*Magyarország Mátyás korától a mohácsi vészig.

*Mátyás király. (1458-1490.)

Hunyadi László gyalázatos kivégzése nagy forrongást keltett az országban. Pár nap sem telt bele és kitört a forradalom, melynek éle a király ellen irányult. V. László a Hunyadi-ház nagy hatalmával és a nemzet legjobbjainak elkeseredett haragjával nem mert szembeszállani s nem volt bátorsága hozzá, hogy a Budán fogva tartott Mátyást lefejeztesse. Előbb Bécsbe, majd innen Prágába vitette magával, de itt aztán a király életének is vége szakadt. Háromnapi betegség után a király vérhasban, más vélemény szerint mérgezés következtében meghalt. Halálakor Magyarországon már javában terjedt a forradalom és Szilágyi Mihály, valamint a Hunyadiak anyjának, Szilágyi Erzsébetnek hadai diadallal támadták az összeesküvők főbbjeinek birtokait. Mihelyst azonban értesültek László király haláláról, Szilágyi Mihály és Szilágyi Erzsébet elhatározták, hogy Mátyást az ország királyává választatják. Szilágyi Mihály húszezer főből álló sereg felett rendelkezett és Pestre érkezve, a hozzá csatlakozott nemességgel negyvenezerre növelte hadának számát.

De korán belátta, hogy Mátyás megválasztatásához nem elégséges a fegyveres erő, hanem elsősorban a főnemesség megnyerése kívánatos, nehogy ezek folytonosan nehezítsék később uralkodását. Ennélfogva félretett minden személyes gyűlöletet és az ország egyik leghatalmasabb urával, Garai Lászlóval, aki Ujlaki Miklóssal együtt titokban szintén vágyott a királyi koronára, úgy szövetkezett, hogy Garai támogatni fogja a maga híveivel Mátyás jelöltségét, de ennek ellenében Mátyás is megígéri, hogy neki és hívei közül mindazoknak, kiknek része volt Hunyadi László kivégzésében, semminemű kellemetlenséget nem fog okozni. Sőt Garai László Hunyadi özvegyével kötött szerződésben Anna nevű leányát is odaígérte Mátyásnak. A szerződés ilyen értelmű megkötésével biztosra kellett volna vennie mindenkinek Mátyás egyhangú megválasztását. De Garainál az írott ígéret csak annyi volt, mint az elröppenő szó. Habár írásban kötelezte magát Mátyás jelöltsége pártolására, titokban mégis arra törekedett, hogy Mátyás megválasztatását megakadályozza. A királyválasztás napja 1458 január 24-ére volt kitűzve. Kemény, metsző hideg volt ezen a napon Pesten és Budán s a Duna medre végig jéggel volt borítva. Szilágyi Mihály itt állította fel negyvenezer főre menő hadseregét, mely természetesen Mátyás megválasztását akarta. De Garai és az országtanács többi tagjai ekkor is azon törték a fejüket, hogy mi módon lehetne Mátyás helyett másvalakit jelölni.

Legszívesebben önmagukat ajánlották volna. Hogy a közvélemény óhaját kijátsszák, egész estig elhúzták a tanácskozást s az volt a tervük, hogy a gyűlést másnap is folytatják. Csak hogy nevezetes tényező volt a hideg. Még pedig a Duna hidege, mely annyira elgyötörte a katonákat, hogy estefelé ezek elveszítették türelmüket és egetverő, az egész várost betöltő éljenriadallal adták tudtul kívánságukat. A katonaság éljenzését átvette csakhamar a nép is s az országos tanács mindenféle intrikák ellenére kénytelen volt végül mégis hozzájárulni Mátyás megválasztásához. Az országgyűlés Mátyás megválasztása után még azt határozta, hogy a kiskorú király mellé, aki ekkor tizenöt éves volt, kormányzóul húsz éves koráig Szilágyi Mihály rendeltetik. Az országgyűlés határozata után Szilágyi Mihály sietett Mátyás felkeresésére, aki ekkor Podjebrád cseh király udvarában tartózkodott. Podjebrád cseh király Szilágyi Mihály leveléből és követei útján értesült Mátyás királlyá választatásáról. A hagyomány szerint éppen az asztalnál ültek, mikor Podjebrád hiteles tudósítást szerzett a magyarországi eseményekről s az asztal mellett ülő Mátyást erre maga mellé, az asztalfőre ültette. Mátyás azt gondolta, hogy Podjebrád György gúnyolódik vele, azért kérdést intézett hozzá, de Podjebrád kijelentette, hogy mondanivalóit majd csak az ebéd végén fogja közölni vele.

Mátyást ez a titkolózás olyan dühbe hozta, hogy az egész ebéd alatt nem nyúlt az ételekhez, mert képtelen volt enni. Ebéd után Podjebrád végre meg szólalt : “Üdvözöllek, Mátyás, Magyarország királya. Üdvözöllek, magyarok ura, kit nem emberi, hanem isteni akarat tett azzá.” Mátyás a csodálkozástól és a bámulattól alig értette a király szavait, de ez tovább folytatta : “A magyarok téged isteni atyádnak halhatatlan érdemeiért, a te kiválóságodért s a beléd vetett mérhetetlen reményekért királyukká választottak, hogy valamint régebben egy Corvin becsületesen és szentül kormányozta és védelmezte őket, ezentúl is a Corvinok sarjadéka mentse meg őket.” Podjebrád ki akarta azonban zsákmányolni a kedvező alkalmat és hízelgő beszéde során mindjárt egy ajánlatot tett Mátyásnak. Igy szólt hozzá az élelmes cseh király : “Vedd feleségül leányomat, aki nem méltatlan, hogy egy Hunyadinak a felesége legyen. Uralkodjál feleségeddel együtt és végre, fiam, Mátyás, légy szabad ! És majd ha uralomra jutván, igen gazdag és hatalmas leszel, engedd meg, hogy ipad, szerencsédnek és megszabadulásodnak okozója - hogy a boldog házasság súlyos kötelességeit könnyebben elviselhesse - hatszázezer aranyat kaphasson.” Mátyás örömében mindenbe beleegyezett s most már csak arról volt szó, hogy minél előbb távozhasson. Szilágyi Mihály és Hunyadiné Podjebráddal egy korábbi szerződésben úgy egyeztek meg, hogy Mátyás váltságdíja fejében negyvenezer aranyat fognak fizetni.

Hunyadiné örömében, hogy fiát végre keblére ölelheti, ezt az összeget még húszezerrel megtoldotta s így indult Szilágyi Mihály, másfelől Podjebrád vezérlete alatt a két csapat Mátyás átadására. Strassnitz városánál történt meg a találkozás. Az új király aztán az országnagyok fényes küldöttségétől kísérve, a nemzet örömrivalgása között vonult be három hét mulva Buda várába, amelyből nyolc hónappal azelőtt mint foglyot hurcolták el. A királyi korona megszerzése okozta Mátyás trónralépése után híveinek legfőbb gondját, mert Frigyes császár azt még mindig magánál tartotta, sőt mivel maga is vágyott az ország trónjára, tudni sem akart annak kiadásáról. Mindjárt uralkodása elején Giskra és a cseh rablók dúlni kezdték az országot, ami Mátyást arra indította, hogy erélyesen lépjen fel ellenük. Hadával olyan keményen tőrt rájuk, hogy a csehek nagy vereséget szenvedtek s Giskra is megrettent a király erejétől. Ez a diadal nagy előnyére volt Mátyásnak, mert azok, akik azt gondolták, hogy fiatal kora miatt könnyen elbánhatnak vele, most láthatták, hogy Mátyás éppenséggel nem hajlandó báb és eszköz lenni mások kezében, hanem maga törekszik arra, hogy a kormányzást gyakorolja. Különösen neheztelt rá emiatt nagybátyja, Szilágyi Mihály, aki azt szerette volna, hogy ő kormányozzon.

Mátyás azonban Szilágyi Mihállyal szemben is meg tudta őrizni önállóságát s hogy az emiatt haragvó nagybátyját némileg kiengesztelje, besztercei gróffá nevezte ki őt. De Szilágyit ez sem elégítette ki s mivel Mátyás akaratát megtörni nem tudta, engedett a Garaiak és Ujlakiak rábeszélésének, kik szintén rossz szemmel nézték a király önálló tevékenységét és ezeknek a szövetségébe lépett föl Mátyás ellen. Csakhogy Mátyás, habár fiatal volt, mégsem volt az az ember, akivel elbánhattak. Mikor Szilágyi nem teljesítette azt a parancsát, hogy a török szemmeltartására az Alvidékre menjen, hanem ehelyett a besztercei polgárok megfenyítésére vezette hadait, Mátyás szigorúan lépett fel ellene és elfogatta. Némelyek szerint ki is akarta végeztetni s csak véletlenen mult, hogy ezt nem tette. Szilágyi azonban így is egy évet töltött a világosvári börtönben. Mátyásnak ezen tette egyszeribe felnyitotta a főurak szemeit, akik gyönge és erélytelen királyt akartak volna, hogy a maguk hatalmaskodásait annál zavartalanabbul folytathassák. Belátták azonban korán, hogy a király, aki nagybátyja engedetlenségét így még tudja torolni, velük szemben sem fog gyönge lenni, ennélfogva összeesküdtek ellene. Garai László, Ujlaki Miklós, Bánfi Pál, a Szetgyörgyiek, Kanizsaiak és mások állottak a mozgalom élén és elhatározták Mátyás letételét. Az volt a tervük, hogy Frigyest fogják az országba behívni s neki ajánlják fel a koronát.

