A fölfedezések kora.

Az újkor nagy eseményei.

Az újkornak két nagy politikai eseménye a német-római birodalom egységének teljes szétzúzódása és a hűbériség megszünése volt. A nemzetek feltámadó öntudata külön országokra szakította szét Európát s az új országokban új uralkodócsaládok támadtak. Ezeknek az új uralkodóházaknak az első feladata pedig a saját maguk biztonsága érdekében az volt, hogy megtörjék a hatalmas hűbérurak uralmát, megszüntessék az apró államokat az államban s egységessé tegyék országukat. Igy alakultak ki a monarkhiák, amelyek mérhetetlenül nagyobb biztonságot nyújtottak úgy az emberélet, valamint a vagyon számára, mint a régi hűbérrendszer. Ennek a megerősödött biztonságnak, a rablásból élő kiskirályok eltünésének s az egyes államok kialakulásának a közvetlen következése egy nagy gazdasági változás is volt : a régi cserekereskedés egyre jobban sorvadt s mind nagyobb szerephez jutott a pénzgazdálkodás. Ennek a változásnak azután gyorsan jelentkeztek azok a következményei, amelyekről a középkorban senki még csak álmodni sem tudott volna.

A felvirágzó kereskedelem új piacokat, vagyis fogyasztóterületeket keresett magának, de egyúttal kereste-kutatta a módját annak is, hogy miképpen szerezheti be árúit legolcsóbban és leggyorsabban. A felszaporodott hatalmas tőkepénzek pedig azon iparkodtak, hogy tétlen heverés helyett hasznos forgatásban gyümölcsözzenek. A szárazföldi közlekedés nyomorúságos volta miatt a kereskedelem a víziutakra, különösen pedig a tengeri utakra irányította a figyelmét. Csak a tengertől remélhették azt, amit az irigy szárazföld kelet felől még elzárt a kereskedelem elől. A meggazdagodott kereskedők és a gazdagodni vágyók egyaránt azok felé a természettől megáldott világrészek felé sóvárogtak, amelyeknek földje megtermette vagy méhében hordta a legdrágább, Európában a legkapósabb árúkat. A gazdag Arábia, a kincses India, a mesés Zipangu szigete s a többi, legendás ködbe burkolt messze birodalom volt a vágyakozásuk célja. Innen hordhatták volna hajóik a drága árúkat, amelyeket Európa népe olyan drága pénzen vásárolt meg, de amelyeknek a megszerzése eddig az európai kereskedelemnek is aránytalanul nagy tőkéjébe került. Mert az út kelet felé csak Kis-Ázsiáig, Arábiáig és Egyiptomig volt nyitva, ott mindenhol elzárta az irígy szárazföld. A kereskedelemnek azonban ebben az időben segítségére sietett a már fejlődni kezdő tudomány, amelynek e korban az volt a felfogása, hogy Indiába nemcsak kelet felé lehet eljutni, hanem nyugatnak is. Mert tudták azt, hogy a föld gömbölyű, de arról természetesen sejtelmük sem volt, hogy a nyugat felé való útnak hatalmas, ismeretlen világrész - Amerika - állja az útját.

Kereskedelem és tudomány tehát egyesültek abban a törekvésben, hogy nyugat felé keressék a tengeri utat a kincses India felé. Ez a törekvés természetszerűen az Ibériai-félszigeten, vagyis Európának ama részén vált legélénkebbé, amelyen ma Spanyolország és Portugália van. E félsziget földrajzi fekvése is olyan már, hogy lakóit ráutalja az Atlanti-óceánon való hajózásra, az óceán végtelen víztükre pedig szinte csábítja, csalogatja őket az ismeretlen messzeségek felé. De az Ibériai-félszigetnek nemcsak a földrajzi fekvése, hanem a története is szinte ránevelte a lakosságát arra, hogy köztük szülessenek meg a világfelfedező nagy hajósok, a tengerjáró hősök, de egyúttal a legvakmerőbb kalandorok is, a legelszántabb világrablók, a vérre és aranyra egyaránt szomjas, sötét alakjai a történelemnek. Az az óriási sziklafal, amelynek a Piréneusi-hegység a neve, az Ibériai félszigetet, vagyis a mai Spanyolországot és Portugáliát az egész középkorban csaknem teljesen elválasztotta Európa többi részétől, úgyhogy e félsziget egyáltalán nem tartott lépést a világ fejlődésével. Amikor az arabok meghódították Spanyolországot, ez az ország csaknem teljesen a keleti országok közé sorakozott s nem vett át semmit azokból az új szokásokból, új erkölcsökből, új világfelfogásból, amely kezdte átjárni már Európa többi részét. Amikor azután az új idők szelleme mégis eljutott ide is, a spanyol nép közé, akkor ezeknek a lelke még telve volt a középkor hagyományaival a lovagiassággal, a kalandvággyal, a hőstettek után való szomjazással.

S ezek az érzések szintén mind a tengerre kényszerítették az Ibériai-félsziget népét, amely ekként felfedezője lett új világoknak, bámulatos földrészeknek, nem sejtett új gazdagságoknak, csaknem az egész földgömbnek. Az újkor három nagy eseménycsoporttal kezdődött : a reneszansszal, amelyet az olasz nép indított meg, a reformációval, amely a germán népek alkotása és a nagy fölfedezésekkel, amelyeknek dicsősége a spanyol és portugál népnek jut osztályrészül.

Katholikus Ferdinánd és Izabella uralkodása.

A tizenötödik század közepén, abban az időben, amikor a móroknak kordovai nagy kalifátusa megszűnt már, az Ibériai-félsziget a következő öt külön királyságra volt szétoszolva : 1. Kasztilia és Leon, 2. Navarra, 3. Arragonia, 4. Portugália, 5. Granada. Ez öt királyság közül az első négy keresztény uralkodóé volt, míg az ötödik, Granada, az utolsó fészke volt a pogány móroknak, töredéke a hajdan hatalmas kordovai kalifátusnak. Amint már említettük, az újkor jöttén új államalakulatok is kezdődtek. Amikor a német-római császártól függetlenítették magukat a kisebb országok uralkodói, másrészt arra törekedtek, hogy a még saját magukénál is kisebb, gyengébb országokat meghódítsák és a gyengébb szomszéd felfalásával erősödjenek meg.

Spanyolországban is ez volt az uralkodóházakban a lappangó szándék. Az első cél persze az volt, hogy a mórokat végleg kiverjék a félsziget területéről. A második ezután, az, hogy az összes apró keresztény királyságok, amelyek a félszigeten voltak, egy korona alatt egyesüljenek, önként kinálkozott. A gondolat megvolt, de hiányzott a végrehajtásához az alkalom is és az ember is, aki cselekvő erejével mindezt véghez tudta volna vinni. Végül azonban 1469-ben egy szerencsés esemény siettette az apró királyságok egybeforradását és előkészítette a mórok végleg való elűzését. Ez az esemény Arragoniai Ferdinánd házassága volt Kasztiliai Izabellávál. Izabella a lánya volt II. János kasztiliai királynak. Miután apja meghalt s ennek fia, IV. Henrik lett a király, távol nevelkedett az udvartól, amelynek romlottsága, erkölcstelensége Henrik trónraléptével a tetőpontot érte el. Avevalo városában nevelték Izabellát vallásosságban, a tudományok szeretetében és szilárd erkölcsökben. Még félig gyermekleány volt, amikor a kicsapongó IV. Henrik ellen fellázadt harmadik testvérük, Alfonz. Ez, hogy a nemesek, a grandok között szerzett pártját még jobban megerősítse, azt kívánta a húgától, hogy az ő pártján lévő egyik grandhoz menjen feleségül. Izabella ezt a kívánságot nem teljesítette és amikor Alfonz meghalt s a lázadó nemesség a tizenhét éves leánynak ajánlotta fel Kasztilia trónját : ezt is visszautasította. Csupán abba egyezett bele, hogyha majd a zsarnok Henrik meghal, ő fogja követni Kasztilia trónján.

A kasztiliai nemességnek azonban az volt a szándéka, hogy Izabellát, a leendő királynőt mivel Henriknek nem volt gyermeke, összeházasítja Alfonzóval, a portugál királlyal, hogy így Kasztilia, Leon és Portugália egy korona alatt egyesülhessenek. Izabellának azonban más volt a terve és talán más volt a szíve hajlandósága is. Ámbár kolostori zárkózottságban élt és nevelkedett, mégis hallott beszélni Ferdinándról, Arragonia fiatal királyáról és tizennyolc esztendős szívében feltámadt az a vágyakozás, hogy feleségévé legyen a még nála is egy évvel fiatalabb, tizenhét esztendős arragoniai királynak. Ez a nagyszerű leány látta már akkor, hogy Spanyolország jövőjére nem Kasztiliának Portugáliával való egyesülése a döntő, hanem az Arragoniával való egyesülés. Ezért, amint a kasztiliai nemesség országgyűlése kimondta törvényben, hogy ő lesz bátyjának, Henriknek az örököse, titokban tüstént hírvivőket küldött az arragoniai udvarhoz, hogy megtudja, milyenek az ifjú király érzelmei. Azonban megelőzték. Az arragoniai küldöttek előbb ott voltak nála, mint az ő küldöttei eljutottak volna Ferdinánd udvarába. A fiatal király is hallott a kasztiliai szép szűz erényeiről, bölcseségéről, szándékairól. Követeit Izabella csak titokban fogadhatta, részben Henrik király haragja, részben a grandok elégedetlensége miatt. De azzal küldte vissza a követeket a királyfihoz, hogy a felesége akar lenni.

Szándékának, akármilyen nagy titok volt is, mégis csak hírét vették ellenségei. És ezért Izabella kénytelen volt elmenekülni Valladolid városába, innen üzent Ferdinándnak, hogy siessen hozzá. Ferdinánd azután, aki ünnepi nagy esküt tett, hogy Izabellát feleségül fogja venni, kalandos útra indult, hogy találkozhassék és megesküdhessék menyasszonyával, bár még nem is látták egymást. Kereskedőnek öltözött fel, csupán két kísérőt vett maga mellé és ebben az álöltözetben sikerült kisiklania a kasztiliai lovasok támadása elől. Szerencsésen eljutott Valladolidba és itt megtartotta Izabellával esküvőjét, amelyet a toledói érsek áldott meg. Henrik király nagy haragra gyulladt húga szökése és házassága miatt és kijelentette, hogy Izabellának többé semmi joga nincsen a kasztiliai trónra. Haragja keveset ártott a fiatal arragoniai királyi párnak s annál meddőbb volt, mert a kicsapongó király öt év mulva meghalt. Izabella férje segítségével elfoglalta a kasztiliai trónt, de nem kezdhette meg zavarok nélkül az uralmát. V. Alfonz, a portugál király ugyanis, miután Izabellát nem vehette feleségül, eljegyezte Henriknek egy törvénytelen leányát, Beltraneja Johannát és ezen a réven szintén igényt tartott Kasztiliára. Miután a kasztiliai nemesség egy része is hozzápártolt, fegyverrel támadt rá az ifjú királynőre, akinek csapatait férje, Ferdinánd vezette.

A Duero folyó partján, Toro mellett történt meg a döntő ütközet, amelyben a portugál király olyan nagy vereséget szenvedett, hogy békét volt kénytelen kérni. Lemondott Kasztiliára való minden igényéről, menyasszonya pedig, Johanna kolostorba vonult. Ez a vereség elnémította a lázongókat és Izabella ezentúl békén bírhatta trónját, amelyet megosztott Ferdinánddal, mint uralkodótárssal. Igy azután a két legjelentékenyebb spanyol királyság egy uralom alatt egyesült, egy uralkodóház kezébe jutott. És a fiatal uralkodópár hozzáláthatott ahhoz, hogy Kasztiliában benn rendet csináljon. Arragoniában rendezettebbek voltak a viszonyok, de Kasztiliában a kicsapongó és tehetetlen Henrik uralkodása alatt nagyon szomorúra fordultak az állapotok. Az ország elkeseredett pártokra oszlott, a polgárháborúk tönkretették a lakosság előbbi jólétét, úgyhogy egyes helyeken az éhinség uralkodott. Az igazságszolgáltatás a legmegbízhatatlanabb volt, úgyhogy gazdag embernek nem kellett visszariadnia a legvadabb erőszakosságtól sem. Az erkölcstelenség pedig, amely az udvarnál szinte példátlan mértékben kapott lábra, elterjedt az egész országban és megmételyezte még a köznépet is. A nemesek, a grandok csaknem teljesen függetlenítették magukat a királyi hatalom alól s ők voltak a valóságos urai az országnak.

Igy többek között ebben a korban az a két kiváltságuk is megvolt, hogy nemesembert adósságért nem volt szabad börtönbe zárni és kínvallatás alá fogni sem lehetett, még büntetőperben sem. Azonkívül joguk volt pereiket egymás között fegyverrel dönteni el, ami valóságos kis háborúkra vezetett. Amikor két híres nemesi család pereskedett egymással, sokszor egész hadseregeket állítottak csatasíkra. S ezek az apró hadseregek rettenetes garázdálkodásokat vittek véghez. Igy egy alkalommal Szevillában ezerötszáz házat gyujtottak fel, egy más alkalommal pedig Toledóban négyezret. A nemességnek ez a harci kedve azután, ha másképpen nem nyilatkozhatott meg, kalandkeresésben, esztelen lovagiaskodásban nyilvánult meg. Azok a kóbor lovagok, akiknek a torzképét Don Quijoteban olyan pompásan megrajzolta Cervantes, ebből a korból valók. Feljegyezte a krónika egy ilyen hóbortos hősnek a nevét. Egy Sueno de Quenones nevű lovag még II. János uralkodása idejében csupa hősködésből, kalandszomjúságból kijelentette, hogy tíz társával együtt egy álló hónapig meg fogja védelmezni az orbigói hegyszorost Compostella mellett mindenki ellen, aki csak közelíteni mer. Csakugyan végre is hajtotta hóbortos tervét és az egy hónap alatt nem kevesebb, mint hatszázhuszonhét párbajt vívott meg. Bolondos vállalkozása olyan nagy eseményszámba ment, hogy végignézte maga a király is egész udvarával. A nemesség természetesen összetartott a királyi hatalommal szemben, így ő volt az úr az egész országban.

Hatalmát elősegítette óriási gazdagsága, meg az a három lovagrend, amely szintén csaknem egészen önálló volt a királlyal szemben. Ez a három rend : a Sanjago-rend, a Calatrava-rend és az Alcantara-rend irtózatos vagyon urai voltak, aminek a bizonyságául elég felemlítenünk azt, hogy csupán magának a Sanjago-rend nagymesterének évi kilencvenezer arany volt a jövedelme. A másik két rend nagymesterének a jövedelme sem volt sokkal kevesebb. Hogy a nemesség micsoda irtózatos vagyont harácsolt össze magának, arranézve elég csak egy pár adatot elmondanunk. Biscayai János 1327-ben több mint nyolcvan városnak és várnak volt a birtokosa, Davalos Constable Szevillától egészen Composteláig, vagyis csaknem az egész országon keresztül folyton a saját birtokán utazhatott, Alvaro de Luna pedig, János királynak hatalmas kegyeltje húszezer jobbágyát tudott fegyverbe állítani. Ilyenek voltak az állapotok Kasztiliában a fiatal királynő trónralépése idején. És Izabellának, természetesen Ferdinánd segítségével mégis sikerült országában aránylag rövid idő alatt rendet teremtenie. A királyi hatalom megerősítésével új korszak kezdődött Kasztilia történetében. A királyi párnak nagy munkájában hatalmas segítőtársa volt egy kitűnő államférfiú, Ximenez bíboros, aki okosan kiszámított és erőteljesen keresztülvitt intézkedéseivel gyors sikereket tudott elérni. Ximenez szegény családból született és egész fiatalon belépett a ferenciek szigorúbb rendjébe.

Nagy eszével és különösen gyakorlatias gondolkodásával csakhamar kitűnt, úgyhogy Mendoza bíbornok tanácsára a királynő őt választotta gyóntatóatyjának. Ebben az állásában azután csakhamar felismerte az egyszerű szerzetes nagy értékét, megtette főinkvizítorrá és toledói érsekké. Itt kell megemlékeznünk az inkvizíció intézményéről, amely Spanyolországban keletkezett, de azután elterjedt az egész katholikus Európában. Spanyolországban még a közállapotoknál is elhanyagoltabb volt Ferdinánd és Izabella trónralépése előtt az egyház. A papok legnagyobb része minden theológiai vagy egyéb műveltség nélkül való volt, a szerzetesek elvilágiasodtak, papság nagy része inkább csak a pénzzel törődött, mint a vallással. A nagy egyházi javak pedig leginkább idegeneknek a kezén voltak. Ezeken az állapotokon segíteni kellett és Ximenez bíbornok erős keze csakhamar segített is rajtuk. A pápának részben jóváhagyásával, részben az ellenkezésével szemben is alig tíz esztendő alatt megreformálta a spanyol papságot. A papság megfegyelmezése Spanyolországban szükségszerűen az inkvizíció intézményének a behozatalára vezetett. A rend helyreállta után ugyanis csakhamar papi uralom támadt Spanyolországban. S miután általános volt Európában az eretnekek ellen való hajsza, természetes, hogy a kornak ez az áramlata Spanyolországban a szertelenségig felfokozott mértékben jelentkezett.

Hol is kereshették volna az eretnekeket nagyobb buzgalommal, mint itt, ahol a mórok kiűzése után (amiről később fogunk beszélni) csak úgy hemzsegtek a keresztény vallásra tért arabok, vagyis úgynevezett marranók és a megkeresztelkedett zsidók, akik a hitbuzgó papság előtt természetesen mind gyanusak voltak. Igy tehát megmagyarázható, hogy a szelíd és emberszerető királynő is engedett akkori gyóntatóatya, Torquemada befolyásának és beleegyezett abba, hogy egy rég feledésbe ment intézmény, az úgynevezett el santo officio (a szent hivatal), mint királyi hatóság újra visszaállíttassék. Ez pedig nem jelentett egyebet, mint az inkvizíciót, amely azután háromszáz éves fennállása alatt igen sok eretneket égettetett el máglyán. A nemesség ellen való harcában a királyi pár a polgárságra támaszkodott. Volt ugyanis egy régi szervezete Kasztilia városainak : az úgynevezett hermandatesz (testvériségek), amelyet a polgárok arra a célra alakítottak, hogy védekezhessenek a garázda nemesek ellen. Minden város a tehetségéhez képest lovas és gyalogos polgárokat fegyverzett fel s ezek, amint meglátták a rablólovagok vagy a fosztogató nagyurak jöttét, rögtön rajtuk ütöttek. Meghúzták a vészharangokat is, hogy a szomszédos falvakban és városokban is híre menjen a veszedelemnek és onnan is érkezzék segítség. Igy tudtak valahogyan védekezni a nemesség erőszakoskodása ellen.

Izabella és Ferdinánd a hermandateszből csakhamar valóságos kis hadsereget alakított, amelynek erejével azután lassanként megtörték a grandokat. Izabella csakhamar megtilthatta nekik, hogy testőröket tartsanak, hogy új várakat építsenek és hogy egymás között háborút viseljenek. A két leghatalmasabb nemesi ház, a Guzmanok és a Ponce de Leon-ok ellen maga Izabella vezetett hadat és megverte őket. Hasonlóképpen megverte a királynő serege Cabra és Aguiar nemes uraknak seregét. Galiciában pedig, ahol a legnagyobb volt a felfordulás, nem kevesebb, mint ötven várat romboltatott le. Még nagyobb sikere volt a királynőnek, hogy mind a három lovagrend nagymesteri méltóságát meg tudta szerezni a férje számára s ezzel végét vetette ezek önállóságának is. Igy erőhöz jutva, rendezte azután a királyi pár a birtokviszonyokat, az igazságszolgáltatást és a közigazgatást. Igy lassanként rend és béke támadt a két országban, amelyekbe visszatért a jólét is.

A mórok kiverése Spanyolországból.

A kasztiliai nemesség ősi harcias kedvét, amely otthon most már nem dühönghette ki magát, valamint ismeretes hitbuzgalmát is ügyesen tudta Izabella kifelé irányítani. Hiszen ott volt még Granadában az ősi ellenség, a mór, amellyel a spanyol nép soha elvegyülni vagy megbékülni nem tudott.

Az volt most már Izabellának a terve, hogy a mórok, vagyis az arabok uralmának véget fog vetni Spanyolországban s Granadát is hozzácsatolja a saját országához. Ez azonban nem volt könnyű feladat, mert hiszen a móroknak megvolt az a lehetősége, hogy a kezükben lévő kikötővárosokon keresztül újabb segítőcsapatokat hozhassanak maguknak Afrikából. Sok véres, veszedelmes harc követte Izabella elhatározását és talán nem is sikerült volna neki Granada meghódítása, ha maga a mór fejedelemi család nem okozta volna népének vesztét, véres testvérháborúban szaggatva szét Granada egységét. Granada, a mórok utolsó európai birtoka, amely a nagy kordovai kalifátusból olvadt le, mintegy ezer négyszögkilométer nagyságú ország volt, de bírt mindennel, amire egy nagy, hatalmas királyságnak szüksége van. Kikötői a Földközi-tengernek ez időben legfőbb kereskedelmi piacai voltak. Az ország közepén, hatalmas hegyeken, mintegy megkoronázva az egész tartományt, állt maga Granada, a főváros. Lakosainak száma ebben az időben több volt kétszázezer léleknél. A várost hatalmas fal övezte, amelyen nem kevesebb, mint ezerharminc őrtorony állt s amelynek hét kapuján keresztül lehetett csak bejutni a városba. Két kilométernyire a várostól, túl a Darro-folyó buja völgyén egy másik hegytetőn állt Granada fellegvára, a mór építőművészet egyik remeke, sőt az egész világnak egyik csodája : az Alhambra. Al-Hamar kalifa építtette, róla is nevezték el, de neve annyit is jelent : a vörös ember háza.

Oriási nagyságú ez a tündérkastélyszámba menő fellegvár, amely még ma is csaknem teljesen épen áll s amely a mórok idejében negyvenezer harcost volt képes befogadni falai közé. Vörösesszínű várfalak veszik körül az Alhambrát olyan kiterjedésben, hogy háromnegyed órába telik a körüljárásuk. A falakon harminc torony áll, benn pedig egymás mellett van a számtalan mecset (mohamedán templom), kastély, csarnok és gyönyörű kert, amelyekben művészi vízjátékok,szökőkutak, vízesések gyönyörködtetik a néző szemét. Csupán egy meredek ösvényen lehetett hajdan feljutni a várba. A belső vár közepén állott az a nagy palota, amelyről az egész óriási építmény a nevét kapta, a tulajdonképpeni Alhambra. Arab költők százszor énekelték meg a csodáit ennek a palotának, amely csakugyan káprázatos pompával van építve. Rendkívül karcsú oszlopokon álló csarnok fut körül ebben a palotában, amelynek főudvara a híres és utólérhetetlen szépségű “Oroszlánok udvara.” Ezt azért hívják így, mert közepén tizenkét oroszlán által tartott szökőkút áll. Ezt az udvart márványoszlopok által tartott árkádos folyosó veszi körül, amelyből a pompás termekbe lehet jutni. Az Alhambra hegyének lábánál termékeny síkság terül el, amely hajdan egyik főforrása volt az ország gazdagságának. Ez pedig nagyon jelentékeny volt. A mór király jövedelme évenként egymillió és kétszázezer aranyra rúgott.

A népessége is sűrű volt az országnak, amely magában is százezer harcost tudott kiállítani, de amint mondtuk, Afrikából, a nagy mór birodalomból mindig kaphatott segítséget. Ennek az országnak harcias lakossága állandó háborúskodásban állt ugyan a kasztiliaiakkal, de folyton csak kisebb ütközeteket vívtak, arra nem gondolt az ellenfelek egyike sem, hogy a másiktól elhódítson valamit. Azonban a mórok belvillongásai, amelyek folyton ádázabbá váltak, csakhamar módot nyújtottak Izabellának arra, hogy komoly háborúra és a mórok megsemmisítésére gondoljon. Az utolsó mór királyok mind vérszomjas, bőszlelkű emberek voltak, akik viselkedésükkel maguk segítették elő Izabella és Ferdinánd terveit. Igy Mulej Abul Hásem mór király példátlan kegyetlenséggel uralkodott. Első feleségét, Aisát elkergette magától és mivel félt, hogy ettől született gyermekei bosszút állnak rajta, mind megölette őket. Hasonló kegyetlenséget követett el az Abencerageok hatalmas és előkelő nemzetsége ellen is. Ezen család egyik tagja szerelmes lett a királyi ház egyik hercegnőjébe s a hercegnő viszonozta szerelmét. Amikor Mulej király ezt megtudta, éktelen haragra gyulladt és bosszút esküdött. Valami ürügy alatt felcsalogatta az Alhambrába az egész családot és amikor ott egybegyűltek, mindet leölette.

Ezek és ehhez hasonló kegyetlenségek nagy elkeseredést szűltek Mulej ellen a saját népében, de azért a kegyetlen és bősz király annyira bízott az erejében, hogy amikor Izabella arra szólította fel, hogy fizesse meg a rendes évi adót Kasztiliának, ezzel a büszke szóval felelt : “Granada pénzverőiben ezentúl nem arany, hanem acél készül !” Sőt még többet is merészelt Mulej. Nem volt elég, hogy az adót megtagadta, hanem megtámadta a Granada határán lévő Zahara nevű kasztiliai várat és annak lakosságát rabszolgákként hurcolta magával. De ezzel aztán meg is adta a spanyoloknak a várva-várt okot arra, hogy megkezdhessék ellene a megsemmisítő hadjáratot. Ferdinánd és Izabella tüstént fegyverbe állították seregeiket és előnyomultak Granada ellen. Apróbb harcok után sikerült a spanyoloknak bevenni a Granadától délre fekvő Alháma várát, amely különösen a fürdői miatt volt nevezetes. A keresztény fegyvereknek ez a váratlan sikere óriási megdöbbenést, rendkívüli levertséget és elkeseredést szűlt nemcsak Granadában, hanem az egész mór világban is. Kezdetét látták benne annak a gonosz jövőnek, amelyet Mulej vérengzése idézett fel a mór nép fejére. És Granadában hangosan átkozták a királyt, szomorú dalokat költöttek Alháma vesztéről és bosszút fogadtak érte. A bosszúállás élére magának Mulejnek kedvelt felesége állt, Zorája, aki attól félt, hogy ő is az Aisa sorsára fog jutni. Összeesküvést szőtt férje ellen s a vége az lett, hogy Mulej kénytelen volt a nép és az udvari emberek haragja elől elmenekülni Malagába.

Utódául Zorája a fiát kiálltatta ki, akit Boabdilnak hívtak és akinek sorsa az volt, hogy ő legyen az utolsó mór király Európában. Boabdil ki akarta köszörülni az arab fegyvereken esett csorbát és ezért támadóan lépett fel a spanyolok ellen. De az ő fegyvereit is elhagyta a szerencse : Lucena mellett, Granadától délre nagy vereséget szenvedett és maga is a spanyolok fogságába került. Csak akkor bocsátották újra szabadon, amikor letette Izabellának a hűségesküt. Megtörve, tért vissza Granadába, amelynek ellenállóképességét még inkább csökkentette az, hogy Boabdil nagybátyja, Abdallah, akit rendesen csak El Zagalnak (a bátor) neveztek, felkelt az alig kiszabadult király ellen s Granadában lefolyt véres uccai harc után azt követelte unokaöccsétől, hogy ossza meg vele országát. Ez is csökkentette a mórok ellenállásának erejét. Izabella most okos politikával először is a Malagába menekült Mulej ellen fordult, aki ott úgy viselkedett, mintha még most is ő volna egész Granada királya. Valóságos keresztesháború volt az, amit a fiatal spanyol királynő Malaga ellen indított. Nemcsak Kasztilia lovagjainak a legjava sereglett fel a harcra, hanem külföldről is, különösen Angliából érkeztek vitéz lovagok, hogy harcoljanak a pogány ellen. Maga Izabella volt a lelke ennek a hadjáratnak, ő gondoskodott serege élelmezéséről és gyakran megjelent a táborban fehér lovon ülve, ezüstpáncélban, hogy lelkesítse a harcosokat. Elérkezett a nap a döntő rohamra Malaga ellen, amelyet maga Ferdinánd király vezetett.

A mórok csak a legkétségbeesettebb harc után adtak fel minden talpalatnyi földet, de végül kénytelenek voltak magukat kényre-kegyre megadni a diadalmas keresztényeknek. Miután Izabella és Ferdinánd megtartották bevonulásukat a meghódított városba, El Zagal letörésére került a sor. Ferdinánd nem kevesebb, mint kilencvenötezer főből álló sereggel jelent meg a mór vezér fővárosa, Baza előtt. Öt hónapig védekezett El Zagal és népe bámulatos hősiességgel, azonban El Zagal mégis kénytelen volt megadni magát, miután csapatainak és a város lakosságának szabadelvonulást biztosított. Ő maga Afrikában telepedett le. Ezen lelkesítő diadalok után a mórok utolsó birtokára, Granadára került a sor. Izabella felszólította Boabdilt, hogy adja át neki országát s mikor erre tagadó feleletet kapott, ötvenezer főből álló sereggel jelent meg Granada előtt, míg a falakon belül húszezer mór harcos védelmezte elkeseredett bátorsággal és elszántsággal az izlám utolsó várát Spanyolországban. Az ostromlók a városon kívül tábort építettek, amelyből később város fejlődött ki s amelynek Santa fé volt a neve. Hónapokon át tartott a viaskodás, amelynek folyamán a spanyolok is, a mórok is rendkívüli bátorságot tanusítottak. Végre azonban inség tört ki Granada várában s ez megtörte Boabdil ellenálló kedvét, bár a nép a további harc mellett volt.

Titokban alkudozni kezdett Izabellával s végül abban állapodtak meg, hogy Boabdil két hónap leforgása alatt átadja Granada várát, ha ő maga valahol benn a hegyek között egy kis hercegséget kap. A móroknak teljes élet és vagyonbiztonságot ígért Izabella és azt is ígérte, hogy nem fogja őket a vallásukban háborgatni. Az alkudozásnak híre ment benn a várban is és erre a mórok között olyan veszedelmes forrongás ütött ki, hogy Boabdil sietett még a kiszabott határidő előtt átadni a spanyoloknak Granadát. 1492 január 2-án ment végbe az átadás. Az Alhambrát és a falak egy részét spanyol csapatok szállták meg, míg a fősereg a királyi párral a kapu előtt foglalt állást. Itt jelent meg előttük Boabdil és átadta Izabellának a vár kulcsait. E pillanatban fellobogott a kasztiliai lobogó az Alhambra tetején és felvillant az ezüstkereszt a falakon, amely e harcban a spanyolok jelvénye volt. A spanyol hadsereg üdvriadalomban tört ki, a papok a Te Deumot kezdték énekelni, a grandok pedig letérdeltek Izabella elé s úgy üdvözölték, mint Granada királynőjét. A szép, ifjú királynő életének talán ez volt a legszebb napja. Ezalatt a város másik végéről szomorú menet indult ki a hegyek felé. Boabdil volt az övéivel.

Amikor elérte lova Padul dombját, az utolsó pontot, ahonnan Granada még látható, az elűzött király megállt, visszafordította a lova fejét és sokáig nézve Granadát, zokogva kiáltott fel : “Allah akbár !” (Nagy az Isten !) “Illik hozzád - felelte erre az anyja, egy bátor lelkű nő - hogy most mint asszony siratod meg, amit mint férfi nem tudtál megvédelmezni.” “Ah - sóhajtott fel ekkor Boabdil - van-e nagyobb fájdalom a világon, mint az enyém !” Azután megfordult s újra elindította lovát a hegyek közé. Padulnál még most is mutogatják a helyet, ahol ez a dolog megtörtént s az a domb, amelyen Boabdil állt, ma is ezt a nevet viseli : “El ultimo sospiro del moro.” (A mór utolsó sóhaja.) Boabdil később azután szintén átment Afrikába és Fez szultánjának a szolgálatában, harcban esett el. A mór háborúk diadalmas befejezésének nevezetes következményei lettek. Hatalmas, harcpróbált vezetők alatt álló hadsereg alakult itt ki, amely azután nemsokára rémévé lett fél Európának. A diadal azonkívül még jobban felfokozta a spanyolok vallásosságát és nemzeti önérzetét, szinte határtalanul s ennek kinövései okozták azután, hogy nem akartak megtűrni spanyol földön idegeneket és nemkeresztényeket. Elkezdődött tehát a még Spanyolországban szétszórtan lakó mórok és a zsidók üldözésének a korszaka. A zsidók a velük faji rokonságban levő mórok uralma idején teljes szabadságot élveztek, nagy jólétre tettek szert és sokban hozzájárultak a középkori ragyogó mór kultúrának az emeléséhez, mert kiváló tudósaik, nagy költőik emelték ennek a kornak a dicsőségét. Amikor Boabdil elhagyta Granadát, a zsidók számára is teljes vallásszabadságot kötött ki.

Azonban ez csak rövid ideig tartott, mert Izabella engedve a papság és a grandok követelésének, ediktumot adott ki, amelyben a zsidóknak csak a keresztény vallásra való áttérés, vagy pedig Spanyolország elhagyása között engedett választást. A zsidók túlnyomó része inkább az utóbbit választotta, semhogy vallását megtagadja és csakhamar közel száznyolcvanezer zsidó ember hagyta el Spanyolországot, vagyonának csak a romjait cipelve magával. De csakhamar rákerült a Spanyolországban maradt mórokra is a sor. Amíg Talavera volt Granada érseke, ő megtartotta a Boabdillal kötött szerződést és szelíden bánt a mórokkal. Hiszen az ő mondása ez volt : “A mórban nincs meg a keresztények hite, de a keresztényből hiányzanak a mórok jó cselekedetei.” De utána Ximenez bíboros vette kezébe a térítés munkáját és ő azután lábbal tiporta azt, amit Izabella ünnepélyesen megígért. Erőszakkal iparkodott a mórokat a keresztény vallásra téríteni s barbár módon járt el mindazzal szemben, ami bárhol is a mohamedán kultúrára emlékeztetett. Igy, örök kárára az emberiségnek, elégettette a granadai könyvtár összes, nagyértékű kéziratait. Ezekre az eseményekre fellázadtak a még Granadában lakó mórok, akik a legfelsőbb városrészben, az úgynevezett Abaicinen laktak és a királynő által lecsillapításukra kiküldött Fendilla gróf csak azon ígérettel tudta őket megbékíteni, hogy Boabdil kapitulációjának feltételeit a jövőben meg fogják tartani.

De ez az ígéret is hiábavaló volt. Ximenez nem tartotta meg s erre újabb lázadás tört ki, most már nemcsak Granadában, hanem a hegyvidéken lakó mórok között is. A királynő vezére, Gonsalvo de Cordova csakhamar leverte ugyan a lázadókat, de a forrongás nem szűnt meg s csakhamar ismét nyilt lázadás tört ki a mórok által lakott Ronda tartományban. Ennek a lázadásnak leverésére a királynő Gonsalvo testvérét, Alonso de Aguilart küldte ki, de a spanyolok nem bírtak az elkeseredetten harcoló mórokkal, akik nagy diadalt arattak rajtuk, úgyhogy Alonso maga is holtan maradt a csatatéren. Maga Ferdinánd volt kénytelen hadat vezetni a felkelők ellen és amikor véres csatában megverte őket, a szerencsétlenek seregestől vándoroltak ki Afrikába, vagy pedig színleg megkeresztelkedtek, hogy az inkvizíció fogdmegjeinek az örökös zaklatása alatt éljenek nyomorúságos életet. Izabella tehát elérte azt, hogy országában nem volt más, csak keresztény és spanyol. Ez a nagy királynő, ha több tekintetben elfogult is volt némileg, számtalan erénnyel volt ékes. Határozottság ridegség nélkül, méltóság gőg nélkül egyesült benne és bár királynői mivoltát mindig fejedelmi pompával mutatta a világnak, a családja körében egyszerű, szerető asszony volt. Amivé Kasztilia lett, azt neki köszönheti, mert férje inkább a külpolitika vezetését vette a kezébe. S Ferdinánd erre nagyon rátermett ember volt.

Vallásosság egyáltalán nem volt benne, bár politikából rendkívül vallásosnak mutatta magát. De alapjában véve nem volt egyéb a trónon sem, mint nagyon józan gondolkozású üzletember, aki mindent hidegen fontolt meg. Annyira fösvény volt, hogy ruháját a feleségével javíttatta ki, az eszközökben pedig, amelyekkel célját el akarta érni, egyáltalán nem volt válogatós. Símanyelvű, kétszínű, ravasz, mint a róka, élesen látó, mint a keselyű : ez volt Ferdinánd király. Ő volt az első uralkodó Európában Olaszországon kívül, aki az olasz uralkodók ravasz, kétszínű, sőt sokszor elvetemedett politikáját űzte. Olaszországban nagy sikereket ért el, ő volt a megalapítója a spanyol uralomnak Nápolyban és Sziciliában. A királyi párnak öt gyermeke volt s ezek közül csak az egy Juan (János) fiú, a többi négy Izabella, Johanna, Katalin és Mária leány. A legidősebb leányt, Izabellát a portugál trónörökössel, Alfonzzal házasították össze. De ez a házasság szerencsétlen véget ért, alig egy év mulva Alfonz leesett a lóról, nyakát szegte és a fiatal Izabella mint gyászoló özvegy tért vissza a szüleihez. János, a trónörökös Miksa császárnak a leányát jegyezte el, míg Johanna ennek testvéréhez, Fülöphöz ment feleségül. Katalint Arturral, az angol trónörökössel jegyezték el. Izabella is újból férjhez ment Mánuel portugál királyhoz s újból elfoglalta a portugál trónt.

De ekkor rettenetes csapás érte a királyi házat és az egész országot. Rövid betegség után meghalt János, a trónörökös Salamanca városában. Az egész ország negyven napig gyászolta. János halála nagy zavart okozott a trónöröklés rendjében, mert míg Kasztilia Izabellát, a portugál királynét ismerte el trónörökösül, addig Arragonia megtagadta ezt, mert törvényei szerint asszony Arragoniában király nem lehetett. Ekkor azonban újabb haláleset történt : Izabella meghalt, miután életet adott egy Miguel (Mihály) nevű fiúgyermeknek Ennek az örökösödése ellen Arragoniának sem volt kifogása, de a sors tovább üldözte a királyi családot, a kis Miguel is meghalt s így a trónöröklés joga Spanyolországban Johannára szállt, akin már akkor látszott a kezdődő őrültség. Ezek a csapások megtörték Izabella erejét. Már legkedvesebb leányának, Izabellának a halála óta folyton betegeskedett, később ehhez az inkább lelki természetű bajhoz valami alattomos láz is csatlakozott. Nyugodtan készült a halálra, elintézte végső dolgait és úgy rendelte, hogy férje legyen a régens abban az esetben, ha a beteglelkű Johanna nem tudná végezni a kormányzás tennivalóit. Végre 1504 november 26-án meghalt Izabella. Ferdinánd két évvel a felesége halála után újból megnősült, leginkább azért, mert vejét, Fülöpöt nem szerette s remélte, hogy még születik férfiutóda, aki Arragoniában a trónon követheti.

Eleonórát, a francia király egy rokonát vette feleségül, de reményében csalódott. Született ugyan fiúgyermekük, de csakhamar meg is halt. Igy tehát Arragonia és Kasztilia újból való különválása nem teljesedett be, talán az egész spanyol népnek nagy szerencséjére.

Szép Fülöp és őrült Johanna.

