A bomladozó bizánci birodalmat nem tarthatta vissza
semmi a végleges szétzülléstől, a felbomlástól. A birodalom már régóta magában
hordta a pusztulás kórcsiráit és hogy még fenn tudta magát tartani a középkor
utolsó századaiban is, ez csak inkább annak tudható be, hogy a kelet felől
terjeszkedő ozmán uralom még nem érte el hatalmának azt a fokát, hogy a döntő
csapást rámérhesse Bizáncra. Paleologosz Mihálynak, a trónbitorlónak, aki egy
kilencéves császárt taszított le trónjáról, részben sikerült az egykori bizánci
hatalom roncsait megmenteni és Konstantinápolyt visszafoglalván a
keresztesvitézektől, némileg visszaállította a trón tekintélyét.
De azért végelemzésben egész Bizánc nem volt egyéb, mint
idegen népek keveréke. Idegen és egymással ellenkező érdekek harcoltak egymás
ellen és nem is tévedtek azok a történetírók, akik megjegyezték, hogy Bizáncot
csakis a különböző népek kölcsönös féltékenykedése tartotta még fenn. Már
Paleologosz Mihály (1261-1282.) idejében erősen észre lehetett venni a
birodalom általános hanyatlását. A velenceiek és a genovaiak kereskedelmi
versengését alaposan megérezte Bizánc. Az idegenek mindenféle kiváltságokra
tettek szert, kereskedelem, ipar is az ő kezükben volt, míg maga a főváros
napról-napra jobban és jobban pusztult, eredeti görög lakossága
megfogyatkozott, az a régi görög szellem, amely olyan hatalmas birodalmat
tudott teremteni, erejét elvesztette. Mihály császár pedig nem volt az a
férfiú, aki a birodalomnak súlyos kórságát gyógyítani képes lett volna. A
bizánci birodalomnak következő eseményei mindenben igazolják azt, hogy a pusztulás
- noha néha mintha szünetelt volna - haladt a maga rendes útján. A római pápa,
mint főhűbérúr, igényt támasztott arra, hogy ő rendelkezzék kizárólag a bizánci
trón betöltésének kérdésében. Mihály császár nem volt sem jellem dolgában elég
erős, hogy ellen merjen állani, sem maga a birodalom nem volt alkalmas arra,
hogy szembeszállhasson a pápával. Kezdetben ugyan azt hitte Mihály császár,
hogy ha a genovaiakkal jó lábon áll, ezek majd helytállanak mellette a pápával
szemben. Amiben persze csalódott.
Erre Mihály császár - látván azt, hogy a genovaiak
pusztán arra törekednek, hogy a kereskedelmet kezükbe kaparintsák és hogy a
birodalom anyagi jólétének feltételeiről ők rendelkezzenek - nevezetes lépésre
szánta el magát, amellyel azonban már alaposan megkésett. Mihály követséget
menesztett a pápához és ajánlatot tett, hogy a keleti és nyugati egyház között
hozzanak létre egyesülést. Arzeniosz pátriárkát, aki emiatt Mihály császárt
átokkal sujtotta, egy erősen megfélemlített zsinattal letétette. A lyoni zsinaton
Mihály császár küldöttsége felajánlotta az egyesülést és Bizánc nevében a
pápának engedelmességet fogadott és kötelező ígéretet tett, hogy a latin
szertartást az egész birodalomban a legrövidebb idő alatt be fogja hozni a
császár. Mihály császár azonban ezzel az elhatározással, amely mögött csak
ravasz számítás rejlett, a császári hatalmat és a birodalom tekintélyét nem
tudta megerősíteni. Hogy a birodalom még biztosabban haladjon a romlás felé,
Mihály utóda és fia, II. Andronikosz császár (1282-1328.) épp az ellenkezőket
cselekedte, mint atyja. A Rómával kötött egyezséget megtagadta, visszavont
mindent. Ugy vélekedett, hogy előbbrevaló és biztosabb számára a görög nép és a
görög klérus rokonszenve Róma barátságánál. Az unionista pátriárkát és híveit
elűzette és Arzeniosz volt pátriárka holttestét nagy ünnepségek között
Konstantinápolyba hozatta.