De ők sem értek célt, mert Mátyás, mihelyt értesült a mozgalomról, valamennyiüket megfosztotta országos tisztségeiktől és méltóbbakkal helyettesítette őket. S hogy az oligarkhia ellen még jobban védelmezze magát, 1458-ban Szegedre országgyűlést hirdetett, melyen főként a honvédelmi rendszert vette alapos reform alá. Az összeesküvők sem maradtak közben tétlenül. Németujváron gyűlést tartottak s egyhangúlag Frigyest választották királlyá. Mátyás, hogy teljesen tisztázza a helyzetet, a németujvári gyűlés ellenében Budán hirdetett országgyűlést s itt a meghívott rendeket ünnepélyesen felszólította, hogy nyilatkozzanak, kívánják-e vajjon őt továbbra is királynak vagy sem. Az országgyűlés kitörő lelkesedéssel nyilvánította a király iránt való hűségét, úgyhogy Mátyás meg volt immár győződve róla, hogy Frigyes jelölése nem találkozik a nemzet egyetemének óhajával. Ámde a pártos főurak összeesküvésükben már annyira mentek, hogy Frigyest nemcsak megválasztották, hanem a nála lévő koronával Németujváron meg is koronázták. Háborúnak kellett eldöntenie tehát, hogy kit illet meg az uralkodás. Mátyás nem is habozott sokáig. Sereget küldött Frigyes ellen, aki elveszítette ugyan a csatát, de még ekkor is vonakodott a koronát kiadni. Ekkor a pápa támogatásával Mátyás alkudozásba bocsátkozott Frigyessel és Vitéz János püspök útján 1462-ben békét kötött vele.

A béke értelmében a korona visszaadásáért Frigyes hatvanezer aranyat kap, megtarthatja a magyar királyi címet és a birtokában lévő városokat s ha Mátyás fiúörökös nélkül halna el, az ő utódai nyerik el a magyar koronát. A béke megkötése után az összeesküvők is letették a hűségesküt Mátyásnak. A Frigyessel kötött béke súlyos feltételeket tartalmazott. Megalázó volt az országra, de egyelőre mégis nagy értéke volt annyiban, hogy a folytonos háborúságokat és belső forrongásokat megszüntette. Egy év mulva Frigyes visszaküldte aztán a koronát, amelyet huszonnégy évi távollét után helyeztek el Budán. Nemsokára megtörtént a koronázás az ország rendeinek és a külföldi hatalmasságok képviselőinek jelenlétében Székesfehérvárott (1464.). A koronázás után Mátyásnak a török háborúval kellett foglalkoznia, mert a pápa erre ösztönözte. A pápa ugyanis azt akarta volna, hogy az európai keresztény fejedelmek egy ligát alkossanak és kereszteshadjáratot vezessenek a török ellen. A kereszteshadjárat vezéréül Mátyást szemelte ki. Mátyás nem idegenkedett a feladattól, hiszen már az elmult évben is folytatott háborút a törökkel, mikor a törököket Jajca várából kiűzte. A pápa által küldött negyvenezer arany segítségével hozzá is fogott a hadműveletekhez, de mikor látta, hogy az európai hatalmak támogatására nem nagyon számíthat, a törökkel való küzdelmet egyelőre beszüntette.

Nem véglegesen, hanem ideiglenesen, miután a viszonyok éles vizsgálata alapján azt tapasztalta, hogy hatalma megszilárdítása érdekében előbb a szomszédos nyugati hatalmakkal kell helyzetét rendeznie. Miután időközben a cseh huszitákat is ujból leverte és rablásaikat Magyarországon megakadályozta apósával, Podjebrád cseh királlyal jutott ellentétbe, kivel való barátságos viszonya az idők folyamán amúgy is meglazult. Midőn pedig Podjebrád Katalin, Mátyás felesége kevéssel a koronázási ünnepségek előtt meghalt, a családi összeköttetés megszakadt a két király között. A cseh háborúk oka az volt, hogy Podjebrád király a pápának kötelező ígéretet tett, hogy a katholikus vallásra fog áttérni s rajta lesz, hogy hívei szintén egyesüljenek a katholikus egyházzal. Miközben Podjebrád ezt ígérte a pápának, ugyanakkor a huszitákkal szemben is kötelezte magát a huszita tanok fenntartására és ápolására. A pápának tett ígéretét beváltani természetesen nem tudta s ez okozta a szentszéknek a cseh királysággal való összeütközését. Mihelyt II. Pál pápa foglalta el a pápai széket, első dolga volt erélyesen fellépni Podjebrád ellen. A husziták amúgy sem voltak kedveltek Európa népei előtt, a pápa tehát azt kívánta, hogy az európai fejedelmek kereszteshadjáratot indítsanak a husziták ellen. Ezen kereszteshadjárat vezéréül Pál pápa Mátyást szemelte ki. Mátyás engedett a felszólításnak, mert a háború végeredményében ott lebegett előtte a dús kárpótlás, a cseh korona, melyet maga is óhajtott megnyerni.

Mátyás közölte tervét az Egerben összeült országgyűléssel s ennek helyeslése után hadait Morvaországba, majd Csehországba vezette. Támadásának olyan sikere lett, hogy a morva, cseh és szilézia katholikus rendek is melléjé állottak s 1469-ben az olmützi országgyűlés határozata szerint Mátyást cseh királlyá választották Megtörtént a koronázás is, melynek hírére Podjebrád szövetségre lépett Kázmér lengyel királlyal és ennek fiát, Ulászlót jelölte ki utódául halála esetére. Mikor Podjebrád elhunyt, a cseh király tényleg Ulászló lett. Mátyás azonban nem ismerte őt el s kedvezőbb idők elkövetkeztéig megelégedett trónigényei fenntartásának nyilvánításával. Ámde mialatt Mátyás idegen koronák után járt, csöpp híja volt, hogy a magáét is el nem veszítette. Ulászló megválasztatása után különben a külpolitikában is ellene fordult a szerencse. Ulászló és Kázmér szövetséget kötötték egymással, Frigyestől semmi segítséget nem várhatott, a cseh, morva rendek pedig, mikor látták, hogy Mátyás nem bír ellenségeivel megküzdeni, fontolóra vették a dolgot és elpártoltak tőle. Itthon ezalatt hatalmas áramlat keletkezett Mátyás ellen, mely egyenesen megbuktatását akarta. A rendek nem nézték ugyanis jó szemmel, hogy a király ahelyett, hogy a török megfékezésével törődne, mint hordja az ország katonáit kalandos és költséges háborúkba, melyek végeredményükben siker nélkül végződtek.

Ingerelte a rendeket a királynak az az eljárása is, hogy az adókat törvénytelenül és erőszakosan szedte és az adóból begyűlt összegeket a háború céljaira fordította. Mikor az 1470-iki országgyűlés elkövetkezett, a rendek kijelentették, hogy nem hajlandók semmiféle adót megszavazni. Négy hétig folyt a vita csupán az adókérdés körül, amíg végre nagynehezen engedtek a király rábeszélésének. De Vitéz János, aki ekkor már érsekprímás volt, tudatta a királlyal, hogy ne számítson a nemesség támogatására, mert a nemesi rend nem hajlandó életét idegen célok érdekében kockára tenni. Mátyás tűrtőztette magát egy darabig, de a folytonos szemrehányás végül annyira kihozta sodrából, hogy az érsekprímásnak neki rohant és megfeledkezve a királyi állás méltóságáról, kétszer hatalmasan arcul ütötte. Nyomban két főurat is elfogatott s mint eddig is nem egyszer tette, az adókat karhatalom útján szedette be. Hogy mennyit ártott magának ezen erőszakoskodásaival, kitűnt abból, hogy a rendek között megindult áramlat tovább terjedt, az összesküvés még nagyobb mértéket öltött, úgyhogy nemcsak a főpapok és főrendek Vitéz Jánossal az élükön, hanem a vármegyék legnagyobb része is résztvett benne. Az összeesküvőknek az volt a tervük, hogy Kázmér lengyel király hasonlónevű tizenhárom éves fiát hívják be az országba és őt kiáltják ki királlyá. Kázmér, mihelyt megkapta a rendek meghívását, proklamációt adott ki és Mátyást trónbitorlónak nyilvánította.

Seregével meg is indult az országba, mert az volt a terve, hogy Rákoson királlyá választatja magát és aztán fejére téteti a magyar szent koronát. De Mátyás sem töltötte tétlenül az időt s mikor látta, hogy az ügyek nagyon is komoly fordulatot vettek, hirtelen sereget gyűjtött s hadával megjelent Budán, hogy az elpártolt urakat a maga számára visszahódítsa. Számításában nem is csalódott. Szeretetreméltó modorával és megnyerő fellépésével olyan jó hatást tett a rendekre, hogy azok hajlandók voltak hűségére visszatérni, különösen mikor Mátyás királyi szavával biztosította őket, hogy az adókat ezentúl csak az országgyűlés beleegyezésével fogja behajtani. Miután Kázmérnak az volt a célja, hogy Rákoson magát királlyá kiáltassa, Mátyás egyenesen ide vezette seregét és itt akarta bevárni Kázmér további lépéseit. De seregének semmi dolga nem akadt, mert Kázmér, mikor tudomást szerzett a rendek megegyezéséről és Mátyás Rákosmezőn való táborozásáról, szép csöndesen kivonult az országból. Most a csehek ellen készült Mátyás. A készülődésre azért is szükség volt, mert négyes szövetség alakult meg ellene Lengyelország, Csehország, Ausztria és Havasalföld részvételével azzal a céllal, hogy Mátyást megsemmisítsék. Mielőtt azonban még csak tehettek volna is ellene valamit, Mátyás hirtelen Boroszlóban termett és megütközött elleneivel. Az ellenség, habár nyolcszorosan meghaladta Mátyás erejét, tetemes veszteséggel volt kénytelen visszavonulni.

Kisebb-nagyobb csatározások és fegyverszünetek után megkötötték végre az olmützi békét, mely Mátyás számára nagy előnyöket biztosított. A békekötés értelmében Mátyás ezután jogosan használhatta a cseh királyi címet és birtokában tarthatta az elfoglalt csehországi tartományokat, úgymint Morvát, Sziléziát és Lusáciát. Halála esetére e tartományok csak abban az esetben mehetnek át a cseh királyság tulajdonába, ha az értük járó négyszázezer arany váltságdíjat a cseh király előre lefizeti. Ulászló megmaradt ugyan Csehország birtokában, de vele és ellenségeivel szemben Mátyás azért mégis a legfényesebb elégtételhez jutott. A békekötés azt bizonyította, hogy Mátyás nem eredmény nélkül folytatta a csehek elleni hadjáratot, de ő maga ismerte el később, hogy az eredmény mégsem érte meg azoknak a kiváló és vitéz harcosoknak az életét, kiknek ebben a hadjáratban el kellett esniök. Mátyás most már a török ellen akarta fordítani országa haderejét, de Frigyes császár ármánykodásai most is megakadályozták, hogy a török ellen tervezett fellépése nagyobb méreteket öltsön s a törökkel vívott háborúnak eredménye csak néhány végvár megvétele lett.

