül azt a kellemetlen igazságot vetette oda ellenfelének, hogy a görög katolikus egyház sohasem ismerte a pápai hatalmat s mégis annyi kitünő szentje és egyházatyája volt.

“Igen ám - felelte erre Eck - csakhogy ez a nézete megvolt már Wicliffnek és Husznak is és a zsinatok mégis elvetették, mint eretnek tant.” A harc dülőre kezdett jutni, az érdeklődés egyre lázasabb lett. Luther nem ingadozott. “ Ez nem bizonyít semmit - mondta Luther - mert nem egy nézet, amelyet a zsinatok kárhoztattak, ősevangéliumi igazság.” “Mégis eretnek tanok azok - vágta vissza Eck - mert a jogszerűen egybegyűlt zsinat nem tévedhet.” Erre Luther fölvetette a döntő kérdést : “Mivel akarod bebizonyítani, hogy a zsinat nem tévedhet ?” Az izgatottság óriási lett. György fejedelem felugrott és Eck így mennydörgött Lutherre : “Ha azt hiszed, hogy a jogszerűen egybegyűlt zsinat tévedhet, akkor pogány vagy előttem és vámos !” A vitát folytatták még néhány napig ; de a döntés megtörtént. Luther nemcsak a pápa tekintélyét nem ismerte el többé, hanem tagadta a zsinatok csalhatatlanságát is. Ezzel letért a római katholikus egyház alapjáról. Még a vita folyamán történt egy másik fontos döntés is Majna-Frankfurtban, amely döntés végzetes útra sodorta a birodalom ügyeit. A választófejedelmek egyhangúan megválasztották I. Károly spanyol királyt német királlyá. A választást hosszú harc előzte meg s Károly királyt a közvélemény nyomása alatt választották meg, mint a hatalmas Habsburg-ház egyik tagját, akit egyaránt nagy reményekkel üdvözöltek a lovagok és a városok, a nemzeti érzésű humanisták, sőt maga Luther is.

Tőle várták minden nehézség megoldását. De soha nép jobban nem csalódott még számításában. De egyelőre ezt senki sem látta. Sőt éppen ebben az időben történt meg a humanista birodalmi lovagok egyesülése az egyházi reformpárttal. Az egyesülés szószólója Hutten Ulrik volt. Hutten nemcsak humanista, hanem kiváló hazafi is, akinek politikai ideálja a birodalmi egység volt. Amikor hadat üzent Rómának, tisztán világi és nemzeti okokból tette, mert a vallási szempontokkal nem is törődött. Sőt Hutten Ulrik bizonyos kárörömmel tekintette Luther dolgát. “Egymással marakodjatok, hogy felfalhassátok egymást!” - mondta Hutten akkoriban egy szerzetesnek. Hutten csak német szempontból küzdött a pápai udvar romlottsága és gőgje ellen. Luther ellenben vallásos meggyőződésből indított harcot a régi egyház ellen, az egyházi közigazgatás rikító visszaéléseire csak az augsburgi tárgyalások során lett figyelmessé. Igy haladt párhuzamosan a humanista nemzeti és vallási ellenzék, anélkül, hogy érintkezett vagy pláne egyesült volna. A lipcsei vitának híre mindezt egy csapásra megváltoztatta. Hutten egyszerre felismerte, hogy Luther kezdeményezése gyökerében támadja meg a pápaság uralmát s hogy ennélfogva Luther célja egybevág az ő céljaival. Nyomban síkraszállt Luther érdekében. Mindenfelé leveleket írt Luther támogatása dolgában.

Mindenekelőtt személyesen nagy irodalmi tevékenységet fejtett ki, egyik röpiratot a másik után dobta ki a német nép közé, amelyekben rendkívül hevesen folytatta a régi támadásokat. Az új röpiratok hatása mérhetetlen volt. “A legtöbb német semmit sem gyűlöl annyira, mint a Róma nevet !” - írta akkoriban egy nürnbergi tudós. Közben tovább fejlődött Luther dolga. Két egyetem, Löwen és Köln lipcsei vita eléjük terjesztett aktái alapján kijelentették, hogy Luther tételei eretnek tanok. Erfurt természetesen megtagadott minden ítéletmondást, mert ott a Luther-pártiak uralkodtak s a humanisták lelkesen csatlakoztak a lipcsei vita óta a wittenbergi barát mellé. Közülök néhányan theológiai felolvasásokat tartottak rómaellenes értelemben. Nemsokára Hutten írt Mainzból Luthernek, most elsőízben személyesen. Hangsúlyozta céljaik azonosságát és bizalmat kért tőle. “Szabadítsuk fel az elnyomott hazát! Isten mellettünk van. Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk ?” Levele végén felajánlotta Luthernek Sickingen védelmét, mert Huttennek sikerült ezt a leghatalmasabb és legtöbb belátással rendelkező birodalmi lovagot Luther ügyének megnyernie. Ezzel a lovagrend összeköttetésbe lépett közvetlenül az egyházi reformátorral és a humanista ellenzékkel és pajzsával fedezte őket. Lutherre nagy benyomást tett ez a fordulat és levelezni kezdett közvetlenül Hutennel. A világi védelemre valóban nagy szüksége volt Luthernek.

Róma vonakodva ugyan, de Eck tapintatlan sürgetésére, aki azt kívánta, hogy vitázó ellenfele ellen alkalmazzák az egyházi fenyítéket, cselekvésre határozta el magát. A kölni és löweni egyetemek ítélete alapján bullát adott ki a szentszék Luther ellen. A bulla Luther 41 tételét kárhoztatta s azt kívánta, hogy Luther a bulla közzétételétől számított hatvan nap alatt vonja vissza a kárhoztatott tételeket, mert különben azt rendeli, hogy minden világi hatóság tartozik a száműzöttet letartóztatni és a pápának kiszolgáltatni. Róma ezzel forma szerint hadat üzent az egész német mozgalomnak. Róma voltaképpen nem is tehetett egyebet. Mert Luther kétségtelenül eretnek volt és kétségtelenül megtagadta tanainak a visszavonását s ezzel az egyházi tekintélynek tartozó engedelmességet. De éppen az a körülmény, hogy Rómának így kellett cselekednie, bizonyította a régi egyház dogmatikus voltát szemben a szabadság szellemével, szemben az új korral, amely Luther Márton lelkét ösztökélte. S csak most, mikor a bulla kiadásáról értesült s mikor a humanisták és a birodalmi lovagok támogatásából észrevette, hogy hatalmas áramlat sodorja őt, csak most vált nemzeti refomátorrá s csak most szánta el magát arra, hogy döntő támadást intéz a római uralom egész rendszere ellen. Kiadta hatalmas vádiratát : Üzenet a német nemzet keresztény nemességéhez a papi rend javításáról. Iratát a császárhoz, a fejedelmekhez és a lovagokhoz intézte. Három bástyát dönt le ebben, három alaptételt.

Az egyik az, hogy a világi hatalomnak nincs joga a papság fölött, sőt ellenkezőleg, a papi hatalomnak teljességgel alá van rendelve. A második az, hogy senkinek sincs joga a szentírást magyarázni, csak a pápának. A harmadik az, hogy csak a pápának van joga zsinatot összehívni. Ezzel szemben nyiltan, határozottan felállítja a reformköveteléseket a keresztény nemesség előtt : a pápai udvar pompájának korlátozása, a német nép biztosítása a római kapzsiság ellen, az egyházi hivatalok szabad betöltése németekkel, a pörök német bíróságok előtt való elintézése, a püspökök szolgai esküjének eltörlése, a pápa világi hatalmának megszüntetése, a kolduló rendek korlátozása s a kolostorok eredeti rendeltetésének visszaállítása a keresztény iskola szolgálatában, a kikényszerített celibátus (papi nőtlenség) megszüntetése, végül az egyetemek és iskolák reformálása a humanisták szellemében és a biblia tanulmányozásának érdekében. Még mindig nem hirdette Luther határozottan a Rómától való elszakadást, hanem csak a német egyház újjáalakítását terjedelmes önállóság alapján, hogy nemzeti egyház legyen körülbelül a spanyol és francia egyházak mintájára. Ezt a reformot a német püspökök is támogathatták és ha a hatalmas birodalom követelte, akkor sikerülhetett is.

De természetesen Luther nemcsak Róma visszaéléseit és Németország fölött való uralmát támadta, hanem valamennyi keresztény általános papi voltának magyarázatával megrendítette a papság állását világszerte, mert eddig a papság szerepelt közvetítő gyanánt Isten és az ember között. Az a tana pedig, hogy minden kereszténynek joga van kezében a bibliával a pápa kijelentéseit és a zsinati határozatokat felülbírálni, alapjában semmisnek mondta a pápa és a zsinatok minden igényét a csalhatatlanságra. És Luther ugyanakkor, amikor a német egyházi alkotmány átalakítását követelte, egy másik iratában: Az egyház babiloni fogságáról, megtámadta a szentségekről szóló tant is, amely szorosan egybefüggött a papság közvetítő szerepével. Azt követelte, hogy az úrvacsorát szolgáltassák ki bor és kenyér alakjában a hívők számára is, a szentmiseáldozatot mellőzzék s a szentségeket csak a keresztség és az úrvacsora szentségére korlátozzák. A római egyház alapjaiban megremegett e súlyos csapások alatt. Ha benn élt még erős gyökerekkel a német nép lelkében, akkor a wittenbergi barát merészsége veszedelmes kalanddá vált volna. De ennek az ellenkezője derült ki csakhamar. V. Károly kiadta ugyan a pápai bulla értelmében a parancsot, hogy Luther iratait égessék el, ami burgundi örökös tartományaiban - pl. Löwenben - meg is történt.

Megtörtént továbbá Kölnben és Mainzban is, másrészt azonban több püspök is, így a bambergi és a passaui visszautasította a pápai bullát és Vilmos bajor herceg egyenesen arra szólította fel Ecket, hogy eszközölje ki a száműzetés visszavonását. Erfurtban, ahol Eck személyesen megjelent, a diákok valósággal megostromolták a nyomdát és összetépték a bulla kész példányait, amelyeknek kihirdetését az egyetem is kereken megtagadta. Lipcsében Eck valósággal életveszedelemben forgott. Semmi kétség, a közvélemény igen sok helyütt Luther mellett foglalt állást. Hutten és barátai közben német nyelven folytatták az izgatást Róma ellen, amelyet addig latinul irányítottak. És Hutten már azt is hirdette, hogy fogjon a német nép fegyvert s az ő, meg Luther vezetése alatt szabadítsa meg Németországot a papi uralom alól. Luther örült ugyan Hutten lázas tevékenységének, de a fegyveres megoldástól irtózott. “Nem kívánom - írja Spalatinnak - hogy erőszakkal és vérrel küzdjenek az evangéliumért. Szó győzte le a világot, szó mentette meg az egyházat és szó fogja visszaállítani is.” Kereken megmondta ezt Luther Huttennek is. Mindazonáltal a lelkes hangulatra és lelke nyugodt önbizalmára támaszkodva megkockáztatta Luther a legvégső lépést is, amely visszavonhatatlanul elszakította őt a római egyháztól.

A wittenbergi Elsterkapu előtt a tanárok és diákok közepette a pápai bullát és a pápai dekretáliákat máglyatűzbe vetette e szavakkal : “Minthogy az Ur szentjét (vagyis : Krisztust) megszomorítottad, így emésszen el az örök tűz !” A bullaégetés voltaképpen az egyetemnek ünnepélyes tiltakozása volt, amelyre Melanchthon latin hirdetményében meghívta az egyetemi ifjúságot is. A máglyatűz a wittenbergi kapu előtt felégette a hidat Luther háta mögött, amelyen esetleg visszatérhetett volna az anyaszentegyházba. Most már ez lehetetlenné vált ránézve. E pillanatban V. Károly már német földön volt, sőt már 1520-ban császárrá is koronázták őt Aachenben, amikor letette azt az ősrégi esküt, hogy hűséges őre lesz a római egyháznak a pogányok és az eretnekek ellen. De aláírta a választási kapitulációkat is, amelyekben arra kötelezte magát, hogy német ügyekben csak a németek tanácsára hallgat, hivatalos nyelvül a németet használja és idegen csapatokat a birodalomba nem vezet be. Minden szem a császárra irányult. Mondhatatlan izgalom vett erőt a lelkeken birodalomszerte. Luthert száz meg százezren nemzeti hősnek tekintették és Luther visszavonhatatlanul szakított Rómával. A lovagok és humanisták nem álltak meg útjukban. Hutten újabb latin dialógusokat adott ki, amelyeknek hatása hallatlan izgalom volt. Hutten irataiban mindenáron a papi uralom alól való felszabadulást követeli s a papi javak bevonását, ha kell, háború árán is. Kétségtelen, hogy Hutten a forradalomtól sem riadt volna vissza, még a császárral szemben sem. A kérdés egyre hangosabban dörgött : reformáció vagy revolució ? A kérdést csak a császár dönthette el.

Ámde V. Károly császár nem váltotta be a német birodalomnak hozzája fűzött reményeit.

V. Károly. - Luther a wormsi országgyűlésen.

V. Károly, mikor német királlyá választották, alig mult tizenkilenc esztendős. Ifjúsága szomorú volt. Szülei, Fülöp herceg és Johanna hercegnő Spanyolországba utaztak s a csecsemő újszülöttet teljesen Margit nagynénje gondjaira bízták. Minthogy édesanyja megőrült, atyja pedig meghalt, Károly a szülői szeretet gondoskodását nem ismerte. Nevelője az utrechti Hadrian volt, a theológia komoly, lelkiismeretes, pedáns tanára, aki tudományos érdeklődést nem igen fejlesztett tanítványában, de szigorú katholikus meggyőződését egész életére átültette belé. Udvarmestere Croy Vilmos herceg volt, híres világfi, de egyben kitünő politikus és államférfi is, aki haláláig csaknem korlátlan befolyással volt Károlyra. Hadrian és Croy Vilmos kísérték el Károlyt Németalföldről Spanyolországba, ahol három évig időzött, anélkül, hogy új alattvalói megkedvelték volna. A fiatal uralkodó beteges, gyönge ember volt s a lovagi erényekben nem igen telt kedve. Emellett, bár látszólag hideg és közönyös volt, rendkívül könnyen haragra lobbant, bosszúvágyó és engesztelhetetlen volt.

Politikai elhatározásaiban teljesen nevelője, Croy herceg és kancellárja, Gattinara Mercurio hatása irányította. De vallási dolgokban önálló volt, sohasem tétovázott. Rideg katholikus, természetesen nem római, hanem spanyol értelemben, de ez éppen eleget jelentett Luthernek és párthíveinek, hogy a császárról mit se reméljenek. Egyébként sem volt célja Károlynak, hogy megértse és támogassa a német nemzeti törekvéseket. Nagyatyjától, Miksa császártól örökölte a császári világuralom büszke, de megvalósíthatatlan gondolatát s ily szempontból Németország egy része volt csak világhatalmának. Németországon kívül jogara alá tartozott Burgundia, Spanyolország és Itália fele. Német nemzeti politikát tehát nem is űzhetett, de nem is akart űzni. Habsburg volt, aki úgyahogy otthonosan érezte magát a németalföldi tartományokban is, de Spanyolországot alig, Németországot pedig egyáltalán nem érezte hazájának. Legszívesebben francia nyelven beszélt. Latinul nem igen tudott, spanyolul csak később tanult meg, németül soha nem beszélt jól. Ettől az uralkodótól függött a német nemzeti politika, a németek társadalmi és vallási jövője. Ha Károly császár megérteti a német törekvéseket, Luther reformját könnyen megvalósíthatta volna békés úton s megvetheti egy német nemzeti egyház alapjait, amely nem vezetett volna feltétlenül teljes szakadásra az ősi római egyházzal.

Minthogy azonban erről szó sem lehetett, Luther és pártja egyre élesebb ellentétbe sodródott a római egyházzal szemben s a reformáció hosszú, véres forradalmakhoz vezetett és végül teljes szakadáshoz vallási téren, anélkül, hogy együtt járt volna vele a német nemzet politikai megerősödése is. Bár a császár a németalföldi tartományokban elégettette Luther iratait, mégsem mert annyira szembehelyezkedni a közhangulattal, hogy Luthert egyszerűen kiszolgáltassa Rómának, hanem elrendelte, hogy idézzék meg Luthert a wormsi országgyűlés elé. Mikor azonban értesült róla, hogy Luther Wittenbergben elégette a pápai bullát, a császár visszavonta az idézést, mert nem volt hajlandó a nyakas eretnekkel semmiféle tárgyalásba bocsátkozni. Ámde a német nemzet csakhamar mégis kényszerítette rá V. Károlyt. Wormsban az országgyűlés 1521 január 28-án nyilt meg, amelyen eleinte az egyházi kérdés teljesen háttérbe szorult a politikai kérdések elől. Mindenekelőtt beleegyeztek a rendek, hogy Nürnbergben birodalmi kormány létesüljön 22 tanácstagból a császárihelytartó elnöklésével. Ez a kormány a császár távollétében teljes szabadsággal kezeli a végrehajtóhatalmat, még egyházi ügyekben is, egyébként csak tanácstestület. Ezenkívül a francia Itália meghódítására, a római hadjáratra és a török elleni háborúra 4000 lovast és 20.000 gyalogost ajánlottak fel a rendek a császárnak egy félesztendőre, ha a birodalom belsejében nem zavarja semmi a békét.

Végül a német-osztrák tartományokat a cseh és a magyar várományi joggal együtt átruházta a császár öccsére, Ferdinándra s ezzel megalapította a Habsburg-ház külön német-osztrák ágát. Az egyházi kérdés elől azonban nem lehetett kitérni. A wormsi országgyűlésen nyilvánvalóvá lett, hogy az egyház reformja elkerülhetetlen. Megegyeztek ebben az összes pártok, sőt belátta ezt maga V. Károly császár is. Aleander bíbornok, a pápai nuncius, aki azzal volt megbízva, hogy eszközölje ki Wormsban a pápai bulla végrehajtását, mikor elképedve látta a német rendek és a német nép hallatlan izgatottságát, azonnal írt Rómába, hogy nyomban szüntessék meg a legkiáltóbb visszaéléseket, mert különben Németország elszakad Rómától. A császár, miután egy újabb pápai bréve ismételte a nuncius megbízatását, végül rendeletet terjesztett az országgyűlés elé, amelyben megparancsolta Luther iratainak elégetését és Luther letartóztatását. Ezzel fel volt vetve az országgyűlés színe előtt az egész Luther-ügy. Hét napig tartó heves vita után a rendek a következő határozatot hozták : tekintettel a rendkívüli izgalomra, Luthert feltétlenül meg kell idézni az országgyűlés elé s ha eretnek tanait visszavonja, akkor tovább tárgyalnak vele a reformok dolgában, ha nem akar semmit sem visszavonni, akkor adja ki a császár ellene a szóban forgó rendeletet. A császár ennek folytán aláírta az idéző levelet, mely felszólítja Luthert, hogy 21 napon belül jelenjen meg Wormsban császári védelem alatt. Elérkezett a döntő perc.

A legridegebb katholikusok is azt vallották, hogy az egész mozgalmat, amely Luther nevéhez és tevékenységéhez fűződött, a reformok hivatalos megvalósításával szereljék le. Minden a legjobban indult. A fejedelmek részletes emlékiratot nyújtottak át a császárnak, amelyben kifejtették, milyen visszaéléseket követ el a római udvar Németországban s követelték, hogy a császár védje meg Németország jogait Rómával szemben. Zsinat összehívását sürgették evégből német területen. Mindenkinek ajka Luther nevét hangoztatta, aki elhatározta, hogy minden körülmények között elmegy Wormsba, ha idézést kap. Luther útja Worms felé diadalút volt. Lipcsében az előkelő utasok áldomásával tisztelte meg őt a tanács. Erfurt határában az egyetem rektora, Krotusz Rubiánusz vonult ki eléje negyven lovas óriási néptömeg élén. Mikor bevonult a városba, minden ucca, minden ablak tömve volt emberrel. Vasárnap nagy hallgatóság előtt prédikált az ágostonrendiek templomában. Az egyetem ünnepi lakomát rendezett, a tanács elhalmozta kitüntetéssel, a nép úgyszólván isteni csodaerőt tulajdonított neki. A többi városokban is mindenütt óriási népáradat özönlött eléje, hogy lássák a “csodaembert.” Utközben értesült róla, hogy császári rendelet jelent meg, amely megparancsolta, hogy könyveit égessék el. A császár környezete azt hitte, hogy ezzel visszariasztják Luthert útja folytatásától, de Luther nem ismert félelmet.

Oppenheimban, Frankfurt és Worms között Bucer Márton felszólította, hogy fogadja el Sickingen védelmét, de Luther az ajánlatra ezt felelte : “És ha annyi ördög lenne is Wormsban, mint ahány cserép a háztetőkön, akkor is be akarok jutni a városba.” Végre megharsant a wormsi toronyőr kürtje, jelezve, hogy Luther megérkezett. Nyitott, kocsiban vonult be a városba, előtte lovon a császári hírnök, mögötte számos nemes. “Száz lóval vonult be a nagy eretnek Wormsba” - jelentette Aleander bíbornok a pápának. Hatalmas tömeg tolongott a merész barát körül, akinek sötét, démoni szeme nyilt tekintettel nézett a tömegre. Mikor szállása előtt - Frigyes választófejedelem lakása közelében - leszállt a kocsiról, így szólt barátaihoz, akik aggódva üdvözölték : “Isten velem lesz.” Majd késő éjszakáig látogatókat fogadott. Másnap korán reggel megkapta már az idézést az országgyűlés elé. Kerülő utakon kellett őt a püspöki udvarra vezetni, mert minden uccát sűrű néptömeg zárt el. A császár nevében a trieri érsek helytartója, Eck János intézte hozzá a kérdést, vajjon az előtte felhalmozott iratokat elismeri-e a saját iratainak. Miután a könyvek címét felolvasták, Luther igennel válaszolt a kérdésre. A második kérdés az volt, visszavonja-e azokat a tételeket, amelyek ez iratokban eretnek tanokat tartalmaznak. Luther erre gondolkozási időt kért és kapott is - egy teljes napot. Elfogódottnak és félénknek tetszett. A spanyolok és olaszok nélkülözték a parasztfiúban a világfias modort.

A császár pedig kicsinylően így szólt : “Ez ugyan nem fog eretnekségre bírni !” De Luther, bárha külsőleg határozatlannak látszott, lelke mélyén egy csöppet sem volt határozatlan. “ Egy betűt vissza nem vonok !” - írta aznap este Kuszpiniánusz bécsi császári tanácsosnak. Mikor újra megjelent a püspöki udvaron, néhány órahosszat kellett az óriási tömegben várakoznia, mialatt derülten társalgott Peutinger Konráddal, az augsburgi városi írnokkal. Világtörténeti pillanat előtt állott ekkor Luther. A fáklyák lobogó vörös fénye vetődött a teremben feszülten szorongó fejedelmek és előkelő nemesek izgatott arcára és díszöltözeteire. Eck újra elmondta a második kérdést, először latinul, azután németül : “Visszavonod-e az irataidban foglalt eretnek tételeket ?” Luther hosszabb beszédben felelt a kérdésre, először latinul, majd németül, határozottan, férfiasan, messze hangzó, csengő hangon. Ekkor volt talán életében legnagyobb a német reformátor. Beszédét azzal kezdte, hogy iratai három csoportba oszthatók. Az első csoportba tartoznak azok, amelyekben tanait fejti ki. A másodikba azok, amelyek a pápaság visszaéléseit ostorozzák. A harmadikba azok, amelyek vitairatok egyes személyek ellen. Az első csoportot nem vonhatja vissza, mert minden tanítása a biblián alapul. A második csoportot nem akarja visszavonni, mert akkor a római udvar tábora még jobban elnyomná Németországot. A harmadikat nem vonja vissza, mert ezzel még jobban felbátorítaná ellenségeit.

“Cáfoljatok meg, ha tudtok !” - ezzel fejezte be Luther beszédét. Eck erre korholó hangon így szólt : “Nem vitatkozásról van most itt szó. Jelentsd ki, aláveted-e magad a zsinatoknak vagy sem. Világosan, röviden válaszolj !” Luther erre így felelt : “Minthogy ő császári felsége, a választófejedelmek, hercegek és grófok egyszerű választ kívánnak, adok hát olyat, amelynek sem szarva, sem foga nincsen. Válaszom ez : Győzzetek meg vagy az Irás bizonyságával vagy más nyilvánvaló érvekkel - mert én nem hiszek egyedül sem a pápának, sem a zsinatoknak, hiszen napnál világosabb, hogy ezek mind a ketten gyakorta tévedtek és maguk ellen szólottak. Engem meggyőztek az Irásnak ama helyei, amelyeket idéztem és lelkiismeretem rabja az Uristen szavának. Ennélfogva nem vonhatok vissza, de nem is akarok visszavonni semmit, mivelhogy a lelkiismeret ellen cselekedni bizonytalan és veszedelmes dolog.” Eck még egyszer megkérdezte tőle, vajjon igazán azt hiszi-e, hogy a zsinatok tévedtek. S mikor Luther újra határozottan igennel felelt a kérdésre, a császár, aki elrémült Luther szavai hallatára, parancsot adott, hogy a tárgyalást szakítsák félbe.

Óriási izgatottság támadt a teremben s Luther ekkor kiáltotta harsány hangon e világhírű szavakat : “Itt állok, nem tehetek másként ! Isten engem úgy segéljen ! Amen !” A spanyolok csúfolódva követték őt, mikor kezét mintegy diadalmasan a magasba emelve távozott. A németek ellenben örültek földijük állhatatosságának és örült neki Luther fejedelme is, bár este szokott óvatos módján így szólt Spalatinhoz : “Túlságosan merész ez az ember !” De Luther barátainak, akik lakásán várakoztak rá, mialatt derült izgalomban magasra emelt karral fel s alá járt szobájában, így kiáltott oda : “Átestem rajta ! Átestem rajta !” A császár azt hitte, hogy most már végzett Lutherrel s már másnap sajátkezűleg írott rendeletet terjesztett az országgyűlés elé, amely szószerint elhatározta, hogy Lutherral úgy fog elbánni, mint eretnekkel. Ámde a rendek újra ellene szegültek a császári akaratnak és el is értek annyit, hogy nyolctagú bizottságot küldtek ki azzal, hogy folytassa Lutherrel a tárgyalást. Mert Luther háta mögött sok százezernyi ember állott. Luther megjelent a bizottság előtt, amelynek tagjai felszólították, hogy legalább a zsinatok ellen szóló tételeit vonja vissza. Hiába. Másnap arra kérték csak, ígérje meg, hogy aláveti magát egy új zsinat döntésének. Ez annyit jelentett, hogy a pápai bullát nem hajtják végre és a birodalom hivatalosan elismeri Luthernek azt a régi kívánságát, hogy zsinat döntsön az ügyében. Luther nem is utasította vissza határozottan ezt az ajánlatot, de beleegyezését ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a zsinaton semmit sem fognak Isten szava ellen határozni.

Arról pedig, hogy alávesse magát az egyházi tekintélynek, hallani sem akart. A trieri érsek tisztában volt a pillanat egész rettentő komolyságával. Négyszem között még egyszer beszélt az ágostonrendi szerzetessel s arra kérte, hogy tegyen ő maga indítványt. “Főtisztelendő úr - felelte Luther - ha az én ügyem nem Istentől van, akkor el fog múlni. De ha Istentől van, akkor nem lehet gátat vetni neki !” S mikor az egyházfejedelem újra sürgette, Luther így felelt : “Nem engedhetek. Legyen úgy, ahogy Isten akarja !” A tárgyalás véget ért. Luther nyugodtan távozott. Eck a császár megbízásából még aznap este közölte Lutherrel, hogy megindítják ellene az eljárást, minthogy nem engedett és 21 nap időt kap szabad elvonulásra. Luther másnap csendben el is utazott. Frankfurtból még két levelet írt a császárnak s a fejedelmeknek s kijelentette újra, hogy hajlandó pártatlan bíróság döntésének alávetni magát és hajlandó mindent visszavonni, ha a szentírásból megcáfolják. Azután folytatta útját észak felé. A wormsi országgyűlés után elkerülhetetlenné vált a szakadás a reformátor hívei és Róma között. Az egyházi tekintély csalhatatlanságának elve és a lelkiismereti szabadság nagy elve állt szemben egymással s a kettő között a kiegyenlítést ott a wormsi országgyűlésen nem tudták megtalálni. A középkor és az újkor mérkőzött egymással s az ellentétet békésen nem lehetett elintézni.

Harcnak kellett döntenie, mert az emberiség mindig vérrel keresztelte meg az új, nagy gondolatokat. Igy történt akkor is. Károly császár hű maradt a pápasághoz. Szövetséget is kötött vele X. Leó pápa Franciaország ellen, jutalmul mintegy azért, hogy a császár szilárdan elhatározta magában a német eretnekség kiirtását. A Luther ellen szóló császári rendelet megszövegezésével Károly császár Aleander bíbornokot bízta meg. A rendelet kimondja Luther fejére a birodalmi száműzetést, kimondja, hogy Luther könyvei megsemmisítendők, elrendelte továbbá azt is, hogy ezentúl az egyházi felsőség tudtán kívül és akarata ellenére semmiféle könyvet nem szabad kinyomatni és árúba bocsátani. Ezzel a Habsburg-ház s vele együtt a császárság ridegen szembe helyezkedett Németország legerősebb szellemi áramlatával s a megoldásra váró nemzeti kérdésekhez hozzá sem nyúlt. Halálos csapást mért ilyen módon saját magára. Mert józan ésszel senki sem remélhette, hogy a wormsi rendelet el fogja nyomni az óriási nemzeti mozgalmat. Ha pedig nem lesz eredménye, akkor tisztán fogja látni mindenki a német császárság tehetetlenségét. De a császár, aki megesküdött, hogy a római egyház védelmezője lesz, nem tehetett mást. Ez a tehetetlensége azt bizonyította, hogy a császárság nem volt többé nemzeti intézmény. Már pedig enélkül nem volt többé létjogosultsága.

Luther száműzetésben. - Az egyházi szakadás. - A lovagok lázadása.

A wormsi országgyűlés eloszlott. A német nemzet követeléseire a császár nem is felelt. Luther hívei ellen, bár több százezren voltak már, írtóháborút izent. A nagy pillanat siralmasan kárbaveszett. A szabad gondolat ereje egyelőre nem mutatkozott. A birodalmi lovagok mozgalma, amely oly régóta forradalomra készült, látszólag elposványosodott. Sickingen, a lovagrend szemefénye a döntő pillanatban cserbenhagyta feleit s a császár szolgálatában Franciaországba vonult háborúba, hogy zsákmányt és dicsőséget arasson. Maga Hutten pedig kicsinyes civódásokba keveredett. “Kutyák csak ezek, akik ugatnak, de nem harapnak” - mondogatták kárörvendőn a mozgalom ellenzői és Erazmusznak igaza volt, mikor hideg józansággal így szólt : “Aki így beszél, aki így fenyegetőzik, amögött legyenek harcrakész csapatok.” Ugy látszott, hogy az egész mozgalomnak, beleértve a tisztán egyházi mozgalmat is, nincs vezére. Már pedig vezér nélkül szétszóródik a nyáj. Maga Luther is eltűnt. Nem tudta senki, hová lett. Nem tudta senki, meggyilkolták-e vagy börtönben sínylődik. Lutherrel már Wormsban közölték fejedelme megbízásából, hogy útközben biztos helyre fogják vinni. Titokban kellett Luthert megoltalmazni a császár haragja ellen, mert ki mert volna nyiltan szembeszállni a világ hatalmas uralkodójával - egy száműzött eretnek érdekében.

Ennélfogva Luther megmentését oly óvatosan végezték, hogy eleinte maga a választófejedelem sem tudta, hová rejtették pártfogoltját. Luther Wormsból Möhrába utazott, ahol egyelőre nagybátyjánál húzódott meg. De nemsokára fölkerekedett s megindult Waltershausen felé a hegyeken keresztül. Estefelé, mikor szekere nagy üggyel-bajjal fölfelé vergődött, Altenstein mögött, a meredek bükkös hegyoldalon lovascsapat rontott elő a sűrűségből zárt sisakkal, kivont karddal. Luther harmadmagával utazott. Egyik kisérője kiabálva megszaladt, a másik hangos vitába elegyedett a lovasokkal, hogy a kocsis azt higyje, komoly támadásról van szó. A lovasok nem törődve sem Luther társával, sem a kocsissal, kiemelték Luthert a szekérből és kényszerítették, hogy a bokrok közé szaladjon velük. Ott azonban paripa várta Luthert, a csapat vezetője lebocsátotta sisakrostélyát s a választófejedelem várnagyának, a becsületes Berlepsch Jánosnak arca mosolygott Lutherre. A csapat vágtatva Wartburg vára felé haladt s éjfél volt már, mikor a vár hídján keresztülrobogtak. Wartburg várában még a várbeliek előtt is úgy szerepelt Luther, mint egy “György lovag” nevű államfogoly, aki úgyszólván nem is igen hagyhatta el szobáját sem, amelynek szűk ablaka a thüringiai bükkerdő lombtengerére nyílt s a Rhön távolban kéklő kúphegyeire. Ez a hely valósággal nyugodt elmélyedésre és komoly tanulmányokra termett. Luther fel is használta a kényszerű alkalmat, de egyelőre természetesen tovább kellett játszania a rászabott szerepet.

Szakállt növesztett, lovagolt, vadászni is eljárt hébe-korba, szóval hadfi módjára viselkedett. Nem is ismert rá senki, amíg Luther maga nem jelent meg újra az események színpadán. Mert kivágyott a szíve a wartburgi várból szakadatlanul a szellemi harctérre. Érezte, hogy ott a vár rejtekében is ő a küzdelem középpontja. Csakhamar titkos összeköttetésbe lépett Wittenberggel, egyszer lopva át is lovagolt oda s amellett fáradhatatlanul küldözte a világba üzeneteit és vitairatait. Hevesen szembeszállt a löweni és párizsi theológusokkal, akik mindenáron alaposabban meg akarták okolni Luther száműzetését. Albrecht érseket fenyegető hangon felszólította, hogy szüntessen meg több visszaélést és megvolt az az elégtétele, hogy a birodalom első választófejedelme alázatosan biztosította róla őt, a száműzött és megbélyegzett barátot, hogy a szóban forgó visszaélések már megszűntek. Emellett folytatta a tisztán theológiai munkát is. Folytatta latinnyelvű zsoltármagyarázatait és összegyűjtötte 24 prédikációját, többnyire a szentírás egyszerű szövegmagyarázatait. Legelőször kellett volna azonban említenünk, hogy itt kezdte meg főmunkáját, a biblia új német fordítását, amelynek révén az új német irodalmi nyelv egyik nevezetes úttörőjévé vált az egyszerű ágostonrendi szerzetes. Hét zsoltárt már régebben lefordított németre.