Egyébként Andronikosz a birodalom megmentése érdekében
épp semmit sem tett, hanem minden jövedelmet udvartartására fordított, a távoli
tartományokat teljesen elhanyagolta, miáltal lehetővé tette, hogy az egyre
erősbödő ozmán hatalom minél több területet ragadjon el országából. Részint
Andronikosz tehetetlenségét, valamint Bizáncnak közszellemét jellemzi az
úgynevezett “kataloniai nagy sereg” szereplése is. Andronikosznak ugyanis
tulajdonképp nem volt serege, legalább az a néhányezer szervezetlen katona,
amelyet magáénak vallhatott, nem volt megbízható. Hogy tehát a császári
hatalmat valamire alapíthassa, nagy örömmel fogadta a sziciliai királynak azt
az ajánlatát, hogy kataloniai zsoldosokat fogadjon szolgálatába. Andronikosz
császár hatezer kataloniai zsoldost fogadott fel, de híven az eddigi
könnyelműségéhez, egyáltalában nem törődött azzal, hogy hol fognak ezek az
idegen, éhes zsoldosok lakni, miből fognak élni, lesz-e zsoldjuk. Harminchat
hatalmas bárkán érkezett meg a hatezer idegen zsoldos Roger nevű vezérükkel
egyetemben. A császár a zsoldos martalócnépet a konstantinápolyi polgároknál
szállásoltatta el és zsarnoki nembánomsággal elrendelte, hogy a polgárok
gondoskodjanak a zsoldosok ellátásáról. Roger vezért, akinek kilétéről,
származásáról senki semmit sem tudott, Andronikosz nagyhercegnek nevezte ki és
befogadta a császári családba és nemcsak a szárazföldi, hanem a tengeri haderőt
is teljesen reábízta.
Természetes, hogy a jövevény zsoldosvezérnek első dolga
az volt, hogy önmagának és zsoldosainak minél több vagyont harácsoljon össze és
korlátlan hatalmat biztosítson. A birodalom jelentékenyebb városaiba kataloniai
zsoldosokat küldött helyőrségként, adót vetett ki a városi lakókra, a zsoldosok
pedig - vérszemet kapván - nemsokára veszedelmesebbekké váltak erőszakosságaik
folytán a birodalomra, mint az ozmánok. Andronikosz császár nem tudta a
zsoldosokat fizetni, azért ezek saját erejükből szerezték meg maguknak azt,
amire szükségük volt és amire vágyakoztak. Egész vidékeket sarcoltak meg,
pusztítottak el. Gallipoliban külön állandó telepet rendeztek be maguknak, a
törököknek pedig szabad kezet engedtek a távoli Keleten. A zsoldosok azonban
folyton nyugtalankodtak, maga Roger is egyre követelőbb lett, mire Andronikosz
császár bizánci ravaszsággal Rogert “cézár”-nak fogadta és meghívta a palotába.
Mikor pedig Roger és háromszáz kísérője beléptek a palota csarnokába, az ott
elrejtett fegyveresek megrohanták és mind egy szálig lekaszabolták őket. Ez az
esemény óriási felháborodást keltett a kataloniaiak körében, akik most már a
törökökkel szövetkezve rettentő pusztítást vittek végbe. Leverték az athéni
herceg csapatait és egyik vezérüket tették meg hercegnek. Körülbelül ekkor
győződhettek meg a törökök közvetlenül arról, hogy minő elerőtlenedett s gyönge
birodalommá süllyedt le Bizánc.
De nemcsak a törökök ragadták egyik tartományt a másik
után magukhoz, hanem a velenceiek, genovaiak és a johannita-rend is, hol csak
szerét tehette hódított. A johanniták ekkor foglalták el Rodusz-szigetét, míg
Velence és Genova számos jón szigetet szállott meg. A birodalom zülléséhez
hozzájárult még a császári családban beállott sokféle viszálykodás is.
Andronikosz császárnak a fia, Mihály ugyanis még Andronikosz életében meghalt,
maga után hagyván a fiát, a fiatalabb Andronikoszt. Ez az unoka ismételten
összetűzött nagyapjával és több cselszövőnek unszolása folytán azt követelte,
hogy a császári nagyapa vagy fogadja maga mellé társcsászárnak, vagy ossza meg
vele a birodalmat. Az öreg Andronikosz erre nem volt hajlandó, amiből
természetesen véres polgárháború keletkezett. Az unoka pártján állott
Kantakuzenosz János, aki rendkívül művelt férfiú volt, de szertelenül
nagyravágyó. Mialatt nagyapa és unoka egymás ellen hadakoztak, a törökök
felhasználták a kedvező alkalmat és nagy területeket hódítottak el a
birodalomtól. Végre is, miután az öreg Andronikoszt cserbenhagyták a csapatai,
az unoka a nagyapát lemondásra kényszerítette és kolostorba záratta, ahol az
öreg Andronikosz mindenki által elfeledve halt meg. III. Andronikosz (1328-41.)
csak annak örült, hogy császár lett, egyébként mitsem törődött a pusztuló
birodalommal, amelynek ügyéit jórészt Kantakuzenosz János, a császár bizalmi embere
intézte. III. Andronikosz halála után ennek fia, az alig kilencéves V. János
(1341-91.) következett.