*Mátyás házassága és udvara.

Még a cseh háborúk befejezése előtt történt, hogy Mátyás tizenkét évi özvegység után másodszor is megnősült. Olaszország akkor leghatalmasabb uralkodójának, Ferdinánd nápolyi királynak leányát, Beatrixet vette nőül. Fényes ünnepségek között ment végbe az esküvő 1476 december havában. A pompaszerető nápolyi királylánnyal való házassága tagadhatatlanul nagy hatással volt Mátyás jellemére és szokásaira. Mátyás eddig is kedvelte a királyi hatalommal járó külső fényt és pompát, udvarának fénye elkápráztatta azokat, akik benne megfordultak s hajlott a király szíve a tudományok és művészetek iránt is. A nápolyi királylány megjelenése azonban jelentékeny mértékben hozzájárul az udvar fényének és szertartásosságának növeléséhez. Érthető ez, mert Beatrix olyan országból jött, hol mindaz, ami pompa, fényűzés és művészet, régóta divatban volt, mert gazdag, művelt és hatalmas országokban szoktak mindezek meghonosodni. Csakhogy, úgy látszik, Beatrix radikálisan avatkozott bele a dolgokba s mikor ezt tette, a művészi dolgok szeretetén és az arisztokratikus érintkezési formák kultuszán kívül bizonyos kicsinylés vezette ebben az egyszerűbb magyar viszonyokkal szemben. Beatrix tehát azzal kezdte, hogy reformokat hozott be mindenbe. Semmi sem tetszett neki, ami addig jó volt, ő csak az olasz szokásokért rajongott. Bonfini az udvarban tett változtatásait így írja le : “Keveselte az egyszerű lakást s ezért pompás ebédlőket és arannyal díszített termeket rendeztetett be.

A királyt lebeszélte róla, hogy népével sokat érintkezzék. Állandó ajtónállókat alkalmaztatott s megszüntette a szabad bejárást. Intette a királyt, hogy csak meghatározott időben menjen a tanácsterembe s csak ilyenkor végezze hivatalos ügyeit. A magyar szokások közé olaszokat is vegyített s olasz módra készült ételeket élvezett. Magyarországon azelőtt ismeretlen művészeteket honosított meg s nagy költséggel kiváló művészeket hívott Olaszországból udvarába igen jó fizetéssel. Az istentisztelet emelésére a királyi palota kápolnáját Német és Franciaországból hívott énekesek szolgálták. Sőt még olasz műkertészeket is hívott udvarába, akik olasz, francia és sziciliai módon készítettek parkokat. Ezekhez járultak a bohócok és színészek, kiket különösen a királyné kedvelt, továbbá a fuvolások, citerások és egyéb zenészek. Ajándékaival poétákat, rétorokat és grammatikusokat is udvarába vonzott, ezek azonban csalódva reményeikben, szegényebbül tértek vissza Olaszországba, mint ahogy jöttek. Mátyás király mindezen művészeteket csodás bőkezűséggel pártolta és szerette. Arra törekedett, hogy Magyarországot második Olaszországgá tegye.” Beatrix ezen újításai bárminő intencióból fakadtak, lényegére nézve csak hasznára váltak a királyi udvar méltóságának és az ország művelődésének. Mátyás nem is gördített semmi akadályt azok megvalósítása elé, mert lelkében azon uralkodók közé tartozott ő, akik a tudományok és művészetek fontosságát belátják s azok terjedését előmozdítani iparkodnak.

A művelődésben jóval elmaradt nemzet azonban nem nagyon rajongott ezen újításokért. Nem tudta elszívelni, hogy Beatrix királyné kénye-kedve szerint változtasson a régi, egyszerű, pátriárkális viszonyokon s azzal vádolták a királyt, hogy nem tud feleségének parancsolni s nem képes az idegenek elhatalmasodásának gátat vetni. Volt ezekben a panaszokban sok indokolt és volt sok olyan, melyet a pallérozatlan elmének ösztönszerű idegenkedése támasztott. Szidták és ócsárolták a királyt, aki viszont őket támadta s igyekezett az előkelőket rávenni arra, hogy csinosabban építkezzenek, olvassanak, tanuljanak, becsüljék meg a tudomány és művészet alkotásait s igyekezzenek az idegenek elleni gyűlölettel felhagyni. Házassága után kezd hozzá Mátyás király nagyszerű budavári és visegrádi építkezéseihez s ebben az időben kezd hozzá világhírű könyvtárának a megalapításához.

*Mátyás elfoglalja Bécset.

Az olmützi béke Mátyást abba a helyzetbe hozta, hogy végre Frigyessel is leszámolhasson, aki színleg mellette volt ugyan, de állandóan azon volt, hogy Mátyás vállalkozásait minél nagyobb mértékben megnehezítse.

A császár ugyanis Mátyás királynak nyugatra irányuló terjeszkedését veszedelmesnek találta a maga érdekeire nézve. Frigyes következetesen megszegte Mátyásnak tett ígéreteit s nem elég, hogy cserben hagyta, de maga működött lehathatósabban közre, hogy Mátyás törekvései kudarcot valljanak. Mátyás most visszafizette Frigyesnek az adósságot. Vezéreit 1477-ben Ausztriába küldte, akik hetven várat és negyven osztrák várost foglaltak el. Miközben Mátyás Bécset ostromolta, Frigyes úgy megijedt a magyar had jövetelétől, hogy Bécset titokban elhagyta és Linzbe menekült. Innen a pápa közbenjárását vette igénybe a béke megkötésére, ami meg is történt, de három év mulva újra kitört a háború, mivel Frigyes a béke feltételeit nem teljesítette. Mátyás ebben az ütközetben is leverte Frigyest. De neki ez sem volt elég tanulságos lecke. Amíg veszedelemben volt, kapkodott fűhöz-fához, mindent megígért, könyörgött a békéért, de mihelyt a viharok elmultak a feje felől, megfeledkezett kötelezettségei teljesítéséről. Harmadszor is hadat vezetett tehát Mátyás Frigyes ellen. Ez volt az az időszak, mikor a magyar lovasok büszkén végigszáguldottak Bécs uccáin s ez a hadjárat volt az, melyre a költő szavai vonatkoznak : “Nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek bűszke vára.” A Bécs alatt megjelenő magyar hadsereg előtt 1485-ben a város engedelmesen megnyitotta kapuit s a bécsi egyetem rektora maga jött el, hogy Mátyást hódoló szavakkal üdvözölje. A győzelem ezúttal is fényes volt. Bécsen kívül Stájerország és Karintia is meghódolt és Mátyás lovasai egészen Triesztig portyáztak. Bécs elfoglalása betetőzte Mátyás nagyhatalmi politikáját.

Fogadta az osztrák rendek hódolatát és felvette az Ausztria hercegeé címet. A cseh és osztrák háborúk mellett a törökökkel is állandóan harcban állott Mátyás. Mikor a törökök ötvenezer főnyi sereggel betörnek Erdélybe, két kiváló hadvezére, Kinizsi Pál temesi főispán és Báthori István erdélyi vajda a magyar fegyverek egyik legfényesebb diadalát vívták ki fölöttük Kenyérmezőnél. Mátyásnak nagy tervei vannak a török ellen. Mikor Bajazid szultán testvére, Dsem herceg nála keres támogatást, be akar avatkozni a testvérek harcába. A tárgyalások során büszkén mutat rá, hogy 150 ezer vitézt tud kiállítani a törökök ellen, de az érdekelt külföldi hatalmak nem támogatják s így a nagyszabású tervvel fölhagyott. Mátyás ezután az uralkodás gondjait a nemsokára bekövetkező osztrák háború és az államügyek rendezése között osztotta meg. Beatrixszel való házasságából törvényes örököse nem lévén miután a harmadik osztrák háború folyamán már a köszvény is erősebben elővette, arra törekedett, hogy Corvin János nevű természetes fiát tegye utódává. Ebben a szándékában Beatrix mindenáron meg akarta őt akadályozni. Mátyás és felesége között heves jelenetek folytak emiatt, mert Beatrix azt szerette volna, hogy a korona reá szálljon, Mátyás ellenben férfikézbe akarta adni az ország kormányát.

Beatrix makacs jelleménél fogva a király és a királyné között a bizalmas házastársi viszony rég megszűnt, de Mátyás szilárdan kitartott a maga akarata mellett és a főrendeket rávette, hogy halála után Corvin Jánost válasszák királyukká. A köszvény, a sok munka, feleségével való viszályai és utóbb meg gyomorbaja is lassanként annyira aláásták Mátyás egészségét, hogy huzamosabb ideig betegeskedett. Még fiatal, a férfikor derekán levő ember volt, mikor 1490-ben, virágvasárnapján, április 6-án elhunyt. Temetése nagy részvét mellett ment végbe a székesfehérvári királyi temetkező templomban.

*Mátyás mint uralkodó és magánember.

Mátyás, mint ember, katona és uralkodó egyaránt fel volt ékesítve a legkiválóbb tulajdonságokkal. Reformjait a honvédelem átalakításával kezdte, midőn az 1458-iki szegedi gyűlésen behozta a telekkatonaság intézményét, melynek értelmében a nemesek húsz jobbágytelek után egy katonát kötelesek kiállítani. Ezt az újítást öt év mulva a tolnai gyűlésen a rendek által odamódosíttatta, hogy nem húsz, hanem tíz jobbágytelek után köteles mindenki egy-egy lovast kiállítani s a háborúban amellett a jobbágytelkek tulajdonosai is kötelesek megjelenni.