Ferdinánd, mint már mondottuk, gyűlölte a vejét, Fülöpöt, akinek a történelem a Szép Fülöp nevet adta. De azért mégsem tudta megakadályozni, hogy a kasztiliai rendek az osztrák főherceget el ne ismerjék királyuknak. Igy jutott a Habsburg-ház a kasztiliai trónra, ez a házasság jelenti világhatalmának kezdetét. Ferdinánd visszavonult Arragoniába, de ekkor újabb váratlan csapás érte a spanyol királyi házat : Szép Fülöp váratlanul, huszonnyolc éves korában meghalt, hátrahagyva a szerencsétlen Johannát, akinek őrültsége ekkor már teljesen ki volt fejlődve. Johanna már gyermekkorában is búskomor volt, de betegsége a házassága után fejlődött ki teljesen. Férjét, Fülöpöt imádta, de ez állhatatlan, csapodár természetű ember volt s a gyenge idegzetű asszonylelki betegségét ez a szerencsétlen házasság még jobban kifejlesztette.

Fülöp lement ugyan a nejéhez Spanyolországba, de csakhamar faképnél hagyta Johannát és visszament Németalföldre. A féltékeny asszony utána utazott s szörnyű dologra talált : a férje az ő egyik volt udvarhölgyével élt együtt nyilvánosan. Johanna erre az udvarhölgynek tőből lemetszette a haját és kikergette a palotából. De Fülöp szerelmét nem volt képes visszanyerni, ellenkezően, a durvalelkű és a csupán élvezeteknek élő ember nyilvánosan, az egész udvar füle hallatára a legbrutálisabb szidalmakkal illette. Johanna mindennek ellenére nem tudott férjétől megválni, követte mindenhová, az oldalánál volt és nem hagyta el betegágyában sem. Mikor Fülöp meghalt, ez a csapás végleg megzavarta Johanna lelkét. Csodálatosképpen soha nem sírt, még akkor sem, mikor férjét meghalni látta, de ahogy özvegységre maradt, állandó, tompa mélakórban élt. A szobáját elsötétíttette, ki nem ment sehova, hanem egész nap némán, szótlanul és mereven ült, mint egy szobor. Ha valami állami ügyben szóltak hozzá, vagy az aláírását kérték, rendesen ez volt a felelete : “ Apám majd gondoskodni fog mindenről, ő jobban ért az ügyekhez, nekem most csak az a dolgom, hogy a férjem lelki üdvösségéért imádkozzam.” Az egyetlenegy dolog, amivel foglalkozott, az volt, hogy ügyelt flamand zenészeinek a rendes fizetésére. Mert gyermekkorától fogva nagyon szerette a zenét s a zene hozott némi megnyugvást is a lelkének. Beszélni ritkán beszélt, de akkor szelíden és okosan szólt, ami ijesztő ellentétben volt cselekedeteinek oktalan voltával. Mert cselekedetei teljesen őrültre vallottak.

Igy egyszer egy hideg decemberi napon hirtelen és minden előzetes fontolgatás nélkül elhatározta, hogy át fogja szállíttatni férjének holttestét Burgosból Granadába. Sőt kijelentette azt is, hogy az elutazás előtt még egyszer akarja látni a holttestet. Mindenféle lebeszélés hiábavaló volt, még csak a makacsságát növelte, úgyhogy végre kénytelenek voltak engedni neki. Felbontották Szép Fülöpnek mind a két koporsóját, a fából készültet és az ólomból valót is. A hulla be volt ugyan balzsamozva, de azért már annyira elporladt, hogy alig volt rajta emberi alak. A holttestet azután pompás négylovas gyászszekérre helyezték és éjnek idején elindultak vele nemesek és papok kíséretében, fáklyafény mellett Granada felé. Mindig éjjel utaztak, mert Johanna azt mondta : “Annak az asszonynak, aki elveszítette élete napját, nem szabad a nap világosságát látnia !” Ha egy-egy városhoz értek, akkor a koporsót vagy a templomban, vagy valami kolostorban helyezték el s mindig újra gyászmisét mondtak, mintha Fülöp csak akkor halt volna meg. A templomot pedig és a koporsót fegyveresek seregének kellett őriznie, azért, hogy nő ne juthasson közel hozzá, mert Johannát még mindig a tébolyodott féltékenység gyötörte. Egy alkalommal egy kolostorhoz érkeztek és ott Johanna abban a hitben, hogy ott barátok laknak, letétette a koporsót a kolostor mellett lévő temetőben. De irtózatos lett az ijedelme, amikor megtudta, hogy a kolostor apácáké s hogy a temetőben, amelyben a koporsó áll, szintén apácák vannak eltemetve.

Rögtön kiadta a parancsot, hogy vigyék ki a halottat a szabad mezőre, de mielőtt elindultak volna, felbontatta megint a koporsókat s megnézte, hogy benne van-e a férje. Azután kivonultak a temetőből és a szabad ég alatt töltötték az egész éjszakát, vad szélviharban, amely kioltotta a fáklyákat, hidegben és sötétségben. Johanna egy másik alkalommal elbocsátotta hirtelen, minden megokolás nélkül mindazokat a tanácsosokat, akiket az apja rendelt melléje. A legrettenetesebb zavar támadt volna az egész országban, ha ekkor közbe nem lép ismeretes erélyével és ravaszságával Ximenez bíboros. Ő fenntartotta a rendet és kikiáltatta Kasztilia királyává I. Károly néven Johanna legidősebb fiát, aki akkor még gyermek volt, de aki később mint V. Károly császár írta bele nevét egész Európa történetébe. Károly helyett egyelőre Ferdinánd vette át az uralkodást. Johanna, akinek lelke mindjobban elborult, Tordesillasba vonult vissza, ott fejezte be életét keserves szenvedések után 1555-ben.

Portugália.

A Spanyolországgal szomszédos Portugáliában ebben az időben csaknem ugyanolyan állapotok uralkodtak, mint Izabella uralkodásának kezdetén Kasztiliában. A nemesség volt az úr az egész országban, a király csupán névleg uralkodott.

Hogy milyen nagy volt a nemesek birtoka, arra példának elég idézni, hogy Braganzai Ferdinánd herceg, a király sógora nem kevesebb, mint ötven városnak, községnek és falunak volt az ura és 3000 lovast meg 10.000 gyalogost tudott hadba állítani. V. Alfonz, ez a gyenge király még csak megerősítette a nemességet esztelen adományaival, de utóda, II. János követte Ferdinánd és Izabella példáját és kemény kézzel ragadta meg a kormány gyeplőit. Visszavette a nemesektől az oktalanul nekik osztogatott donációkat és a polgárságra támaszkodva, erősen megnyirbálta kiváltságaikat. A nemesség ellene akart szegülni ennek az új rendnek, de János nem engedett, hanem vezérüket, a fentebb már említett Braganzai Ferdinánd herceget elfogatta, felségárulás miatt törvényszék elé állíttatta és a halálos ítéletet könyörtelenül végre is hajtatta rajta. Ekkor az elítéltnek sógora, aki a királynak is rokona volt, Viseu herceg összeesküvést szőtt a király élete ellen. Az volt a célja, hogy Jánost megöljék és utána ő lépjen a trónra. Azonban János értesült a tervről és a herceget magához csalta Setuvalba. Itt azután ő maga döfte bele az összeesküvők vezetőjének szívébe a tőrt, míg a többi összeesküvőt elfogatta s vagy kivégeztette vagy börtönbe vettette őket. János így megtörte a nemesség hatalmát, de amikor a végét érezte, lelkifurdalások fogták el Braganza kivégzése és Viseu meggyilkolása miatt. Hogy lelkét megnyugtassa, miután gyermeke úgysem volt, Mánuelt, a meggyilkolt Viseu testvérét tette meg örökösévé.

Ez energikusan folytatta a munkát, amelyet János megkezdett és végre teljesen helyreállította a rendet Portugáliában. János jellemzésére fel kell még említenünk, hogy nagy barátja volt a tudományoknak és művészeteknek, levelezésben állt az olasz humanistákkal és ő alatta nyílt meg az első könyvnyomda Portugáliában. Hogy János milyen nagyra becsülte ezt az új tudományt, arról tanuskodik az, hogy minden könyvnyomtatással foglalkozó embernek nemességet adományozott.

Az Indiába vezető út.

Ezek voltak a politikai viszonyok és a közállapotok az Ibériai-félszigeten, amikor ellenállhatatlan ösztönnek engedve, spanyol és portugál hajósok hajóra szálltak, hogy keressék a tengeren az utat a mesés országok, India, Kína, Japán felé, de úgy, hogy nyugatnak induljanak el. E távoli, mesés országokkal Európa lakossága már másfélezer esztendő óta bizonyos érintkezésben volt. India termékei, mint az elefántcsont, a drágakövek, a gyöngyök, a fűszerek és gyógyítószerek csak úgy nélkülözhetetlenné váltak Európára már az ókorban, mint Kína drága terméke, a selyem. India természetes útja Egyiptomon vezetett keresztül és már Krisztus előtt 600 évvel megpróbálta Nekau fáraó ezt az utat azzal rövidíteni meg, hogy a Nílustól hajócsatornát ásatott a Vörös-tengerig.

Dáriusz, a perzsák királya, amikor meghódította Egyiptomot, még jobban kiszélesíttette és egészen kiépíttette ezt. Herodotosz úgy írja le a csatornát, hogy két nagyobbfajta hajó elfért rajta egymás mellett és hogy az út a Nílustól a tengerig négy napba került. A csatorna használható volt egészen Kr. u. a VI. századig, sőt az arabok többször helyre is állították, de Almanzor kalifa katonai okokból betömette. A szokottabb útja Indiának azonban a következő volt : A Földközi-tengertől hajón fel a Níluson egész Koptoszig, azután karavánút a sivatagon keresztül egész Berenice kikötőjéig a Vörös-tenger partján, ahonnan azután már nyilt volt a tenger Indiáig. A hajók innen a délnyugati monszun-szél feltámadásának idején indultak el, útjuk negyven napba került és a visszatérésre az északkeleti monszunt használták fel. Egészen bizonyos, hogy Nagy Sándor idejében a görögök közvetlen tengeri közlekedést tartottak fenn Egyiptomtól Indiáig. Egyes hajók elmentek egész a Gangesz torkolatáig, sőt elmerészkedtek egész Malakkáig, amelyet akkor Arany-félszigetnek neveztek. Mi több, egyes vakmerő kalandorok eljutottak egészen Jáváig is. Krisztus után az első században eljutott egy görög hajós Kína valamelyik kikötőjéig, amelynek nevét ő Kattigaranak mondta s amely valahol a Jangce-kiang torkolata körül lehetett. Krisztus után 165-ben pedig ugyanezen az úton Markusz Aureliusz római császár egy követsége látogatta meg Kínát, amelyet a selyemnek kínai neve után (szer) Szeriká-nak neveztek el.

Krisztus után a VII. században, Alexandria pusztulása után ez az út csaknem teljesen megszűnt s az Európa és India között való forgalom a Perzsa-öbölnek irányult Arábián kereszlül, Balszora és Bagdad érintésével. Az arabok csakhamar nagyon élénk közlekedést kezdtek Kínával, eljutottak a Molukki-szigetekig is és egy ma már elhomokosodott kikötőjű városban, Hang-cseu-fuban nagy kereskedelmi telepet csináltak. Ide összegyülekeztek mindenfelől a kereskedők, hogy eladják árúikat az araboknak, akiknek külön városrésze volt itt. De volt külön keresztény városrész is Hang-cseu-fuban, ami arra vall, hogy az érintkezés Európa és Kína között itt nagyon élénk volt. Amikor azonban az idegenek iránt barátságos Tang-dinasztia Kínában megbukott, akkor ez a telep is megsemmisült és a Kínával való forgalmat csupán zsidó kereskedők tartották fenn Jáva szigetén keresztül. Az Indiával és Kínával való kereskedelemben nagyon élénk részt vettek a bizánciak, valamint egyes olasz városok, mint Amalfi, Salerno, Pisa, Genova, Velence. Ebben az időben a mongolok megdöntötték az arabok uralmát és egyetlen nagy mongol birodalmat alkottak, amely Kínától egész Oroszországig terjedt. A mongolok vallás tekintetében teljesen közömbösek voltak s ezért megengedték a keresztényeknek, amit az arabok nem engedtek meg nekik, hogy ismét Arábián keresztül közlekedjenek Indiával és Kínával. A keresztény kereskedők és nyomukban a hittérítők is ellepték a mongolok által lakott vidéket.

Ezek nemcsak nem bántották őket, hanem egyes vidékeken át is tértek a keresztény hitre. Ekkor keletkezett az a legenda, hogy Ázsia közepében benn nagy keresztény ország van, amelynek pap a fejedelme. János pap országának nevezték ezt a képzeletbeli nagy birodalmat, amely sohasem volt meg, de amelynek a felkeresésére a középkorban számos vakmerő utazó vállalkozott. János pap országát természetesen nem találták meg, de többen közülük eljutottak Kínába. A legjelentősebb utazója ennek a kornak Marco Polo volt. Ez 1271-ben Perzsiából indult ki, a Pamir-fennsíkon eljutott Kasgárig, majd Jarkandig és végre Pekingig. Azután Kubláj tatár kánnak a szolgálatába állott és az alatt a tizenhét év alatt bejárta majdnem minden tartományát Kínának, amelyet ő Kathai-nak nevezett. Vissza Európába ezután a tengeren tért, mind a két Indiának érintésével. Ezen az úton azután később keresztény misszionáriusok is útnak indultak Kínába, sőt sikerült ott nekik 1306-ban Pekingben érsekséget állítani fel, amely azonban csak negyven esztendeig állt fenn. Marco Polo útleírása és elbeszélései újra felkeltették Európában az utazó kedvet és hosszabb pangás után most úgy a szárazföldi, mint a tengeri úton számtalan európai kereskedő iparkodott Indiába és Kínába. A szárazföldi utat az olasz, főképpen pedig a genovai kereskedők használták.

Mióta a latin császárság megdőlt, a Fekete-tengeren egészen a genovaiak tartották fenn a hajózást s így az Ázsia szárazföldjén keresztül vezető úthoz nekik volt legkönnyebb a hozzáférés. De nemcsak a Fekete-tengeren, hanem a Kaspi-tengeren is jártak a genovaiak hajói, hogy ennek a zárt tengernek az átszelésével is megrövidüljön az út kelet felé. A tengeri úton viszont megint az arabok kezdték meg a kereskedést, de ekkor már a kínaiak maguk is eljöttek hazulról, hogy az árúikon minél jobban adhassanak túl. És megjelentek a Perzsa-öböl meg a Vörös-tenger kikötőiben az ormótlan, addig soha nem látott kínai dsunkák, a házhajók, amelyek közül némelyik olyan óriási nagyra volt építve, hogy ezer ember is utazott rajta. Kínában újra megnépesedett Hang-cseu-fu kikötője, újra letelepedtek ott az arabok és a krónikák úgy mondják, hogy ebben az időben ez volt a világ legnagyobb városa. És ekkor már csábította az utasokat a még távolabbi, titokzatos szigetország is, amelyet akkor Zipangunak neveztek kínai neve után (Dsi-pan-kue), amely annyit jelent, mint a felkelő nap országa. Ez a titokzatos sziget, mint már a neve is elárulja, nem volt semmi más, mint a mai Japán. Amikor Szíriát visszahódították az arabok, ezek megint megakadályozták, hogy a keresztény kereskedők az azon keresztül vezető utat használják s így ismét Egyiptom felé fordult a közlekedés. Ez az ország ekkor, a mameluk-szultánok idejében a leghatalmasabb államává lett a mohamedán világnak s Alexandria is, Kairó is csakhamar bámulatosan felvirágoztak.

Sőt a tizenötödik század elején úgy becsülték fel Európa egy-egy államának a kereskedelmét, hogy hány hajója fordul meg évenként Alexandria kikötőjében. De ennek az élénk forgalomnak is vége szakadt lassanként. A perzsa birodalom bukása a szárazföldi utat elzárta a kereskedelem elől, Kínában pedig a Ming-dinasztia lerázta az országról a mongol igát és ezentúl nem nézték jó szemmel az európaiakat a Mennyei Birodalomban, mert ott általánossá lett az idegengyűlölet. Végül pedig Timur Lenk, a hatalmas mongol kán elfoglalta újra egész Ázsia közepét s ezzel vége szakadt a karavánutaknak, bár az ő fővárosa, Szamarkand nagyon élénk kereskedelem középpontjává vált. Azonkívül pedig az egyiptomi szultánok is észbe kaptak és kezdték a maguk javára kizsákmányolni az országukon keresztül folyó kereskedelmet. Óriási vámokat szedtek, úgyhogy például Alexandriában már csak háromszoros áron lehetett megvenni azt a fűszert és egyéb árút, amit az arab közvetítők Kalikutban, az indiai kereskedelem főpontjában vásároltak. Ennek a következése az lett, hogy a nemesfémek, az ezüst és az arany kezdtek kiáradni Európából Afrikába és Ázsiába. A kereskedés ugyan még mindig a cserén alapult, de mivel Európa kivitele sohasem ért fel azzal, amit Ázsiából behozott, a különbséget készpénzzel kellett kiegyenlíteni.

Hogy ez mennyire rúgott, arról fogalmat ád, hogy csak maga Velence évenként háromszázezer aranyat fizetett ki Alexandriában. Abban az időben pedig még nagyon kevés volt az aranypénz. A római birodalom bukása után a germánok sokáig nem mívelték a bányákat s így új arany hosszú időn át nem termett, azonkívül pedig a középkor pompakedvelő szakaiban temérdek ezüstöt és aranyat dolgoztak fel ékszernek, úgyhogy megbízható számítás szerint a tizenötödik század végén forgalomban lévő összes pénzkészlet nem tett ki többet Európában, csupán mintegy hétszázmillió pengőt a mai érték szerint. Nyilvánvaló volt tehát, hogy Európát ilyen körülmények között a keleti kereskedelem rövid idő alatt egészen tönkre fogja tenni. Ekkor váratlan nagy politikai esemény jött közbe. A törökök megindultak Ázsiából hódító útjukra és rettenetes rohamuk csakhamar megfojtotta az egész levantei kereskedelmet. II. Mohamed szultán 1453 május 29-én vonult be a meghódított Bizáncba, a mai Konstantinápolyba s e döntő diadal nyomában egymásután estek áldozatul a töröknek a kereskedelem virágzó központjai is. Elfoglalták a törökök csakhamar az egész Fekete-tenger vidékét, elpusztították a kikötővárosokat és elkergették vagy felkoncolták a genovai kereskedőket. Igy, amikor 1475-ben a ragyogó Kaffa városát, a keleti kereskedelem egyik legfontosabb gócpontját megostromolták és bevették, nem kevesebb, mint hetvenezer embert cipeltek el rabszolgának.

Végre 1517-ben Szíria és Egyiptom meghódítása teljesen elvágta az útját a keleti kereskedelemnek. A Fekete-tenger környéke sivárrá és elhagyottá lett megint, mint volt a régi görög időkben, a Földközi-tenger keleti része pedig egészen a török hatalmába jutott s nem volt többé biztos az európai hajók számára. Bezárult a nagy keleti kapu, kiapadtak India és Kína kincsei és az európai hajósnépekben mindinkább felébredt az a vágy, hogy megtalálják az egyenes tengeri utat India felé. A kérdés csak az volt, hogy merre van ez az út, a végtelen tenger mely irányában kell elindulni, hogy megtalálják.

A Föld ismerete.

Homérosz és Heziodosz még lapos korongnak képzelték a Földet, egyetlen síknak, amelyet az óceán foly körül s amelyre az Ég harang formájában borul rá. Ez a kezdetleges felfogás azonban már az ókorban megdőlt és már Pithagórász azt tanította, hogy a Föld gömbölyű. Arisztotelesz pedig erre már bizonyítékokat is hozott fel, így a többi közt azt, hogy holdfogyatkozások alkalmával a Földnek a Holdra vetett árnyéka mindig köralakú, már pedig mindig köralakú árnyéka csak a gömbnek, a golyónak van, minden más test vet másféle árnyékot is.

Ptolomeusz e bizonyítékokat kiegészítette azzal, régi hajóstapasztalat, hogy a szárazföldből legelőbb a hegyek kezdenek látszani. Eratoszthenesz Krisztus előtt 250-ben már kimondotta, hogy a Föld gömbölyű lévén, Indiába nemcsak kelet felé, de nyugati irányban is el lehet jutni. De neki már volt sejtelme arról is, hogy vannak más világrészek is azokon kívül, amelyeket az ő korában ismertek. A titokzatos Atlantisz világrészről egyébként Plátó is beszél. Szeneka, a híres római tudós szintén sejtette egy új világ meglételét és prófétai lélekkel jövendölte meg egyik tragédiájában, hogy el fog jönni az idő, amikor az emberek meghódítják a tengert és felfedezik ezt az új világrészt is. Bár az Atlanti-óceánra az ókor hajósai közül csak nagyon kevesen merészkedtek ki, mégis bizonyos az is, hogy ismerték már a Kanári-szigeteket, amelyeket ők a Boldogok szigetének neveztek és ismerték Teneriffát is, amelyet örök hóval fedett csúcsa miatt Nivariának neveztek. Azonkívül pedig kétségtelen, hogy már az ókorban megtörtént, hogy a tengerre jobban kimerészkedő amerikaiaknak járóművét a vihar elragadta, belehajtotta a Golf-áramba, amely azután elhozta őket Európa partjaira. Igy Kornéliusz Neposz egyik elbeszélésében szintén megemlékezik arról, hogy Kr. e. 62-ben a germán partokra egy sajátságos hajó érkezett, amelyben “indiaiak” ültek. Miután kétségtelen, hogy indiaiakról nem lehet szó, az idegen hajó utasai nem lehetnek mások, mint az ismeretlen világrész lakosai. Afrika alakja meglehetősen ismeretes volt már az ókorban.

Az egyik egyiptomi fáraónak a megbízásából föníciai hajósok elindultak le a Vörös-tengeren és azután a Gibraltár-szoroson s a Földközi-tengeren keresztül tértek vissza Egyiptomba. Ezt a dolgot azonban sokáig csak mesének gondolták és Herodotosz is hazugoknak bélyegzi ezeket a föníciai hajósokat, mert azt beszélték, hogy a napot többé nem délen, hanem északon látták a delelőn. Mi ma már tudjuk, hogy ez éppen azt bizonyítja, hogy túljutottak az egyenlítőn s hogy Afrika körülhajózása csakugyan sikerült nekik. A híres hajós és kereskedő nép, a karthágóiak szintén foglalkoztak Afrika körülhajózásával. Más ókori hajósok szintén jártak Afrika nyugati partvidékén. Az antik világ lehanyatlásával és a görög kultúra pusztultával elvesztek a megszerzett földrajzi ismeretek is és helyükbe legendák kerültek, amelyek a szigorúan bibliai felfogás szerint tagadták, hogy a Föld gömbölyű. Igy például Krisztus után a hatodik évszázadban egy Koszmasz Indikopleusztesz nevű görög hajós eljutott Indiáig, innen kapta a nevét is, amely annyit jelent, hogy “Indiajáró” és állítólagos tapasztalatai alapján megírta, hogy a Föld nem gömbölyű, mint a pogány Ptolomeusz mondta, hanem négyszögletes síkság, amely a tengerben úszik és a sarkain felfelé emelkedik az égnek. A nap e fölött a csodavilág fölött sohasem megy le, hanem mindig körülötte kering, a csillagok és a hold kigyujtásáról, meg a nap és holdfogyatkozásokról az angyalok gondoskodnak.

A középkor tudósai azután sokat vitatkoztak azon, hogy mi a hihetőbb, a Földnek korongalakja, avagy négyszögformája-e és végül, mivel a biblia ezt a kifejezést használja : “a Föld kereke,” abban állapodtak meg, hogy a Föld csakugyan köralakú. Ezt a kört két részre, keletire és nyugatira osztották, a keletin Ázsia foglalt helyet, míg a nyugatin testvériesen megosztozkodott Európa és Afrika. Ez az együgyű felfogás természetesen elejét vette annak, hogy India nyugat felől való megközelítésére még csak gondolhassanak is az emberek. Azonban volt más világfelfogás a Földről már a középkorban is. Az arabok, ez a rendkívül nagyműveltségű nép, vették át a klasszikus tudomány örökét. Ptolomeusz nagy könyvét is lefordították Almageszta címmel arabra s azóta az arab tudósok kétségtelenül meg voltak győződve a Föld gömbalakjáról. Tőlük azután a XIII. században, a keresztény skolasztikus bölcselet idején terjedt el ez a tudás Európa többi részében is. Dante, az Isteni Szinjáték költője, e művében már fel is tételezi az olvasójáról, hogy tudja, hogy Földünk golyóalakú. Afrikát szintén jól ismerték az arabok. Ismerték még Madagaszkár szigetét is és így szinte csodálatosnak tetszhetik, hogy Afrika déli csúcsához kelet felől nem jutottak el. Az északi partvidéket szintén kitünően ismerték az arabok és az ottlakó afrikai törzsekkel élénk kereskedelmet folytattak. Ebben csakhamar követte példájukat néhány olasz város, így Genova meg Piza és a katalóniaiak.

Karavánutak keletkeztek Afrika belseje felé, ahol csakhamar mint hatalmas és élénk forgalmú kereskedőváros fejlődött ki Timbuktu. Két nagy tévedése is volt azonban az araboknak Afrikára vonatkozóan. Az egyik az volt, hogy a Niger-folyóról azt képzelték, hogy az nem egyéb, mint a Nílusnak nyugat felé való kiágazása és hogy annak forrásainál, vagyis a titokzatos Nílus-források vidékén van az Aranyföld, ahova azonban nem lehet eljutni. A másik tévedésük pedig az volt, hogy Afrika déli csúcsát úgy képzelték, hogy az messzire kinyúlik kelet felé és még Indiával szemben is ott van. Ehhez a két földrajzi tévedéshez járultak azután egyéb tévedések is, amelyek mind arra voltak alkalmasak, hogy visszarettentsék a hajósokat akár a nyugat felé való úttól, akár pedig Afrika körülhajózásának a gondolatától. Ebben az időben Arisztotelesz tanítása teljes tekintélyében ragyogott, ez az ókori bölcs pedig azt mondta, hogy a Földnek az egyenlítő vidékén fekvő része teljesen puszta és kopár, úgy agyonégeti a napsütés, hogy ember ott élve meg nem maradhat. Ezért, bár Arisztotelesz kora óta már számtalan hajós jutott el az egyenlítőig, a gondolat, hogy ez a gyilkos égöv úgyis útját állná a vállalkozásuknak, visszarettentette a hajósokat ettől az úttól. Ezenkívül pedig azt is hitték ebben a korban, hogy az Atlanti-óceán vize, mentül inkább északra vagy nyugatra halad rajta a hajós, mindjobban megsűrűsödik, míg végül úgynevezett májtengerré változik át.

Ez a májtenger sűrű, ragadós anyagból áll, amelybe a hajók beleragadnak. Azonkívül pedig a régiek képzelete szerint itt volt a Földön az a nagy lyuk, amely a vizet hol magába szívta, hol ismét kilökte és ezzel a tenger áradását és apadását okozta. Ezekhez a - hogy úgy mondjuk - “tudományos” tévedésekhez hozzájárult még azután a sokféle mese és babona is. A tengerészek fantáziája mindig élénk és nagyon sokat lát, azonkívül pedig a föníciai hajósok készakarva is terjesztették a mennél szörnyűségesebb babonákat a tenger rémségeiről, hogy ezzel a többi népet elijesszék az óceántól, amelyen egyedül akartak urak lenni. Ezek szerint a babonák szerint a nagy tenger tele volt a legkülönbözőbb, legijesztőbb veszedelmekkel. Valahol, nem is nagyon messzire az ismert partoktól áll a rettenetes mágneshegy, amely magához vonzza a hajókat, vagy pedig kiragad belőlük minden vas alkatrészt, szeget és pántot, úgyhogy az egész járómű szétmegy s utasai nyomorultul odavesznek. A távolabbi partvidékeken rettenetes óriások, vagy pedig még náluk is gonoszabb indulatú törpék, koboldok leselkednek a kiszálló hajósokra, hogy elpusztítsák őket. A tengerben magában pedig szintén sokféle rém lakik, de a legszörnyűségesebb közöttük a krák. Ez a rege szerint nem volt egyéb, mint óriási nagyságú polip, amelynek kidülledő szeme megdermesztette a vért annak az ereiben, aki rá mert tekinteni.

Érthető tehát ezek után, hogy a középkori hajósnép sokkal irtózatosabb félelemmel gondolt a távol nyugati tengerre, mint akár a Földközi-tengernek kalózok által leginkább veszélyeztetett vidékére is.

A normannok fölfedezik Észak-Amerikát.

Míg a Földközi-tenger vidékének népe ilyen babonás borzalommal gondolt az Atlanti-óceán vizeire, addig az északi tengereknek vakmerő, bátorságáról híres hajós nemzete, a normannok nem riadtak vissza a vizek távolságaitól és messze útjaikon egy új világrész partvidékét fedezték fel. Egy vakmerő norvég hajós, Gunnbjörn fedezte fel először ezt az addig ismeretlen világrészt. Hajóján Izland szigetére iparkodott, de erős szélvihar elkapta és észak felé hajtotta, mígnem új szárazföldre talált, amelyet gyönyörű zöld erdői és mezői miatt Grönland-nak (Zöld föld) nevezett el. Mert Grönland klímája abban az időben még sokkal enyhébb volt, mint most, megtermett rajta a mérsékelt égöv teljes növényzete. Ez a tizedik század első harmadában történt és Gunnbjörn után vagy ötven esztendő mulva egy másik hajós, Snäbjörn már egyenesen azzal a céllal indult útnak, hogy Grönlandot keresi fel.

Meg is találta, de nem telepedett le a szép zöld félszigeten. Az első norvég letelepülő itt Vörös Erik volt, akit hazájából gyilkosság miatt száműztek 982-ben. A fia, Leif Erikson, aki szintén utána ment apjának Grönlandba, de előbb otthon Norvégiában megkeresztelkedett, vitte a kereszténységet ennek az eddig ismeretlen vidéknek gyér, különös lakossága közé. Krisztus után éppen az ezredik esztendőben történt, hogy Leif új hazájából visszalátogatott Norvégiába, de amikor onnan haza akart térni nagy vihar támadt, köd szállt alá s a norvég hajós Grönland partjai helyett egy más szárazföldet látott meg. Erdővel benőtt partok tárultak szeme elé s amikor a vihar multán vissza tudott térni Grönlandba és elmondta, hogy mit fedezett fel, a következő esztendőben, 1001-ben onnan is elindultak a norvég hajósok, hogy felkeressék az új földet. De vállalkozásukat nem koronázta siker, nem tudták azt a partvidéket megtalálni. Két év mulva azután Thorfinn Karlseve indult útnak három hajón száznegyven emberrel és viszontagságos utazás után el is jutott a Leif által emlegetett új földre, amely nem volt egyéb, mint Észak-Amerikának Labrador nevű része. A norvégek ezt Hellulandnak (Kőország) nevezték el s onnan délebbre hatolva új partvidékre találtak, amelynek a Markland (Erdőország) nevet adták. Végül találtak egy harmadik földet is, amelyet az itt vadon növő szőlőről Vinlandnak (Szőlőország) neveztek el. Az előbbi nem volt egyéb, mint Ujfundland, az utóbbi pedig Cap Breton szigete. E vidékeken a norvégek több évig időztek és hol barátságos, hol pedig ellenséges érintkezésben álltak a bennszülött indián vadásztörzsekkel.

Később azonban saját maguk között is viszálykodni kezdtek és ekkor, 1006 nyarán visszatértek Grönlandba. Ujabb kísérletet azután nem is tettek arra, hogy az újonnan felfedezett földeket felkeressék. Csak tizenöt évvel utánuk, 1021-ben tett kísérletet Grönland első püspöke, Gnuthson Erik arra, hogy felkeresse újból Vinlandot, de hiába, nem találta meg. Igy azután lassanként feledésbe merült az újonnan felfedezett világ s e feledés fátyla annál sűrűbb lett, mert a XIV. században megszakadt az összeköttetés Európa és a mindinkább eljegesedő Grönland között is. A felfedezések emlékét csak az úgynevezett Flatő-könyv örökíti meg, amelyet Flatő szigetén írt két norvég barát s amelyben leírja honfitársaik kalandjait.

Az olaszok és a portugálok fölfedező útjai.

A Földközi-tenger vidékének népei azonban mindjobban kezdték érezni a szükségét annak, hogy megtalálják az Indiába vezető utat. A hajóépítés és a hajózás tudománya jelentékenyen megjavult, különösen Olaszországban és főképpen Genovában. A lehetőség a távoli utak megkísérlésére még inkább kínálkozó volt, amikor elérkezett Kínából Európába is az iránytű ismerete.

Neckam Sándor már 1187-ben tanította a párizsi egyetemen, hogy mikép kell az iránytűvel bánni, később a hajósok mind sűrűbben kezdték alkalmazni a mágnestűt a hajóikon. De ezek az iránytűk persze nagyon tökéletlenek voltak, mindössze annyiból állottak, hogy egy tű hegyén forgott a mágnesvas. Az úgynevezett szélrózsát hozzá csak vagy száz év mulva találták ki és végül az Amalfiból való Gioja Flavio volt az első, aki a mágnesvasat és szélrózsát egy dobozban egyesítve, tökéletes busszolát adott a hajósoknak. De ez már a XIV. század elején történt. Ennek az új kincsnek a birtokában az olasz hajósok képesek lettek arra, hogy pontos térképet készítsenek mindarról a partvidékről, amelyet útjuk közben láttak, azonfelül pedig tájékozhassák magukat a nyilt tengeren is, amikor nem látnak szárazföldet, vagy amikor felhők vagy köd elfedik előlük az eget. Természetes tehát, hogy ez az új hatalom, amely az emberek kezébe jutott, új tettvágyra is ösztökélte őket. Már 1291-ben elhatározta egy bátor genovai hajós, Doria Tedisio, hogy megkísérli Afrika körülhajózását. Utnak is indult, de soha többé nem tért vissza, a haragvó tenger áldozatul követelte. Az ő sorsára jutott a két Vivaldi-testvér is, akik szintén Genovából, ugyanabban az esztendőben indultak el Afrika körülhajózására, de hasonlóképpen odavesztek. Vagy ötven év mulva hasonló sors érte a katalóniai Ferrer Jakabot is, aki Majorca szigetéről indult útnak Afrika vizei felé. Szintén odaveszett. De ezek a katasztrófák nem rettentették vissza a genovai hajósokat a tenger további járásától. Utra keltek nyugat felé és a XIV. század elején genovai kereskedők jelentek meg a hollandiai Antwerpenben.

Ugyanebben az időben pedig a genovaiak újból felfedezték a régiek által “Boldogok szigete” nevén ismert szigetcsoportot és elnevezték Kanári-szigeteknek. Ugyancsak felfedezték a genovaiak Madeirát is (A fák szigete) és az Azorokat is (Kánya-szigetek). De egyik újonnan felfedezett sziget sem maradt az ő birtokukban. Madeirát és az Azorokat a portugálok vették hatalmukba, a Kanári-szigetekre pedig a spanyolok tették rá a kezüket. Ezen a szigetcsoporton egy nagyszámú és művelt nép lakott, az úgynevezett guandok vagy vandok. Kétségtelen, hogy ezek az Észak-Afrikába lejutott s onnan ide áthajózott vandáloknak voltak az ivadékai. A spanyolok, alighogy elfoglalták e szigeteket, hittérítőket küldtek oda, hogy megtérítsék a guandokat, de ezek legyilkolták a spanyol papokat. Nemsokára ezután egy normandiai lovag, Jean de Béthencourt indult el ötven vitéz emberrel La Rochelleből és megszállta a Kanári-szigeteket s kis várat épített ott magának és rábírta Spanyolországot, hogy a szigeteket mint hűbért adja neki. Hosszú évekig tartó harcok következtek, amelyekben a jövevények végre leigázták a vitéz guandokat és kényszerítették őket a kereszténység felvételére. E szigetcsoportok felfedezése nagyjelentőségű volt a nyugati hajózás tekintetében. Hiszen az Azori-szigetek 188 mérföldnyire feküsznek Portugáliától, tőlük pedig az út Amerika legközelebb eső pontjáig, az újfundlandi Race-fokig 262 mértföld mindössze.

Igy már csak kevés fejlődés, tökéletesedés kellett a hajózás számára, hogy eljöjjön az idő, amikor majd ennek az - igaz, hogy akkor még hatalmas - távolságnak a legyőzésére is vállalkozni mernek. Amit vakmerően a genovaiak kezdtek meg, azt a portugálok folytatták azután kényszerűségből. A mórokkal való folytonos harcaik arra kényszerítették őket, hogy hajóikkal is Afrika ellen induljanak, de az a körülmény, hogy tapasztalatlan hajósok voltak, arra kényszerítette őket, hogy csak a parti hajózásra szorítkozzanak. De még talán ebben sem vállalkoztak volna semmi nagyobb dologra, ha folytonosan nem ösztökélte volna őket Tengerész Henrik herceg (1394-1460.), I. János királynak a fia. Születésekor a csillagjósok természetesen felállították horoszkópjaikat és nagy dolgokat jövendöltek ki a csillagokból az újszülött infáns (herceg) számára. Szerintük Henrik arra volt hivatva, hogy nagy felfedezéseket tegyen és hogy rejtelmes titkokat fejtsen meg az emberiség számára. A herceg csakugyan már fiatal korában kitüntette magát bátorságával és a mórok ellen olyan vitézül harcolt, hogy csakhamar a Krisztusrend nagymesterévé lett. Az volt a terve, hogy a mórokat a saját hazájukban, Észak-Afrikában támadja meg, hogy felfedezhesse a mesés János pap országát, amelyet abban az időben a mai Abesszinia helyén sejtettek az emberek, miután kiderült, hogy Ázsiában sehol sem található.

Henrik tehát, hogy erre a nagy tengeri vállalkozásra elkészülhessen, Algarbiában a rideg és kopár Sagres sziklazátonyokra építtette fel kastélyát, ahonnan végig lehetett tekinteni a végtelen óceánon egész a messze szemhatárig. Ez a kastély volt a világ legelső obszervatóriuma, mert Henrik csillagvizsgálót és földrajzi meg térképrajzoló iskolát is állított fel benne. Azonkívül hatalmas tengeri arzenált is építtetett, a közeli Lagos kikötőjében pedig ott álltak hajói, amelyeket a Krisztus-rend óriási vagyonából jól fel tudott szerelni. Henrik erős testalkatú, komoly természetű ember volt, biztos fellépéssel és szigorú erkölcsökkel. Véghetetlen szorgalmával, buzgalmával és egyéniségének komoly szeretetreméltóságával magához tudta láncolni ez a herceg portugálokat és külföldieket egyaránt. Henrik herceg fellépése előtt a portugál hajósok nem merték útjaikon szemük elől téveszteni a szárazföldet és afrikai útjaikon nem merészkedtek tovább, csak a Nun-fokig, amelyet ők Cap Nao-nak neveztek el (Nem-fok), mintegy jeléül annak, hogy azon túl nem merészkednek a tengerrel szembeszállni. Különösen visszaijesztette a portugál hajósokat attól, hogy Afrika partján előbbre iparkodjanak délre, a Szahara sivatagának kietlen partvidéke, amelyet ezenkívül még igen gyakran a hajókra nézve akkor még oly veszedelmes köd borított el.

Ilyen körülmények között maga Henrik herceg is lemondott Afrika körülhajózásának a gondolatáról, amely pedig kezdetben szintén a tervei közé tartozott és most már az volt a fő törekvése, hogy hajói eljuthassanak a Niger torkolatáig s azután ezen a folyón felhajózva érkezzenek meg János pap mesés országába, amelyet, mint már mondottuk, akkor Abessziniában sejtettek, a Nílus (és tévesen gondolva a Niger) forrásainak vidékén. Azután, hogy a portugálok elvették a móroktól az Afrika legészakibb fokán, Gibraltárral szemben fekvő Ceutát is, Henrik herceg egyre ösztökélte tengerészeit, hogy csak próbáljanak előbbre haladni. Csakugyan, egyik hajójuk még abban az évben el is jutott a Bojador-fokig, de onnan a sziklákon való erős hullámverés és örvénylés miatt kénytelen volt visszatérni Portugáliába. De visszatérésük gyalázatos bűnnel volt fertőzve : szerecseneket hoztak magukkal arról a vidékről és drága pénzen adták el őket rabszolgákul. És csakhamar kezdett felvirulni az emberrablás gaztette. Gil Eannes kapitány a Kanári-szigetekről vitt Portugáliába rabszolgákat s ott nagy áron, mai pénzben csaknem 700 pengőért adta el fejenként a szerencsétleneket. Henrik herceg az emberrablások miatt igen nagy haragra gyulladt és a haragjától való félelem volt az oka, hogy a már említett Gil Eannes kapitány megfogadta, hogy engesztelésül körül fogja hajózni a veszedelmes Bojador-fokot, még ha belepusztulna is.