Az újszövetség fordítását azonban Wartburgban kezdte és fejezte be Erazmusz görög szövegkiadása nyomán. Valóban csodálatraméltó munkát végzett, mert a wartburgi magányban voltaképpen semmiféle irodalmi segédeszköze nem volt a nagy munkához. A biblia latin fordításán kívül csak nyelvismeretére támaszkodhatott. Mindezt a nagy szellemi tevékenységet aközben fejtette ki, mialatt súlyos gondok kínozták, hogy mivé fog fejlődni megkezdett nagy műve, az egyház újjászervezése s mialatt a teljesen megváltozott életkörülmények, amelyek közé oly hirtelen került, testileg is nagyon megviselték viselték. Ekkor történt, hogy a túlfeszített szellemi munka közepette a wartburgi vár éjjeli csöndjében úgy rémlett neki, hogy megjelenik előtte a kísértő ördög fekete alakja, amelyben Luther éppoly szilárdan hitt, mint akkoriban az egész világ. És Luthernek valóban volt oka az aggodalomra. Mert wittenbergi barátai ő nélküle nem igen számítottak. Nem volt közöttük egyetlen egy sem, aki őt helyettesíthette volna. Ellenben volt köztük nem egy olyan ember, aki heves meggondolatlanságával minden ellenségénél nagyobb ártalmára vált a mozgalomnak. Különösen Karlstadt cselekedett nagyon esztelenül. Tiszteletreméltó meggyőződéssel, de teljesen oktalanul súlyos csapásokkal kezdte döngetni a régi egyházi rendet. Német egyházi nyelvet követelt, az úrvacsorának mindkét alakban való kiszolgáltatását és a papi nőtlenség megszüntetését hangoztatta.

A wittenbergi ágostonrendiek eltörölték a szentmiseáldozatot, esztelenül kezdtek viselkedni és Wittenberg városában oktalan szenvedély kezdett úrrá lenni a lelkeken. Zwickauban egy Storch Miklós nevű takács külön felekezetet alapított, amely a biblia tekintélyét is elvetette és a közvetlen isteni súgallatra kezdtek hivatkozni. Kárhoztatták az újszülöttek megkeresztelését és Krisztus új eljövetelét hirdették. Csakhamar átcsaptak szociális térre is és azt hangoztatták, hogy a vagyonközösség az őskeresztény községek mintájára isteni intézmény. Az új felekezet egyik legbuzgóbb híve a Mária-templom egyházi szónoka, Münzer Tamás volt. Hírnököket, 12 apostolt és 72 tanítványt küldött szét a világ minden tája felé, hogy hirdessék az új evangéliumot. Minthogy Frigyes választófejedelem, aki lelke mélyén maga is határozatlan volt, halogatta a közbelépést, végül a zwickaui plébános és a polgármester vetett véget az őrjöngésnek s az új szekta híveit fegyverrel kergették szét. A legtöbb szökevény Wittenbergbe menekült, ahol nagy felfordulást okoztak és még jobban felkorbácsolták a szenvedélyeket. A misét és a latin egyházi nyelvet az egész városban mellőzni kezdték, a templomokat megrohanták s az oltárokat, szobrokat és képeket, mint bálványokat, szétrombolták és az uccára dobálták.

Frigyes választófejedelem tanácstalanul állt szemben az országszerte egyre jobban elhatalmasodó féktelenkedőkkel, Amsdorf és Melanchthon pedig valósággal reszkettek a következményektől. Végül György herceg, aki kelletlenül látta a viszonyok elfajulását, szigorú megbízást eszközölt ki a birodalmi kormánytól, amely utasította a merseburgi és meisseni püspököt, hogy vessenek véget az egyházi újításoknak. György herceg szándéka szerint a büntetés éppúgy sujtotta volna Luthert is, mint Karlstadtot. Ezt meg kellett akadályozni. Luther, mihelyt Wartburgban értesült a történtekről, megfeledkezett minden veszedelemről. Lovaglóujjasban és lovagcsizmában egyedül, minden kíséret nélkül, lóháton Wittenbergbe indult, ahová baj nélkül meg is érkezett. Egy hétig prédikált mindennap az új szekta ellen és lecsillapította a szenvedélyes mozgalmat, amely nagyobb veszedelemmel fenyegette az egész reformmozgalmat, mint a régi egyházat, amely ellen irányult. Karlstadt és Münzer megszökött Wittenbergből. Luthernek nem történt baja, mert a wormsi rendelet formai érvényességét sokan kétségbe vonták s mert az illetékes körök meggyőződtek róla, hogyha Luthert eltávolítják, rögtön mások lépnek a helyébe, akik távolról sem mérkőzhetnek Luther jelentőségével. Igy aztán, bár a nürnbergi birodalmi kormány az egyházi újítások ellen kiadta imént említett szigorú parancsát, mégis hallgatagon eltűrte, hogy Luther tanai és iratai magában Nürnbergben is, a kormánynak úgyszólván szeme láttára, egyre nagyobb mértékben terjedjenek.

Csakhamar egyebet is tett a nürnbergi kormány. VI. Hadrián pápa ült ekkor a pápai trónon, V. Károly császár őreg tanítója, az utolsó német származású ember, aki a pápai tiarát viselte. Az új pápa, aki merőben ellentéte volt elődének, a művészetekért rajongó, humanista hajlamú X. Leónak, azzal a szilárd elhatározással foglalta el a pápai trónt, hogy megvalósítja az egyház elodázhatatlan reformját. A spanyol reformokat akarta az egyházban általánosítani, amelyeknek jórészt Spanyolországban is ő volt egyik megvalósítója, mint tortosai püspök és a szent inkvizíció feje. A reformot magában Rómában kezdte a pápai udvartartással, amely előde fényes uralma alatt valóban rémes helyzetbe jutott. A pápai pénztárak üresek voltak, rengeteg volt az adósság. A drágaságok, még a pápai tiarák is zálogban voltak. A városban és a város környékén rablóbandák garázdálkodtak. A bíbornokok palotáiban a menedékjognál fogva egész sereg gonosztévő rejtőzködött az igazságszolgáltatás sujtó karja elől. Az új pápa kíméletlenül látott hozzá a tisztogatáshoz. A művészeket és poétákat, akiket pogány élősdieknek tekintett, elűzte udvarából. Ő maga kolostori egyszerűségben élt s egy öreg németalföldi gazdasszonyra bízta a háztartását. Róma uccáin eltiltotta a fegyverviselést s a bíbornokok palotáitól megvonta a menedékjogot.

Majd korlátozni akarta a búcsúval való űzérkedést s bár bíbornokai erélyesen ellenszegültek és kifejtették előtte, hogy minden reform csökkenti a pápai jövedelmeket, Hadrián pápa mégis ragaszkodott elhatározásához. A teramói püspököt, Chieregati Ferencet elküldte a nürnbergi országgyűlésre, aki a pápa nevében nagyszerű nyiltsággal festette le az egyház erkölcsi romlottságát, mélyreható reformokat jelentett be, zsinat összehivását ajánlotta fel német földön, ezzel szemben azonban a wormsi rendelet szigorú végrehajtását követelte. Mert Luthert még Hadrián pápa sem fogadhatta vissza az egyház kebelébe, hiszen a tervezett reformok mind a pápai hatalom visszaállítását és az egyházi hierarkhia kiépítését és megerősítését célozták. Az országgyűlés, amelynek elnöke Ferdinánd főherceg volt, mint császári helytartó, írásban felelt a pápai legátus előterjesztésére és kijelentette tette hogy a wormsi ediktumot lehetetlenség végrehajtanitani. Felsorolta újra Németország összes panaszait a szentszék ellen és követelte, hogy egy éven belül hívjon össze a pápa német földre zsinatot. Addig szabad legyen az evangélium hirdetése az egyház értelmezése szerint, de gyalázó iratok kiadása tilos maradjon. Ezzel a válaszával a birodalmi kormány, ha nem is azonosította magát teljesen Luther ügyével, a Luther fejére kimondott egyházi átkot és száműzetést voltaképpen felfüggesztette és nyiltan azok élére állott, akik az egyház alapos megreformálását sürgették.

Természetes, hogy ezek után szó sem volt többé a Lutherféle mozgalom elnyomásáról. Szinte úgy tetszett, mintha a vormsi végzetes döntést helyre lehet hozni s a reformmozgalmat át lehet terelni mégis a birodalmi hatalom kezébe. Ámde ekkor történt, hogy egy kezdettől fogva céltalannak tekinthető erőszakos törekvés alapjaiban rendítette meg a birodalmi kormány tekintélyét és belevilágított a németországi állapotok vigasztalan ziláltságába. Sickingen Ferenc, aki kezdettől fogva buzgó pártfogója volt az új tannak s aki a wormsi gyűlés után egy időre Franciaországban harcolt, csakhamar belátta, hogy a császári szolgálat nem jár a remélt eredménnyel. Elérkezettnek vélte az időt arra, hogy régi terveit megvalósítsa és fegyverrel küzdje ki egyrészt a birodalmi lovagrend teljes függetlenségét, másrészt az egyházi fejedelemségek eltörlését és az egyház újjászervezését. Sickingen Landauban bontott zászlót, ahol a birodalom minden részéből köréje sereglett a lovagrend és szövetséget kötött, hogy ezentúl nem ismer el maga fölött idegen bíróságot és saját maga fogja elintézni vitás ügyeit, fellebbezhetetlenül. A szövetség kapitányává Sickingent választották meg. Hutten nyiltan szövetségre hívta föl röpirataiban a birodalmi városokat - a közös ellenség - a fejedelmek ellen. A kezdet elég komolynak tetszett. Sickingennek mintegy 5000 főnyi gyalogosa és 1500 lovasa volt számos jó ágyúval s a trieri érsek ellen vezette seregét.

Ámde alig egy heti ostrom után kudarccal kellett visszavonulnia Trier falai alól. Hazafelé indult s útközben a templomokat, kolostorokat és a falvakat dúlta, rabolta. A kudarc megpecsételte a birodalmi lovagrend sorsát. A trieri, pfalzi és hesseni fejedelem összeálltak, hogy megtorolják a lovagok felkelését, amely az egész fejedelmi rendet fenyegette. Zsoldosaik szétverték néhány apróbb csatában Sickingen szövetségeseit s azután egyesülve, Sickingen legerősebb vára, Landstuhl ellen vonultak, mert Sickingen, akit mindenki cserben hagyott, ide vonult vissza. Ostrom közben egy leszakadt gerenda felhasította Sickingen oldalát. A várbeliek kapituláltak, szabadon elvonulhattak és magukkal vitték a haldokló Sickingent is, aki pár óra mulva meghalt. A szövetséges fejedelmek ezután gyors egymásutánban elfoglalták a lovag többi várát és pár hét alatt szétverték a frank és a sváb birodalmi lovagokat is, úgyhogy a lovagrend politikai jelentősége mindörökre véget ért. A közhangulat részvéttel kísérte Sickingen sorsát, aki nagyot akart, de gyönge volt hozzá. Egyesíteni akarta az egész köznemességet, a városokat és a parasztságot az egyházi és világi fejedelmek ellen, de terve csak álom maradt. Luther, akit egykori pártfogójának tragikus vége nagyon megrendített, ezt írta Spalatinnak : “Az Isten igazságos de csodálatos bíró.” Sickingen magával rántotta bukásába Hutten Ulrikot is, a kor legnagyobb agitáló íróját.

Hutten Sickingen halála után betegen Baselbe menekült. Csak Zwingli Ulrik fogadta be őt Zürichbe s az Ufenau szigetbeli gyógyintézetbe szállíttatta a beteg költőt, ahol 1523 őszén nagy nyomorban meghalt. A halál megváltás volt rá nézve, mert az eszméket, amelyekért harcolt, kora nem értette meg. A lovagok felkelését a fejedelmek verték le, nem a nürnbergi kormány, amely a mozgalommal szemben eleinte nagyon is határozatlanul viselkedett, mert tudta azt, hogy Sickingen Luther híve volt s azt hitte, hogy a fölkelés mögött Luther áll. Pedig erről szó sem volt. A fejedelmek ennélfogva semmibe sem vették ezentúl a nürnbergi kormány intézkedéseit. Lázongtak ellene a birodalmi városok is amiatt a nagy terv miatt, amely egységes vámhatárral akarta körülfogni az egész birodalmat. Azt látták csak, hogyha ez a terv megvalósul, új terhek fognak rájuk nehezedni, a forgalom rendezéséből várható előnyöket nem tudták értékelni. Igy aztán az történt, hogy a városok, amelyek nagy részében megkezdődött már az egyházi átalakulás, rövidlátó szenvedélyük elvakultságában az ellen a kormány ellen, amely nemrégiben az egyházi reformmozgalom élére állt, az új tan halálos ellenségéhez, a császárhoz fordultak segítségért s követséget küldtek hozzá Valladolidba. Nemsokára megnyílt a nürnbergi országgyűlés. A rendek egyértelműen és hevesen támadták a kormányt.

Világosan kitűnt, hogy egyáltalán nem akarnak semmiféle birodalmi kormányt, legfeljebb római királyt hajlandók megtűrni, mint a távollevő császár helyettesét, aki azonban semmit sem jelentene. Szász Frigyes otthagyta az országgyűlést, mert nem nézhette nyugodtan, miképpen rombolják össze a rendek elvakult önzésükben azt a kormányhatóságot, amelyet önnönmaguk teremtettek védelemül az idegen császári hatalom ellen. Minthogy a császári követ is hozzájárult, a nürnbergi kormány összes tagját elbocsátották s magát a hatóságot áthelyezték a sváb Eslingenbe, ahol teljesen a sváb szövetség, illetve a württembergi osztrák kormány jelentéktelen eszközévé süllyedt, a birodalom pedig “szétvált önálló tagjaira.” A nürnbergi országgyűlés az egyházi reformot egyelőre még mindig nemzeti értelemben iparkodott megvalósítani. Feloszlása előtt azt a határozatot hozta, hogy a wormsi rendelet csak annyiban hajtandó végre, amennyiben lehetséges. Az egyházi ügyek újabb országgyűlésen rendezendők, amelyet Speierben fognak tartani, a rendezés ideiglenes legyen, amíg a sürgetett egyházi zsinat a végleges rendezésről gondoskodik. VII. Kelemen pápa legátusának - VI. Hadrián már meghalt - újabb panasziratot nyújtottak át. Az elhatározás tehát megvolt, de a reform megvalósításához hiányzott a kellő nemzeti egység és önérzet. Róma nyomban óvást emelt az ellen a határozat ellen, hogy világi gyülekezet rendezze, bárha ideiglenesen is, az egyházi ügyeket.

És ez volt a felfogása a császárnak is, aki egyszerűen megtiltotta a speieri országgyűlés megtartását s ezzel véglegesen megsemmisítette az egyházi reformok állami megvalósításának reményét. Ugyanekkor más csapás is érte a reformpártot. Ausztria, Spanyolország, Salzburg és tizenegy délnémet püspökség szövetségre léptek Regensburgban s kötelezték magukat arra, hogy ragaszkodnak az ősi egyházhoz, végrehajtják a wormsi rendeletet és saját országaikban megszüntetik a legkiáltóbb visszaéléseket. Önkényesen elváltak a szövetségesek a birodalmi rendek egyetemétől s ezzel alkalmat adtak a nemzet vallási kettészakadására és a forradalomra, amely mindent feldúlással fenyegetett. Míg a birodalmi rendek ekképp önmaguk semmisítették meg a birodalmi kormányhatalmat, számos helyen a wormsi rendelet dacára megkezdődött az egyház újjászervezése Luther szellemében. Mérhetetlenül megnövekedett a wittenbergi reformtábor tekintélye. Minden kérdésben hozzá fordultak döntésért. Valósággal bámulatos volt ez időben Luther irodalmi tevékenysége és levelezése, amelyben a szentírás szabad értelmezése alapján megkezdte az egyház újjászervezését.

Minthogy Luther a pápa és a zsinatok tekintélyét elvetette, a püspöki hatalmat nem ismerte el és valamennyi keresztény általános papi voltát hirdette, természetes, hogy az egyházi viszonyok rendezésére egyetlen tekintélyt fogadhatott csak el : a község tagjainak egyetemét, illetve az összesség képviseletét, a tanácsot. Ez hozta a döntő határozatokat, ez választotta a plébánost, ez igazgatta az egyházi javakat. Ennélfogva egyelőre nem támadt egységes új egyház, hanem számtalan apró, önálló egyházközség. Lassan bekövetkeztek a szertartásbeli változások is. A szentmise áldozati jellege megszűnt s helyét az úrvacsora foglalta el kenyér és bor alakjában. A német nyelv kiszorította a keresztelésnél és az úrvacsoránál a latin nyelvet. Az istentisztelet középpontja a német prédikáció lett. Ezt az átalakulást legelőször a wittenbergi plébániatemplomban valósították meg, a vártemplom káptalanja azonban óhitű maradt. Még fontosabb újítás volt, hogy megszüntették a papi nőtlenséget és ezzel a kolostori élet elvi alapját. Már Karlstadt szenvedélyesen küzdött mind a kettő ellen s Wittenbergben egy nagy ágostonrendi konvent a szerzetesi fogadalom és a rendszabályok kötelező ereje ellen foglalt állást. Azóta napirenden voltak a papi házasságok és a kolostorok egymásután kezdtek feloszlani. Luther maga is helyeselte a mozgalmat, mert a szentírásra hivatkozva, elvetette úgy a papi nőtlenséget, mint a kolostori életet. Hébe-korba ő maga is megáldotta egy-egy pap házasságát s azokat, akik a kolostorból ki akartak lépni, mindig támogatta.

De azért a reformátor maga még mindig benn élt az ágostonrendiek kolostorában és csuhát hordott; csak 1524-ben vetette le, mert nagyon elrongyolódott s helyette polgári ruhát öltött, amint naiv örömmel dicsekedett: “Isten dicsőségére, sokak örömére, a sátán szégyenére és gyalázatára.” A következő esztendőben végül megtette az utolsó lépést is és hirtelen elhatározással feleségül vette Bora Katalint, aki két évvel előbb 8 más apácatársával megszökött a nimtscheni apácakolostorból. Elhatározására, bár ellenségei kárörömmel gúnyolták érte, az bírta rá Luthert, hogy mint férj és családapa példás életével mintát szolgáltasson a protestáns világnak. Az egyházi vagyon kérdésének megoldásával is megpróbálkozott Luther, de nem sok eredménnyel, mert a kapzsiság ellen erős közhatóság híján nem igen lehetett sikerrel védekezni. Az oktatás ügyét ellenben új alapokra fektette. Röpiratában kifejtette, hogy a városi hatóságoknak, minthogy őket illeti az a jog, hogy az egyházi ügyeket szabályozzák, kötelességük egyben átvállalni az egyház teendőit a közoktatás terén is. Mert az iskolákra szükség van egyrészt, hogy régi nyelvekre tanítson, amelyek nélkül a szentírás nem érthető meg, másrészt, hogy előkészítsen a gyakorlati élethivatásra, az állami és a községi közigazgatásra. Az antik nyelveken kívül zenét és matematikát, továbbá költők és történetírók olvasását kívánta Luther az új iskoláktól, amelyekbe ekképp Luther agitációja révén vonultak be a humanista tárgyak és a humanisták szelleme.

Az egyház újjászervezése és az oktatás ügyének reformja tehát kezdettől fogva karöltve haladt a német reformáció mozgalmával. Bár politikai téren nem óhajtotta Luther az érvényesülést, a világi felsőségről szóló munkája új korszak kezdetét jelentette az állam elmélete terén is. A régi egyház alsóbbrendű intézménynek tekintette az államot, amely teljesen tőle függ. Luther kimondta, hogy a világi felsőség éppúgy Istentől ered, mint az egyház. Feladata a béke megóvása, a hit kérdéseibe ne avatkozzék bele, csak úgy, mint ahogy az egyháznak nincs joga a világi hatalom dolgába beleavatkozni. Mindezek az alapelvek egyelőre természetesen csak apránként és rendszertelenül valósultak meg a gyakorlati életben. Minthogy a fejedelmek jórészt ellenséges indulattal viseltettek az új eszmék iránt s a legjobb esetben tétlenül nézték a mozgalmat, a reformok megvalósítását csaknem mindenütt maguk a községek, illetve később a községtanácsok kezdeményezték. Szászországban Zwickau, Altenburg, Borna szervezte újjá az egyházat legelőször. Majd tovább terjedt az új hit Erfurtba, Magdeburgba és az északi kikötők közül Brémába, Hamburgba. Délen Nürnberg állt a mozgalom élén, Ulm és Strassburg is az új hitre tért csakhamar, Augsburgban pedig csak a tanács ellenkezett, a polgárság nagy része evangélikus volt. Csehországban és Sziléziában is gyorsan hódított az újítás. Legjelentékenyebb sikerét Poroszországban érte el Luther tana.

Poroszország a német lovagrend birtoka volt, amelynek Brandenburgi Albert volt a nagymestere, aki Luther tanácsára és rendtársai meg vazallusai biztatására a porosz tartományi rendek beleegyezésével Poroszországot világi hercegséggé változtatta s Krakó piacán, mint örökös hercegséget, hűbérbe fogadta a lengyel koronától. Luther mellé állt tehát nyiltan az első papi fejedelemség s megalakult az első evangélikus állam. Hallatlan idők voltak ezek. Amit a németek évszázadokon keresztül szentnek tartottak, azt most egyszerre száz meg százezren cserbenhagyták s mint az ördög munkáját gyűlölték és megvetették. S a forrongás egyre tovább terjedt, szóval és írásban folyt az izgatás, gyakran mértéktelenül. Hiszen az egyház tekintélyének porbaomlásával megrendült a földön minden más tekintély is. Szenvedélyesen bírálták az emberek a fennálló rendet. Kezükben a szentírással ezren meg ezren nemcsak az egyházi viszonyokat vizsgálták nyugtalanul, hanem az állam és a társadalom minden megnyilatkozását. Vallásos kötelességüknek kezdték vallani, hogy véget vessenek mindennek, ami ellenkezik a szentírással. Ebben a felfogásban veszedelmes forradalmi erő rejlett. Jaj a nemzetnek, ha ez a felfogás elterjed a parasztság évtizedek óta amúgy is forrongó tömegei között is. Pedig ez elkerülhetetlen volt.

Luther előre látta s azt hirdette, hogy a püspökök ellenállása az oka a forrongásnak, amelyet az evangéliummal szemben kifejtenek. Luther ellenségei Luther tanításának következményét látták a forrongásban. Asztrológusok nagy lázongásokat jósoltak s ezek a jóslások is csak növelték az izgalmat. Csak erős kormány lett volna képes a mozgalmat megfékezni, ha nyomban életbelépteti az elkerülhetetlen reformokat. De a kormány nem volt semmiféle, különösen mélyreható reformra rávehető. Az egyházi újjászervezés is kezdetét élte még csak. Hatalmasabb fejedelem még nem állt nyiltan Luther mellé s a főpapság nagyrésze ellenséges indulattal volt az új egyházzal szemben.

A német parasztforradalom.

A vigasztalan helyzet oly polgárháborúba kergette Németországot, amelynél rémesebbet sohasem élt még át. A délnyugati vidékeken, sváb és frank földön tört ki a forradalom, ahol a politikai szakadozottság a legnagyobb volt, a papi uralom a legkiterjedtebb s a föld népe legsúlyosabban érezte elnyomatását, mert közel látta a svájci nép bátorító példáját. A mozgalom átterjedt innen Salzburgba, néhány osztrák tartományra, Thüringiába és Szászország egyes vidékeire. Az egész német parasztság tehát nem vett részt a mozgalomban, az északi területek népét egyáltalán nem érintette, a keletieket csak kevéssé.

De a délieket, ahol akkor legnagyobb volt a kultúra, egytől-egyig belesodorta örvényébe és magával ragadta a föld népén kívül a városi lakosságot, sőt az elégedetlen lovagok egyrészét is, úgyhogy valósággal országos felkeléssé fejlődött. A mozgalomnak voltak nemes és voltak hitvány motivumai, amint minden nagy mozgalomnál lenni szokott. Az egyházi, politikai és társadalmi szabadság után való vágy, a dühös gyűlölet és a vak fanatizmus az elnyomókkal szemben, kapzsiság és vérszomj egymással keveredve, féktelenül dühöngtek. A Stühlingen grófságban, majd a közeli Kletgauban és Hegauban, végül Thurgauban hatalmasodott el legelőször a felkelés. Bulgenbachi Müller János, ez az eszes és vakmerő demagóg volt a vezér, akinek parancsára a pórok Waldshutban megesküdtek, hogy az evangéliumi testvérszövetségben egyesülnek. Átterjedt innen a fölkelés csakhamar egész Svábországra. Fejedelmi vezér is akadt nemsokára az elűzött Ulrik württembergi herceg személyében, aki az elégedetlen lovagokat gyűjtötte össze egy táborba s fehérkeresztes lobogó alatt csak alkalomra várt, hogy betörhessen Württembergbe és a parasztlázadás segítségével hercegségét megint visszahódíthassa. Most úgy vélte, hogy ütött az óra. Tízezernyi emberével fölkerekedett és Stuttgart alá vonult, de paviai csata hírére visszavonult. E kudarc nem csökkentette a fölkelést, amely napról-napra terjedőben volt. Föllázadtak az algaui parasztok, csatlakozott hozzájuk Memmingen és Kempten polgársága is.

A felső Dunáig terjedt már a fölkelés árja és Ulm körül hatezer paraszt verődött össze. Fegyvert fogtak a württembergi parasztok is s elfoglalták Stuttgartot, ahonnan az osztrák helytartó elmenekült. Fellázadt erre az egész keleti Schwarzwald, majd utána Elzász is, ahol a megrősített Zabern lett a mozgalom középpontja. Az osztrák Breisgau népe is fegyvert fogott, mintegy 12.000 embernyi tömeg ostromolni kezdte Freiburgot s a várost megadásra kényszerítette. A legnagyobb baj az volt, hogy a felkelőknek nem volt vezérük és egységes szervezetük. Városi polgárok, kishivatalnokok és evangélikus lelkészek vezetése alatt kószáltak rendszertelenül kisebb csapatokban s ezek a vezetők irányították a mozgalmat elsősorban az egyház ellen. Számos kolostort elpusztítottak, köztük a lorchit is, amelyben a Hohenstaufok sírjai voltak. Számos várat leromboltak s hónapokon keresztül céltalanul és esztelenül pusztítottak a féktelen tömegek mindent, ami eléjük került, anélkül, hogy tudták volna, mit akarnak a romok helyébe építeni. Körülbelül 1525 áprilisában merült föl végre valamely program, amely a fölkelésnek célját és irányát megszabta. A német parasztság tizenkét pontja : ez volt a program címe. A szentírásra való hivatkozással a következőket kívánták a fölkelők: szabad plébánosválasztás, az evangélium szabad prédikálása, a tizedek eltörlése a nagytizeden kívül, a jobbágyság megszüntetése, szabad vadászat, halászat és erdőhasználat stb., stb.

A program azzal a kijelentéssel végződik, hogy hajlandók megváltoztatni a programban mindazt, ami esetleg beleütközik a szentírásba. Néhány hét alatt elterjedt ez a program sok ezer példányban az egész délvidéken s amennyiben az egész mozgalomnak volt valamelyes világos célja : ez a pár kívánság volt az. Közben átcsapott a fölkelés Frankóniába is, ahol egységesebb lévén, erősebb is volt. Először is Rottenburg városában és környékén tört ki a zendülés, ahol a városi tanács régóta civódott a céhekkel. A város környékén erőteljes, fegyverforgató nép lakott. Először a vidék népe fogott fegyvert, majd csakhamar a városi polgárság is, amelyet több lelkész, köztük az odamenekült Karlstadt izgatott lázadásra. A tanácsot elcsapták és helyébe új, forradalmi tanácsot választottak. A katholikus szertartást eltörölték. Nagy volt a forrongás a szomszédos würzburgi apátságban is. Bambergben is kitört a nyilt zendülés. Fegyveres parasztok és polgárok egyesült erővel elpusztították a kanonokok házait s a gyönyörű székesegyházat is alig lehetett megmenteni a fölkelők dühétől. Még veszedelmesebbre fordult a dolog, mikor Odenwaldban hatalmas paraszttábor sereglett egybe, amely az “evangéliumi sereg” -nek vagy “fehér sereg” -nek nevezte magát s Metzler György és Hipler Wendelin vezetése alatt állott. Ez utóbbi, aki valaha a Hohenlohe grófok kancellárja volt, elszánt, ügyes és társainál jóval körültekintőbb vezér volt.

Ő lett a lelke csakhamar az egész frankóniai mozgalomnak. A “fehér sereg” lerombolta és kirabolta a szép schönthali bencés kolostort s egyesült a katonailag sokkal gyakorlottabb “fekete sereggel,” amely Geyer Flórián frank lovag vezetése alatt Rottenburg vidékén verődött össze. Az egyesült tábor aztán megindult dél felé. Geyer Flórián vitéz, de kegyetlen katona volt, az ő nevéhez fűződik a parasztlázadás legtöbb borzalma. Nagyobbszabású vezéri képessége nem volt, csak az öldöklésben lelte gyönyörét. A wertheimi és löwensteini grófot kényszerítették a tizenkét pont elismerésére, azután tovább vonultak és husvét vasárnapján már Weinsberg előtt ütöttek tábort. A várost és a hozzátartozó Weibertreu várat a sváb szövetség gyönge helyőrségével Helfenstein Lajos gróf védelmezte. Geyer Flórián hamarosan hatalmába kerítette a várat. A polgárokat megkímélték, de akin csizma vagy sarkantyú volt, azt halálra szánták. Alig húsz nemesember, köztük Helfenstein gróf került élve az ellenség kezébe, de csak azért, hogy kegyetlenül kivégezzék őket, landsknecht módra, dárdafutással. Husvét keddjére tűzték ki a kivégzés végrehajtását. Helfenstein gróf hiába kínált a lázadóknak 30.000 forint váltságdíjat, boldogtalan ifjú felesége, aki Miksa császár természetes lánya volt, karján kétéves fiacskájával hiába vetette magát kegyelemért könyörögve a vezérek lába elé; könyörtelenül belekergették először a grófot, azután társait a dárdauccába, amíg egymásután holtan össze nem roskadtak.

A weinsbergi rémtett hírére Odenwaldtól a sváb határig az egész nemesség elfogadta a tizenkét pontot. A parasztság vezérei azonban elhatározták, hogy egyszersmindenkorra végeznek az összes nemesekkel és kolostorokkal s tömérdek várat és kolostort elfoglaltak és kifosztottak. Győztek a felkelők egész Svábországban és Frankóniában. Érthető, hogy a déli forradalom vezetőinek fejében fölmerült ekkor az a gondolat, hogy a birodalmi alkotmánynak annyiszor megkísérelt, de sohasem sikerült reformját maguk próbálják megvalósítani. Valószínűleg Hipler Wendelin szövegezte meg az erre vonatkozó tervet. A parasztság tizenkét pontján kívül azt kívánta Hipler, hogy az egyházi javakat tegyék közjavakká, a római jogot mellőzzék, léptessék életbe újra a német jogot a népbírósággal s egy adó legyen csak : a császári adó. Egységes pénz, mérték és súlyrendszer legyen az egész birodalomban, korlátozzák a nagy kereskedőházak uzsoráskodását, védjék meg az országutak biztosságát. Heilbronnban alakuljon ideiglenes birodalmi kormány, alakítassék állandó hadsereg s hívjanak össze Heilbronnba országgyűlést. Ha ez a program megvalósulhatott volna, a rémes felkelésből erős királyi hatalom alatt az állami egységhez közeledő alakulat nőtt volna ki s a német nemzet mondhatatlan nyomorúságokat kerülhetett volna el.

Szerencsétlenség volt nemcsak a parasztságra, hanem az egész német nemzetre nézve, hogy a mozgalom vezetői nem voltak képesek megfékezni a tömegek vad szenvedélyeit, amelyek bosszút sóvárogtak és rombolást kívántak, nem pedig a birodalmi alkotmány reformálását. Ezenkívül Thüringiában Münzer Tamás vezetése alatt a forradalom ekkorára már radikális szocialista és fanatikus vallási jelleget öltött. Münzer, akit Wittenbergből 1522-ben elkergettek, először Csehországba menekült, majd Allstadtbe került prédikátornak. Itt titkos kommunista szövetséget alakított, amelynek célja minden fennálló rend felforgatása volt, azon az alapon, hogy más tekintély nincs a földön, mint az emberekre közvetlenül ható isteni sugallat. Minthogy prédikálása és agitációja rendkívüli izgalmat keltett a városban, a kormány csakhamar kiutasította őt. Münzer erre Mühlhausenben, ebben a szabad birodalmi városban húzódott meg, ahol akkor nagy tábora volt már a nép között egy Pfeiffer nevű kiugrott barátnak. A két fanatikus ember lázításának veszedelmes következése volt. A tanácsot megbuktatták és forradalmi hatósággal helyettesítették, a templomokban lerombolták a képeket, a dominikánusok kolostorát elpusztították, az egyházi javakat közös tulajdonná tették és proklamálták a kommunizmust. Münzer istentől küldött próféta gyanánt szerepelt és hírnökeivel mindenfelé fölkelést szított és irtó háborút hirdetett a fejedelmek és az urak ellen.

“Vigyázzatok, hogy kardotokon meg ne aludjon a vér !” - írta a mansfeldi bányászoknak. Mansfeld, Stolberg és Hohenstein grófja csatlakozott a fölkelőkhöz, Erfurt tanácsa megnyitotta előttük a város kapuit s csakhogy saját magát megmentse, prédára bocsátotta az egyházi javakat. Legalább hetven kolostort romboltak le és fosztottak ki. Thüringiából átterjedt a zendülés az Érchegységbe, ahol különösen a bányászok ütöttek pártot az új eszme mellett. Forrongott a nép Felső-Lausitzben és Sziléziában is. A parasztok 12 pontjáról még lehetett volna tárgyalni. A heilbronni program alapján is létrejöhetett volna még valamilyen megegyezés a világi fejedelmekkel, de a Münzer-féle felkelés alapján megegyezésről már szó sem lehetett. Ennek a felkelésnek vagy győzni kellett, úgyhogy minden fennálló rendet fenekestől felforgat, vagy tönkre kellett mennie, hogy helyett adjon a mérsékeltebb gondolatok érvényesülésének. Ha Luther Márton e veszedelmes pillanatban a felkelők mellé áll, akkor bizonyos lett volna a zendülők diadala és a régi egyház összeomlása. Ha Lutlherben csak egy szikrányi világias becsvágy lett volna, ha nem lelkiismerete szavára, hanem a célszerűség érveire hallgatott volna, akkor föltétlenül a parasztok mellé szegődik. De ez soha eszeágába sem jutott. A 12 pontra békaszózattal felelt.