Akiknek tíz jobbágytelkük sem volt, azoknak személyesen kellett a honvédelmi kötelezettséget teljesíteniök. De csakhamar belátta, hogy ez az intézmény sem felel meg tökéletesen az ország védelmi céljainak és ekkor az állandó hadsereg felállításának eszméjével kezdett foglalkozni, melyet meg is valósított, miáltal Európában egy-két jelentéktelenebb kísérlet leszámításával, ő volt az első uralkodó, aki példát mutatott az állandó hadseregnek szervezésére. Különösen a gyalogsága volt híres, melyet fekete öltözete után “fekete sereg”-nek nevezett el. Az állandó hadsereg felállításával haladt párhuzamosan Mátyásnak az állandó adó behozatalára vonatkozó újítása, melyet az 1467.-i budai országgyűlésen léptetett életbe, midőn a kincstári adót behozta, melyet a jobbágyok s a jobbágynélküli nemesek fizettek. A törvényhozás terén a nádori hatalom szervezésére vonatkozó újításai nevezetesek. Igen nagy hatáskört utalt a nádor számára, valóságos második királlyá tette, aki a törvényes király távollétében az ország ügyeit intézi és mindenféle alkotmányos kérdésben a nemzet és a király bizalmiférfia. Mátyásnak az igazságügy terén való alkotásait hasonlóképpen bölcs előrelátás és demokratikus szellem jellemzik. A nép körében mai napig fennmaradt igazságosságának híre s halála óta példaszó lett : meghalt Mátyás király, oda az igazság. Alig van uralkodó, akiről annyi kedves adoma, találó megjegyzés vagy elbeszélés maradt volna fenn, mint Mátyásról. Ez bizonyítja legjobban, hogy mennyire kedvelt és népszerű ember volt a maga idejében. Mátyás nem volt magas termetű, de mikor lovon ült, egy tenyérnyivel magasabbnak látszott másoknál. Vitézségét és ügyességét érdekesen jellemzi cseh a Holubárral való esete.

Egy ízben egy Holubár nevű hatalmas vitéz jelent meg Budán, aki híres volt abban, hogy lándzsás viadalban senki sem tudta őt legyőzni. Mátyás azonban párviadalra hívta ki és egy lovagi tornán legyőzte a félelmes lovagot. Mátyás érdeklődése mindenre kiterjedt s tudta jól, hogy micsoda visszaéléseket szokott a nemesség és a hivatalnokság elkövetni a mostohább társadalmi osztályban levő emberekkel szemben. Hogy az ország állapotait kitapasztalja, nem egyszer álruhát öltött és úgy járta be a különböző vidékeket. Ilyenkor sok furcsa kaland esett meg a királlyal, de ő szívesen eltűrte, mert így módja volt személyes tapasztalatai alapján büntetni és jutalmazni. Hetai Gáspár így adja elő a király egyik álruhás kirándulását. Egy alkalommal, midőn Mátyás Erdélybe ment seregével, Hunyad környékén elhagyta a sereget és Kolozsvárra, szülővárosába ment. Természetesen álruhában, rongyosan, hogy senki se gyanítsa benne a királyt. Egy mészárszék előtt leült egy lócára s lábait gondtalanul lóbálni kezdte. A mészárszékkel szemben lakott a kolozsvári bíró, akinek az volt a szokása, hogy hajduival összefogatta az ácsorgó szegény népét és az udvaron felhalmozott nagytömegű farakást ezekkel vágatta fel. Mikor ez megtörtént, következett a fadaraboknak szép boglyákba, kazlakba való rakása, melyet a bíró szintén a szegény néppel, ingyen végeztetett.

A hajdúk vizsga szemei természetesen a mészárszék előtt üldögélő Mátyást is hamar észrevették. Az egyik megszólította : “Gyere te símaorrú, hordjad a fát te is.” Mátyás alkudozni kezdett : “Aztán hány pénzt adsz ?” “Ebet adok, nem pénzt !” Mátyás nem akarta megérteni a hajdu szíves hívogatását, de ez tett róla, hogy ne sokáig kételkedjék szándékai iránt. Fütykösével Mátyás vállai közé csapott s aztán tuszkolta előre a kolozsvári bíró udvarába. Az udvarba érve, a bíró már várta az új jövevényt. Mátyás a fizetésre nézve megszólította : “Mit adsz, ha segítem bevinni a fát ?” A derék bíró pedig így válaszolt : “Takarodj sehonnai és hordjad azt a fát, mert különben meg kékül a hátad.” Mátyás kénytelen volt engedelmeskedni a parancsnak, hanem három darab fára felírta a nevét s mikor az este beállott, észrevétlenül elsomfordált Kolozsvárról. Pár nap mulva visszatért aztán, mint király Kolozsvárra seregével. Persze a kolozsvári bírónak első dolga volt megjelenni és hajladozni a király előtt. Mátyás kérdéseket intézett hozzája.

Végül a következő kérdést intézte a bíróhoz : “Van-e a szegénységnek valaki nyomorítására ?” A bíró a legalázatosabb arcot vágta és nagy készséggel jelentette : “Felséged oltalma alatt mindnyájan békességben vagyunk és nincs a szegénységnek senki nyomorítására.” A király nem szólt a bírónak semmit, csak a szolgái felé fordult és ezt a parancsot adta nekik : “Menjetek el a bíró udvarára és az ott levő új asztag fát hányjátok szét. Azok között három darabot fogtok találni, melyekre az én nevem van felírva. Hozzátok azokat rögtön ide. És a bíró hajduit is fogjátok meg s azokat is vezessétek elém.” A szolgák teljesítették a király parancsát, mire Mátyás leleplezte a bíró gazságait. “Mi és a szent királyok - mondta Mátyás - nem adtuk jobbágyul a szegény népet és a falukat a városokhoz, hogy a bírák és tanácsosok rabul tartsák azokat. Nem is a ti jobbágyaitok azok. Sőt ti is mindnyájan az én jobbágyaim vagytok, mint szintén azok a szegények is. De mivel hogy ők együgyűek és szegények, az ő gondjuk viselésének terhét a ti vállaitokra raktuk, hogy a városok építésénél nektek segítségül legyenek. Még a nemeseknek sem adtuk a szegény népet rabokul, hanem csak a földet adtuk nekik az ő vitézségükért, hogy gazdálkodjanak rajta és a szegény nép is gazdálkodjon azokon. És ha a szegények földjükből adót adnak a nemeseknek és a királynak és bizonyos napokon kötelességük szolgálniok nemes uraiknak : azonképpen viszont tartoznak a nemesek is véle, hogy gondját viseljék jobbágyaiknak és meg oltalmazzák őket.” Ezen beszéd után a népnyúzó bíróra került a sor, aki bűnös farizeus módjára ott állott szepegve előtte. Mátyás vele is igazságot tett.

“Te hamis és kegyetlen bíró, amiért ezt a nagy törvénytelenséget mívelted, hatalmaddal így visszaéltél és ekképpen szememláttára hamiskodtál, ezért akasztófán volna a helyed. De hazámon nem akarom ezt a szégyent ejteni, hanem parancsolom, hogy harmadnapra a fejedet leüssék.” Mátyásról az olasz Galeotti Marzio egy egész könyvet írt össze, amely azokat a találó, tréfás és bölcs mondásokat tartalmazza, melyeknek Mátyás volt a szülője. Galeotti számos érdekes történetet elmond Mátyás szellemének és kiválóságának jellemzésére is. Egy alkalommal lengyel követség érkezett Visegrádra és lengyelül adták elő jövetelük célját. Két órát eltartott a követek beszéde s midőn annak végére értek, Mátyás megkérdezte, hogy milyen nyelven kívánják a választ : latinul-e vagy lengyelül, mert ő hajlandó bármelyik nyelven felelni. A követek rábízták a választást és a király, hogy környezetét ne untassa, a latint választotta, mert ezt a magyar urak is értették. A követek és az urak bámulhatták aztán a király rendkívüli memóriáját, mely egyszerűen megszédítette őket. Mátyás ugyanis rendet tartott a beszédben. Előbb emlékezetből elismételte a legapróbb részletekig mindazt, amit a lengyel követek mondottak s azután kitért a részletekre. Egyenként megadta a feleletet minden kérdésre. A csattanót azonban a végére hagyta.

A lengyel küldöttség ugyanis felpanaszolta, hogy Mátyás rosszul tette, mikor a lengyel püspököket királyuk ellen lázította és pénzzel segítette, mert nem jó dolog egy király részéről, ha az urakat, a népet és az alattvalókat egy másik király ellen lázítja. Mátyás erre a vádra is kitért s mosolyogva így szólt a követekhez : “Vigyétek hírül királyotoknak azt is, miről talán már azt gyanítottátok, hogy feledékenységből fel sem említem. Tanítóimtól is úgy hallottam s néhányszor olvastam is, hogy a tévedés tisztességes, ha nagy mesterek nyomán követi el az ember. Mert senki sem hibáztatja a tanulót, ha mestere után indul. Az ifjabbak engedelmességgel tartoznak az idősebbeknek és ezeket kell mintaképül tartaniok. Én, mint ifjabb, Lengyelország idősebb királyát követtem e dologban, mint mesteremet, úgyhogy mint tanítvány, tanítóm ellen fordítottam vissza saját fegyvereit. A lengyel király ugyanis országom leghatalmasabb főpapjait nemcsak lázította, hanem nagy sereggel támogatta is ellenem.” Mátyás ezen elmés megjegyzése által a követek elszégyelték magukat s nem is firtatták tovább a lengyel király ellen való lázításait. Egyszer meg egy gyászba öltözött, hosszúszakállú embert látott Mátyás, kinek fösvénységét és kapzsiságát ő maga is jól ismerte. A fösvény testvérei halálát gyászolta, kikkel egyébként rosszul élt, állandóan pörölte őket, de javaik most az ő kezére szállottak. A király úgy tett, mintha nem tudná a gyász okát. A fösvény könnyeket hullatott s úgy panaszolta, hogy milyen szerencsétlenség érte őt testvérei halálával.

“Mondd csak - szólt most a király - korán vagy későn ért téged ez a szerencsétlenség ?” “Későn !" - felelte rá a fösvény. “Mindjárt gondoltam. Persze te úgy szeretted volna, ha testvéreid már régesrégen elhalnak, hogy mindent magadhoz kaparítsál. Most aztán sírsz és gyászolsz, mert elkeserít téged a bánat, hogy ilyen sokáig kellett várnod a vagyonaikra.” Az ilyen király alatt természetes aztán, hogy az igazságszolgáltatás nem fajulhatott el azzá, amivé gyönge uralkodók alatt vált. A király elsősorban a gyöngék érdekeit védelmezte s ha a hatalmasoknak ez nem tetszett, szembeszállott velük, megfenyítette őket, de nem tűrte el, hogy az államot fenntartó szegényebb néposztályokat elnyomják. Ilyen erények révén érhette emlékét az a megtiszteltetés, hogy a nép mai napig sem feledkezett meg igazságosságáról. De igazságossága, kiválósága és vitézsége mellett a tudományoknak és művészeteknek, minden szép és nemes dolognak hatalmas pártfogója volt. Az általa alapított Corvina-könyvtár a világ egyik legjelesebb könyvtára volt. S ha nem olyan mostoha hozzá a sors, hogy élete virágában letőrte, olyan alkotások fűződhettek volna nevéhez, melyek a világtörténelemben is páratlanná tették volna uralkodását.