Szándékát szerencsésen véghez is vitte és mivel közben portugál utazók a szárazföldön is mind inkább tért nyertek Afrikában, csakhamar elérkezett az idő, hogy megalapíthatták Afrika nyugati partján az első gyarmatot, Arguint. Végül a bátor Diniz Diaz túlhaladt a Szahara-sivatag partvidékén is és nagy örömmel látta, hogy ott zöld pálmafák, buja növényzet intenek feléje. Ezért nevezte el azt a helyet Cabo Verdenek (Zöld fok).S ezzel meg volt cáfolva az a babona, hogy az egyenlítő vidékén nincs semmi élet és hogy ott a tenger is annyira megsűrűsödik, hogy nem lehet hajózni többé benne. Ellenkezően : a portugálok csodálatos új népfajt találtak ott, a fekete mórokat, ahogy akkor elnevezték a szerecseneket szemben az arabokkal, akiknek fehér mór volt a neve. Igy növekedett mindjobban a felfedező utasok bátorsága. Az utolsó hajóraj, amelyet Henrik herceg küldött ki, azt a kalandos hírt hozta haza Európába, hogy lehetséges lesz vízi úton jutni el Abissziniába, amelyet abban az időben szintén Indiához tartozónak véltek. Ez a szép reménység ugyan csalóka volt, de nagy megelégedéssel töltötte el Henrik herceget, aki azután nemsokára meghalt. Bár ő maga soha semmiféle felfedező útban részt nem vett, folytonos ösztönzésével, biztatásaival, áldozatkészségével és találékonyságával mégis keresztül tudta vinni azt, hogy népe lett ennek a kornak a legelső és legvakmerőbb hajósnépe.

Még a halála esztendejében felfedezte Gomez Diego a Zöldfok-szigeteket és az örökös felhőkbe burkolt Sierra Leone partvidékét Pár évvel később Fernando de Po fedezte fel a róla elnevezett szigetet és vele szemben, a mai Kamerunban a hatalmas, mindig felhőktől takart Istenhegyet. Ekkor azonban V. Alfonzó király végét vetette az utazásoknak, mert Afrikában és Kasztiliában való háborúi teljesen elfoglalták minden gondját és idejét. Beérte azzal a nagy jövedelemmel, amelyet a Madeira szigetén termelt cukornád, elefántcsont, gyömbér és néger rabszolgákkal való kereskedés hozott neki, mert ő nem osztozott Henrik herceg felfogásában és tekintettel az óriási haszonra, megengedte a rabszolgakereskedést. Csak később, már II. János király (1481-1495.) uralkodásának idején indult útnak újból egy nagyobb portugál expedíció Cao Diego vezetése alatt Afrikába. Ehhez csatlakozott annak a kornak egyik kiváló tudósa is, a Nürnbergből való Behaim Márton, hogy térképfelvételeket készítsen azokról a vidékekről, amelyeket bejárnak. Felhatoltak a Kongó-folyó mentén egy darabon, azután pedig még délebbre hatoltak, egész a Negro-fokig. De az afrikai szárazföldnek kiterjedésével és alakjával még mindig nem voltak tisztában az emberek. Mivel pedig János királyt magát is nagyon érdekelték a földrajzi kérdések, szerette volna ezt a dolgot tisztázni. Megbízta Diaz Bartolomeuszt, hogy hatoljon előre Afrika partjain délre és tudja meg, hogy meg lehet-e ezt a földrészt kerülni.

Diaz 1486-ban indult neki útjának és a Kongó torkolatától kezdve dél felé számtalan helyen kiszállt, az újonnan felfedezett helyeket olyan kővel jelölte meg, amelyen Portugália címere volt s ünnepnapokról vagy pedig a szentek neveiről nevezte el őket. Amit keresett, a kelet felé való útjárást ugyan nem találta meg, de elérte a földrész legdélibb hegyfokát s ezzel megállapította annak a lehetőségét, hogy Afrika csakugyan körülhajózható. Két kis hajóját a Szent Ilona-öbölben, közel Afrika déli sarkához baj érte. Nagy vihar támadt s a hajókat kiverte a sík tengerre, úgyhogy a tengerészek szeme elől elveszett a szárazföld. Amikor a vihar lecsillapodott és a szárazföldet újra keleti irányban keresni kezdték, nem találták sehol sem. Diaz ebből arról bizonyosodott meg, hogy a vihar lesodorta őket Afrika csúcsa alatt s ezért északi irányba kezdett el hajózni. Igy csakugyan el is érte az Algoa-öblöt. A partvonal innen északkeleti irányban húzódott és Diaznak az volt a terve, hogy ennek mentén fog előrehaladni. Három napig haladtak is előre, de ekkor váratlan csapás érte a vakmerő kapitányt : matrózai fellázadtak és kijelentették, hogy nem mennek tovább. Igy a Bushmann-folyó torkolatától Diaz kénytelen volt visszafordulni. Sírva búcsúzott el ettől az ismeretlen vidéktől, amelyen előtte még ember soha nem járt. Mikor visszatértek, csak akkor látták meg Afrika déli csúcsát, amely óriási nagy hegyfokot alkotott.

Egyhangúan a Viharok fokának nevezték el ezt a hegyet, de később János király ezt a nevet megváltoztatta : Jóreménység foka (Cabo da boa esperanza) lett a neve, mert a legszebb reménységeket fűzte a hegyfok felfedezéséhez. Diaznak az élete tragikusan fejeződött be. Tizenhárom évvel azután, hogy felfedezte a Jóreménység fokát, az akkor már felfedezett Braziliából tért éppen vissza Cabral tengernaggyal és ekkor látta viszont a hatalmas sziklaszirtet, amely Afrika déli csúcsát jelzi s amelyet ő fedezett fel. Büszkén mutatta társainak a hatalmas szirtfokot és a fölötte elterülő lapos Tábla-hegyet, amikor egyszerre vihar támadt, összezúzta Diaz hajóját s a vitéz kapitány ott veszett bele, az általa fölfedezett földdel szemben a tenger hullámaiba. Hogy most már kétségtelen volt Afrika körülhajózásának a lehetősége, a király 1497-ben Vasco da Gamát bízta meg azzal, hogy tegye meg ezt a kísérletet. Az akkor huszonnyolc éves Vasco da Gama négy hajóval indult útnak a Tajo torkolatából. Ez az expedíció lehajózva Afrika nyugati partja mellett, erősen viharos időben érkezett meg a Jóreménység foka alá. A viharban a hajók három napig voltak kénytelenek ide-oda lubickolni, hogy kikerüljék a parthozvágódás veszedelmét, csak harmadnapra tudták megkerülni a fokot.

Ekkor Gama Afrika keleti partján a hatalmas Zambezi-folyó torkolatáig hajózott fel s itt kiszállva, egy teljes hónapi pihenőt adott kifáradt, elcsigázott legénységének. Azután tovább utaztak és 1498 március havában érkeztek el Mozambikhoz. Innen fogva Vasco da Gama további útját már alig lehet felfedező utazásnak nevezni. Mert a keletafrikai kikötőkből ősrégi és nagyon élénk volt az arab hajósok forgalma Indiával. Mozambikből is, Mombazzából is ismerték az arab hajósok az utat India felé és Gamának itt a malindi sejk adott rendelkezésére egy tapasztalt tengerészt, aki azután elvezette hajóit a malabári partra, vagyis India nyugati partjára. A portugálok 1498 május 20-án vetették ki vasmacskáikat Kalikut előtt, amely abban az időben a legfontosabb fűszerpiaca volt Indiának. Ezzel tehát meg volt oldva a nagy feladat : Afrika körülhajózása és megvolt a közvetlen tengeri út Indiába.

A portugálok Indiában.

Később fogjuk elmondani Amerika felfedezésének a történetét, ott meg fogja látni az olvasó, hogy a spanyolok csupa vad vagy félművelt népre találtak az új világrészben. Nem így volt ez a portugálokkal, akik Indiában ősrégi kultúrát találtak, rendezett állami viszonyokat, szóval csaknem ugyanolyan állapotokat, mint otthon Európában.

India több országra oszlott fel ebben az időben. Azt az országot, amelynek a fővárosa Kalikut volt, úgy hívták : Szamorin és uralkodója a hatalmas Tamutiri rádsa volt. Ez az ország ősi idők óta a legélénkebb kereskedelmi összeköttetést tartotta fenn Afrika keleti partjaival, Arábiával és az egész Vörös-tenger vidékével. Népe kitünő hajósnép volt és hajóik, amelyek térképekkel és iránytűvel is fel voltak szerelve, biztosan szelték az évszázadok óta ismert vizeket. Ezért történt azután, hogy Kalikut uralkodója eleinte nyájasan fogadta ugyan a portugálokat, megengedte nekik azt is, hogy hajóikat fűszerrel megrakják, de azután, felbújtva az arabok által is, akik szintén az Indiával való kereskedelemből éltek, hirtelen haragra gyulladt ellenük s Gamának azokat az embereit, akik akkor éppen a parton voltak, elfogatta és börtönbe vettette. Gamának azonban sikerült a kiszabadításuk azzal, hogy ő is a hatalmába ejtett néhány hindut, köztük előkelő embereket is és a hajójára cipeltette őket s megüzente a rádsának, hogy mindet kivégezteti, ha az embereinek baja lesz. Erre azután a rádsa sietett szabadon bocsátani a portugálokat, de Vasco da Gama is iparkodott felvonni a vasmacskákat és odább vitorlázott. Észak felé ment Kalikuttól és itt szíves fogadásra talált Kananor hercegénél, aki hűbérese volt ugyan a rádsának, de fellázadva éppen ellene, harcban állt vele. Ez megengedte nekik, hogy hajóikat bőségesen rakják meg fűszerrel és békén útnak bocsátotta őket. Gama egy Goa kikötőjétől délre eső kikötőben kijavíttatta a hajóit, de eközben újból ellenséges támadásnak volt kitéve, amely elől alig bírt menekülni.

Bőven megrakodva újra útnak indultak hazafelé s megérkeztek az afrikai partokra, a barátságos malindi sejk országába. Innen azonban az útjuk hazáig rettenetes volt. Két hajó odaveszett a viharokban, a másik kettő szintén léket kapott és csak keservesen bírt előrehaladni, míg végre elérkeztek az Azori-szigetekig. Innen azután már könnyebb utazás után jutott haza Vasco da Gama Portugáliába és 1499 szeptember hónapjában kivetette vasmacskáit Lisszabon kikötőjében. Mánuel király, az elhunyt János utóda nagy örömmel fogadta az első Indiajáró portugál tengerészt, gazdagon megajándékozta, nemesi rangra emelte és ezt a büszke címet adta neki : “Az indiai tengerek admirálisa.” Egy évvel később újra portugál hajók jelentek meg Kalikut előtt. Cabral Alvarez Pedro hajói voltak ezek, azé a tengernagyé, aki tizenhárom hajóval és ezerkétszáz emberrel indult útnak. Hajóit a vihar nyugat felé verte el és így történt, hogy Cabral felfedezte Braziliát. A tizenhárom hajóból csak hat érkezett meg a fél esztendeig tartó út után Kalikut kikötőjébe. De itt vad haraggal fogadták a bennszülöttek és az arabok egyaránt. A partra szállt portugálok folytonos életveszedelemben voltak és telepüket a hinduk csakhamar elpusztították. Nem ijesztette meg őket az sem, hogy Cabral hajóiról lövöldöztetni kezdte a várost és így a portugálok kénytelenek voltak odábbállni. Kananorban és Kocsinban azonban ők is szívesebb fogadásra találtak.

Egy harmadik hajóraj Da Nova János parancsnoksága alatt indult el 1501-ben és ez már kénytelen volt valóságos tengeri csatát vívni Kalikut mellett az ellene küldött indiai hajókkal. De Kocsinban ez is meg tudott rakodni és visszatérő útján felfedezte Ascension szigetét, meg a kopár Szent Ilona szigetét, amely azonban, mint pihenő állomás ezentúl kitünő szolgálatokat tett. Mindezideig a portugálok Indiába való el-ellátogatása nem volt egyéb, mint egy-egy felfegyverkezett kereskedelmi járat. De most már, hogy ismerték az utat és megvoltak a biztos pihenő pontjaik, rágondolhattak arra, hogy ne csupán kalandos vállalkozások révén érintkezzenek Indiával, hanem meghódítsák a fűszerek és a drágakövek e mesés birodalmát. És ekkor kezdődik meg ennek a kicsiny népnek a hőskora, amely megtalálta méltó énekesét is. Luis de Camoens volt ez a költő, aki a “Luziáda” című hőskölteményében írta meg hazájának e dicső korszakát. Természetesen arra még csak nem is gondolhattak, hogy egész Indiát, ezt az óriási birodalmat meghódítsák. De az volt a józanul megfontolt tervük, hogy a legfontosabb kikötőket hatalmukba ejtik, azonkívül pedig katonailag is felszerelt kereskedelmi állomásokat szerveznek az Indiába vezető úton.

Ezzel már elérték volna a céljukat, azt, hogy India egész kereskedelme Portugálián keresztül irányuljon az európai szárazföldre, amikor aztán nemcsak a kereskedők haszna, hanem a tetszés szerint kivetett vámok is gazdagították volna az országot. A dolguk e tekintetben annyival is könnyebb volt, mert hajóik, a könnyű és ügyes karavellák, amelyek minden széllel tudtak mozogni, messze fölötte álltak az arabok és hinduk otromba vitorlásainak, amelyek csak bizonyos széllel tudtak haladni s amelyeknek fuszta, vagy szambuka volt a nevük. Vasco da Gama kezdte meg ezt a rendszeres hadjáratot India ellen. Húsz hajóval és nyolcszáz katonával indult útnak és mindenekelőtt a keletafrikai Kiloa uralkodóját kényszerítette rá arra, hogy meghódoljon a portugáloknak. Azután azt a követelést intézte az indiai fejedelmekhez, hogy a Vörös-tengerrel szakítsanak meg minden érintkezést. Amikor erre tagadó feleletet kapott, hajóival megjelent Kalikut előtt és a város egy részét halomra lövette. Azután barbár kegyetlenséggel támadt rá az indiai és arab hajókra, vagy elfogta vagy elsüllyesztette őket, majd pedig Kananorban megerősített telepet építtetett a portugálok számára és amikor hazatért, katonái egy részét otthagyta ennek az őrizetére. Ekkor azután kitört az évekig tartó harc Kalikuttal, annak birtokáért. A kalikuti rádsa először Kocsint támadta meg, amely szövetségese volt a portugáloknak, de erre a portugálok hadihajói újból megjelentek az indiai partokon és felmentették Kocsint az ostrom alól.

A portugálok vezére, Albuquerque Alfonzó, aki hőslelkű ember volt, de, az ellenséggel szemben nem ismert irgalmat, Kocsinban erődött épített. Nemsokára ez ellen a szárazföldről és a tenger felől is óriási sereggel indított ostromot a kalikuti rádsa. Duerto Pacheco, az erőd parancsnoka hősiesen védelmezte magát és megtartotta a várat mindaddig, amíg megérkeztek újból a portugál hadihajók, amelyeknek ágyúi azután elkergették a nagy hindu sereget. Ekkor az indiaiak segítségért az egyiptomiakhoz fordultak, akiknek kereskedelmi érdekeit óriási mértékben sértette a portugálok fellépése, mert India forgalmát egészen elterelte Egyiptomból. Mánuel portugál király, amikor erről az új veszedelemről értesült, elhatározta, hogy India összes ügyeit egy kézben fogja egyesíteni. Ezért kinevezte India alkirályává 1506-ban Almeida Ferencet, aki eszerint először viselte ezt a nagyfontosságú méltóságot. Almeida a Kananori-öbölben megtámadta a kalikuti rádsának ott levő hajóhadát és megverte. Kananorban várat épített, Kocsin fejedelmét pedig megkoronázta Portugália hűbéresévé. Saját fiát pedig, Almeida Lőrincet megbízta, hogy egy kisebb hajóhaddal tartson hajtóvadászatot az indiai vizeken levő hindu és arab hajókra, amelyeknek nincsen portugál menlevelük. Ekkor azonban nagy, szélesbordájú hajókból álló egyiptomi flotta jelent meg az indiai tengeren és Bombaytól délre, a Csaul-folyó torkolatánál megverte Almeida Lőrinc hajóhadát. Maga Almeida Lőrinc is elesett az ütközetben.

Azonban az alkirály véres bosszút vett fia elestéért. Maga vezetett hajóhadat az egyiptomiak ellen s úgy megverte őket, hogy a még megmaradt egyiptomi hajók sietve elmenekültek hazafelé s az egyiptomiaknak egyszer s mindenkorra elment a kedve attól, hogy beleavatkozzanak India ügyeibe. Almeida utóda a már fennebb említett Albuquerque lett, aki meghódította Portugália számára a gazdag Goát, de magát Kalikutot hiába ostromolta, nem bírta bevenni. Csak két évvel később tudta Albuquerque végre rákényszeríteni a makacs Tamutiri rádsát, hogy megnyissa Kalikut kapuit a portugálok előtt és meghódoljon. Albuquerque még meghódította a Perzsa-öbölben, egy sziklás szígeten fekvő Ormuz városát is és arra kényszerítette, hogy Portugáliának adót fizessen. Ez az adó azonban nagyon rendetlenül folyt be, ezért az alkirály megjelent hajóhadával újból a város előtt és az öreg uralkodó vezérét kiszámított ravaszsággal a hajójára csalta és megölette. Az ormuziak a kegyetlenségtől megijedve, ellenállás nélkül adták meg magukat s így a portugáloké lett India útjának ez a jelentős állomása is. Végre közvetlen érintkezésbe tudtak lépni a portugálok az afrikai Abessziniával is, de milyen nagy lett a bámulatuk, amikor ott a mesés János pap országa helyett vad szerecsen törzsek által lakott földre találtak.

Az abisszíniaiak névleg keresztények voltak ugyan, de ez a kereszténységük puszta formaság volt, amelyet a valóságban a régi bálványimádással kevertek össze. Olyan kultúráról pedig, mint aminőre Indiában találtak a portugálok, Abesszíniában szó sem volt. A portugálok főcélja, hogy India kereskedelmét teljesen a kezükbe kerítsék, most már tehát el volt érve, de a gazdag Fűszerszigetekkel, másképpen Molukkákkal az arabok még mindig élénk kereskedelmet tartottak fenn Malakka városán keresztül. Ez a város rendkívül virágzó kereskedelmi középpont volt. Jáváról való malájiak alapították, akik csakhamar áttértek a mohamedán hitre és bölcs szultánjaik alatt gazdag, szabad életet éltek. Maga a város egy tengerbe szakadó folyó mindkét partján volt felépítve mérföldnyi hosszúságban. Déli oldalán állt a szultán hatalmás palotája, mellette sorakoztak a harcos nemesség kőépületei, a folyó másik oldalán a külföldi kereskedők hatalmas telepei. Csodálatosan tarka képet nyújtotta város kikötője, amelyben a legkülönbözőbb fajtájú, sziámi, bengáli, kínai, arab, jávai és japáni kereskedőhajók nyüzsögtek. Természetes, hogy erre a gazdag és nagyjelentőségű helyre csakhamar megfájdult a portugáliak foga. Sequeira Diego Lopez parancsnokságával hamarosan öt portugál hajó jelent meg Malakka kikötőjében. Mahmud, a malakkai szultán, akinek sejtelme sem volt az idegenek gonosz terveiről, szívesen fogadta a portugálokat és szerződést is kötött vélük a szabad kereskedelemre.

De az arabok, amint megtudták, hogy itt is megjelentek veszedelmes ellenségeik, csakhamar felbőszítették a szultánt, aki haragra gyulladt a portugálok ellen és közülük azokat, akik partra szálltak vagy kivégeztette, vagy börtönbe vettette. Erre Sequeira tanácsosnak látta, hogy elvitorlázzék Malakka alól. Csak három évvel később, amikor India birtoka már biztosítva volt, tudtak a portugálok újból fellépni Malakka ellen. Maga Albuquerque indult útnak s 1511-ben tizenkilenc hajóval jelent meg a város előtt. A szultántól azt követelte, hogy a még mindig fogva tartott portugálokat tüstént bocsássa szabadon, azonkívül pedig engedje meg neki, hogy a város mellett erődöt építhessen. A szultán mind a két kívánságot visszautasította, amire a portugálok rohamot intéztek a város ellen, de eredménytelenül. Csak több hónapi hosszas ostrom után siketült végre az alkirálynak, a portugálokhoz hajló jávaiak segítségével, bevenni a várost. Óriási zsákmányt ejtettek itt a portugálok. Csak az a kötelező ötödrész, amely minden zsákmányból kijárt a portugál királynak, kétszázezer aranyat tett ki. Albuquerquenek köszönheti Portugália, hogy hatalmát Indiában megalapította és ehhez a kegyetlen, de kétségtelenül vitéz és nagyeszű emberhez királya mégis hálátlan lett. Váratlanul megfosztotta az alkirályi rangtól, visszahívta és ez oly mélyen sértette Albuquerquet, hogy Goa kikötőjében, amikor útnak akart indulni, a hajója fedélzetén meghalt.

Pedig nagy szükség lett volna még rá, mert ha nehéz volt meghódítani Indiát, még nehezebb volt megtartani. Különösen Malakkában volt még sok harca a portugáloknak, amíg végleg biztosítani tudták annak birtokát. Afrika keleti partjain ugyanakkor, mint Indiában és ugyanolyan módon szintén befészkelték magukat a portugálok. Megemlítettük, hogy Kiloát már Vasco da Gama hűbéres államává tette a portugáloknak és itt erődöt építtetett. Ennek az erődnek az omladékai és egy hatalmas város romjai, amelyek még ma is találhatók a hajdani Kiloa helyén, tanuskodnak arról, hogy minő hatalmas kereskedelmi középpont állt itt hajdanában. De afrikai uralmukat a portugálok csak 1698-ig voltak képesek megtartani, miután Kiloát már előbb rombadöntötték a vad néger hordák. Ebben az időben pedig a maszkáti és a zanzibári arabok támadtak rá a portugál birtokokra és kiverték belőlük az európaiakat. Kínában meg tudták vetni a lábukat a portugálok, még pedig Makaó városában. De az óvatos kínaiak csak nagy korlátozásokkal engedték meg nekik a letelepedést s a főuralmat továbbra is fenntartották saját maguknak. Igy azután lassanként a szigetekből és partvidékekből nagy gyarmatbirodalom alakult ki, amely Kínától Indián és Afrika keleti partvidékén keresztül egészen az Atlanti-óceán északibb szigetcsoportjáig nyúlt el. A legértékesebb részei e birodalomnak természetesen az indiai gyarmatok voltak.

Ezeknek a középpontja és székhelye volt Goa városa, ahol az alkirály székelt s ahonnan igazgatta a vagy meghódított, vagy hűbéressé lett tartományokat, meg azt az ötvenkét erődöt, amelyek a Jóreménység fokától kezdve egész Makaóig biztosították a portugáloknak az uralmat. Magától érthető, hogy e nagyon szétszórt és nagyon erőszakos módon összehódított birodalomnak a fenntartása is csak folytonos háborúskodások árán volt elérhető. Évtizedekig állandóak voltak a portugálok harcai a hindukkal és a mohamedánokkal. És csakhamar hozzájárultak a politikai és gazdasági érdekellentétekhez a vallási ellentétek is. Mert a portugálok a gyarmatokra, különösen Indiába is elvitték magukkal azt a vallási fanatizmust, amely a saját hazájukban járta át türelmetlenséggel és vakbuzgósággal a lelkeket. Goa városában is felütötte vésztörvényszékét az inkvizíció, megjelentek ott is hittérítőkként a jezsuiták és Xavéri Szent Ferenc is itt szerezte meg magának az “India apostola” melléknevet. Ilyen körülmények között azután Goa csakhamar egészen papi várossá alakult át. Nem kevesebb, mint nyolcvan templom és kolostor volt benne, többezer pappal és szerzetessel. Ennek nem lehetett más a következménye, minthogy a portugálok fanatizmusa végre is támadóan lépett fel a hinduk ellen. Kifosztották és feldúlták több pagodájukat s ezzel a vallási gyűlölség magvát is elhintették. Véres harcok lettek ennek a következményei.

A hinduk 1546-ban, a törökök által támogatva, nagy erővel támadták meg Diu városát és Castro János alkirály, csak véres tengeri csata árán tudott rajtuk diadalmaskodni. Rettenetes volt az indiai mohamedánoknak és brahmánoknak az a felkelése, amely 1570-ben tört ki. Luis da Ataide, az alkirály csak egy évig tartó véres harcok után tudta leverni a lázadókat, akik már magát a fővárost, Goát is fenyegették. E forradalom után Indiát három kormányzóságra osztották, hogy így könnyebben fenntartható legyen a rend. A portugálok minden általuk bírt kikötőben vámokat szedtek a hajóktól és ámbár nem akadályozták meg teljesen a Vörös-tengerrel való kereskedelmi összeköttetést sem, azért a legértékesebb fűszerekkel, a gyömbérrel, fahéjjal és borssal terhelt hajókat arra kényszerítették, hogy Lisszabon kikötőjébe menjenek. Hogy micsoda rettenetes zsarolást vittek véghez a hűbéres államokon a portugálok, arra elég bizonyság az is, ha feljegyezzük, hogy a Ceylon szigetén levő Kandy uralkodója évenként ezer mázsa fahéjat volt kénytelen adóban fizetni Portugáliának. Az India és Malakka között való kereskedelem szintén egészén a portugálok kezében volt s részben a Malakka és Kína között való is, mert az esetlen kínai dsunkák nem bírták a versenyt az ügyes portugál karavellákkal.

Ilyen körülmények között nem is tűnik fel túlságosan nagynak, hogy a portugál kincstár jövedelme, a monopóliumokat és vámokat nem is számítva, a gyarmatokból 1564-ben például 845.000 arany, 1580-ban pedig kerek egymillió arany volt. Az Indiával való közlekedés teljesen a királyi hajórajra volt utalva, amely nagy, 1000-1600 tonnás gályákból állt. A királyi hajók, amelyeket kereskedők is bérbe vehettek, minden évben márciusban hagyták el Lisszabont és a délnyugati monszun szelével szeptemberben érkeztek meg Goába. Itt ekkorra Indiának minden részéből összegyűltek már a kereskedők árúikkal, amelyekkel megterhelve azután a hajók a következő év januárjában indultak visszafelé és szeptemberben érkeztek meg újból Lisszabonba. Amint tehát ebből kiszámítható, az út rettenetes sokáig, tizenkilenc hónapig tartott. A nagy nyereség híre, amellyel az indiai kereskedelem járt, német kereskedőket is becsalogatott Portugáliába. Ezek is béreltek hajókat és ámbár a portugál kereskedők rossz szemmel nézték őket, mégis kénytelenek voltak eltűrni a jelenlétüket, mert ők maguk megfelelő tőke híján nem bírták volna elég pénzzel mindannak a kincsnek kizsákmányolását, amelyet az új gyarmatok kínáltak. A királyi kereskedőhajók biztonságáról az akkori fogalmak szerint hatalmas hadiflotta gondoskodott. III. János király idejében már háromszáz hadihajója volt a portugáloknak.

Egy hajóhad állt az indiai alkirály rendelkezésére, egy másik az Atlanti-óceán szigeteire vigyázott, másik kettő pedig Portugália partjait és a gibraltári tengerszorost őrizte. Portugáliának természetesen egész kereskedelme Lisszabonban összpontosult, amely abban az időben Antwerpen mellett a világ legnagyobb kikötője volt. Ennek a városnak a piacára érkezett az angol posztó, a francia gabona, a spanyol vas, a görög bor (amely Indiában nagyon keresett árúcikk volt), az Azori-szigetek fája, Madeira cukra, a braziliai arany és börzsöny, az afrikai gyömbér és elefántcsont, a távol Keletről pedig a perzsa szőnyegek, a kínai selyem, indiai szövetek, drágakövek és főképpen fűszerek. Azonkívül pedig, Portugália örök szégyenére, Lisszabon volt a világ legnagyobb rabszolgakereskedő helye is. A Tajo torkolata által alkotott öbölben csak úgy hemzsegtek a portugál, holland, angol és hanzavárosi hajók.

Amerika fölfedezése.

Azokban az időkben, amikor a portugáloknak még nem sikerült eljutni a Jóreménység fokáig s amikor az akkori világ kezdte már-már azt hinni, hogy Afrika körülhajózhatatlan : II.  János portugál királynak, aki maga is tudós és különösen térképismerő számába ment, az udvarában megjelent egy olasz ember és azt az ajánlatot tette neki, hogyha ő a királytól hajókat kap, hajlandó arra, hogy nyugati irányban induljon el s úgy keresse meg Indiát.

Ezt az olasz embert Cristoforo Colombónak hívták, de az akkori idők latinoskodó szokása szerint Columbusnak írta magát, míg a spanyolok - akiknek később annyi dicsőséget és kincset szerzett - Cristobal Colonnak nevezték. Ez a soknevű és akkor mégis még névtelen ember nem volt más, mint Amerika későbbi felfedezője : Kolumbusz Kristóf. Kolumbusz Kristóf 1446-ban vagy 1447-ben született az olaszországi Genova városában. Több olasz város, sőt Korzika szigete is vetélkedik ugyan azért a dicsőségért, hogy Kolumbusz ott született, de mivel ő maga egy nyilvános okiratban is megmondja magáról, hogy a szülővárosa Genova, tehát kétségtelen, hogy a többi feltevés csak legenda. Apja, Kolumbusz Domonkos takácsmesterséggel foglalkozott és arra tanította a fiát is. Az utazás vágya azonban korán erőt vett a fiatal Kristófon és Genovában, ebben a hatalmas kikötő és hajósvárosban bőségesen talált is alkalmat rá, hogy vágyakozását kielégítse. Eleinte csak kisebb tengeri utakat tett az olasz partvidékeken, a Földközi-tengeren, de 1474-ben már nagyobb utat tett ugyanezen a tengeren : a görögországi Kiosz szigetét kereste fel. Ugy látszik, hogy ez az útja volt döntő az egész jövőjére nézve, mert amennyit tudunk ifjúságáról, ettől fogva teljesen a tengerész pályára adta magát. Nemsokára az akkori viszonyokhoz mérten nagy utat tett : Angliába utazott. S úgy mondják, bár ez egyáltalán nem bizonyos, hogy Angliából egy tőkehal-halásszal útra kelt az Atlanti-óceán félelmetes, ismeretlen vizeire.

Állítólag ekkor messzebb eljutott, mint a Faröer-szigetek, a régiek legendás Thuleje, ahol szerintük a világ végződött és nem lehetetlen, hogy itt hallott valamit arról a mesés Vinlandról, amelyet - mint már megírtuk - a távoli nyugaton a normannok fedeztek fel. Erről az útjáról visszatérőben Angliából Portugáliába utazott Kolumbusz. Itt megismerkedett Don Perestrellónak, a Madeira mellett levő Porto-Santo hűbérurának a dédunokaleányával : Muniz-Perestrello Felipával. Ennék az ismeretségnek a révén, amelynek azután házasság lett a vége, Kolumbusz Porto Santóra jutott s ott az anyósától megkapta Perestrellónak, aki maga is híres hajós volt, a térképeit és a hajósnaplóit. Ezekből nagyon értékes tapasztalatokat, méreteket és terveket merített a maga számára Kolumbusz. De azt a tervet, hogy nyugat féle indulva iparkodjék felkeresni Indíát, talán leginkább anyósának a második férjével, Correo Péterrel való társalgása érlelte meg benne. Ez a Correo is igen tapasztalt tengerész volt és sokat foglalkozott a nyugati útnak a gondolatával. Porto Santóból Kolumbusz több utazást tett Guinea partvidékére és főképpen térképrajzolással foglalkozott ebben az időben, részben azért, hogy földrajzi ismereteit kiszélesíthesse, részben pedig azért, hogy kenyerét megkeresse. Igy azután több utazás és rendkívül sok tanulmány után megérett benne a gondolat, hogy vállalkozni fog a nagy, eddig ismeretlen útra és felkeresi nyugat felől, az Atlanti-óceánon keresztül lndiát.

Egybevetve minden akkori tudást és feltevést, Kolumbusz úgy számította ki, hogy ez az út lehetséges. Toscanelli Pál, a kitünő firenzei csillagász, akinek a véleményét szintén kikérte, térképet küldött neki, amelyen a távolságot Lisszabon és a mesés Zipangu (Japán) szigete között 104 földrajzi fokra, Lisszabon és Kína között pedig 130 földrajzi fokra becsülte. De ugyanez a térkép ábrázol már bizonyos Antilia-szigetet, amely Európa partjaihoz Toscanelli feltevése szerint még közelebb volt, mint az említett két idegen földrész. Csak egy tekintetet kell vetnünk a térképre, hogy lássuk, hogy Toscanelli a felénél is kisebbre becsülte azt a távolságot, amely Európa nyugati partja és Ázsia keleti partja között van. Óriási volt ez a tévedés, de ezúttal - hasznos. Mert Kolumbusz nélküle sohasem fedezte volna fel Amerikát. Ha tudta volna az igazi távolságokat - miután arról sejtelme sem volt, hogy nem Ázsiára, hanem új világrészre fog bukkanni - nem mer nekiindulni felfedező útjának. Ezekkel az eszmékkel és szándékokkal eltelve jelent meg Kolumbusz Kristóf II. János portugál király előtt s ajánlkozott, hogy segítségével megkísérli az utat. János király a vakmerő olasz hajós tervét egy földrajzi tudósokból és hajósszakértőkből összeállított bizottság elé terjesztette, amelynek a többsége azután úgy döntött, hogy a terv megvalósíthatatlan.

A bizottság tagjai közül csak egy páran, így a már fennebb említett tudós német Behaim Márton voltak amellett, hogy a király bízza meg Kolumbuszt terve kivitelének megkísérlésével. Az egyszerű hajós nem tudott vitába bocsátkozni a nagytudományú férfiakkal és így kénytelen volt megadni magát, amire azután végleg a talpára kötötték az útilaput. Nem lehetetlen, hogy János királynak erre a saját országára nézve végzetes elhatározásra az is ösztönt adott, hogy Kolumbusz már akkor különös, izgatott viselkedésű, excentrikus ember volt, akire drága hajókat, számos emberéletet nem mert rábízni a király. Kolumbusz, kudarcától lesújtva, elhatározta, hogy elhagyja Portugáliát, ahol nem volt többé semmi keresnivalója s ahol közben a felesége is meghalt. De nem haza, Genovába akart menni, hanem kisfiával, Diegóval együtt Franciaország felé indult útnak, hogy a francia királynak ajánlja fel ugyanazt a szolgálatot, amellyel János király elutasította. Spanyolországon keresztül vette az útját és ekkor a véletlen úgy akarta, hogy az ország egyik leggazdagabb grandja, Medina Celi herceg vendégéül fogadta és az érdekes beszédű, csupa fantasztikus ötlettel telt ember annyira lebilincselte, hogy ámbár Kolumbusz sietni akart Franciaországba, különböző kifogások alatt két álló esztendeig magánál tartotta.

Amikor már Kolumbusz nagyon türelmetlenkedni kezdett, a herceg fel is szereltetett számára két kis hajót, de mivel ezek elégteleneknek bizonyultak, inkább azt kérte tőle, hogy ajánlja őt és tervét Izabella királynő figyelmébe. Ezt a herceg meg is tette és 1486-ban Izabella felvette udvari kíséretébe Kolumbuszt, míg terveit megbírálásra a szalamankai híres egyetem tudós professzorainak adta át. A professzorok évről-évre halasztották a döntést, Izabella pedig a mindinkább türelmetlenkedő Kolumbusz előtt a mór háborúk gondjával mentegette magát. De amikor ezek is véget értek, amikor Kolumbusz 1491-ben elhatározta, hogy elutazik Franciaországba. Utra is kelt, de ekkor sorsa nem messze Palos városától váratlanul szerencsés fordulatot vett. Kifáradva az utazásban, kezén vezetve kisfiát, Diegót, bekopogtatott a La Rabida-kolostorba, amelyben domonkosrendi barátok laktak, hogy egy kis pihenőt, pár falat ételt és egy italt bort kérjen. A portás egyenesen felvezette a perjelhez, akinek az ablakából csodálatos kilátás nyílt a zajló, hullámzó Atlanti-óceán végtelén vízsivatagára. Ez a látvány megoldotta Kolumbusz nyelvét és a sokat utazott, sokat szenvedett férfi szinte költői lendülettel kezdett beszélni a tengerről, a távol országokról, amelyeket látott, reményeiről, amelyek olyan édesek s csalódásairól, amelyek olyan keserűek voltak. A perjel ámulva hallgatta szavait, csakhamar összehívta mind a szerzeteseket, hogy ők is hallgassák ennek a rendkívüli embernek a szavát.

Sőt csakhamar leküldtek Palos városába is Hernandez Garcia orvosért, a nagytudományú férfiúért, aki jártas volt a földrajzban, csillagászatban s egyéb természettudományokban egyaránt. Hernandez valóságos lelkesedéssel hallgatta Kolumbusz szavait, mindenben igazat adott neki és a szerencsés véletlen okozta látogatásnak az lett a vége, hogy a perjel egyik szerzetessel, Perez Juan páterrel, aki a “királynő gyóntatója” tiszteletbeli címet bírta, levelet íratott Izabellának Kolumbusz érdekében. A fáradt, lerongyolódott vándort pedig fiával együtt ott tartották maguknál mindaddig, amíg két hét mulva megérkezett Izabella királynő felelete, jelentékeny pénzösszeggel együtt. A levélben Izabella rendkívül nyájasan hívta vissza Kolumbuszt, a pénzt azért küldte, hogy illő módon jelenhessék meg az udvarnál. Izabella éppen Granada előtt volt a táborban s Kolumbusz csaknem ugyanazon a napon érkezett meg oda, amelyen Granada elesett és a spanyolok kezébe jutott. Képzelhető, hogy az örvendő királynénál kétszeresen is szíves fogadásra talált. És Kolumbusznak végre alkalma nyilt előterjeszteni terveit, szándékát és feltételeit. Ez a csodálatos, rendkívül nagy önérzetű és kétségtelenül a zsenialitással oly gyakran együtt járó lelki abnormitásokban is szenvedő ember szinte prófétai ihlettel, tébolyult elragadottsággal beszélt a királyné előtt. Elmondta, hogy ő Isten küldötte s ezért a terve sikeréről egészen bizonyos.

De éppen ezért jutalmul vállalkozásáért szinte gőgösen sokat kért a királynétól. Azt kívánta, hogy őt magát és utódait nemesi rangra emeljék, hogy megadják neki az “Atlanti-óceán admirálisa” címet s hogy e réven egyenlő legyen az ország többi nagyjaival. Kívánta továbbá, hogy a felfedezendő országokban az alkirályi címet és hatalmat kapja meg, hogy az új gyarmatokra majdan szükségessé váló hivatalnokokat a királyné az ő előterjesztésére nevezhesse csak ki, kívánta végül a várható kicstári jövedelmek tíz százalékát és részesedést még egyéb várható jövedelmekből is. Ezektől az - eddig hallatlan - követelésektől megijedt Izabella és főképpen férjének, Ferdinándnak a tanácsára ismét elutasította Kolumbuszt. Mert a gyanakvó, fösvény és hatalmi vággyal telt király félt attól, hogy Kolumbusz követeléseinek a teljesítése esetén az új gyarmatok fölött való hatalom teljesen kisiklott volna a királyi pár kezéből. Szóval olyan kalandornak nézte Kolumbuszt, aki királyi pénzen csupán csak saját magának akar hasznot szerezni. Kolumbusz azonban a szívében megújuló elkeseredéssel, de megalkuvást nem ismerő büszkeséggel kijelentette, hogy a követeléseiből semmit sem enged és elhagyva Granadát, újból útnak indult Franciaország felé. Ekkor azonban több spanyol grand (főúr), különösen pedig Arragonia kicstárnoka, De Sant Angel Luiz vetették magukat közbe az érdekében.