Erélyesen szemére hányta a parasztoknak, hogy fellázadtak, az uraknak, hogy igazságtalanul szigorúak és kemények és azt ajánlotta, hogy a békés kiegyenlítés érdekében forduljanak választott bíróságokhoz. Volt bátorsága szembeszállni mind a két párttal és volt bátorsága a legnagyobb veszedelem percében egyenesen elébe vágni a féktelenül tomboló zendülésnek. A weinsbergi és a thüringiai borzalmak hírére kiadta szenvedélyes iratát “a rablógyilkos pórok ellen.” Kíméletlen megtorlásra szólította fel a fejedelmeket. Ez Istentől való kötelességük. Szórják szét, fojtsák meg, szúrják le nyiltan vagy titkon a rablókat, ott, ahol érik. Aki áldozatul esik a megtorlásban, Krisztus vértanuja lesz. Amilyen merészen támadta volt a fennálló egyházi rendet, oly rendületlenül ragaszkodott a világi rendhez és nem kímélte azokat, akik az evangélium nevében a világi rend ellen támadtak. Luther állásfoglalása a fennálló világi hatalmat erkölcsi erőhöz juttatta. A fejedelmek megemberelték magukat, gyakorlott lovasaikkal és landsknechtjeikkel a fegyelmezetlen, bár sokkal számosabb parasztseregek ellen indultak. Hesseni Fülöp vonult be először nyugatról Thüringiába. Majd keletről György herceg és János választófejedelem, bölcs Frigyesnek az utóda. A parasztok Frankenhausen mellett táboroztak a Schlachtenberg meredek lejtőjén. Sokan voltak, hatalmas ágyúkkal, de rosszul felszerelve, munició nélkül és inkább prófétájuk ígéreteiben bizakodtak.

De amikor a fejedelmi sereg - 3400 lovas és 8400 gyalogos - megjelent, a parasztok serege csaknem az első ágyúszóra szétszóródott. Csaknem ellenállás nélkül elfoglalták táborukat, 5000 parasztot lemészároltak, a várost magát is bevették és megbélyegezték s Münzert és Pfeiffert foglyul ejtették és kivégezték. Mühlhausen is meghódolt és 40.000 forint hadisarcot fizetett. Erfurtban elfoglalta helyét a régi tanács és véresen büntette a felkelőket. E hírekre az Érchegységben is szétszaladtak a zendülők s a lázadó községek súlyos bírságokat fizettek. Gyorsan elkövetkezett délen is a döntés. Lotharingiai Antal herceg Zabernbe szorította be az elzászi parasztokat és szabad elvonulás mellett a város átadására kényszerítette őket. De a megállapodást nem tartotta be, a kivonuló parasztokat egytől-egyig - számszerint 17.000 embert - lemészároltatta. Waldburgi Truchsess György elfoglalta Weinsberget is és büntetésül felgyújtatta. A diadalmas seregek egyesülve a frankóniai paraszttábor ellen vonultak, amely még mindig a bevehetetlen Marienburg alatt táborozott. A riasztó hírek hallatára berlichingeni Götz vezetése alatt a “fehér sereg” dél felé indult, hogy a württembergiek segítségére siessen. De Götz lovag cserbenhagyta titkon a táborát és eltűnt. A vezér nélkül maradt parasztok Königshofen mellett találkoztak a fejedelmi hadakkal, amelyeknek láttára futásnak eredtek és szétszóródtak. Ugyanígy járt Geyer Flórián vezetése alatt a “fekete sereg” is.

A vezér ugyan vitézül harcolt, de hiába. Pár nap múlva hősi halált halt a csatatéren. Ezután meghódolt Würzburg, Rothenburg és Frankfurt is és rövidesen mindenütt véget ért a pórlázadás. Az elkeseredett győzők könyörtelenül élvezték a megtorlás vad gyönyörűségét. Százszámra végeztették ki a lázadókat és súlyos büntetésekkel nyomták el őket végkép. Az 1525. évi vereségek és vértörvényszékek évszázadokra megtörték a délnémet parasztság erejét. Berlichingeni Götzöt a haditörvényszék bűnösnek mondta ki, de barátai közbenjárására szabadlábra helyezték őt és Hornberg várába internálták. Később kiszabadult ebből a fogságból s a törökök, majd a franciák ellen harcolt. Utolsó éveit azonban csendes visszavonultságban töltötte Hornbergben, életírásával foglalkozva s ott is halt meg. A parasztlázadás csak Tirolban ért el nagy és tartós eredményt. Tirolban már 1519 óta nagy volt a nyugtalanság s ezt az új egyházi tanok is növelték. Mikor a szomszédos tartományok lángbaborultak, Gaismayr Mihály vezetése alatt fegyvert fogott a déltiroli nép is és a Meránba összehívott parasztparlament 106 pontozatot fogadott el, amelyekben az egyházi javak bevonását, az egységes német jogot népbíróságokkal, a parasztterhek eltörlését és az egyházi reformot követelte.

Minthogy Ferdinánd főherceg hamarosan belátta, hogy a mozgalom nemcsak ő ellene, hanem a nemesség és a papság előjogai ellen is irányul, összehívta Észak-Tirol rendjeit Innsbruckba és tárgyalásba bocsátkozott a fölkelőkkel. Az egyházi reformot ugyan visszautasította, de a parasztok többi követelését jórészt teljesítette, úgyhogy Tirol volt úgyszólván az egyetlen német tartomány, ahol a zendülés enyhített a parasztság sorsán. Máshol mindenütt rosszabbodott a helyzetük. A nehéz elnyomás terhe alatt lassan kiveszett belőlük minden politikai érdeklődés s a német parasztság még elnyomottabb lett, mint a lázadás előtt volt. A reformmozgalom pedig, amely a század elején oly hatalmas lendülettel támadt fel, politikai és társadalmi téren teljesen megszűnt, anélkül, hogy eredményt ért volna el, mert a parasztháborút a német fejedelmek hatalma győzte le s e fejedelmek nem akarták a birodalmi alkotmányt reformálni. Ettőlfogva az egész reformmozgalom tisztán egyházi térre szorítkozott.

V. Károly császári politikája. - Az első olasz háború.

V. Károly császár sohasem értette meg a német nemzeti törekvéseket, sőt inkább ellenséges indulattal volt mindig a német nemzeti mozgalmak iránt, mert a német önállósági törekvések ellentétben voltak a császár világuralmi terveivel.

Spanyol, olasz, németalföldi és német területek egyesültek jogara alatt s hatalmának alapjául mindig Spanyolországot és Németalföldet tekintette s ezek támogatták legfőképpen a császár politikáját is. De Spanyolországban eleinte nehéz küzdelmet kellett V. Károlynak vívnia. Mikor nagyatyjának, Ferdinándnak halála után, örököse lelt a spanyol birodalomnak s Asturiában partraszállott : az ősz bíbornok, Ximenez toledói érsek elnöklete alatt nemzeti kormánya volt Spanyolországnak. De a fiatal fejedelem ekkor még teljesen németalföldi környezetének hatása alatt állott s nyomban elbocsátotta az agg Ximenezt, minden nagy állást németalföldiekkel töltött be s alattvalóira az országgyűlés megkérdezése nélkül súlyos adókat vetett ki. Az elkeseredésnek először a kasztiliai rendek adtak kifejezést és Valladolidban kikényszerítették Károly esküjét a kasztiliai alkotmányra. Csak ezután szavaztak meg neki 600.000 aranyat három esztendőre. Ugyanígy tettek az aragóniai rendek is Saragossában és a kataloniaiak Barcelonában. Ujra lángra lobbant az elkeseredés, mikor Károly új adót vetett ki Spanyolországra s tanítóját, utrechti Hadriánt (a későbbi VI. Hadrián pápát) nevezte ki régensnek s a tengeren útra kelt Németalföld felé. Különösen a kasztiliai városokat keserítette el az idegenek uralma és az új, alkotmányellenes adó. De felizgatta a papságot is, hogy a pápa beleegyezésével a király javára tizeddel rótták meg az egyházi javakat. Uj-Kasztilia fővárosa, Toledo fellázadt s csatlakoztak a mozgalomhoz a többi városok is. Csakhamar résztvett a zendülésben Kasztiliának minden városa.

Követeléseik ezek voltak : az idegenek eltávolítandók a hivatalokból, a régensség megszüntetendő, a nemesség és a papság megadóztatandó, koronajavak eladása tilos, az országgyülés minden három évben összehívandó, a képviselőket szólásszabadság és immunitás illesse meg. A városokban az eddigi városi tanács (ayantamiento) helyett, amely nemesekből és gazdag kereskedőkből állt, a polgárok közössége (comunidad) ragadta magához a közigazgatást. A kasztiliai városok mozgalma átcsapott Valenciába is, ahol fegyveres felkelésre vezetett a nemesség ellen. A felkelés vezére Bilbao Juan, egy kasztiliai zsidófiú volt, aki Don Enriguez Manrique de Riberának nevezte magát, a katholikus királyok unokájának adta ki magát és mindenféle szemfényvesztéssel és bűbájossággal uralkodott a tömegeken. Csatlakozott a felkeléshez Majorca szigete is, ahol éppúgy, mint Valenciában, kommunista jellegűvé vált a forradalom. A kasztiliai felkelés vezérei ezzel szemben a törvényesség látszatára törekedtek és az elmebajos anyakirálynőt, Johannát kiáltották ki királlyá Károly helyett. A régensség a forradalom ellen a nemességgel szövetkezett, amennyiben két tekintélyes kasztiliai grandot befogadott a kormány tagjai közé. Gyorsan nagy sereget toboroztak s a királyi sereg legyőzte Villalar közelében a városok csapatait s néhány hónap alatt helyreállította a békét az országban.

Nemsokára visszaérkezett V. Károly is néhány ezernyi német landsknechttel és számos ágyúval Spanyolországba s bár eleinte általános amnesztiát hirdetett, csakhamar megbánta ezt és tömegesen végeztette ki a felkelőket, úgyhogy ezren meg ezren vándoroltak ki az országból és több mint 5000 ház állt üresen a királyságban. Véres felkelést kezdtek ezután nemsokára a mórok, akiket erővel keresztény hitre akartak kényszeríteni. A felkelést csak a német landsknechtek segítségével sikerült teljesen elfojtani. V. Károly győzelmét királyi hatalmának megszilárdítására használta fel elsősorban, úgyhogy csakhamar korlátlan kényuralkodóvá lett. A városok politikai jelentősége véget ért, a spanyol polgárság fejlődése megakadt. A nemesség pedig az uralkodó szolgálatában kereste az érvényesülést és megszokta, hogy az összes habsburgi országokat Kasztilián kívül alárendelt tartományoknak tekintse. Igy vált a kasztiliai nemesség ama terveknek legerősebb támaszává, amelyek a Habsburgok katholikus világuralmának a megvalósítására törekedtek. Minthogy Károly családi politikája érdekében fel tudta használni a spanyol nemesség nemzeti gőgjét, mértéktelen uralomvágyát és fanatizmusát, lassanként Spanyolország legnépszerűbb uralkodójává lett. Károly terveit a szomszéd Franciaország királya, I. Ferenc nem nézhette tétlenül. Milano a franciáké volt.

S midőn Károly kijelentette, hogy Milano családi összeköttetés révén éppúgy, mint Burgundia, őt illeti meg, továbbá Flandriát és Artoist is fel akarta szabadítani a francia főhűbéruraság alól és végül X. Leo pápa segítségével Navarrát máris Spanyolországhoz csatolta : Ferenc francia király elhatározta, hogy a Habsburgok uralmának túltengését meg fogja akadályozni. Igy támadt az első olasz háború Károly és Ferenc között. E korban a háborúkat már nem a régi hűbérseregek, hanem zsoldoscsapatok vívták meg. Károly császárnak német landsknechtjei, meg spanyol és nápolyi zsoldoscsapatai voltak. I. Ferenc francia királynak pedig a francia nemzeti lovasságon kívül svájci és gyakran német zsoldoshadai is voltak. A német landsknechtek voltak az akkori katonaság színe-java. I. Miksa császár adta nekik ezt a nevet, ami annyit jelent, hogy az ország gyermekei, nem idegen zsoldosok és többnyire Felső-Németországból toborozták őket. Ha szükség volt rájuk, rendszerint valamelyik népszerű, kipróbált vezérükhöz kellett fordulni azzal a megbízással, hogy toborozzon össze ennyi meg ennyi landsknechtet. A vezér érintkezésbe lépett a kapitányokkal, akik felállították a toborzó irodákat s dobszó mellett verbuválták a legénységet foglalóval és zsoldígéréssel. A zsold havonta négy birodalmi tallér szokott lenni. Azután zászlóaljakat képeztek - V. Károly óta 400 emberből állott egy zászlóalj - s a legénység fölesküdött egy bizonyos időre vagy egy meghatározott hadjáratra.

A viszony tehát szerződésen alapult zsoldosok és a hadúr között s a szerződés magától megszűnt, ha valamelyik fél nem tartotta meg a föltételeket. Minthogy a zsoldos seregek aránylag nagyon sokba kerültek s a legtöbb állam szegény volt, nagy hadseregeket nem igen szoktak akkoriban tartani. A zsoldosokat rendszerint az asszonyok és a gyerekek is követték szekereken a háborúba. A gyenge haderőkkel nagyobb területeket nem igen lehetett megszállva tartani s a háború rendszerint a határvidékeken folyt. Minden nagyobb város megakasztotta az előnyomuló sereget, mert ahhoz gyönge volt, hogy egy-egy várost körülzárjon és ugyanakkor tovább is nyomuljon. Minthogy végül a zsoldosok csak rövid időre kötötték le magukat, a háborúban szenvedett veszteségeket nem igen pótolták. És megbízhatók sem igen voltak ezek a zsoldosok, sokszor megtörtént, hogy az elért eredmény gyorsan füstbe ment, mert a győzelmes sereg elszéledt. Ezért ingadozott akkoriban annyira a hadiszerencse s ezért húzódott rendszerint évekig egy-egy háború. V. Károlynak mindenekelőtt Milanóra fájt a foga. Mikor Németországba ment, hogy megkoronáztassa magát, folyton Milano járt már a fejében s szövetséget kötött X. Leo pápával, amelynek értelmében a pápa támogatni tartozott a császárt Milano meghódításában. Csaknem ugyanebben az időben indított háborút Franciaország Navarra ellen s ekkor tört ki a kasztiliai városok forradalma is. A győztes spanyol királyi seregek Pamplona mellett visszavonulásra kényszerítették a franciákat.

Anglia királya, VIII. Henrik, aki mind a két hatalommal jóviszonyban volt, a közvetítő szerepére vállalkozott, de eredménytelenül. Ferenc francia király helyzete igen megnehezedett, mikor VIII. Henrik Wolsey bíbornok rábeszélésére V. Károlyhoz csatlakozott. Csak Velence szövetkezett Franciaországgal. A háború elkerülhetetlen volt, mert Károly császár egész Burgundiát és Milanót követelte s azt kívánta, hogy Franciaország mondjon le Flandria és Artois főhűbéruraságáról is. A háború azzal kezdődött, hogy császári csapatok berontottak Champagneba, de a franciák Ferenc király vezérlete alatt gyorsan kiszorították az ellenséget. Itáliában Colonna Prospero, a császár vezére, Parmát kezdte ostromolni s minthogy azonban a svájci zsoldosok, akikre Colonna számított, időközben I. Ferenchez pártoltak, Colonna kénytelen volt visszavonulni. Pár hét mulva azonban a svájciak megint mást gondoltak. Cserbenhagyták a francia hadvezért, Lautrecet, aki erre visszavonult s átpártoltak a császár mellé, akinek serege Pescara márki vezérletével váratlanul hatalmába kerítette Milanót. Támogatta őt a lakosság felkelése is. A franciák Cremonába húzódtak vissza s újra megszerezték maguknak a svájci zsoldosokat. Ekkorra azonban megérkezett a landsknechtek tábora Frundsberg vezetésével és Bicocca vára körül úgy megverték a francia csapatokat, hogy azok visszavonultak az Alpeseken keresztül.

Elfoglalták a császáriak Genovát is, amelyet alaposan kifosztottak. Ezzel egész Felső-Olaszország V. Károly birtokába jutott, aki Sforza Ferencet ültette be Milanóba kormányzóul. Még nagyobb reményeket keltett a császárban egyik hatalmas francia országnagynak, Bourbon Károly hercegnek az elpártolása hazájától. A herceg, aki Dél-Franciaország egyik csaknem független fejedelemségének az ura volt, akinek saját csapatai, várai voltak és a királyénál fényesebb udvartartása, Franciaország és Milano helytartója volt. De hatalma aggasztotta és féltékennyé tette Ferencet. Megvonta tőle a helytartóságot, sőt kísérletet tett arra is, hogy a herceg birtokait magához ragadja, amennyiben édesanyja savoyai Lujza, igényt emelt a hercegnek csaknem összes birtokára és jószágára. Bourbon Károly erre elkeseredésében pártot ütött királya és hazája ellen és szövetséget kötött V. Károly császárral, amely szerint, ha a császár betör Dél-Franciaországba, Bourbon Károly elpártol Ferenctől, a császár kezére játssza Dél-Franciaországot s viszonzásul a francia királyi koronát kapja és feleségül a császár egyik nővérét, az özvegy Eleonórát. A terv az volt, hogy németek, angolok és spanyolok egyszerre támadnak rá Franciaországra. De ekkor tűnt ki, milyen szilárd volt, már Franciaország nemzeti egysége. A hazaárulás már nem árthatott neki.

Bourbon Károly árulását felfedezték s a herceg Savoyába volt kénytelen menekülni s egyetlen kéz sem emelkedett védelmére. Az egyesült angol-németalföldi sereg, amely az Oiseig nyomult előre és Párizst fenyegette, ennélfogva semmit el nem érhetett. Sőt ellenkezőleg új hatalmas francia sereg nyomult be Bonnivet tengernagy vezetésével Felső-Olaszországba. Bonnivet sokat nem érhetett el s az erős tél visszavonulásra kényszerítette. Ellenben a császár szövetséget kötött Velencével Itália védelmére s most velenceiek, német landsknechtek és nápolyiak nyomultak előre Lannoy Károly nápolyi alkirály vezetésével észak felé, hogy egyesüljenek Pescara spanyoljaival. A főparancsnokságot Bourbon Károly vette át. Apróbb csatározások közepette a császáriak visszaszorították a franciákat, ezalatt I. Ferenc, akinek a hű rendek ötmillió frank hadiköltséget bocsátottak rendelkezésére, gyorsan nagy sereget állított csatasorba s maga vezette ezt Itáliába. A döntő csata Pádua mellett ment végbe s ebben a franciák a császári csapatoktól rettenetes vereséget szenvedtek. A csata hevében Ferenc király élete is veszedelemben forgott. Leszúrták alóla a lovat s végül ő maga is foglyul esett. Alig két óra hosszat tartott a csata s a franciák máris elvesztették. Seregüknek csak romjai menekültek meg. Nagy volt a győzők vesztesége is, de mérhetetlen volt a zsákmány és szédítő az eredmény. “Minden elveszett, csak az élet és a becsület nem !” - írta I. Ferenc édesanyjának.

Egész Itália V. Károly császár lábai előtt hevert és foglya volt a franciák királya is. V. Károly lázbetegen feküdt ez idő alatt Madridban, nehéz gondokkal vívódva olaszországi serege sorsa miatt. Mikor gyorsfutár hírül hozta neki a páduai diadalmas ütközetet, többször ismételte félig öntudatlanul a császár e szavakat : “Franciaország királya foglyul esett és a hatalmamban van !” Majd végül letérdelt és imádkozott. El volt szánva, hogy ellenfele súlyos helyzetét a legnagyobb mértékben kihasználja. Nemcsak azt kívánta, hogy mondjon le Nápolyról és Milanóról, továbbá Flandria és Artois főhűbéruraságáról, hanem azt is követelte tőle, hogy engedje át Burgundia és a Provence birtoklását Bourbon Károlynak. De Ferenc király, akit tengeren Valenciába és onnan Madridba vittek, hajthatatlanul vonakodott beleegyezni abba, hogy francia területről is lemondjon. És éppoly elszántan fegyverkeztek a francia rendek a fenyegető támadás ellen. Itáliában is mindenfelé fellázadtak a spanyolok nyomasztó hatalma ellen és VIII. Henrik angol király békét kötött a császár háta mögött Franciaországgal, mert V. Károly semmi áron sem akart beleegyezni VIII. Henriknek abba a fantasztikus tervébe, hogy az ő számára követelje régi örökség jogán Franciaország koronáját. Ujra reménység támadt, hogy Olaszország lerázhatja a gyűlölt idegen uralmat.

VII. Kelemen pápa, aki a Mediciek közül való volt, azt tervezte, hogy a most nem veszedelmes Franciaország segítségével megtöri Itáliában a spanyolok hatalmát. Míg ő maga titokban tárgyalásba bocsátkozott a franciák fogoly királyával és a milanói herceggel, Sforzával, aki még mindig hiába várta, hogy a császár hivatalosan beiktassa őt hűbérébe, addig Morone Jeromos, a pápa milanói magántitkára, a császár legfontosabb hadvezérét, Pescara márkit próbálta eltántorítani ura mellől s a nápolyi koronát ígérte neki viszonzásul. Ámde az olaszok rosszul ítélték meg Pescarát, aki bár Olaszországban született, égészen spanyol nemessé vedlett. Egy pillanatig sem ingadozott, bár olasz ravaszsággal folytatta a tárgyalást Moronéval és Sforzával, amíg az összeesküvés minden szálát a kezébe nem kaparította. Ekkor elfogta Moronét, Alessandriát, Vercellit és Lodit pedig nyomban megszállta és Sforzától azt követelte, hogy adja át neki nyomban összes erődeit Milanón és Cremonán kívül. Az új háború kezdetén, alig 36 esztendős korában meghalt váratlanul Pescara márki, de Milanót megmentette V. Károly számára. Ez a szerencsés fejlemény arra bírta a császárt, hogy szilárdan ragaszkodjék Burgundia birtokához is, amely legszigorúbb követelése volt. Végül megtört a fogoly francia király ellenállása : 1526 január 14-én aláírta és esküvel erősítette meg a madridi békét, amely teljesíti ellenfelének minden kívánságát. De eszeágában sem volt esküjét megtartani.

Korának lelkiismeretlen szokása szerint, egy nappal előbb a legnagyobb titokban egy okmányt állított ki, amelyben előre semmisnek és érvénytelennek jelentette ki a másnap aláírandó békeszerződés minden pontját. A császárnak erről természetesen sejtelme sem volt. Szabadon bocsátotta a királyt, miután több napot együtt töltött vele s két fiát túszul magánál tartotta. Mikor I. Ferenc lóra ült s a rég nélkülözött szabadság boldog érzetével benyargalt a szép, tavaszi Franciaországba, így kiáltott föl : “Most király vagyok ! Még király vagyok !” V. Károly pedig látszólag hatalma tetőpontjára jutott és szerencséjét azzal tetőzte be, hogy rendjei kívánságának engedve és saját szíve sugalmát is követve, nagy ünnepségek között feleségül vette az okos és bájos portugáliai Izabellát. Csakhamar kitűnt azonban, hogyan értelmezte I. Ferenc a békeszerződést és mennyire egyetértett ebben urával és királyával az egész francia nép. A burgundi rendek, éppúgy, mint a Párizsba sereglett nemesek gyűlése egyhangúan kimondta, hogy a királynak nem volt joga Burgundiáról lemondani. VII. Kelemen pápa erre feloldotta a királyt esküje alól, amellyel a madridi békét megerősítette s a pápa, Franciaország, Sforza és Velence megkötötték a cognaci ligát, amelynek célja a spanyolok kiűzése volt Itáliából.

Nápoly, mint pápai hűbér, egy olasz fejedelemnek fog jutni, Milanót, mint független államot, Sforza kapja s Franciaországé Genova és Asti lesz : ez volt a megállapodás. Igy támadt a madridi békéből a második olasz háború.

A reformáció terjedése Németországban.

A cognaci liga megalakulásával új háborús veszedelem gyülemlett Európa fölé s ennek köszönhették a német lutheránusok, hogy megmenekültek a nagyobb veszedelemtől. Mert a császár, aki eddigelé nem igen volt képes beleavatkozni a német viszonyokba, a madridi béke után elhatározta, hogy teljes erővel hozzálát a német eretnekek kiirtásához. Mikor 1526-ban megnyílt a speieri országgyűlés, a császári biztosok azt az utasítást kapták, hogy követeljék a wormsi rendelet szigorú végrehajtását. Ezt persze fegyveres erőszak nélkül nem lehetett volna végrehajtani, mert az evangélikus fejedelmek, János szász fejedelem és hesszeni Fülöp védőszövetségre léptek, amelyhez csakhamar Braunschweig-Lüneburgi Ernő és Ferenc, Anhalti Wolfgang, Mansfeldi Albrecht és a hatalmas Magdeburg is csatlakozott. A fegyveres összeütközést aligha lehetett volna most elkerülni, mert a császár mindenre el volt szánva. Ekkor kötötte meg azonban a pápa Franciaországgal a cognaci ligát s ez volt a németek szerencséje.

Mert a császár, aki a liga folytán harcba keveredett a pápával, nem védelmezhette a pápa egyházát fegyverrel. Ellenkezőleg, rögtön hajlandóvá lett az eretnekség terjedését hallgatólagosan elnézni. Igy bosszulta meg magát ismét az egyházi és világi hatalom keveredése a római udvaron. A speieri országgyűlést Ferdinánd főherceg nyitotta meg, mint a császár helytartója. A császári előterjesztés ugyan követelte még a wormsi rendelet szigorú végrehajtását s a gyűlés katholikus többsége is ily értelmű határozatot fogadott el. De tekintettel a változott helyzetre, a császári helytartó belenyugodott abba, hogy a rendek nagy, vegyes bizottságot küldjenek ki kifejezetten azzal a céllal, hogy tanácskozzanak a török veszedelemről, de voltaképpen azzal a rejtett gondolattal, hogy még egyszer megpróbálják békés úton megvalósítani az országban a szükséges egyházi reformokat. A bizottság azt indítványozta, hogy külön előterjesztéssel világosítsák fel a rendek a császárt a birodalom dolgairól s kérjenek bűnbocsánatot tőle Luther hívei számára. Addig pedig, amíg egyházi zsinatot fognak tartani, bizonyos szabadság illesse meg a rendeket egyházi ügyekben. Ez indítvány alapján az országgyűlés a következő határozatot hozta : “Minden birodalmi rend a szent keresztény hitben úgy éljen és úgy kormányozza magát, hogy Istennel és a császári felséggel szemben a felelősséget vállalni tudja.” Ezzel a határozattal egyszersmindenkorra véget ért a nemzeti egyházi reformok lehetősége s végképp bevonult a partikularizmus a német egyházi életbe.

Nem nemzeti egyház támadt a reformáció zavaraiból és harcaiból, hanem egész sereg evangélikus tartományi egyház. Az evangélikusok azonban ennek a határozatnak is örültek, mert legalább volt már valamelyes jogalapjuk, amelyen megvethették a lábukat. Először is Hesseni Fülöp helyezkedett rá erre az alapra. Az ifjú uralkodó összehívta országa világi és egyházi rendeit zsinatra Hombergbe. A zsinat határozatai valamennyi hívő demokratikus közösségévé alakították ki a hesszeni egyházat. A hívők egyeteme évenként zsinatra küldi egyházi és világi képviselőit. Időközben tizenháromtagú bizottság intézi az egyház ügyeit. Egyházi előljáróit a község maga választja. Tagjai fölött szigorú fegyelmet tart. Az egyházi és jótékony célok költségeit közös pénztárból fedezik, amelynek jövedelméül elsősorban a feloszlatott kolostorok jövedelmeit jelölték meg. Ujjászervezték a marburgi egyetemet, hogy megfeleljen az új egyház papjai kiképzésének is. A mainzi érsek pedig le is mondott már Hessenre vonatkozó egyházi jogairól. Persze, nem mindenütt követték ezt az új egyházi alkotmányt, amely a fejedelmi hatalmat teljesen háttérbe szorította. A szász választófejedelemségben például a püspöki joghatóság helyét az országos kormány befolyása foglalta el az új egyház ügyeiben, mert Luther okulva a parasztlázadás féktelenkedésein maga sem óhajtotta, hogy az új egyház sorsa a néptömegek szeszélyétől váljék függővé. Legnagyobb érdeme a szász egyházi szervezésnek a népiskolák gyökeres újjászervezésé volt.

Luther a fejedelmi hatalom támogatásával hajtotta végre nagy művét s a fejedelmi hatalomra ruházta a régi püspöki jogokat. A fejedelmek mellett konzisztóriumok voltak s ezek alatt szuperintendensek végezték a plébániák ellenőrzését és döntöttek házassági ügyekben. Ezzel természetesen véget ért a régi püspökök hatalma és a kánoni jog érvénye megszűnt. A szász választófejedelemség ekképpen klasszikus földje lett a reformációnak és szász mintára rendezkedtek be többé-kevésbé a többi fejedelemségek is. Még Hessenben is később a fejedelmi egyházkormányzat lépett annak a szervezetnek a helyébe, amelyet a hombergi zsinat létesített. Ez időtől fogva már nem egyes evangélikus községek, hanem zárt evangélikus területek voltak egymás mellett. S bár a német nemzet egyházi egysége lehetetlenné vált, az új rend fennállása mégis annyira biztosítva volt, hogy felforgatása véres háború nélkül szinte elképzelhetetlen volt. Luthernek nagyobb tekintélye nem volt soha, mint ebben az időben, amikor bámulatos szívóssággal és munkabírással fáradt az új egyház szervezésében és fiatalos szenvedéllyel állt résen minden ellenséges mozgalommal szemben és rendületlenül emelte fel tiltakozó szavát, ha kellett, még uralkodók ellen is.

A svájci reformáció. - Zwingli Ulrik.

A német reformációval párhuzamosan haladt Svájcban is a hitújítás mozgalma, de önálló és sajátos módon. A svájciak reformátora Zwingli Ulrik volt. Svájc a humanista szellem elterjedése folytán, továbbá az egyházi igényekkel szemben jelentkező általános ellenállás folytán rég előkészült az új egyház létesítésére s a köztársasági kormányforma is szabadabb gondolkodásra és cselekvésre nevelte a polgárokat. A régi Svájc azonban politikailag oly bonyolult szervezetű volt, hogy minden egyházi változás szükségképpen nyomban átcsapott a politikába is és szükségképpen megrendítette a szövetséges köztársaság egész államrendjét is. A szövetség magva a régi nyolc kanton volt : Uri, Schwyz, Unterwalden, Luzern, Zug, Glarus, Bern és Zürich. Idővel öt új kanton alakult a régiek mellett : Basel, Freiburg, Solothurn, Schaffhausen és Appenzell. E tizenhárom kanton képviselői gyűltek össze tanácskozásokra, amelyekben politikai túlsúlya volt öt kantonnak. St.-Gallen, Biel, Basel püspökség, Mühlhausen, Wallis, Neuenburg és Graubünden nem vettek részt a tanácskozásokban, hanem külön igazgatták magukat. Harmadsorban állt a tizenkét német és hét olasz vogtei, amelyekben a kantonok vogtjai kormányoztak. Valamennyi kantonban, az ősi Svájc régi parasztvidékeinek kivételével, egymással összeházasodott pátriciuscsaládok kezében volt a hatalom.

Ezek a családok gőgös, kapzsi arisztokraták voltak s régi zsoldos szerződések és egyéb járulékok révén egytől-egyig Franciaország barátai és lekötelezettjei. Ez az állapot magyarázza, hogy Svájc egyházi reformátora, Zwingli, Lutherrel ellentétben, Svájc merész politikai reformátorává is lett. Zwingli tekintélyes, vagyonos család gyermeke volt. Wildenhausban, kedvező anyagi körülmények között nőtt fel, nem úgy, mint Luther, akinek gyermekkora tele volt anyagi küzdelemmel és nyomorúsággal Bernben és Baselben kezdte iskoláit, majd Bécsben folytatta, ahol theológiával és filozófiával foglalkozott, de már kezdettől fogva Luthernél jobban vonzódott a humanista studiumokhoz, amelyek korán rávezették őt az újtestamentum ősi görög szövegének tanulmányozására. Hatalmas befolyással volt rá különösen Wittenbach Tamás Baselben, aki nyilvánosan, merte hirdetni, hogy az egész búcsúhirdetés üres szemfényvesztés. Zwingli glarusi plébános lett, ahol tovább folytatta tanulmányait s önálló kutatásai alapján önálló theológiai felfogást dolgozott ki magában. Már korán résztvett hazája politikai életében is. Mint tábori lelkész elkísérte honfitársai seregét Itáliába, átélte a marignanói rémes vereséget is s korán belátta, milyen gyalázatosság a zsoldos szolgálat idegen célok érdekében, mennyire megbecsteleníti a szövetséges köztársaság zászlóit, elnépteleníti falvait, pusztítja ifjúságát. Majd átkerült Zwingli a gazdag Mária-Einsiedeln-apátságba, ahová Szűz Mária ottani csodatévő képe elé ezerszámra jártak évenként a zarándokok.

Itt lépett fel Zwingli először a szentek érdemei és a zarándoklások ellen és merész fellépése egyrészt nagy visszatetszést, másrészt messze földön nagy lelkesedést keltett. Megpróbált Zwingli már ekkor mélyreható egyházi reformokat is kieszközölni Svájc főpapjainál, de egyelőre hiába. Róma pedig fényes ajánlatokkal igyekezett a fiatal papot magához bilincselni. Zwinglit harmincöt éves korában Zürichbe hívták meg papnak. Itt nyilt harcot indított kíméletlen támadással Sámson Bernát búcsúárús ellen, aki Vierwaldstättenből érkezett Zürichbe. Zwingli tehát éppen úgy kezdte a harcot, mint annakidején Luther Tetzel ellen. De míg Luther Tetzel miatt harcba keveredett magával Rómával, Svájcban óvatosabban járt el a római kúria, mert a svájci zsoldosokra szüksége volt harcaiban és óvakodnia kellett, hogy a svájci népet el ne idegenítse magától. Zwingli nemcsak azt érte meg, hogy a szövetséges gyűlés kiutasította Sámsont Svájcból, hanem megérte azt is, hogy a pápai vikárius megdícsérte őt buzgóságáért. Nemsokára tovább ment. “Együgyű svájci nyelven” hirdette, hogy egyedül a Krisztus érdemeiben való hit üdvözít s ugyanekkor hevesen ostorozta a léha Zürichben az erkölcsi romlottságot és támadta a zsoldos szolgálatot. Egyházi felsőbbségével, a konstanci püspökkel azonban csak akkor keveredett konfliktusba, amikor a bőjt ellen tiltakozott. A püspök pásztorlevelet adott ki, amelyben elrendelte minden újításnak a kerülését.