*II. Ulászló.

Mátyás életében az ország külpolitikája és belügyei szilárd alapon állottak, mert szilárd akaratú ember volt maga az uralkodó is. De annál nagyobb válságok törtek ki halála után.

Ami nemtelenség, becstelen önzés, érdekhajsza eddig lekötözve volt, egyszerre éhes tigriscsapat módjára szakította el láncait és a maga érvényesülését kereste. Az ország igazi érdekeivel egy-két kivételt leszámítva, senki sem törődött. A főnemesség akart úr lenni az országban. Nem erős akaratú királyt, minő Mátyás volt, hanem gyönge, tehetetlen uralkodót kerestek tehát, kinek üstökét, miként gyakran hangoztatták, markukban tarthassák. Az oligarkhia és a királyi hatalom harca Mátyás alatt szünetélőben volt, mert Mátyás vissza tudta tartani a tőnemesség féktelenségeit. A főurak azonban beteltek ezzel s most ismét ők akartak uralkodni az országban és az ország felett. Kezdték tehát azzal, hogy Corvin János ellen szervezték erejüket. Az idők változását ez a jelenség is érdekesen példázta. Mátyás halálakor a rendek kész ígéretet tettek, hogy fiát, Corvin Jánost fogják megválasztani, aki trónígényeit meg is akarta valósítani. Corvin János eszes, kiválóan képzett ifjú volt, aki méltó lett volna arra, hogy Mátyás után a koronát örökölje. Hasonlított atyjához abban is, hogy nagy érzéke volt az igazságtalanságok felismeréséhez és az elnyomottakat mindig szívesen védte. Mint katona is több ízben mutatta kiválóságainak a jeleit s a török felett aratott egyik diadalával emlékezetessé tette nevét a nemzet történetében.

Corvin János ellen azonban olyan férfiak dolgoztak, mint Szapolyai István, Bakócz Tamás, kik a mindenre képes önzés megtestesült képviselői voltak. Ezek, ha kellett erőszakkal, félrevezetéssel, hitegetéssel, ármánykodással, egyszóval az eszközök mindenféle válogatása nélkül készek voltak arra, hogy a maguk hatalmi céljait előmozdítsák. Ilyen emberekkel szemben Mátyás erős kezére lett volna szükség továbbra is, hogy a pártoskodások megszűnjenek. De Mátyás ekkor már nem élt s Corvin János nem volt keményöklű férfiú s meg kellett buknia. Már nagyon korán jelentkeztek a különböző trónkövetelők, kik mind azzal a szándékkal jöttek, hogy magukat az ország királyává választassák. Ilyenek voltak Albert lengyel herceg, Ulászló cseh király és Miksa német császár. Végül, vagy talán legelőször pedig : Beatrix. Az özvegy királyné legjobban a maga számára szerette volna megnyerni a koronát, de mivel arról szó sem lehetett, hogy a nemzet asszonyuralkodót válasszon, számításait úgy rendezte, hogy azt a jelöltet támogatja pártfogásával, aki őt nőül veszi. Eleinte Miksát szemelte ki leendő férjéül, de mihelyt belátta, hogy Miksával nem érhet célt, nyomban Ulászlóhoz pártolt át. Ulászló ugyanis a mindenáron hatalomra vágyó Beatrixot a legmesszebbmenő ígéretekkel édesgette, csakhogy támogatását megnyerje. Ulászló megígérte Beatrixnak, hogy nőül veszi. Bakócz Tamás püspök, aki nem kisebb hivatalra vágyott, mint a pápaságra viszont Corvin Jánosnak is, Beatrixnak is megígérte titokban, hogy támogatni fogja.

Ugyanezt tették a többi főurak is. Ulászló nagyon jól tudta, hogy ígéretét nem fogja beváltani, Bakócz Tamás is tudta, hogy az ő számára a maga érdekein kívül minden mellékes, de még Szapolyai István és a veletartó főurak is tudták, hogy nekik nem azért kell király, hogy rendet teremtsen a züllésnek indult országban, hanem hogy a meglévő hatalmak mellé maguk és utódaik számára még nagyobb hatalmat erőszakoljanak ki. A Mátyás utáni korszaknak legjellegzetesebb képviselője Bakócz Tamás győri püspök. Kiváló elme, hatalmas erő volt, de kincsszomjas a végtelenségig. Közönséges jobbágycsaládból született. Egy szatmármegyei, erdődi jobbágy fia volt, akit az egyházi pályán levő egyik bátyja vett maga mellé és adott a papi pályára. Gyors felfogásával, éles itélőtehetségével és hatalmas elméjével korán kivált társai sorából. Minden kiváló képesség meg volt benne, mellyel hasznos lehetett volna az országra. Értett a hadviseléshez, kitűnően kezelte a kardot, jeles író és szónok volt s társalgásban is olyan megnyerő tudott lenni, hogy akivel meg akarta kedveltetni magát, vonzó egyéniségének alig volt képes ellenállani. Győri püspökké Mátyás nevezte ki, mert éppen mikor a trónutódlás kérdését akarta Mátyás rendezni, olyan lelkes hívének mutatta magát, hogy Mátyás teljesen megbízott benne, hogy fiának királlyá választását Bakócz Tamás támogatni fogja.

Ámde alighogy Mátyás meghalt, Bakócz volt az első, aki elpártolt Corvin Jánostól. Mialatt Corvin Jánost hitegette, Beatrixot is biztosította a legmesszebbmenő támogatása felől, holott ugyanakkor nemcsak hogy ellene dolgozott az Ulászlóvál való házasságának, hanem arra törekedett, hogy Ulászlót feleségétől törvényesen is elválassza és Corvin János jegyesével, Sforza Bianca hercegnővel jegyeztesse el. Az egyeneslelkű Corvin János pedig bízott Bakóczban határtalanul. Ennek a nagy bizalomnak volt a következménye az az okmány is, melyet Bakócz tanácsára kiadott. Bakócz ugyanis bizanyosnak állította megválasztását, de hangoztatta, hogy óvatosságból készen kell lennie a másik eshetőségre is. Ajánlotta tehát, hogy erre az eshetőségre is biztosítsa magát, hogy csalódás semmiképpen se érhesse. Egy olyan egyezséget hozott létre Corvin János és a főrendek között, melynek értelmében a főrendek ígérik, hogy meg nem választása esetén összes birtokaiban meghagyják, sőt a birtokában lévő királyi javakért és a királyi koronáért megfelelő kárpótlásban részesítik Corvin János kiadta ezt az okiratot a kezeiből, de meg is bánta nyomban. Csakhogy ekkor már késő volt. Bakócz Tamás olyan kelepcébe csalta bele, amelyből nem tudta már magát kivágni. A megtévesztett és rászedett herceg korán észretért, otthagyta az országgyűlést s kijelentette, hogy az okmány érvényességét nem ismeri el. De ez is hiába volt.

A főrendek mellőzték jelölését arra való hivatkozással, hogy Corvin János önként lemondott a trónról. A rútul kijátszott hercegnek nem maradt más választása, mint fegyverrel érvényesíteni jogait. De Bakócz ebben is megelőzte. Mihelyt Corvin János eltávozott az országgyűlésről, Bakócz nyomban fegyverbe hívta az Ulászlóval tartó főurakat és Kinizsi Pál főkapitány vezetése alatt ellene indította. A tolnamegyei Csonthegy mellett ütközött össze a két had. Heves dühös támadás után az Ulászló párti főurak teljesen leverték Corvin János seregét, úgyhogy neki is menekülnie kellett. Csak személyét és a koronát tudta megmenteni, minden egyéb kincse a győzők birtokába került. Corvin János leverése után a köznemességnek az a része is, mely mellette kitartott, elveszítette befolyását s most már egyedül Bakócz Tamás akarata uralkodott. Miután Albert és Miksa nem léptek vissza a választástól, Bakócznak és híveinek szükségük volt Beatrix megnyerésére, kinek több vár és nagyobb királyi birtokok voltak a kezén, nehogy befolyását Ulászló ellen érvényesíthesse. Ünnepélyes küldöttség járult tehát eléje Bakócz vezetése alatt s miközben hódolatukat nyilvánították előtte, kérték, hogy támogassa a választáson Ulászló jelöltségét, aki ebben az esetben kész őt nőül venni. Ulászló ezen szándékáról egyébként Bakócz hívei is kezességet vállaltak.

Beatrix az előtte tisztelgő küldöttség meghallgatása után elfogadta az ajánlatot és Ulászlóra adta szavazatát, kit 1490 július 15-én meg is választottak egyhangúlag Magyarország királyává. Az országgyűlés küldöttsége megindult a választás eredményének jelentése céljából Ulászló elé, aki Farkashídánál várta a küldötteket. A király hitlevelében ígérte, hogy Mátyás példája nyomán ki fogja terjeszteni az ország hatalmát s a Mátyás alatti foglalásokat az ország birtokában tartja. De a belügyekre nézve meg kellett ígérnie, hogy semminemű újításokat nem tesz, minőket hajdan Mátyás király tett volt s mindenben a főurak tanácsa szerint jár el. A főuraknak éppen ez kellett. Mátyás által korlátozásukra hozott törvényeket is eltöröltették az új királlyal. Ulászló tehát király lett s még az a nehézség is eltűnt útjából, melyet Corvin János trónigényei okozhattak volna. Corvin János beletörődött sorsába s miután egyebet nem tehetett, a Bakócz által rátukmált egyezség alapján elismerte Ulászló királyságát és a koronát kiadta birtokából. Ezzel aztán a koronázási szertartás is megtörténhetett. A két trónkövetelővel azonban nem ment ilyen símán a dolog. Miksa is, Albert is ragaszkodtak jogaikhoz, de követelte Beatrix is a házassági ígéret beváltását. Ulászló a házassági ígéretet sohasem vette komolyan. De mikor Beatrixot már nem lehetett tovább hitegetni, Bakócz Tamás ravasz tervet eszelt ki, hogy az özvegy királynét is lejárassa.