Ez utóbbinak arról is sikerült meggyőzni a királynét, hogy Kolumbusz vállalkozása még akkor is megérné a reá fordított költséget, ha eredménye az arról való megbizonyosodás lenne, hogy nyugat felől nem lehet Indiába eljutni. A királyné így végre hajlott a grandok tanácsára és gyorsfutárt küldött Kolumbusz után, aki, mint már mondottuk, megint útban volt Franciaország felé. A genovai takács fia mondhatatlan örömmel tért vissza a királyné udvarába és ott most már a legszívesebb fogadásra talált. De most újabb bajok állták útját a terve kivitelének. A mór háború úgy kimerítette a királyné minden pénzkészletét, hogy nem volt képes másképpen a Kolumbusz számára szükséges összeget előteremteni, mint úgy, hogy elzálogosította a korona kicseit. Maga a kicstartó mester, De Sant Angel adott 5300 arany kölcsönt a kincsekre, hogy ezzel a pénzzel felszereljék Kolumbusz expedícióját. Igy azután a királyné 1492. április 17-én aláírta a szerződést, amelyben megígéri Kolumbusz minden követelésének a teljesítését s így Izabella, a nagy királyné ugyanabban az esztendőben, amelyben hazáját megszabadította a móroktól, módott adott arra is, hogy megtörténhessék a legnagyobb és legjelentősebb felfedezés, amelyet a világtörténelem feljegyzett.

Kolumbusz első útja.

Kolumbusz, a királynéval egyetértve, úgy határozta el, hogy Palos városának a kikötőjéből fog elindulni útjára Palos városának ugyanis valami régebbi hűségszegés miatt az volt a kötelessége, hogy minden olyan esetben, ha ezt a király kívánja tőle, ki kell állítania két karavellát, vagyis kicsiny, három-négy árbócos, magas hajót és ezeket a kapott parancstól számított tíz nap alatt a használhatóságra teljesen fel kell szerelnie. Ez a két hajó állt Kolumbusz rendelkezésére és egy harmadik még kisebb hajót úgy béreltek a számára. A három hajó közül csak egynek volt teljes fedélzete, a másik kettő csak elől és hátul volt fedélzettel ellátva és a nagysága egyiknek sem volt több körülbelül száz tonnányinál. A felszerelés összes költségei pedig 1.140.000 maravédire, azaz körülbelül 35.000 pengőre rúgtak mindössze. Palos városának leghíresebb hajóscsaládja, a három Pinzon testvér nagy buzgalommal támogatta készülődéseiben Kolumbuszt és kettő közülük vállalkozott arra, hogy maga fog vezetni egy-egy hajót. Igy érkezett el az indulás ideje, 1492. aug. 3-án. Mindössze kilencven embere volt Kolumbusznak a három hajón, mely közül a legnagyobbnak, az admirális-hajónak, a Santa Mariának, maga volt a parancsnoka, Pinta nevű, második nagyságú hajót Pinzon Márton vezette, a kisebbet, a Nina nevűt pedig Pinzon Vince.

Alig indultak el azonban Palos kikötőjéből, amikor a nyilt tengeren egy viharban a Pinto annyira megsérült, hogy nem haladhattak tovább egyenesen előre, hanem kénytelenek voltak a Kanári-szigetekre vitorlázni, ahol azután négy hétbe tellett, míg a megsérült hajót kijavították. Igy azután a tulajdonképpeni felfedező útnak csak szeptember 6-án indulhattak neki. Szeptember 9-én eltűnt a szemük elől a legutolsó szárazföldi pont is és ettől fogva harmincnégy napig nem láttak egyebet, mint eget és tengert. Kolumbusz, hogy a térképén feljegyzett Antilia és Zipangu-szigeteket megtalálja, lehetőleg nyugatnak vette az irányt. Kolumbusz a legénységét, amely nyugtalankodott és reszketett a távol tengertől, hogy megnyugtathassa, kénytelen volt megcsalni. Ezt úgy csinálta, hogy kettős számítást készített mindig : az egyiket a maga számára, a másikat a legénység számára. Ebben az utóbbiban mindig úgy tüntette fel, mintha már sokkal előbbre haladtak volna, mint ez a valóságban történt. Nagy szerencséje volt azonban az útján Kolumbusznak az, hogy a legkedvezőbb szél rendes fuvásának az idején indult el, mert az Atlanti-óceánon szeptemberben kezdődik meg a keleti passzát-szél. Az idő mindig kellemes is volt, ahogy Kolumbusz feljegyezte, enyhe és napsütéses, mint az andaluziai tavasz, csak a fülemilék dalát nem lehetett hallani. Szeptember 16-áig úsztak már a sík tengeren anélkül, hogy egyebet láttak volna, mint eget és vízet. Ezen a napon azonban hajóik elé rengeteg sok, a tenger színén úszó növény került.

Kolumbusz ennek nagyon megörült, mert azt hitte, hogy a tengeren úszó növényzet nem származhatik máshonnan, mint valami közeli szigetről, ahonnan a tenger árja ragadja el. Pedig tévedett, az a növényzet nem volt semmi más, mint a tang (fucus) nevű vízi növény, amely a szárazföldtől nagy távolságokban is megterem a nyilt tengeren és néha óriási terjedelművé válik. Kolumbusz természetesen ezzel is iparkodott megnyugtatni már békétlenkedő népét, de ekkor nagy riadalom támadt a hajókon. Az oka ennek az volt, hogy az iránytű elfordult rendes fekvéséből és észak helyett, észak-nyugati irányban kezdett mutatni. Ma már tudjuk, hogy ennek a tüneménynek az az oka, hogy a föld mágneses sarka nem esik egészen össze az északi pólussal, hanem nyugatra van tőle. De akkor a hajósok azt hitték, hogy most közelednek már ahhoz a veszedelmes mágnesszigethez, amelyről annyi régi tengerész rege beszél. Kolumbusz azzal iparkodott megnyugtatni őket, hogy a mágnestű eltérését a sarkcsillag okozza. Ennek a jámbor hazugságnak a matrózok azonban nem igen hittek, több hitelt adtak - egy eleven ráknak, amelyet a tang ágai között találtak. Ebből megint azt hitték, hogy már csakugyan szárazföldhöz közelednek. Szeptember 18-án új meglepetés várt rájuk. Sűrű ködcsomót láttak, olyant, aminő a szárazföldek fölött szokott lebegni. Mindnyájan azt hitték, hogy most már csakugyan valami ismeretlen szigethez közelednek, de ekkor a köd egyszerre felszállt, felhővé vált és kiderült, hogy nem szárazföldet rejtegetett a leple alatt.

Kolumbuszban azonban ez a jelenség azt a véleményt keltette, hogy szigetek közt hajóznak el. Ebben a véleményében megerősítette az is, hogy útjukban mind többször találkoztak nagy vízimadár-csapatokkal, amelyekről akkor még nem tudták, hogy a szárazföldtől sok száz mérföldnyi távolságra is el tudnak repülni. Kolumbusz azonban, ahelyett, hogy ezeknek a sejtett szigeteknek örült volna, inkább valóságosan félt tőlük, mert a rendkívül kedvező és állandó északkeleti szelet elsősorban arra akarta felhasználni, hogy India szárazföldjére jusson el. A legénysége ellenben nagyon aggódott már, hogy az állandó északkeleti szél miatt nem is tudnak majd hazatérni s ezért, ha megtudja, hogy a közelben szigetek vannak, bizonyosan azt követelte volna Kolumbusztól, hogy azok valamelyikének a partját siessenek felkeresni. Szeptember 25-én nagy meglepetés érte a kis hajóraj népét. Pinzon Márton, a Pinta parancsnoka azt hitte, hogy dél felé földet lát, amely véleménye szerint nem lehetett egyéb, mint a titokzatos Antilia szigete. Fellármázta népét, amely felsietve a fedélzetre, ott térdre borult és hangosan kezdte énekelni a “Gloriá”-t, az Isten dicsőségét magasztaló éneket. A másik két hajón szintén hittek abban, hogy csakugyan földet látnak, a matrózok itt is hálaadó énekeket énekeltek és felmásztak az árbócokra meg a kötélzetre, hogy a magasból annál biztosabban és messzebbre láthassanak.

Másnapra derült ki azután a szomorú valóság, hogy Pinzon Mártont is, a többieket is megint megcsalta a szemük, mert a földnek vélt valami megint csak köddé, vagy felhővé foszlott szét. A hajósnépen megint nagy elégedetlenség vett erőt, de Kolumbusz újból lecsillapította őket azzal, hogy hamis adatokat mondott nekik és úgy hitette el velük, hogy már sokkal közelebb vannak Indiához, mint gondolnák. Október 7-én megint vaklárma támadt, újból földet véltek látni, de reménységük újból csalókának bizonyult. De ez a nap mégis fontos változást hozott létre a hajóhad útjában. Kolumbusz a hajók irányát megváltoztatta kissé dél felé, mert Pinzon Márton a madarak repülésének az irányából arra következtetett, hogy az ő számukra is ez az egyetlen helyes irány. Október 10-én a matrózok megint elégedetlenkedni kezdtek, hogy sohasem látnak már földet, de Kolumbusznak sikerült lecsillapítani őket azzal, hogy élénk színekben ecsetelte előttük, hogy micsoda óriási nyereségre fognak szert tenni, ha elérkeznek India partjaira. A matrózoknak ezt a békétlenkedését színezték ki azután később úgy, hogy komoly lázadás tört ki a hajókon, hogy összeesküvést szőttek Kolumbusz élete ellen. Mindebből azonban csak annyi igaz, amennyit fennebb elmondottunk, a többi mind mese, amelynek a legnagyobb részét Kolumbusz fia, Fernando találta ki az apja halála után azért, hogy apjának az érdemeit ezzel is öregbítse.

Komoly lázadás azonban sohasem volt Kolumbusz hajóin, mert, mint már említettük, a kincsszomjas spanyolokat hamar megbékítette az, hogy vezetőjük nagy nyereséget, mesés kincseket ígért nekik. Maga Kolumbusz a naplójában sem tesz sehol említést lázadásról. Október 11-ike újból fontos dátum az expedíció útjában. Ekkor kezdtek már olyan jeleket látni, amelyek nem csalóka módon, hanem egész bizonyossággal arra vallottak, hogy szárazföld felé közelednek. A Pinta legénysége a vízből kihalászott egy nádszálat, azután egy karót és egy darabka deszkát, majd egy faragványokkal ékesített botot és még zöld cserjeágakat is. A Nina legénysége még biztosabb jelét halászta ki a közelgő szárazföldnek : egy zöldleveles ágat, amelyen még ott voltak a piros bogyók is. A hajósnép izgatottsága a tetőpontra hágott és amikor az éj leszállt, senki sem tudta lehunyni álomra a szemét. Kolumbusz maga a Santa Maria magas hátsó fedélzetén ült s onnan nézett kémlelődve előre, nyugat felé. Ekkor egyszerre, esti tíz óra tájban, tűz villant fel a szeme előtt. A három hajó népéből senki Kolumbuszon kívül nem látta ezt a titokzatos tüzet, amelynek a felvillanása annál rejtelmesebbnek mondható, mert a valóságban a hajók akkor még távolabb voltak mindenféle földtől, semhogy onnan láng ellátszhatott volna hozzájuk. Lehetséges tehát, hogy Kolumbusznál csupán szemkáprázás volt a láng látása, de nem lehetetlen egy másik feltevés sem.

Ez pedig a következő: Izabella királynő Kolumbusz expedíciójából annak az embernek, aki legelőször fog földet látni, évi huszonhat arany jutalmat és ugyancsak évente egy selyemköntöst igért. Kétségtelen, hogy Kolumbusz maga jobban tisztában volt hajói helyzetével, mint a legénysége, tudta, hogy most már csakugyan közelegni kell a partnak, de még kétségtelenebb az, hogy később azután, amikor hazatértek - Kolumbusz sietett a maga számára lefoglalni a huszonhat aranyból és selyemköntösből álló évjáradékot. Alighogy Kolumbusz meglátta a szemhatáron az állítólagos tüzet, felkelt a hold, szelíd, fehér fényével elöntötte az ég kékjét és a tenger hullámait, úgyhogy a hajók teljes, pompásan kedvező szél mellett szinte nappali világosságban haladtak előre, nyugat felé. Éjfél már elmult, a vitorlák teljes erővel dagadtak a széltől, a matrózok pedig csak éppen hogy ledőltek egy-egy kis pihenőre. Az idő mind előbbre haladt s ekkor egyszerre 1492. október 12-én hajnali 2 órakor az egyik matróz, Bermejo Rodriguez Juan, aki a Szevilla melletti Molinasz városába való volt, a holdfényben észrevette, hogy velük szemben, már a látótávolságon belül szárazföld emelkedik. Hangosan elkiáltotta : - Tierra ! (Föld !) Azután pedig az ágyúhoz rohant, azt sütötte el, hogy annak a dörgése figyelmeztesse mind a három hajó népét a nagy újdonságra.

A hajók az ágyúdörgés hallatára és Bermejonak az elbeszélése után bevonták a vitorlákat, kivetették a vasmacskákat és megállva egyhelyben, kimondhatatlan izgalommal várták a reggelt, amikor majd a nap biztos fénye fogja felváltani a hold bizonytalan ragyogását. Csodálatos, derült pompájában kelt fel a nap a tenger vízéből, onnan, amerre az elhagyott haza volt. Fénye elömlött a tengeren, megaranyozta a hullámokat, de a legaranyosabb fényét arra az alacsony partvidékre szórta, amely dús növényzettel benőve, mint smaragdkő ragyogott a hajnali fényben. Nem volt kétség többé, amit láttak, az föld volt, valóban föld, amely felé sebesen röpítette őket a kedvező délkeleti szél. Kolumbusz természetesen mindenekelőtt azon iparkodott, hogy megállapíthassa, hogy mi az a föld, amelyig eljutottak. S egybevetve a térképeit, a feljegyzéseit és egyéb adatait, arra a következtetésre jutott, hogy az a föld nem lehet más, mint a mesés és óriási Zipangu szigete, vagyis a mai Japán. Pedig a valóságban az a sziget, amelyhez Kolumbusz és társai elérkeztek, nagyon kicsiny kis földdarab volt ahhoz képest, amit róla gondoltak. A ma Bahama-szigeteknek nevezett szigetcsoport egyik tagja, a bennszülöttek nyelvén Guanahani volt ez a szárazföld. A hajók megálltak és Kolumbusz Kristóf, azaz, hogy most már “Don Cristobal Colon tengernagy és alkirály” nemsokára kiszállt népével együtt.

A spanyolok zászlókat lengettek a hajókon, a matrózok Istent dicsőítő énekeket énekeltek, Colon tengernagy pedig Kasztilia nevében birtokába vette az új földet. Azután hamarosan oltárt állítottak fel, amelyen a velük jött papok egyike misét mondott. Amerika fel volt fedezve, ámbár Kolumbusz sem tudott erről semmit és még mindig azt hitte, hogy a gazdag Zipangu szigetére érkezett. De a gazdagságból, műveltségből nem sokat lehetett látni ezen az új földön. Az a néhány bennszülött, aki gyermekies bizodalommal ment oda az újonnan érkezettekhez a félelemnek minden jele nélkül : mezitelen és szegényes külsejű volt. Guanahani szigetén Kolumbusz csak két napot időzött, október 14-én elhagyta a szigetet, miután előbb San Salvadornak (Szent Megváltó) nevezte el. A szigetlakók jelek útján megértették vele, hogy a közelben még több kis sziget is van, azután pedig egy nagy sziget, amelyen arany és fűszer terem és ahol még nagy hajókat is lehet kapni. Kolumbusz a hajóján magával vitt bennszülött kalauzokat s ezeknek az útbaigazítása nyomán felfedezett még néhányat a kis Bahama-szigetek közül, majd pedig útnak indult Kuba szigete felé, mert az a föld, amelyről mint arany és fűszertermőről beszéltek a bennszülöttek, nem volt egyéb, mint Kuba. Természetesen azonban maga Kolumbusz mindezt nem tudta, mert még abban a hitben volt, hogy Ázsia keleti részébe találta meg a nyugat felől vezető utat.

Hogy még mindig ebben a hiszemben volt, arról tanuskodik az, hogy ebben az időben ezt írta a naplójába : “Mindenesetre fel fogom keresni Kuinsait s a nagy kánnak átadom ő felségük levelét.” Amint tudjuk Kuinsai (Kin-cseu) Kínában volt, nagy kánnak pedig abban az időben a kínai császárt nevezték, kétségtelen tehát, hogy Kolumbusz azt hitte, hogy valahová Japán vagy Kína szigetvidékére jutott el. Kuba szigetének északi oldalán, a mai Puerto de Nipe helyén kötöttek ki. Az őszi esőzés éppen akkor fejeződött be és a délövi sziget növényzetének teljes pompájával tárult az ámuló spanyolok szeme elé. Kolumbusz valóságos elragadtatással ír naplójába erről a szigetről, amelyről azonban négy nap mulva kiderítette, hogy nem lehet Zipangu, vagyis Japán. Ekkor azt hitte róla, hogy nem is sziget, hanem szárazföld, még pedig Ázsiának valami olyan része, amely “száz, vagy több mérföldnyire esik Zaituntól és Kuinsaitól.” Szinte csodálatos, hogy ez a tévedés még mindig a hatalmában tartotta Kolumbuszt és társait. Csak a vak nem vehette észre a különbséget Kelet-Ázsia és a most felfedezett Antillák között. Amott nagykúlturájú nép lakott, városokban és megművelt földek között, itt a vörösbőrű vadak - akiket éppen e tévedés folytán neveztek el indiánoknak, vagyis indiaiaknak s akiken azután ez az elnevezés rajta is maradt mezitelenül jártak, halászatból és tengeri madarak fogásából éltek s a földmívelésük mindössze annyi volt, hogy fölgyújtva egyes helyeken a bozótot, az így nyert és hamutól kövér földbe kukoricát vetettek.

Háziállataik egyáltalán nem voltak és nem értettek semmiféle mesterséghez sem, kivéve azt, hogy éles kövekkel és kagylóhéjakkal cifra botokat faragtak, azonkívül pedig értettek az aranyolvasztáshoz és az arany véséséhez de ez volt minden tudományuk. Kunyhóikat, amelyek nagyon nyomorúságosak voltak, nádból építették kúpalakra és azután pálmalevelekkel fedték be. A hajózásban is csak nagyon kezdetleges a volt tudásuk. Nagy fatörzseket tűz segítségével kimélyítettek teknőalakúra és ezeken az apró csónakokon, amelyeket canoéknak neveztek, hajókáztak egyik szigetről a másikra, de csak evező segítségével, mert a vitorlát nem ismerték. Számtalan apró törzsre oszlottak föl s egy-egy ilyen törzsnek a fejét kacikának nevezték. A kacika hatalma rendesen azon alapult, hogy valami fétisnek volt a birtokában, amelynek a titokzatos hatalmától azután a törzs többi tagjai rettenetesen féltek. Az egynejűség volt ugyan divatban hivatalosan náluk, de emellett rabszolganőket is tartottak és egyáltalán a nemi élet terén nagyon erkölcstelenek voltak. Mindent egybevetve, az Antillák népe gondtalan lustaságban élte le az életét s lelkileg is, testileg is el volt satnyulva. Sorsa különben is meg volt már pecsételve még a spanyolok érkezése előtt.

Mert a szomszédos szigeten, Haitin már ott voltak az Amerika déli részéből érkező hódítók, a karibok, Amerikánák ezek a normannjai, akik hódító útjukban azután tovább is haladtak. Mindezeknek ellenére Kolumbusz mégis meg volt győződve, hogy Ázsiában, nagykultúrájú világrészben van. Olyan nagyon meg volt erről győződve, hogy amikor elérkeztek egy újabb kikötőbe, amelyet Nuevitasnak neveztek el, akkor embereinek egyikét, egy kikeresztelkedett zsidót, aki valamelyest arab nyelven is tudott, elküldte, hogy keresse fel a mongolok kánját. Ezt természetesen nem találták meg, de találtak egy nagy falut, amelyben hatalmas kacika volt az úr. Itt jelekkel kérdezősködtek arról, hogy hol van a híres aranyország, amelybe persze legjobban vágyódtak és nagyot bámultak, amikor a bennszülöttek délkelet felé mutogattak, vagyis Dél-Amerika szárazföldje felé. Kolumbusz ezért elhatározta, hogy ebben az irányban indul újból útnak. De mielőtt felszedték volna a vasmacskákat, tizenkét gyanutlan bennszülöttet, öt férfit és hét nőt, megragadtak és magukkal cipeltek hajóik fedélzetére, hogy hazahozzák magukkal Spanyolországba. A szegény embereket megkötözve dobálták le a hajó fenekére és ennek a brutalitásnak a következése az lett, hogy ezentúl az “indiánok” mindig sietve elmenekültek a fehér emberek elől, ahelyett, hogy mint előbb, barátságosan fogadták volna őket és útbaigazításokat adtak volna nekik.

Ez a kegyetlen emberrablás volt az első fejezete azoknak a borzalmaknak, azoknak a bennszülöttek ellen való brutalitásoknak, amelyeknek hosszú sora örök szégyen lesz a spanyolok nevén. A hajóraj elindult és november 21-én az a nevezetes esemény történt velük, hogy Pinzon Márton a Pintával megszökött Kolumbusz másik két hajójától, Kolumbusz úgy gyanította, hogy azért, mert magában akarta feltalálni az aranyországot, amelyet a spanyolok az indiánok kiejtése után : Babeké néven neveztek el. Kolumbusz nem üldözte a hűtlen társnak amúgy is feltalálhatatlan nyomát, hanem tovább vitorlázott délkelet felé. De nem jutott el Dél-Amerika partjaira, hanem Haiti szigetére érkezett, amelyet az andaluziai vidékekhez való nagy hasonlatossága miatt Hispaniolának, spanyol földnek nevezett el. Erről a szigetről megint azt hitte Kolumbusz, hogy ez a mesés Zipangu, annál is inkább, mert a vele hozott indiánok ennek a szigetnek az aranyvidékét Cibao néven nevezték. Amikor azt kérdezte a vele vitt indiánoktól, hogy kik ennek a földnek az urai, azok az irtózatos félelem kifejezésével mind így feleltek : “Karib !” Kolumbusz ezt úgy értette, hogy Kanib és meg volt győződve, hogy ezek valami rettenetes kannibálok, vagyis emberevők, de egyben a kán alattvalói is, mert a maga kezdetleges szófejtésével így adott értelmet az indiánok szavának. Ámbár félelmesnek látszott az érintkezés e néppel, Kolumbusz mégis elhatározta, hogy érintkezésbe fog lépni velük. És a spanyolok bámulatára a karibok éppen nem mutatkoztak olyan vadnak, mint aminőnek az indiánok festették őket.

Egyik hatalmas kacikájuk udvarias és szertartásos látogatást tett a Santa Maria fedélzetén, a kíséretében levő számtalan canoe pedig élelmiszereket, kasszabé-kenyeret, jamszgyökeret, gyapotot, főképpen pedig aranyat vitt ajándékba a spanyoloknak. Karácsony estéjének a napján nagy katasztrófa érte Kolumbusz expedícióját. Hajóinak legbüszkébbje, a Santa Maria, magának az admirálisnak a hajója, homokzátonyra futott és ott úgy megfeneklett, hogy nem lehetett többé semmi módon levonszolni róla. A spanyolok kénytelenek voltak elhagyni a hajót és belőle mindent partra szállítani, amely munkában a bennszülöttek készségesen segítségükre voltak. Mialatt kirakták a hajó felszerelését, a bennszülötteknek nagy kedve támadt arra, hogy egyes európai iparcikkeket, mint ruhaszövetet s más effélét becseréljenek a spanyoloktól aranyporra. Ez az üzlet a spanyolok számára olyan fényes eredménnyel járt - mert a bennszülötteknek fogalma sem volt sem az aranynak, sem pedig a becserélt iparcikkeknek az igazi értékéről - hogy néhány tiszt és mintegy negyven matróz a Santa Maria roncsaiból egy kis erődöt építettek és ebben folytatták tovább a rablásnak is beillő cserekereskedést. Ez az erőd, amelyet La Navidadnak neveztek el, volt az első európai kereskedelmi telep az újvilágban.

Kolumbusznak most már csak egy hajó, a legkisebb, a Nina állt rendelkezésére, ezen indult el tovább, megint kelet felé és nagy meglepetésére 1493 január 6-án a nyilt tengeren összetalálkozott megint a Pintával. Ez sem találta meg ugyan a titokzatos Babekét, az aranyországot, de felfedezte a Bahama-szigetcsoportnak még néhány szigetét s matrózai szintén kitünő csereüzletet kötöttek a bennszülöttekkel. A legnagyobb haszna a Pinta szökésének és külön útjának azonban az volt, hogy ezáltal tudták meg a spanyolok, hogy Haititől nyugatra aranyban nagyon gazdag sziget van, amelynek Jamaye (Jamaika) a neve, meg azt is, hogy erről a szárazföldet is el lehet érni, mintegy tíz napi hajózás után. Természetesen Dél-Amerika szárazföldjét kell itt gondolni, amelynek a létéről az európaiak ezúttal kaptak először hírt. Kolumbusz számára azonban, bármennyire vágyakozott volna is rá, lehetetlenné vált ezúttal ennek a szárazföldnek a felkeresése. A hosszú út annyira megviselte a hajókat, hogy mind a kettőnek a bordái erősen kezdték beereszteni a vízet és a matrózok megijedtek, hogy a hazautazásra már nem is lesznek elég erősek a karavellák. Elindultak tehát keletnek, hazafelé, de mielőtt a nyilt óceánra kimentek volna, a Szamana-öbölben is pihenőt tartottak. Kiszállva a szárazföldre, itt félelmes karibokkal találkoztak, akik ellenségesen fogadták őket, úgyhogy a spanyolok kénytelenek voltak a fegyvereiket használni. Az itt kiomlott vér volt az első, amellyel európai kéz beszennyezte Amerika földjét.

A Szamana-öbölből azután január 10-én indultak vissza, hazafelé. De ez a visszautazás közelről sem volt olyan szerencsés, mint a felfedező út. Február közepén féktelen orkán dühöngött a tengerén és mind a két hajót a végső pusztulással fenyegette. A matrózok térdre esve kérték az Istent, hogy mentse meg őket és megfogadták, hogyha megmenekülnek, elzarándokolnak a guadelupei, loretoi és mogueri búcsújáróhelyekre. Kolumbusz pedig titokban, hogy ezzel ne keltsen még nagyobb ijedelmet a matrózai között, egy kis hordót dobott a tengerbe. Ebbe a hordóba az útjának és felfedezéseinek leírása volt belezárva, mert Kolumbusz azt akarta, hogyha őneki magának el is kell pusztulnia, tettének az emléke maradjon fenn. Február 17-én azonban jobbra fordult a hajósok sorsa. A rettenetes orkán elpihent és a szemhatáron felbukkantak az Azori-szigetek. A két hajó csakhamar ki is kötött ezek egyikén, Santa Maria szigetén. De milyen nagy volt Kolumbusz meglepetése, amikor kikötése után hiába várta a Pintát, az a nagy viharban eltűnt. Santa Marián február 24-ig pihentek a Nina utasai és kijavították hajójukat, amennyire lehetséges volt. Ekkor azután újból útnak indultak, de a szerencse most sem kedvezett nekik. Március 3-án újból vihar ragadta meg a Ninát és Kolumbusz az elpusztulás elől kénytelen volt bármennyire nem szerette is ezt, a portugál partokra menekülni. Március 4-én a Tajo torkolatában, Lisszabon előtt kötött ki.

A portugálok csak nagynehezen tudták legyőzni irígységüket és bosszúságukat Kolumbusz sikerén, de azért magukba fojtották haragjukat, megvendégelték a felfedezőket, sőt maga János király is jelentést tétetett magának Kolumbusszal utazásáról. Végre, március 15-én megérkezett a felfedező Spanyolországba és ugyanott, ahonnan kiindult, Palos kikötőjében vetette le vasmacskáit. A Pinta már előttük megérkezett ugyanebbe a kikötőbe.Virágvasárnapján, március 31-én tartotta Kolumbusz ünnepi bevonulását Szevillába, ahonnan azután útnak indult Barcelona felé, ahol a királyi udvar időzött. Utja az országon keresztül szakadatlan diadalút volt, a nép mindenfelé a legnagyobb rajongással ünnepelte. Április közepén érkezett meg Barcelonába és itt rendkívüli fogadásban volt része. A királyi pár a piactéren felállított trónemelvényen fogadta nagy pompa között. A király felkelt a helyéről és felhívta Kolumbuszt, hogy üljön le, amivel megadta neki a legnagyobb megtiszteltetést, ami csak spanyol polgárt érhet. Azután újból ünnepiesen megerősítette minden kiváltságát. Kolumbusz pedig bemutatta a vadakat és a kincseket, amelyeket magával hozott. Színpompás leírása, amellyel elmondta, hogy milyen az újvilág, magával ragadta még a legmakacsabb kételkedőket is.

A királyi pár elhatározta, hogy nagy expedíciót fog szervezni a felfedezések folytatására és Kolumbusznak versengve ajánlkoztak a spanyol nemesség kalandra mindig kész tagjai, köztük az akkor még mintegy csak húszéves Alonzo de Hojeda, tán az első ama félig hősök, félig kalandorok közül, akik azután csakhamar a leghitetlenebb és a leggazabb kegyetlenségeket is vittek véghez az újvilágban. De elhatározták azt is hogy a második útra papokat is visznek magukkal, mert az indiánok megtérítését a királynő lelkiismereti kötelességének tartotta, de maga Kolumbusz is telve volt hitbuzgalommal és vallásossággal.

Kolumbusz második útja.

Alig pár hónapig pihent Kolumbusz, azután újból útnak indult nyugat felé. Talán a legboldogabb napja volt életének az, amikor 1493. szeptember 25-én mint tizenhét hajóból és ezerötszáz emberből álló haderőnek az admirálisa indulhatott útnak Cadiz kikötőjéből. A Kanári-szigeteken megállt az expedíció s itt európai háziállatokat vettek fel a fedélzetükre, amelyek elsőkként jutottak el az újvilágba. De sajnos, nemcsak szelíd háziállatokkal rakodtak meg a hajók, hanem vérebekkel is, amelyek azután irtózatos vérontást vittek véghez a szegény, védtelen indiánok között.

A második út megint szerencsés volt, a hajóhad kedvező széllel érkezett el november elején a kis Antillákig és közöttük, meg a Karibi-szigetek között csakhamar eljutottak Hispaniola (Haiti) északi partjára. Két hónap mulva, egy este érkeztek meg ide és ágyúlövésekkel üdvözölték a kis La Navidad erődöt, amelyet a Santa Maria roncsaiból építettek Kolumbusz volt társai. Nagy meglepetésükre a partról semmiféle feleletet nem kaptak a lövésekre és amikor másnap reggel aggódva partraszálltak, La Navidad helyén nem találtak egyebet, csak üszkös romokat és holttesteket. A bennszülöttek a megérkező fehér emberek láttára félénken menekültek be a sziget belsejébe és onnan csak nagynehezen lehetett előcsalogatni őket, hogy elmondják, mi történt. Igy derült azután ki, hogy a spanyolok egy része a sziget belsejébe ment, ott megtámadta a vadakat és olyan kegyetlenkedéseket vitt közöttük végbe, hogy az elkeseredett indiánok egy részüket agyonverték. A megmaradtak, visszatérve az erődbe, egymás között vesztek össze, valószínűen a zsákmány miatt és elpusztították egymást. Ez lett a rövid és gyászos vége az első európai telepnek, amely Amerika földjén keletkezett. A lerombolt telepet az újonnan érkezettek nem építették fel többé, hanem attól néhány mérföldnyire keletre, a mai Izabella-fok tájékán alapítottak december elején várost, amelyet Kasztilia királynőjének a tiszteletére Izabellának neveztek el. Ebből a városból kiindulva azután kikutatták a gyönyörű Yaque völgyét és az aranyban rendkívül gazdag Cibao-hegységet, amire azután a hajóraj legnagyobb része felkerekedett és ezekkel az örvendetes hírekkel útnak indult haza, Spanyolországba.

Kolumbusz azonban, még mindig abban a hiszemben, hogy Hispaniola nem egyéb, mint Zipangu szigete, Kuba pedig az ázsiai szárazföldnek egy kiugró része, most elhatározta, hogy elmegy Kínába és onnan a földet megkerülve, hajózik el a Vörös-tengeren Alexandriáig. El is indult és ebben az útjában, 1494 májusában fedezte fel Jamaika szigetét. Ezen a szigeten már nem olyan békés bennszülöttekre találtak, mint Hispaniolán. A vadak fegyverrel fogadták őket és a spanyoloknak csak véres harc után sikerült leverni és arra kényszeríteni őket, hogy békésen közlekedjenek velük. Innen Kolumbusz tovább haladt és felfedezte Kuba-szigetének a déli partvidékét is, amely mellett végighajózott egészen a Batabano-öbölig. Itt összes embereit megesküdtette arra, hogy Kubát Ázsia, még pedig Kína egy részének tartják s erről írást is vett tőlük. Visszatérőben vihar fogta el őket az úton és Kolumbusz is megbetegedett. Igy jutottak el Jamaika körülhajózásával megint Izabella városába. Ennek az útnak a legnagyobb haszna az volt, hogy Kolumbusz megállapította, hogy Jamaika nem szárazföld, hanem sziget. Hispaniolára visszatérve, Kolumbusz szomorú állapotokat talált. Emberei részben elkeseredetten civakodtak egymás között, részben pedig teljesen el voltak csüggedve. Margarit Pedro ezredes, akit Kolumbusz mint a város parancsnokát hagyta hátra Izabellában, összeveszett Hojedával és visszatért Spanyolországba.

Az indiánok egy felkelését csak nagy nehezen tudták leverni, most pedig Kolumbusz éppen arra érkezett Izabellába, hogy négy szövetkezett kacika vonul nagy haderővel a város ellen. Kolumbusz kétszáz gyalogossal és húsz lovassal indult a vadak elé. Hogy csakhamar diadalt aratott rajtuk, azt nem annyira a spanyolok tökéletesebb fegyverzetének köszönhette, mint inkább azoknak a rettenetes vérebeknek, amelyeket magukkal vittek és amelyeket most rábocsátottak a mezitelen indiánokra. A vérszomjas, dühös állatok rettenetes pusztítást vittek véghez a vadak között, akik eszeveszetten menekültek. De a spanyolok nem érték be ezzel a diadallal, hanem csakhamar meghódították a szigetnek egész középső részét, miközben rettenetes vérontást és kegyetlenkedéseket vittek véghez. Igy kezdődött meg e föld népének a rendszeres kiirtása. A spanyolok a meghódított területen mindenfelé tuskóvárakat építettek s megkezdték zsarnoki uralmukat a bennszülöttek fölött. Minden indiánt kényszerítettek arra, hogy negyedévenként bizonyos mennyiségű gyapotot és aranyport szolgáltasson be nekik. Ez a szerencsétlen nép, amely boldog, vágyakozás nélkül való életet élt és a munkát nem ismerte, de gyenge is volt rá, most csoportostul menekült a spanyolok elől a hegyek közé, ahol a hideg és az éhség ezrével pusztította őket. De a spanyolok száma is leolvadt nagyon.

A harcok kevesebb kárt tettek bennük, mint valami rettenetes láz, amely megtizedelte a soraikat, azonfelül pedig inséget is szenvedtek, úgyhogy mindnyájan nagyon el voltak keseredve Kolumbusz ellen, aki az ígért kincsek és uraság helyett csak nyomort szerzett nekik. Azok, akik már előbb visszatértek Spanyolországba, hasonló kedvezőtlen híreket terjesztettek ott a tengernagyról. Ezért Kolumbusz számára nagyon is elérkezett az idő, hogy személyes megjelenésével szerezze vissza magának újból a királyi pár kegyét. Ezért március 10-én elindult Izabella kikötőjéből hazafelé, miután előbb erőskezű, szigorú testvérét, Bartolomeót kinevezte a sziget helytartójává.

Kolumbusz harmadik útja.

Az admirálisnak, alighogy megérkezett Spanyolországba, hamarosan sikerült eloszlatnia a róla terjesztett rossz híreket. A királyi pár kegye megint feléje fordult, sőt még bőségesebben, mint előbb, amennyiben több új kívánságát is teljesítették. Tudni kell, hogy Kolumbusz meglehetősen pénzvágyó ember volt, de nem szabad ezért elítélnünk, mert hiszen éppen a gazdagságra való vágyakozásának köszönheti a világ Amerika felfedezését.

A kapzsisága bírta rá most is arra, hogy visszavonasson a királyi párral egy általuk kibocsátott okos rendeletet, amelynek értelmében mindenki szabadon indulhat el felfedező útra. Kolumbusz ettől az intézkedéstől nemcsak dicsőségét féltette, hanem a hasznát is. Viszont Kolumbusz a királyi párnak azt indítványozta, hogy abban az esetben, ha önkéntes települő nem akadna elég Haiti szigetére, akkor a gonosztevőkkel népesítsék be ezt a földet. Rettenetes gondolat volt : a spanyol tömlöcök legelvetemedettebb söpredékét rászabadítani a szerencsétlen, csaknem egészen védtelen indiánokra ! Harmadik útjának megkezdésében Kolumbuszt késleltette az, hogy a királyi pár megint pénzzavarral küzdött, nem tudta kiállítani számára a szükséges hajórajt. A pénz hiánya miatt tehát Kolumbusz csak 1498-ban indulhatott el harmadik útjára. Május 30-án kelt útra San Luca de Barrameda városából, a Guadalquivir-folyó torkolatából. Hat hajója volt s ezeknek a födélzetén kétszáz ember, akik vállalkoztak arra, hogy mint telepesek, átmennek az újonnan felfedezett világba. Amint megérkeztek a Kanári-szigetekre, innen a hat hajó közül három egyenesen Hispaniola felé indult, míg maga Kolumbusz a másik három hajóval lement a tengernek arra a vidékére, ahol az egyenlítő van. Ezt azért tette, mert azon a vidéken is földet keresett, amelynek, nézete szerint nagyon gazdagnak kellett lennie aranyban, drágakövekben és gyöngyökben. De a vállalkozása balul ütött ki. Földet nem talált, hanem szélcsend, elviselhetetlen hőség és vízhiány miatt kénytelen volt megint északnak fordulni. És ekkor ismét hozzászegődött a szerencse.

Augusztus elsején egy sziget ormait látták kimeredni a tengerből és elnevezték ezt a szigetet Trinidadnak (Szentháromság), majd pedig hatalmas folyó torkolatát pillantották meg, amelyben a víz zúgva, hömpölyögve ömlött bele a tengerbe, míg mellette alacsony, elhagyott, kietlen partvidék terült el. Az Orinoko deltája volt ez, tehát már Dél-Amerika maga és Kolumbusz, akinek természetesen megint nem volt sejtelme újabb felfedezése jelentőségéről, keresztülhajózva a folyó torkolatán, a Paria-öbölbe ment, majd pedig innen föl a Karib-tenger vízeire. Ekkor támadt Kolumbuszban először az a sejtelem, hogy tulajdonképpen szárazföld előtt vannak, mert olyan hatalmas folyó, mint az Orinoko, nem támadhatott még nagyobb szigeten sem. De azzal az állandó tévedésével, hogy Ázsia keleti partjain van, ez az új felfedezés nem igen illett össze. Hogy tehát magát is megnyugtassa és az akkori földrajzi föltevésekkel se jusson ellentétbe, csakhamar sikerült neki önmagát is meggyőzni arról, hogy az a szárazföld, amit láttak, nem volt egyéb, mint a - Paradicsom kertje, amelyet Kolumbusz kortársainak a képzelete mindig a föld legkeletibb részére helyezett. Ilyen csodálatos agyrémekkel eltelve érkezett meg Kolumbusz Hispaniolára, az ott újonnan alapított San Domingo városának kikötőjébe. Itt azután annál keservesebb valóságok vártak rá.