Misem volt érthetőbb, minthogy a gyermekcsászár gyámsága
felett a tülekedők összevesztek. Szavoyai Anna, az özvegy császárné,
Kantakuzenosz János pátriárka, valamint Apokaukosz tengernagy akarták a
gyermekcsászár mellett a gyámságot megszerezni. Kantakuzenosz alig néhány hónap
mulva nyiltan fellázadt és egy vidéki városban VI. János néven császárrá
koronáztatta magát. Ebből ismét csak polgárháború keletkezett, amely szomorú
fényt vetett a birodalom politikai és társadalmi züllöttségére. Apokaukosz
tengernagy egyszerűen megtette önmagát a gyermekcsászár gyámjául s így a
birodalom kormányzójául. Kantakuzenoszt Szerbiába kergette és óriási birtokait
elkobozta. Erre Dusán István, a “szerbek és rómaiak cárja", a szmirnai
török emír, valamint a thesszáliai kormányzó Kantakuzenosz pártjára állottak,
nagy sereget bocsátottak a rendelkezésére s ekként lehetővé tették, hogy
Kantakuzenosz Makedóniában megvethesse a lábát. Hatalmas török flotta is -
háromszáz hajó - sietett Kantakuzenosz segélyére. Mikor Kantakuzenosz
legveszedelmesebb ellenfelét, Apokaukoszt bérgyilkosok megölték és
Konstantinápoly árulás folytán Kantakuzenosz kezére jutott, Anna császárné
egyezséget kötött a győztes Kantakuzenosszal, akit tíz évre elismert
császárnak, de kikötötte, hogy azontúl fia, János lesz a császár, mellette
pedig társcsászár marad Kantakuzenosz.
Kantakuzenosz leányát, Ilonát, nőül adta János
császárhoz, a fiatal párt pedig nyilvánosan nagy pompa között megkoronáztatta.
De Kantakuzenosz nem sokáig tarthatta magát. Az uralomra képtelennek bizonyult,
mert bolgárok, szerbek, törökök, genovaiak támadták meg minden oldalról,
Kantakuzenosz pedig tehetetlenül állott velük szemben. Népszerűtlenné vált
csakhamar már amiatt is, mert a vallási unióhoz szított. Ez okból gyűlölte a
nép, a klérus pedig azért, mert folytonos pénzzavaraiban a keleti egyházat
sarcolta meg. Erre a fiatal császár elhatározta, hogy valamiképp megszabadul a
társcsászártól. Szövetséget kötött tehát a bolgárokkal és szerbekkel, hajóhadat
gyűjtött, a fővárost körülzáratta és Kantakuzenosz császárt lemondásra
kényszerítette. Kantakuzenosz ezóta visszavonultan élt és vallási, valamint
irodalmi munkák megírásával töltötte napjait haláláig. Fia, Mánuel, császárnak
koronáztatta magát, de a ravasz szerbek haddal támadtak rá, megverték,
elfogták, kiszolgáltatták, mire lemondott a méltóságáról. Ilyen áldatlan,
teljesen céltalan pártvillongások és belső harcok csak arra lehettek jók, hogy
az ozmán császárok hódításait megkönnyítsék. Urkhán szultán alatt a törökök
nagy hódításokat tettek, Szoliman alatt pedig európai területen vetették meg a
lábukat. Szoliman ugyanis felhasználta a bizánci birodalom dúlt helyzetét és a
földrengés által elpusztított Gallipoli környékén erős török katonai telepeket
létesített.
Gallipoli azóta a török támadásoknak biztos bázisa lett,
amihez hozzájárult 1361-ben Drinápoly elfoglalása I. Murad szultán által.