Néhány főúr, a nápolyi követ, egy-két beavatott főpap jelenlétében még jóval a gyászév letelte előtt Ulászlót és Beatrixot összeadta mindazon formaságok mellőzésével, miket a törvény előír. Ulászlót pedig biztosította, hogy ez a házasság nem fogja őt semmire kötelezni. Közjogi vagy magánjogi hatálya egyszerűen nem lesz, mert a beavatott főurak előtt már előzőleg ki fogja jelenteni, hogy merő játék az egész szertartás, ami tisztán Beatrix kedvéért történik, hogy tőle megszabadulhasson. Igy aztán Beatrix nem érhette el célját. Az álházasság után Ulászló nem akarta őt elismerni feleségének, mire Beatrix pört indított a házasság érvényesítése ügyében a szentszéknél. Ez a hosszú pör meglehetősen bővelkedett a botrányokban. Midőn Beatrix családja elvesztette a nápolytrónt, VI. Sándor pápa érvénytelenítette a házasságot. Beatrix a királyi pompához és fényűzéshez való ragaszkodásáért keservesen bűnhődött. Nevetségessé tette magát, úgyhogy nem maradhatott többé az udvarban. Nem is maradt sokáig Magyarországon, s Nápolyba ment. Majd egy zárdába vonult és ott is fejezte be életét. Ulászló sem vált díszére a magyar trónusnak. A főrendek egy gyönge királyt kerestek az ő személyében s nem is volt más szerepe később sem, mint hogy engedelmes szolgája legyen a hatalmasok szeszélyeinek. Már a trónralépése is megcsúfolása volt a királyi hatalom méltóságának.

A főrendek kívánságára el kellett törölnie a Mátyás által 1486-ban alkotott törvényeket, de a főurak kiváltságait annál inkább biztosítania kellett. Aztán szép sorban mindent, amit Mátyás nagyszerűt és hasznosat alkotott, egyenként megszüntetett, még a fekete sereget is. A trónkövetelőkkel való viszályokat csak úgy tudta rendezni, hogy öccsének, Albertnak Sziléziában és Sáros vármegyében birtokokat adományozott, Miksával pedig békét kötött, még pedig hátrányos békét, melynek elfogadásában a felelősség különben nemcsak őt, hanem Báthori Istvánt és Bakócz Tamást is terheli. Ennek értelmében Ulászló visszaadja Miksának Mátyás hódításait, holott hitlevelében kötelezte magát Mátyás foglalásainak megtartására. Továbbá Miksa Kőszeget s más városokat és a magyar királyi címet megtarthatja, ezenkívül hadiköltség fejében kap százezer aranyat s végül Ulászló fiúága kihalása után a magyar korona Miksára vagy utódaira száll. Az 1492-iki országgyűlés háborgó indulatú köznemessége annyira becstelennek tartotta ezt a békét, hogy tiltakozott ellene és nem vette tudomásul, de Bakócz lekenyerezte a többséget, amely aztán ezt is meg szavazta. A nemesség azonban később sem akarta elismerni ezt a határozatot. Ezen az országgyűlésen jutalmazta meg Ulászló Szapolyai István támogatását is azzal, hogy megválasztatta nádorrá. Szapolyai és Bakócz nem hiába dolgoztak, mindketten megkapták jutalmukat, sőt Bakócznak volt szíve még az esztergomi érsekprímásságot is kérelmezni.

Mi sem természetesebb, mint hogy ezt is megkapta. Ulászló kormányzása a főnemesség elhatalmasodása folytán lejtőre juttatta az országot. A hagyomány fenntartotta róla, hogy gyámoltalanságában nem mert a főurakkal szembeszállni, Bakócz Tamással éppen nem s bármit tettek is ezek, mindenre azt felelte : “Dobzse, dobzse !” (azaz jól van, jól van.) El is nevezték Dobzse Lászlónak. Uralmával a romlás feküdt rá az országra. Az urak előtt nem volt semmi tekintélye. Ujlaki Lőrinc, az egyik főúr nyiltan azt mondta neki : “ökör” - amire Ulászló szépen elhallgatott. Más alkalommal meg ő maga üzente neki, mikor titokban Bakócz Ujlaki ellen tüzelte, hogy az általa ökörnek nevezett királynak már van egy szarva, de nemsokára egy második is lesz, amivel aztán majd őt fogja felöklelni. Dehogy tette. Eszeágában sem volt. Aztán ha akarta, sem merte volna. Ő csak időnkint volt erélyes, mikor Bakócz Tamás kényszerítette erre és rendesen olyanok ellen, akik Bakócznak nem voltak kedvelt emberei. Kincstára állandóan üres volt. A királyi tisztviselők ugyanis rablógazdaságot folytattak. Loptak, csaltak, raboltak szemérmetlenül, úgyhogy nem egyszer megtörtént, hogy a királyi kincstár teljesen üresen állott.

Ulászló, miután a pápa Beatrixszal való házasságát felbontotta, nőül vette a francia királyi családdal rokonságban álló Candalei Anna hercegnőt s a vele való házasságából született Anna nevű leányát Habsburg Miksa unokájával, Ferdinánd főherceggel jegyezte el, aki a Habsburg-uralom tulajdonképpeni megalapítója lett Magyarországon. Ulászló családi és politikai összeköttetéseket igyekezett létrehozni a Habsburgokkal, mert az ő támogatásukkal vélte magát a hatalomban biztosítani. A köznemesség azonban, mely ekkor szervezkedni kezdett és a németekkel, valamint a főúri és főpapi renddel szemben a maga jogait akarta érvényre juttatni, nem jó szemmel nézte az Ulászló és a Habsburgok között való barátságot s szembeszállott az arisztokráciával is, mely szintén a Habsburgok erejében kereste a maga hatalmának támaszát. A nemesi rend a hatalom megszerzéséért Corvin János zászlója alá sorakozott és általa akarta a maga törekvéseit megvalósítani. Corvin János halála után más vezér után nézett és ezt a vezért Szapolyai Jánosban találta meg, a dúsgazdag Szapolyaiak legifjabb sarjában, aki a Habsburgok iránt ellenséges indulattal viseltetett, mert Ulászló leányát, Annát ő akarta volna eljegyezni, de Ferdinánd főherceg miatt mellőzésben részesült. Mikor aztán az 1504-iki országgyűlés tanácskozásai megindultak, a viták eredményeképp a nemesség érvényesíteni tudta a maga akaratát abban a törvényben, mely kimondotta, hogy az adómegajánlás kizárólag az országgyűlés joga és a vármegyéknek becsületvesztés terhe mellett csak az országgyűlés által megszavazott adókat van joguk behajtani.

A következő évben megtartott országgyűlésen a nemzeti jogok védelmében néhány lépéssel még tovább haladt a nemesség. Ulászló ugyanis Miksával azt a szerződést kötötte, hogy fiága kihalása esetén a korona reá és utódaira száll. A nemesség már akkor tiltakozott ez ellen, de most még nyomatékosabb szavakat adott tiltakozásának. Kimondotta, hogy idegeneket sohasem fog királyául elismerni s mindazokat, akik idegeneket támogatnak vagy akár behoznak, hazaárulóknak bélyegezte. Legjobban Miksának fájt ez a határozat, mert tudta jól, hogy a rendek támadásainak éle egyenesen ellene irányul. Nem hagyta azonban annyiban a dolgot. Gyüjtötte seregeit és előkészítette a betörést. Ulászló kerülni akarván a harcot, 1506-ban nagy titkon újabb egyezségre lépett Miksával. Nemcsak előbbi ígéretét tartotta fenn, hanem még azt is hozzátette, hogy fia születése esetén, gyermekét Miksa leányával, Mária hercegnővel fogja eljegyezni. Vagyis még jobban kiszolgáltatta a koronát a Habsburgoknak. Miksa mindenesetre szívósan védte a maga érdekeit. Tudomásul vette Ulászló ígéreteit, de ugyanekkor elfoglalta Pozsonyt és Sopront, hogy ezek a várak szolgáljanak zálogul arra, hogy ígéretét betartja. Ezek a foglalások voltak egyúttal alapjai a Habsburgok beavatkozásának és későbbi terjeszkedésének Magyarországon. A rendek azonban elég hamar megtudták az Ulászló és Miksa között létrejött újabb szerződést, hangosan követelték tehát az országgyűlés összehívását.

Az 1507-iki országgyűlésen a rendek semmisnek nyilvánították a törvénytelen módon létrejött szerződést s hogy annak számításait meghiúsítsák, Ulászló nem rég született fiát, Lajost nem akarták megkoronázni. Kimondották továbbá a királyi tanácsosokra is a felelősséget, így akarták megakadályozni, hogy hasonló esetek történjenek a jövőben. A következő évi országgyűlésen eltértek a rendek ezen határozatuktól és engedtek a király óhajának, aki addig kérlelte őket, míg az ekkor hatéves Lajost megkoronázták. Ulászló persze ígéretet tett, hogy az alkotmányra éberen fog őrködni s fia is védeni fogja a nemzet jogait. De mihelyt az akadályok elhárultak útjából, igyekezett a régi kapcsolatokat Miksával felújítani. Ez meg is történt nemsokára, mert 1515-ben két gyermekével és feleségével Pozsonyba ment és találkozót adott itt Miksa császárnak és családjának. Leányát, Annát Miksa fiával, Ferdinánd főherceggel jegyeztette el, Lajos nevű fiát pedig Máriával, Miksa leányával. A kettős eljegyzés nagy ünnepélyesség között ment végbe. Ulászló a jövőre nézve meg volt egészen nyugtatva. Erős uralkodóházzal kötötte össze a magáénak sorsát s egymás között való viszonyukat az a megállapodás is szabályozta, hogy egyik család kihalása esetén az életben maradt örökösök fogják a másik uralkodó országait is kormányozni.