Magában Zürichben is támadt ekkor már ellenpárt, mindenekelőtt a szerzetesek és a francia párt körében, amely tudni sem akart a zsoldos szolgálat megszüntetéséről. Zwingli erre azt kérte a városi tanácstól, hogy döntsön a kérdésben disputáció alapján, amely célból 67 tételt állított fel megvitatásra. Zwingli éppúgy, mint Luther, a hívők egyetemében látta az egyházat s a hívők egyetemének, amely Svájcban egybeesett a politikai közösséggel, ítélte oda minden egyházi kérdésben a szuverén hatalmat. A hívők egyeteme azonban törvényes képviselete, a tanács útján gyakorolja a kormányzást, úgyhogy a püspöki joghatóság a tanácsot illeti meg, még pedig tisztára a szentírás alapján, tekintet nélkül minden “emberi szabályra.” Ez volt a 67 tétel tartalma. E tételek alapján 1523 január 29-én megtartották a disputációt a zürichi városháza nagytermében, mintegy hatszáz pap és világi hallgató jelenlétében. Az ellenpártot azonban csak a konstanzi fővikárius, Faber János képviselte, még pedig oly siralmasan, hogy Zwingli kétségbevonhatatlanul fényes diadalt aratott ellenfelén, úgyhogy a zürichi tanács utasította őt, hogy folytassa azt, amit elkezdett. Igy indult meg 1523-ban Zwingli eszméinek gyakorlati megvalósítása. Zürich elszakadt a konstanzi püspökségtől, az egyházi szertartás nyelve a német lett, a kolostorok feloszlották és a papi nőtlénséget megszüntették. A szent mise és a képek tiszteletének kérdését is.

Zwingli kívánsága szerint intézték el, de egy újabb disputáció alapján. Az újításokat elfogadták Zürich környékén is és az összes környékbeli községek Zürichhel együtt egyesültek a zürichi országos egyházzá, úgyhogy Svájcban, a köztársaság földjén a községi elv alapján eljutottak hamarosan az egységes, országos egyházig, ami Németországban a fejedelmi beavatkozás miatt nem történhetett meg s gyorsan kifejlődött az egyház új szervezete is. Zwingliben nem volt meg Luther misztikus elmélyedése. Zwingli nem élte át azokat a kínos lelki harcokat, amelyeket Luther átélt. Amint honfitársai józan, praktikus emberek voltak, éppúgy Zwingli is az egész reformot inkább az értelem, mint a kedély dolgának tekintette, inkább erkölcsi megújhodást, mint hitbeli újítást látott benne. Luther kímélte külsőségekben is a hagyományokat, amennyiben nem ütköztek bele nyilvánvalóan a szentírásba. Zwingli elvetett mindent, amit nem parancsolt, meg a szentírás világosan. Ez a magyarázata Zwingli egyházában a templom és az istentisztelet teljes ridegségének. A falakról eltűnt minden művészi dísz, az oltár helyét asztal foglalta el, még az orgona is elnémult. Az úrvacsora egyszerű emlékké vált, minden rejtelmes háttér nélkül. A kenyér és a bor a hús és a vér egyszerű jelképévé lett.

Innen eredt Luther és Zwingli mély, belső ellentéte, amely csakhamar elkeseredett tollharcot idézett fel s végül a két új egyházat teljesen elválasztotta egymástól. Az ellentétet Luther és Zwingli között még élesebbé tették Zwingli politikai tervei. Egyrészt meg akarta szüntetni a zsoldos szolgálatot, ami viszályba keverte őt a pátricius családokkal, másrészt ki akarta terjeszteni Zürich hatalmát, hogy megvédhesse a szövetséges államot a fejedelmek zsarnoksága és a mindent elnyelő monarchia, a habsburgi világbirodalom veszedelme ellen. Ennélfogva a céheket folyton zendülésre izgatta a pátriciusok ellen, az alkotmányt a nagyobb kantonok javára át akarta alakítani és befolyását igyekezett a felső német városokra is kiterjeszteni. Mert Zürich és Svájc körül forgott ennek a szenvedélyes republikánusnak minden gondolata. De amint Luthernek legtöbb baja volt hívei heves túlzásával éppúgy járt Zwingli is. Münzer Tamás híveit, aki megfordult Baselben is, csaknem erőszakosan kellett megfékeznie Zürichben, Bernben, Bázelben, Szt.-Gallenben és Schaffhausenben. De erősebben szervezkedtek az óhitűek Zürichen kívül is a pátricius párttal együtt. Zürichben keresztülvitte Zwingli a zsoldos szolgálat megszüntetését, amivel együtt járt a Franciaországgal kötött szerződés felmondása. Ez ellen hevesen tiltakoztak a négy Waldstättenben. Mert bármily méltatlan volt is a régi szokás, az uralkodó nemzetségeknek mégis nagy jövedelmet hajtott. Aztán meg e zárt hegyi kantonokban szilárdan állt az ősi egyház is.

Rájok támaszkodva Fáber János súlyos támadásra készült Zwingli ellen. Rábírta Luther régi ellenfelét, Eck Jánost, hogy jöjjön át Lipcséből Badenbe és bocsátkozzék vitába az újhitűekkel. Ez a vita, minthogy a zürichi tanács Zwinglinek megtiltotta, hogy részt vegyen benne, az óhitűek győzelmével végződött. Ennélfogva kilenc kanton tiltakozott minden újítás ellen. Ahelyett azonban, hogy most már a mozgalom megszűnt volna, az történt, hogy a hatalmas Bernben a községtanácsi választásokon az evangélikus párt győzött és midőn Zwingli személyesen megvédte ott egy hitvitában a maga igazát, a város egész területén életbeléptette a reformációt. Nemsokára viharos jelenetek között ugyanez történt Baselben is. Igen sokan, köztük Erazmusz is, elkedvetlenedve eltávoztak az izgatott városból. Basel azonban mindennek dacára Bernnel és Zürichhel “keresztény szövetségbe” lépett, amelyhez csatlakozott az elszászi Mülhausen is. Győztek az újítók Schaffhausenben és Szt.-Gallenben is, ahol a község szekularizálta az ősrégi bencéskolostort. Győztek továbbá Graubündenben is. Átterjedt Zwingli reformációja Felső-Németországba is, Constanzba, Lindauba, Strassburgba, Ulmba és Augsburgba, sőt e helyeken fölmerült az a gondolat, hogy csatlakozzanak politikailag is a svájci szövetséghez. De a svájci alkotmány oly bonyolódott szervezet volt, hogy az egyházi ellentét szétroppanással fenyegette az egész népszövetséget.

Csakhamar harcra készen állt szemben egymással a két tábor. Az óhitűek Ausztriára támaszkodtak, az újhitűek a felsőnémetországi birodalmi városokra. Zwingli - Lutherral ebben a kérdésben is ellentétesen - a fegyveres döntés mellett foglalt állást. Különben is szembeötlő volt híveinek nagyobb ereje. Lóra ült, alabárdot fogott a kezébe s a zürichi sereggel a zugi határ felé vonult. Azonban jóakaró, de rövidlátó közvetítők, élükön Älbli glausi községfő, Zwingli tanácsa és akarata ellenére létrehozták a kappeli békét. Az óhitűek szakítottak Ausztriával megfizették a hadiköltségeket, megígérték, hogy megszüntetik a zsoldos szolgálatot s az evangélikusokat nem fogják üldözni saját területükön. Ámde ez a béke csak fegyverszünet volt és Zwingli gondterhesen tekintett a bizonytalan jövőbe. Mert a Habsburgok éppen akkortájt olyan nagy hatalomra tették szert, hogy könnyen kedvük kerekedhetett győzelmes fegyvereikkel a német eretnekek ellen fordulni. S ha a németeket legyőzik, akkor érezte Zwingli, hogy a svájci reformáció sem tarthatja magát.

A második olasz háború. - Róma kifosztása.

Pescara halála után, a kiújult háború, amely Felső-Olaszországban Milano elfoglalásával kezdődött, eleinte a császári fegyverek kudarcával járt.

A liga serege az urbinói herceg vezetésével elárasztotta az országot és a meggyöngült, rosszul fizetett s ezért fegyelmetlen császári sereget vezérükkel Bourbon Károllyal együtt Milanóba szorította és szoros ostromzár alatt tartotta. Csak új, felmentő sereg megérkezése segíthetett az ostromlottakon. Az ősz Frundsberg György zsoldosvezér még egyszer megkezdte a toborzást V. Károly számára s bárha landsknechjeinek kis zsoldot ígérhetett csak, a dús zsákmány reménye és az izzó gyűlölet a pápa ellen, aki most V. Károly ellensége volt, nagy számmal csábította a landsknechteket Frundsberg lobogói alá. Körülbelül 12.000 főnyi sereggel indult meg Frundsberg Itáliába s 1527 elején egyesültek Piacenzától délkeletre Bourbon Károly csapataival. Minthogy az urbinói herceg a közelgő landsknechteket nagyobb veszedelemnek tartotta a Milanóba bezárt Bourbonnál, ez utóbbinak sikerült Milanóból kimenekülnie és a Pón átkelnie. Míg az urbinói herceg nyugodtan megállt Mantuában, a császári csapatok nagy haditanácsban elhatározták, hogy átkelnek az Apennineken és Firenze vagy Róma ellen vonulnak. Mihelyt a rémes viharfelhő fenyegetve közeledett, a megrettent VII. Kelemen pápa sietett békét kötni Lannoyval, a nápolyi spanyol alkirállyal. Elismerte Nápolyban a spanyolok uralmát, ígéretet kapott, hogy Milano Sforzáé marad s 60.000 scudi hadikárpótlás fizetésére kötelezte magát, hogy Bourbon Károly zsoldosait kielégíthesse. Ugyanakkor takarékossági szempontból serege nagy részét is elbocsátotta.

Hiszen a veszedelem látszólag elvonult s a spanyol kormány kétségtelenül békét akart Rómával. A kérdés csak azon fordult meg, vajjon békét akarnak-e Bourbon Károly és Frundsberg zsoldosai is ? A császári zsoldosok közben nagy nehézségek között, a bevehetetlen városokat megkerülve, Bologna közelébe jutottak, amely elzárta előttük kapuit. Itt értesültek róla, hogy tárgyalások vannak folyamatban s hogy ennélfogva a már biztosnak vélt zsákmányt veszedelem fenyegeti. A hír hallatára először a spanyolok törtek ki vad zendülésben, megrohanták és kifosztották Bourbon Károly hadiszállását, úgyhogy Bourbon Károly maga is csak csupasz életét menthette meg. A zendülés átragadt a német landsknechtekre is. Frundsberg, hogy landsknechjeit lecsendesítse, bízva régi tekintélyében, gyűlésre hívta össze őket az ősi hagyományoknak megfelelően. De mikor beszélni kezdett a gyűlésen, dühös kiabálás támadt s a legvadabb zendülők dárdáit szegeztek az agg vezér mellének. Frundsberg, akit ez a hallatlan fegyelmetlenség lelke mélyéig megrendített, landsknechjei között szélütötten roskadt össze. Később magához tért ugyan, de otthagyta a tábort és Ferrarába utazott s nemsokára meghalt svábországi szülőföldjén. Frundsberg távozása után a landsknechtek serege vezér nélkül maradt, mert nem volt senki, aki az agg hős helyett megfékezhette volna őket. Bourbon kénytelen volt tovább vonulni dél felé, hogy a saját életét megmenthesse.

Mert a zsoldosok a 60.000 scudit, amit a pápa Lannoy útján felajánlt nekik, gúnyosan visszautasították. “Rómába ! Rómába !” - ez volt a csatakiáltás. - “Le akarjuk vezekelni bűneinket !” Nem volt mód a dühöngőket visszatartóztatni. Uttalan utakon átkelt a sereg az Apennin hegységen Toscanába. Az Arno és a Tiberis forrásvidékeire érkezve, egyaránt fenyegették Firenzét és Rómát. Hiába kereste föl Lannoy személyesen Bourbon Károlyt. Ez 240.000 scudit követelt tőle csapatai számára. Minthogy azonban Lannoynak nem volt ennyi pénze, a sereg tovább nyomult. Minthogy Firenzét az urbinói herceg serege védelmezte, Bourbon Károly végre elhatározta, hogy egyenesen Róma ellen vonul. Utolsó ágyúit is visszaküldte Sienába, hogy semmi se akadályozza az előnyomulást. Rémes gyorsasággal vonult a zsoldos sereg dél felé Róma ellen, mint a zuhogó hegyi ár. Az örökvárosban rémület és félelem fogta el a lakosságot, a borzalmas sereg közeledésének hírére. Csapatosan menekültek a város minden kapuján, amíg pápai rendelet halálbüntetés terhe alatt meg nem tiltotta a városból való kivonulást. VII. Kelemen pápa intézkedéseket tett, hogy legalább addig védelmezhesse a várost, amíg a liga serege megérkezik. Drága pénzen visszaszerződtette az elbocsátott zsoldosokat és megparancsolta, hogy hirdessék ki a polgárok népfölkelését. De hiába volt minden erőfeszítés.

A ragyogó renesszánsz idején a szellemi finomultság és az élet raffinált művészete annyira elpuhították a rómaiakat, hogy nem volt egy csöpp erejük sem az örökváros megvédelmezésére. Körülbelül 25.000 főnyi német, spanyol és nápolyi zsoldos katona vonult Róma ellen. A vad hordákat nemcsak a zsákmányolási vágy hajszolta Róma ellen, hanem a fenyegető szükség kényszere is. A liga hadserege és az erős város közé ékelt zsoldosokat a végromlás fenyegette. A vezérek ennélfogva elhatározták a haditanácsban, amelyet Szent Onofrio kis templomában tartottak meg, fenn a Janiculusz-domb tetején, hogy Rómát másnap reggel megostromolják pusztán kézipuskákkal és dárdákkal, mert hiszen sem ágyújuk, sem egyéb ostromló szerük nem volt nekik. Az ostrom meg is kezdődött. A zsoldosok vezére, Bourbon Károly mindjárt az ostrom elején elesett. Éppen abban a pillanatban, midőn egy lajtorját akart a falhoz támasztani, egy golyó halálosan találta. A támadás vad zűrzavarában egy félóra mulva kiszenvedett a nagy bajkeverő Róma falai alatt. “Rómába ! Rómába !” - ez volt a haldokló utolsó kiáltása. A spanyolokat és a németeket vezérük halála újabb dühre ingerelte s vak merészséggel folytatták az ostromot. Egy Seidenstücker Kolozs nevű német zsoldos vetette meg a lábát először a város falán s két kézre fogva csatabárdját, vérözönben gázolva nyitott utat társai számára. Csaknem ugyanekkor távolabb feljutottak a falakra a spanyolok is.

Tomboló harci kiáltás közepette, kivont karddal törtek be a császáriak a városba. A római népfölkelők és a svájci zsoldosok százait koncolták fel a megvadult császáriak. A pápa maga is alig menekülhetett előlük az utolsó percben a Vatikánból a földalatti folyosón át az Angyalvárba. Nagy sereg menekülő csatlakozott az egyház fejéhez. Az örökvárost a császár hadai elfoglalták, de ezzel még nem sokat értek el. Minthogy a pápa még mindig. vonakodott a kívánt hadisarcot megfizetni és az Angyalvárból kivonulni, a császáriak elhatározták, hogy megostromolják a Trasteverét és rövid harc után el is foglalták. Még most is meg lehetett volna menteni a város legnagyobb részét a Tiberis balpartján, ha a hidakat lerombolták volna. De nem jutott eszébe senkinek, mit kell tenni s a rómaiak dermedten várták végzetüket. Alig pár száz ember próbálta védelmezni a Szixtusz-hidat. Ezeket azonban hamarosan visszaszorították a császáriak és esti hat órára benyomultak a belső városba. A győzők maguk is alig hittek a hallatlan sikerben. Támadásra várva, egyelőre fegyverben maradtak. Csak éjféltájban bomlott fel soraikban a hadi fegyelem s a 25.000 kiéhezett, zsákmányra sóvárgó, féktelen zsoldos megrohanta a remegő Rómát, hogy kifosztogassa. Másnap reggel borzalmas látvány tárult az Angyalvárból alátekintők szeme elé.

Felgyújtott házak és templomok, holttestekkel és romokkal borított uccák és terek, vad zűrzavarban menekülők és üldözők serege mindenfelé, rablás és gyilkosság színhelye az egész város. A győzők berontottak a házakba, leütötték, aki ellenállt nekik, csapatszámra magukkal vonszolták az asszonyokat és lányokat, kínzással és fenyegetéssel rengeteg váltságdíjat zsaroltak ki. Amit, nem vihettek magukkal, azt megrongálták. Drága műemlékeket, értékes levéltárakat tönkretettek. Ami csábította kapzsiságukat, azt magukkal vitték. Pompás öltönyökben büszkélkedtek az uccákon, gyöngysorokat fűztek a hajukba és szakállukba, hihetetlen összegeket nyertek és veszítettek kockajátékban, tobzódó orgiákat ültek és kényszerítették a remegő rómaiakat, hogy kiszolgálják őket. A német landsknechtek egyik társukat papi ornátusba öltöztették és szamárra ültetve, csúfos gúnyolódások közepett az Angyalvár elé vezették, a pápa és a bíbornokok szeme elé, sőt kikiáltották Luthert pápává és hódoltak neki. Egy másik csapat pápának öltöztetett fel egy landsknechtet és hordszékbe ültetve, végigcipelte őt Róma uccáin, miközben a durva katona, az apostoli kereszttel kezében, megáldotta a zsákmányoló császáriak seregét. Hetekig tartott ez a rémes fosztogatás. A vandálok pusztítása az ókorban gyermekjáték volt ahhoz képest, amit a császár megvadult csapatai most műveltek. Vérözönbe és könnyek tengerébe, füstölgő romhalmazba omlott bele a renesszánsz nagy Rómája.

Mint a sziget a zajló tengeren, az Angyalvár heteken keresztül szilárdan állta a szabályszerű ostromot, folyton abban reménykedve, hogy az urbinói herceg felmentő serege megérkezik. Bizonyos, hogy egy gyors támadás vérontás nélkül kikergethette volna az örökvárosból a győztesek teljesen szétbomlott és gondtalan csapatait. De a hercegnek nem volt bátorsága ehhez a támadáshoz. Vejiig nyomult előre, onnan azonban visszafordult. Ennek hírére a pápa feladta az Angyalvárat. Megígérte, hogy három részletben 400.000 aranyat fizet - kétszer annyit, mint amennyivel a pusztítás előtt szabadulhatott volna. Túszokat adott, alávetette magát és a bíbornoki testületet a spanyolok és németek őrizetének s erődeit megnyittatta a császári csapatok előtt. V. Károly császár hadseregének diadalát, amelyet sem nem akart, sem nem parancsolt, nagyszerűen kihasználta a maga politikája számára. Soha teljesebben nem uralkodott Itáliában, mint Róma rémes kifosztása után. Sőt úgy látszott, képes lesz arra is, hogy rábírja a porig alázott pápát a régsürgetett zsinat összehívására, hogy megvalósítsák a halaszthatatlan egyházi reformokat. Csakhogy persze ez esetben a császár háta mögött kellett volna tömörülnie az egész katholikus világnak, holott épp ellenkezőleg, Róma kifosztása a császár ellen lázította a katholikusokat. Ennek meg is volt nyomban a maga politikai következménye.

VIII. Henrik, Anglia királya csatlakozott a cognaci ligához, V. Károly pedig kénytelen volt új szerződés alapján arra törekedni, hogy kibéküljön a fogoly pápával. Ennek értelmében visszaadta a pápának csaknem az egész egyházi államot s cserében megelégedett azzal, hogy a pápa felbontotta a cognaci ligát és kilépett belőle. Ez is nagy eredmény volt, mert úgyszólván biztosította Itáliában a spanyolok uralmát. Ebben az esztendőben szerezték meg a Habsburgok Csehország és Magyarország koronáját is és így dunai birodalmuk körvonalai kezdtek már kialakulni. A mohácsi csatában elesett II. Lajos, Magyarország és Csehország királya s benne kihalt a Jagellók háza, úgyhogy az örökösödési szerződések alapján a Habsburgok tarthattak igényt mind a két országra. Ferdinánd főherceget egyhangúlag meg is választották Csehország királyának. Magyarországon azonban Zápolya pártját kellet előbb legyőznie. Néhány harc után ez meg is történt s Ferdinándot 1527 november 3-án Székesfehérvárott magyar királlyá is megkoronázták. Közben vége felé közeledett a második olaszországi háború. Erős francia seregek vonultak be ugyan Itáliába, de a császári hadak mégis megtartották az olasz városokat. A szerencsétlen ország kimerülése, az egész katholikus világ elkedvetlenedése a pápa megalázása és az eretnekség terjedése miatt s végül Szolimán fenyegető betörése Magyarországba, arra bírta a Habsburgokat, hogy legalább Rómával állandó békét kössenek. És VII. Kelemen pápa is óhajtotta a békét, mert hiszen valósággal fogoly volt saját fővárosában.

Ilyen körülmények között jött létre 1529-ben a barcelonai békekötés. A császár kivonult az egyházi államból. VII. Kelemen pápa ezzel szemben bűnbocsánatot adott Róma pusztítóinak és megígérte, hogy V. Károlyra ruházza Nápoly hűbéruraságát. Pár héttel később békét kötött Franciaország és Spanyolország is, a cambrai hölgybékét. Azért nevezik így, mert két uralkodó matróna kezei szőtték a béke szálait. Az egyik Ausztriai Margit volt, V. Károly nagynénje, a másik Savoyai Lujza, I. Ferenc francia királynak az anyja. Mind a két fél engedett valamit igényeiből. A francia király, bár nehéz szívvel, lemondott Flandriáról, Artoisról, Genováról és Nápolyról. V. Károly császár pedig visszaadta házának régi örökségét, a burgundiai hercegséget Franciaországnak. Ez a békeszerződés vetette meg az alapját több mint egy évszázadra Franciaország és Spanyolország területi határainak s ez szolgáltatta ki zsákmányul Itáliát a spanyol uralomnak. De nemcsak békét kötött egymással Cambraiban a két hatalom, megfogadták azt is, úgy mint Barcelonában a pápa és a császár, hogy közös erővel fognak fellépni az egyház ellenségeivel szemben.

A reformáció diadala. - Zwingli halála. - A török háborúk.

Az olaszországi háború szerencsés befejezése után V. Károly császár végre megint hozzáláthatott az egyházi kérdések megoldásához Németországban. A katholikus fejedelmek, akik 1529-ben protestáns rendtársaikkal együtt új országgyűlésre jöttek össze Speierbe, szilárd hátvédre találtak a császár politikájában. Mind a két döntő testületben a katholikusoké volt a többség, mert hiszen úgy a hét választófejedelem, mint a jelenlevő kilenc többi uralkodó fejedelem közül csak néhány volt evangélikus. Mindenekelőtt elfogadták azt a császári javaslatot, hogy az előbbi speieri országgyűlés híres határozatát hatályon kívül helyezik, a püspököknek visszaadják joghatóságukat, az egyházi rendeknek javadalmaikat és jövedelmeiket és további újításokat egyházi téren nem valósítanak meg. Az evangélikus fejedelmek az előtt a nehéz választás előtt állottak, hogy vagy lemondanak mindenről, amit eddig kivívniok sikerült vagy fellázadnak a rendek többsége és a császár tekintélye ellen. A kiegyenlítést közvetítő kísérletek eredménytelenek maradtak. Sőt Ferdinánd király kereken kijelentette, hogy a régi dicséretes szokás szerint a kisebbség köteles alárendelni magát a többség határozatának. Az evangélikusok erre még aznap aláírták a speieri protestációt (tiltakozást) s ettől fogva az új egyház híveit protestánsoknak nevezték.

Ez a protestáció kijelenti, hogy egyházi ügyekben nincs joga a többségnek dönteni s az új egyház követői továbbra is ragaszkodnak az 1526-i speieri országgyűlés határozatához. Ezzel ugyan új jogelvet vezettek be a birodalom jogéletébe, hogy vallási ügyekben rábízták a szuverén döntést minden birodalmi rendre külön-külön. Kijelentették, hogy csak általános egyházi vagy német zsinat döntésének hajlandók magukat alávetni. Hét fejedelem és tizenhárom birodalmi város írta alá a speieri protestációt, amelyet nyomban közzétettek nyomtatásban, minthogy azt nem tudták keresztülvinni, hogy az országgyűlés zárójegyzőkönyvébe belefoglalja. Az ellentét így nyilvánvalóvá lett és a legnagyobb veszedelem elkerülhetetlennek látszott. A legsürgősebb teendőnek azt tartotta mindenki, hogy a németországi protestánsok egyesüljenek mielőbb szoros szövetségben a svájci újhitűekkel. Svájcban is nagyon veszedelmes volt a helyzet, a nyilt harc idő kérdése volt csak. Éppen ezért Zwingli a maga józan előrelátásával azt ajánlotta, hogy kössék meg a védőszövetséget mielőbb a német protestánsokkal. A szövetség természetes közvetítői a felsőnémetországi birodalmi városok voltak, élükön Strassburggal, amely teljesen Zwingli példájára szervezte újjá a maga egyházi ügyeit. Buzgón fáradozott a szövetség létrejötte érdekében Hesseni Fülöp fejedelem is. De Luther, aki a hit dolgában nem ismert alkut, ridegen azt kívánta a szász választófejedelemtől, hogy politikai szövetségről szó se lehessen addig, míg előbb a hit dolgában megegyezés nem jön létre.

Fülöp erre, hogy Luther kívánságának eleget tegyen, azt indítványozta, hogy találkozzanak egymással Luther és Zwingli Marburgban és beszéljék meg a vallási kérdéseket. Indítványát el is fogadták s a két reformátor találkozott és háromnapi vitában próbált egymással megegyezésre jutni Fülöp gróf, württembergi Ulrik herceg és számos kiváló theológus jelenlétében. Ámbár Luther és Zwingli felfogása lényegében egyező volt Krisztus istenségének, az eredendő bűnnek és a keresztségnek a kérdésében, az úrvacsoráról szóló tanban eltértek egymástól. Luther misztikus felfogása engesztelhetetlenül állott itt szemben Zwingli józan, ésszerű felfogásával. “Bennetek más szellem lakik !” - kiáltotta oda Luther a svájci reformátornak. S mikor Zwingli szemében könnyekkel arra kérte Luthert, hogyha már megegyezni nem tudnak, tekintsék egymást legalább testvéreknek és jelentsék ezt ki nyilvánosan, Luther komoran visszautasította Zwingli feléje nyújtott baráti jobbját. A marburgi találkozás tehát nem hozta meg a kívánt eredményt, sőt ellenkezőleg, szétválasztotta egymástól a két protestáns egyházat. A hitbeli elvállással együtt járt az is, hogy a tervezett politikai szövetkezésből nem lett semmi sem, mert Luther rögtön a marburgi találkozás után Schleizban, ahol János szász választófejedelemmel és Brandenburgi Györggyel találkozott, elfogadtatta azt a határozatot, hogy szövetséget csak teljes hitközösség alapján köthetnek a német protestánsok.

Igy fordulván a dolgok, nem juthattak megegyezésre még a felső német birodalmi városokkal sem, mert Ulm és Strassburg határozottan tiltakozott Luther marburgi hitcikkelyei ellen. Pedig ez nagy kár volt, mert a császár éppen ez időben nagyon haragosan fogadta a protestáló rendek küldöttségét s a tiltakozást magát egyáltalában nem fogadta el. Bizonyos volt, hogy erővel akarja leverni az eretnekséget. De Luther még az ellen is tiltakozott, hogy bármi ellenszegülést fejtsenek ki hívei a jogos felsőbbség ellen. Igy aztán a protestáns rendek készületlenül és szövetség nélkül álltak szemben a birodalom haragvó fejével, csak azért, mert a lelkiismeretük így parancsolta. Lelkiismeretük szavára hallgatva támogatták a német protestánsok még ugyanabban az esztendőben a császárt a török veszedelem ellen is, amely elsősorban a Habsburgok országait fenyegette elnyeléssel. Magyarország török kézre került és Szolimán átlépte már az osztrák határt. A német birodalmi sereg Frigyes palotagróf vezetése alatt még csak Linz mellett gyülekezett. Szolimánt azonban Bécs város vitéz védőserege, Salm Miklós vezetése alatt feltartóztatta, úgyhogy a szultán a téli időjárás beálltával kénytelen volt seregével Bécs falai alól visszahúzódni. A birodalmi seregben résztvettek Luther felszólítására a német protestánsok is. De ezzel nem sokat értek el a császár szemében.

V. Károly, miután lerázta a francia és a török veszedelmet, személyesen ment Olaszországba, hogy rendezze az ottani bonyolult viszonyokat és uralmát a pápával egyetértően megszilárdítsa. Akik régóta nem látták a hatalmas császárt, azok alig ismertek rá. Amilyen önállótlan és közönyös volt tíz esztendővel ezelőtt, oly önálló és tetterős volt most. Miniszterei szolgálatkész eszközök voltak csak, akiknek legföllebb tanácsadó véleményük lehetett. Régebben évek során keresztül tétlenül ült Spanyolországban. Most maga intézett el minden fontosabb ügyet, maga vezette a tanácskozásokat, maga állt élére seregének, dacolt a háború veszedelmével s oly hadvezéri képességeknek adta jelét, amelyek igazolták ezt a kijelentését : “Én magam voltam magamnak a legjobb hadvezére !” Lassan, fontolgatva határozta el magát mindenre, de amit egyszer elhatározott, ahhoz sziklaszilárdan ragaszkodott s ha valamelyik terve nem sikerült, még nem tett le róla, csak elhalasztotta, türelmesen várakozva arra a percre, amikor talán döntő csapást mérhet ellenségeire. A császár Bolognában találkozott VII. Kelemen pápával. Nagyszabású szempontjai nem voltak egyiküknek sem. A pápa azt a régi tervét, hogy Itáliát felszabadítsa a spanyol járom alól, feláldozta családja érdekeinek, főcélja az volt, hogy Firenze mint hercegség a Medicieknek jusson.

A császár pedig uralma érdekeinek feláldozta azt a kedvező pillanatot, amely Róma bevétele és a pápa foglyulejtése után arra kínálkozott neki, hogy mélyreható, eredményes egyházi reformokra kényszerítse a pápát. Azt hitte, hogy Firenzével örökre lekötelezi magának a pápát és a Medicieket. Milanóban Sforza a császár vazallusa volt, Genovát a Dóriák láncolták Spanyolországhoz. Itália voltaképpen nem a császár, hanem a spanyol király lábai előtt hevert és Károly nem a német, hanem a spanyol uralmat teremtette meg Itáliában. Világosan kitűnt ez a kettős koronázás alkalmával, mikor a pápa Bolognában először az olasz vaskoronát, majd a római császári koronát tette föl V. Károly fejére. A koronázás után a császár és a pápa lóháton ünnepélyes díszmenetben vonultak végig a városon. Ez az utolsó császárkoronázás olasz földön halvány mása volt csak a régebbi koronázásoknak. Spanyolok és olaszok voltak V. Károly környezői, ezek vitték a koronázási jelvényeket is. Német fejedelem egyetlen egy sem vett részt a koronázási ünnepen, de nem is voltak még csak hivatalosak sem. Mindössze 3000 főnyi landsknecht-sereg képviselte a német nemzetet. Ezek azonban éppúgy részt vehettek volna díszőrség gyanánt akár a francia, akár a lengyel király koronázásán is. A császár és a pápa kibékülése végzetes veszedelemmel fenyegette a német protestánsokat, csakúgy, mint kilenc esztendővel régebben a wormsi országgyűlésen. Eleinte a császári leirat békülékeny hangja, amellyel országgyűlésre hívta össze a rendeket Augsburgba, legjobb reményekkel kecsegtethette a protestánsokat.

De a császár ugyanekkor titkos tárgyalásokat kezdett már Innsbruckban több katholikus fejedelemmel. Az országgyűlésre nagyszámban gyűltek össze a rendek, élükön János szász választófejedelem és Hesseni Fülöp, számos theológus kíséretében. Luther, akinek fejére még mindig ki volt mondva az egyházi átok és a birodalmi száműzetés, nem jelent meg, hanem Koburg várában tartózkodott. Augsburgban a császárt a fejedelmek és a városi hatóságok fogadták ünnepélyesen. A császár mindjárt az első órákban leplezetlenül kifejtette álláspontját. Mert magánbeszélgetésbe elegyedve János szász választófejedelemmel, Hesseni Fülöppel, Brandenburgi Györggyel, azt a kívánságát fejezte ki, hogy az országgyűlés alatt mellőzzék a megszokott lutheránus istentiszteletet s másnap vegyenek részt az ünnepies úrnapi körmenetben. Csodálkozva hallotta, hogy ez a kívánsága a protestánsok lelkiismereti szabadságába ütközik. Hesseni Fülöp kereken megtagadta a császár kívánságának a teljesítését, az agg Brandenburgi György pedig így felelt a császárnak : “Uram, mielőtt Istent és az ő evangéliumát megtagadnám, inkább itt nyomban leborulok a földre és leüttetem a fejemet !”

Az öregúrnak e viharos kitörésére a császár megijedt és megveregetve az aggastyán vállát, töredezett német nyelven így szólt : “ Kedves fejedelem, nem leütni a fejet, nem leütni a fejet !” A protestánsok nem is vettek részt a körmenetben, csak annyit parancsoltak meg mind a két tábor lelkészeinek, hogy kerüljenek minden polémiát. Ilyen komor előjelek között kezdődött meg a tanácskozás az augsburgi városháza nagytermében. A császár rögtön felszólította a rendeket, hogy terjesszék eléje írásban, latinul és németül véleményeiket a vitás vallási kérdésekről. A protestánsok régen elkészültek erre az előterjesztésre. Melanchthon Lutherral együtt, mihelyt az országgyűlés összehívásáról értesültek, azonnal kidolgozta a nagy hitvallást (konfessziót), amely lehetőleg kerülve minden polémiát, egyszerűen megokolta Luther tételeit. Zwingli híveire természetesen ez a hitvallás nem volt tekintettel, mert Fülöp határgróf utolsó kísérlete sem vezetett eredményre a két reformátor között. Négy délnémet birodalmi város, Strassburg, Lindau, Memmingen és Konstanz is megtagadták az aláírást és külön hitvallást szerkesztettek, az úgynevezett konfesszió tetrapolitanát. A császárt alig lehetett rábírni arra, hogy megengedje a hitvallás felolvasását s végül is nem a városházán olvasták föl, hanem a püspöki udvar kápolnájában, ahova alig fért be 200 ember. De Bayer Keresztély, a szász alkancellár, a hitvallást német nyelven oly erőteljes hangon olvasta föl, hogy bárha három óráig tartott a felolvasás, minden szava messze kihangzott a kápolnából. A hitvallás hatalmas benyomást tett az ellenfelekre is.