Ezáltal Konstantinápoly elvesztette a közvetlen szabad érintkezését a birodalom
nyugati és dél-nyugati részeivel. Mit tehetett ilyen szorult állapotban a
megijedt császár ? Elment Rómába, ahol a pápának esküvel fogadta, hogy a
nyugati római katholikus egyház tanait vallja, mindennek aláveti magát, csak adjanak
neki módot és segítséget, hogy trónját megmenthesse. Hónapokig időzött a
császár Rómában, de bizony senki sem mozdult meg az ő érdekében. Rómából átment
Velencébe, ahol részint a régi adósságaira akart haladékot kapni, részint új
kölcsönt szeretett volna felvenni. Velence azonban már nagyon ráunt a bizánci
ravaszkodásokra és a császárt egyszerűen gondos őrizet alá vette, amíg - fizet.
A császár fia, Andronikosz roppant megörült, hogy atyja nem jöhet haza, mert
így ő sáfárkodhatott zavartalanul. A császár másik fia, Mánuel azonban
megszánta atyját, minden nélkülözhetőt pénzzé tett és kiváltotta. Alig ért a
császár haza, lesújtva tapasztalhatta, hogy a veszedelmek egyre tornyosodnak
fölötte. Ellenséges indulat fogadta őt mindenfelől. Hogy legalább birodalmának
romjait megmenthesse, a birodalom legveszedelmesebb ellenségével, a - törökkel
kötött szövetséget.
Oly nagy volt a császár kapkodása, hogy még a császári
méltóságát is odadobta áldozatul, amikor I. Murad parancsára egy segélycsapatot
vezetett ennek a táborába. Hogy micsoda erkölcsi züllés következett be ilyen
körülmények között, igazolja az is, hogy a bizánci császár fia, Andronikosz
szövetséget kötött Murad szultán fiával, Szamedzsival oly célból, hogy atyáikat
orvul megölik és magukhoz ragadják a két birodalom trónját. Murad szultán
azonban nyomára jött az összeesküvésnek és a saját fiát lefejeztette s a
bizánci császárt arra kényszerítette, hogy ez is forró ecettel megvakíttassa
fiát. János császár ezek után a másik fiát, Mánuelt fogadta maga mellé
társcsászárnak, de mindkét császár kénytelen volt a legmegalázóbb módon keresni
a török szultán kegyét. Kötelességük volt, hogy a török szultán seregét
segélycsapatokkal lássák el. A török szultán pedig ezalatt a balkáni
félszigeten egyre jobban terjeszkedett és mind szűkebbre vonta a gyűrűt Bizánc
körül. Bizánc szégyenét betetőzte Bajazid szultán, aki arra kényszerítette
Jánost, hogy utolsó kisázsiai birtokait ő maga, saját bizánci katonáival
hódítsa meg a törökök részére. János császár utóda II. Mánuel (1391--1425.)
teljesen elütött jellem és egyéniség dolgában elődeitől. Bátor,
okosgondolkodású fejedelem volt, aki kétségtelenül más korszakba illett. De ő
sem tudta megakadályozni az események folyását, amely a birodalmat egyre
nagyobb erővel taszította tovább az örvény széle felé. Bajazid szultán,
hatalmának tudatában lealázó módon bánt Mánuel császárral.
A szultán annak ellenére, hogy a császárral szövetséges
viszonyban állott, illetőleg a császár úgy szerepelt, mint a szultán hűbérese,
Konstantinápoly körül minden komoly ok nélkül felégettette a falvakat és a
fővárost ostromzár alá vétette. Mánuel császár személyesen ment el Bajazid
táborába, ahol újból bemutatta hódolatát és kérte, hogy szüntesse meg ezt a
visszás állapotot. Bajazid megígérte, Mánuel pedig mecsetet építtetett
Bizancban. De az ostromzár azért csak tovább is fennállott. A főváros lakossága
már forrongani kezdett, amikor Mánuel császár, elődei mintájára Rómába és
Velencébe sietett, hogy segítséget hozzon. Ez az útja azonban eredménytelen volt,
csak némi pénzt tudott felhajszolni és önkénteseket fogadni. Súlyos csapásként
nehezedett épp akkor a kereszténységre a nikápolyi ütközet, ahol Bajazid
leverte a keresztény seregeket. Mánuel császár épp Párizsban volt, amikor hírül
vette, hogy Timur mongol kán óriási vereséget okozott a törököknek és a
kegyetlen Bajazid szultánt foglyul ejtette. Mánuel visszatért, de reményében,
amelyet a mongolok felülkerekedéséhez fűzött, alaposan csalódott. Timur kán
halála után a török birodalom csakhamar összeszedte magát, II. Murad szultán
(1421-51.) újból szervezte a török uralmat és miután Mánuel elkövette azt a
ballépést, hogy Murad ellen egy trónkövetelőt támogatott, Murad elhatározta,
hogy Konstantinápolyt megostromolja.