Az ellentét a király és a nemzet között így még jobban kiélesedett s fokozta ezeket a lengyel királynak, Zsigmondnak, aki testvére volt Ulászlónak, Szapolyi Borbálával való házassága is. De Szapolyai János a nagyhatalmú erdélyi vajda sem érte el abbeli célját, hogy Ulászló és Miksa gyermekei között létrejött eljegyzést felbonthassa, mert a bécsi udvar az ő törekvéseiről tudni sem akart. Szapolyai János a Habsburgokkal is keresett előbb családi összeköttetést s evégből azt akarta, hogy Miksa császár Anna nevű leányának kezét neki adja. A Habsburgok, úgy látszik, kevésre taksálták Szapolyait, nem tartották magukhoz méltónak, ez viszont még nagyobb elkeseredéssel fordult ellenük és csak az alkalmat várta, hogy felléphessen. Nem is olyan sokáig kellett várnia és Szapolyai János, mint egyenrangú fél jelent meg a küzdőtéren, hogy a Habsburgok hatalmi törekvéseit a magyar koronára nézve megakassza. Az események folyását azonban egy ennél is jóval nagyobb esemény zavarta meg időközben. Ez volt az 1514-iki parasztlázadás.

*A Dózsa-féle jobbágyforradalom.

A főurak erkölcstelen kormánya, Ulászló tehetetlensége és ezek következtében az ország általános züllése a válság magvait hordozták méhükben.

Hogy ez a válság mikor és hol fog kitörni, senki sem tudhatta. A köznemesség és a nép nagyon el volt ugyan keseredve a kormány ellen, erélyes föllépésre azért mégsem gondolt senki. Bakócz Tamás volt a főképviselője ennek a szomorú korszaknak. Az országgyűléseken már korábban szó volt arról, hogy Magyarország Velence ellen Dalmácia visszafoglalásáért hadat üzenjen. A külföldi fejedelmek is hajlandók lettek volna az országot ebben a hadjáratban támogatni, de Bakócz szembeszállt a közvéleménnyel és minden eszközzel megakadályozta a háborút. De az alkalmi jutalmaknál most nagyobb kitüntetésre vágyott s ezért kereste Velence barátságát, jóllehet, viselkedése már olyan gyanussá vált, hogy az országgyűlésen nyiltan szemébe mondották, hogy hazaáruló. Bakócz Tamás pápa akart lenni, római pápa s már régebben megtette a készületeket, hogy célját elérje. Velencével és Miksa császárral való barátságának is az a magyarázata, hogy a pápai választáson az ő befolyásukat a maga számára akarta biztosítani. Bakócz Tamás 1512-ben hatalmas kísérettel Rómába ment. Mesés pompával vonult be. Meg akarta ismertetni magát az olaszokkal, hogy lássák, micsoda óriási vagyont gyüjtött össze az idők folyamán. Az olaszoknál el is érte célját. Megbámulták, mint egy maharadzsát, csodálkoztak hatalmas gazdagságán, irígyelték, kedvét keresték, de több nem történt. II. Gyula pápa nem halt meg. Bakócznak tehát várnia kellett. És várt egy teljes esztendeig, mikor a beteges pápa végre lehúnyta szemeit. Ezalatt az idő alatt Bakócz azonban nem maradt tétlenül. Ütötte vasat, nagyon ütötte, úgyhogy már azt hitte, teljesen átmelegedett az ő számára.

A látszat azt is mutatta. A bíborosok testületében, mely a pápát választani szokta, úgy mutatkozott, hogy Bakócz párthívéi vannak nagyobb számban és mikor az első próbaszavazás történt, Bakócz kapott is nyolc szavazatot, de mikor az igazi, a döntő szavazás történt, megbukott. Akikért éveken át dolgozott és az országot mindenféle romlásnak kitette, Miksa császár és Velence egyszerűen becsapták. Nem reá, hanem X. Leóra, eredeti nevén Medici János bíborosra adták szavazatukat. A többi szavazók persze szintén ellene fordultak. Bakócz Rómában akart megtelepedni, hogy a következő pápa választás esetére a többséget biztosítsa magának, de éppen ekkor történt, hogy Szelim szultán támadásokat intézett a magyar végvárak ellen. A pápai udvarnak régi vágya volt a törökkel való leszámolás, de végérvényesen egyszer sem tudta keresztülvinni ezen tervét. Most, hogy a török a magyar határokat újból háborgatta, Leó megragadta az alkalmat arra is, hogy Bakóczot lerázza magáról. Azzal a feladattal küldte haza az agilis Bakócz Tamást, hogy kereszteshadat szervezzen a török ellen. Mire Bakócz 1514 március havában hazatért, a törökkel való béke, illetőleg fegyverszünet már megvolt, ő ezért mégis elrendelte a kereszteshadak gyülekezését. Bakócz ezúttal nagy dolgot akart művelni. A kereszténység megmentője gyanánt akart a világ előtt bemutatkozni, hogy aztán egyenesen a pápai székbe üljön.

Bakócz tervét az országgyűlésnek csupán egy kis része helyeselte. Azok a főurak, kik minden zavarosban szívesen halásztak, a kereszteshadjárat indítását is hasznosnak vélték a maguk számára, de a többség egyenesen tiltakozott a nép felfegyverzése ellen. Többek között Telegdi István kincstáros megérezte, hogy mi válhatik az adott viszonyok között egy kereszteshadjárat szervezéséből és figyelmeztette az országgyűlést a nép inséges állapotára és arra a körülményre, hogy az elnyomott nép, ha fegyvert adnak a kezébe, könnyen azok ellen fordíthatja fegyvereit, kik a töröknél is nagyobb kíméletlenséggel sanyargatják. De a figyelmeztetés nem használt, Bakócz Tamás 1514 április 16-án kihirdette a pápai bullát és fegyverbe hívta a nemzetet. Az előkelő osztályok természetesen nem törődtek a felhívással. A nemesek közül is leginkább csak azok gyülekeztek, akik mostoha viszonyaik következtében éppen úgy ki voltak szolgáltatva a hatalmasabbaknak, akárcsak a parasztság. A jobbágyok helyzete ebben az időben tényleg nagyon sanyarú volt. A törvények még azt a kis jogát sem védték, mely mellett tűrhetően tengethette volna életét s ha volt is törvény, mely például költözködési jogát megengedte, írott malaszt maradt, mellyel a nemesség nem törődött.

Mátyás alatt sem változott meg a jobbágyság intézménye, de a parasztoknak annyiban legalább meg volt könnyítve a helyzetük, hogy a király nem tűrte el, hogy zsarolják őket s ahol igazságtalanságot tapasztalt, mindig szigorúan lépett fel ellene. Ulászló alatt már ezt a védelmet nem találhatta a parasztság. A királyi hatalom a népet nem volt képes az urak visszaélései ellen megvédeni s mivel Ulászló kormánya állandó pénzügyi bajokkal küzdött, természetesen ennek a hátrányait is a paraszt szenvedte meg. Ilyen körülmények között, mikor a nép tényleg égő gyűlölettel volt eltelve urai iránt s várta ő is az alkalmat, hogy fizethessen, nem mutatkozott észszerű dolognak a kereszteshadjárat kihirdetése. De ezen már nem lehetett segíteni. Késő volt minden. A parasztság a hívó szózatra lassanként elhagyta falvait és Pest, Székesfehérvár, Kalocsa, Nagyvárad, Bács városokba, mint középponti helyekre és táborokba gyülekezett tömegesen. A parasztságot kapta meg legjobban a mozgalom szele, de rajta kívül iparosok, kereskedők, Mármaros, Ugocsa és Szatmármegyékből pedig a szegénysorsú köznemesség is fegyvert fogott. De nagy számmal vett részt a keresztesmozgalomban az alsó papság is, mely szegényes viszonyai folytán csakhamar belesodródott a mozgalomba. A hadjáratok alkalmával eddig az volt a szokás, hogy az ország hadait a nádor, a bánok vagy főkapitányok vezették. A kereszteseknél - akiket a “cruciati” latin szó után ekkor kurucoknak kezdtek nevezni, mely név aztán innen kezdve a Rákóczi-korig a népmozgalmakban résztvevőket jelölte - ez sem így történt.

Mivel a főúri és nemesi osztály nem akart résztvenni a hadjáratban, Bakócz a vezérletnél is mellőzte őket s Dózsa Györgyöt, egy székely nemes vitézt állított a hadak élére. Dózsa György a budai Szent Zsigmond-kápolnában vette át a zászlót, mely egy kereszttel ellátott nagy fehér, rúdra erősített lepelből állott. Mihelyt híre ment, hogy a kereszteshad vezére nem főúr, hanem egyszerű köznemes vitéz, a parasztság még nagyobb rokonszenvet érzett a mozgalom iránt s olyan tömegesen gyülekezett, hogy csak a pesti táborban negyvenezernél többen jelentek meg. Ennek a népseregnek lett aztán a vezére Dózsa György. Dózsáról eddig csak azt tudták, hogy köznemesi családból származott és résztvett éppen most a határszéli török harcokban, hol egy török vezért párbajban megölt. A nép előtt ez is növelte tekintélyét, de az udvarnál, hol jutalmazása végett jelentkezett, az urak és az udvaroncok nagy megvetéssel bántak vele. Nincs felderítve még, hogy Bakócz Tamás milyen körülmények között ismerkedett meg vele és minő viszony fűzte hozzá. De tény az, hogy ő tette meg a kereszteshadak fővezérévé. Az első napokban, sőt az első időszak alatt természetesen sem a nép, sem Dózsa nem gondoltak egyébre, minthogy a török ellen fognak harcolni. Csak később, lassan-lassan változott át a tábor az urak ellen forrongó tömeggé.

El lehet képzelni, hogy ahol negyven-ötvenezer elnyomott ember egybeverődik, micsoda kérdések körül folyhat a beszélgetés. Az élet bajai és nehézségei, az urak jó vagy rossz bánásmódja, a termés, az adó, robot, ezekről folyt a szó. Tömegben az elnyomott ember jobban érzi a maga igazságát, bátrabban mer annak kifejezést adni és a végén síkra mer érte szállni A keresztestáborokban a parasztság a maga bajait tárgyalta s egyelőre nem volt más kívánsága, minthogy katonáskodása ellenében ő is kapjon némi engedményt. Mindenütt voltak rájuk nézve tűrhetetlen és elviselhetetlen állapotok, melyeken enyhíteni akartak. A keresztestáborokban az élelmezési bajok miatt hamarosan felütötte a fejét a fegyelmetlenség s napirenden volt a rablás, fosztogatás. De egyetemes lázadássá még ekkor nem vált a mozgalom. De mikor a tavaszi munka közeledett és a földesurak látták, hogy földjeik a jobbágyok tömeges táborba szállása és elkódorgása következtében műveletlen maradnak, kezdtek szigorú rendszabályaikat alkalmazni. Az urak erőszakkal akadályozták ezentúl jobbágyaik távozását, a távollevőket pedig azzal akarták visszatérésre kényszeríteni, hogy otthonmaradt családjukon töltötték ki bosszújukat. Büntették, gyötörték őket, de arról szó sem volt, hogy a jobbágyok követeléseit teljesítsék. Ekkor öltött a nép magatartása fenyegető formát.