Először ébredtek világos tudatára annak, hogy nem egyes eretnek tantételekkel állnak szemben, hanem egy nagy, mélyen megalapozott szilárd építménnyel. A protestánsok azt remélték, hogy a császár követelni fogja a katholikusoktól is, hogy terjesszék eléje tételeiket s azután dönt az egyházi kérdésben. Ámde a katholikusok nem tekintették magukat pártnak többé, hanem egyedül jogosultaknak és arra bírták a császárt, hogy az ő képviselőjük legyen. Ennélfogva a császár csak abba egyezett bele, hogy a katholikusok terjesszék eléje a hitvallás cáfolatát, tantételeik rendszeres előterjesztését nem kívánta tőlük. Ezt a cáfolatot Eck és mások dolgozták ki, a császár kívánságára aránylag enyhe és mindenesetre méltóságos formában. Ezt felolvasták az országgyűlésen, amire V. Károly császár minden további vita nélkül egyszerűen azt kívánta, hogy a protestánsok tekintsék magukat legyőzötteknek és vessék alá magukat, mert különben úgy jár el velük szemben, ahogy tőle, mint a keresztény egyház védelmezőjétől elvárható. A protestánsok szorongatott helyzetükben János szász választófejedelemtől várták a segítséget, akit mély meggyőződéséért és lelki szilárdságáért ott Augsburgban az “Állhatatos” melléknévvel tiszteltek meg. És nem csalódtak benne. Mikor a császár nem vette át az apológiát, amelyet Melanchthon cáfolatúl készített, Állhatatos János elhagyta Augsburgot.

Nehéz szívvel, de hajthatatlanul búcsúzott a császártól s vele együtt eltávoztak a többi protestáns fejedelmek is. Csak a protestánsok távozása után fogadta el a katholikus többség az országgyűlés záróhatározatát, melyben átok és száműzetés terhe alatt elrendelte, hogy mellőztessék minden egyházi újítás, amíg zsinat nem határoz az egyházi reformok dolgában. Az engedetleneket bírói úton kell üldözni. A határozat végrehajtására végső hátáridőül 1531. évi április 15-ét jelölték meg. Németországot polgárháború fenyegette. A megnehezedett idők terhe alatt Luther is engedett merevségéből s azon az alapon, hogy a birodalom kormányzása nem egyedül a császárt illeti meg, hanem megoszlik a császár és a rendek között, nem ellenezte többé a védőszövetséget, sőt a “kedves németeihez intézett figyelmeztetésében” kifejtette azt a nézetét is, hogy az evangélikusokra rákényszerített háborút elkerülhetetlen védekezésnek kell tekinteni a szükség idején. A szövetség Schmalkaldenben jött létre, ebben a kis thüringiai bányavárosban, ahol Állhatatos János szász választófejedelem, Hesseni Fülöp, a brauschweig-lüneburgi és anhalti hercegek, a mansfeldi grófok és huszonnégy város képviselői találkoztak, hogy a védőszövetség alapelvét megbeszéljék. A szövetséget formaszerűen megkötötték.

Jogsegélyt fogadtak egymásnak pör esetén a birodalmi törvényszék előtt, hadi támogatást katholikus fejedelmek támadásával szemben és elhatározták azt is, hogy közösen fognak tiltakozni Ferdinándnak római királlyá választása ellen, mert akkor tudták meg, hogy a császár át akarja ruházni öccsére, Ferdinándra a római királyi hatalmat s ezzel Ferdinándot akarja megtenni helyetteséül és kormánytársául. A szövetségesek tiltakozása nem használt. Ferdinándot megválasztották a rendek Kölnben római királlyá és Aachenben meg is koronázták. Ferdinánd kötelezettséget vállalt az augsburgi záróhatározat végrehajtására. A schmalkaldeni szövetségesek erre azon voltak, hogy csatlakozásra bírják az összes protestánsokat, lehetőleg a svájciakat is. Ez utóbbi törekvésük azonban még most sem vezetett eredményre a theológiai ellentétek miatt. Igy aztán Svájcban anélkül került dülőre a helyzet, hogy a németországi újhitűek beleavatkoztak volna. Ferdinánd 29 éves korában lett római király, amikor királya volt már Csehországnak és Magyarországnak is. Ferdinánd állandó helytartója volt a császárnak a német birodalomban, a reformáció nagy korszakában ő érintkezett a protestáns vezéremberekkel, szövetkezett később Szász Móriccal a császár ellen is, akinek végül utóda is lett a császári trónon. A kappeli béke, mint előrelátható volt, nem rendezte véglegesen a kantonok viszályát. Az óhitű kantonok ugyanis nem sokat törődtek a békeszerződéssel, hanem nyugodtan tovább üldözték Zwingli követőit. Egyre bizonyosabb lett, hogy rendet csak háború teremthet.

De Zwingli nemcsak az egyházi kérdés rendezésére törekedett, hanem politikailag is át akarta alakítani hazáját. Véget akart vetni a négy Waldstätten és Zug igazságtalan túlsúlyának s azt akarta, hogy Bern és Zürich kerüljön a szövetséges köztársaság élére. A reformátor merész gondolata, amelynek nyiltan kifejezést adott az aaraui gyűlésen, döntő lépésre ingerelte a hegyi kantonokat. A négy Waldstättenből 8000 ember gyülekezett össze titokban és Zug mellett támadásra készen táborozott. Aztán a határ felé nyomultak, ahol Kappel mellett 1200 zürichi állt fegyverben Göldli kapitány vezetésével, aki a közelgő felvonulás láttára gyors futárokat küldött Zürichbe segítségért. De csak 700 ember, többnyire éltesebb polgárok, sereglett a nagy lobogó alá, köztük Zwingli, mint tábori lelkész. Mikor a segítőcsapat meghallotta a kezdődő ütközet zaját, megállott. Zwingli azonban mindenáron előnyomulásra ősztökélte őket, hogy siessenek megtámadott földieik segítségére. Ez meg is történt s az egyesült zürichiek egy dombtetőn foglaltak állást, ahol órák hosszat hősies bátor bátorsággal küzdöttek a túlnyomó ellenség véres ostroma ellen. De mikor háromszáz urii puskás oldalba kapta őket s ugyanakkor a főtábor is új homloktámadást intézett ellenük, a zürichiek hadsorai megbomlottak. Az esti sötétség szárnya alatt menekültek az újhitűek, de őtszáz polgár holtan maradt az ütközet helyén s köztük volt Zwingli Ulrik is.

Egy dárda halálosan megsebezte, mikor lehajolt egy sebesült polgártársa fölé. Imádkozva várta utolsó pillanatát. A dombtetőre özönlő ellenséges harcosok közül az egyik felismerte a haldokló Zwinglit és megadta neki a kegyelemdöfést. Igy halt meg a csatamezőn a nagy reformátor, akit senki sem pótolhatott. Műve azonban túlélte őt. Az újhitű kantonok a súlyos vereség hírére fegyverbe szálltak és 24.000 főnyi sereggel Zug ellen indultak. De már későn volt s a lelkes vezér híján egyenetlenség gyengítette erejüket. Az ellenség egy éjszaka vakmerő támadással meglepte a gyanutlan sereget és 800 emberét felkoncolta. Ez a kudarc teljesen elkedvetlenítette az újhitűeket és seregük csakhamar elszéledt. Néhány hét mulva a győztes kantonok rájuk diktálták a békét. Az újhitűek hadikárpótlást fizettek, felbontották szövetségüket a délnémet városokkal s beleegyeztek abba, hogy szavazással döntsenek a hitvitában. A szavazás a katholikusoknak kedvezett s nemsokára Glarusban, Szt.-Gallenben, Aargauban és Solothurnban is visszanyerte túlsúlyát a régi egyház. Igy tehát Svájcban ugyanazt a vészes hitszakadást hozta létre a reformáció, amely a német birodalom egységét is megbontotta. S ez a szakadás megmaradt mindmáig Svájcban éppúgy, mint a német birodalomban.

A német protestánsok szervezkedése. - Az anabaptisták Münsterben.

A svájci riasztó példa szerveszkedésre bírta a német birodalmi protestánsokat. Először is a délnémet birodalmi városok csatlakoztak a schmalkaldeni szövetséghez. Nyolc fejedelem és gróf, hét északnémet és hét délnémet város egyesült a szövetségben, amelynek minden tagja megszabott haderő és pénzsegély szolgáltatására kötelezte magát. Tízezer gyalogos és kétezer lovas - ennyi volt a szövetség fegyveres ereje. A szövetség élén szövetségtanács állt, háború esetén a vezérlet a szász választófejedelmet és a hesseni tartománygrófot illette meg. Nyilvánvaló volt ezek után, hogy a protestánsokat komoly harc nélkül nem lehet leigázni. De ettől a harctól még a katholikusok is féltek, mert tudták, hogy győzelem esetén csak a Habsburg-ház túltengő hatalma növekednék, amely amúgy is veszedelemmel fenyegette már a német fejedelmek féltékenyen őrzött függetlenségét. Háborúra nem is került még ezidőszerint a sor, mert Szolimán 1532 tavaszán 200.000 emberrel indult meg újra Magyarország és Ausztria ellen. Maga Ferdinánd király is azt ajánlotta erre a császárnak, hogy tegyen engedményeket a protestánsoknak, mert szükség van a birodalom egységes erejére a török veszedelemmel szemben. .

Regensburgban, majd folytatólag Nürnbergben országgyűlést tartottak tehát s létrejött a nürnbergi vallásbéke, amely először ismeri el hivatalosan a protestánsokat, bár még mindig csak ideiglenesen, amíg általános, szabad keresztény zsinat, avagy újabb országgyűlés nem szabályozza véglegesen a vitás kérdéseket A vallásbéke értelmében a birodalmi törvényszék előtt megindított pöröket megszüntették s az eddigi újítások érvényben maradtak. De a megállapodás csak azokra terjedt ki, akik már hívei voltak az új tannak. Uj híveket toborozni tilos és Zwingli követőit nem szabad befogadni a szövetségbe. A schmalkaldeni szövetség tagjai csak nagynehezen szánták el magukat erre a szerződésre és Hesseni Fülöp sokáig vonakodott a szerződés aláírásától. “Nem írom alá ezt a gyalázatos, nevetséges békét, amely mindent függőben hagy és jövendő hitsorsosainkat a hatalom prédájául dobja oda” - mondta. Végre azonban mégis aláírta a szerződést s a protestánsok a megállapodás értelmében erre szintén a császár zászlója alá sereglettek a török ellen. Körülbelül 80.000 főnyi haderő gyülekezett a magyar határon, maga a császár is megjelent, de ütközetre nem került a sor, mert Szolimán ereje megtört a kis Kőszeg várán, amelyet Jurisics 700 parasztjával és 30 lovasával heteken keresztül megvédelmezett a százezernyi török hadsereg ellen. Szolimán visszavonult, de a német sereg nem követte. A magyar határon ugyanis szétoszlott s így, bár Németországot a magyar vitézség megmentette a veszedelem elől, Magyarország nagyrésze továbbra is török hódoltság maradt.

A protestánsok felhasználták odahaza a császár külügyi gondjait s a nürnbergi vallásbéke kikötéseivel nem sokat törődve, egyre jobban terjeszkedtek és erősödtek. Württemberg, amely Ferdinánd királyhoz tartozott, fegyveres erővel vívta vissza régi szabadságát és száműzött uralkodója, Ulrik herceg alatt, akit Hesseni Fülöp támogatott, áttért a lutheránus vallásra. Terjedt az új hit ugyanekkor északon is, Pomerániában és az északnyugati városokban. Súlyos katasztrófára vezetett a mozgalom Münster városában a humanizmusnak ebben a régi középpontjában. Itt a polgárság nagyrésze Rothmann Bernát prédikációinak hatása alatt csakhamar evangélikus lett s több templomot erővel lefoglalt az új hit számára. Már-már úgy látszott, hogy református lesz az egész tartomány, amikor egy új, fanatikus szekta hatalmasodott el éppen a döntő percben. Az új szekta az anabaptisták szektája volt, akik Luther nézeteit túlzásba vitték és rendkívül éles ellentétbe kerültek az ősi egyházzal. Elvetették a keresztség szentségét, illetve azt hirdették, hogy csak a felnőttek keresztsége érvényes s ezért ismételni kell a keresztséget. A papságot nem fogadták el közvetítőnek az ember és az Isten között, hanem azt hirdették, hogy az egyház egyenjogú “szentekből” áll, akik valamennyien önmaguknak a papjai. Hit dolgában semmiféle más hatalom nincsen. Az anabaptisták eleinte csendes békességben éltek s különösen Hollandia városaiban és Münster tartományban szaporodtak el.

V. Károly azonban a németalföldi városokban kegyetlenül üldöztetni kezdte őket, amire ezek még nagyobb túlzásba hajszolódtak és rajongó szocialista irányba csaptak át. Azt hirdették, hogy közeledik a világ vége, az utolsó ítélet napja s hogy erre készüljenek, elhatározták, hogy felállítják kommunista alapon “Zion új országát” s a hitetleneket vagy megtérítik, vagy tűzzel-vassal kiirtják. A prófétájuk Mathys Jan haarlemi pékmester volt, aki Amsterdamban csakhamar hatalomra jutott és párosával küldözte híveit, mint apostolokat, téríteni mindenfelé. Ez a fanatikus szekta meggyökeresedett Münsterben is. Maga Rothmann csatlakozott először az új irányhoz és nyilvánosan prédikálni kezdett a gyermekek megkeresztelése ellen. A tanács kiutasította erre Rothmannt a városból, de a fanatizált nép csakhamar kikényszerítette Rothmann visszahívását, aki pár hét alatt 1400 polgárt bírt rá arra, hogy újra megkeresztelkedjék. A püspök szigorú intézkedésekkel és katonai ostromzárral fenyegette meg a várost. Mindhiába, az anabaptisták pártja győzött a tanácsválasztáson s polgármesterré egyik legszenvedélyesebb vezérét, Knipperdollinck Bernátot választotta meg. Mathys, a próféta is bevonult Münsterbe. Aztán felszólították az összes “hitetleneket,” hogy keresztelkedjenek meg újra. Akik nem engedelmeskedtek, azokat irgalmatlanul kikergették a hideg télbe, vagyonukat elkobozták és mint a “szentek” közös tulajdonát kezelték.

Az anabaptisták ezután megalapították Münsterben “Zion királyságát.” Elpusztították a templomok minden díszét és tönkretették a város gyönyörű, híres könyvtárát. Elpusztítottak általában minden könyvet a biblián kívül. Minden közös tulajdonná lett; a hivatalokat és a munkát elosztották a hívek között s behozták még a közös étkezéseket is. Rothmann mérsékelt pártja csakhamar egészen háttérbe szorult. Emellett az új királyság buzgón készült a háborúra, mert a várost kezdettől fogva a püspöki csapatok ostromzára fenyegette. E furcsa szervezetnek kezdetben Mathys Jan állt az élén, olyan tekintéllyel, mint valami ótestamentumi próféta. Mikor Mathys egy kirohanás alkalmával elesett, utóda Bokelson János lett, akit születése helyéről rendszerint Leydeni Jánosnak szoktak nevezni. Ez szabólegény, majd világjáró kereskedő volt. Fantasztikus lelke csakhamar az anabaptizmus hálójába került s hitsorsosai között rövidesen vezetőszerepre tett szert. Ékesszóló, szép fiatalember volt, parancsoló, heves, rajongó lélek, akit folytonosan víziók hajszoltak. Emellett nem volt műveletlen sem s különösen a szentírást alaposan ismerte. Mathys halála után Leydeni János lett a próféta. A régi rendet teljesen megszüntette s behozta a tizenkét “legöregebbnek” a kormányzását. Majd egyheti heves szóharc után az ótestamentum alapján életbeléptette a többnejűséget és vérbefojtotta az ellenszegülést, azután elvette feleségül első felesége mellé elődének az özvegyét.

Végül a “szellem” azt sugallta neki, hogy állítsa fel “Zion királyságát” s viselje ennek a koronáját. Igy alakult ki újra a régi zsidó királyság torz mása. János, Isten kegyelméből az új Izrael királya - ezt a címet vette föl. Hivatalnokokat, bírákat nevezett ki, köztük Rothmannt és Knipperdollinckot. Knipperdollinck egyik leglelkesebb híve volt Mathys Jannak. Münsteri polgármester korában ő hívta meg Münsterbe az anabaptistáknak ezt a híres prófétáját. Mathys halála után Leydeni János egyik vezére maradt s a Zion királyságában ő töltötte be legtöbbször a hóhér szerepét. Maga János király, az új próféta, “Dávid székén” ülve törvényt ült a nyilt piacon, a mózesi jogrend alapján, buja pompával vette magát körül és Salamon király meg a pátriárkák példájára csakhamar tizenhat feleségből álló háremet rendezett be magának. Csaknem minden törvényszegést halállal büntetett. A “király” sokszor maga sújtott le a bosszúálló karddal és véres szigorúsággal óvta őrjöngő uralkodása tekintélyét. Egyik lelkes híve, Duzencsúr pedig útnak indult, mint az apostolok, hogy előkészítse a világ meghódítását Zion királysága számára. Persze, mindez álom maradt. Egyideig az a veszedelem fenyegetett ugyan, hogy a münsteri anabaptisták esetleges győzelme új, az elsőnél is rémesebb parasztháborút támaszt.

De szerencsére Münster püspöke nem állt egyedül, hanem csakhamar támogatta őt Köln, Kleve és Hessen is, úgyhogy Münster városát csakhamar szoros ostromzár fogta körül. Egy esztendeig tartott a zár. A városban éhség támadt már, de a király és udvara még mindig buja lakomákon tobzódott. Végül a hívők közül néhányan - csakhogy az éhhalál elől meneküljenek - árulókká lettek. Egy éjszaka néhány száz landsknecht a fal egyik megjelölt gyönge pontján betört a városba. Véres éjjeli harc támadt a város szűk uccáin s a kétségbeesetten viaskodó anabaptisták eleinte visszaszorították a támadókat. De mindig újabb csapatok nyomultak be, reggel pedig beözönlött a városba az egész ellenséges tábor. Rothmann elesett a harcban, az anabaptisták nagyrésze pedig szabad elvonulás feltétele mellett lerakta a fegyvert. De a dühös landsknechtek nem törődtek a megállapodással és a vezéreket foglyul ejtették. Elfogták a “királyt” és Knipperdollinckot is. Aztán borzalmas kínzások között kivégezték a foglyokat és holttestüket elrettentő például vasketrecekben kifüggesztették a Lamberti-templom tornyára. A város az egyházi és politikai reakció hatalmába került. Minden szabadságát megsemmisítették, a régi egyházat helyreállították és magában a városban erős várbörtönt rendeztek be. Münster ezentúl a westfáliai katholicizmusnak középpontja lett.

Természetes, hogy ilyen rémes tapasztalatok után Luther és hívei még szigorúbban ragaszkodtak tantételeikhez s nem tűrték el a legcsekélyebb eltérést sem, mert a katholikusok úgyis hajlandók voltak minden erőszakos mozgalomért Luther tanítását tenni felelőssé. A protestánsok közben, hogy a külpolitikai bonyodalmakat lehetőleg felhasználják, nem törődve a nürnbergi vallásbékével, bevették a schmalkaldeni szövetségbe Pomerániát, Anhalt-Dessaut, Württemberget, Frankfurtot és Augsburgot is és a szövetséget 1547-ig meghosszabbították. A császárnak nagy oka volt arra, hogy kerülje az összeütközést a német protestánsokkal, mert tuniszi hadjáratával újra felingerelte a törököt, sőt háborús hajlandóságra bírta Franciaországot is. Barbarossa Chaireddin ugyanis, aki Algirban uralkodott, mint a szultán hűbérese, betört Tuniszba és elkergette Mulej Hasszánt, Tunisz uralkodóját. Kalózhajói szakadatlanul kószáltak a Földközi-tengeren, akadályozták a hajózást és fosztogatták az olasz és spanyol partvidéket. A császár mint a kereszténység védelmezője, elhatározta, hogy véget vet a rablóhad garázdálkodásának s meghódítja az afrikai mohamedán országokat. Ehhez a keresztesháborúféléhez özönlött a császár zászlai alá a spanyol nemesség. Német landsknechtek is csatlakoztak a 26.000 főnyi pompás sereghez, amellyel a császár 1535 május 30-án megindult 74 gályával, 30 kisebb hadihajóval és 300 szállító hajóval spanyol, portugál, genovai és pápai lobogók alatt. A fővezér Dória András volt. A sereg a régi Utika közelében szállt partra.

Rendes ostrommal bevette Goletta erődöt és július 20-án megverte Chaireddin seregét. Chaireddin a megerősített fővárosba, Tuniszba vonult vissza, de a 20.000 keresztény rabszolga fellázadt a rablóvezér ellen s kaput nyitott a császár diadalmas hadai előtt július 25-én. A fanatikus győzők kapzsisága borzasztó pusztítást vitt véghez a meghódított városban. Ezerszámra koncolták fel a mozlimokat. A császár Mulej Hasszánt, mint hűbéresét, visszahelyezte Tunisz trónjára, erős helyőrséget hagyott Goletta várában s azután visszatért Sziciliába, ahol a sziget Palermóban összesereglett népének nagy lelkesedése közben újra megszilárdította a spanyolok hatalmát. Azután ugyanezzel a szándékkal Nápolyba utazott, ahol nagy diadalünnepeket rendezett s 1536 április 5-én bevonult végül Rómába, ragyogó diadalmenetben, mint a régi cézárok utóda. Chaireddin veresége azonban veresége volt főhűbérurának, a szultánnak is, aki bosszúra készült a császár ellen. Harcra készült ugyanekkor I. Ferenc francia király is, aki Milanót kívánta, mert Sforza Ferenc 1535 november 1-én gyermektelenül halt meg. A császár ily körülmények között békességre törekedett a német protestánsokkal s minthogy a nürnbergi béke megállapodásai csak ideiglenesek voltak s a végleges döntést egyházi zsinattól várták, a császár zsinat összehívására szerette volna rábírni a pápát. Azonban hiába.

Az új pápa, III. Pál az olasz humanizmus tanítványa volt, szerette a ragyogó udvari életet, elsősorban a maga világi hatalmának a megszilárdítására törekedett s a zsinatot egyelőre nem kívánta komolyan összehívni. Kereken vissza sem utasíthatta a császár sürgetését. Elküldte hát Vergerio bíbornokot Németországba, hogy kezdjen tárgyalásokat a schmalkaldeni szövetséggel. A bíbornok novemberben Wittenbergben személyesen tárgyalt Lutherrel, aki még mindig egyházi átok alatt állt. Luther engedékenynek mutatkozott - legalább külsőleg - s azt ajánlta híveinek, hogy fogadják el a pápa ajánlatát. Ez meg is történt s a pápa 1537-ben Mantuába zsinatot hívott egybe. Csakhamar kitetszett azonban, hogy a tágyaló felek félreértették egymást. A protestánsok ugyanis olyan zsinatot akartak, amely teljesen szabad s amelyen pápai vezetés nélkül szabadon megvitathatják az egyházi ügyeket. Róma persze erről hallani sem akart. Igy aztán a schmalkaldeniek visszautasították a zsinaton való részvételüket s elhatározásukat a “schrnalkaldeni cikkekkel” okolták meg, amelyet Luther is aláírt. Ez a csapás nemcsak a pápát érte, hanem elsősorban a császárt, akinek megsértett méltósága most már azt követelte, hogyha kell, fegyverrel is kényszerítse az ellenállókat hatalma elismerésére. Ámde a világpolitika megbénította ezidőszerint a császár cselekvőképességét. A franciák már megszállták Savoyát és Piemontot és formális szövet szövetséget kötöttek a törökkel is.

Ekkor történt, elöször, hogy egy nyugati keresztény hatalom szövetkezett a pogány törökkel a kereszténység ellen. A keresztény világ rokonszenve elfordult a “legkeresztényibb királytól,” aki ilyesmit merészelt tenni, ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy rémes kettős támadás fenyegette a Habsburgok hatalmát. Kitört a harmadik olaszországi háború a császár és a francia király között. A császár merész elhatározással akart védekezni a veszedelem ellen. Míg Németalföldről egy serege benyomult francia földre, a császár maga 50.000 ember élén - 20.000 volt köztük a német - Genovából Provence ellen vonult. I. Ferenc azonban kitért a nyilt ütközet elől és sivataggá változtatta Provence termékeny földjét saját csapataival, úgyhogy a császári hadserege fele éhhalál és dögvész áldozata lett. Marseillet is hiába próbálta elfoglalni a császár, aki végül kénytelen volt gyászosan visszavonulni. Utját visszafelé holttestek, eldobált fegyverek, elhagyott ágyúk és szekerek jelölték. A franciák benyomultak Itáliába, míg ugyanekkor a. törökök is megkezdték a támadást Magyarország ellen. Eszék mellett Ferdinánd király serege véres vereséget szenvedett s úgy látszott, hogy a török áradatot nem lehet többé feltartóztatni. Ez a veszedelem észretérítette a keresztény hatalmakat. Franciaország fegyverszünetet kötött októberben Spanyolországgal, Ferdinánd pedig megkötötte Zápolya Jánossal a nagyváradi békét a török ellen.

Olaszország is védekezett a fenyegető török veszély ellen. A két Habsburg, a pápa és Velence védőszövetségre léptek s a pápa békét akart létrehozni a császár és a francia király között is, hogy azután egyesült erővel induljanak a török ellen. III. Pál pápa Nizzában találkozott mind a két uralkodóval. Annyit elért, hogy Franciaország és Spanyolország tíz évre szóló fegyverszünetet kötöttek, de Piemontot és Savoyát mind a ketten megszállva tartották. Ferenc király azonban nem lépett be a török ellen készülő szövetségbe s Velence is békét kötött a törökkel. Az európai helyzet feszültsége folytán a császár még mindig kénytelen volt a német protestánsokkal lehetőleg barátságos viszonyban maradni. Annyit megtett ugyan, hogy a schmalkaldeni szövetséggel szemben hozzájárult ahhoz, hogy a katholikus fejedelmek Nürnbergben szintén szövetségre lépjenek. Azonban ez az ellenszövetség egyelőre igen gyönge volt, mert a legnagyobb egyházi fejedelmek nem csatlakoztak hozzá. Minthogy zsinatról nem igen lehetett szó, a császár ellenben nagyon szerette volna az egyházi kérdést dülőre juttatni, mind a két fél abban állapodott meg, hogy vallási beszélgetések formájában próbálják az ellentéteket kiegyenlíteni. A vallási beszélgetések Hagenauban kezdődtek meg, majd folytatódtak Wormsban. Ez utóbbi helyen elég biztató eredménnyel, mert III. Pál pápa is hajlott a reformokra.

Közzétette a pápai udvar és a legfőbb egyházi igazgatás reformjának a programmját is. Ámde döntés helyett a tárgyalások folytatásának színhelyét a pápai nuncius kívánságára áttették Regensburgba, ahol éppen megnyilt az országgyűlés és a császár maga is megjelent személyesen. Ragyogó gyülekezet sereglett össze 1541 tavaszán a régi birodalmi városban. A bajor, a braunschweigi, a württembergi és szászfreibergi hercegek, a palotagróf és mások. Végül megérkezett Hesseni Fülöp is. Háromszáz lovas élén, trombita harsogás között vonult be Fülöp a városba, büszke paripán, amely mintegy fenyegetve nyerített jobbra-balra bevonulás közben. “Amilyen a lova, olyan az egész ember” - szólt a császár a bevonulás láttára. Az országgyűlés megnyitásakor a császár javaslatot tett az egyházi kiegyezésre. Oly békülékeny volt a hangulat, még a pápai legátusé is, hogy a gyűlés elfogadta a tárgyalás alapjául az előterjesztett szöveget. Hat-hat tagot küldött ki mind a két párt a javaslat tárgyalására. Melanchthon és Eck volt a két vezér és a szelídlelkű Frigyes palotagróf a bizottság elnöke. Négy pontra vonatkozólag megegyeztek, az úrvacsora dolgában még folyt a vita, amikor a császár azt ajánlotta, hogy amiben megegyeztek, azt fogadják el, a vitás kérdéseket bízzák zsinat döntésére0 s addig fogadjanak egymással szemben kölcsönös türelmet. Sohasem volt Németország közelebb a megegyezéshez.

Ekkor azonban Luther és János Frigyes választófejedelem, akik nem jelentek meg Regensburgban, tiltakoztak a megegyezés ellen. Luther kijelentette, hogy az augsburgi hitvallásban foglaltaktól egy hajszálnyi eltérést sem engedhet meg. Erre aztán Eck is kijelentette, hogy a katholikus álláspontból sem enged az egyház semmit. A megegyezés tehát újra meghiúsult. A császár a török újabb támadása hírére berekesztette a regensburgi országgyűlést, amely a császár kívánságára - bár a többsége katholikus volt - azt a záróhatározatot hozta, hogy a protestánsok szabadon téríthetnek tovább, sőt kilátásba helyezte, hogy a birodalmi törvényszék bírái közé néhány protestánst is ki fognak nevezni. A regensburgi gyűlés tehát egy időre újra biztosította a protestánsok szabadságát, de csak látszólag, mert a császár ezen a gyűlésen meggyőződött róla, hogy a lutheránusokkal soha békés megegyezésre nem juthat s ennélfogva csak erőszakosan bírhatja rá őket a császári és a zsinati tekintély elismerésére. Óvatosan és előreláthatóan számolt a fegyveres összeütközés lehetőségével és titokban megújította a nürnbergi ellenszövetséget, amelyhez a pápa is csatlakozott. A következő pár esztendő eseményei még inkább megszilárdították a császárt abban a meggyőződésében, hogy az “eretnekeket” csak fegyverrel igázhatja le, mert látta, hogy a regensburgi határozat következményeképpen a protestántizmus egyre rohamosabban terjed a birodalomban.

Északon úgyszólván minden egyházi és világi fejedelemség az új hitre tért, csak az egyetlen agg braunschweigi herceg ragaszkodott, még hűségesen a régi egyházhoz. Délen a rendek többsége katholikus volt ugyan még, de Württemberg és a legtöbb birodalmi város már evangélikus volt. Mindez nagyon megrendítette a császárt, akinek azt is meg kellett még érnie, hogy a schmalkaldeni szövetség elűzte a braunschweigi herceget és tartományát reformálta és a kölni érsek - egy egyházi választófejedelem - szintén készült csatlakozni az új hithez. A császár azonban tehetetlen volt, mert a török újra betört Magyarországba és elfoglalta Buda ősi várát is és a felmentő német birodalmi sereg dicstelenül és eredménytelenül tért vissza hazájába Buda falai alól. Ugyanekkor kudarc érte magát a császárt is, aki erős flottával Algir ellen indult, hogy az algiri rablókalózokat leigázza. A hadjárat az idő viszontagságai miatt nem sikerült s a császár eredménytelenül tért vissza Spanyolországba. Kiéleződött a helyzet a császár és I. Ferenc francia király között is újból. Ferenc ugyanis ki akarta használni hatalmas ellenfele szorongatott helyzetét s apró ürügyre hivatkozva szövetségre lépett újra a törökkel, továbbá Dániával és Svédországgal és a klevei herceggel a császár ellen. Elfoglalták a franciák Luxembourgot, kifosztották Hennegaut és Brabantot és a keresztény világ nagy rémületére az egyesült francia-török flotta felgyújtotta Nizzát.

V. Károly talán sohasem volt nagyobb bajban, mint akkoriban. Keletről és nyugatról megtámadták, Németországban egyre szaporodtak a protestánsok és feszült viszonyban volt a pápával is, mert nem akarta a pápa unokaöccsét, Farnese Ottáviót Miláno hűbérével felruházni. De a császár e nagy bajaiban mutatkozott legnagyobbnak. Diplomata volt s úgy játszott esetlen ellenségeivel, mint a mester a kezdő tanítványokkal. Mindenekelőtt a schmalkaldeni szövetséget iparkodott lazítani, magát Hesseni Fülöpöt rábírta oly szerződésre, amely szerint Fülöp “világi ügyekben” támogatja a császárt. Ez nyilvánvalóan árulás volt, mert hiszen akkoriban az egyházi és világi ügyek elválhatlanul egymásba fonódtak. II. Joachim brandenburgi választófejedelmet rávette a császár arra, hogy nem csatlakozik semmiféle külön szövetséghez, tehát a schmalkaldenihez sem. Ennek fejében elismerte a brandenburgi evangélikus egyházi szervezetet. Maga felé hajlított több fiatal protestáns fejedelmet, elsősorban Móric szász herceget, aki részt vett a török és később a francia háborúban s nyiltan elszakadt a schmalkaldeni szövetségtől. Mindennek hamar mutatkozott a hatása. Kleve hercegét nem fogadták be a szövetségbe, a hesszeni fejedelem kívánságára, mert Kleve hercege tagadhatatlanul politikai viszálykodásban volt a császárral. A császár úgyszólván a schmalkaldeniek támogatásával indulhatott Kleve ellen, melyet le is vert.

Diplomáciai sikerekben is bőven volt része a császárnak. VIII. Henrik angol király a császárhoz csatlakozott, Dánia szakított Franciaországgal s ami a fő, magával ragadta a császár az egész német birodalmat is Franciaország ellen. Mert Németországban nagy volt a harag a francia király ellen, akinek flottája egy török flottával egyesülve elpusztított egy keresztény várost s aki egyre ridegebben bánt a franciaországi evangélikusokkal is. Ellenben a császár a speieri országgyűlésen jelentékeny engedményeket tett a protestánsoknak. “Általános, szabad, keresztény zsinat” összehívását ígérte, ha pedig ez nem sikerülne, birodalmi gyűlés végleges döntését helyezte kilátásba, amelyen mind a két fél elő fogja terjeszteni a maga javaslatait. Nem feledkezett meg a császár apró ügyeskedésekről sem. Fülöp hesseni tartománygrófot elhalmozta kitüntetésekkel. Mindennek fejében el is ért mindent, amit akart. A birodalmi gyűlés megszavazta 20.000 landsknechtnek és 4000 lovasnak a hadiköltségét és a német fejedelmek versenyezve siettek a császár szolgálatába. V. Károly valóban a nemzet élén állt, mikor 1544 nyarán háborúba indult Franciaország ellen. A császár több francia város elfoglalása után egyenesen Párizs ellen vonult, de inkább csak tüntetésképpen, nem komoly szándékkal, mert seregében veszedelmesen meglazult már a fegyelem.

Párizsban nagy volt a rémület, bár a helyzet voltaképpen az volt, hogy a császári hadsereg bomlása hamarább bekövetkezett volna, mint a francia főváros kapitulációja. S ekkor egyszerre csak az a hír lepte meg a világot, hogy a hatalmas ellenfelek Crépyben békét kötöttek (1544.). A császár bámulatos érzékkel választotta meg a békekötés percét és bámulatos ügyességgel kötötte meg. I. Ferenc lemondott főhűbéruraságáról Flandria és Artois felett, lemondott továbbá Milanóról is, de kiötötte, hogy Milano V. Károly egyik lányára száll, akit elvesz feleségül I. Ferencnek fia, Orleánsi Ferenc. Ezzel szemben a császár véglegesen lemond Burgundiáról. Megígérte továbbá a francia király, hogy támogatni fogja a császárt a török ellen és segíti a kereszténység egységének helyreállításában. Nemcsak békekötésről volt tehát szó, hanem arról is, hogy az eddigi ellenségeskedés helyébe atyafiságos egyetértés lép. Mert győzni a két szívós ellenfél közül egyik sem győzött teljesen. Franciaország kiszorult ugyan végképpen Olaszországból s a spanyol hatalom megszilárdult Itáliában. De Burgundiát nem bírta elragadni a császár a francia királytól és Franciaország végül is úgy állt vele szemben, mint egyenrangú hatalom, amelynek nemzeti függetlenségét megacélozta a hosszú, dicsőséges ellenállás. A crépyi békekötés tehát egyszersmindenkorra megszabadította a Habsburgokat a francia háborútól.