A gyarmatosok egy része, Roldan főbíró vezetésével fellázadt Kolumbusz testvére és helyettese, Bartolomeo ellen és Kolumbusz csak hosszas huzavona után tudta őket, a saját tekintélyének feláldozásával, valami bizonytalan engedelmességre visszatéríteni. Büntetlenséget volt kénytelen biztosítani nekik, sőt tovább is ment, földbirtokkal és jobbágyakkal ajándékozta meg mindegyiküket. Ezzel az intézkedésével, igaz, úgyahogy, helyreállította a nyugalmat és azt is elérte, hogy a földek jobban termettek, a baromtenyésztés is virágzóbb lett s a folyóvizekből is több aranyat mostak ki a rabszolga bennszülöttek, de viszont felszarvazta vele a lázadókat, akik látták, hogy kénytelen a kedvükben járni, ha békességet akar. Azonkívül pedig a szerencsétlen bennszülöttek irtózatos sokat szenvedtek, mint rabszolgák, a spanyolok kegyetlenkedése alatt. Kolumbusznak sok volt az ellensége a spanyol udvarnál is és most, hogy egyre-másra csak rossz hírek érkeztek az újvilágból Európába, sikeresen kezdtek el ellene áskálódni. Izabella nagyon felháborodott már azon is, hogy Kolumbusz a hajóit nem kincsekkel és fűszerrel megrakva küldte haza, hanem rabszolgákkal zsúfolva, de bántotta a gyarmatosok erkölcsi elvadultsága is és ezért elhatározta, hogy rendet fog csinálni Spanyolország új birtokain. Mindenekelőtt megfosztotta kormányzói rangjától Kolumbuszt és a helyébe Bobadilla Ferencet, a Calatrava-rendnek egy nagyon szegény lovagját, aki azonban erőskezű ember hírében állt, küldte teljes hatalommal felruházva az új földre.

Amikor Bobadilla 1500 augusztus 23-án megérkezett San Domingóba, Kolumbusz éppen nem volt otthon, úton volt, hogy kemény büntetéseket osszon ki az elvadult, galád gyarmatosnép között. Az új kormányzó tehát rögtön birtokába vette a várost s amikor erre Kolumbusz aggodalmakkal telten visszasietett : őt is, két testvérét is otromba kegyetlenséggel bilincsbe verette. Október havában indult el azután vissza Spanyolországba az a két hajó, amelynek Vellejo Alonzó volt a parancsnoka s amelyek a rabbá tett Kolumbuszt és testvéreit vitték. Vellejóban, a parancsnokban volt annyi emberség, hogy el akarta távolíttatni Kolumbuszról a láncokat, de a lelke mélyéig megsértett tengernagy tiltakozott ez ellen és követelte, hogy láncraverve vigyék haza Spanyolországba, hogy lássák, mi történt vele. Igy esett meg azután, hogy az újvilág felfedezője harmadik útjáról, amelyen felfedezte Amerika szárazföldjét is, láncraverve érkezett haza Európába 1500 novemberében. Ennek a dolognak természetesen csakhamar híre ment az egész országban és mindenfelé nagy feltűnést, sőt felháborodást keltett az emberek között. Izabella és Ferdinánd maguk is érezték, hogy a szégyen, amely Kolumbuszt érte, ha jóvá nem teszik, az ő fejükre fog visszahullani. Ezért tehát nemcsak tüstént elrendelték a szabadonbocsátását, hanem az akkori idők szerint igen tekintélyes összeget, kétezer aranyat küldtek neki, hogy rangjához méltóan utazhassék hazájába és jelenhessék meg az udvarnál.

Granadában jelent meg Kolumbusz a királyi pár előtt, amely igen kegyesen fogadta, de amit legfőképpen kívánt, hogy visszaadják neki az, újvilág helytartóságát, azt nem tették meg neki. Igaz, hogy ez megszegése volt az előbbi ígéreteknek, de a királyi pár cselekedetét menti az, hogy tekintetbe kellett venniök, hogy Kolumbusz csakugyan nem bizonyult alkalmasnak erre a nehéz tisztségre. Igy történt azután, hogy helyette 1502 februárjábán Ovando Miklóst, ezt a minden tekintetben kitünő embert küldték Hispaniolára kormányzónak. Harminckét hajóval és kétezerötszáz emberrel indult ez útnak, hogy több sikerrel töltse be Kolumbusz helyét. Az alatt az idő alatt, amíg Kolumbusz Hispaniolában a kormányzás gondjaival volt elfoglalva és most, hogy kénytelen volt otthon maradni Kasztiliában, mások folytatták a felfedezések munkáját. A már említett , Hojeda Alonzo, Cosa Jánosnak, a kitünő hajósnak és egy firenzei születésű embernek, Amerigo Vespuccinak társaságában behajózta Dél-Amerika északi partvidékeit, le egész Venezueláig, amelynek ezt a nevet (Kis-Velence) azért adták, mert a tengerparton több falura találtak, s amelyek cölöpökre voltak építve be a tengerbe. Ugyanebben az időben Kolumbusz régi társa, Pinzon még délebbre jutott, felfedezte az Amazon-folyó irtózatos nagy torkolatát is. Csaknem ugyanezt az utat tette meg később Lepe Diego is, ugyanannak az Amerigo Vespuccinak a kíséretében, akit már említettünk, de akiről még fogunk beszélni.

Ez a Vespucci, aki 1451-ben született Firenzében, előbb egy gazdag spanyol kereskedőnek a szolgálatában állt, de azután portugál szolgálatba lépett. Említettük, hogy Vasco da Gama indiai útja tapasztalataiból azt a tanácsot adta a hajósoknak, hogy a veszedelmes szélcsendes vidéket úgy kerülhetik el leginkább, ha minél jobban iparkodnak, kikanyarodni nyugat felé: Ennek a tanácsnak fogadott szót Cabral Péter, aki a második indiai út alkalmával, 1500 április 21-én annyira kitért nyugat felé hogy egyszerre csak magas partok tűntek a szemébe, amelyeknek a legkimagaslóbb pontját. Monte Pascoalnak Husvét-hegynek nevezték el. Hajójuk még menedéket is talált ezen a partvidéken, egy csendes, széltől védett öblöt, amelyet elneveztek Porto Segurónak, “biztos rév”-nek. Cabral nem kutathatta fel ezt a földrészt, mert a kötelessége Indiába szólította, de felfedezéséről jelentést tett királyának, Mánuelnek, aki azután erre a hírre három hajót szereltetett fel az új föld megkeresésére. A három hajó Lisszabon kikötőjéből indult ki, az egyiknek fedélzetén ott volt, de még mindig csak alárendelt állásban Amerigo Vespucci. Ez az expedíció sikerrel járt, 1501 augusztus 17-én látták meg a földet, amely nem volt egyéb, mint Dél-Amerikának legkeletebbre eső csúcsa.

Ezt a sziklafokot azután elnevezték San Roque- (Szent Rókus) foknak, az idők szokása szerint úgy, hogy a kalendáriumban arra a napra eső szentnek a nevét adták neki. A lapos, erdővel benőtt part mentén lehajóztak egészen a Cananea-öbölig de nem ismerték fel, hogy a föld, amely mellett haladnak, kontinens, hanem azt hitték róla, hogy sziget és elnevezték Ilha de Santa Cruznak (Szent kereszt-sziget). Miután sem fűszert, sem nemesfémeket nem lehetett találni, a portugálok egyelőre nem is gondoltak arra, hogy gyarmatosítsák ezt a területet és csak később jutott eszükbe az is, hogy kihasználják a rengeteg mennyiségű börzsöny-fát, ami itt volt található. A börzsönyt portugál nyelven brezilnek nevezik és ettől kapta később ez a földrész a nevét : Brazilia. Közben angol tengerészek felfedezték Észak-Amerika keleti partjait. Egy genovai születésű ember, aki később Velence polgárává lett, majd pedig az angolországi Bristolban telepedett le, név szerint Cabot János már egy évvel Kolumbusz felfedezése előtt elhatározta, hogy megpróbál nyugat felé elmenni Kathaiba, ahogy akkor Kínát hívták. Csakugyan tett is kísérletet, de bár magasabb szélességi fok alatt indult útnak, mint Kolumbusz, tehát olyan helyen, ahol Amerika közelebb van Európához, nem tudott semmit felfedezni, vissza kellett térnie.

Öt évvel később azonban, amikor VII. Henrik királytól felhatalmazást kapott arra, hogy felfedező utakat tegyen nyugat felé, megint útnak indult, de csak a következő év júniusában jutott valami ismeretlen földrészig, valószínűen a mai Labradorig s elnevezte az ott látott földet Prima vista-nak (Első látás.). A következő évben, 1498-ban fiával, a vakmerő Cabot Sebestyénnel együtt indult útnak s ekkor nagy darabon behajózták Észak-Amerika partvidékét. Apjának halála után Sebestyén folytatta a felfedező utakat, észak felé tartott és valószínűen ő fedezte fel a Davis-szorost vagy a Hudson-szorost. De Anglia ebben az időben még nem volt elég erős és egységes arra, hogy ki tudja használni ezeket a felfedezéseket, azért Cabot Sebestyén 1512-ben Spanyolország szolgálatába lépett és a “birodalmi hajókalauz” címet kapta. A szerencse azonban itt sem kedvezett ennek a jobb sorsra érdemes, bátor embernek. Itt is csak mellőzésben volt része, azért visszatért Angliába, ahol elfeledve halt meg. Idegenek folytatták azt, amit ő megkezdett, Cortereal Gáspár és Mihály, egy portugál testvérpár 1500 és 1501-ben felfedezték újra Grönlandot és felfedezték Labrador sziklás partjait is. De a látszólag barátságtalan partokon sehol sem történtek kísérletek a megtelepedésre, mert a felfedezők sem aranyat, sem fűszert nem találtak ott.

Kolumbusz negyedik útja és halála.

Ezekkel az angol és portugál felfedezésekkel Kolumbusz nem sokat törődött, annál is inkább, mert eredményeik ellentétben voltak az ő feltevésével, hogy Amerika nem egyéb, mint Ázsia legkeletibb része. Hogy ezt az igazát bebizonyítsa, még egyszer útra készült tehát azzal a szándékkal, hogy egyenesen Kathaiba fog hajózni. A királyi pár engedelmével és pénzén tehát négy kicsiny, nagyon mozgékony hajót szerelt fel Sevillában s azután testvérének, Bartolomeusznak és még csak tizenhárom éves, de hőslelkű fiának, Fernandónak kíséretében indult el negyedik útjára 1502 május 9-én Cadiz kikötőjéből. Ez volt az utolsó útja. Pompás szél kedvezett útjuknak és hajóik már június 15-én befutottak San Domingo kikötőjébe. De ekkor kellemetlen meglepetés érte a volt helytartót. Utóda, Ovando, félve, hogy megjelenése csak rendzavarásokra és visszavonásokra fog alkalmat szolgáltatni, megtiltotta neki is, legénységének is a patraszállást. Kolumbuszt ez a dolog rettenetesen elkeserítette. A kikötőben éppen útrakészen állt egy huszonnyolc hajóból álló flotta, amely körülbelül hárommillió pengő arannyal volt megterhelve s amelynek Bobadilla és Roldan voltak a parancsnokai.

Kolumbusz, bár két legelkeseredettebb ellensége ült e hajókon, mégis volt olyan becsületes szívű, hogy intette őket, hogy ne induljanak útnak, mert ő a csillagokból asztrológiai (csillagjósló) tudásával azt olvasta ki, hogy nagy vihar fogja érni őket az útban. Kolumbusz maga teljes hittel hitt tudományában s amit mondott, a legbecsületesebb jóakarat mondatta vele, eljárása tehát ellenségeivel szemben nemeslelkű volt. Ámde ezek nem hittek neki és jövendőmondása mögött valami cselt gyanítottak. Ezért útnak indultak, de ekkor csodálatos dolog történt. Bobadilla és Roldan hajóit az úton rettenetes forgószél érte utól, még pedig akkor, amikor közel voltak már Európa partjaihoz, tehát olyan időben, amennyire a vihart előre megmondani még a mai, csaknem tökéletes meteorológia sem képes. A huszonnyolc hajóból húsz elsüllyedt és a tengerbe veszett az a két ember is, akikben Kolumbusz joggal a legelkeseredettebb ellenségeit látta. Valami csodálatos istenítélet volt ez, szintén tanubizonysága annak, hogy Kolumbusz lelkében volt prófétai vonás. Hispaniola háládatlan fővárosának kikötőjéből tehát elindult Kolumbusz megint nyugat felé és július 30-án a mai Honduras-kikötőbe jutott el. Igy érte el Kolumbusz Amerika szárazföldjét anélkül, hogy erről még mindig sejtelme lett volna. Ha azt az irányt, amelyben hajói most az amerikai szárazföld mellett vitorláztak, csak egy pár napig követte volna még, akkor reábukkan Mexikónak, ennek a nagy amerikai kultúrállamnak a partjaira.

De eltérítette ettől az iránytól az, hogy a tengeren váratlan látvány tárult szemük elé: egy kitünőén épített jukatáni evezőshajó, amely kereskedelmi célokra szolgált és jól meg volt rakva gyapottal, ércárúkkal és obszidiánkőből faragott kardokkal. Feltartóztatták ezt a bennszülött hajót és a rajta lévő jukatáni indiánok szívesen adtak nekik felvilágosítást, amikor jelekkel kérdezősködni kezdtek tőlük. Természetesen az első kérdésük az volt, hogy merre van az “aranyország” s erre a jukatániak dél felé mutattak. Kolumbusz tehát a bennszülöttek útbaigazítására dél felé fordíttatta a hajók orrát, végighaladt a part mentén és csakugyan talált is egy aranyban gazdag partvidéket, amelyet azután elnevezett Costa Ricának (Gazdag Part). És itt történt meg, a Chiriqui-szigéteknél, hogy a bennszülöttek tudatták vele, hogyha a szárazföldön kilencnapi utazást tesz, akkor új tengerre fog bukkanni. Ez volt az első híradás, amelyet európai ember a Csendes-óceánról hallott és Kolumbusznak megadta a sors azt, hogy ő hallhassa meg e hírt először. De sajnos, Kolumbusznál ez a híradás süket fülekre talált. Egyáltalán nem értette meg a jelentőségét, mert elfogultsága megint csak hályogot rakott a szemére. Most ugyanis arról volt meggyőződve, hogy Közép-Amerika földje, amely előtte volt, semmi egyéb, mint a Ptolomeusz áltál leírt Arany félsziget, vagyis Malakka és abban a véleményben volt, hogy innen mintegy tíznapi hajózás után eljut az Indiai-óceánra, a Gangesz torkolatához. De természetesen, nem találta meg az átjáró utat nyugat felé s közben a kedvezőtlenre fordult szelek is arra kényszerítették, hogy visszaforduljon.

A sors másképpen is kedvezőtlen volt Kolumbuszra nézve. Emberei a Belen-folyó mellett meg akartak telepedni, de ez a szándékuk hajótörést szenvedett a bennszülöttek ellenséges fellépésén, amely elől menekülniök kellett. Azonkívül rettenetes trópikus viharokat kellett kiállaniok. Ugy látszott sokszor, hogy az ég és a tenger egyetlen tűztömeg a szakadatlan villámlástól. E viharokban Kolumbusznak két hajója elsüllyedt. De a még életben maradt matrózok sorsa is rettenetes volt, mert kifogyott hajójukról az élelmiszer és nagy inséget szenvedtek. Ilyen körülmények között Kolumbusz nem is gondolhatott a nyugat felé való további előhaladásra és örült, amikor megérkezett Kuba déli partjaira. Innen Hispaniolára akartak átmenni, de a megmaradt két hajójuk is olyan rossz állapotban volt már, hogy csak Jamaika északi partjáig tudtak elvergődni és itt rozzant hajóikkal nem is kötöttek ki többé, hanem felfutottak velük a homokos partra. Jamaika szigetén azután rettenetes napok vártak a szerencsétlen hajótöröttekre. A sok nélkülözéstől Kolumbusz maga is, embereinek egy része is megbetegedett, akik pedig egészségesek maradtak, azok fellázadtak a szerencsétlen volt admirális és volt helytartó ellen, de maguk közt is összeveszve, rettenetes vérengzéseket vittek véghez. Ebben a kétségbeesett helyzetben végül Kolumbusznak néhány híve vállalkozott arra a vakmerőségre, hogy két kicsiny nyitott indián-canoén, amelyeket evezővel kellett hajtani, elmennek Hispaniola szigetére segítséget kérni.

Ezek a vakmerő tengerészek a dióhéjnyi kis csónakokban meg is érkeztek Hispaniolára, de itt, ahol a kormányzó emberei is ellenségesen fogadták őket, csak a következő év tavaszán tudtak végre egy olyan hajót szerezni, amely elég nagy volt, hogy a Jamaikán maradt társaikat elhozhassák. Ez alatt az idő alatt Jamaikán a lázadó matrózok között szinte állandóan folyt a harc, míg Kolumbusz betegen, kétségbeesetten, tehetetlenül volt kénytelen nézni, hogy mi történik körülötte. Testvérének, Bartolomeónak fegyverrel kellett fellépni a lázadók ellen s véres harc után kényszeríteni őket a megadásra. Végül egy év mulva megérkezett Jamaika szigetére - ahol egy teljes, keserves esztendőt töltött el Kolumbusz - a megváltó hajó. Utnak indultak rajta haza, Európába. De mintha ég, föld és tenger, minden összeesküdött volna a szerencsétlen felfedező ellen, a tengeren dúló őszi viharok olyan rettenetessé tették útját, hogy csak 1504 november elején tudott nagynehezen bevergődni Cadiz kikötőjébe. Soha többé nem hagyta el Spanyolországot. Kevéssel azután, hogy megérkezett haza, meghalt legfőbb pártfogója, Izabella. Ferdinánd pedig sokkal inkább el volt foglalva az európai politikával, semhogy a tengeren túl való felfedezésekre is gondolhatott volna. Kolumbusz tehát hiába remélte, hogy visszakapja helytartói állását, ez nem következett be. Igaz, hogy elveszett reményeiért iparkodott Kolumbuszt kárpótolni Ferdinánd király.

Az új világ gyarmatainak jövedelméből mindig megadta neki a koronára eső rész után járó tizedet, a helytartói méltóságért pedig azzal kárpótolta, hogy kasztiliai grófi rangra emelte. De mindez nem elégítette ki Kolumbusznak szinte olthatatlan és jogos becsvágyát s rút hálátlanság gyanánt érezte mindig azt, ami vele történt. Amikor Szép Fülöp és Johanna vették át az uralkodást Kasztiliában, akkor újból reménykedni kezdett. De újabb terveivel az ifjú uralkodópárnál is csak süket fülekre talált. Ezzel teljesen le kellett mondania élete nagy tervéről és ez megtörte életének erejét is. Nem egészen két évvel élte túl legfőbb pártfogóját, Izabella királynőt : 1506 május 21-én halt meg Valladolidban, a ferencrendi barátok kolostorában, ahova visszavonult a meggyűlölt világ elől. Szevillában temették el, a karthauziak kolostorának kriptájába és sírfelirata, amelyet maga Ferdinánd iratott, büszkén mondja : “Uj világot szerzett Kasztiliának.” Harminckét évvel később átvitték tetemeit Hispaniolára, San Domingóba s ott a székesegyház kriptájában tették nyugalomra. Kolumbusz tehát ötödször is átkelt a tengeren, de ekkor már mint halott, hogy ott pihenhessen, azon a szigeten, amely a felfedezései között a legjelentősebb volt, annak a városnak a temploma alatt, amelyet ő alapított. Igy ért véget ennek a rendkívüli embernek az élete. Kétségtelenül egyike a legnagyobbaknak a világtörténelemben, nagyobb, mint azok, akik vérrel, karddal és tűzzel hódítottak.

Hogy tiszta képet kapjunk lelkéről, mindenekelőtt tudni kell, hogy egy emberi lélek sem áll csupán egyetlen jellemvonásból. A jó és a rossz megvegyül az emberek szívében. Kétségtelen, hogy Kolumbusz kincsvágyó volt és tele volt hatalmi vággyal is, de a hatalommal azután nem tudott élni. Bizonyosnak látszik az is, hogy összeférhetetlen, gőgös természetű ember volt, aki emellett élete legnagyobb hibáját akkor követte el, amikor térképeihez és előzetes feltevéseihez ragaszkodva, makacsul - talán a saját bensejében megingott véleménye ellenére is - ragaszkodott ahhoz, hogy Ázsia keleti részeibe találta meg az utat. De nagy, szinte emberfeletti bátorsága, amellyel neki mert indulni az ismeretlen óceán végtelen vizeinek, lelki elragadottsága, amely az isteni küldöttség hitével töltötte el, rajongó türelmetlensége : mind a lángelmére vallanak. Rendkívül vallásos sőt babonás volt, amint ez élete folyásából kiviláglik. Erő, energia, úgy látszik, csak arra a nagy vágyakozására maradt benne, ami életének a célja volt, mert amikor célt ért, valóban erőtlennek, szinte tehetetlennek bizonyult. Volt benne sok a kalandorlelkületből is, de hiszen az ismeretlen világnak nyugalmas nyárspolgár nem indult volna neki. Egészében rajongó, álmodozó, de feltevéseihez a tévedésekig makacsul ragaszkodó ember volt.

Önmagának is álmodott kincset, hatalmat, de érdemén sokkal alul, nyomorult jutalommal kellett beérnie. Önmaga lelkének embergyűlöletet szerzett, de Kasztiliának új világot hódított. Ez volt Cristobal Colon.

A Csendes-óceán fölfedezése.

Kolumbusz úgy halt meg, hogy sejtelme sem volt arról, hogy amit felfedezett, az sokkal, mérhetetlenül jelentősebb volt, mint ő maga vélte. Uj világot talált Kolumbusz, mérhetetlen kincsekkel telt új világot s ez a felfedezése össze sem hasonlítható jelentőségben azzal, amit ő gondolt : hogy Ázsia keleti részeit fedezte fel. De csak pár évnek kellett elmúlni a halála után, hogy eltűnjék minden kétség. Már 1508-ban megállapították Kubáról, körülhajózás útján, hogy sziget. De a felfedezőknek is, a kalandoroknak is a legnagyobb volt az a vágya, amely a Darien-öböl felé vonzotta őket, amelyet tudvalevően szintén Kolumbusz fedezett fel. Két évvel később Nicuesa Diego és Hojeda, akiről már többször beszéltünk, több meghiúsult kísérlet után sikeresen járt el és a Darien-öböl nyugati oldalán megalapította a Santa Maria-gyarmatot, a mai Aspinwall helyén pedig a Nombre de Dios (Isten neve) nevű telepet. De ezek a gyarmatosítások sem jártak sikerrel.

A karibok harcias néptörzse állandóan nyugtalanította a telepeseket és sokat ejtettek el közülük harcban. De még többet megölt a gyilkos sárgaláz, amely a trópikus éghajlat alacsony partvidékén állandó volt. Hojedának magának is rossz vége lett, teljesen elszegényedve halt meg Hispaniolán, ahova segítségért ment, míg Nicuesa sorsa az lett, hogy lázadó alattvalói kitették egy ismeretlen szigetre és ott nyoma veszett. Mind a két csapatnak lázadóit egyesítette és engedelmességre tudta szorítani azonban a vakmerő Vasco Nunez de Balboa, aki maga volt a lázadásnak a legfőbb vezére. Ez a vakmerő ember egyesítette a két csapatot arra, hogy martalóc utakra induljanak a Panama-szoros földjén. A spanyolok rettenetes kegyetlenkedéssel zsákmányolták végig ezt a földrészt, gyalázatos erőszakoskodásokat követtek el a szegény indiánokkal, de rabló útjaiknak megvolt az a haszna, hogy kikutatták Közép-Amerikának ezt az egész részét. Egy ilyen úton történt, hogy Balboa, akinek egy kacika elmondta, helyesebben jelekkel elmagyarázta, hogy a szárazföldnek a másik oldalán is óceán van, a Chucunaque völgyében keresztülhatolt egy rettenetes sűrű őserdőn és lejutva a később San Miguelről (Szent Mihály) elnevezett öbölig, onnan, mint első európai ember látta meg a Csendes-óceánt. Ez 1513 szeptember 25-én történt s pár nap mulva Balboa az újonnan felfedezett vidéket is, az öböl mellett szétszórtan fekvő szigetcsoportot is ünnepiesen elfoglalta a kasztiliai korona nevében. Ezen felfedezés óta gyakran indultak spanyol rablóvállalkozások az alig felfedezett új vizen kelet felé is.

De mintha valami csodálatos végzet tartotta volna vissza a spanyolokat attól, hogy fel tudják végre fedezni azt a földet, amely kincseivel megalapította a spanyol világhatalmat: Mexikót. Ámbár Juan Ponce de Leon már 1513-ban felfedezte Florida félszigetét, mégsem hatolt előbbre nyugat felé, ahol a nagy szárazföldet és vele a nagy amerikai kultúrát megtalálta volna. Csak 1517-ben jutott el egy rabszolgavadászat alkalmával Francisco Hernandez de Cordova a jukatáni szárazföldre Kuba szigetéről, amelyet könnyűszerrel meghódítottak a spanyolok. Jukatán szárazföldjére a Catoche-foknál jutottak a spanyolok és amikor elhagyva hajóikat, bementek az ország belsejébe, akkor ámulva látták, hogy itt nagy kultúra, egészen más világ van, mint az Antillák szigetén. Itt nem gyáva, mezítelen, vad törzsekre találtak a spanyolok, hanem nagyműveltségű és bátor kultúrnépre, amely hatalmas kőépületekből épített városokban lakott és egyáltalán nem riadt vissza attól, hogy harcra keljen a spanyolokkal. Jól öltözködött, kitünően fegyverzett népfaj lakta ezt a földet, sűrű tömegekben lepve el a városokat. Amikor ennek a csodálatos felfedezésnek a hírét Cordova és emberei megvitték az Antillákra, Kuba meghódítója és helytartója, Velasquez Diego tüstént kiküldte unokaöcsét, Juan de Grijalvát, hogy iparkodjék meghódítani ezt az eddig ismeretlen területet. Ez elérkezett Jukatán szárazföldjére és innen nyugat felé előrenyomult Mexikó határához.

A spanyolok ámulva látták, hogy a lapos, egészségtelen partvidék mögött egészen más, csodálatosan szép vidék emelkedik, magas, havas kegyekkel és sűrűn lakott városokkal. A bennszülöttek nagy jólétben éltek itt, ruházatuk is, fegyverzetük is csakúgy csillogott az aranytól, ami a spanyolok kincsszomját a végletekig fokozta. Ez a nép volt az aztékek titokzatos eredetű és nagyműveltségű népe. A spanyolok csakhamar belátták, hogy ezekkel szemben keveset segít a fegyver, azért jobbnak látták békésen közeledni hozzájuk és cserekereskedésre lépni velük. Ezt a rendkívül jövedelmező kereskedelmet, amelyben a bennszülöttek főképpen aranyat adtak a spanyolok iparcikkeiért, több parti városban is folytatták s megtelepedtek azokban. Az egész országban csakhamar híre ment annak a csodálatos eseménynek, hogy fehérképű emberek érkeztek a tengerről, meghallotta a hírt maga az aztékek hatalmas császára, Moclheuzom is, akinek nevét a spanyolok elferdítve Montezumának mondták. Ez követeket küldött a fehér emberek elé és a követség csakhamar rá is talált a spanyolokra a mai Veracruz közelében, a Banderas-folyó mentén. Grijalva az embereivel együtt legjobban szeretett volna mindjárt megtelepedni itt, ebben az aranyországban, de erre részben nem érezte magát feljogosítottnak addig, amíg nagybátyjának jelentést nem tesz, részben kevés is volt hozzá az embere.

Azért beérte azzal, hogy a szokásos szertartások között birtokába vette ezt a földet Spanyolország számára, azután visszatért Kuba szigetére. De az azték uralom napjai meg voltak számlálva attól fogva, hogy az első spanyol ember a földjükre betette a lábát. Igy emelkedtek ki lassanként Közép-Amerika körvonalai az ismeretlenségből, de ezalatt az idő alatt bátor tengerészek behajózták Dél-Amerikának keleti partjait is. A már többször emlegetett Amerigo Vespuccinak ösztönzésére Juan Diaz de Solis arra tett kísérletet, hogy körülhajózza Amerika szárazföldjét. Ebben az útjában fedezte fel a hatalmas Plata-folyó torkolatát, de később szerencsétlenül járt. Egy partraszállása alkalmával a vad bennszülöttek a saját tengerészeinek szemeláttára verték agyon, amire a megriadt hajósnép megfordította a kormányt és elindult visszafelé. Egy spanyol szolgálatba lépett portugál ember vállalta magára azt, hogy folytatja és befejezi, amit Solis megkezdett. Ez az ember Magellán Ferdinánd volt. Magellán vagy portugálosan írva a nevét, Magelhaes, rendkívül bátorlelkű, határozott és parancsolásra született ember volt, bár a külseje éppen nem volt tekintélyes, hanem inkább rútnak volt mondható. Magelhaes 1480 körül született és a tengerészpályára lépve, először Kelet-Indiában szolgált Albuquerque alatt, később az afrikai portugál gyarmatokon.

De amikor azt kérte, hogy valami kevéssel emeljék fel a zsoldját és ezt a kérését megtagadták, elhagyta hazája szolgálatát és spanyol szolgálatba lépett, azzal az ajánlkozással, hogy megkerüli Amerika szárazföldjét és úgy hajózik el a Molukkákra, amelyekről azt hitte, hogy sokkal közelebb vannak Amerikához, mint ahogy ez a valóságban van. A spanyol kormány erre hajlandó is volt és szerződést kötött Magelhaezzel, amelynek értelmében ennek öt hajót bocsátott rendelkezesére, felruházta az általa felfedezendő új földek helytartóságával és részesedést ígért neki a haszonból. Azonkívül azt is megígérték neki, hogy a legközelebbi tíz esztendőben ennek az útnak a megtevésére másnak nem adnak engedelmet. Igy indult el 1519 szeptember 20-án Magelhaez, akinek a büszke spanyol hajósok csak vonakodva engedelmeskedtek, öt hajóval a Guadalquivir torkolatából Amerika felé. Utja az újvilágig szerencsés volt, elérkezett a La Plata-folyó torkolatához, ahonnan kezdve aztán elindult tulajdonképpeni felfedező útjára. Lassan hajózott végig a part mentén s a Mátyás-öbölbe érkezett meg, majd a Szent Julián-öbölbe, ahol, bár spanyol tisztjei ezzel nem voltak megelégedve és inkább szerettek volna a portugál Indiák felé útnak indulni, elhatározta, hogy bevárja és eltölti itt, a déli félgömbön a telet. A spanyolok haragja a szigorú kapitány ellen nyilt lázadásban is kitört és Magelhaez csak véres erőszakkal tudta elnyomni a zendülést. Ezen téli tartózkodás alatt a hóba borult ország lakosságával is érintkezésbe léptek.

Végre, amikor a tél már kezdett véget érni, elhagyta a hajóraj az öblöt, de egy hajó szerencsétlenül járt, zátonyra futott és elmerült. Az idő sem kedvezett útjuknak. Gonosz viharok és ellenszelek feltartották őket. De végre megérkeztek ahhoz a magas sziklák között fekvő tengerszoroshoz, amely azóta a Magelhaez nevét viseli. Ez volt a keresett átjáró a másik, ismeretlen óceán vizeire. A spanyolok csak félve, reszketve mentek be a hajókkal a rettenetes sziklaszorosokba, amelyeknek vizét mindkét oldalról égig emelkedő, hóval fedett és felhőktől borított hegyek szegélyezték, míg oldalukról a gleccserek lehatoltak egészen a tenger fekete vizéig. Mialatt a tengerszoroson keresztülhatoltak, elveszítette Magelhaez egy másik hajóját is, amelyet a szoros déli részeinek kikutatására küldött ki. Ez a hajó azonban nem járt szerencsétlenül, elvesztésének maga Magelhaez volt az oka. Ugyanis mialatt ez a hajó odavolt, Magelhaez többi hajójának vigyázatlanul megváltoztatta a helyét. Igy aztán a visszatérők nem találtak rá és minden hosszas gondolkozás nélkül megfordították a kormányt s hazavitorláztak egyenesen Spanyolországba. A többi hajó kilenc napig várt rájuk hiába. De ekkor Magelhaez kiadta a parancsot az indulásra és matrózai ujjongva látták meg a nagy, véghetetlen víztükröt, amely előttük elterült.

Dél-Amerika partját ezután Magelhaez már csak egyszer látta a távolból, mert sietett, minden áron törekedett előre nyugatnak, India felé. Az idő gyönyörű volt, a tenger pedig olyan csendes, hogy Magelhaez nem éppen találóan Csendes-óceánnak, helyesebben Békés-óceánnak (El Pacifico) nevezte el. Dél-Amerika szigeteiből nem látott Magelhaez semmit. A Karácsony-szigetektől keletre áthaladt az egyenlítőn és rátalált a Tolvaj-szigetekre (Ladrones). Később azután a Fülöp-szigetek is felbukkantak a szemük előtt. Zebu szigetének a bennszülöttei barátságosan fogadták a kimerült hajósnépet, sőt a fejedelmük meg is keresztelkedett és letette a hűségesküt a spanyol király iránt. De amikor Magelhaez átment a kis Mactan szigetére, hogy ezt meghódítsa a zebui spanyol vazallus számára, ott a bennszülöttek fegyverrel támadtak rá a fehér emberekre. Ütközet fejlődött ki s ebben az ütközetben elesett maga Magelhaez is (1521 április 27.). Ez lett a váratlan vége ennek a rendkívüli embernek, akinek a föld első körülhajózása köszönhető, bár neki magának nem adta meg a sors, hogy befejezze vállalkozását, de még azt sem, hogy eljusson az annyira vágyott Indiába. A mactaniak gonosz példája felkeltette a zebui vadak vérszomjúságát is. Ugy tettek, mintha még mindig barátságos érzésekkel volnának a spanyolok iránt és közülük huszonhármat, meg Duarte Barbosát, aki Magelhaez halála után átvette a parancsnokságot, csellel a szárazföldre csalogatták és ott mind a huszonnégyet agyonverték.

Akik még életben maradtak Magelhaes expedíciójából, azok most csüggedten, kétségbeesetten indultak útnak, miután előbb egyik hajójukat elégették, mert csak két hajó számára voltak elégséges számban. Csüggedésüket azonban némi remény váltotta fel, amikor egyszer csak eljutottak Borneó szigetére, a jelentékeny Bruni kikötőjébe. Itt a vadak nemcsak barátságosan, hanem valóságos ünnepi módon fogadták őket, de a fehérek, okulva az előbbi példákon, nem érezték magukat biztonságban és sietve visszavitorláztak Mindanao szigetére. Innen azután végre egy maláji révész útmutatása mellett eljutottak a Molukkákra, ezekre a már ismert szigetekre. Itt sikerült nekik nagy fűszerrakományt venni fel és barátságos szerződést kötni néhány bennszülött törzsfőnökkel. Végül elindulhattak hazafelé Európába, de már csak egy hajóval, a Victoriával, amelynek parancsnokságát Sebastiano d’Elcano vette át. Másik hajójukat, a Trinidadot kénytelenek voltak hátrahagyni, mert léket kapott. Végül 1522 szeptember 6-án megérkeztek haza Spanyolországba, a Guadalquivir torkolatába. A büszke kis hajóhadból azonban csak egy hajó maradt meg és érkezett vissza haza és a födélzetén mindössze tizenhárom európai ember volt, akik először tették meg az utazást a föld körül.

Hoztak magukkal három ázsiai embert is és fűszerrakományuk százezer aranyat ért meg. I. Károly spanyol király, aki V. Károly néven német-római császár is volt s aki alatt legnagyobbá vált a spanyol birodalom, úgyhogy büszke mondása szerint “sohasem ment le birodalmában a nap,” Valladolidban fogadta a visszatérteket és kimondhatatlan fáradságaikért örökös évdíjat, meg nemességet adott mindegyiküknek. Igy történt meg a föld első körülhajózása, amelynek óriási nagy eredménye az lett, hogy az emberek megismerték a föld valódi nagyságát és megtudták, hogy az, amit Kolumbusz felfedezett, nem Ázsiának egy része, hanem külön, önálló nagy világrész. De ez az új világrész, lehet mondani, hogy a sorsnak amiatt a kegyetlensége miatt, amellyel Kolumbuszt életében is üldözte, nem az igazi felfedezőjének nevét viseli. Az az Amerigo Vespucci (Imre), akiről már többször beszéltünk s aki előbb spanyol, majd portugál, majd megint spanyol szolgálatban hajózta be Dél-Amerika partvidékét, utazásairól könyvet írt és térképet rajzolt. Utleírását is térképeit is kinyomatta és ezeket a könyveket abban az időben mindenfelé nagyon keresték, az útleírásokat mohón olvasták. És ámbár térképein Vespucci Amerikát állandóan csak így nevezi : Novusz mundusz (újvilág), könyvében pedig becsületesen Kolumbuszt nevezi meg felfedezőjéül, mégis az ő nevéről nevezték el Amerikát. Ennek gondolata egy német embernek a fejében született meg.

Lotharingiának Saint-Dié nevű városában René lotharingiai hercegnek a pártfogása alatt, aki rendkívül tudománykedvelő volt és leginkább a földrajz iránt érdeklődött, ebben az időben egy kis német és francia tudósokból álló társaság dolgozott a tudományok fejlesztésén. Ennek a társaságnak volt egyik tagja Waltseemüller Márton német tudós, aki az akkori idők szokása szerint görögösen Hilakomilusznak nevezte magát s ez indítványozta, hogy az újonnan felfedezett világot Vespucci keresztnevéről Ameriga-nak nevezzék el, ami tehát magyarra lefordítva körülbelül annyit jelent : Imre földje. Ezt az indítványt Waltseemüller 1507-ben tette és csakhamar sikert ért el vele. A név hangzatos volt és ezért csakhamar elterjedt. Már 1509-ben így nevezi az újvilágot egy Bécsben rajzolt térkép, 1520-ban pedig egy nyomtatott térkép. Az Ameriga szó később Ameriká-vá alakult át és így nyerte az új világrész mai elnevezését.

Mexikó meghódítása. - Az aztékek ősműveltsége.

Az Antillák szigeteit a spanyol felfedezők és hódítók csaknem minden ellenállás nélkül szállották meg, mert ezeknek a szigetcsoportoknak satnya és csaknem minden kultúra nélkül való népe sehol komoly ellenszegülést kifejteni nem tudott.