De még ekkor, utoljára, fellobbant a görögök harci
vitézsége, makacsul és bátran védték a fővárost és Murad szultán seregeit nagy
veszteségeket okozva visszaverték. Szégyenteljesen vonultak el a törökök
Konstantinápoly falai alól. A birodalom fővárosa, bár rövid időre, mentve volt.
De alig három év mulva Mánuel meghalt. Mánuel utóda, VIII. János (1425-48.)
békében uralkodott ugyan, de nem volt képes a birodalom hatalmát, tekintélyét
visszaállítani. Mondhatni jelentéktelen uralkodó volt, aki nagy eredményeket
elérni nem tudott. De János császárnak érdeme, hogy meg tudta óvni majdnem egy
negyedszázadon át a békét. Jánost követte a fivére, XI. Konstantin (1448-53.).
Konstantin maga bátor, merész fejedelem volt, aki kedvezőbb körülmények mellett
talán megmenthette volna a birodalmat. De nem tudta elég tárgyilagosan
megbírálni a helyzetet s ezáltal végveszélybe döntötte az egész országot. II.
Murad szultánnal Közép-Görögország birtoka miatt harcba keveredett és vereséget
szenvedett. Murad szultán fiatal utódát Konstantin császár alig akarta komolyan
számba venni, mert úgy volt értesülve, hogy Mohamed szultán kedélybeteg
fiatalember. Hogy mennyire rosszul ítélte meg Konstantin a helyzetet, kitűnik
abból is, hogy amikor a karamaniai szultán Mohamed szultán ellen támadt,
Konstantin elérkezettnek vélte az időt, hogy előnyöket csikarjon ki Mohamedtől.
Konstantin követeket küldött Mohamed
szultánhoz és azt kívánta tőle, hogy a görög császári udvarnál élő Urkhán török
herceg részére az évi díjat emelje fel a szultán, mert ellenkező esetben
Konstantin kénytelen volna Urkhán herceg trónígényeit a leghathatósabban
támogatni. Ez a követelés természetesen provokáló volt. Mohamed szultán a
követeknek udvarias, kitérő választ adott, de amint végzett a karamaniai
szultánnal, az újból jelentkező görög követeket egyszerűen elkergettette és
bosszútól lihegve, harcra készült Konstantinápoly ellen. Mohamed szultán mitsem
törődve a császár kérdezősködéseivel, alig néhány kilométernyire az aranyszarv
környékétől, bizánci területen rövid néhány hét alatt, hatalmas várat építtetett.
Konstantin most már tisztában lehetett a szultán céljaival, ezért ő is nagy
erőfeszítéseket tett, hogy Konstantinápolyt jó védelmi állapotba helyezze. Az
erődöket kijavíttatta, eleséget gyűjtetett össze, katonákat toborzott. Ámde nem
lehetett már megmenteni a birodalom fővárosát.
Konstantin császár most már sietve szerette volna jóvá
tenni azokat a hibákat, amelyeket az ozmán birodalom erejének könnyelmű
lekicsinylésével elkövetett, csakhogy erre a helyreigazításra nem jutott már
sem idő, sem alkalom. A bizánci nép elszokott a harci vitézkedésektől,
erkölcseiben teljesen meg volt romolva, lelkesedni alig tudott már és ráunt
azokra a folytonos zavarokra, melyeket a császárok lelkiismeretlen sáfárkodása
okozott. Hozzájárult még az is, hogy a nép gyűlölte a császárt, aki a Rómával
való vallási egyesülést kívánta. Különösen hangzik, de tény volt, hogy a nép
alapjában véve inkább óhajtotta a törökök uralmát maga felett, mint a
császárét, sőt Notarasz fővezér nyiltan kijelentette, hogy inkább örvendene a
török turbánnak, semmint a Rómával kacérkodó császár hatalma növekedésének.