Nem sokkal később Ferdinánd király másfél évre fegyverszünetet kötött a törökkel s 10.000 aranyat fizetett a szultánnak adó fejében Magyarországnak ama része után, amely Ferdinánd birtokában volt.

Luther halála. - A schmalkaldeni háború.

Véget ért ezzel a háború a franciákkal és a törökökkel, tisztázódott a külügyi helyzet s a császár elhatározta, hogy végül megvalósítja régi nagy tervét és leigázza a német “eretnekeket.” Bőven volt rá oka, mert a kölni választófejedelem, Hermann érsek rendületlenül megmaradt amellett, hogy fejedelemségében életbelépteti az új egyházi szervezetet. A schmalkaldeni szövetség pedig legyőzte és foglyul ejtette Henrik braunschweigi herceget, aki vissza akarta hódítani hercegségét. Mindez feltétlenül gyengítette a császári tekintélyt s a császárt saját érdeke ösztökélte rá, hogy véget vessen a fejedelmek további hatalmaskodásának. Ugyanerre törekedett III. Pál pápa is, aki belátta, hogy a protestántizmus további terjedése romlással fenyegeti Németországban az egész katholikus egyházat. Ennélfogva, hogy az ideiglenes békének véget vessen, elhatározta a pápa, hogy 1545-ben zsinatot hív össze Trientbe, amely véglegesen rendezi a vallási vitákat.

Minthogy a protestánsok a wormsi országgyűlésen (1545.) kijelentették, hogy nem vetik alá magukat a zsinat döntésének, mert ez a zsinat nem “szabad” zsinat, hanem a pápa vezetése alatt áll s azt kívánták, hogy hosszabbíttassék meg a békeállapot mindaddig, amíg a keresztények megállapodásra nem jutnak tekintet nélkül a zsinatra : az összeütközés elkerülhetetlenné vált, mert a császárnak, mint a római egyház védőjének, kötelessége volt, hogy a zsinat tekintélyének érvényt szerezzen. A helyzet kedvezően alakult egyébként is a császárra nézve, mert a schmalkaldeni szövetség szervezete egyre nehézkesébbé vált és bomladozott. A szövetség legtekintélyesebb tagja, János Frigyes szász választófejedelem, Állhatatos Jánosnak utóda, végzetes viszályba keveredett unokaöccsével, Móric szász herceggel, aki rokoni viszálykodás következtében árulóvá lett és a császárhoz szegődött. Megnyilt közben a trienti zsinat és a pápa sürgette a császárt, hogy lépjen fel erélyesen a protestánsok ellen. Fegyveres támogatást is ígért evégből a császárnak. V. Károly még egyszer megpróbálta a békés megegyezést és Regensburgban újabb tárgyalásokat kezdett a protestánsokkal. Ámde az ellentétek annyira áthidalhatatlanoknak bizonyultak, hogy a tárgyalásokat hamarosan félbeszakították. A pápai nuncius, továbbá a császár gyóntatója és Alba toledói herceg, akit a király hadi tanácsadóul elhivatott Spanyolországból, egyre jobban sürgették a háborút “az eretnekek” ellen. De a császár még mindig tétovázott és észszerű szövetkezésekkel próbálta a sikert jó előre biztosítani.

Vilmos bajor herceggel megállapodott, hogy a herceg pénzzel támogatja őt háború esetén. Móric szász herceggel pedig konkrét tárgyalásokba bocsátkozott s a császár megígérte neki a választófejedelemséget is, ha elvállalja a birodalmi száműzés végrehajtását János Frigyes ellen, természetesen országa rendjeinek hozzájárulásával. Igy jött létre ez a végzetes szövetkezés, amely eldöntötte a készülő schmalkaldeni háború sorsát. 1546-ban a császár nyitotta meg a regensburgi országgyűlést. A schmalkaldeni szövetség tagjai közül egyetlen egy sem jelent meg Regensburgban. De követeiknek az volt a megbizatásuk, hogy utasítsák vissza a trienti zsinatot és követeljék a német nemzeti zsinat összehívását. Addig pedig követeljék a békeállapot meghosszabbítását. Ennyire nem volt sejtelmük sem a császár terveiről és előkészületeiről. Mikor átnyújtották V. Károlynak kívánságaikat, a császár gúnyos mosollyal fogadta őket, a naiv lelkeket, akik még hittek az új engedmények lehetőségében. Mikor pedig megdöbbenve a császár fegyverkezésének okát kérdezték, a császár írásban adatta értésükre, hogy “a császár őfelsége ugyan senkit sem akar háborgatni vallása miatt, de aki nem hajlandó engedelmeskedni neki, az ellen császári tekintélye teljes súlyával fog fellépni.” Ez hadüzenet volt. A császár még a pápával is szövetséges szerződést kötött. Utoljára szövetkezett a középkor két nagyhatalma, a császárság és a pápaság az eretnekek és a konok német fejedelmek megtörésére, akikkel V.

Károly egy negyedszázad óta szakadatlanul és hasztalanul viaskodott. És a német fejedelmeknek e hatalmas ellenféllel szemben nem volt vezérük, mert a német nemzet igazi nagy vezére, akinek szava hatalmasabb volt a császár szavánál is, Luther Márton ezt a súlyos válságot már nem érte meg. Egyre nagyobb aggodalommal látta, hogy Németország mindinkább pártokra szakadozik és vészes polgárháború gyötrelmei fenyegetik. S emellett titkos gondok is gyötörték, amelyeket nem volt szabad senkinek elárulnia. Tekintélyét százezrek a legmagasabb földi tekintélynek ismerték el s a nagy reformátort élete utolsó esztendeiben kínzó kételyek gyötörték, hogy nem tévedett-e egyik vagy másik tantételében. Hiszen akkor ő a felelős minden egyes lélekért, amely miatta örök kárhozatra jut. Erejét mindig újra visszanyerte ugyan buzgó imáiban, de voltak pillanatai, amikor megelégelte már az életet, kivénültnek érezte magát és nem tudott sehogysem belehelyezkedni a környező világba. Megváltás volt tehát rá nézve, hogy a háborút, amelynek kimenetelén nem változtathatott volna már ő sem, nem érte meg. Hazautazott szülővárosába, Eislebenbe, hogy békésen elintézze rokonainak a vitáját a mansfeldi grófokkal az ércbányák dolgában. Szülővárosában prédikált még a jó és a rossz hatalmak viszályáról a világ kezdete óta és a Megváltó mindent legyőző hatalmáról. De az utazás megtörte amúgy is gyönge egészségét, úgyhogy csakhamar betegágyba dőlt.

Utolsó gondolatai is egyházával és egyháza ellenségeivel foglalkoztak s 1546 február 18-án reggel szenderült csendesen örök álomra. Rengeteg gyászmenet követte a nagy halott koporsóját, amelyet folytonos harangzúgás között vittek Eislebenből városokon és falvakon keresztül Wittenbergbe. A gyászünnepen Bugenhagen és Melanchthon búcsúztatták a német nemzet egyik legnagyobb fiát, akit a wittenbergi vártemplomban temettek el. Luther halála után nemsokára kitört a schmalkaldeni háború. A helyzet komolyságát, a döntés súlyát érezte egész Németország. A schmalkaldeni követelt Regensburgban ünnepélyes esküvel fogadták egymásnak, hogy hitüket vérükkel is megvédelmezik s a protestáns Németországban szenvedélyesen felzúdult, a nép hangulata. De a schmalkaldeniek helyzetét nagyon megnehezítette már az a körülmény is, hogy a császár ügyessége folytán úgy szerepeltek, mint akik fellázadtak a császári tekintély ellen. Amellett nem voltak képesek a döntő percet megragadni. Hesseni Fülöp hiába nógatta őket a gyors elhatározásra. “Három hónap alatt kiűzzük a császárt Németországból, ha rögtön támadunk” - mondta Fülöp. De a szász választófejedelmnek tétovázása és a sokfejű haditanácsnak nehézkessége lehetetlenné tette, hogy kihasználják azt a rendkívül kedvező hadi helyzetet, amelyben a protestánsok heteken keresztül voltak.

A császár, mikor a háborút megizente, alig pár száz főnyi zsoldos sereggel időzött Regensburgban, amelynek lakossága szenvedélyesen lázongott. Főhadereje szervezkedőben volt még csak a távoli Magyarországban, Itáliában és Németalföldön. Könnyű lett volna az egyes csapatokat egyenként legyőzni, a haderő egyesülését megakadályozni és a császárt magát is menekülésre kényszeríteni. Hesseni Fülöp merész rész szavát könnyen valóra lehetett volna váltani. Ehelyett azonban gyönge kísérlet történt csak a helyzet kiaknázására. A protestáns hadak túlnyomó tömegben sereglettek mindenfelől a felső Duna felé. Augusztus elején 60.000 főnyi sereg gyűlt össze Fülöp és János Frigyes zászlói alá. A császár ezzel szemben egyelőre 8000 spanyol katonával rendelkezett s később egyesült csak olasz csapataival, amelyek akadálytalanul felvonultak hozzá az őrizetlenül hagyott tiroli szorosokon. Még mindig 30.000 főnyi serege volt csak és Büren Miksa, aki a németalföldi hadakkal közeledett a Rajna mentén, messze volt még. Mainz mellett nagy ellenséges haderő volt közte és a császár között. Komoly ütközetre Büren a császár megérkezése előtt nem is gondolhatott. A schmalkaldeniek eközben végre támadásra határozták el magukat. Átkeltek a Dunán Ingolstadt alatt s a Duna északi partján Regensburg felé vonultak. De a császár ügyes mozdulattal oldalba kapta őket, úgyhogy kénytelenek voltak visszavonulni Ingolstadtba. Itt csaptak össze heves csatározásokban mindkét fél lovasai.

Hesseni Fülöp pedig egész seregét csatarendbe állítva, megindult a császári tábor felé. A császár eleinte az ellenség elé vonult, de aztán visszahúzódott elsáncolt táborába. Fülöp erre nagy ívben körülkerítette a császár táborát és egész nap hevesen ágyúztatta. Két nap mulva újra ágyúzták egymást a farkasszemet néző táborok. De a császáriakat nem lehetett kicsalni sáncaik mögül s a császár hidegvérrel nyargalt fel s alá a sáncokon, mintha ellenségnek nyoma sem lett volna. Nem nyugtalankodott akkor sem, mikor egy ellenséges golyó belecsapott a sátorába s megzavarta csillagászát, Apiánuszt, aki éppen egy földgömbre hajolva magyarázta az égi jeleket. Csak elszánt támadás kényszeríthette volna ki a döntő ütközetet. De Fülöp erre nem bírta rávenni János Frigyest, a szász választófejedelmet, aki már a hazatérésre gondolt. Nemsokára fölkerekedett az egész tábor és észak felé vonult, hogy Büren seregeit feltartóztassa. Büren azonban ügyesen elkerülte a schmalkaldenieket és egyesült a császárral Ingolstadtban. Most már elég erős volt a császár a támadásra. A schmalkaldeniek Ulm felé hátráltak. A császáriak Sontheim körül, a protestánsok Giengen körül ütöttek elsáncolt tábort.

A télre hajló késő őszi idő különösen a császár olasz és spanyol csapatait gyengítette meg nagyon, úgyhogy pár hét mulva a császár hadai nem bírták volna már a táborozást s a protestánsok az elkövetett súlyos hibák ellenére is győzhettek volna. Ezt a percet választotta ki Móric szász herceg arra, hogy beavatkozzék a háborúba s a mérleget hitsorsosai hátrányára billentse le. Hideg számítással használta ki azt a helyzetet, amelyet a császárral történt megállapodása biztosított neki. Közönyösen nézte egy ideig a Duna mellett történő eseményeket. De miután Ferdinánd királlyal formaszerűen biztosíttatta magának, amit régóta kívánt : a választófejedelemséget fejedelemséget és János Frigyes birtokait, a császár is jóváhagyta a szerződést, mert csak Móric herceg menthette meg őt vigasztalan helyzetéből. Móric herceg a szász választófejedelem és rendjei ellen kiadta a hadüzenetet s cseh csapatok támogatásával benyomult a szász választófejedelemségbe. A váratlan hír nagy felfordulást okozott a protestánsok giengeni táborában. Kimerült egyébként már a pénzkészletük is és a zsoldosok tömegesen szökdöstek a táborból. Kénytelen-kelletlen elhatározta a haditanács a visszavonulást. Tábort bontott a protestánsok hadserege és szétoszlott. János Frigyes észak felé sietett, hogy országát megvédelmezze, Hesseni Fülöp kedvetlenül és elkeseredve vonult haza tartományába. A császár maradt az úr Dél-Németországban. A nagy déli birodalmi városok közül egyetlenegy sem próbálta meg az ellenállást. Ulm 100.000 forint hadisarcot fizetett s megnyitotta kapuit a győztes császár előtt.

Frankfurt kapitulált, Augsburg 150.000 forintot fizetett. Strassburg is meghódolt. Csak a nem éppen erős Konstanz állt ellen. Ulrik württembergi herceg is meghódolt, hiszen örülhetett, hogy a császár beérte azzal, hogy fellázadt vazallusa fogadjon be váraiba császári csapatokat és fizessen 300.000 forint hadi kárpótlást. Azt is kívánta a császár, hogy a megalázott fejedelem hajtson térdet előtte. Ulrik herceg, aki nagyon köszvényes volt, lóháton vonult be Ulmba s a császár ablakai alatt lovát térdhajtásra kényszerítette. A császárnak megtetszett a jó ötlet s a ló megalázkodását mosolyogva elfogadta a lovasé helyett. Egész Dél-Németország a császár lábai előtt hevert s a császár nyomban északra indult. Biztosai a pápával egyetértésben Hermann kölni érseket lemondásra kényszerítették s helyébe eddigi koadjutorát, Schaumburg Adolfot nevezték ki kölni érsekké. Eközben a szász választófejedelemségben is úgy alakult eleinte a helyzet, ahogy a császár óhajtotta. Móric herceg úgyszólván ellenállás nélkül hódította meg a városokat. Azonban hamarosan megváltozott a helyzet. Frigyes János, a szász választófejedelem 20.000 főnyi kitünő seregével diadalmasan vonult be országába. Meghódolt előtte csakhamar Magdeburg is. Két hét alatt elfoglalta egész Thüringiát.

Ha merész gondolatokra képes lett volna, megragadja a kedvező pillanatot s benyomul Csehországba, ahol felkelés készült Ferdinánd ellen és szövetségre lép Franciaországgal. János Frigyes azonban nem termett rá ilyen merész elhatározásokra. Ehelyett Lipcsét kezdte ostromolni. Az ostrom eredménytelenül folyt heteken át s a téli hideg visszavonulásra kényszerítette a választófejedelmet. Móric herceg helyzete nagyon siralmas volt, mert alattvalói egyáltalán nem titkolták előtte, hogy a választófejedelemmel rokonszenveznek. Ferdinánd helyzete is válságosra fordult. A cseh rendek Prágában szövetségre léptek ellene, sereget szerveztek és követeket küldtek János Frigyeshez. Szilézia is megtagadta a támogatást, úgyhogy Ferdinánd semmit sem tehetett Móric herceg támogatására. Észak-Németország ennélfogva úgyszólván elveszett a császárra nézve, sőt megingott egész egyházpolitikájának alapzata is. Hiszen a protestánsokat arra akarta kényszeríteni, hogy vessék alá magukat a zsinat döntésének s most III. Pál pápa, aki hiába várta, hogy a császár Milanót a pápa családjának adja hűbérül, haragjában áthelyezte a trienti zsinatot Bolognába, ahol a zsinat teljesen pápai befolyás alá került. Ez a zsinat feloszlását jelentette, mert a császári hajlamú főpapok nem mentek el Bolognába s ennélfogva a zsinat tanácskozásai szüneteltek. Sőt azt is megérte a császár, hogy a pápa megszüntette a hadi segítséget és Franciaországgal bocsátkozott újabb tárgyalásokba.

Bizonyosnak tetszett, hogy Franciaország Rómával szövetségben új háborúra készül Itáliáért s tárgyalásokat kezdett már a német protestánsokkal is. Csak döntő fordulat szabadíthatta ki a császárt a tornyosuló bajokból. Elhatározta, hogy személyesen bevonul a szász választófejedelemségbe. Bár oly beteges volt, hogy sokan azt hitték, halála közeledik, gyaloghintón vitetve magát, mégis fölkerekedett Ulmból, csapatai élére állt és megindult északnyugat felé s bevonult Egerbe. Itt értesült róla, hogy ősi ellenfele, I. Ferenc francia király elhunyt s így Franciaország felől egyelőre nem kellett beavatkozástól tartania. A császár Jahna körül táborozott már, midőn portyázói jelentették, hogy a választófejedelem hadaival az Elba jobbpartján észak felé vonult és Mühlberg mellett készül tábort ütni. Nyilvánvalóan Wittenbergbe akart húzódni. Ha ez a terve sikerül, akkor a háború beláthatatlanul el fog nyúlni. A császár e hírek hallatára haditanácsot tartott, amely a császár sürgetésére elhatározta a rögtöni támadást. Másnap a császári ütegek heves tüzelést kezdtek a szász ütegek ellen, a puskások pedig, kardjukat foguk közé szorítva, a folyóba vetették magukat s rövid harc után hatalmukba kerítették a hajóhídat. Átkelt ezalatt a gázlón, nyeregig a vízben négyezer lovas is, élükön Móric, Ferdinánd és a császár. A hajóhídon átvonult a gyalogság is közben. Most kezdték meg csak a szászok a visszavonulást Falkenberg felé.

De nem volt, aki biztosan vezesse őket s mögöttük egyre nagyobb tömege jelentkezett az üldözőknek Móric herceg vezetésével. A császár a sereg zömével még nem is volt látható s a császári gyalogság nem is vett részt a harcban. A visszavonulás egyre gyorsabb lett s a szász hadrend kezdett már bomladozni. A választófejedelem végül elhatározta, hogy megáll és szembeszáll az üldözőkkel. A szász lovasság azonban, bár számra nézve erősebb volt, úgyszólván harc nélkül, fejvesztett futásnak eredt a gyalogság ezután hiába próbált helytállani. A választófejedelem negyedmagával, köztük Ernő braunschweigi herceggel hátul maradt. A fejedelmet, aki kövér úr volt fekete fegyverzetben s akinek méne nagyon fáradt volt már, egy magyar huszár utólérte. János Frigyes vívni kezdett a huszárral. Néhány csapását kivédte, de végül bal arcán és nyakán könnyebben megsebesült. Közben olasz lovasok érkeztek a párbaj helyszínére, de a fejedelem még mindig nem akarta megadni magát. Végül egy szász lovas, Trothai Tiló, Móric herceg vazallusa törtet a küzdők közé. A fejedelem figyelmessé lesz a lovas német beszédére, lebocsátja kardját. “Német embernek adom meg magamat !” - mondta, átnyújtott a lovasnak néhány gyűrűt és egy arany nyakláncot megadása jeléül. De egy olasz tiszt félretolja a németet, kalapot nyúlt a fogoly fejedelemnek sisakja helyett és Alba herceghez vezeti őt. Alkonyulóban volt a nap, mikor a császár értesült róla, hogy ellenfelét foglyul ejtették.

Csaknem nagyobb diadala volt ez életének, mint mikor régen Ferenc francia király foglyulejtéséről értesítették. Csakhamar megérkezett a császár elé a fogoly választófejedelem is, porosan, véresen, halálra kimerülten, de azért nyugodt méltósággal. Mikor meglátta lovas kísérete közepett a császárt, le akart szállni lováról és kezdte lehúzni vaskesztyűjét, hogy német szokás szerint kezet nyújtson a győztes ellenfélnek. De Károly császár intett neki, hogy csak maradjon a lovon ülve. A választófejedelem levette a kalapját és így szólt : “Kegyelmes császárom és uram. . .” “Lám, lám, most kegyelmes császárod vagyok - vágott a szavába a császár német nyelven - máskor nem ilyen néven szoktál emlegetni.” “Foglya vagyok császári felségednek - felelte erre János Frigyes - és arra kérem felségedet, bánjon velem úgy, mint fogoly fejedelemhez illik.” “Ugy fogok bánni veled, ahogy megérdemled. Magadnak köszönheted, hogy oda jutottál, ahol vagy. Most eredj !” A császár e nyers szavak után hátat fordított a fejedelemnek, aki röviden ennyit mondott még : “Csinálj velem, amit, akarsz : hatalmadban vagyok.” János Frigyes seregének csak romjai menekültek Wittenbergbe, az összes ágyúk, szekerek és lobogók elvesztek. Németország északi része nem volt még legyőzve ugyan, de János Frigyes foglyulejtése döntő eredmény volt. A szászok a császár hatalmában voltak. Csak Wittenberg készült ellenállásra, amelynek 120 ágyúja volt.

A császár ennélfogva haditörvényszék elé állította János Frigyest és mint lázadót, halálra ítéltette. A választófejedelem nyugodtan fogadta a halálos ítéletet, mert tudta, hogy császár nem gondolhat komolyan az ítélet végrehajtására. De házának jogairól lemondott. Lemondott a választófejedelmi méltóságról és szász földjeinek legnagyobb részéről. Csak Gotha, Weimar és Eisenach maradt meg házának. Igy rendelte ezt a wittenbergi kapituláció, amelyet János Frigyes aláírt. A szerződés értelmében kapitulált Wittenberg városa is. A császár még aznap bevonult a városba, amelyből kiindult az a hatalmas mozgalom, amellyel koronázása óta mindig hiába küzdött. A császár kedvesen bánt Frigyes János feleségével, Szibillával és meglátogatta - így beszélték később - Luther sírját is. Akadtak fanatikusok, akik azt tanácsolták neki, hogy szórassa szét az eretnek Luther csontjait. A császár erre így felelt : “Hagyjátok őt pihenni, ő már megtalálta bíráját. Én elevenekkel viselek háborút, nem halottakkal !” - Nem bolygatta meg a császár az evangélikus kultuszt sem. Még Hesseni Fülöppel kellett végezni. Fülöp hesseni tartománygróf egyik legnevezetesebb alakja volt a reformáció korának. Harcias, energikus férfi volt, aki mindent maga intézett tanácsosai nélkül. Lutherrel a wormsi országgyűlésen ismerkedett meg s azóta rendületlen hívé volt a reformátornak. Ö volt az új hitnek egyetlen nagy hadvezére.

Minthogy a további ellenállás reménytelennek látszott, Móric herceg, most már szász választófejedelem és Joachim brandenburgi herceg vállalkoztak a béke közvetítésére s megállapodtak Fülöppel, hogy kegyelemre megadja magát a császárnak, 150.000 forintot fizet és várait a császár kezére adja. Személyesen is meg kellett alázkodnia a császár előtt, de a császár biztosította róla, hogy nem fogja őt “állandóan” börtönbe vetni. A két közvetítő a saját szakállára azt is megígérte Fülöpnek, hogy egyáltalán nem fogják elfogni. A császár tudott erről, de úgy tett, mintha nem tudna róla. Fülöp Halléban nagy gyülekezet színe előtt térdét hajtott a császár előtt, de közben gúnyosan mosolygott. “No várj csak, tartománygróf, majd megtanítlak nevetni !” kiáltott rá a császár s megfenyegette őt ujjával. A császár parancsára Alba még aznap este kényszerítette Fülöpöt arra, hogy kardját átadja neki. A két választófejedelem haragos tiltakozását a császár hidegen visszautasította. De az egyik megjegyezte magának a leckét és nemsokára kamatostul megfizetett érte. Ez Móric, a szász választófejedelem volt, ennek a kornak egyik legérdekesebb alakja, aki úgyszólván kénye-kedve szerint döntötte el a kellő percben a legfontosabb eseményeket. Rajta mult, mint láttuk, a császár diadala a schmalkaldenieken s rajta mult, mint látni fogjuk, nemsokára a császár megalázása.

A schmalkaldeniek bukása után a cseh nemesség is meghódolt Ferdinándnak és cserben hagyta a városokat. Ferdinánd megszállta a Hradsint s pár nap mulva bevonult Prágába is. Súlyos büntetéssel sújtotta a pártütő polgárságot. Csak egy maroknyi német föld nem hódolt meg soha a császári uralomnak : Észak-Szászország egyrésze, Magdeburg és a Hanza-városok. A császári sereg ostromolni kezdte Bremát, de a városok a szász választófejedelmi csapatok maradványával egyesülten visszavonulásra kényszerítették az ostromló sereget és Drakenburg mellett véres diadalt arattak rajta, 3500 halott maradt a csatatéren, a foglyok száma 2500 volt, az ágyúk és a podgyász a győzők kezébe került. De ez a győzelem nem változtathatott már a protestáns Németország sorsán.

V. Károly császár bukása. - Az augsburgi vallásbéke.

Németország a Habsburg császár lábai előtt hevert. Csak a makacs szászok egy töredéke lobogtatta még a protestantizmus zászlaját. A császár Halléból diadalmenetben Augsburgba vonult, ahová országgyűlést hívott össze. Kíséretében magával vitte a fogoly német fejedelmeket is. Öldöklés, gyújtogatás, rablás és fosztogatás jelezte a győzők útját.

Csak Schwarzburg-Rudolstadt bátor úrnője, Katalin grófnő védelmezte meg hősnő módjára alattvalóit. Alba herceget és kísérőit, akiket vendégül látott a rudolstadti várban, elfogatással fenyegette meg, ha nem tartják tiszteletben a védőlevelet, amelyet a császár adott a grófnő tartományának. Ezzel elérte, hogy alattvalóinak a hajuk szála sem görbült meg. Csaknem valamennyi német fejedelem oda gyűlt Augsburgba a császár köré. Ott voltak az összes választófejedelmek, sok püspök, apát, grófok és urak, a birodalmi városok és idegen hatalmak követei. Gyalázatukat a legtöbben mulatozásba próbálták temetni s valamennyien versenyeztek egymással a császár kegyéért. A középkori császárság legfényesebb napjai éledtek fel újra. Hatalmas hadsereg kezeskedett a császári parancsok végrehajtásáról. A császárnak kettős célja volt. Egyrészt vissza akarta terelni a legyőzött protestánsokat a katholikus egyházba, másrészt reformálni akarta a birodalom alkotmányát. Bár látszólag hatalma tetőpontján volt, nem érte el egyik célját sem. A pápát hiába akarta rávenni arra, hogy a Bolognába áthelyezett zsinatot visszahelyezze Trientbe. Csak annyit ért el, hogy a bolognai zsinat ideiglenesen felfüggesztette tanácskozását s a pápa megígérte, hogy megvárja, mit határoz a zsinat dolgában az augsburgi országgyűlés. Csakhamar azonban semmissé vált ez a megállapodás is, mert Károly császár elfoglalta Piacenzát, a pápa családjának egyik legértékesebb birtokát, ahol a polgárság fellázadt a pápa helytartója ellen. Ezzel III. Pál pápát annyira megbántotta, hogy a pápa bosszút esküdött V. Károly ellen és nyomban tárgyalásba bocsátkozott Franciaországgal.

Ez nagyon megnehezítette a császár helyzetét, mert a pápa hozzájárulása nélkül érvényes megállapodásra nem juthatott a német protestánsokkal. Egyelőre tehát önállóan próbálta szabályozni a német egyházi viszonyokat. Javaslatot terjesztett a birodalmi gyűlés elé, amely vita nélkül elfogadta az előterjesztést. Ez a szabályozás ideiglenes jellegű volt s augsburgi interim néven szerepel a történelemben. Visszaállítja a püspöki joghatóságot és a régi katholikus istentiszteletet. A papi nősülést, a Luther-féle kettős úrvacsorát és a bőjti parancsok meg nem tartását megengedi, de csak addig, amíg zsinat dönt e kérdésekben. Az augsburgi interim a pápa hozzájárulása nélkül jött létre, de a pápa utólag hozzájárult, mert Franciaországgal nem jutott megállapodásra a császár ellen. Hiába próbálkozott meg a császár a birodalmi alkotmány reformjával is, a rendek nem voltak hajlandók a császári hatalom erősödését semmiképpen előmozdítani. Az augsburgi interim életbeléptetése sem igen sikerült. A déli birodalmi városok tétováztak és elodázták végrehajtását. A fejedelmek közül Ulrik württembergi herceg és Henrik braunschweigi herceg kihirdették az interimet. Hesseni Fülöp megígérte az interim végrehajtását, csakhogy szabaduljon fogságából. A fogoly János Frigyes kereken megtagadta az interim elfogadását.

Mikor ezért elvették tőle Luther könyveit, nyugodtan ennyit mondott csak : “ Amit a könyvekből tanultam, azt szívemből ki nem téphetitek !” A ravasz szász Móric a középutat választotta. Arra hivatkozott, hogy rendjei nem fogadják el az augsburgi interimet s ehelyett hosszas tárgyalások után megnyerte a császár hozzájárulását egy új egyházi rendhez, a lipcsei interimhez, amely lényegében nem változtatta meg a protestáns szervezetet, úgyhogy Melanchthon nemsokára azzal dicsekedhetett, hogy a szász választófejedelemségben zavartalanul tovább virágzik a protestantizmus, úgy mint azelőtt. Nem így Magdeburgban, amelynek polgársága hallani sem akart semmiféle interimről s nemsokára fegyverrel is síkra szállt egyházi és politikai szabadságáért. Az augsburgi interim tehát ideiglenes béke helyett nyilt és titkos háborút hozott. A helyzet annyira tűrhetetlenné vált, hogy a császár maga is elhatározta, hogy véget vet neki. Tartós megoldást a császár véleménye szerint csak zsinati döntéstől lehetett várni s erre volt is némi remény, mert III. Pál pápa meghalt s utóda, III. Gyula pápa a császárhoz csatlakozott és újra összehívta az egyetemes egyházi zsinatot Trientbe. Az új augsburgi országgyűlés Magdeburgra kimondta a birodalmi kiközösítést és kilátásba helyezte, hogy a protestánsok meg fognak jelenni a trienti zsinaton.

De ugyanakkor a császárnak csaknem szeme láttára kiutasították Augsburgból és több más szomszédos városból az összes lutheránus lelkészeket, hogy tisztában legyenek vele a protestánsok, mit várhatnak a zsinattól. Ügyetlenség volt ez a császártól, mikor ezen az országgyűlésen óhajtotta dülőre juttatni utódának a kérdését is. Spanyolországot, Itáliát és később a Németalföldet régtől fogva fiának szánta, a későbbi II. Fülöpnek. De most arra törekedett, hogy Ferdinánd halála esetére a német császári koronát is fiának biztosítsa. Ezt a tervet elsősorban Ferdinánd ellenezte, aki fiát, Miksát szerette volna utódának. Rajta volt tehát, hogy a választófejedelmeket V. Károly terve ellen hangolja. Megérkezett közben ltáliából Fülöp is Augsburgba, hogy bemutatkozzék jövendő vazallusainak és alattvalóinak. De a németeknek teljességgel visszatetszett Fülöp hideg, kimért és gőgös viselkedése. Észrevette ezt a császár, de azért makacsul ragaszkodott a tervéhez s végre rábírta öccsét, Ferdinándot, aki lelke mélyén ellenkezett, a terv elfogadására. Ugy állapodtak meg, hogy Fülöp egyelőre a császár helytartója lesz Itáliában, atyja halála után pedig rászáll a római királyság és Ferdinánd halála után a császári méltóság is, de ekkor Miksa főherceg fogja őt Németországban képviselni, mint római király. Ferdinánd azt is elvállalta, hogy a szász és a brandenburgi választófejedelmeket rábírja arra, hogy Fülöpre adják a szavazatukat. Ezzel elő volt készítve a Habshurgok világbirodalma és a nagy kaitholikus egység egész Európában.

Németországot az a veszedelem fenyegette, hogy állandósul az a természetellenes összeköttetése Spanyolországgal és melléktartományaival, amely már harminc esztendő óta megnyomorította. A német nemzet, szerencséjére érezte az idegen uralommal járó veszedelmet és rokonszenve a schmalkaldeni háború után nem a diadalmas császár felé fordult, hanem a legyőzött és fogoly János Frigyes és balvégzetének osztályrészesei felé. Haragos énekekben nyilatkozott meg az idegenkedés és a keserű gyűlölet Móric választófejedelem ellen, aki anyagi érdekből elárulta hitsorsosait. Szenvedélyesen ágaskodott a nemzeti büszkeség és a vallásos meggyőződés az idegen spanyol uralom és képviselői ellen s a protestáns nép felháborodással utasította vissza az interimet. Ahol spanyol és német csapatok kerültek egymás mellé, ott napirenden volt a véres viszálykodás. A legmagasabb köröket is ugyanez a mély elkeseredés hatotta át. Albrecht bajor herceg, bár katholikus fejedelem volt, sohasem viszonozta spanyol embernek a köszöntését. Sőt maga Móric választófejedelem is így szólt : “Baromi szolgaságot hoztak a spanyolok Németországra !” De kitől várhatták, hogy megváltja a nemzetet ebből a szolgaságból, amelyet maga a császár zúdított rá ? Csak a fejedelmektől. Igaz, hogyha a fejedelmek győznek, akkor elpusztul a császári tekintélynek utolsó maradványa is és Németország a teljes politikai szakadozottság zsákmánya lesz. De más útja nem volt már a szabadulásnak.

A megváltó az lett, akit az elkeseredett nép Judásnak szidott. Móric szász választófejedelem rázta le a spanyol jármot és adta vissza a német protestánsoknak a szabadságot. Spanyol iskolában tanulta a ravaszságot és nemsokára túlszárnyalta mesterét is. Anyagi érdek vezette megint Móricot. Magdeburgot a császár, noha annakidején megígérte volt, nem adta még át Móricnak. János Frigyes birtokait sem kapta meg egészen. S mikor apósát, Hesseni Fülöpöt meghódolásra bírta, a császár ravasz fondorlattal hálálta meg Móric közvetítését, aki egyébként is aggódva látta a császári önkényuralom megszilárdulását. Persze a császárral nyiltan még nem szakíthatott, hiszen a protestánsok nem bíztak volna benne, az árulóban. Számító hidegvérrel kellett kivárnia a döntő pillanatot, amikor erélyes cselekedettel a protestáns fejedelmek fölkelésének az élére állhatott. A politikai mesterfogás remekét végezte, ahogy ezt az óriási változást előkészítette és sikerrel megvalósította. Senki sem sejtette, milyen komoly politikai terveket forgat a fejében. Könnyelműen mulatozva élt az augsburgi országgyűlésen. De mikor látta, hogy az interim miatt egyre nő birodalomszerte az elkeseredés, hogy Hesseni Fülöp kínzó fogságban gyötrődik, hogy a császár fiát, II. Fülöpöt akarja megválasztatni utódává, érezte, hogy elérkezett a cselekvés ideje és óvatosan tárgyalni kezdett Ferdinánddal és fiával, Miksával, akikkel közös volt az érdeke és érintkezésbe lépett Hesseni Fülöpnek a fiaival.