De ahogy felfedezték Amerika szárazföldjét, elkövetkezett az igazi hódításnak az ideje is, mert itt többé nem gyámoltalan vademberekkel volt dolga a betolakodó fehér embereknek, hanem olyan nagyműveltségű kultúrnépekkel, amelyeknek műveltsége csaknem felért az európai kultúrnépekével, sőt bizonyos tekintetben felül is múlta ezt. De e hódításnak ezt a nagy és jegyezzük meg mindjárt, rengeteg vérrel, irtózatos kegyetlenségekkel járó munkáját nem a spanyol állam végezte hivatalosan. A spanyol nép volt az, amely a hódításnak ezt a véres munkáját véghezvitte. Különösen a spanyol nemességnek kalandra mindig szomjas tagjai voltak azok, akik izzó vágyakozással vágtak bele ebbe az új és sok kalandot, mérhetetlen kincseket ígérő vállalkozásokba. A korona maga, igaz, hogy jó szemmel nézte az újvilág meghódítását, de elősegítésére édes-keveset tett, részben azért, mert európai politikájával volt nagyon elfoglalva, részben pedig azért, mert állandóan pénzügyi bajokkal küzködött. A spanyol nemességből telt ki tehát a hódítóknak rettenetes fajtája. Ezekben az emberekben különös, szélsőséges tulajdonságok voltak. A legdurvább kapzsiság és aranyszomj, a legbarbárabb kegyetlenség egyesült az oroszlánszívű bátorsággal, a minden veszedelemmel dacoló kalandvággyal, a vakbuzgó vallásossággal és a legtürelmetlenebb hatalmi vággyal. A kornak a romantikus szelleme is elősegítette ezt a vállalkozást. A költők sem énekeltek egyébről, mint a távoli meseországok romantikájáról és ők is lelkesítették a hősöket, hogy keressenek mind újabb és újabb kalandokat az újvilágban, a mesés “Indiá”-ban.

És ezekben az irgalmatlan hódítókban legvéresebb munkájuk közepette sem szólalt meg a lelkiismeret, hogy megkérdezze tőlük, vajjon van-e joguk elvenni ezeket az aranyban és egyéb természeti kincsekben mérhetetlenül gazdag országokat bennszülött lakóitól, akik olyan magasfokú kultúrát tudtak kifejleszteni boldog földjükön, amíg meg nem érkezett oda tűzzel és vassal a fehér ember és rommá nem döntötte ezt az ősi, önálló kultúrát. Hiszen pogányok voltak ezek az emberek, sőt az európaiak vadaknak is nézték őket, olyanoknak, akiket tűzzel-vassal, vad kegyetlenséggel irtani nemcsak szabad, hanem mintegy kötelesség is. Ez volt annak a kornak a gondolkozása. Azon a boldog földön, amelynek partvidékét a világ két legnagyobb óceánja mossa, Közép-Amerikában, korán és úgy látszik, minden Amerikán kívül álló befolyástól függetlenül nagy kultúra fejlődött ki. Ezeken a pompás magaslatokon, hegylejtőkön, amelyeken különböző klímáknak minden növénye megterem, három nagy kultúrnép fejlődött ki talán olyan korán, amikor Európa még a bronzkorszakban élt. Az egyik a toltekek Mexikóban, a másik a máják Jukatánban, a harmadik guicsék Guatemalában. Ez a két utóbbi népfaj szabadon és zavartalanul fejlődhetett, de a toltekek közé, Mexikó földjére a Krisztus utáni XI. század körül idegen és náluk müveletlenek nép hatolt be. Ez a nahuatlak nép volt, amelynek három törzse is betört Közép-Amerikába, először a csicsimékek, azután a tepanékek, végül az aztékek.

Mind a három törzs észak felől jött és előlük a toltékek dél felé szorultak le, míg amazok csakhamar megtelepedtek Mexikó gyönyörű fensíkjain, de benyomultak délebbre is és elszórt telepekben befészkelték magukat a másnyelvű törzsek közé is. Igy keletkezett azután a következő három állam : Tezenko, Tenohtitlan (Mexikó) és Tlakopan. Ezek egymással szoros szövetségi viszonyban voltak és így az aztékek országának, Tenohtitlannak a vezetése alatt egyik óceántól a másikig és le egész Guatemaláig hatalmas birodalmat alkottak. Amikor a spanyolok elérkeztek Amerika szárazföldjére, akkor itt mindenütt az aztékek voltak az urak. A többi néptörzs csak mint meghódított szerepelt s csak egyes helyeken maradhatott meg a saját törzséből való fejedelmek alatt, a legtöbb helyen azték helytartók gyakorolták a hatalmat és a városok mind tömve voltak erős azték helyőrségekkel. Az államszövetségnek az élén állt, korlátlan hatalommal felruházva a császár. Ezt mindig ugyanabból az egy nemzetségből választotta az ország négy legelőkelőbb embere és a nemesség mint tanácsadó szerepelt mellette. Vakító pompa és szinte rabszolgai alázatosság vette körül a császárokat, akiknek teljes volt a hatalma, csupán a bíráskodásra nem volt joguk. Az igazságszolgáltatás, mint talán sehol máshol a világon, egészen független volt a császártól és önállóan gyakorolta egy nagy, különböző rangfokozatokra beosztott bírói testület.

A császárnak jövedelme is óriási volt a koronajavadalmakból, a hűbéresek adóiból, a városok járulékaiból és a meghódítottakra kivetett harácsból. A császár után rangban következett a nemesség, amely azonban birtokai után szintén adót fizetett a császárnak. A nép többi része kevés szabadságot élvezett, de viszont az ország rendezett viszonyai és bevált intézményei olyan biztos megélhetést teremtettek mindenki számára, hogy panaszra senki okot nem talált. Minden község teljesen zárt egység volt, mert a birtok közös volt és csak a jövedelmén osztozkodtak meg. Aki elhagyta szülőhelyét, az elveszítette birtokát is, azért a mexikói nép nagy, mozdulatlan tömegekben lakta az országot. Az aztékek az állam főfeladatául a háborút tekintették. Ezért rendkívüli gondot fordítottak a hadsereg minél tökéletesebb kiképzésére. A hadsereg törzsét természetesen maguk az aztékek alkották, de melléjük soroztak legénységet a meghódított népfajokból is. A nyolcezer főnyi sereg csapatokra oszlott fel, ezeknek mindegyike külön jelvény alatt harcolt, míg az összességnek, az államnak a címere egy kaktuszon ülő sas volt, amely a csőrében kígyót fog. A katonák közt a legszigorubb volt a rend és a fegyelem. A ruházatuk tarkaszínű gyapotzubbony volt, a vezérek arany vagy ezüstlemezekből készült páncélt viseltek, fölötte pedig drága tollakból szőtt palástot. A fából vagy bőrből csinált sisakok néha állatfej alakjára készültek, rajtuk hatalmas tollkoszorú lengett.

Pajzs, amelyen szintén tolldísz volt és dárda egészítették ki ezt a fegyverzetet. A vasat az aztékek nem ismerték s azért dárdájuk hegyét cinnel edzett rézből készítették vagy pedig az, acélnál élesebb obszidiánkőből, amelyet ők ictlinek neveztek és ennek mint fegyvernek félelmetes voltát nem egyszer érezték a spanyolok. Az így felszerelt hadsereg azután valósággal a réme volt egész birodalomnak. Mert az aztékek rettenetes vallása szerint a háború volt a legfőbb kötelesség, amellyel vérszomjas isteneiknek tartoztak. Vallásuk rettenetes volt. Hittek ugyan valami legfőbb lényben, de ennek jelentősége teljesen háttérbe szorult a sok különféle apróbb és néha csak helyenként tisztelt isten mögött. Ezek között a legfőbb rang természetesen a háború istenéé volt, akit Viclipucli, helyesebben Huicilopothli néven tiszteltek. Más neve ennek az istennek Mextli volt és innen származik a Mexikó elnevezés. Viclipuclinál kisebb rangot foglalt el Teckatlepoka, a világ teremtője és Tlalok, az eső istene. Volt azután még egy istenségük, amelynek tisztelete, mint később látni fogjuk, nagyban hozzájárult az azték birodalom pusztulásához. Ezt az istenséget, amely a levegő istene volt, úgy hívták, hogy Kvecalkvatl és úgy képzelték el, hogy világosbőrű, feketehajú öreg ember, aki egy csövön át fujja a szelet.

Tudni kell azonban, hogy ez a Kvecalkvatl a valóságban is élt és nem volt egyéb, mint egy pap, aki megtérítette a toltékeket is az aztékek vallására s a legenda szerint megalapítója volt a mexikói kultúrának és hatalomnak, azután pedig egyszer csak eltűnt messze Napkelet felé a tengeren, azzal az ígérettel, hogy valaha vissza fog még térni. Ezek a voltak a nép főbb istenei. Aki ezeknek hűségesen szolgált, értük háborúban elesett vagy akit nekik feláldoztak, az halála után rögtön a boldogság legfőbb fokára jutott egy derűs, boldog paradicsomkertben. A többi halott aszerint, ahogy élt, a tompa megelégedettségnek valami állapotába jutott, vagy pedig örök sötétségbe. A halottakat a mexikói nép elégette s hamvaikat urnákban őrizte meg. Erkölcsi tanításaikban és imádságaikban a keresztényi felfogáshoz hasonló, tisztult szabályokat látunk összekeveredve a legdurvább, néha a leggyerekesebb nézetekkel. Óriási volt a hatalma és száma a papoknak. Csak magának Mexikónak főtemplomában nem kevesebb pap volt, mint ötszáz. Rang és feladatok szerint voltak szigorúan osztályozva, a városnak egy külön kerületében laktak, szerzetesi fegyelem alatt éltek. Csaknem folytonos vezeklés volt az életük, bőjtöléssel, éjjeli virrasztással, kínzásokkal gyötörték magukat, rendes időközönként szertartásos mosakodásokat végeztek és két legfőbb papnak az uralma alatt állottak. Ezt a két legfőbb papot a császár és nemesei választották együttesen s nekik is helyük, sőt igen gyakran döntő szavuk volt a császár tanácsában.

Minden városi kerületre, mintegy plébániákra volt felosztva s mindegyikben sok volt a templom, amelyet teokalli-nak, vagyis “isten házá”-nak neveztek. Ezek a teokallik gyakran óriási nagyságúak voltak. Piramis alakúra épültek négy vagy öt, vagy még több nagy lépcsőfokban és fal vette őket körül. A legfelső fokon voltak azután a toronyalakú, fából készült kápolnák, amelyekben istenbálványok, oltárok és áldozati kövek voltak. Az oltárokon állandóan szent tűz égett. Minden templomnak külön földbirtoka volt, amit a császárok adományaikkal folyton szaporítottak, azonkívül pedig a termésből is kijárt a templom számára bizonyos rész. Amit a papok maguk nem tudtak elhasználni, azt kiosztották alamizsnának a szegények között. A régebbi istentisztelet, amelyet a szelídebb erkölcsű toltékektől vettek át az aztékek, ünnepies felvonulásokból, táncból, gyümölcsáldozatból, tömjénezésből és állatáldozatból állt. De a kegyetlen aztékek rútul eltorzították ezt az istentiszteletet, mert - valószínűen a mi számításunk szerint való tizennegyedik században - behozták az emberáldozatokat. Ezek kezdetben ritkábbak voltak, de azután mind gyakoriabbakká váltak, úgyhogy végre nem is lehetett elképzelni nélkülük ünnepet. S ahogy a birodalom növekedett, ahogy több és több ellenséggel volt az aztékeknek dolga, úgy szaporodott az emberáldozatok száma is.

Mexikó fennállásának utolsó idejében évenként mintegy húszezer ember esett áldozatul ennek a rettenetes szokásnak, sőt állítólag akkor, amikor a Mexikó városában levő főtemplomot szentelték fel, nem kevesebb, mint hetvenezer embert mészároltak le a papok. Az emberáldozatok formája is rettenetes volt. A szerencsétlen áldozatot ünnepi díszbe öltöztették s azután ünnepi körmenetben hurcolták körül a városban. Végre felvezették a templom lépcsőfokain, miközben a nép boldognak mondta s izeneteket küldött vele a másvilágra az elhúnytaknak, mert hiszen azt hitték, hogy az áldozat tüstént a paradicsomba jut. Amikor azután megérkeztek a templom tetejére, a szerencsétlén áldozatot levetkőztették és a kezénél meg a lábánál fogva kifeszítve tartották az oltárkövön. Erre azután a vérvörös ruhába öltözködött pap, kezében az ictliből (obszidiánkő) készült áldozókéssel odalépett hozzá és megölte. Lassanként annyira középpontjává vált az emberáldozat a mexikói vallásnak, hogy utóbb már csak azért viseltek háborúkat, hogy meg tudják szerezni a kellő számú áldozatot. Gyakran maguk a papok ösztökélték háborúra a népet, sőt ott harcoltak az első sorokban maguk is, ügyelve, hogy minél több foglyot ejtsenek. Mint valami fekete felhő, úgy lebegett ott az emberáldozatok borzalma az egész birodalom fölött, elvadította a nép erkölcseit és siettette az ország pusztulását. De a papok makacsul ragaszkodtak hozzá.

És a papok hatalma annál nagyobb volt, mert a nevelést is a kezükben tartották, különösen a főbbrangú családok gyermekei nevelkedtek a papoknál. A gyermekeket mindenekelőtt a vallásos szertartásokra tanították meg, azután a felsőbb osztályokban megtanították őket a sajátságos mexikói hieroglifa-írásra (képírásra) is, azonkívül pedig jövendőmondásra, csillagjóslásra s a lányokat kézimunkára is. Ámbár a mexikóiak tudása legnagyobbrészt babonából állt, azért voltak igazi tudományos kincseik is. Igy már a toltékek bámulatos pontossággal 365 1/4 napban számították ki a napévet, amelyet tizennyolc hónapra, egyenként húsz-húsz nappal osztottak fel és a végén öt szökőnappal pótoltak ki. Térképeket is tudtak készíteni a mexikóiak és ezeket a spanyolok is hasznavehetőknek találtak, a régibb európai térképeknél semmiesetre sem voltak rosszabbak. Ami a gazdasági életet illeti, az is kétségtelenül fejlett volt, mert hiszen ilyen magas kultúra csak szilárd gazdasági alapon fejlődhetett ki. Azonban gazdálkodásuknak mégis nagy hátrányára volt az a különös tény, hogy semmiféle háziállatot nem ismertek, csak az egyetlenegy pulykát tudták megszelidíteni, továbbá az is, hogy a vasat sem ismerték. De mindez nem akadályozta őket abban, hogy a mesterségesen öntözött termőföldeken bőven ne termeljék a gyapotot, a kukoricát, a kakaót és az agavét, amelynek a levéből egy pulkve nevű részegítő italt készítettek, a töviseiből pedig tűket, a rostjaiból ruhaszövetet, vagy pedig íráshoz szükséges pergamenfélét állítottak elő.

A gyapotból és az amerikai madarak ragyogóan tarka tollazatából gyönyörű szöveteket tudtak szőni, aranyból pedig és szintén tollakból sokszor bámulatosan művészi ízlésű ékszereket és eszközöket készítettek. Vas nélkül is hatalmas templomokat és házakat tudtak építeni kőből a mexikóiak. A palotáik alacsony, egymás mellé halmozott épületek voltak, erős oszlopzattal, kívülről rendesen faragványokkal díszítve, belülről pedig a fal finom gyapottal vagy pedig állati bőrökkel volt beaggatva. A szobrászatukban és festészetükben is erős természetmegfigyelés jelentkezik és energikus kifejezése a jellemző vonásoknak. De mivel az arányokra nem igen ügyeltek és a természetes alakokat geometriai formákba iparkodtak stilizálni, tehát különösen emberalakjaik ránk úgy hatnak, mintha torzképek volnának. Istenképeiken szándékosan akarták a borzalmasat kidomborítani, ezért olyan rútak és visszataszítók azok. A birodalom egyes részeinek nagyon különböző termékeit cserekereskedés útján értékesitették egymás között s ennek a kereskedelemnek a lebonyolítására kitünő országutak szolgáltak. A hivatalos iratokat és tudósításokat császári futárok közvetítették szélsebesen, úgyhogy a tengerparttól a fővárosba mintegy két nap alatt eljutott az izenet. Az utasokat hordozó székekben vitték és minden városban külön, kőből épült ház - afféle póstaház - állt a rendelkezésükre, hogy megpihenhessenek.

A nagyobb városokban vásárok alkalmával sokszor több ezer ember összecsődült s itt folyt azután a kereskedés. Aranyport, rézrudakat és cínrudakat, tollakat, szöveteket, kakaóbabot s más effélét cseréltek ki egymással. De akármilyen hatalmas volt is az azték birodalom, akármilyen nagynak tűnt is fel civilizációja a tizenhatodik század kezdetén, mégis magában hordta már ekkor a pusztulás csíráját. Az elnyomott néptörzsek csak visszafojtott haraggal tűrték az aztékek zsarnoki uralmát, sőt maguk az aztékek is elégedetlenek voltak a rettenetes adók miatt. Csak amíg a fegyverek hatalma volt az úr, addig állhatott fenn az a birodalom. A legvégzetesebb rájuk nézve azonban az volt, hogy egy vallási tételük, helyesebben babonájuk egészen meggyöngítette az ellenálló képességüket. Ez a babona a Kvecalkvatl istenre vonatkozott, akiről már mondottuk, hogy halaványképű öregembernek gondolták, aki eltűnt kelet felé a tengeren, de előbb megmondta, hogy valaha vagy ő, vagy az utódai vissza fognak térni s újból birtokukba veszik az országot. És az azték bölcsek éppen ezidőtájt nagyon törték a fejüket azon, hogy nem közeleg-e Kvecalkvatl visszatérésének a napja. Mert csodálatos természeti jelenségeket láttak. Az égen nagy üstökös csillag tűnt fel, kelet felől pedig éjjelenként valami titokzatos fény (valószínűen az északi fényhez hasonló mágneses jelenség) rémítgette a babonás aztékeket.

Azután éppen a végére járt ekkor egy azték időszak - száznégy esztendő - s erről meg az a babonájuk volt, hogy az új korszak első évei rendesen szerencsétlenséget, változást hoznak. És most egyszerre csakugyan kelet felől, amerre Kvecalkvatl eltűnt, idegenek érkeztek, akiknek szintén halavány volt az arcuk, fekete a hajuk és szakállt viseltek éppúgy, mint Kvecalkvatl. Vajjon nem a rettenetes istenség utódai-e ezek ? Hiszen a vízen repülni (vitorlázni) tudnak, a földön pedig kígyókon (lovakon) ülve nyargalnak, a fegyverükben ott van a villám és a mennydörgés. Vajjon nem a Kvecalkvatl fiai-e ezek, akik most eljöttek, hogy visszaköveteljék országukat? És a babonás félelem a spanyolokkal szemben megbénította az azték fegyvereket.

Cortez Ferdinánd meghódítja Mexikót.

Igy tehát a fővárosban nagy volt már az aggodalom akkor, amikor Kuba szigetén csak felszerelőben volt hajóhadát az a férfi, akiről meg volt írva, hogy a szép ország meghódítója lesz. Ez a férfiú Cortez Ferdinánd volt, aki miután jogi tanulmányait a salamankai egyetemen kitüntetéssel végezte el, Haiti szigetére (Hispaniolára) ment, részt vett Kuba meghódításában, ott földbirtokot szerzett magának és mint tudományosan képzett ember, csakhamar megkapta a legelső gyarmati hivatalok egyikét.

Hatalmas termetű és csodálatos testi erejű ember volt, aki modorával és beszédével mindenkit meg tudott nyerni, telve mindenre elszánt komolysággal, becsvággyal és nagyravágyással. Célja elérésében nem riadt vissza a legerőszakosabb eszközöktől, a legvadabb kegyetlenségtől sem, arra született, hogy másokon uralkodjék és erre predesztinálta az is, hogy felsőségesebb gondolkodású és élesebb látású volt, mint társai, a többi hódító, akik között talán ő volt az egyetlen igazi hős. Kuba helytartója, Velasquez Diego, aki már előbb is küldött expedíciókat Amerika szárazföldje ellen, Cortez Ferdinándot szemelte ki azon újabb expedíció vezetőjéül, amelynek a feladata az volt, hogy meghódítsa Mexikót. Fel is szerelt a számára egy hajóhadat, de amikor már el kellett volna indulni, hirtelen visszavonta Cortez kinevezését, mert ez sokkal több önállóságot mutatott, mintsem a kormányzónak tetszett volna. Elhatározta, hogy helyette másnak a vezetése alatt fogja útnak indítani az expedíciót. De Cortez nem az az ember volt, aki tűrte volna, hogy így bánjanak el vele. Anélkül, hogy törődött volna a kinevezése visszavonásával, élére állt az expedíciónak s 1519 február 18-án útnak indult Kuba nyugati csúcsáról, a San Antonio-foktól Amerika szárazföldje felé. Mindössze 553 katonája volt s ezek közül csak 32-nek volt íja, 13-nak pedig muskétája, 19-nek lova. Azonkívül pedig 14 nagyobb és kisebb ágyút vittek magukkal.

Ez volt mindössze az a haderő, amellyel Cortez, fellázadva Kuba helytartója ellen, tehát egyszersmind a spanyol korona ellen is, elindult, hogy meghódítson egy olyan országot, amely területre nagyobb volt Spanyolországnál, kultúrára pedig csaknem egyenrangú vele. Viharos tengeren, gonosz utazás után jutott át a spanyol hódítók csapata Amerika szárazföldjére. Cozumel mellett, jukatáni földön kötöttek ki és itt egy Aguilar nevű spanyol emberben, aki már előbb vetődött el ide és megtanulta a máják nyelvét, tolmácsra találtak. Azután tovább hajóztak délnyugat felé és a Tabasco-folyó torkolatában kötöttek ki. Itt a folyó mellett, de nem egészen a tengerparton mindjárt találtak egy várost s elhatározták ennek a megostromlását. A város lakossága azonban nem is várta be az ostromot, hanem elhagyva a falakat, nyilt csatamezőn ütközött össze a spanyolokkal. Rendkívül bátran, halálmegvetéssel harcoltak a bennszülöttek, de a spanyolok fegyvereinek és kegyetlen vérszomjúságának nem tudtak sokáig ellenállani s Cortez ott a város előtt, a csatasíkon megadásra kényszerítette őket. Ez éppen virágvasárnapján történt s a csata befejeztével vakbuzgóan vallásos spanyoloknak az első dolga az volt, hogy a meghódított városban oltárt állítottak fel és ünnepi misét hallgattak. A vér még talán meg sem száradt a kezükön, amellyel buzgón vetették a keresztet. A meghódított várostól Cortez visszatért a tengerpartra és újra hajóra ülve, most északi irányba indult el.

San Juan de Ulloa szigetéig érve, ezzel szemben a parton újra kikötöttek, körülbelül azon a helyen, ahol ma Veracruz városa áll. Itt az eddigi tolmácsukkal nem mentek volna semmire, mert ezen a vidéken már nem a mája, hanem a nahuatl nyelvet beszélték, ezt pedig Aguilar nem értette. De Cortezt ekkor sem hagyta el a szerencséje. Egy előkelő mexikói nő, akit ellenséges törzsek rabszolgálóul magukkal akartak hurcolni, kisiklott elfogói keze közül és egyenesen a spanyolokhoz menekült. Itt persze szívesen látták, de maga a bennszülött nő is szívesen maradt, mert Cortez, a daliás vezér meghódította a szívét. Ez a nő, aki a keresztségben a Marina nevet kapta, csakhamar elválhatatlan társává vált Corteznek és mivel tudta a mája és a nahuatl nyelvet is, azonkívül pedig rendkívül gyorsan megtanult spanyolul is, megbecsülhetetlen szolgálatokat tett a spanyoloknak. Ennek a nőnek a segítségével lépett Cortez érintkezésbe a bennszülöttekkel. Mexikó területére nagypéntek napján léptek be a spanyolok s tábort ütve, cserekereskedést kezdtek az aztékekkel. A tartomány azték kormányzója is megjelent a táborban és megkérdezte a spanyoloktól, hogy mi a célja jövetelüknek. Erre Cortez azt felelte, hogy urától, a spanyol királytól olyan izenetet hoz, amelyet csak magának a birodalom urának adhat át, annak a fővárosában.

Erre azték rajzolók bámulatos gyorsasággal lerajzolták a spanyolokat, lovaikat, fegyverzetüket s ezeket a képeket azután futárok vitték Tenohtitlanba, a császárhoz. Montezuma (helyesebben Mokteozuma) volt ekkor Anahuak császára, amint ők nevezték birodalmukat. Eredetileg főpap volt, de amikor császárrá választották, mint hódító, le egész Guatemaláig ismertté és félelmessé tette a nevét. Ez a büszke és komoly ember jó uralkodója volt népének, de rendkívüli pompakedvelő és pazarló is volt, amellett pedig a legnagyobb mértékben vakbuzgó, úgyhogy teljesen a hatása alatt volt a Kvecalkvatl visszatéréséről szóló hitnek. És csüggedten gondolt arra, hogyha ezek a fehér emberek csakugyan az isten utódai volnának, akkor lehetetlen velük szemben minden ellenállás. És mivel sejtette, hogy pusztulást hoznak számára, elhatározta mégis, hogy cselekedni fog ellenük. De ez az elhatározása a lehető legfonákabbul ütött ki. Azt tökélte el ugyanis Montezuma, hogy az idegeneket fel fogja szólítani a visszafordulásra és az ország elhagyására, de egyúttal gazdagon megajándékozza őket, hogy abból is lássák a hatalmát. Tehát egyszerre árulta el nekik a gazdagságát, meg a gyengeségét is. Igy történt tehát, hogy a spanyolok táborát már egy hét mulva fényes azték követség kereste fel, amely valóságosan szemkápráztató ajándékokat hozott : aranyedényeket és ékszereket, pompásnál pompásabb madártollból készült tarka szöveteket és a legfinomabb gyapotot.

Érdekes, hogy egy világhírű festő, Dürer Albert, aki ezen ajándékoknak egy részét a következő évben Brüsszelben látta, valóságos elragadtatással beszél művészi becsükről s a “távoli országokban élő emberek szubtilis lángelméjéről.” De Cortez ennek a küldöttségnek is, meg még egy másiknak is, amelyet később küldött hozzája a császár, csak azzal a mesével felelt, hogy olyan izenetet hoz urától, amelyet Montezumának csak annak fővárosában adhat át. Megtámadni pedig a spanyolokat babonás félelme miatt nem merte a császár. Ennek a habozó és gyáva politikának a következményei csakhamar mutatkoztak. Egy népfaj, amelyet az aztékek meghódítva tartottak, a totonakok fellázadtak Montezuma ellen, csatlakoztak a spanyolokhoz és szövetségre léptek velük. Sőt, bár vonakodva és rémüldözve, azt is megengedték, hogy a spanyolok ledobálják templomaik tetejéről a vértől csöpögő bálványokat, helyükbe keresztet állítsanak és keresztény istentiszteletet tartsanak. Mi több, nemcsak megengedték, hogy a spanyolok letelepedjenek a földjükön, hanem segítségükre is voltak ebben a letelepedésben. A spanyolok Villa Rica della Vera Cruz (Az igaz kereszt gazdag városa) alapját vetették meg, a mai Veracruztól pár mérföldnyire északra. Ez a hely lett azután a jövőben Cortez vállalkozásainak a kiindulópontja, azonkívül pedig az összekötő kapocs Anahuak és az Antillák között. Corteznek ezzel a letelepedéssel más, titkos célja is volt.

Seregét polgári szervezetté alakította át és megválasztatta magát velük főkapitánynak és főbírónak, abban a reményben, hogy a Kubáról való szökéséért a felelősséget így magáról a társaira is áthárítja, azonkívül pedig ezeket jobban magához láncolja, mint valaha. Ugyanekkor elküldött egy hajót Spanyolországba, izenettel a királynak, amelyben arra kéri őt, hogy újonnan szerzett méltóságaiban erősítse meg. Azután pedig, hogy embereiben semmiféle tétovázás, vagy csüggedés fel ne támadhasson, ugyanekkor összes hajóit elsüllyesztette. A spanyolok némán, megdöbbenve, szinte megrendülve nézték ezt a látványosságot, de amikor az utolsó hajó is elsüllyedt, viharzó hangon, egetverően kezdték kiabálni : “Mexikóba ! Menjünk Mexikóba !” És a vakmerő vállalkozás megkezdődött, kezdetét vette az a kaland, amely páratlanul áll az egész világtörténelemben. Háromszáz spanyol és ezerháromszáz totonak 1519 április 16-án indult meg Veracruzból, ahol Escalate parancsnoksága alatt Cortez helyőrséget hagyott hátra, Tenohtitlan (Mexikó) felé. A málhájukat és az ágyúikat ezer bennszülött szolga vitte utánuk. Pompás trópusi vidéken haladtak keresztül. Nehéz hegyi hágók természeti akadályaival is küzdöttek, de maguk a mexikóiak semmiféle akadályt nem gördítettek az útjukba. Igy jutottak el egy Tlaszkala nevű kis államnak a határáig.

Ennek az országocskának a lakói vakmerő bátorságukkal és nagy harciasságukkal mindeddig folyton ellen tudtak állani az aztékek hódító törekvéseinek és megőrizték függetlenségüket. Ez a Tlaszkala négy külön kis országból álló államszövetség volt tulajdonképpen és rendkívül harcias nemesség, meg munkás, edzett, szabadságára büszke parasztság lakta s a kultúrában egyáltalán nem volt elmaradva Mexikó mögött. Amikor ennek az országnak a határához értek, Cortez totonakokból álló küldöttséget menesztett Tlaszkala fővárosába, hogy az országon keresztül való szabad és bántatlan elvonulást eszközöljenek ki a számára. A tlaszkalaiak négy fejedelme összeült tanácskozni és végül a százesztendős öreg kacikának, Xikotenkatlnak mérsékelt bölcseségre mutató tanácsát fogadták el, hogy a határon álló tlaszkalai hadsereg, amelynek éppen az öreg kacika fia, az ifjabb Xikotenkatl volt a parancsnoka, támadja meg a spanyolokat. Ha győznek, akkor úgy is jól van minden, ha azonban megvernék őket, akkor egyszerűen le lehet tagadni, hogy hivatalos utasításuk volt a harcra. Igy történt tehát, hogy Cortez, ahelyett, hogy kérését teljesítették volna, szemben találta magával a tlaszkalai hadsereget. Két véres ütközetet vívtak meg a spanyolok e váratlan ellenséggel és ámbár mindegyikben győztek, Cortez, félve a túlerőtől, mégis tanácsosnak látta tábort ütni egy dombon. Innen azután, miután előbb meggyóntak és megáldoztak, komoly hangulatban indultak el a spanyolok, hogy újból megütközzenek az ellenséggel.

De bár a fehérarcú emberek lovai és tüzi fegyverei irtózatos rémületet keltettek a bennszülöttekben, mégis négy óra hosszat tartó harcra volt szükség, amíg a spanyolok győzedelmeskedni tudtak. És csak amikor a bennszülötteknek egy éjjeli támadása, amelyet a spanyolok tábora ellen intéztek, szintén kudarcot vallott, de amikor a fehérek már a legnagyobb csüggedésben voltak, mert helyzetük válságosnak látszott : akkor jelent meg Cortez előtt az ifjabb Xikotenkatl és még mindig büszkén és önérzetesen elfogadta a spanyol vezér békefeltételeit, amelyek a Spanyolországnak való meghódolás és a vele való szövetségrelépés voltak. Most már mint szövetséges vonult be Cortez Tlaszkalába, amelynek a nagysága körülbelül akkora volt, mint Granadáé. A spanyolokkal jött papok mindenáron szerették volna azonnal a keresztény hitre téríteni az egész országot, de ez nem sikerült. Csupán annyit tudtak elérni, hogy azok a tlaszkalai előkelő lányok, akiket a kacikák a spanyol tisztekhez adtak feleségül, felvették a keresztséget. A keresztény istentiszteletet pedig a bennszülöttek sohasem zavarták meg. Amikor ezeknek a diadaloknak a híre megérkezett Tenohtitlanba, Montezumát újabb és még nagyobb csüggedés szállta meg. A babonás azték most már bizonyosra vette, hogy ezek a Kvecalkvatl unokái s hogy ezekkel szemben hiábavaló minden ellenállás.

Ezért újabb követséget küldött a legyőzhetetlen idegenekhez és meghívta őket a fővárosába, kérve őket egyúttal arra is, hogy az útjukat Csolula városán keresztül vegyék, mert ott már mindent elrendelt ünnepies fogadtatásukra. Ez a rendkívül termékeny és jól megmívelt vidéken fekvő város volt egész Anahuaknak mintegy a tárháza gazdag raktáraival és ipartelepeivel. Azonkívül jelentős vallási középpont is volt, mert itt állt Kvecalkvatl legfőbb temploma, egy óriási teokalli, amely nagyrészben még ma is fennáll. Volt azután még temérdek más temploma is, amelyekbe, mint búcsújáróhelyekre sereglett össze az egész országból a hívek sokasága. Ebbe a városba vonultak be a spanyolok a totonakok és hatezer tlaszkaltek kíséretében, nagy újjongó embersokaság közt, virágdíszek alatt. A csolulaiak rendkívül szívesen fogadták a spanyolokat, de csakhamar megváltozott a magukviselete, amikor a fővárosból egy azték küldöttség érkezett, amely valami titkos üzenetet hozott a számukra. Kezdtek tartózkodóbbak lenni, majd pedig gyanus jelek azt árulták el, hogy a spanyolok megtámadására készülnek. Végre az ügyes Marinának sikerült néhány fecsegő azték nőből kicsalni a titkot, hogy mit akarnak a csolulaiak. Az volt a tervük, hogy a spanyolokat, amikor elvonulnak, a város ama részén vezetik keresztül, ahol a legszűkebb uccák vannak s itt, ahol sem lovaikkal nem mozoghatnak jól, sem pedig lőfegyvereiket kellő módon nem használhatják, megtámadják és felkoncolják őket.

A helyzet kezdett kétségbeejtőnek mutatkozni s Cortez, hogy megmentse seregét a pusztulástól, rettenetes önvédelemre határozta el magát. Amikor elérkezett az elindulás napjának a reggele, egész sereg előkelő csolulai ember jelent meg abban a templomépületben, amely lakásul volt kijelölve Cortez számára. Ezek az előkelőségek búcsúzni jöttek a spanyol vezér szállására, de alig váltott velük Cortez néhány szót, amikor előre megbeszélt titkos jelet adott az embereinek, akik megrohanták a csolulaiakat és halomra ölték őket. Azután pedig rászabadította Cortez vad katonáit a szerencsétlen városra, hogy gyilkoljanak, gyujtogassanak és raboljanak. A dühöngő fehér embereknek több ezer bennszülött esett áldozatául s csak órákhosszat tartó vérengzés után szüntette be Cortez az öldöklést. Ennek a vérfürdőnek a híre villámgyorsan terjedt el egész Anahuakban és rémületbe ejtette mindenütt az embereket. A Csolulával szomszédos községek mind meghódoltak a spanyoloknak, Montezuma pedig, akinek a spanyolok megtámadására szóló titkos parancsa volt oka az egész borzalomnak, minden hibát és felelősséget elhárított magáról és a csolulaiakra tolt. Most már azonban semmi sem akadályozhatta meg a spanyolokat abban, hogy folytassák útjukat Anauhak fővárosa felé.

A totonakokat visszaküldték s csupán a tlaszkalaiak kíséretében mászták meg a spanyolok azt a hegyi hágót, amelynek egyik oldalán a Popokatepetl, a másikon az Ictakcihuatl tűzhányó hegyei emelik égnek hóba burkolt, rettenetes kúpjaikat. Igaz, hogy a mexikóiak a fővárosba vezető legrövidebb utat szikladarabokkal és óriási fatörzsekkel torlaszolták el, de ez volt az egyetlen gyarló kísérletük arra, hogy a spanyolokat útjukban megállítsák. Természetesen hiába, mert a spanyolok feltartóztathatatlanul haladtak előre Tenohtitlan felé. Éjszakánként jó tanyákra leltek azokban a kőházakban, amelyeket a saját utasaik kényelmére emeltek az aztékek. Igy tehát, ha a természettel és a vidék zord klimájával sokat kellett is küzdeniök, a spanyolok mégis folyton csak nyomultak előre s egyszerre, az út egy kanyarodójánál nagyszerű látvány tárult a szemük elé. Mexikó csodás völgyét látták maguk előtt, ezt a nagy magasságban fekvő remek szép völgyet, amelyet minden oldalról havasok fehér kúpjai ölelnek körül. A szelektől és hidegtől megvédett völgyben gyönyörű volt az exotikus növényzet bujasága, a sötét erdők, a smaragdzöld szántóföldek, amelyek között elszórva voltak láthatók az apró, fehér, barátságos falvak. Középen ott csillogtak a nagy tavaknak a tükrei s a legnagyobb tóból emelte ég felé tornyait és palotáinak ormait Tenohtitlan, a szigetváros, az újvilágnak ez a Velencéje, amely a vízre épült.

A spanyolok most már gyorsan haladtak lefelé a hegylánc meredekein és későn volt már, hogy Montezuma újból követeket küldött Cortez elé, ismét gazdag ajándékokkal iparkodván rávenni őt arra, hogy forduljon vissza. De természetes, hogy nem fordultak vissza a kincsre és kalandra szomjas spanyolok, mikor ott látták szemük előtt a ragyogó, töméntelen kincset ígérő célt. Cortez ragaszkodott ahhoz, hogy bevonul a fővárosba és hogy személyesen beszél a császárral. Montezuma ekkor külön áldozatokkal és imádságokkal kérte isteneit, hogy adjanak neki tanácsot, mit csináljon a spanyolokkal szemben. De az istenek hallgattak és Montezuma végleg elcsüggedve, elküldte a saját unokaöccsét, Kákámat, Teckukó fejedelmét, hogy Cortezt, aki már Ajotcinko városában volt, ünnepiesen hívja meg fővárosába. Cortez persze örömmel fogadta a meghívást és a spanyolok a Csalkó tava mellett vonultak először, mintegy tündérországon keresztül Ictapalapanig, ahol gyönyörű kerteket láttak nagy halastavakkal és óriási madárketrecekkel, amelyekben Amerika tarka tollasai ezerszámra röpködtek. Amikor pedig beesteledett, a tó tükre fölött átcsillogott hozzájuk a templomok örökké égő áldozati tüze, elárulva, hogy közelednek már a fővároshoz. Amikor az 1519-ik esztendő november havának 8-ik napja felvirradt, a spanyolok már teljes fegyverzetben, útra készen álltak.

A tavat is, Mexikó városát magát is fehér köd lepte még el, azután ragyogva kelt fel a trópusi nap és elárasztotta vakító aranyfényével az egész vidéket, a fehér várost, a zöld partokat és a kék tavat, amelyen a csónakok százai sürögtek-forogtak. A spanyolok megindultak előre. Az élükön haladt Cortez a lovasokkal. Széles, kőből és téglából épített úton haladtak előre, a bámuló bennszülötteknek sűrűn nyüzsgő tömege között. Ekkor szemben, messziről másik fényes menet tűnt fel: ott jött Montezuma, aki maga gyaloghintóban ült s káprázatosan fényes kíséret vette körül. Amikor Cortez összetalálkozott vele, leszállt lováról s úgy sietett eléje, míg a császár szintén elhagyta gyaloghintóját és alattvalóinak tiszteletnyilvánításai között szintén gyalog ment a spanyol vezér elé. Ahogyan a spanyolok leírják Montezumát, szélesvállú, közepes termetű ember volt s a negyvenes években lehetett. Az arca feltűnően világos volt az indián faj szokott színéhez képest, az arcát gyér szakáll körítette, a bajusza is gyér volt, a haja fekete. A testtartása méltóságos volt, a szemében jóságosan komoly kifejezés volt látható. Az első üdvözlet, amelyet a két férfi váltott egymással, barátságos, de néma volt. Ujból ajándékokat cseréltek ki, még pedig nagyon egyenlőtlen értékűeket, azután a császár visszatért fővárosába, a spanyolok pedig folytatták vonulásukat szintén be a városba, egy hosszú, egyenes, széles uccán végig, alacsony, lapostetejű kőpaloták között, számos hídon át, folyton nagy embertömegtől bámulva és maguk is mintegy félálomban ilyen nem sejtett civilizáció láttára.