Konstantin császár válságos helyzetében sürgető kérelmekkel fordult a pápához,
a német-római császárhoz és a különböző fejedelmekhez. Segélyt azonban nem, vagy
alig kapott. III. Frigyes császár például úgy akart segíteni Konstantinon, hogy
dörgedelmes, hosszú korholó levelet küldött Mohamed szultánnak, akinek
megtiltotta, hogy Konstantint megtámadni merészelje. A pápa arról panaszkodott,
hogy az unió még nincs megvalósítva, a többi fejedelmek pedig biztatták
Konstantint, hogy komoly veszedelem esetében - majd segélyül jönnek. Mikor
Konstantin fegyverbe szólította a lakosságot, alig akadt hatezer ember, aki
fegyver alá állott.
Ezeknek is nagy része megbízhatatlan volt. A pápa
néhányszáz zsoldost küldött Konstantinápolyba, a külföldi toborzás eredménye
pedig csak annyi volt, hogy kétezer vegyes nemzetiségű zsoldos ment a bizánci
császárság védelmére. Ezekhez jött még mintegy harminc hajó velencei és genovai
tengerészekkel. A hadak fővezérletét Konstantin császár a hadviselt, bátor
genovai tábornokra, Giustinianira bízta. Konstantinápoly megerősítése olyan
volt, mely megfelelhetett a néhány évszázad előtti viszonyoknak, de amikor már
puskapor, ágyúk, súlyos ólomgolyók szerepeltek, a főváros régi erődítményei
alig nyújthattak kellő biztonságot. Hozzájárult még az is, hogy az erődítmények
többkilométernyi területen húzódtak végig, az alig kilencezer emberből álló
védősereg még csak ezek megszállására sem volt elég. A főváros leggyöngébb
helye a Kariziusz-kapunál volt, amely nem volt kellő tartalékerődökkel
megerősítve. A közeli magaslatokról jól át lehetett rajta tekinteni és egy
tartósabb ágyútüzet nem állhatott ki. És csakugyan ennél a kapunál dőlt el
Konstantinápoly sorsa. Ahhoz képest, hogy mily csekély volt Konstantinápoly
fegyveres védelmezőinek száma, óriási sereg ostromolta a fővárost, amelynek
előbb-utóbb, mert számbelileg bírta a veszteségeket, győznie kellett. Állítólag
százötvenezernél többen voltak a törökök, akiket Mohamed szultán személyesen
vezetett Bizánc alá. A török hadsereg 1453 április 6-án ütött tábort és noha
húszszor erősebb volt a védőknél, Mohamed mégis hatalmas sáncokat emeltetett,
ugyanakkor pedig négyszáz gályával igyekezett Konstantinápolyt a tenger felől
elzárni, hogy a fővárost kiéheztesse.
Ez a próbálkozás azonban nem járt sikerrel. A genovaiak
ugyanis több hajóval, amelyek élelemmel jól meg voltak rakodva, áttörték a
törökök hajózárvonalát és minden komolyabb ellenállás nélkül befutottak a kikötőbe.
Hogy különben Mohamed szultán nem kicsinyelte az ostrom nehézségeit, kitűnik
abból, hogy minden eszközt, kínálkozó alkalmat megragadott arra, hogy az ostrom
sikerét biztosítsa. Nevezetesen egy havasalföldi ágyúmesterrel egy rengeteg
ostromágyút öntetett, azonkívül mindenféle elképzelhető alakú, különböző
nagyságú ágyúkat szerzett be és felszerelte seregét hatalmas hajítógépekkel,
amelyeknek segélyével többmázsa súlyú köveket és gyúlékony anyagot dobatott az
ostromlott városba. Az ostrom, amint a szultán azt vélte, hogy kellőképp fel
van szerelve a serege, megkezdődött. De bármily borzalmas is volt a támadók
ágyútüze, a védők óriási veszteségeket okoztak a támadóknak s az ostromot
ismételten visszaverték, mire a szultán kijelentette, hogy kénytelen teljesen
új ostromeszközökről gondoskodni. Minthogy pedig a város addig az aranyszarv
felőli oldalon a törökök támadása ellen feltétlenül védve volt, mert egy
hatalmas, áttörhetetlen vaslánc a kikötő mentén elzárta a török hajók elől az
utat, Mohamed arra a gondolatra jött, hogy a hajóit valami szokatlan módon
fogja átvitetni az aranyszarv kikötőbe.