Szászországban és Hessenben seregeket kezdett toborozni s megállapodott Joachim brandenburgi választófejedelemmel, hogy nem jelennek meg az új augsburgi országgyűlésen, hacsak a császár szabadon nem bocsátja Hesseni Fülöpöt. Minthogy ez nem történt meg, mindenféle ürüggyel el is távoztak az országgyűlésről. De Móric ugyanekkor újra fellázította maga ellen a protestánsokat. Elvállalta, hogy Magdeburg ellen foganatosítja a birodalmi kiközösítést és szoros ostromzárral vette körül a protestantizmusnak ezt az utolsó várát. János küstrini őrgróf és Albrecht porosz herceg ekkor szövetséget kötöttek a vallás védelmére. Tárgyalást kezdtek Franciaországgal is és Magdeburg fölmentésére készültek. Móric erre a legnagyobb titokban személyes találkozóra kérte János őrgrófot s Drezdában, ahol találkoztak, közölte vele, hogy ő maga is a császár ellen akar fordulni. Igy aztán 1551-ben Szász Móric és a két északnémet fejedelem szövetségre lépett egymással : “a németek vallásának és szabadságának megoltalmazására.” De ennek a szövetségnek csak Franciaország támogatása adhatott jelentőséget. S amitől a schmalkaldeniek, bár többször lett volna rá alkalmuk, rövidlátó lelkiismeretességgel mindig vonakodtak, arra Móric a világpolitikai helyzet józan mérlegelésével habozás nélkül vállalkozott.

Az alkalom most is meg volt erre a szövetkezésre, mert II. Henrik francia király Piemont miatt, amelyről a császár nem akart lemondani, háborúra készült és a törökkel akart szövetkezni. Parma miatt pedig, amelyet III. Gyula pápa a császárnak akart juttatni, összekülönbözött a pápával is és a francia gallikán egyház nevében kijelentette, hogy nem hajlandó magát a trienti zsinatnak alávetni. A német fejedelmek tárgyalásba bocsátkoztak a francia király képviselőivel s meg is egyeztek velük. A francia király kötelezte magát arra, hogy fegyveres haddal betör Lotharingiába s ha győznek a fejedelmek, a francia királyé lesz Metz, Toul és Verdun püspökségek területe. A szövetség célja a protestantizmus és a német fejedelmi szabadság megvédelmezése volt. Bizonyos, hogy ez a szövetkezés a nemzet régi ellenségével gyalázat volt. Természetes, hogy a francia segítséget meg kellett fizetni, de ez kisebb baj volt, mint a spanyol uralom állandósítása lett volna. Míg e tárgyalások folytak, Magdeburg kapitulált. Látszólag kényre-kegyre megadta magát, de Móric fejedelem titokban biztosította a várost, hogy sem jogainak, sem vallásának nem esik sérelme. Végül tehát hatalmába jutott az erős város, amelyért oly régóta sóvárgott s most már nyugodtan tűrte, hogy hitsorsosai újra elkeseredetten szidják őt árulónak. Tudta, hogy nincs már messze a perc, amikor áldani fogják.

Csapatait, amelyekkel Magdeburgot ostromolta, azzal az ürüggyel, hogy nincs pénze kifizetni őket, továbbra is együtt tartotta, Magdeburg elbocsátott zsoldosait pedig zsoldjába fogadta és délre küldte, Mülhausen és Erfurt tájára. Készülődött eközben arra is, hogy elküldje képviselőit a trienti zsinatra, amely újra megkezdődött. Mintegy 300 püspök gyűlt egybe erre a zsinatra Itáliából, Spanyolországból, Németországból és Magyarországból. Csak a franciák hiányoztak. A császár maga lnnsbruckban tartózkodott, hogy közel legyen a tanácshozásokhoz. A protestánsokra is bizton számítottak ez alkalommal. Szász Móric is Innsbruckban rendelt szállást magának s Melanchthont több más theológussal elküldte már a zsinatra. Ez a nagy készülődés azonban hiába történt. Mindenki hamarosan rájött arra, hogy a zsinattal célt nem érnek. A német egyházi választófejedelmek el is utaztak s a császár reményei megint füstbe mentek. Még hozzá ugyanekkor Móric szász választófejedelem kibontotta a zendülés Zászlaját is. A zendülésre az volt az ürügy, hogy a császár megint elutasította a szövetségeseknek azt a kívánságát, hogy bocsássa szabadon Hesseni Fülöpöt, akit már öt esztendő óta fogva tartott. A császárnak ez a makacskodása annyira felháborította a szász rendeket, hogy Torgauban maguk is hozzájárultak ahhoz, hogy Móric fejedelem szálljon szembe a császárral és kényszerítse rá Hesseni Fülöp szabadonbocsátására.

Móric 20.000 főnyi gyalogsággal és 5000 főnyi lovassal indult meg Erfurtból dél felé. Csatlakozott hozzá Hesseni Vilmos és Albrecht őrgróf is. Nyiltan hirdették birodalomszerte, hogy a háború oka a császár önkényuralma, amely idegen csapatokra támaszkodik, célja az igazi keresztény vallás védelme és Hesseni Fülöp kiszabadítása. Nyiltan felszólították csatlakozásra a birodalom összes rendjeit s aki vonakodott csatlakozni, azt támadással fenyegették meg. Móric egy pillanatig sem tétovázott. Erőltetett menetekben nyomult dél felé és elfoglalta Augsburgot, a császár legfontosabb pénzforrását, bankárjainak, a Fuggereknek és a Welsereknek székhelyét. A városban ugyan spanyol helyőrség volt, de a polgárság, amely különben is lázongott az interim miatt, ujjongva fogadta a szabadító sereget s míg Fugger Antal Innsbruckba sietett, hogy segítséget kérjen a császártól, aki maga is segítségre szorult, a város kapitulált és örvendezve visszaálította az evangélikus istentiszteletet és a régi céhszervezetet. Ulm ellenben nem hódolt meg, úgyhogy körül kellett zárni. Ezalatt Montmorency vezetése alatt a franciák is benyomultak Lotharingiába. Németnyelvű kiáltványt adtak ki, amelyben Henrik királyt “a német szabadság és a fogoly német fejedelmek megmentőjének” nevezték. Toul, Verdun és Nancy ellenállás nélkül meghódoltak s csellel a hatalmas Metz várát is bevették.

Henrik király tovább vonult Elszászba, de a rajnai választófejedelmek visszautasították a felkínált szövetkezést és Strassburg ellenállásra készült. Csak annyit tett meg, hogy a “szabadítót” pár tagú kíséretével együtt néhány órára vendégül látta falai között. A császár a kettős, váratlan támadással tehetetlenül állt szemben. Serege nem volt, ennélfogva nem tehetett egyebet, minthogy megpróbált alkudozni ellenfeleivel. Öccsét, Ferdinándot bízta meg az alkudozással. De Ferdinándnak az volt a célja, hogy a német fejedelmekkel úgy kösse meg a békét, hogy az ő kívánsága szerint rendezzék az utódlás kérdését. Móric első kívánságát, hogy Hesseni Fülöpöt bocsássák szabadon, Ferdinánd találkozásuk alkalmával habozás nélkül elfogadta. Másik két kívánságát : a régi rend visszaállítását a birodalomban és a vallási civódás elintézését - birodalmi gyűlés elé utalta. A Franciaországgal való tárgyalással Móricot bízta meg. A további részleteket a semleges fejedelmekkel együtt Passauban fogják megbeszélni. De fegyverszünetet nem kötöttek. Ez Móricnak volt határozott kívánsága, amelytől semmiért sem volt hajlandó elállni. Móric tovább folytatta a háborút a tehetetlen császár ellen. Sietett is kihasználni a kedvező helyzetet. Lauingen mellett átkelt a Dunán, bevonult Tirolba s két napi járóföldre volt már csak Innsbrucktól. Ha ekkor zsoldosainak váratlan zendülése meg nem akasztja előnyomulásában, valószínűleg foglyul ejtette volna a császárt is.

Igy azonban a császár elmenekült Innsbruckból. Testileg, lelkileg beteg volt. Fáklyás lovagok vették körül az éjszaka menekülő császár gyaloghintóját a Brenner-hágón, amelyen hatalmas szélvihar zúgott szembe velük. Veszélyek és fáradalmak között jutott el Karinthiába János Frigyessel együtt, akinek még Innsbruckban visszaadta a szabadságát, azzal a kikötéssel, hogy egyelőre követi őt. Pár nap mulva pedig ragyogó katonai pompával bevonult Innsbruckba Móric fejedelem. A trienti zsinat Móric diadalmas előnyomulásának hírére bizonytalan időre elnapolta magát. A protestánsok zászlója lengett egész Németországban. A császár hatalma meg volt törve. A passaui gyűlésen a fejedelmek megkötötték a passaui egyezséget, amelyet aláírt Móric és fájó szívvel aláírt a császár is. Hesseni Fülöpöt azonnal szabadon kellett bocsátani. A császár egy féléven belül országgyűlést hív egybe, amelyen tanácskozni fognak a vallásbéke kimondásáról és a császári kormány ellen fölmerült panaszokról. Addig béke legyen mind a két vallás hívei között. A kiközösítettek kegyelmet kaptak, a háborúban károsultak visszakapják birtokaikat vagy kárpótlásban részesülnek. Ez volt a passaui egyezség tartalma. Móric feladata volt megóvni azt, amit elértek, sőt lehetőleg még többet elérni. A császárnak pedig egyetlen gondolata az volt, hogy lerontsa, ami akarata ellenére keletkezett. Egyelőre minden erejét a külügyi bonyodalmak foglalták le megint.

Lotharingia a franciák hatalmában volt, Itáliát és Magyarországot a török fenyegette. Minthogy az öregedő császár abba bele nem nyugodhatott, hogy uralkodása alatt a birodalom bármi területtel csökkenjen s minthogy II. Henrik nem volt hajlandó a püspökségekből kivonulni, a császár megindult Metz ellen. Ez volt utolsó háborúja, amelyet személyesen vezetett. Erős spanyol, és olasz sereggel jelent meg a büszke erőd előtt és lövetni kezdte a várat, amelyet Guise Ferenc herceg védelmezett hősiesen. Betegség és időjárás úgy megviselték a császár déli éghajlathoz szokott seregét, hogy kénytelen volt szégyenszemre visszavonulni. Megtörve vonult a császár Németalföldre és nem lépett soha többé német földre. Egyesült török-franca flotta fenyegette ugyanakkor Nápolyt is, a törökök pedig pusztítva járták be Budáról Magyarországot. Eger várát, amelyet Dobó védelmezett hősiesen, Móric seregei mentették föl az ostrom alól. Móric tehát itt is diadalmasan járt, míg a császártól teljesen elfordult a szerencse. Elkeseredése határtalan volt. Mindenáron arra törekedett, hogy bosszút álljon Móricon, aki megalázta. Segítőtársakban nem is volt hiány. Egyrészt az agg János Frigyes, aki visszatért országába, másrészt a vad Brandenburg-Kulmbachi Albrecht ajánlkozott a császárnak szövetségesül Móric ellen.

Albrecht őrgróf valóságos rablóhadjáratot indított a rajnamenti vidékek ellen, elfoglalta Mainzot és Triert és a passaui egyezséget csak úgy akarta elismerni, ha rablásait jóváhagyják. Minthogy ezt hiába kívánta, Franciaországgal próbált szövetségre lépni. Ekkor olyasmi történt, amit senki sem mert volna feltételezni. Az elkeseredett császár Metz előtt szolgálatába fogadta Albrechtet és jóváhagyta rablásait. A császárnak ez a cselekedete, amely kérdésessé tette a birodalomban az egész jogállapotot, óriási felháborodást keltett. Cserben hagyták legrégibb hívei is és Móric Ferdinánd királlyal szövetkezett a császár békerontása ellen. Szövetkeztek Heidelbergben a déli fejedelmek is a maguk védelmére és a spanyol II. Fülöp megválasztása ellen. Szász Móric háborút üzent Albrechtnek s azután hadba szállt. Megindult Braunschweig felé, mert oda nyomult be Albrecht gyilkolva és rabolva. A két ellenséges sereg Sievershausen mellett találkozott. Móric serege 8000 gyalogos és 7400 lovas volt, élükön állt Móricon kívül Henrik, az agg braunschweigi herceg és fiai is, továbbá Lüneburgi Frigyes. Albrecht csapatai egy kis erdőből pillantották meg a közelgő ellenséget és nyomban megrohanták. Móric szász választófejedelem a hirtelen roham láttára maga ugratott megtámadott lovasai élére s elkeseredett harc után Albrecht őrgróf közelébe férkőzött. Ekkor azonban hátulról lövés érte, amely páncélján keresztül a hátába hatolt. Katonái gyorsan kivitték a harcból, de az ütközet tovább dühöngött.

A két ifjú braunschweigi herceg is elesett a harcban. Végül az agg Henrik dühös támadása négy óráig tartó véres küzdelem után megszerezte a győzelmet. Albrecht őrgróf maga is csak futva menekülhetett. Tisztjei mind elestek, megsebesültek vagy fogságba kerültek. Móric fejedelem kínos fájdalmak között egy fa alatt pihenve hallotta meg a győzelem hírét és fogadta az ellenség meghódított lobogóit. A diadalról szóló jelentést még ő állíttatta ki s megcsinálta a végrendeletét is, mert sebe halálos volt. Két nap mulva meghalt annak az egyháznak a hitében, amely neki köszönhette megmentését. Méltó helyettese sem akkor nem volt, sem egyhamar nem akadt. Kora protestánsainak ő volt a legjelentősebb államférfia, aki nagyra tört és nagyot művelt. Lehet, hogy később, ha nemzete teljesen megbékül vele, elérte volna a császári koronát is és már akkor megteremti az egységes német nemzeti államot. A halál azonban megakadályozta e nagy tervnek a megvalósulását. Szász Móric harminchárom esztendős volt, mikor meghalt. Alig egy félévvel később elhunyt János Frigyes is. Emberi tulajdonságait jobban megértette a nép, mint ellenfelének, Móricnak államférfiúi tehetségét. Harci dicsőségre sohasem törekedett, de a protestáns hitért hosszú éveken át szenvedett vértanuságot. Albrechf őrgróf sem élte túl sokáig nagy ellenfelét, Móricot. A birodalom kimondta rá a száműzetést és seregét teljesen megsemmisítették.

Albrecht Franciaországba menekült. Két év mulva visszatért hazájába s itt halt meg harmincöt esztendős korában. Ime, a kor jelentős alakjai egymásután sírba szálltak s úgyszólván csak a császár élte túl valamennyiüket, halálra fáradtan, megtörten. A német viszonyokba, amelyeken sehogysem tudott urrá lenni, nem akart többé beleavatkozni s a német ügyek intézését teljesen rábízta öccsére, Ferdinándra. Csak a passaui egyezségben vállalt országgyűlést hívta még össze Augsburgba, de ennek vezetését már Ferdinánd királynak kellett vállalnia. Itt két nagy feladatot kellett megoldani : helyre kellett állítani a birodalmi békét és meg kellett teremteni a vallásbékét az esetre is, ha az egyházi kiegyezés, amelyet tervbe vettek, nem is sikerülne. A pápa követei, minthogy tiltakozásukkal nem törődtek, elutaztak Augsburgból. De az új pápa, IV. Pál képviselői mégis elértek legalább annyit, hogy a passaui egyezség elvi alapjáról letért az országgyűlés. Passauban ugyanis arról volt szó, hogy minden protestánsnak megadják a személyes vallásszabadságot. Augsburgban beérték a protestánsok azzal, hogy a birodalmi rendek, mint ilyenek, kapják meg a vallásszabadságot oly módon, hogy minden egyes tartományt megillet az egyházi hatóság, tehát a reformálás joga.

Minden tartomány maga szabhatja meg vallását s a tartomány másvallású alattvalóinak csak az a joguk van, hogy kivándorolhatnak, illetve a tartományúr ki is utasíthatja őket országából, ha nem akarják elfogadni az ország hivatalos vallását. Ezt az elvet így szokták kifejezni : “akié az ország, azé a vallás.” Az augsburgi vallásbékét 1555 szeptember 25-én hirdették ki. Remekműnek nem mondható egyáltalán ez a béke, amely csak az akkori erőviszonyok nagy üggyel-bajjal létrehozott egyensúlya volt s magában hordozta jövendő küzdelmek csíráját. De a középkori felfogással szemben óriási eredmény volt. Ezt érezte Róma s bárha a béke ellen, amely az ősi egyház egységét véglegesen megbontotta, formaszerűen nem tiltakozott, elismerni sem ismerte el soha és V. Károly császár sem akart részese lenni ennek a békeszerződésnek. A németek protestáns többsége tehát a középkor két nagyhatalmával, a pápával és császárral szemben érvényesítette akaratát. A császár világhódító terveivel kudarcot vallott. Az egyház középkori egységét nem tudta helyreállítani. A német nemzetet nem tudta császári önkényuralmának igájába hajtani. Burgundiát nem tudta a franciáktól visszaszerezni, sőt még a lotharingiai püspökségeket is elvesztette. Csehországot, Magyarországot és Milanót megszerezte a Habsburgoknak és a spanyol befolyást megszilárdította Itáliában s az újvilágban mérhetetlen területek hódoltak neki, de ez nem változtathatott európai kudarcain s nem kárpótolta őt világhatalmi terveiért és egyházpolitikája csődjéért.

Az volt a végzete, hogy nem értette meg a német nemzet törekvéseit. Oly gondolatokat akart egész életében megvalósítani, amelyek kora fölfogásával ellenkezésben voltak s amelyeknek megvalósítására ő benne magában sem voltak meg a kellő képességek. Ez némiképp tragikus alakjává avatja őt a történelemnek. Legutolsó szerencsétlen tervéről, hogy fiának, II. Fülöpnek, biztosítsa a császári koronát, könnyen lemondott, mikor Fülöp feleségül vette VIII. Henrik lányát, Mária angol királynőt, mert ez az összeköttetés azzal a reménnyel biztatta a császárt, hogy Anglia és Németalföld esetleg Habsburg uralom alatt fog egyesülni. Hogy fiát formailag is egyenrangúvá tegye feleségével, átruházta reá a nápolyi királyságot. Minthogy azonban a fiatal pár házassága meddő maradt, a császár új erővel látott hozzá, hogy fia számára biztosítsa örökségét. Összegyűjtötte németalföldi rendjeit Brüsselbe, ugyanabba a ragyogó terembe, melyben negyven év előtt nagykorúsították. Akkor nagyratörő ifjú volt, most - bár csak ötvenes férfi - fáradt aggastyán. Betegen és roskadozva támaszkodott az ifjú Orániai Vilmos vállára s hosszabb beszédben kifejtette nagy terveinek siralmas kudarcát s beszéde végén bejelentette, hogy Németalföld kormányát fiára, Fülöpre óhajtja átruházni. Nem volt a teremben senki, akit meg nem rendített volna a hatalmas uralkodó látása, aki maga bevallotta, hogy életének munkája hiábavaló volt.

Lemondott V. Károly Spanyolországról és az újvilágban levő országairól is. Németországba pedig Orániai Vilmos vezetésével küldöttség indult, hogy közölje a majnai Frankfurtban összegyűlt választófejedelmekkel V. Károly lemondását a császári koronáról. Hosszas tárgyalások után I. Ferdinándot választották meg császárrá és meg is koronázták. Ferdinánd a választási kapitulációkban kötelezte magát arra, hogy lelkiismeretesen fog őrködni a birodalmi és a vallásbéke megóvása fölött és hogy sohasem fog a rendek tanácsa nélkül kormányozni. Ugyanekkor a választófejedelmek egymás között is megállapodtak, hogy a birodalom alkotmányát és a vallási békét meg fogják óvni és nem fogják tűrni, hogy a császári méltóságot elidegenítsék a német nemzettől. Mikor ez történt, V. Károly már régén Spanyolországban volt. Élete hátralevő részét nyugalomban akarta eltölteni. Az estremadurai San-Xuste-kolostorba vonult. A császár nem lépett be a szerzetesrendbe, hanem a kolostor mellé épített házában lakott, amelynek hálószobájába behallatszott a templomi zsolozsma. Ragyogó udvartartása volt s környezete mindvégig úgy érintkezett vele, mint császárral. Nem vonult vissza teljesen az állami ügyek intézésétől sem, emellett zenével és kézimunkával foglalkozott, csaknem naponta átnyargalt egy szelíd öszvéren egy közeli remeteségbe, ahol misét hallgatott, mikor egészségi állapota megengedte.

Mert állandóan gyötörte őt a köszvény és egyre jobban elhatalmasodott rajta a melankólia is, boldogtalan anyjának az öröksége. Fanatizmusa szenvedélyesen fellobogott még egyszer, mikor értesült róla, hogy szomszédságában, Spanyolország szívében is evangélikus mozgalom észlelhető. Azt kívánta, hogy a legnagyobb szigorúsággal fojtsák el a mozgalmat. Ekkor sajnálta, hogy annakidején Wormsban nem fogatta el Luthert, aki császári menlevéllel jelent meg a wormsi országgyűlésen. Érezte, hogy halála közeledik s egyre többet foglalkozott vallásos gondolatokkal. A császár 1558-ban halt meg. Eszméi azonban tovább éltek családjában s még körülbelül egy évszázadig rengették a világot.

Az északi reformáció. - Dánia és Svédország harcai.

A német reformáció természetszerűen átterjedt elsősorban azokra az országokra, amelyeket Németországgal a kereskedelmi forgalom és a rokoni viszony kapcsolt össze. Ezek az országok a Skandináv-félsziget országai voltak, ahol a reformáció elterjedése politikai átalakulásokat vont maga után, amelyek visszahatottak megint Németország északi részeire, különösen az északnémet városokra, a Hanza-szövetségre. Az a hatalmas nemzeti föllendülés, amely a reformáció nyomában Dániában és Svédországban támadt, megadta a már amúgy is hanyatló Hanzának a kegyelemdöfést.

A német fejedelmek növekvő hatalma nem nézhette nyugodtan azt a nagy szabadságot, amely nem egy városukban kifejlődött. Egymásután kényszerítették a városokat arra, hogy kilépjének a Hanza-szövetségből, úgyhogy a XVI. század elején a Hanzának néhány városa volt már csak a vend csoporton, Lübecken, Weimaron, Rostockon, Stralsundon és Greisswaldon kívül, Hamburg, Lüneburg, Brema és a birodalom belsejében az erős Magdeburg. A skandináv országokban még aggasztóbbra fordult a helyzet. Az 1397-ben kötött kalmári unió, amely Svédországot, Norvégiát és Dániát egy uralkodó alatt egyesítette, tisztára dinasztikus érdekű maradt és soha nem vert gyökeret a három nemzet lelkében. Közben Schleswig-Holstein is egyesült Dániával egy uralkodóház alatt s teljesen elidegenedett német szomszédaitól, gazdag és dacos nemessége Dániához húzott, különösen azért, mert Dániában is az egyházi és világi nemesség volt az úr. A nemesség gyűlése uralkodott az országos tanácsban s a király csak árnyékkirály volt. Ez az árnyékkirály volt Norvégiának is az uralkodója és Svédországnak is, amely a dán király uralmát idegen uralomnak érezte s külön kormányzót vívott ki magának, 1471 óta Sten Sture volt Svédország kormányzója. János dán király csak nagynehezen ismertethette el Svédországgal a kalmári uniót. Minthogy azonban a megígért hódolást sehogy sem akarták a svédek bemutatni, elfogyott János király türelme és erős dán hadsereggel benyomult Svédországba. Leigázta a svédeket s megkoronáztatta magát svéd királynak is.

De a büszke Sten Sture, bár a király elhalmozta kitüntetéssel, elégedetlen volt s csak alkalomra várt, hogy megaláztatásáért bosszút álljon. Az alkalom nem sokáig késett. A ditmari parasztság Holstein nyugati tengerpartján megtagadta a köteles hódolatot a királynak és szövetkezett Lübeckkel, Hamburggal és Lüneburggal. János király egyelőre tűrte a helyzetet, de miután Svédországgal végzett, elhatározta, hogy leigázza a ditmariakat is, 1500-ban nagy sereggel, mintegy 1500 lovas és 12.000 gyalogos katonával megindult a ditmari parasztság ellen. De a hadjárat csúfos kudarccal végződött. A büszke hadsereget rémes vereség érte Hemmingstedt mellett. Több mint fele a csatatéren maradt. Maga a király is csak nagynehezen menekült meg. A hemmingstedti diadal csaknem további félszázadra biztosította a ditmari parasztok függetlenségét, mert János király a békekötésben elismerte a ditmariak szabadságait s uralkodása hátralevő részében nem is ért rá többé a parasztköztársasággal foglalkozni, mert Svédországgal támadt újra baja. A hemmingstedti csata hírére ugyanis újra forrongani kezdett Svédország. Sten Sture újra mint országos kormányzó kezdett szerepelni s elfoglalta az ország legtöbb várát, Stockholmot is, amelynek fölmentésére János király elkésve érkezett meg. Sőt Krisztina királynét is elfogták a svédek s csak egy esztendő mulva bocsátották szabadon.

Sten Sture ugyan meghalt, de helyét nyomban Svante Sture foglalta el. Dánia komoly készülődéseinek hírére a svéd országgyűlés hajlandó lett volna már békét kötni a királlyal, de a Hanza-városok, amelyeket a dánok minduntalan újabb intézkedésekkel igyekeztek visszaszorítani az északi kereskedelemtől, szövetkeztek Svédországgal Dánia ellen. Harmadfél évig tartó csatározás után megkötötték végre a malmői békét az ellenfelek. János király elismerte a Hanza privilégiumait, de a Hanza lemondott a Svédországgal való kereskedelemről. A svédek is aláírták a békeszerződést, mert Svante Sture meghalt s az ország vezér nélkül maradt. De a malmői béke nem volt állandó megoldás. Csakhamar oly fordulat következett be, amely az északi államok meglazult szövetségét teljesen szétszakította s Luther tanának benyomulását okozta az északi területekre. János király 1513-ban meghalt. Lebukott paripájáról és halálosan megsebesült. Utóda fia, II. Keresztély lett, akkor harminchárom esztendős férfiú, aki már mint Norvégia helytartója jelét adta merész becsvágyának és önkényuralomra hajló erőszakosságának. II. Keresztélynek az volt az első dolga, hogy árnyékkirályságából hatalmas önkényuralmat akart csinálni. Bizalmasa és tanácsadója egy nő volt, Wiliums Sigbritt, kedvesének, Düvekének az anyja. Sigbritt befolyása csak erősödött, mikor II. Keresztély környezetének sürgetésére feleségül vette V. Károly császár nővérét, Izabellát.

Hiszen a királyné földije volt Sigbrittnek, aki Amsterdamban született és nem győzött eleget beszélni a németországi városok gazdagságáról, amelyek megőrizték önállóságukat a nemesség, a papság és a Hanza ellenére is. Miért ne lehetne így Dániában is ? Igy aztán II. Keresztély lelkében az a terv érlelődött meg, hogy országában megtöri a nemesség és a papság hatalmát. Az elnyomott városokat és a parasztságot felszabadítja és hatalma támaszává teszi. Ezzel együtt járt a Hanza-szövetség privilégiumainak megnyirbálása. Néhány év alatt Dánia nemessége teljesen a király ellen fordult, aki önkényesen kezdett uralkodni s a nemesi országtanácsot meg sem hallgatta többé. Gyűlölték a dánok királyát a Hanza-városok is. Viszályba keveredett a király Svédországgal is, ahol Svanta Sture fia, Sten volt az országos kormányzó. A király újra erőssé akarta tenni a kalmári uniót s támogatta őt tervében Trolle Gusztáv upsalai érsek is. De az érseket Sten Sture megfosztotta állásától. II. Keresztély erre flottával és sereggel vonult Stockholm ellen, de a főváros közelében vereséget szenvedett. Az ütközetben a svéd főzászlót az ifjú Wasa Gusztáv vitte, akit a király a vereség után furfangos módon több más svéd ifjúval együtt túszul vitt magával Dániába. A következő év hadikészülődéssel telt el s 1520-ban hatalmas sereggel újra Svédország ellen vonult a király. Két ütközetben diadalt aratott.

Az elsőben elesett Sten Sture is és a vezértelen svéd nemesség meghódolt a győzelmes II. Keresztélynek. Stockholm is kapitulált teljes amnesztia ellenében s a király be is vonult a svéd fővárosba s királlyá koronáztatta magát. Az ország lábai előtt hevert, az unió erősebbnek látszott, mint valaha volt. Ekkor azonban egy esztelen vérengzés megsemmisítette az elért eredményt, olthatatlan gyűlöletet támasztott Dánia és Svédország között és végleg megbontotta a kalmári uniót. A bosszúvágyó Trolle érsek panaszára a király az amnesztia dacára egész sereg előkelő svéd férfit rendes bírói tárgyalás nélkül halálra ítélt. Két püspök, 13 nemes, három polgármester, 13 tanácsúr, 13 polgár és még többen mások, összesen kilencvennégyen vesztették életüket a hóhér bárdja alatt. De ezzel még nem érte be az esztelen zsarnok. Végigzúgott egész Svédországban a bosszú kiáltása és csakhamar még hatszáz svédet végeztetett ki a király. A Nydala-kolostor priorját pedig tizenegy szerzetessel vízbe fojtatta. Őrült cselekedetek voltak ezek, szinte példátlanok Európa történetében. Ezután bizalmasát, Slaghök Didriket kinevezte a király helytartónak. Stockholmban erős helyőrséget hagyott. Elrendelte a parasztok lefegyverzését s véres nyomokat hagyva maga után mindenütt, visszatért Kopenhágába. Dániában is csakhamar teljes lett a felfordulás. Hogy a papság és nemesség hatalmát megtörje, a reformációt akarta eszközül felhasználni.

Meghívta Kopenhágába Reinhard Márton wittenbergi prédikátort, majd 1521-ben Luthert magát szerette volna rábírni arra, hogy költözködjék át Wittenbergből Kopenhágába. Luther azonban Karlstadtot küldte el maga helyett a királyhoz. A király reformtervei nem kerültek megvalósításra, mert a papsággal és a nemességgel szemben a városok egymagukban gyöngék voltak a király támogatására és Svédországban is óriási zendülés támadt, amelynek élén Wasa Gusztáv Erikson állt, aki megszökött Dániából, ahol, mint már említettük, túszul tartotta őt fogva a király. A stockholmi vérfürdőben az ifjú Gusztávnak atyja is az áldozatok között volt. A vérfürdő hallatára fellázadt a svéd nép és Gusztáv, aki két éven keresztül hallatlan fáradalmak és veszélyek között bolyongott az országban, néhány száz főnyi rosszul fegyverzett parasztseregnek a vezére lett. Néhány hónap mulva 15.000 főnyire szaporodott már a felkelők serege és Wasa Gusztáv fényes diadalt aratott Westeras mellett a dánokon. A felkelés erre még jobban terjedt. Csatlakozott hozzá egész Közép-Svédország, csak a várak maradtak hűségesek Dániához. Elfoglalta Gusztáv Upsalát s körülzárta Stockholmot is. Ekkor csatlakozott a svédekhez a Hanza-városok szövetsége is, élén Lübeckkel s a tenger felől is körülzárták Stockholmot. Sőt Lübeck fellázította Schleswig-Holsteint is, amelynek uralkodója, Frigyes herceg Dánia királya akart lenni.

Dániát szintén elragadta az idők sodra. Nemesei és főpapjai a viborgi országgyűlésen formaszerűen megtagadták a további engedelmességet II. Keresztélynek és Frigyes herceget kiáltották ki királyuknak. II. Keresztély húsz hajóból álló hajórajjal megszökött Dánia fővárosából, mert a szerencsétlenségben éppoly állhatatlan volt, mint a szerencse napjaiban s csak a saját menekülésére gondolt. Pedig a polgárok és parasztok hűségesek voltak még hozzá, mert tudták, hogy Frigyes királlyal együtt megint a nemesség kezébe jut a hatalom és folytatódik újra régi elnyomatásuk. Hosszú ostromzár után Kopenhága is meghódolt I. Frigyes királynak. Svédországban hamarabb véget ért a forradalom. Stockholm kapitulált és Wasa Gusztáv, akit a strengnäsi országgyűlés svéd királlyá koronázott, bevonult Stockholmba. Ugy I. Frigyes dán király, mint I. Gusztáv svéd király hálájuk jeléül megújították a Hanza-városok régi privilégiumát. A Hanza városok szövetsége tehát fényes diadalt aratott. Északon újra megszilárdult a szövetség helyzete s a gyűlölt uniónak vége lett. Az unió megszűnése az északi országok közül leginkább Svédországra nézve járt teljes ujjászületéssel.

Mert az unió megszünésével csaknem egyidejűleg benyomult délről az északi országokba Luther tana s míg Dániában csak a nemesség uralmát erősítette meg, Svédországban a nagy uralkodó arra használta fel, hogy erős monarkhiát építsen rá és ezzel előkészítse azt a döntő szerepet, amelyet Svédország a XVII. század során játszott. Mikor I. Frigyes dán király lett, Dánia hajlott már a lutheránizmus felé. De a királyt a döntő lépés megtevésétől visszatartotta koronázási esküje, amelyben megfogadta a katholikus egyház védelmét. Mindazáltal legalább a reformáció terjedése ellen sem tett semmit, úgyhogy 1527-ben a püspökök ellenzése dacára az odensei országgyűlés megengedte az új tan szabad hirdetését és a papi nősülést, a püspököket pedig arra utasította, hogy engedelmeskedjenek a királynak. Gyorsan terjedt erre Dániában az új hit. Egészen más méretekben fejlődött Svédország. Gusztáv király is belátta, hogy csak úgy alapíthat erős és állandó királyságot, ha megtöri a papság és a nemesség hatalmát és országát megszabadítja a Hanza városok gazdasági túlsúlyától. Mert a királyi hatalom, mikor Gusztáv trónra lépett, Svédországban is árnyékhatalom volt csak. A földnek kétharmada az egyházé volt, a harmadik harmad nagyobb része a nemességé. A koronának alig volt 24.000 ezüst márka bevétele 60.000 márka rendes kiadással és egymillió márka adóssággal szemben, amely a szabadságharc következménye volt. E kétségbeesett helyzetben az alattvalók protestáns hajlandóságában kínálkozott a segítség. Ha a régi egyház megbukik, akkor a korona elfoglalhatja az egyház dús javadalmait és megszilárdíthatja a maga hatalmát.