Megérkeztek egy tágas palotába, amely erős kőfalakkal volt körülvéve, közvetlenül a főtemplom szomszédságában állt s amelyet a császár lakóhelyül jelölt ki a számukra. Igy tehát Mexikóban voltak most már a spanyolok, de jogos aggodalommal kérdezhették maguktól, hogy mi lesz tovább. Hiszen nem voltak egész négyszázan és most itt ültek ebben a városban, amelynek a lakossága százezrekre rugott, amely csak három, könnyen elszakítható töltés által volt összekötve a szárazfölddel s amelynek az uccái és csatornái előttük ismeretlen labirintusokat alkottak. Montezumának csak egy intésébe kerül és soha le nem győzött vitéz azték harcosai rávetik magukat tüstént a fehérekre és bármily véráldozatok árán is felkoncolják őket mind. A spanyolok legtöbbjének a szívét jeges félelem fogta el, mert hihetetlennek és lehetetlennek tartották, hogy Montezuma ki ne adja ezt a rendeletet. Csak Cortez maga nem ismert félelmet, annyira bízott szerencsecsillagában és saját ügyességében. És Montezuma nem adta semmi jelét ellenséges indulatának. Bőkezűen gondoskodott arról, hogy mindennel el legyenek látva és megérkezésük után mindjárt meglátogatta őket szállásukon, másnap pedig Cortezt, fogadta vendégül saját palotájában.

Sőt, a spanyolok nagy ámulatára, hajlandónak mutatkozott arra is, hogy elismeri Spanyolország fennhatóságát, mert ez a szerencsétlen, babonás ember egész komolyan hitte, hogy a fehér emberek Kvecalkvatl utódai és ez a babonás hite teljesen megbénította minden tetterejét. De amikor Cortez azt kívánta tőle, hogy mondjon le véres pogány vallásáról, ezt a kívánságot a legkerekebben és határozottabban visszautasította. Sőt akkor is kifejezte a haragját, amikor Cortezzel együtt meglátogatták a főtemplomot s ez utóbbi, elbámulva a gyönyörű kilátáson, amely innen nyílt a szeme elé, azt mondta, kár, hogy ilyen paradicsomi szép helyen űzik a legvéresebb babonát. Mindaddig pedig, amíg az aztékek vallása fennmarad, ezt tudta Cortez jól, a Spanyolországnak való meghódolás nem volt egyéb üres formaságnál. Ilyen körülmények közt Cortez belátta, hogy csak valami vakmerő csínnyel lehet ezeken az állapotokon változtatni és a kockát megint a maguk javára fordítani. Az alkalom erre csakhamar kínálkozott is. Veracruzból az a hír érkezett Tenohtitlanba, hogy a tengerparti tartomány azték kormányzója megtámadta az ott helyőrségül hátrahagyott spanyolokat és a harcban elesett maga Escalate is, akit Cortez a parancsnoksággal bízott meg. Erre Cortez azt az eszelősségig vakmerő dolgot határozta el, hogy a spanyolok életének a biztosítására magát Montezumát, itt a saját fővárosa közepén foglyul ejti, hogy azután tuszul szolgáljon neki, ha az aztékek bármiféle kísérletet is tennének a spanyolok újabb megtámadására. És ezt az elhatározását nyomban tetté is változtatta.

Erős kísérettel felment Montezuma palotájába és ott arra kérte a császárt, hogy annak tanubizonyságául, hogy barátságos indulattal van a spanyolok iránt, tegye át egyidőre székhelyét az ő lakásukba. Vagyis szépszerével tudtára adta neki, hogy foglyul akarja ejteni. És ez a gyámoltalan, babonás fejedelem remegve, magával tehetetlenül engedelmeskedett a rettenetes idegenek még rettenetesebb parancsának, sőt úgy tüntette fel a dolgot felháborodott és panaszkodó alattvalói előtt, mintha csakugyan a maga jószántából költözködnék át a spanyolok palotájába. Ettől fogva azután Montezuma teljesen a spanyolok eszközévé vált, meg lévén róla győződve, hogy ez az istenek akarata. Azokat a törzsfőnököket, akik Veracruzt megtámadták, kiszolgáltatta Corteznek, hogy végeztesse ki őket, Teckukóban a nemzeties gondolkózású Kákámát elcsapta és helyébe Ixtlilohitlt, Kákámá testvérét tette meg kormányzóvá, aki a spanyolok iránt hajlandóságot mutatott. Az összes kormányzókkal és törzsfőnökökkel letétette a hűségesküt V. Károly spanyol királynak, adót szedett a néptől a spanyolok számára, sőt végül azt is megengedte, hogy a nagy teokalli tetején keresztény istentiszteletet tartsanak. Ugy tetszett, hogy az aztékek birodalma egyetlen jól sikerült csíny révén, büszke császárságból átalakult spanyol provinciává.

De ha a fejedelem ilyen nagy mértékben meg is tudott feletkezni rangjáról és nemzeti büszkeségéről, bátor népe nem követte a példáját. Mind jobban és jobban terjedt az elfojtott harag az asztékek közt az idegenek ellen s a mindinkább szaporodó fenyegető jelekhez most csatlakozott egy új veszedelem is Kuba felől és olyan, amelytől Cortez már régen félt. Megjelent Veracruzban Narvaez Panfilo kilencszáz emberrel, köztük nyolcvan lovassal, azzal a paranccsal, hogy Cortezt minden hatalmától mozdítsa el s vállalkozását Velasquez nevében folytassa tovább. Cortez szerencséjére azonban Veracruz új parancsnoka, akit Escalate halála után nevezett ki, Sandoval Gonzalo azt az embert, akit Narvaez követként küldött hozzá, tüstént elfogatta és vasra verve küldette el Cortezhez Mexikóba. Cortez ezt az embert bámulatos rábeszélőképességével meg tudta a maga számára nyerni s azután Olmedo atyának, a saját gyóntatójának a kíséretében visszaküldte Veracruzba. Ez a két ember itt azután titokban úgy meg tudta dolgozni a spanyolokat, hogy a legtöbbjük hajlandónak mutatkozott Narvaez elárulására és a Cortezhez való csatlakozásra. Olmedo sietett erről a hírről értesíteni urát és ekkor ez a vakmerő ember mindössze 260 embert véve maga mellé, lement a tengerpartra, egy sötét, esős éjszakán Cempoalla mellett megrohanta Narvaez táborát, megverte és elfogta magát az új parancsokot is, aki az ütközetben súlyosan megsebesült.

Ezután már könnyű volt seregét is a maga részére hódítani át s így Cortez, ahelyett, hogy végzetessé volt volna rája nézve Narvaez küldetése, most már megerősödve, egész kis hadseregel, 1300 ember élén ment vissza újra Tenohtitlanba. Ott azonban ezalatt a rég fenyegető zivatar már kitört egy véres katasztrófában. Cortez hátrahagyott helyettese, a bátor, de szenvedélyes Alvarado Péter azt hitte, hogy az azték nemesek egy nagy vallási ünnepüket, amelyre számosan gyülekeztek össze a spanyolok lakásával tőszomszédságban levő nagy templomban, arra akarják felhasználni, hogy megtámadják a spanyolokat. Hogy megelőzze őket - mint Cortez Csolulában - megtámadtatta a templomban fegyvertelenül összegyülekezett nemeseket és felkoncoltatta őket. Rettenetes nap volt ez Anahuak számára. Az azték nemesség virága hullt el a vérszomjas fehér emberek csapásai alatt s ezzel elszakadt minden kötelék, ami még összeköthette volna a mexikóiakat és a spanyolokat. A felháborodott nemzet élére Kuitlahuak állt, Montezuma testvére, aki gyűlölte az idegeneket és tüstént megkezdte a spanyolok palotájának az ostromát. Igy álltak a dolgok, amikor Cortez visszaérkezett megszaporodott hadával a tengerpartról újra Tenohtitlanba. Próbált egyezkedni az aztékekkel, de a megtörténteket nem tehette többé meg nem történtté ő sem. Az aztékek vad haraggal utasították vissza minden javaslatát és szakadatlan rohammal ostromolták a palotájukba zárt spanyolokat.

Erre végül Cortez is kénytelen volt fegyverhez nyúlni és spanyoljai élén, véres viaskodás után sikerült hatalmába ejteni a nagy templomot, a teokallit. Itt azután felgyújtatta azokat a fából készült kápolnákat, amelyek a teokalli tetején voltak s amelyekben az azték papok a bálványképeiket tartották. De ez csak pillanatnyilag döbbentette meg az aztékeket, akik azután újból és annál elkeseredettebb dühvel támadták meg a spanyolokat. Ekkor Corteznek az a gondolata támadt a legvégső veszedelem pillanatában, hogy magát Montezumát kéri meg a kibékülés közvetítésére. A jólelkű Montezuma vállalkozott is erre, kiment a spanyolok palotájának lapos tetejére s onnan kezdett beszélni a néphez. Egy pillanatra csend támadt, de azután irtózatos lármával zúdult fel a nép, kövek és nyilak ezrei repültek a szerencsétlen, hajdan népétől annyira szeretett császár felé és Montezuma súlyosan megsebesülve hanyatlott hátra a spanyolok karjai közé. De minden sebnél jobban fájt neki az a siralmas szerep, amelyet kénytelen volt játszani a kegyetlen sors akarata folytán. Tompa búsulásban töltötte el élete utolsó napjait. Sebeiről leszaggatta a rájuk rakott kötelékeket : meg akart halni s 1520 június 30-án hunyta le örök álomra a szemét ez a szerencsétlen fejedelem, mint a spanyolok foglya a saját fővárosában. Halála az aztékeket minden kímélettől felmentette, Cortezt pedig drága túszától fosztotta meg ez a haláleset.

A spanyolok számára tehát nem maradt más hátra, mint a lehető leggyorsabb elvonulás. Cortez úgy tervezte ezt, hogy a városból nyugati irányba kiinduló nagy töltésen fog embereivel menekülni Tlakopan felé, még pedig éjjel, a legnagyobb csendben, mert csak úgy lehetett reménységük valami sikerre. A töltést azonban három csatorna szelte át és azok a hidak, amelyek ezeken keresztül vezettek, le voltak rombolva, vagy fel voltak égetve. Azért tehát a spanyolok fából hordozható hídat ácsoltak, hogy majd annak a segítségével kelnek át a három csatornán. Július elsejének éjszakáján indultak meg a spanyolok és a tlaszkaltekek. Néma sötétség feküdte meg az egész várost és a tavat és a menekülők szerencsésen eljutottak a töltésig. Amint azonban erre felérkeztek, egyszerre irtózatos rémülettel hallották, hogy a templomok tetején megszólal egy ismeretes hang, Viclipucli hadisten harci dobjainak a tompa puffogása, amely harcra szólítja az egész város népét a menekülők ellen. A tó tükrén pedig villámgyorsan jelentek meg az állig felfegyverzett azték harcosokkal megtömött csónakok, irtózatos harci üvöltés zendült fel s a nyíl meg a dárda a zápor sebességével hullott a halálra rémült spanyolok sisakjára és páncéljaira. Az aztékek sejtették, hogy a spanyolok szökni akarnak, rájuk lestek és most rajtuk ütöttek. Rettenetes helyzetbe kerültek a keskeny töltésen összezsúfolt spanyolok.

Az első csatorna felett sikerült ugyan a magukkal hozott híd segítségével keresztüljutniok, de menekülésüknek irtózatos rohamával a hidat úgy beletaposták a földbe, hogy azután nem bírták megint kiszakítani belőle, hogy tovább vigyék és a másik két csatornán is átkeljenek. Rettenetes zavar és ijedelem támad a soraikban, előre rohannak s a másik csatornát podgyászdarabokkal, ágyúkkal, halottakkal iparkodnak betömni, hogy átkelhessenek rajta, vagy pedig úszással próbálnak menekülni, de jobbról is, balról is mind sűrűbb tömegben tódulnak fel a töltésre a fegyveres aztékek. Kétségbeesett védekezés közben felbomlik minden rend, mindenki csak a saját élete megmentésére gondol s cserbenhagyja vergődő társait. Alvarado, aki tulajdonképpen mindennek oka volt, csak úgy tudott megmenekülni, hogy dárdája segítségével egyetlen óriási ugrással lendítette át magát a harmadik csatorna vízén. Ennek az emberfeletti erőmutatványnak a helyét még ma is úgy hívják, hogy Alvarado ugrása. De csak nagyon kevesen képesek utána menekülni, sokan hullanak alá a csatorna vízébe, de még többen esnek foglyul az aztékek kezébe, hogy azután mint áldozatok vérezzenek majd el Viclipucli és Kvecalkoatl oltárán, akik végre megkapják az oly régóta hiába várt adományt. Ez volt a híres “ gyászos éjszaka,” a noche triste, amelynek az emléke még ma is él Mexikóban.

Amikor végre a tó nyugati partján, Otonkalpolko nagy temploma mellett összegyülekeztek a spanyolok, nyolcszázhatvan ember hiányzott közülük, négyezer pedig a hű tlaszkaltékek közül. Csak egy maroknyi nép maradt meg, a spanyolok már csak négyszáznegyvenen voltak, mind halálosan kifáradva, mind könnyebben vagy súlyosabban megsebesülve s a lovaik, ágyúik, sőt a puskáik is mind odavesztek az éjszakai veszedelemben. De azért nem volt elcsüggedve egyikük sem és ezekben a zordon, harcias szívekben még folyton csak egy vágy élt : Mexikó meghódítása. Most azonban természetesen először arról kellett gondoskodniok, hogy visszavonulhassanak Tlaszkalába. A legrettenetesebb nélkülözések közt kerülte meg Cortez serege az útjába eső tavakat és Teotihuakan mellett ment fel a hegyi hágón. De amint felértek a magaslatra, onnan nagy rémületükre hatalmas sereget vettek észre, amely elzárta előlük a Tlaszkalába való menekülés útját. A kimerült, csaknem fegyvertelen spanyolok kénytelenek voltak újból harcra kelni. Kétségbeesetten folyt a küzdelem s végre az ütközet sorsát Juan Salamanca lovag döntötte el, aki a spanyol zászló nyelével verte agyon az aztékek vezérét, mire az egész bennszülött sereg megfutamodott. Igy utat nyerve, végleg elcsigázottan jutottak el Tlaszkalába, amely eme végső inségben is hűségesnek bizonyult. Szívesen látták itt a spanyolokat, engedték, hogy jól kipihenjék magukat s így ez az ország szolgált kiinduló pontjául a Mexikó ellen való újabb támadásnak.

Cortez, a csüggedetlen szívű, most másodízben nem valami vakmerő csínyre gondolt többé, hanem jól kiszámított és gondosan előkészített hadjáratra. Kubából számos kalandvágyó spanyol csatlakozott újból hozzá, Tlaszkalában pedig tizenhárom könnyű kis hajót, úgynevezett brigantint ácsoltak össze, hogy darabokban szállítsák majd őket a mexikói tóra. De ami a legfontosabb volt, számos, az aztékek által elnyomott bennszülött törzs csatlakozott a spanyolokhoz, felajánlva nekik szolgálataikat, mint segítő csapatok, hogy így rázhassák le magukról a gyűlölt azték igát. Tehát Mexikót tulajdonképpen nem a spanyol fegyverek, hanem a lázadó bennszülöttek fegyverei pusztították el. Az 1521. esztendő kezdetén lépte át Cortez megint a nagy hegyláncot az Ictakcihuatl vulkán mellett, mindössze hatszáz spanyolnak, de százezer bennszülött harcosnak az élén. Először is a Tenohtitlan körül fekvő városokra vetette magát, azokat hódította és szállta meg, hogy így a fővárost elszigetelje. Először követeket küldött az új császárhoz, akinek Guatemozin volt a neve és felszólította, hogy adja meg magát. A császár azonban, aki unokaöccse volt Montezumának, sokkal keményebb lelkű ember volt, mint szerencsétlen véget ért nagybátyja, minden felszólítást kereken visszautasított és fővárosában olyan védelemre készülődött, amelyet csak Karthágó nagyszerű védekezéséhez lehet hasonlítani. Igy tehát megkezdődött a harc.

A brigantinok könnyű szerrel seperték el a tó vízéről az aztékok apró csónakjait, a spanyolok pedig megszállva a három töltésnek a parti végződését, hozzáláttak a támadáshoz. Megkezdődött az ostrom és Cortez emberei a legkétségbeesettebb ellenállást is leverve, csakhamar eljutottak egészen a városig. De két roham, amelyet ez ellen vezetett a spanyol vezér, kudarcot vallott az ostromlottak kétségbeesett ellenállásán, egy harmadik roham pedig a spanyolokra nézve csúnya vereséggel végződött. Cortez maga is csak Oleas Kristóf önfeláldozása folytán tudott megmenekülni a fogságtól, de két ágyú, hét ló és hatvankét spanyol harcos az ellenfél hatalmába esett. Éjjelre visszavonultak a megvert támadók és ekkor borzalommal látták, hogy az ellenfél még éjszaka sem pihen. A templomok tetején égő tüzek fényénél, a hegyi tájék kristályos levegőjében tisztán láthatták, amint az azték papok a foglyul esett hatvankét spanyolt egymásután feláldozták Viclipuclinak. Ez a győzelem és a papok szerencséről való jövendőmondásai olyan lelkesedést öntöttek az azték harcosokba, hogy még akkor is rendületlenül kitartottak, amikor a mindenfelől elzárt városban először éhinség, azután pedig ragályos nyavalyák törtek ki. A támadóknak uccát ucca után, házat ház után kellett elfoglalniok, míg végre urává váltak a város hét nyolcadrészének a főtemplommal együtt.

De a még megmaradt uccákban is szilajul, kétségbeeséstől, éhségtől és a nélkülözésektől félig tébolyodottan tovább harcoltak az aztékek. Végül a spanyolok végső rohama megpecsételte a szerencsétlen város sorsát. Halomszámra hullottak a kimerült, ellenállásra már alig képes aztékek, az uccákon garmadával hevertek a hullák, maga Guatemozin pedig a spanyolok fogságába esett. A vizen próbált menekülni, de egy brigantin elfogta a mexikóiak utolsó császárát. Csak néhányezer beesettszemű, csontvázzá lesoványodott azték maradt e harc után még életben. És amikor beesteledett, rettenetes zivatar tört ki az egész mexikói völgy felett, a villámok nappali fényességűre világították meg szinte szakadatlanul a tájékot, a harsogó mennydörgéseket pedig ezerszeresen verték vissza a sziklafalak. Olyan volt ez, mintha a híveiket elveszített, vérívó, pogány istenek búcsúznának a zivatar dühében ettől a földtől, ahol megszűnt ettől fogva az emberáldozatok rettenetes szertartása. A zsákmány, amit a spanyolok a városban találtak, olyan aránytalanul csekély volt, hogy Cortez, főbb emberei tanácsára, beszennyezte hősi hírnevét azzal, hogy Guatemozint kínpadra vonatta és rettenetes kínzások közt akarta megtudni tőle, hogy hova rejtette el a kincseit. De a császár szinte hihetetlen egykedvűséggel s a szemében ki nem alvó daccal tűrte a legrettenetesebb kínzásokat is anélkül, hogy csak egy szót is szólt volna. A spanyolok sohasem tudták meg, hogy hová lettek a kincsei.

Az ország meghódítása ezzel be volt fejezve. Most már csak az volt a kérdés, hogy képesek lesznek-e a spanyolok meg is tartani, amit meghódítottak és hogy lesz-e erejük valami új államszervezetet adni Mexikónak. És itt Cortez erősebbnek mutatkozott, mint Hispaniolában annakidején Kolumbusz. Ez utóbbi nem bírta megtartani, szervezni, amit felfedezett, Cortez azonban joggal érezte magában az erőt, hogy mint kormányzó is meg fogja állni a helyét. Csak nagy fáradsággal tudta régi ellenségével, Velasquezzel és Fonseca püspökkel szemben, aki Izabella halála óta az “indiai” ügyeket vezette, keresztülvinni a királynál azt, hogy teljes bűnbocsánatot adott neki lázadásáért s kinevezte Uj-Spanyolország - ahogy Anahuakot elnevezték - helytartójává, főbírájává és legfőbb hadvezérévé. Ez 1522-ben történt s Cortez tüstént a legenergikusabban munkához látott, hogy ami romba dőlt, azt újra helyrehozza, a spanyol uralomnak biztos alapot adjon, a gazdag országot kihasználhatóvá tegye számukra és a vadakat megtérítse. A csaknem egészen lerombolt Mexikó csakhamar új életre kelt romjaiból, a régi, erősen épített útvonalak megtartásával. A véres emlékű főtemplomot a spanyolok lerombolták s helyébe előbb Szent Ferencnek emeltek egyszerű templomot, de később pompás székesegyházat épitettek Mária mennybemeneteléről elnevezve. A templom közelében épült fel Cortez palotája.

Később azután annyi spanyol telepedett itt le, hogy számuk felülmulta a bennszülöttekét, bár Cortez idejében még 30.000 bennszülött család és csak 2000 spanyol család lakott Uj-Spanyolország földjén. A legfontosabb kikötőket és bányákat spanyol gyarmatokkal biztosította Cortez. Cortez sokféle kedvezménnyel csalogatta Mexikóba a spanyolokat s azért a hű tlaszkaltékek kivételével az összes bennszülötteket jóformán rabszolgákká tette. Ö maga is nagy hűbéruralmat kapott a királytól, a gazdag Oaxaka völgyét tizenhétezer lakossal, ötven helységgel és hatvanezer arany évi jövedelemmel. Azonkívül pedig megkapta a De Valle márki címet. Az európai hasznos növények átültetésében Cortez maga járt elől jó példával, azonkívül feltártak több új, addig ismeretlen bányát is. Cortez egyúttal nagy gondot fordított a kereszténység terjesztésére a vadak közt, mert ezt kezdettől fogva szent kötelességének vallotta. Az azték pogányság a birodalom elveszte után nem bírt többé a bennszülöttek lelkében sem támaszra találni, hiszen ennek az istenei voltak az okai - gondolták a babonás bennszülöttek - hogy az azték birodalom elpusztult. Ezért azoknak a ferencrendi barátoknak, akik átmentek Cortez után hittérítőknek, nem volt nehéz a dolguk. Annál kevésbé, mert a katholikus vallás ünnepies, festői és hangulatos szertartásai már magukban véve is erősen hatottak a bennszülöttek képzeletére.

De igen nagy érdemeket szereztek maguknak a ferencrendiek azzal is, hogy iskolákat alapítottak és azzal, hogy szorgalmasan gyüjtötték az ómexikói hagyományokat, legendákat s egyéb szellemi kincsét ennek a nagykultúrájú népnek. De a békés munka mellett nem feledkezett meg Cortez Ferdinánd a további hódításokról sem a szárazföldön éppúgy, mint a tengeren. Már 1522-ben meghódította Gonzalesz a gyönyörű Nikaraguát, 1524-ben pedig Alvarado Cortez rendeletére meghódította, még pedig véres ellenállás után a guicsék országát, Guatemalát és azzal biztosította a spanyolok számára, hogy San Jago városát alapította meg benne. Cortez maga 1524-26-ban nagy nehézségekkel küzködve járta be sereg élén Jukatánt és Hondurászt s meghódította mind a kettőt. Közben azonban őt is utólérte a spanyol felfedezők sorsa : ellenségei elkezdték az udvarnál rágalmakkal befeketíteni. Ezért 1527-ben szükségét látta annak, hogy hazautazzék Spanyolországba és tisztázza magát a vádak alól. V. Károly a legkitüntetőbb fogadtatásban részesítette Toledóban, meg is hagyta neki a főhadvezéri rangot, de a helytartóságtól megfosztotta. Cortez már sokkal többet tett a spanyol koronáért, semhogy ez el nem érkezettnek látta volna az időt, hogy háládatlan, legyen hozzá.

Elkeseredetten tért vissza Cortez Amerikába, de ott, ahol éveken keresztül mint fejedelem parancsolt, nem volt kedve többé alárendelt szereppel érni be, azért leginkább távol a fővárostól, mintaszerűen berendezett gazdaságán élt, szívében dacos haraggal. S vigasztalást csak abban keresett, hogy új felfedezésekre gondolt. Igy több expedíciót küldött ki északnyugat felé s ezek meg is találták a kaliforniai félsziget déli csúcsát. Ide 1535-ben maga Cortez is elhajózott. Nemsokára azonban újra el kellett mennie Spanyolországba. Utódával, Mendoza Antonio alkirállyal civakodásba keveredett jogai miatt és mivel a felfedező útjaira fordított nagy költségek is veszendőbe mentek volna a számára, 1540- ben újból útrakelt Spanyolországba, hogy ott a király előtt védelmezze az igazát. A következő évben elkísérte a királyt afrikai útján is, aki színleg nagyon kegyesen fogadta, de kieszközölni nála nem tudott többé a maga számára semmit. Még rútabb hálátlansággal megfizetve tehát, mint Kolumbusz, az amerikai szárazföld első meghódítója még hét évig várakozott otthon Spanyolországban, hogy megkapja az igazát. Mikor azután látta, hogy minden hiábavaló, éppen útnak akart indulni újból Mexikó felé, amikor 1547 december 2-án Szevilla mellett egy kis faluban utólérte a halál. Ez volt a vége ennek a rendkívüli embernek, akinek jellemében kétségtelenül hibák is voltak, de aki hősies gondolkozásával, rettenetet nem ismerő szívével és nagy szervezőképességével egy új birodalmat adott Spanyolországnak.

A spanyolok Peruban.

Az aranyra való szomjuhozás, a felfedezések történetének ez a legfőbb rúgója, elvitte a spanyolokat az újvilág másik nagy kultúrállamának, az inkák birodalmának, vagyis Perunak a partvidékére is. Az Andesek hegységének óriási láncolatában, az égig érő hegycsúcsok között, amelyek havas fejükkel megenyhítik az egyenlítői nap hevét, a nagy völgyekben fejlődött ki a perui kultúra. Minden emberi kultúrának a legelső alapja, amely nélkül műveltség el sem képzelhető : a gazdasági jólét. A peruiak iránt kegyes volt a föld, mert növényeik, amelyekre szükségük volt, nagyobb ellenálló képességüknél fogva megtermettek a fensíkok zordabb éghajlata alatt is. Igy megtermett ott a kukorica, a kinoaborsó, a burgonya, a koka s a többi. Szerencséje volt a peruiaknak az is, hogy guánóval trágyázhatták földjeiket, vagyis azzal a rengeteg sok madárhulladékkal, amelyet a szomszédos szigeteken találtak és ástak. Azonkívül mesterséges csatornák segítségével öntözték is földjeiket, mert főfoglalkozásuk a mezőgazdaság volt. Ebben egy fokon álltak a mexikóiakkal, más dolgokban, amint majd meg fogjuk látni, felülmulták még az aztékek civilizációját is. Háziállatuk az az egyetlen háziállat volt, amelyet az aztékek pulykáin kívül az új világban találni lehetett : a láma. Ezt használták teherhordásra, ennek a gyapjújából szőttek szöveteket, amelyeket éppúgy, mint a gyapotot is, a legfinomabbra tudtak szőni, nagyon szép mintákkal és bámulatos színezéssel.

Értettek a peruiak az agyagedények gyártásához is és számtalan formában és színben gyártották ezeket az edényeket. Bronzból és rézből készült szerszámaik segítségével kőépületeket tudtak emelni, sőt értettek a bolthajtások emeléséhez is, ami a mexikóiak előtt ismeretlen volt. Az ország egyes részeit kőből épült kitünő országutak kötötték össze, így például Kuzkótól Quitóig egy 225 mértföld hosszú országút húzódott, vagyis olyan mű, amilyennek akkor Európában még megközelítően sem volt párja. A gyors hegyipatakokat ott, ahol kőhíddal nem lehetett átívelni őket, átívelték fából, vagy pedig szívós fenyőfonadékból készített hidakkal. Nevezetes, hogy a peruiak ismerték a pósta intézményét is. Ez a pósta, csak úgy, mint nálunk, állami intézmény volt. A leveleket és az izeneteket kengyelfutók vitték, az utasokat pedig gyaloghintókban szállították. A pénzt azonban nem ismerték és adásvétel közben a nemesfémek értékének megbecsülésére mérleget használtak. Azonkívül abban is elmaradtak a középamerikaiak mögött, hogy nem ismertek rendes időszámítást és csak a naprafordulók után igazodtak, sőt térképeket sem tudtak rajzolni, csupán városterveket. Képírás helyett pedig, amelyet a mexikóiak használtak, egészen különös volt az írásmódjuk : zsinórokat bogoztak úgy össze, hogy a bogok számából és elhelyezéséből lehetett megérteni a szavak jelentését.

Ezeket a tarka gyapotzsinórokat kvippunak nevezték és különösen adótáblázatokat, meg katonai seregszámításokat tudtak ezen a módon pontosan csinálni. A peruiak legendái szerint minde kultúrájuk megalapítói Mankó Kapak és ennek a nőtestvére volt, akik körülbelül Krisztus után az ezredik esztendőben élhettek. Ez a Manko Kapak a Kuzko körül lakó kvecsua-törzsek fejedelme volt és azt a legendát beszélték róla, hogy a nap fia. De élt Peruban a kvecsuák mellett egy másik nagy kultúrnép is, az ajmárák, akik a világ legmagasabban fekvő tava, a Titikaka-tó vidékén voltak megtelepedve. Sokféle istensége volt a peruiaknak, de ebben a folyton napfényes országban csak természetes, hogy legfőbb istenségük maga a nap volt. A nap tiszteletére emelkedtek aranytól ragyogó kőtemplomaik, főképpen a csendes Titikaka-tó partján és a fővárosban, Kuzkóban. Számtalan pap és kolostori életet élő napszűzek szolgáltak a napistennek imádságokkal, áldozati növényekkel és állatokkal és csak nagyon ritkán emberáldozattal is, mert ez a szörnyű szokás itt sem volt ismeretlen. Uralkodójuk, aki mindig az inkák törzséből való volt, büszkén nevezte magát “ a nap fiá” -nak és isteni eredetűnek vélt, korlátlan hatalommal bírt. Ő volt egyúttal a papság feje is, azonkívül a legfőbb hadvezér, legfőbb bíró és egyedüli birtokosa az egész országnak. A fejedelem nagy pompa közepette székelt Kuzkóban, ha útra kelt, ragyogó fénnyel vette körül magát, úgyhogy a nép imádatszerű tisztelettel tekintett rá.

Amikor meghalt a fejedelem, a kuzkoi nagy naptemplomban balzsamozták be és holttestét aranyszékre ültetve temették el, miközben feleségei és rabszolgái önként ajánlkoztak arra, hogy feláldozzák őket, mert azt hitték, hogy így egyenesen belejutnak a napba. A napban való túlvilági életben hittek tehát a peruiak és ezzel a hitükkel függ össze a temetkezésük is. A halottaikat guggoló vagy kuporgó helyzetbe fűzték össze zsinórokkal, a rangjukhoz képest többé-kevésbbé értékes ruhaszövetekbe burkolták őket s azután durva szövetből készített zsákba varrva a földbe süllyesztették. Azokat a szerszámokat vagy fegyvereket, amiket a mindennapi életben használtak, melléjük tették a sírba. Arra való tekintettel, hogy az inkának valóságosan isteni tekintélye volt, Peru egyéb intézményeit is számbavéve, ennek az országnak az államformáját leghelyesebben így nevezhetjük : theokratikus szocializmus. Minden földbirtok három részre oszlott : az egyik volt az uralkodóé és a nemességé, amelyben a legelőkelőbb az inkák törzse volt, a másik a papságé, amelynek csak nemesek lehettek a tagjai, a harmadik végre a népé, amely nehéz munkával volt kénytelen fenntartani önmagát is, a két másik kasztot is. A nemesség és a papság számára való évi termés nagy tárházakba került, a földeket pedig minden községben évenként újból osztották fel a család nagyságára való tekintettel.

Épp így a lámacsordák is, meg az összes arany és ezüstkészlet szintén közös tulajdon volt, a lámák gyapjából is minden család kapott évenként kellő mennyiséget, míg a nemes fémeket csaknem pusztán a templomok és paloták ékítésére használták. A hadsereg rendje éppen olyan szigorúan szabályozva volt, mint a gazdasági élet. A katonák leginkább hegyes formájú csákót hordtak, amelyről hátul, a nyakuk védelmére kendő hullt alá, vastag gyapotzubbony védte a testüket, e fölött viselték a még ma is használatos poncsót, azaz kurta gallért. Fegyverül rézből készült buzogányokat használtak, azonkívül bronz csatabárdokat, dárdát és nyilat. Csatában a nyillövők, vagy pedig a parittyások kezdték meg az ütközetet. Az egész, jól tagolt hadseregnek a létszáma nagyobb háborúkban felment kétszázezer főnyire is. És ez a birodalom még sem tudott valami nevezetesebb ellenállást kifejteni a spanyolokkal szemben. Mert ez a csodálatos kényszerállamrendszer megvédelmezte ugyan az országnak minden egyes polgárát a nélkülözéstől, de viszont soha tehetséget érvényesülni nem engedett, mert a legnagyobb tehetség sem küzdhette volna fel magát, ha rabszolgának született. Tagadhatatlan azonban, hogy Peru munkálkodása a kultúra terén igen jelentékeny volt, hiszen Chile meghódításával szokásait, vallását és a művelt kvecsuanyelv használatát kiterjesztette csaknem egész Dél-Amerika nyugati partvidékén.

De miután népében nem tudta felkelteni és ébrentartani az önfeláldozó hazaszeretetet : az inkák birodalmának dicstelenül tönkre kellett mennie. Aki ezt a gyönyörű kultúrát és ezt a sajátságos államrendet szétrombolta, az egy közönséges, durva, aranyra éhes, műveletlen kalandor volt : Pizarro Ferenc. Egy spanyol katonatisztnek és egy nagyon alacsonyrangú nőnek a törvénytelen gyermeke volt, mindenféle nevelés nélkül nőtt fel úgy, hogy sohasem tanult meg írni és olvasni sem. De természettől fogva éles esze volt és olyan szíve, amely tele volt kincsre való szomjúsággal, uralomvággyal, a félelmet pedig nem ismerte. A kalandvágy már korán elvitte hazulról. Amerika felfedezése után nem sokkal már ő is ott volt Nyugat-Indiában a többi kalandor között. Hojedával, akiről már többször beszéltünk és Balboával hosszú ideig járt kalandos utakon, kincs után, míg végre összeszedett annyit, hogy Panamában egy kis földbirtokot tudott magának vásárolni. Ezen a birtokán tartózkodott, amikor hírét hallotta annak, hogy délen aranyban gazdag országra bukkantak a spanyol utazók. Ennek a hírnek a hallatára nem volt többé maradása. Egy Almagro Diego nevű cimborájával és egy Lugue Hermando nevű pappal együtt kezdett pénz után járni és végül sikerült nekik annyit felhajszolni, hogy két kicsiny hajót felszerelhessenek és 112 emberrel útnak indulhassanak.

Amint azonban 1524 novemberében dél felé vitorláztak, elérte őket az őszi esős évszak csorgó felhőszakadásaival és így kénytelenek voltak egy erdős, mocsaras, majdnem lakatlan parton az Éhség kikötőjében kikötni. Itt olyan inségnek voltak kitéve, hogy Pizarro csaknem minden emberét megölte az éhség, vagy a sárgaláz. Ezalatt Almagro a másik hajóval délebbre jutott, igaz, hogy ő is csak a San Juan-folyóhoz, de itt földmíveléssel foglalkozó népfajt talált, amely nagyon sok aranyékszert hordott. Amikor visszatért és elmondta felfedezését Pizarrónak, a két kalandor rögtön elhatározta, hogy újra fel fogják keresni ezt a földet. Azért Pedrarias de Avilával, Panama helytartójával olyan szerződést kötöttek, amely szerint a déli vidékeken csak nekik van joguk felfedezésekre s a jövedelemnek egyharmadrésze az övék lesz. Utnak indultak újból s ezúttal Pizarro jutott el a San Juan-folyóig, míg Almagro egészen az egyenlítőn levő Passado-fokig. Amikor újból összetalálkoztak és még segítőcsapatokat kaptak Panamából, újra elindultak dél felé. Az északi szélesség első foka alatt váratlan látvány tárult a szemük elé : egy hatalmas város, Takumez, amelynek nyílegyenesen voltak építve az uccái. Kiszállni azonban nem mertek itt a spanyolok, mert a tengerparton a hajók láttára tömérdek fegyveres ember gyülekezett össze. Ezért azután Almagro újból kénytelen volt visszatérni Panamába, hogy még több segítséget vigyen, míg Pizarro San Gallo szigetén várakozott rá.

Itt azonban emberei megunták már a hosszas tétlenséget és a sok koplalást, amelyben bőven volt részük és részben nyiltan, részben szökve odahagyták Pizarrót, úgyhogy ennek utóljára csak tizenkét embere maradt. De a makacs és semmitől vissza nem rettenő Pizarro még ekkor sem állt el a szándékától. Áthajózott Gorgona szigetére és itt embereivel együtt két rettenetes hónapot töltött el. Az éhség, mindenféle betegségek gyötörték őket, de talán még ezeknél is nagyobb gyötrelmükre voltak azok az óriási moszkitórajok (szúnyograjok), amelyek ezen a mocsaras szigeten tanyáztak. Végre megérkezett Almagro is erre a lakatlan szigetre, valamelyes erősítésekkel és ekkor tovább folytatták útjukat a szép Guajakvil-öbölig. Ott egy Tumbez nevű nagy városra akadtak, amelynek a lakóival barátságos viszonyba léptek, de azután tovább hajóztak le egész a Santa-öbölig, amely már a déli szélesség kilencedik foka alatt van. Amikor visszatértek hosszadalmas, fárasztó utazásukból, olyan sovány kis nyereséget tudtak csak felmutatni, hogy Panamában nem találtak már embert, aki vállalkozott volna arra, hogy újabb útra indul velük. Ezért elhatározta Pizarro, hogy elutazik Spanyolországba. Csakugyan haza is utazott és Toledóban tett jelentést felfedezéseiről Károly királynak. A király megadta neki a jogot arra, hogy a majdan felfedezendő és Uj-Kasztiliának elnevezendő birodalomban ő lehessen a helytartó, a főbíró és a fővezér.

Egyebet azonban vállalkozása érdekében alig tett a spanyol korona. Igy tehát Pizarro Ferenc, most már hivatalos hatalommal is ellátva, három testvérének, Hernandónak, Jánosnak és Gonzalónak, továbbá Almagrónak a kíséretében harmadszor is útnak indult Panamából 1531 január 28-án. Most száznyolcvan ember volt a hajóin, ezek közül harminchét lovas, azután vittek magukkal néhány ágyút is, jóllehet erre a harmadik útjára is csak három hajóval indult el Pizarro. Első kikötésüknek a Mátyás-öbölben mindössze annyi eredménye lett, hogy Coaque városát feldúlták és elpusztították. Egy másik városban mindaddig szíves látásban volt részük, amíg Pizarro ki nem végeztetett egy pár bennszülött nemesembert, azzal az ürüggyel, hogy összeesküvést szőttek ellene. Erre a bennszülöttek magatartása olyan fenyegető lett, hogy a spanyolok jónak látták hamarosan tovább állni és elkotródtak megint Tumbez városába. Itt az inkák birodalmát a legnagyobb ziláltságban találták a spanyolok. Néhány évvel azelőtt ugyanis meghalt Hujána Kapak inka és idősebbik fiát, Huaszkárt rendelte örököséül, míg második fiának, Atahualpának Quito királyságot (a mai Ecuador) hagyta örökül. Ezt a királyságot Hujána Kapak hódította meg, azután feleségül vette a volt quitói király lányát és ebből a házasságából származott Atahualpa, aki ezeken a jogcímeken kapta tehát, mint önálló örökséget a quitói királyságot.