Mohamed, aki rengeteg embertömeg ereje felett
rendelkezett, a Boszporusztól a perai magaslatokon át a szárazföldi kikötőig
egy fautat (deszkákból kirakva) készíttetett, a deszkákat faggyúval kenette be
és egyetlen egy éjszakán a török hajókat a parti ágyúk védelme alatt
átemeltette, illetőleg átcsúsztattatta az aranyszarv kikötőbe. Ezáltal a védők
helyzete tetemesen megrosszabbodott, mert állandó veszedelem fenyegette őket a
tenger felől is és most már hiábavaló volt a török flotta ellen való küzdelem.
A védők nagy szívóssággal és lelkesedéssel küzdöttek és verték vissza a
támadásokat, de természetes dolog volt, hogy a folyton megismétlődő ostromok
kimerítették erejüket. Csakhamar hangosan kezdték nyilvánítani véleményüket a
védők, hogy sokáig nem tarthatják magukat. Különböző pártok alakultak a
városban, egyik a másikat okozta a bajokért. Nehéz feladatra vállalkozott
Konstantin császár, amikor békét akart teremteni a város védelmezői között.
Május 22-én Mohamed szultán - miután a döntő rohamra teljesen kész volt a
serege - felszólította a császárt, hogy kapituláljon, De Konstantin a
felszólításra elutasítólag felelt. Konstantin maga személyesen járta végig az
őrvonalakat, maga vizsgált meg mindent, lelkesítette katonáit és kijelentette,
hogy vagy visszaverik a támadást vagy pedig ő is dicső halált fog halni. A
döntő roham 1453. május 29-én történt meg. Előtte való éjjelen Konstantin még
egyszer végiglovagolt a várfalaknál, bíztatta a katonákat, majd a
Zsófia-templomba ment, ahol meggyónt és megáldozott.
Éjfél után két órakor megkezdődött a végzetes nagy
ostrom, még pedig egyszerre a szárazföld és a tenger felől. Konstantin, mintegy
rossz előérzet által űzve, palotájába sietett, érzékeny búcsút vett övéitől,
felugrott lovára és elvágtatott oda, ahol már dühöngött a harc. A
Kariziusz-kapu felé haladt, ahol az ostromlók hatalmas ágyúi már nagy rést
ütöttek. Meg kell jegyeznünk, hogy a török tábor is alaposan felkészült a végső
rohamra. A néhányheti ostrom tapasztalatai meggyőzték a törököket arról, hogy a
győzelmet nem fogják könnyűszerrel kicsikarni. Éjjel az egész óriási tábor ki
volt világítva s a törökök csendesen mormolták az utolsó imájukat a főostrom
előtt. Mohamed szultán végiglovagolt a harcosai között, beszédet intézett
hozzájuk és kijelentette, hogy csak a nyilvános épületekre tart igényt, minden
egyebet zsákmányul enged át katonáinak. Napfelkelte előtt rendbe állottak a
hadoszlopok és adott jelre minden csapat török katona a kijelölt falrész ellen
intézett támadást. A védők vitézül visszaverték őket, de folyton újabb és újabb
támadó csapatok érkeztek. A török hajóhad is megmozdult és dacára a genovai
gályák ellentámadásának, egészen közel férkőzött a parthoz s hathatósan
segítette a szárazföldi sereg ostromát. Ámde az egyszerre minden oldalról
megindított támadás csak látszólagos volt, mert Mohamed pusztán a védők erejét
és figyelmét akarta megosztani.
A tulajdonképpeni főtámadás a Kariziusz-kapu ellen volt,
ahol a várfalazat düledezett már és a folyton nagyobbodó réseknél a
konstantinápolyi védősereg csak nehezen tudta magát tartani. A kapu két tornya
már szét volt lőve, a falazat pedig alá volt aknázva. Mohamed szultán jól
tudta, hogy csak azon a ponton juthat be a városba, ez okból az elszánt
janicsár-ezredeket mind erre a helyre parancsolta. Két óra hosszáig támadták a
kaput a janicsárok, akik közül több százan hullottak el a védők csapásai alatt.
Ugyanebben az időben pedig a nehéz olasz gályák pusztították a kezdetleges
török hajókat, amelyek közül sokat elsüllyesztettek és felégettek. A törökök
szünetnélküli támadása végre is kimerítette a védőket. Folyton új török
csapatok, pihent katonák bocsátkoztak harcba, míg a védők száma rohamosan
kezdett fogyatkozni. A védőknek nagy szerencsétlenségére súlyos sebet kapott
maga a védősereg fővezére, Giustiniani is és kénytelen volt magát elvitetni és
többé nem is vett részt a harcban. A fővezér megsebesülése nagyon lesújtotta a
védő katonákat. Konstantin császár azonban személyesen lelkesítette kitartásra
az erősen megfogyatkozott csapatokat. A Kariziusz-kapunál ezalatt mind nagyobb
lett a török támadás ereje. Végső kétségbeeséssel harcoltak a bizánciak a
janicsárok ellen, mire a szultán, Szagán basának parancsot adott a fokozott
ostromra. Válogatott, hatalmas erejű török katonák siettek a kapuhoz, ahol
Konstantin császár maga állott a védők élére.