Persze Gusztáv király egyáltalán nem gondolt arra, hogy erőszakosan járjon el. Csak szabadjukra engedte a dolgokat. Megengedte, hogy Anderson Lőrinc, a kancellárja, meg Peterson Olaf és Lőrinc, akik Wittenbergben tanultak, nyiltan síkra szálljanak Luther tanáért. Csak hébe-korba intette őket mérsékletre. Mert itt-ott erőszakosságok is történtek. Stockholmban képrombolást rendeztek és csak nagynehezen lehetett a rendet helyreállítani. Hellyel-közzel anabaptista mozgalmak is támadtak. A király nem avatkozott bele közvetlenül a mozgalmakba, de kitünően értette a módját, hogy a régi egyház ellen fölébredt hangulatot a maga politikai céljaira használja ki. A wadstenai és stockholmi országgyűlések az egyházi tizedet, amennyiben az egyházi igazgatás nélkülözheti, továbbá a klérus jövedelmének nyolc-kilencedét a királynak rendelkezésére bocsátották, hogy kielégíthesse a lübecki sürgető hitelezőket. Persze közben sok dolga akadt a papság makacs ellenszegülésével. Sunnaväder Pétert, akit a király kívánságára választottak meg vesterasi püspöknek, felségárulással vádolták meg több levél alapján, amelyet maga Gusztáv király terjesztett a székeskáptalan elé. El is mozdították állásából a püspököt, aki zendülést szított, de csakhamar Norvégiába volt kénytelen menekülni. Norvégia azonban kiadta őt Svédországnak, mire egy sovány gebére ültették, háttal a ló feje felé és gúnymenetben kísérték be Stockholmba, ahol ki is végezték.

A német protestantizmus fejlődésének láttára Gusztáv király végül döntő lépésre szánta el magát. A vesterasi országgyűlésen, amelyen először gyűlt össze mind a négy országos rend : a klérus, a nemesség, a polgárság és a parasztság, a király kancellárja a király nevében kifejtette, hogy a földbirtok aránytalan megoszlása és az idegenek kereskedelmi uralma mellett lehetetlen tovább kormányozni. Feltétlenül reformokra van szükség. A királyi jövedelmeket növelni kell, mert a kiadások két és félszeresen fölülmulják a bevételeket. Ha az országgyűlés nem gondoskodik a helyzet megjavításáról, a király lemond a trónról. Ez az előterjesztés nagy megdöbbenést keltett az országgyűlésen. A nemesség hiába akart segíteni. A papság tudott volna segíteni, de vezetőjük, Brask linköpingi püspök kijelentette, hogy a pápa hozzájárulása nélkül nem mondhatnak le az egyházi birtokokról. A király nagy beszédet mondott erre, amelyet így fejezett be : “Ha nem akartok segíteni a helyzeten, akkor nem leszek tovább a királyotok !” Szavai könnybe fulladtak és Gusztáv király gyorsan kiment a gyűlésteremből. A rendek elképedve és tanácstalanul állottak a teremben, mert érezték, hogy a hatalmas uralkodót senki más nem helyettesítheti. A polgárság és a parasztság küldöttei háromszor keresték fel a királyt s végül térdenállva könyörögtek már neki, hogy vonja vissza lemondását. De a király hajthatatlan maradt.

Csak a negyedik nap engedett, mert a rendek megígérték, hogy föltétlenül teljesítik a király minden kívánságát. A három világi rend az ellenkező papsággal szemben meghozta a híres vesterasi határozatot, amely feljogosította a királyt arra, hogy a püspökök várait birtokába vehesse, a püspökök és kanonokok jövedelmeit megállapíthassa, a bírságokat, amelyeket eddig, a papságnak fizettek, beszedhesse s a kolostorokkal szabadon rendelkezhessen. A határozat felhatalmazta továbbá a nemeseket, hogy az egyháznak adományozott birtokaikat, ha az adomány 1454 óta történt, visszavehetik. És végül megengedte, hogy az evangéliumot szabadon lehessen hirdetni az egész országban. Egy királyi rendelet a következőkkel egészítette még ki az országgyűlés határozatát : az egyházi hivatalokat a király jóváhagyása mellett lehet csak betölteni, a papság világi ügyekben világi bíróságok alá tartozik, Luther tanait szabad lesz ezentúl az iskolákban is hirdetni. Az országgyűlési határozat és a királyi rendelet tehát teljes győzelemhez segítette a királyságot és a reformációt. A királyság azzal, hogy a zsákmány egyrészét átengedte a nemességnek, egy csapásra megszilárdult. A reformáció pedig szabadon fejlődhetett. A határozatok végrehajtása nem is késett sokáig. Királyi katonaság szállta meg a püspöki várakat s a király nagy sereg élén hamarosan elnyomta az apró zendüléseket.

Anderson Lőrinc kancellár elnöklése alatt Örebróban zsinatra gyűltek össze az ország rendei és véglegesítették az új egyházi rendet. Elfogadták országos vallásnak Luther tanait, megengedték a papi házasságot, de eltérően a német egyházi szervezettől, megtartották az országos egyházon belül a püspöki szervezetet, csakhogy a püspökök a királytól és a konzisztóriumoktól függöttek. A kolostorok maguktól feloszlottak, a szerzetesek kiléptek az egyház kötelékéből és vagyonuk a királyt illette meg. Svédországban tehát minden nagyobb rázkódás nélkül ekképpen terjedt el a reformáció. Gusztáv király az egyház ujjászervezését nagy államférfiúi előrelátással egybekapcsolta a királyi hatalom ujjászervezésével. Hátra volt még az ország gazdasági felszabadítása, amelyre a most már hatalmas királyság bátran vállalkozott, mert nem kellett félnie attól, hogy gyönge lesz a Hanza-városok szövetségével szemben. Országának életérdeke azt kívánta, hogy a német Hanza-városok nyomasztó kereskedelmi uralmának véget vessen. Ezért a király megnyitotta országa kikötőit a németalföldieknek. De nyiltan nem szakíthatott még a hatalmas Lübeckkel, mert országa belső viszonyainak a nehézségei gátolták benne. Maguk a lübeckiek hozták létre a nyilt szakítást s ezzel megkezdődött az utolsó döntő harc a Keleti-tenger uralmáért. Ez a harc az egyházi ujjászületéssel kapcsolatban tört ki, amely Lübeckben politikai forradalmat idézett fel.

Lübeck háborúja Dánia ellen. - Lübeck bukása.

Lübeck környékén igen hamar meggyökeresedett a reformáció. Brémában a székesegyházon kívül minden templom evangélikus lett s egy kolostort iskolává, egy másikat pedig kórházzá alakítottak át. A székesegyházzal azonban heves viszálykodás tört ki több fekvőség miatt s minthogy a tanács nem képviselte elég erélyesen a város érdekeit, a polgárság demokratikus kormányzást léptetett életbe. De a mozgalomnak csakhamar ura lett a városi pátriciátus és megakadályozta a politikai felfordulást. A közeli Hamburgban a négy plébánia előljárói bírták rá a polgárság segítségével a tanácsot arra, hogy evangélikus prédikátorokat hívjon meg a városba és miután a prédikátorok a disputációban diadalmaskodtak, a polgárság kikényszerítette az új hit befogadását s ettől fogva a község részt vett az egyházi vagyon kezelésében. Politikai mozgalom azonban nem támadt a városban. Egészen másképp alakult a helyzet Lübeckben, ahol a reformációval együtt győzött a városi demokrácia és vezére még egyszer magasra emelte a Hanza lobogóját. A demokrácia vezére Wullenwever Jürgen volt, a Hanza utolsó hőse, annak a kornak egyik legérdekesebb embere. Hamburgban született, de korán Lübeckbe került, ahol sokáig nem jutott szerephez, sőt a polgárjogot sem szerezte meg.

Csak a kitörő mozgalom állította őt előtérbe és Wullenwever megérdemelte, hogy érvényesült, mert rendkívüli ember volt. Rendkívül szenvedélyes jelleméből eredtek úgy hibái, mint kiválóságai. Nyugodt következetességre, szilárd önuralomra, az elhatározás függetlenségére nem volt képes és ezért nem is volt elsőrangú államférfi. Könnyű volt befolyásolni és vakmerő, sőt kalandos vállalkozásokra csábítani. Másrészt azonban merész, megbizható és bizakodó ember volt, aki sohasem csüggedt el. Kora vallásos és politikai mozgalmaival szemben gyorsan állást foglalt Erélyesen a reformációhoz csatlakozott s azóta mély, vallásos meggyőződés jellemezte egész mivoltát. Mint politikus, szenvedélyes ragaszkodással csüggött új hazáján, Lübecken. Izzó gyűlölet lobogott benne a nemesség és a városi arisztokrácia ellen. Lübeckben az uralom akkoriban korlátlanul mintegy kilencven gazdag és előkelő család kezében volt. A tanács tagjai és minden fontosabb hivatalnok e családok tagjaiból valók voltak. A többi polgárt és a kézművesek céhjeit ezek a családok teljesen kizárták a közügyek intézéséből. De kettős veszedelem kezdte szorongatni az uralkodó családok hatalmát. Egyrészt utat tört magának a városba a reformáció és az új eszmék magukkal ragadták az egész polgárságot, másrészt a dán háborúk folytán pénzügyi válság fenyegette a tanácsot. A tanács kénytelen-kelletlen engedett. Protestáns prédikátorok jelentek meg a városban és behozták az új istentiszteletet a város egyik templomába.

Amint azonban elintézték a pénzügyi kérdéseket, az ellenkező oligárkhia nyakára egy állandó 64 tagú polgári bizottságot választott a polgárság az új adók kezelésére. Míg Lübeckben gyorsan megszilárdult a protestáns egyházi szervezet Németalföld reformátorának, Bugenhagennak a közreműködésével, addig V. Károly császár kormánya megpróbálta a kezdődő “zendülést” megfékezni. Császári rendelet érkezett Lübeckbe, amely a régi rend visszaállítását követelte. Következménye a politikai forradalom volt. A feszült helyzetben a város két arisztokratikus és katholikus érzületű polgármestere, Plönnies és Brömse Albrecht mecklenburgi herceghez folyamodott segítségért s titokban távoztak a városból. De távozásuk újabb izgalmat szült. A bizottságok nyomban összegyűltek, a tanács tagjait fogva tartották a városházán vagy a lakásukon és gyűlésre hívták össze az izgatott polgárságot, amely megesküdött, hogy “Isten igaz igéje mellett életre-halálra kitartanak.” A tanács, amely tehetetlenül állt szemben a demokratikus mozgalommal, csaknem teljesen a mozgalom vezetőinek befolyása alá került. Két új polgármestert választottak, akik közül az egyik a reformpárt tagja volt. Ezzel megtörtént a város egyházi és politikai átalakulása és Lübeck már 1531-ben csatlakozott a német protestánsok schmalkaldeni szövetségéhez.

Legfőbb ideje is volt már, hogy a város belső békéje helyreálljon, mert közeledett a döntő mérkőzés perce a Hanza és az északi országok között. A mérkőzés ütközőpontjába Dánia trónjavesztett zsarnoka, II. Keresztély került, ki újra megkísérelte trónja visszaszerzését. A törhetetlen trónkövetelő Dánia ragaszkodó polgáraira és parasztjaira, továbbá Norvégia katholikus nemességére és császári sógorára támaszkodva 20 hajóval és 7000 zsoldossal partraszállt Krisztiánia közelében. Ha II. Keresztélynek sikerül uralmát visszaszereznie, akkor Lübeck legnagyobb ellenségével került volna szembe, aki minden bizonnyal megnyitotta volna a Keleti-tengert a Hanza legerősebb versenytársainak, a németalföldieknek. Lübeck ennélfogva Kopenhágában szövetséget ajánlt Dániának II. Keresztély és Németalföld ellen. Dánia és Lübeck között létre is jött a szövetség II. Keresztély ellen, de I. Frigyes dán király azt nem ígérhette meg, hogy a németalföldieket kizárja a Keleti-tengerről. Annyit ígérhetett csak meg, hogy a németalföldi kereskedelmet a Keleti-tengeren Lübeck segítségével korlátozni fogja. Ezt a szerződést csak a kényszerűség hozta létre. Tartós nem lehetett. II. Keresztélyt, aki Krisztiániát ostromolta, a Hanza flottája megtámadta. Minthogy győzelemre nem volt reménye, II. Keresztély szabad elvonulás kikötésével beleegyezett a béketárgyalásokba és egy dán hajó födélzetén Kopenhágába ment.

A szövetségesek azonban elhatározták, hogy megszegik a szavukat és a veszedelmes embert nem eresztették többé szabadon, hanem Alsen szigetére szállították Sonderburgba s ott tartották szigorú fogságban egészen haláláig. Mihelyt II. Keresztély fogságba esett, a dán-lübeki szövetség azonnal megbomlott. Dánia nem volt hajlandó a szövetség feltételeit teljesíteni és Lübeck teljesen elszigetelt helyzetbe jutott. Ekkor még jobban kiélezte a helyzetet I. Frigyes dán király halála. A dán nemesség Frigyes legidősebb fiát, a későbbi III. Keresztélyt akarta királlyá választani, aki lelkes híve volt Luthernek és kedvelte a tudományokat, bár egyébként nem volt kiváló politikus. Keresztély mindenekelőtt V. Károly császárt iparkodott megnyerni a maga számára, hogy a fogoly II. Keresztély részéről ne fenyegesse veszedelem. A császár révén azonban összeköttetésbe jutott a németalföldiekkel, a császár alattvalóival és ezt a kapcsolatot szívesen látták a dán nemesek is, akik tudták, hogy Németalfölddel mennél szabadabb kereskedelmi forgalmat létesíteni - saját létérdekük. Wullenwever, a lübecki hazafi látta a fenyegető koalició alakulását és elhatározta, hogy tőle telhetően akadályozni fogja azt. Szilárdan követelte tehát Kopenhágában, hogy hajtsák végre az eredeti szerződésnek Németalföld ellen irányuló pontjait. Ámde hiába. A szövetség Dánia, Norvégia, Schleswig-Holstein és Németalföld között létrejött.

Harminc évre kölcsönös támogatást ígértek egymásnak a szövetségesek, V. Károly lemondott II. Keresztély pártfogásáról és Németalföld számára megnyitották a Keleti-tengert. Wullenwever, mikor a dánok cserben hagyták, minthogy saját társaira, a Hanza-városokra sem igen számíthatott, elhatározta, hogy a hatalmas koalicióval szemben egyelőre, talán csak azért, hogy időt nyerjen, a tárgyalások útjára lép. De mikor bevonult a tanácskozás színhelyére, Hamburgba teljes vértezetben, lóháton, hatvan lübecki lovas kíséretében s amikor hevesen és szenvedélyesen odakiáltotta a hajthatatlan ellenfeleknek, hogy soha életében nem bocsátja meg nekik, amit Lübeck ellen vétettek, kitetszett, hogy békés megegyezésről szó sem lehetett az elkeseredett pártok között. Távollétét pedig odahaza Lübeckben arra használták fel ellenfelei, hogy a város ellenségeivel egyetértően megpróbálják megbuktatni a gyűlölt Wullenwevert. Ámde az energikus Wullenwever megelőzte a pártütést. Amint hírét vette a pártütésnek, lóra ült, kijelentette társainak, hogy a játékot ő kezdte és ő akarja befejezni is és váratlanul otthon termett Lübeckben. Ellenfelei súlyos vádakkal léptek fel ellene a tanács előtt, de a tanács, amelynek egy része Wullenwever híveiből állt, a városi polgárság döntésére bízta az ügyet. Gyűlésre sereglett össze a nép a szép Mária-templomban s Wullenwever a szószékről igazolta magát, leleplezte az ellenfelek államellenes terveit és magával ragadta az egész népet. Diadala teljes volt.

Kizárták a tanácsból a legtekintélyesebb arisztokratákat. A demokrata forradalom teljes győzelmet aratott, a város kormányzása korlátlanul a demokratapárt és ennek vezére, Wullenwever kezébe került, aki már egy év óta Lübeck polgármestere is volt. Hatalma teljében hozzálátott nagy tervei megvalósításához. A Keleti-tenger felett való uralmat, amelyet oly régóta kérdésessé tettek a szomszédok, mindenáron biztosítani akarta hazájának. Most volt legnagyobb veszedelemben Lübeck kereskedelme a Keleti-tengeren. Holstein és Dánia megnyitották már a tengert Németalföldnek s ha Keresztély herceg a dán trónra jut, akkor vele együtt előtérbe nyomul Dániában a holsteini nemesség is, Lübecknek ez az esküdt ellensége és a város privilégiumait meg fogja semmisíteni. Joggal írta Wullenwever később : “Az egész harc jórészt a burgundiak (németalföldiek) miatt kezdődött, mert nem akartuk megtűrni őket Dániában.” Ugy mint régen, békés szerződésekkel nem lehetett már tovább a Hanza hatalmát megóvni. Erről határozottan meg volt győződve Wullenwever. Csak egy hatásos eszköz volt most : a hódítás. Nem egész Dániát kellett Lübecknek meghódítania, hanem a tengerszoros szilárd pontjait. Helsingört és Helsingborgot, továbbá Kopenhágát és Malmőt kellett Svédország egész déli részével a dán birodalomtól elszakítani és szorosabb kapcsolatba hozni Lübeckkel.

Gotlandot és Bornholmot pedig “a Keleti-tenger Gibraltárját,” mindenáron meg kellett szerezni. Ha e merész tervek sikerülnek, akkor Lübeck hosszú időre biztosította magának a tengeren az uralmat. E nagy célok elérésének politikai tengelye a dán trónkérdés volt. Wullenwever külön trónkövetelőt akart Keresztély herceggel szemben szerepeltetni. Wullenwever a sonderburgi fogolyban, Lübeck régi ellenségében, II. Keresztélyben találta meg azt, akit keresett. Ennek a nevében hatalmas politikai agitációba lehetett kezdeni. II. Keresztélynek emléke mindig kedves volt Dánia polgársága és parasztsága között. Az egykori “polgár királyért” szívesen síkra szállottak volna, különösen most, mikor III. Keresztély trónrajutásával elhatalmasodott volna megint az országban a gyűlölt nemesség és nagy csapás fenyegette volna a protestáns hitet is. II. Keresztély ellenben uralkodása végén nem foglalt állást a csirázó protestáns hittel szemben. Wullenwever tehát egy hatalmas protestáns-demokrata mozgalmat szándékozott támasztani a maga céljaira. Merész terveinek megvalósításához a szükséges katonai erőt is ettől a népmozgalomtól remélte. Másrészt bízott Lübeck erős tengeri haderejében is és pénzforrásaiban, valamint számított a többi Hanza-város és több német fejedelem támogatására. Igy kezdődött meg a küzdelem, amely két esztendő alatt eldöntötte Lübeck sorsát. A Hanza utolsó erőfeszítése volt ez a harc, bárha Lübeck csaknem egyedül vívta meg.

De nemcsak a Keleti-tengerről és az északi országok gazdasági függetlenségéről volt szó, hanem arról a kérdésről is, hogy Dániában a polgárság és a parasztság megszabaduljon a dán nemesség járma alól. Szó volt továbbá arról is, hogy Lübeckben megmaradjon-e a demokrata alkotmány és vele az új egyházi szervezet. Minthogy ennyi fontos elvi kérdésről volt szó, azért öltött a háború oly nagy méreteket, hogy kiterjedt Németalföldtől kezdve egészen Livlandig és Norvégiától délre egészen Németország belsejéig. Wullenwever első szövetségeséül Kristóf oldenburgi grófot nyerte meg, II. Keresztély atyjafiát, aki lelkes protestáns volt és bátor katona. Wullenwever azt ígérte Kristóf grófnak, hogy II. Keresztély kiszabadításáig Dánia kormányzója lesz. A gróf a megállapodás értelmében erős landsknecht-sereggel megjelent Lübeck előtt és megjelenése meghozta a döntő fordulatot. Wullenwever gyűlésre hívta össze a polgárságot. Tüzes beszédben kifejtette, mik a céljai : II. Keresztély megszabadítása és a Keleti-tenger feletti uralom biztosítása. Felszólította a polgárságot, hogy csatlakozzanak az oldenburgi grófhoz. A tömeg a régi dicsőség emlékének hatása alatt újjongva fogadta Wullenwever felszólítását és meghozta a döntő határozatokat. Ekkor dőlt el Lübecknek a sorsa. III. Keresztély és a dán nemesség volt az ellenség, amellyel meg kellett vívni a harcot. Keresztély a dán trón jelöltje holsteini herceg volt még akkor.

A haditerv tehát az volt, hogy egyszerre kell Holsteint és Dániát megtámadni. Meyer Marx, a lübecki zsoldos sereg vezére hamarosan elfoglalta Tritau várát, amely uralkodott a Hamburg felé vezető úton. Pár nap mulva pedig Kristóf gróf bevonult Holsteinbe. Jövetelét a parasztság előkészített felkelése előzte meg. A közembert kímélték, csak a nemesi birtokokat puszították, néhány kolostort kifosztottak, néhány falut elfoglaltak. Fellázadtak a ditmári parasztok is Holstein ellen. Keresztély herceget meglepetésszerűen érte a támadás. De a parasztlázadás réme arra bírta a nemességet, hogy csatlakozzék a herceghez és teljes erővel szálljon síkra az ellenség ellen. A Lübeckiek nemsokára kénytelenek voltak kivonulni Holsteinből. Az előrenyomuló holsteiniek alig három órányira voltak már Lübecktől és azzal fenyegették a várost, hogy elzárják a tengertől. Ideje volt megkezdeni a harcot Dániában is. Wullenwever szilárdan el volt rá határozva. Kijelentette : “Inkább ne maradjon kő kövön városomban, de nem engedem meg, hogy a dánok olyan királyt válasszanak, akit Németalföld, Svédország és Holstein akar rájuk tukmálni.” Lübeck kikötőjében fölszerelték harcra a flottát, a szárazföldi csapatok pedig az oldenburgi gróf vezérlete alatt gyülekeztek. Mialatt az ellenfelek hadereje kezdett kifejlődni, mindkét részről javában folyt a diplomáciai háború is.

Mindkét fél szövetségeseket igyekezett szerezni. Keresztély hercegnek e téren több szerencséje volt a lübecki polgármesternél. A német fejedelmek féltékenykedtek a lübecki demokratákra és többen közülük, köztük Hesseni Fülöp, a schmalkaldeni szövetség feje is erélyesen támogatták a holsteini herceget. Wullenwever hiába igyekezett a maga részére hódítani a dán királyi korona felkínálásával úgy János Frigyes szász választófejedelmet, mint a mecklenburgi herceget és később még VIII. Henrik angol királyt is. A Hanza-városok közül csak a vend városok támogatták Lübecket nem nagy lelkesedéssel, ellenben Hamburg és Lüneburg tartózkodó álláspontot foglaltak el. De ha Lübeck diplomáciai sikerekkel nem is dicsekedhetett, eleinte annál nagyobb sikereket ért el a harcmezőn. Kristóf gróf Kopenhágától délre egy mérföldnyire kikötött a flottával és partra szállt. Puszta megérkezése lángra lobbantotta a harcot. Malmő volt az első város, amely Kristóf gróf és II. Keresztély mellé állt. Seelandon pedig megkezdődött az elnyomott parasztság bosszuló hadjárata az önkénykedő nemesség ellen. Mert Kristóf gróf a robot eltörlését ígérte a parasztoknak. Ami tíz esztendővel azelőtt történt Németországban, ugyanaz megismétlődött most Dániában. A fellázadt parasztok a lübecki zsoldosokkal együtt várról várra jártak. Egymásután elfoglalták a várakat és kastélyokat s a nemeseket kegyetlenül felkoncolták.

A rémes felkelés hatása alatt a seelandi nemesség nagyrésze II. Keresztély nevében hódolt Kristóf gróf előtt. Csatlakozott a lübeckiekhez Kopenhága is. Kristóf gróf már másnap ünnepélyesen bevonult a dán fővárosba s mint kormányzó fogadta az ország hódolatát. Meghódolt rémületében a schoneni nemesség is. A dán szigeteken is fellázadtak a parasztok. E büszke eredmények híre nagy izgatottságot keltett Lübeckben. Egyik diadal híre a másikat követte nyomon. Vezérének merész politikáját az események igazolni látszottak. De a dán és a holsteini nemesség csak el volt kábulva. A büszke rendi önérzet csakhamar új erőre kapott bennük. Elviselhetetlennek tartották, hogy a gyűlölt polgárok diadalába belenyugodjanak. A dán lovagrend sietett hódolni az eddig megvetett holsteini hercegnek, akinek nemessége esküvel fogadta, hogy életét és vérét áldozza azért, hogy Dániát meghódítsa. S míg Lübeck úgyszólván egész Dániát elfoglalta, egyszerre csak azon vette észre magát, hogy a holsteini nemesség túlnyomó ereje a város kapui felé közeledik. Meyer Marx zsoldosait megverték és véres harcokban vertek vissza minden ellenállást. A fordulat sokkal hirtelenebbül következett be, semhogy Lübeckben a leghevesebb izgalom ne támadt volna. Wullenwever állásának alapja a siker volt. A hirtelen változás megrendítette állását. Heves támadásokkal illették.

Bár maga Wullenwever e rémes napokban sem tett le minden reményről, az események mégis nagyon megviselték : a javakorát élő férfi néhány nap alatt teljesen megőszült. De lelke rugalmasságát nem veszítette el. Gyorsan határozott és III. Keresztélynek békét ajánlott - Holsteinre vonatkozólag. De Dániában folytatják tovább a háborút. III. Keresztély el is fogadta a békét, mert érdekében volt mind a két pártnak. A béke értelmében Lübeck visszaadta Holsteinnak hódításait. Dániában azonban szabad kezet biztosított magának mind a két fél. De nem ez volt a legsúlyosabb csapás. A demokrata politika első nagy kudarca folytán a lübecki népnek megrendült az új irányba vetett hite. Azt hitték, hogy a régi arisztokratikus alkotmány visszaállításától függ jövendő üdvük. Wullenwever kénytelen volt engedni a népnek. A demokratikus intézményeket megszüntették, a bizottságokat feloszlatták. Wullenwever polgármester maradt ugyan, bár a demokrácia bukásába beleegyezett. Ily módon ellenmondásba keveredett egész multjával és elveszítette mindazoknak a támogatását, akiknek egész pályafutását köszönhette. Wullenwever azért volt engedékeny a belső ügyekben, hogy teljes erejével a külügyek elintézéséhez láthasson. De politikájának gyöngesége nyilvánvalóvá kezdett lenni már Dániában is. Kristóf gróf megelégelte azt a szerepet, hogy Lübeck zsoldos vezére legyen és bizalmát bizalmatlanul nézte, miképpen igyekszik Wullenwever a mecklenburgi hercegszövetségét megnyerni.

Vetélytársat az oldenburgi gróf nem volt hajlandó maga mellett megtűrni s ezért Wullenwever háta mögött alkudozásba bocsátkozott V. Károly császárral, hogy megszerezze magának a dán koronát vagy legalább Dánia helytartóságát. Ez az alkudozás megakasztotta a dolgok fejlődését. S míg Kristóf gróf tétlenül és duzzogva ült Kopenhágában, ellenfelei annál erélyesebben cselekedtek. A dán nemesség véres diadalt aratott a jütlandi parasztok fölött, akiket a lübecki seregek cserben hagytak. Schonen lovagjai csatlakoztak a svéd sereghez, amelyet Wasa Gusztáv, aki szintén belépett a dán szövetségbe, átküldött Dániába és a holsteini nemesség is mindent elkövetett, hogy döntő csapást mérjen az ellenségre. Holsteini, dán, svéd és porosz hercegi hadihajók gyülekeztek Gotlandnál, hogy a tengeren is szembeszálljanak a lübeckiekkel. Wullenwever nagy aggodalommal látta ellenségeinek a készülődéseit és kezdett már maga is kételkedni műve sikerében. Wullenwever nem volt katona. De legalább mint politikus igyekezett a kötelességét teljesíteni. Végre rábírta ekkor Albrecht mecklenburgi herceget, hogy a dán királyi korona reményében meginduljon Kopenhága felé. Wullenwever maga is a herceg hajójára szállt. De az új szövetséges sehogy sem tudott megegyezni a régi szövetségessel, Kristóf oldenburgi gróffal s ennek folytán megbénult a lübeckiek egész hadereje. Az ellenség eközben bátran cselekedett.

Tengeren és szárazföldön több véres csatában megverték a lübeckieket. A végzetes vereségek megpecsételték Wullenwever bukását is. A legtöbb Hanza-városban, ahol Lübeck példájára demokratikus kormányformát léptettek életbe, helyreállították megint a régi arisztokratikus uralmat. V. Károly császár pedig rendeletet adott ki Lübeck ellen, amelyben megparancsolta, hogy hat hét alatt állítsák vissza a városban a régi rendet és fogadják vissza az összes száműzött pátriciusokat. Wullenwever, akit a saját pártja cserben hagyott, ellenségei pedig halálosan gyűlöltek, lemondott a polgármesteri állásról. Pár nap mulva diadalmenetben bevonult Lübeckbe régi, száműzött ellenfele, Brömse Miklós és helyreállította újra a pátriciusok uralmát. A katholikus reakciót persze nem volt képes diadalra juttatni, mert a tanács és a város polgársága szilárdan ragaszkodott az evangélikus hitvalláshoz. Lübeck 1536-ban békét kötött Dániával. A megalázott város elismerte III. Keresztély dán királyt, aki megerősítette a város régi privilégiumait. Malmő, Warberg és Kopenhága még ellenállottak. De az ostromot nem bírták sokáig. Először Malmő kapitulált, majd megadta magát Meyer Marx, aki vitézül védte hónapokon keresztül Warberget. Meyert, mint lázadót vérpadon végezték ki. Kristóf oldenburgi gróf és Albrecht mecklenburgi herceg végül átadták a dán királynak a kiéheztetett fővárost, Kopenhágát is.

Wullenwevert, aki 2000 főnyi zsoldossereggel tovább akarta folytatni a harcot, Kristóf bremai érsek és Henrik braunschweigi herceg Rothenburgban árulók segítségével elfogatták. A boldogtalan ember így legelkeseredettebb ellenfeleinek kezébe került. Először Rothenburgban, majd Steinbruck várában tartották fogva három méter vastagságú falak között és közben megindították ellene a pört. Kínpadra vonták s olyan bűntények elvállalására kényszerítették, amelyeket sohasem követett el. A nem is illetékes bíróság mint lázadót, anabaptistát és a közbéke megháborítóját halálra ítélte és 1537-ben Tollensteinban a hóhér bárdja alatt lehullott Wullenwevernek a feje. Holttestét felnégyelték és kerékbe törték. Utolsó képviselője volt ő a Hanza nagyságának, amely vele együtt örökre megszünt. Az északi országok lerázták a Hanza kereskedelmi jármát s legyőzték a demokratikus mozgalmakat is, de a reformációt el nem fojthatták többé. A diadal zsákmánya Dániában a nemességé lett, Svédországban a királyságé és vele együtt az egész svéd nemzeté. Éppen ezért Dánia jelentősége hanyatlani kezdett és helyét a politikában Svédország foglalta el. De Németországból a protestantizmus diadalmasan vonult be az északi országok lakosainak lelkébe és kultúrájába. III. Keresztély dán király buzgó protestáns volt és erélyesen leverte a katholikus egyház visszaállítására irányuló mozgalmat. Elfogatta az összes püspököket és az egyházi birtokokat zár alá vétette.

Az országgyűlés pedig, amelyen polgárok és parasztok is résztvettek, a püspöki javakat és a tized egyharmadát a korona rendelkezésére bocsátotta. Ugyanakkor a nemesség jogait is kibővítették. Ennyi engedménnyel szemben a király elismertette fiának, a későbbi II. Frigyesnek trónutódlási jogát. A következő évben Bugenhagen János, Luther barátja s Németalföld reformátora megvalósította az új egyházi szervezetet, amelynek élén a király állt, a kegyúri jogok azonban jórészt a nemességet illették meg. Norvégiában, amelyet 1536-ban dán tartománynak jelentették ki, III. Keresztély, mikor személyesen megjelent Bergenben, békésen életbe léptette a protestáns vallást és egyházi szervezetet. Svédországban, amikor a lübecki háború kitört, javában folyt már az egyház újjászervezésének munkája s apróbb fölkelések elfojtását nem tekintve, teljesen sikerült is. Gusztáv király 1544-ben a westerasi országgyűlésen elfogadtatta a rendekkel családjának törvényes örökösödési jogát az elsőszülöttségi rend alapján és elsőszülött fiát, a későbbi XIV. Eriket ünnepélyesen kikiáltották a rendek trónörökösnek. Az ünnepély közben - ami valósággal csodaszámba mehetett a téli időben - hatalmas zivatar támadt s nyomában gyönyörű szivárvány ívelte át a mennyboltozatot. Az örökössé vált svéd királyság hatalmas királysággá fejlődött.

Oly gazdag volt a király, hogy 15.000 főnyi állandó hadsereget tarthatott és pompás új hadihajókat építtethetett. És a király nagyszerűen értett hozzá, hogy országa gazdasági életét fellendítse. A Hanza gazdasági szabadsága teljesen megsemmisült már s a király megtiltotta Lübeckkel a kereskedelmet. Kereskedelmi szerződéseket kötött Németalfölddel, Angliával, Franciaországgal és Oroszországgal s így új piacokat nyitott a svéd nyersterményeknek. Gondoskodott a király a vasbányászat fejlesztéséről is és német bányászokat és szakembereket hozatott, akik népét kioktatták a bányamívelésre. Megtett mindent, hogy országa iparát is fejlessze. Igazi király volt Wasa Gusztáv. Királyi volt már a megjelenése is. Magas, karcsú, vállas, szőkehajú és kékszemű férfi volt, körszakállal, amely melléig lógott alá. Csodás szónoki képessége volt, amellyel elért mindent, amit akart s egyaránt hatott izgatott néptömegekre, lázongó rendekre és idegen államférfiakra. Simulékony szelleme beletalálta magát minden helyzetbe és derült kedélye a legnagyobb veszedelmek idején sem borult el. Udvarában víg élet folyt. Nemes lovagok űzték a tornát és a vadászatot. Szép asszonyok szórakoztatták a királyt. De a király sohasem feledkezett meg magáról és hűségesen ragaszkodott családjához. Háromszor nősült és legjobban szerette a svéd Lejonhufvud Margitot, aki tíz gyermekkel ajándékozta meg férjét és okos mérséklettel nyugtatta meg mindig a király hevülékeny természetét.

Mi volt Gusztáv király a népének, azt csak akkor tudták meg a svédek, akik hébe-korba zúgolódtak a király kemény keze miatt, mikor a király hatvannégy éves korában, 1560-ban meghalt. Elkövetkeztek nemsokára azok az idők, amikor a svédek, mint a király előre látta, “szívesen kiásnák őt majd körmükkel is a föld alól, ha kiáshatnák.”