Ámde Atahualpa erősebb s becsvágyóbb is volt bátyjánál és azért csakhamar arra törekedett, hogy az egész birodalom felett ő egymagában lehessen az úr. Sikerült is neki a birodalom legjobb hadvezéreit és legharciasabb csapatait a maga részére csábítania és ezek segítségével megverte bátyját Kuzko melett egy véres ütközetben és foglyul is ejtette. Igy egyszerre teljhatalomhoz jutva, rettenetes dühvel fordult bátyjának volt párthívei ellen és irtotta őket, ahol csak érte. A spanyolokat ellenben engedte nyugodtan kiszállni és megtelepedni, mert azt hitte, hogyha úgy fordul, amúgy is hamar leveri őket is. Igy tehát Pizarro Tumbeztől mintegy harminc mérföldnyire délre, közel a parthoz nyugodtan telepedhetett meg és itt megerődített telepet épített, amelyet San Miguel de Piurának nevezett el. Sőt tovább is ment, annyira biztonságban érezte magát, hogy a környéken behozta azt a rendszert, amely közönséges rabszolgákká süllyesztette a bennszülötteket. De az ország belseje felé csak az 1532. esztendő szeptember havában indult el, még pedig száztíz főnyi gyalogossal és hatvanhét főnyi lovassággal. Pompásan gondozott, nagyon termékeny vidéken haladtak végig a spanyolok, míg végre megérkeztek Cajamarca fürdőhelyhez, amelynek hévforrásait a peruiak már régen használták gyógyító célokra. Ennek a fürdőhelynek a közelében táborozott Atahualpa erős seregével.

A spanyolok rendkívül nagy bámulattal és ijedelemmel látták ennek a seregnek a nagyságát és a rendjét. De Pizarro el volt szánva arra, hogy Cortez példájára hatalmába keríti az uralkodószemélyét és ezért arra kérte az inkát, hogy jelöljön ki neki találkozóhelyet, mert szeretne vele tárgyalni. Atahualpa nem sokáig váratott magára, hanem megjelent Cajamarca piacán a spanyolok táborában, fényes és erős kíséret közepette. Megkérdezte Pizarrót, hogy miről akar vele tárgyalni és erre a spanyol vezér habozás nélkül azt a kívánságot terjesztette az inka elé, hogy hódoljon meg a spanyol királynak. Atahualpa ezt a követelést büszkén utasította vissza, sőt azzal fenyegetőzött, hogy az alattvalóin elkövetett méltatlanságokat meg fogja torolni a spanyolokon. Erre Vincente de Valverde, a spanyolok által magukkal vitt káplán hosszú előadást tartott neki a kereszténység alapfogalmairól, a pápa hatalmáról és arról, hogy a pápa az egész újvilágot a spanyol királynak ajándékozta. Amikor mindezeket lefordították kvecsua nyelvre Atahualpa előtt, az egyszerűen csak ennyit kérdezett a káplántól : “Honnan tudod te mindezt ?” Erre Valverde a bibliát vette elő, azt mutatta föl s azt válaszolta, hogy az mondta meg neki minden tudományát. Atahualpa elvette tőle a bibliát, a füléhez tartotta és hallgatózott, mintha várná, hogy a könyv neki is megszólaljon. De mivel a biblia természetesen néma maradt, Atahualpa dühre gyulladt és messzire elhajította magától a könyvet.

Erre azután a fanatikus pap lángoló beszéddel hívta fel honfitársait, hogy a szent könyvnek ilyen módon való istentelen megsértését torolják meg a pogányon. Felvillantak az éles toledói pengék, amelyek a peruiak bronzfegyvereit úgy vágták keresztül, mint a vajat. Az inka megrémült s menekülő népe közt rettenetes vérfürdőt rendeztek a spanyolok, magát Atahualpát pedig foglyul ejtették. Atahualpa azonban nem törődött bele olyan fatalisztikus lemondással a sorsába, mint Montezuma és mindent megkísérelt arra, hogy visszanyerje szabadságát. Végre Pizarro hallatlan feltételekben egyezett meg vele. Megígérte neki, ha azt a szobát, amelyben fogva tartották s amelynek 5 méter volt a hosszúsága, 7 méter pedig a szélessége, olyan magasságig, ameddig Atahualpa a kinyújtott kezével fölér - pedig az inka szálas, szép ember volt - megtölteti neki arannyal, egy másik, kisebb szobát pedig ezüsttel, akkor szabadon fogja bocsátani. Atahualpa belement ebbe az esztelen alkuba és tüstént futárokat küldött Kuzkóba, hogy gondoskodjanak a kellő mennyiségű arany megszerzéséről. Ezalatt a spanyolok táborába az a hír érkezett, hogy Peru északi részében lázadás támadt és hogy a lázadók Huaszkárt megölték. Ebből a hírből mindössze csak annyi volt igaz, hogy Atahualpa párthívei csakugyan meggyilkolták a volt kacikát, de lázadásról szó sem volt, az egész ország vakon engedelmeskedett a fogságban levő Atahualpának.

A kiküldöttek csakhamar visszatértek és jelentették, hogy Kuzkóból óriási szállítmányokban, amelyeket rengeteg sok láma és ember cipel, útban van már a kincs Cajamarca felé. És csakhamar meg is érkezett az aranynak és az ezüstnek olyan óriási mennyisége, hogy még maguk a legkincsvágyóbb spanyolok is csak szótlan bámulással tudták nézni ezt a gazdagságot. És az inka megtartotta a szavát. Megtöltette börtönét a saját kinyújtott keze magasságáig arannyal és megtöltetett egy másik szobát színig ezüsttel. Irtózatos kincs jutott így a spanyolok birtokába, mintegy ötmillió aranyra rúgó vagyon, amelyből csak Károly királynak a járuléka maga kilencszázezer aranyat tett ki. A mai számítás szerint tehát százmillió pengőre lehet becsülni azt a kincset, amit Atahualpa váltságdíjul fizetett. És amikor az inka becsületesen beváltotta szavát és átadta mindezt a kincset a spanyoloknak, akkor a becstelen, alacsonylelkű Pizarro megszegte a szerződést és nem bocsátotta szabadon Atahualpát, hanem továbbra is rabul tartotta, míg Almagro egyenesen azt követelte, hogy végezzék ki. Nem merték ezt a veszedelmes, vérig sértett embert szabadon bocsátani. Azután a legaljasabb törvénykezési komédia kezdődött el, amelyet Pizarro Almagrónak és tisztjeinek ösztökélésére játszott végig.

A leghitványabb vádakkal illette Atahualpát, így elsősorban bátyja meggyilkolásával vádolta, azután azzal, hogy lázadó a spanyol király és a pápa ellen. És mivel maga volt a pörben a bíró is, elítélte a szerencsétlen inkát mint eretneket, máglyahalálra. Az agyongyötört Atahualpa már oda volt kötözve a máglyára, amikor halálfélelmében kijelentette, hogy hajlandó áttérni a keresztény vallásra. Abban reménykedett, hogy Pizarro így meg fog kegyelmezni neki. Felvette a keresztséget és ekkor Pizarro csakugyan elengedte neki a máglyahalált, nem elevenen süttette meg, hanem egyszerűen - megfojtatta (1533 augusztus 29-én). Az inka halálával megkezdődött Peruban a végső züllés. Lázadás, forradalom volt az úr mindenfelé, de azért már megkezdődött a betolakodó idegenek ellen való ellenállás is itt-ott, amikor Pizarro lovasai előrenyomultak Kuzko felé. Pizarro szerencséjére azonban most a megölt Atahualpa testvére, Mankó Kapak, az ő segítségét kérte, hogy a bátyja halálával megürült trónt ő foglalhassa el. Pizarro rögtön ajánlkozott erre a segítségre és így Manko Kapak oldalán vonult be nagy pompa és fény között, ötszáz spanyol élén Kuzkóba. Az inkáknak ebben az ősrégi fővárosában azután, amely széles uccáival és tereivel, pompás palotáival, ívelt hídjaival, magaslaton fekvő erős várával, aranytól ragyogó naptemplomával a spanyolok lelkét bámulattal töltötte el, megkoronáztatta Pizarro Manku Kapak inkát, mint spanyol vazallust.

A valóságban azonban ezentúl ő uralkodott Peruban úgy, mintha az csakugyan máris valami spanyol tartomány volna. Amint ebből látható, a peruiak ellenálló ereje még kevesebb volt, mint az aztékeké. Itt a pogányság is sokkal gyorsabban omlott össze, mint Mexikóban. Valverde káplán csakhamar az első püspökévé lett Kuzkónak, a lerombolt gyönyörű naptemplom helyére pedig ferencrendi barátkolostort építettek, amely Szent Katalinnak volt szentelve. Az előrelátó Pizarro azonban, hogy fenntartsa útját a tengerpart felé s így az összeköttetést az anyaországgal, két új várost is alapított: Truxillót és Limát. Ezenkívül Pizarro mindenhol, ahol csak spanyolok letelepedtek, behozta a repartimientót, vagyis alapjában véve arra kényszerítette a szerencsétlen perui népet, hogy csak a gazdáját változtassa meg, még pedig rosszabbra, ne pedig rabszolgaállapotát. Ugyanezen idő alatt Almagro és Benalcazar megszállták Quito országát, vagyis a mai Ecuadort is. A spanyolokat azonban csakhamar utólérte a régi átkuk : egymás közt vesztek össze. Még pedig ezúttal Pizarro a legrégibb cimborájával, Almagróval zördült össze. A dolog azzal kezdődött, hogy Pizarro hazaküldte az egyik testvérét, Hernandót Spanyolországba, hogy tegyen jelentést felfedezéseiről a királynak és kérje érdemeinek megjutalmazását. Hernandó csakhamar jó hírekkel tért vissza Spanyolországból, a király megerősítette kormányzói mivoltában Pizarrót és De los Atavillos márki címet adományozta neki.

Ugyanekkor pedig megkapta a maga hívei közbenjárására Almagro is a helytartói címet ezzel a megjelöléssel : “a déli országrészek felett.” Már most Almagro Kuzkót is ezekhez a déli országrészekhez akarta hozzáérteni, de természetesen ebbe Pizarro semmiképpen sem egyezett bele. Ezzel kezdődött meg közöttük a civakodás, amelynek a kitörése azonban egyelőre elhalasztódott, mert Almagro elindult Chilébe felfedező útra. Rettenetes fáradságok és keserves veszteségek között hágta át a Kordillerák jeges magaslatait és lehatolt délre egészen a harmincadik szélességi fok alá. Aranyat azonban nem leltek sem a hegyek között, sem pedig a partvidéken és ezért Almagro elkeseredetten fordult vissza, hogy hazatérjen Peruba. Hogy a Kordillerák embergyilkos magaslatait elkerülje, a partvidéken indult vissza. Azonban itt is rosszul járt, mert útjában a rettenetes Atakama homoksivatagra bukkant, amelyen csak a legnagyobb nélkülözések, éhinség és a szomjúság gyötrelmei között tudta nagynehezen keresztülvinni embereit, úgyhogy teljesen elcsigázva és kimerülve érkezett meg. Itt, nagy meglepetésére azt a hírt hallotta, hogy Peru bennszülöttei fellázadtak Pizarro ellen és ostromolják Kuzkót. És valóban így állt a dolog.

Mankó Kapak ráunt arra méltatlan szerepre, hogy csupán játékbábu legyen a spanyolok kezében, felhívta népét, hogy ragadjon fegyvert az idegenek ellen és így legalább elmuljon Peruról az a szégyen, hogy harc nélkül hódolt meg a fehérbőrűeknek. Nagy haderőt gyűjtött és ezzel Kuzko körül táborba szállt. A fővárost Pizarro János és Gonzalo védelmezték, mert maga Pizarro Limában volt. A peruiak csakhamar meg is kezdték a főváros ostromát, gyújtó nyilaikkal lángbaborították Kuzko szalmafödeles házait, egy éjjeli támadás alkalmával pedig elvették a spanyoloktól a várat is. Ezt ugyan Pizarro János visszavette tőlük, de az itt kifejlődött véres harcban ő maga is elesett. A peruiak ezeken a sikereken mindinkább vérszemet kaptak. Azokat a csapatokat, amelyeket Pizarro Limából küldött Kuzko felmentésére, a hegyek között meglesték és megsemmisítették, a magányosan lakó spanyol telepeseket pedig megrohanták és agyonverték. Nagy volt már a baj Kuzkóban, amikor Almagro dél felől megjelent. Habozás nélkül megtámadta a peruiakat és Jukaj mellett, Cuzco közelében megverte őket, úgyhogy ezek kénytelenek voltak visszavonulni a hegyek közé. Ez a diadal azonban egyáltalán nem fejezte be a háborút, sőt ellenkezően, csak arra volt jó, hogy a spanyolok között is felkeltse a testvérharcot. Mert Almagro most már csakugyan és komolyan magának követelte fővárosul Kuzkót. Egy éjjeli rohamban el is foglalta, azután pedig Alvaradónak a csapatait, amelyeket Pizarro Guatemalából hítt segítségül, véres harcban visszaverte és süket maradt az egyezkedésre való minden ajánlat iránt.

Nem maradt más hátra, mint a fegyverekre bízni a döntést. Ez be is következett Las Salinas mellett, egy órányira Kuzkótól. Véres harc fejlődött ki a spanyolok között, a peruiak pedig ezerszámra állták körül a csatateret s úgy nézték kárörvendő arccal, hogy elnyomóik hogyan gyilkolják egymást. A hadiszerencse Pizarro Hernando mellett volt, aki Almagro seregét megverte és megfutamította. Futott maga a vén, őszhajú kalandor, Almagro is, de Pizarro testvéreinek a katonái elfogták és visszahurcolták magukkal Kuzkóba. Itt börtönbe vetették, csakhamar törvényt ültek fölötte s halálra ítélték. És Pizarro nem tekintette sem a régi barátságot, amely Almagróhoz fűzte, sem ennek agg korát, hanem végrehajtatta a halálos ítéletet az ősz kalandoron. A börtönében megfojtották, tehát éppen olyan halálnemmel mult ki, mint aminőt ő idézett fel a szerencsétlen Atahualpa fejére. Most már Pizarro volt az úr egész Peruban, míg Quitóban a testvére, Pizarro Gonzalo kormányozott. Iparkodott biztosítani a még mindig lázongó peruiak ellen a spanyolok végleges uralmát, minden fontosabb helyet megerősített, azután pedig, hogy emelje az ország termőképességét, európai növényeket és háziállatokat vitetett be. Pizarro jellemének sok rossz vonása volt, de a gyanakvás és a bosszúvágy hiányzott belőle. Azért nem vette észre, hogy a megölt Almagro hívei valóságosan a szemeláttára összesküvést szőttek az élete ellen.

Ennek az összesküvésnek, amelynek a tagjai magukat “chilei emberek”-nek nevezték, Almagro fia, Almagro Diego volt a feje. Az összeesküvők azután kilesték a kedvező napot tervük véghezvitelére. Pizarro Limában, új fővárosában tartózkodott, pompás palotájában és itt törtek rá az összeesküvők. Pizarro harcra kelt támadóival, drágán adta az életét, de végre a túlnyomó erővel szemben nem bírta magát többé tartani és holtan esett össze a reá omló sűrű kardcsapások alatt. Ez lett a vége Peru meghódítójának, akit így a saját nemzetének a fiai koncoltak fel véres bosszúként Almagro haláláért (1541.). Pizarro elpusztulásával Peruban a legvadabb züllés korszaka kezdődött meg. Először Almagro Diegót kiáltották ki a spanyolok helytartóvá, de alighogy ez megtörtént, megérkezett Spanyolországból egy nagytudományú jogtudós, Castro Kristóf, akit a spanyol király azért küldött oda, hogy Pizarro halála esetére átvegye a kormányzóságot. Almagro Diego nem akarta elismerni Castro fensőbbségét, amire ez harcra kelt vele és a Limából Kuzkóba vezető úton, Ajakucso mellett megverte, foglyul ejtette és azután kivégeztette. Castro azonban csak rövid ideig volt Peru helytartója és az utóda Vela Blasco Nunez lett, aki azzal kezdte el a kormányzását, hogy az összes volt lázadóktól elvette a hűbérbirtokaikat (repartimientoikat) és a bennszülötteknek visszaadta a szabadságukat.

Ez oly szenvedélyes haragot keltett a spanyol gyarmatosok között, hogy Pizarro Gonzalónak, a megölt helytartó testvérének hamarosan sikerült jelentékeny haderőt toboroznia össze az új kormányzó ellen. Ezerkétszáz spanyol élén bevette Limát, ott kikiáltatta magát Peru helytartójává. Két évvel később pedig sikerült neki a Quitóba menekült Velát itt is megvernie. Amikor ennek a teljes felfordulásnak híre ment Spanyolországban is, a király egy kitünő embert küldött ki arra, hogy a rendet helyreállítsa. Ez az ember egy Gasca Péter nevű pap volt, aki hadsereget nem vitt magával, de vitt bátorságot és bölcseséget. Amikor megérkezett az újvilágba, először is Panama kormányzóját és ennek hajóhadát nyerte meg a maga számára. Velük azután kikötött Limában és megindult az ország belseje felé, ahol a királyhoz hűségesebb érzelmű spanyolok, már kezdtek lázongani Pizarro Gonzalo ellen. Nem ijesztette meg az, hogy először vereséget szenvedett a lázadóktól a Titikata-tó vidékén, hanem ez arra bírta, hogy seregét kétezer főre egészítse ki. Azután ezzel a sereggel indult újból útnak s átkelve a Kordillerák szorosain és a tajtékzó Apurimak-folyó vizén, ráakadt Pizarróra négy mérföldnyire Kuzkótól, Xaquiaguana mellett. Harcra nem is került a sor, mert Pizarro emberei, amikor a döntő pillanat közeledett, cserben hagyták vezérüket és megadták magukat Gascának.

Maga Pizarro is megadta magát, de ez nem mentette meg az életét, másnap Gasca parancsára több más társával együtt lefejezték. Gasca pedig királyi felhatalmazással átvette az alkirályi állást, hogy rendet teremtsen “Uj- Kasztiliában.” Peru lett a kiinduló pontja a spanyolok további hódításainak s ezek a hódítások vezettek az óriási Amazon-folyó felfedezésére is. Igy Chilében Pizarro halála után Valdivia Péter vetette meg a lábát, megalapította Concepciont és több más várost és megkezdte a bányák kizsákmányolását a rendes szokás szerint, úgyhogy a legcudarabb rabszolgamunkára kényszerítette a bennszülötteket. De ez a rendkívül harcias népfaj, az arakukániak nem tűrték soká a spanyol zsarnokságot, fellázadtak, agyonverték Valdiviát az embereivel együtt, bevették az összes spanyol helységeket és a további harcokban is diadalmasak maradtak, úgyhogy a spanyolok végre kénytelenek voltak lemondani meghódításukról. Sőt bátorságukkal és hazaszeretetükkel annyira kivívták a spanyolok bámulatát, hogy egy Ercilla nevű ember, aki szintén harcolt ellenük, Araucania címmel hőskölteményt írt róluk. Az Amazon-folyóhoz a spanyolok legelőször már 1540-ben eljutottak. Ebben az évben Pizarro Gonzalo néhány száz spanyollal és négyezer bennszülöttel megmászta a Kordillerákat és dacolva a jeges hidegséggel, a minduntalan megismétlődő felhőszakadásokkal, majd pedig a trópikus forrósággal, leereszkedett a Napo völgyébe és a síkságon előrehatolva eljutott egészen az Amazon-folyóig.

Itt olyan inségbe kerültek, hogy kénytelenek voltak először a saját lovaikat és kutyáikat megenni s amikor ezek elfogytak, a mocsaras vidéken található növényzet bogyóiból táplálkoztak. Végül is tutajt építettek és azon elküldték Orellana Ferencet, hogy a folyó vizén aláereszkedve, keressen lakott vidéket valahol. Orellana azonban sohasem tért többé vissza oda, ahonnan elindult. Amikor ugyanis azt látta, hogy a folyam sodrával szemben lehetetlenség visszatérni, még egy tutajt ácsoltatott és ezzel a két törékeny, bizonytalan járóművel lehajózott végig az Amazonon, egész a tengerig. Hét hónapig tartott ez az utazás és Orellana meg a társai kimondhatatlan sokat szenvedtek alatta, de végre is minden inségen és minden veszedelmen keresztül megérkeztek az Antillákra. Orellana útközben, valószínűleg a Jamanda-folyó torkolatánál, valamivel alább, mint ahol a tintafekete Rionegro ömlik bele az Amazonba, egy nagy falura talált, amelyben nem laktak férfiak, csupán csak asszonyok, de ezek kitünően értettek a fegyverforgatáshoz. Róluk nevezte el Orellana az egész folyót Amazonnak, a régi görög hitrege hasonló nevű asszonyhőseire emlékezve. Pizarro hiába várta Orellanát vissza s így elindult hazafelé, hogy megtegye Quitóig a négyszáz mérföldnyi utat. És csak az ő bátorságának, lelkesítő példájának és kitartásának köszönhető, hogyha több nem is, de nyolcvan spanyol visszaérkezett Quitóba.

De ezek is inkább hasonlítottak csontvázakhoz, mint emberekhez. Az Amazon vidéke azonban a spanyolok előtt sohasem emelkedett jelentőségre, mert azokról az elbeszélésekről, amelyekkel Orellana vázolta a folyamóriás partján található aranyországokat, csakhamar kiderült, hogy nem egyebek, mint fantasztikus hazugságok. De Amerika északi és keleti részének termékeny vidékeit is elhanyagoltatta velük az aranyra való szomjúságuk, mert nemes fémet ezeken a vidékeken sehol sem lehetett lelni. Ellenben Uj-Granadában már megalapították Santa Maria városát, majd pedig Cartagenát, amely csakhamar kiinduló pontjává lett az ország belsejének a meghódítására készülő expedícióknak. Itt, Uj-Granada belsejében Cundinamarca fennsíkján számos vad törzs között megint egy civilizált népfajra akadtak, a mozcakra, akiknek kultúrája hasonlatos volt a peruiakéhoz és akik gazdagok voltak mosott aranyban és smaragdkövekben. Ximenez Gonzalo hódította meg őket és az országukban alapította meg Santa fé de Bogota városát. Venezuelában épült Coro városa, amely a rabszolgakereskedés középpontjául szolgált. Itt németek, különösen augsburgi polgárok kaptak hűbért Károly királytól, aki tudvalevően német császár is volt. De a spanyolok vad irígykedése csakhamar arra kényszerítette a németeket, akik pedig sokat tettek ennek a vidéknek a megmívelésére, hogy visszavonuljanak és elhagyják megint az újvilág földjét.

Venezuelában később azután a spanyolok megalapították Puerto Cabello városát, amelynek a környékén azután már Afrikából hozott néger rabszolgákkal míveltették a földjeiket. Később alapította meg a hőslelkű Galeas Alonzo Venezuela mai fővárosát, Karakaszt. A La Plata (ezüstös) folyó nagy völgyében szintén megtelepedtek a spanyolok, itt Mendoza Péter alapította meg Buenos-Ayres városát, de ezt csakhamar el kellett megint hagyniok és csak egy fél évszázaddal később sikerült az állandó megtelepülés, míg az ország belsejében Ayola János alapította meg az első állandó telepet, amelyet Assuncionnak nevezett el. Ide a földmívelés és baromtenyésztés céljaira marhákat hozatott Európából, később azonban, amikor a spanyolok Buenos Ayres és Assunciont is kénytelenek voltak elhagyni, ezek a marha csordák elvadultak. Ezektől származik az a tömérdek marha csorda, amelyek még ma is járják Dél-Amerika pampáit, vagyis fűvel benőtt síkságait. Csakhamar sor került a Fülöpszigetek meghódítására is. Ide Uj- Spanyolország alkirálya, Velasco Lajos Legozpi Lopezt küldte ki, aki először is Zebu szigetén kötött ki és ott megalapította San Miguel városát és a szigeteket az akkori spanyol király, Fülöp nevéről nevezte el. A szigeteknek a fővárosa csakhamar Manilla lett, Lucon szigetén. A dominikánusok itt is nagy érdemeket szereztek maguknak a bennszülöttek megtérítésével, a spanyolok pedig itt meghagyták az őslakosságot eredeti birtokállapotában.

Ezzel volt befejezve Amerika mindama részének a meghódítása, amelyet a spanyolok fedeztek fel. S most, hogy a hódítás hőskora lejárt, páratlan harcitettek, csodálatos kalandok és váratlan nagy sikerek nyomán egy egész új világbirodalom volt az, amit Spanyolország a magáénak mondhatott. Kalifornia északi határától, le egészen a Magelhaez- szorosig, mindenütt büszkén lengett ott a vörös-arany spanyol zászló, több mint kétszázezer négyszögmérföld terület fölött. Az a gyarmatpolitika azonban, amelyet a spanyolok követtek, sokban különbözött, sőt jórészt egyenesen ellentéte volt a későbbi és mai angol világbirodalom gyarmatpolitikájának. A politika, amelyet a spanyol korona követett, az volt, hogy ezeket a mérhetetlen nagy területeket minél jobban kizsákmányolja Spanyolország és csakis Spanyolország számára. A spanyol törvények értelmében és a pápa ajándéka folytán mindezeket a területeket úgy tekintették, mint a spanyol koronának a magánbirtokait. A spanyolok alkották az uralkodóosztályt, belőlük teltek ki a főbb hivatalnokok és a papok is, legalább kezdetben. A számuk nem volt nagy, mert egyrészt ezek a területek sűrűn lakottak voltak a régi bennszülött kultúrnépek által, másrészt pedig a trópikus hőség és egyáltalán a kedvezőtlen éghajlat nem tette kívánatossá az európaiak előtt a letelepedést.

Azonkívül Spanyolország nem is volt olyan sűrűn lakott, hogy emberfeleslege lett volna s ezért a királyok a hódítások befejezése után nem segítették elő a kivándorlást, hanem lehetőleg megakadályozták. Igy nem volt szabad Amerikába költözködni sem kikeresztelkedett mórnak, sem kikeresztelkedett zsidónak, sem pedig olyan embernek, akit vagy magát, vagy az apját, vagy az öregapját megbüntette az inkvizíció. Igy magyarázható meg, hogy az 1546-ik esztendőben egész Peruban mindössze mintegy hatezer spanyol lakott csak, az 1550-ik esztendőben pedig az összes gyarmatokon tizenötezer. Az uralkodó spanyolokkal szemben a bennszülöttek sorsa a régi kultúrországokban mindenhol az volt, hogy a bányák mívelésére és a földmívelésre használták fel őket. Szóval ezeknek a sorsa csak az lett, hogy urat cseréltek s hogy a régi bennszülött zsarnokok helyett most a spanyolok uralmát kellett nyögniök. A bennszülött nemességgel másképpen állt a dolog. Ez belátta, hogy csatlakoznia kell a hódítókhoz, hogy nekik maguknak is maradjon még valami a régi hatalmukból. Igy például Montezuma egyik utóda alkirályává lett Uj-Spanyolországnak s a tlaszkaltek nemesség is megőrizte minden kiváltságát. A spanyol kormány általában éppúgy, mint az egyház, mindig azon törekedett, hogy a hódítók a bennszülöttekkel emberségesen bánjanak.

Igy korlátozta a korona repartimiento néven ismeretes rabszolgaintézménynek a kiterjesztését, sőt később, V. Károly alatt a hódítók nagy elégedetlenségére, megszüntette a repartimientók örökölhető voltát. Megtiltotta továbbá indiánoknak rabszolgákká tevését és munkaerejüknek uzsorás kizsákmányolását, soha indiánokkal szemben az inkvizíciót nem alkalmazta és meghagyta nekik saját törzsfőnökeiket is, szóval annyira kedvezett nemzeti sajátságaiknak, hogy a bennszülötteknek túlnyomó része még ma is a saját nyelvén beszél és a saját szokásai szerint él. Sőt nemsokára bekövetkezett az az állapot, amikor a spanyol korona a lázadásra mindig hajlandó hódítókkal szemben éppen a bennszülöttekben kereste tekintélyének támaszát. Ezért csak az Antillák gyenge, degenerált népe ment tönkre. Ebben azonban nemcsak a spanyol kalandorok a bűnösök, hanem különösen a dominikánus barátok is, akik valósággal úgy bántak ezzel a satnya, elpuhult, munkához nem szokott fajjal, mint a rabszolgákkal, aminek a következése az lett, hogy a szerencsétlen bennszülöttek, érezve képtelen voltukat erre a kemény munkára, inkább választották a halált és tömegesen követtek el öngyilkosságot. Körülbelül ugyanezen idő alatt pusztult el Kuba bennszülött lakossága is. De elpusztultak az Antillák is gazdaságilag, mert nem volt, aki mívelje a földeket, miután a spanyol parasztok erre a munkára egyáltalán nem voltak használhatók és az Amerika más részeiben való emberrablás nem segített sokat.

Hogy ezen segíteni lehessen, Las Casas Bertalan dominikánus jó hiszeműen és a bibliának arra a fejezetére támaszkodva, amelyben Noé megátkozza Khámot és ivadékait, azt a tanácsot adta honfitársainak, hogy Afrikából szállítsanak szerecseneket az új birodalom kincseinek a kizsákmányolására, annál is inkább, mert a négerek szokva vannak a tropikus éghajlat alatt való munkához is. Igy tehát egészen ártatlanul Las Casas lett a megindítója a rabszolgakereskedésnek, az emberiség e letörülhetetlen gyalázatának, amelynek megszüntetéséért azután maguk az Amerikába költözött európaiak utódai vívtak egymás között véres háborút. Ez a Las Casas előkelő spanyol családból származott s egész élete alatt buzgón dolgozott írásban is, tettekkel is azon, hogy végét vesse a bennszülöttekkel való kegyetlen bánásmódnak, amelynek látta minden borzalmát. Éppen az ezen való felháborodása vitte rá a négerekkel való rabszolgakereskedés gondolatára, amelyet, mint már mondtuk a bibliával látott megokoltnak, de amelyet azután később keservesen megbánt. Látva, hogy a vad spanyol kalandorok, ezek a kapzsi, kincs szomjas, lelketlen emberek az Amerikába hajórakományszámra cipelt néger rabszolgákkal még baromibb módon bánnak, mint a bennszülötekkel, maga fakadt egyik írásában ezekre a keserves szavakra: “Átkozott és bűnös tanácsadás volt ez tőlem.”

Ami a néger rabszolgakereskedést illeti, egy emlékirat szerint, amelyet Las Casas nyújtott át Károly királynak, először egy a király kíséretéhez tartozó németalföldi nemesember kapott kiváltságot arra, hogy négyezer négert szállíthasson Afrikából az Antillákra. Ez a hollandi ember kiváltságát rögtön eladta huszonötezer aranyért egy genovai kereskedőcégnek, amely azután nem kevesebb mint háromszázezer arany hasznot szerzett ezen az üzleten. Egyébként a kezdetben megengedett számukat (4000) a galád élelmesség csakhamar a leglelketlenebb módon tullépte. Ez meg is bosszulta magát, mert a gyarmatokon csakhamar annyi lett a néger rabszolga, hogy Hispanoliában, majd pedig Venezuelában lázadásban törtek ki gyalázatosan zsarnokoskodó uraik ellen. Az amerikai szárazföld vad indiántörzseinek a civilizációja körül a legnagyobb érdemeket később a ferencrendiek és jezsuiták missziói szerezték. Ezeknek működése a következő volt. Nagy, különálló területeket hasítottak ki maguknak, amelyeken európai embernek nem volt szabad megtelepedni, sőt, ha keresztülutazott is, csak a papokkal érintkezhetett, a bennszülöttekkel tilos volt érintkeznie. Ezeken a területeken azután az indiánokat földmívelésre fogták. Pontos fegyelmet kívántak meg tőlük, de számoltak mindig az európai emberénél sokkal kisebb munkabírásukkal és általában enyhén, emberségesen bántak velük. Az így megmívelt földeknek termékeit azután a papok értékesítették és a hasznot megfelelő arányban kiosztották az indiánok között.

Ennek a rendszernek nagy előnyei mellett megvolt az a hátránya, hogy teljesen gyámság alatt tartotta és minden önállóságtól megfosztotta az amúgy is élhetetlen és gyámoltalan indián népet, aminek a következése az lett, hogy mikor a gyarmatok elszakadtak Spanyolországtól, önállóvá lettek és a papi vezetésnek vége lett, a szerencsétlen indiánok visszasüllyedtek régi vad állapotukba. Ilyen papi gyarmatok voltak Uj-Kaliforniában, azután az Orinoko-folyó mentén és Paraguayban és mindannyi szépen virágzott, de mint mondottuk, ennek a gyarmatok elszakadásával egyszerre vége lett. Az európai és délszaki növényeknek átültetése Amerika földjébe korán megkezdődött. Hispanolián már nyomban felfedezése után termeltek a gyapot mellett cukornádat is. Cortez pedig sok európai gyümölcsfajt telepített át sikeresen Mexikóba és hasonlót cselekedett Pizarro Peruban. Ami az állattenyésztést illeti, Európából csakhamar annyi lovat és marhát szállítottak át az Antillákra és ezek olyan jól kibírták a tengeri utat, hogy Hispanoliáról már nemcsak Dél-Amerikába szállítottak lovakat és marhákat, hanem vissza az anyaországba, Spanyolországba is. Dél-Amerika gazdagfüvű rónaságain pedig ez a két hasznos háziállat csakhamar úgy elszaporodott, hogy nagy kiviteli cikkül szolgált és marhahúskonzervnek elkészítve szolgál még ma is.

De a spanyolok a mezőgazdaságnál, amely csak nyersterményeket adott, úgy az Antillákon, mint Mexikóban és Peruban sokkal fontosabbnak tartották a bányák kihasználását, amely közvetlenebb és nagyobb hasznot hozott nekik. Az Antillák aranymennyisége ugyan csakhamar kimerült, de az amerikai szárazföld nemes fémbányái szinte kimeríthetetleneknek látszottak. Új-Spanyolországban Zakatekasz Guanaxato és Taszko bányái, Peruban pedig San Luis de Potosi bányái olyan rengeteg aranyat szolgáltattak, hogy ez lett okozójává Spanyolország világhatalmának és a Habsburg-ház döntő hatalomra jutásának is. Hogy micsoda rengeteg mennyiségű volt ez a kincs, arra elég, ha megtudjuk a következő adatokat. Károly király idejében a koronát illető úgynevezett quintal, vagyis egyötödrésze minden haszonnak, csak magából Peruból négyszázezer aranyat tett ki évenként, II. Fülöp kormányzása alatt ez az óriási jövedelem úgy megnövekedett, hogy csupán a potosi bányákból maga a quintal évenként egymillió, sőt másfélmillió pezóra rúgott. Egy pezo a mi mai pénzünk szerint valamivel több volt mint öt pengő. III. Fülöp alatt az “ ezüstflották” (így nevezték a kincseket szállító hajókat) évenként 10, néha 11 millió arany értéket hoztak Európába. És még 1800-ban is, amikor a nagy időknek régen vége volt már, Mexikó 5-6 millió, Peru pedig 1 millió pezós felesleget szolgáltatott évente az állampénztárba. Mert az újonnan felfedezett világrészek egész igazgatása arra volt berendezve, hogy mindaz a haszon, amit termelnek, egyenesen és kizárólag Spanyolországba jusson.

A közigazgatás tekintetében évszázadokon keresztül pontosan megtartott irány volt az is, hogy a főbb tisztviselőket a spanyol hivatalnok-nemesség legjavából válogatták ki és fejedelmi módon fizették. A bennszülöttek és a kreolok, akik az első bevándorló spanyoloknak és indiánoknak a házasságából származtak, ki voltak zárva a közigazgatásból és egyáltalán a tisztségekből, mert velük szemben állandó volt az a gyanu, hogy fel fognak lázadni az anyaország ellen. Az egész közigazgatás élén négy alkirály állt : Uj-Spanyolország, Uj-Granada, Uj-Kasztilia és Buenos-Ayres alkirályai, akik mellett úgynevezett főkapitányok vezették a közigazgatás ügyeit. Az egyházat természetesen szintén európai mintára rendezték be egész Amerikában, amelynek két érseke volt, az egyik Mexikóban, a másik Kuzkóban székelt. Számtalan kolostor emelkedett csakhamar az újonnan meghódított világ területén s különösen a kolduló szerzetek tagjai árasztották el Amerikát. Ezek rendkívül ügyesen végezték a hittérítést, amennyiben a bennszülöttek babonáit használták fel arra, hogy ezek révén lassanként a kereszténység misztériumait is a lelkükbe csempésszék. Az Amerikával, illetőleg akkori hivatalos szó szerint “Indiával” való közlekedés egységesen volt szabályozva. Minden idegen hajót, amelyet a spanyol-amerikai vizeken találtak, egyszerűen kalózhajónak tekintettek és aszerint bántak el vele.

De a kereskedelem a spanyolok számára is szigorú szabályokhoz volt kötve. Csak Szevillából volt szavad útnak indulni Amerika felé és emiatt kezdetben igen nagy volt az elégedetlenség. Szevillában volt az Indiai Ház (Casa de Contratacion), amely az egész spanyol-amerikai kereskedelem és gyarmatosítás vezetésével és a rajta való felügyelettel volt megbízva. Viszont Amerikában az egész forgalmat két kikötőre korlátozták : Portobellóra és Veracruzra. Az elsőben gyűlt össze minden, ami Peruból és Chiléböl érkezett, a másodikban Közép-Amerika kivitele. Portobellóban évenként volt nagy országos vásár, Veracruzban, vagyis inkább a mellette lévő, de egészségesebb fekvésű Jalapában minden három esztendőben. Ezeken az országos vásárokon az amerikai kereskedők és a spanyol kereskedők külön-külön mint zárt testület állottak egymással szemben. A hivatalos árakat a spanyol admirálishajó fedélzetén állapították meg. Évenként indultak Amerikából Szevilla kikötőjébe a híres ezüstflották is, amelyek mintegy húsz, erősen felfegyverzett és sok emberrel ellátott vitorlásgályából állottak. Az út azonban, tekintettel az akkori kőzlekedő eszközökre, természetesen nagyon hosszadalmas volt. Még a Haiti szigetén lévő San Domingóból is 35-40 napra volt szükség egy hajó számára, hogy eljuthasson Szevillába, megfordított irányban pedig (a szelek kedvezőtlenebb járása miatt) ötven napra.

A hajórakományok értéke ellenben rengeteg, szinte mesés volt. Igy 1618-ban egy olyan hajóraj érkezett meg Szevillába, amelynek rakománya nem kevesebbet, mint huszonegy millió pengőt ért. Az ezeknek az árúknak az eladásából származó egész haszon a spanyol korona kincstárába, meg néhány kiváltságos kereskedőnek a kasszájába folyt be és mivel konkurrencia nem volt, 100-300%-ot tett ki. Mindent összevetve, Amerikának a spanyolok által való meghódítása tulajdonképpen nem szűlte azokat a nagy eredményeket, amelyeket szűlnie kellett volna. Sem a gyarmatok nem lendülhettek fel olyan fokban, mint az Amerika kincseitől és földjének termékenységétől várható volt, sem pedig Spanyolországra nem hozott áldást az a rengeteg kincs, ami beléje Amerikából átáramlott. Mert míg egyrészt a jólét csak fokozta a spanyol nép lustaságát, másrészt a felfedezések és kiszélesedő kormányzat nyomán még élénkebbé vált az a bennük úgyis meglévő hajlandóság, hogy vagy államszolgálatba lépjenek, vagy az egyház szolgálatába s így munkaerejüket ne használják ki teljes mértékben. A kincsek pedig, ahogy jöttek, úgy el is mentek. A spanyol királyok a katholikus világbirodalom ábrándképéért két kézzel szórták szét háborúikra és politikai céljaikra Amerika aranyát és mikor az ábránd csalókának bizonyult, akkorra elfogyott az újvilág aranya is. Igy lett Spanyolország nagysága Spanyolország lehanyatlásának az okozójává.

Az egész világ számára azonban Amerika felfedezésének a jelentősége nem ezzel a mértékkel mérendő. A szellemi látóhatár mérhetetlen kitágulását jelentette ez, a Föld nagyságának a valódi megismerését és az új megismerések révén a skolasztikus tudományok végét. Az a rengeteg mennyiségű arany és ezüstkészlet pedig, amely Amerikából átáradt Európába, csakhamar szétoszlott és érezhetővé tette magát minden néposztály, sőt minden egyes ember számára. És ezzel a vagyonnal - mert a kultúra mindig a gazdasági jóléttel jár együtt - új, nagy szellemi fejlődés kora nyílt meg Európa számára.