A támadók első sorait a védők egymás után kaszabolták
le, de az utánuk tódulók folyton előbbre nyomultak, a védők egyre-másra hullottak
el, végül a törökök körülfogták a kapu védelmezőit, lemészárolták őket és a
vitézül védekező császárt is. Rettenetes elkeseredéssel folyt itt a küzdelem,
házmagaságnyira hevertek a holttestek és a súlyosan sebesültek.
Konstantinápolyban csakhamar elterjedt a rémhír, hogy a Kariziusz-kapu elesett.
Sűrű tömegekben tódultak be hamarosan a bosszúszomjas török harcosok, akik
maguk előtt minden menekülőt levágtak. A nép ezrével menekült a kikötőbe, majd
a Zsófia-templomba. Ahelyett, hogy védelméről vagy sorsáról valamiképp
gondoskodott volna, a nép a templomba zsúfolódott össze. Azt hitték, hogy a
martalóc török katonák ide nem mernek benyomulni vagy pedig valami égi csoda
fogja a törököket elpusztítani. Néhány óra mulva, amely alatt a törökök az
uccákon riadva szaladó embereket és katonákat lekaszabolták, kezdetét vette a
rablás és a pusztítás. A török harcosok bedöntötték a Zsófia-templom nagy
kapuját és rárontottak az oda menekült görögökre. Nem kíméltek sem öreget, sem
ifjút, sem gyermeket, sem nőket, hanem csapatokban fogták össze őket és
terelték maguk előtt a táborba, ahol rabláncokat raktak rájuk. Dél felé Mohamed
szultán is belovagolt és útjában Konstantin császár holttestén vágtatott
keresztül.
Parancsot adott, hogy a középületeket senki bántani ne
merészelje, mert azokra ő tart igényt. Amikor azonban Mohamed szultán a számos
márvány és bronzszoborral díszített cirkuszi arénába ért, parancsot adott, hogy
a szobrokat pusztítsák el, mert a Korán tiltja az emberi és állati alakok
utánzását. Innen a szultán átlovagolt a Zsófia-templomba, ahonnan korbáccsal
kergette el a fosztogató török katonákat, azután pedig imát mondott itt,
miáltal a templomot a törökök részére birtokába is vette. Konstantin császár
holttestének fejét levágatta és a nagyobb városokban elrettentésül karón
körülhordoztatta. Az elfogott idegen katonáknak meghagyta, hogy fizessenek
váltságdíjat, különben leöleti őket. A legtöbbnek lemészárolás lett a sorsa. A
szultán rengeteg sok görögöt és idegent végeztetett ki. Állítólag százezer
lakosa volt akkor Konstantinápolynak, ebből negyvenezer elpusztult, ötvenezer
rabságra jutott és csak mintegy tízezer alsóbb néposztálybeli maradt meg.
Rettenetesen megfogyatkozott tehát a régente oly népes és hatalmas bizánci
főváros lakosságának száma. Mohamed szultán tehát különböző igéretek s
kedvezések révén sokezer török családot telepített be, majd amikor ez kevésnek
bizonyult, szerb, bolgár, görög, albán települteket is befogadott, de az
ortodox görögök megnyugtatására megengedte, hogy egy pátriárka székeljen
Konstantinápolyban.
Néhány év elteltével visszatért a konstantinápolyi
lakosságba a nyugalom érzete, megelevenedett a forgalom, megindult az építkezés
és nemsokára Konstantinápoly népesebb, forgalmasabb és virágzóbb lett, mint
volt azelőtt. Igy pusztult el a hajdani görög-római császárság. Elpusztult
pedig azért, mert teljesen megérett rá és sorsát semmiképp el nem kerülhette. A
bizánci uralmat maradiság, szervezetlenség, sokféle szertartásosság és emellett
óriási erkölcstelenség jellemezte. Modern irányzatokkal szemben érzéketlen volt
és egykedvűen hagyta maga felett elrohanni az évszázadokat.