Minden egyes ilyen hír vagy visszaélés rendkívüli elkeseredést szűlt a kuruc táborokban és az elégedetlenség napról-napra növekedett, úgyhogy már szó sem lehetett többé a török ellen való vonulásról. Az általános panasz Dózsa György lelkét is megkapta, hiszen ő is a nép gyermeke volt és az elragadt szenvedélyek fölött uralkodni nemcsak nem bírt, de nem is akart. Bakócz Tamás, Ulászló és a főurak nemsokára tapasztalták, hogy a kuruc táborokból elkeseredett düh csapkod az úri osztályok felé. Kiadták a rendeletet, hogy a táborba több parasztot felvenni nem szabad. Jött aztán a másik rendelet, hogy Dózsa György vezesse azonnal Horvátországba, az ottani végeken garázdálkodó törökök ellen hadait. Csakhogy ezek a rendeletek már hiába jöttek. A kereszteshadjáratnak indult mozgalom ekkor már átváltozott gazdasági és társadalmi forradalommá, mely egyenesen a nép felszabadításának eszméjét tűzte maga elé. Mészáros Lőrinc, ceglédi plébános, egy rajongó lelkű, fanatikus kiváló egyéniség volt ennek a forradalomnak a szellemi mozgatója. Egyik középkori krónikás Dózsát is, mint agitátort mutatja be vezéri szerepében s szájába olyan szavakat ad, melyek feltárják az egész mozgalom szociális okait. Dózsa beszédének egyik passzusa így hangzik : “ Amit a ti munkátokkal és fáradságtokkal megművelt föld terem, amit marhátokkal szántotok, az a nemesség zsákmánya lesz. Nekik művelitek a földet, nekik ültetitek a szőlőt, nekik tenyésztitek a nyájat és a gulyát, nektek meg a szolgaság és inség marad.

Ha az úr építkezik, ha feleséget vesz, ha kiházasítja leányát, ha vendégeskedik, ha fia születik vagy meghal, ha a maga dolgában a királyi udvarba rándul, veletek fizetteti meg. Uratok semmit sem tesz a ti károtok nélkül. Ünnepje gyász tinektek s fényűzése is a ti pénzeteket emészti fel.” Bakócz, mihelyt értesült a Dózsa táborában uralkodó állapotokról, kétségbeesett. Le akarta szerelni a mozgalmat s egyházi átokkal sujtotta Dózsát, Mészáros Lőrincet és a mozgalom összes vezetőit. Mészáros Lőrinc azonban lelkesítette Dózsát, hogy csak haladjon a kezdett úton, mire a kuruc vezér felhívást intézett a köznemességhez s azokat is zászlója alá szólította. Csatlakoztak is elég nagy számmal hozzája, mert a köznemesség egy része is éppen olyan mostoha sorsban élt, mint a parasztság s gyűlölettel nézte a főurak és főpapok féktelen dúslakodását. Budán kezdődtek a zavargások. Dózsa nemsokára felszedte táborát és megindult seregével a Tisza felé. A hadjárat már nem a török, hanem az urak ellen folyt s nem keresztesmozgalom volt többé, hanem népforradalom, mely a fennálló rend ellen tört. Mihelyt a kuruc mozgalom forradalommá lett, a nemesség fegyverkezni kezdett a kurucok ellen. Fővezérré Báthori Istvánt választották s ennek temesi táborába gyülekeztek lassanként a nemesek. Az első ütközetet Pest alatt vívták, hol Bornemissza és Tomori, Száleres Ambrus kuruc hadát szétverték. Ezután a vármegyék is kezdtek szervezkedni, mert a forradalom nagyarányúvá lett.

Ulászló Báthorin kívül Szapolyai János erdélyi vajdát és a főbbek közül másikat is felhívott a forradalom leverésére, akik most készséggel engedelmeskedtek, miután a saját érdekeik és javaik megvédéséről volt szó. Dózsa eközben az Alföldre húzódott, előbb Szegedet akarta megvívni, majd innen tovább ment és Csanád várát foglalta el. Ezután Nagylak, Zádorlak, Lippa, Arad, Solymos, Világos és más várakat vett be és seregét ekkor ketté osztotta. A kisebbik részt Buda ellen küldte, a fősereggel pedig ő maga indult Temesvár ellen, ahova Báthori Istvánt beszorította. Dózsa itt is győzelmet aratott volna, ha Szapolyai János meg nem érkezik segítségével és fel nem menti Temesvárt. Bortól feltüzelt állapotban találta állítólag Dózsát Szapolyai hadának érkezése, mire a kuruc vezér, hogy pihenést se engedjen a felmentő seregnek, rögtön megtámadta, de a csatát mégis elveszítette. Gyilkos, elkeseredett küzdelem támadt, mely a kuruc fősereg leverésével végződött. Szapolyai Dózsát és ennek öccsét, Gergelyt, az alvezért is elfogatta és a temesvári várba záratta. A fősereg bukása robbanó hatással volt a többi szétszórtan harcoló csapatrészekre is. Szapolyai Mészáros Lőrinc kurucait verte szét Nagyváradnál, Drágffi János a hevesi kurucokat verte le, Dunántúl pedig önként meghódolt. A vezérhad bukásával a kisebb csapatok harci szerencséje is aláhanyatlott.

Estűntek lassanként a kuruc mozgalom hullámai s következett a győztes nemesség rettenetes bosszúja, a levert jobbágyok valóságos rabszolgasorsba való döntése. Az 1514-iki parasztlázadás nagyarányú mozgalom volt, amit a számok is bizonyítanak. Állítólag százezer ember vett részt a forradalomban és ebből a százezer emberből hetvenezer az életét veszítette. A nemesség véres bosszút állott a fellázadt parasztságon és vezetőin. El akarta rettenteni a népet kegyetlenkedéseivel s mivel a hatalom az ő birtokában volt, célját el is érte. Különösen Szapolyai János táborában mentek végbe rémes jelenetek. Szapolyait azzal gyanusították eleinte, hogy a jobbágyokkal tart, de korán kiderült, hogy ez a gyanu alaptalan ráfogás. Sőt nagyon is ellenük fordította fegyverét, éppen azért, hogy a nemességet ezáltal a maga részére hódítsa. Szapolyainak ugyanis szüksége volt a nemesség támogatására. Nagyravágyó tervei voltak, uralkodni szeretett volna és bízott is abban, hogy a koronát egyszer elnyeri. Tehát a legkíméletlenebb eszközökkel torolta meg a parasztok felkelését. Dózsa Györgyöt, öccsét és negyven társát egyelőre éheztette. Végre az éheztetés s egyéb kínzások után meghozatta ellene az ítéletet. A középkor brutális, vad szelleméhez teljesen méltó volt ez az ítélet, Dózsa Györgyöt mezítelenre vetkőztették s aztán izzó vastrónra ültették, fejére tüzes koronát tettek és körülvétették szintén halálra ítélt híveivel.

Ezeknek nézníök kellett vezérük rettenetes kínszenvedéseit, melyet azzal is tetéztek, hogy tüzes harapófogókkal csípették testét. De még hátra volt az igazi bosszú. A lázadás leverése után 1514-ben az urak mindjárt tanácskozásra gyűltek össze, hogy a jobbágyok előtt örökké emlékezetes legyen felkelésük, költözködési joguktól megfosztották őket, még nagyobb terheket raktak rájuk és örök időre rabszolgákká tették a jobbágyokat. De ezzel szemben gondoltak a nemesek a maguk érdekeire is. Mindazt, ami kiváltságaikra vonatkozott, Werbőczi Istvánnal összeiratták és törvény alakjában a király elé terjesztették. Ez a törvénykönyv a Tripartium, vagyis Hármaskönyv összefoglalta a nemesség kiváltságait azzal a hozzáadással, hogy ha a király a törvények ellen cselekedne, a nemességnek az aranybulla záradéka alapján joga van a királynak ellenállani. Ulászló züllött uralkodása ezen események után nem sokáig tartott. Nem egészen másfél esztendeig uralkodott még a tehetetlen király, aki már ekkor is betegeskedett.

*II. Lajos. (1516-1526.)

Ulászló halálos ágyán úgy rendelkezett, hogy Bakócz Tamás, Bornemissza János és Brandenburgi György őrgróf legyenek a kiskorú Lajos gyámjai, kik mellé később Perényi nádor és Báthori István csatlakoztak. Országgyűléssel kezdődött Lajos trónralépte és az országgyűlés kormányzótanácsot rendelt Lajos mellé.

Minden szépítés vagy kerülgetés nélkül ki lehet azonban mondani, hogy a kormányzótanács tagjai és mindazok, akiknek a legkevesebb beavatkozásuk is volt az államélet irányításába, visszaéltek hivatásukkal. Ezek a maguk önző érdekein kívül nem törődtek semmivel s még annak a feladatuknak sem feleltek meg, hogy a különben jólelkületű és tehetséges király nevelését jó irányban vezessék. Lajos csakhamar megszokta a dologtalanságot, a léha szórakozásokat, dorbézolást, mulatságokat. Pedig a pénzügyi állapotok ekkor már olyanok voltak, hogy nemcsak vadászatokra, álarcos bálokra és kalandokra, hanem a legszükségesebb állami kiadásokra sem tellett. Ha itt-ott némi adó befolyt, a kincstartók szép csöndesen ellopták. A királyi birtokok, bányák alig jövedelmeztek, a köznyomor jobban elhatalmasodott, mint Ulászló alatt. Hozzájárult az általános pénzügyi válsághoz a forgalomban levő pénznemek értékének alászállása, úgyhogy 1525-ben már a devalváció is bekövetkezett. Ezeken a bajokon Lajos úgy próbált segíteni, ahogy éppen tudott vagy ahogyan ajánlották. Európában a leghíresebb bankházak közé tartozott ekkor a Fugger-cég, mellyel a főurak összepaktáltak. A Fuggerek dús haszon fejében hajlandónak mutatkoztak arra, hogy a legnagyobb pénzügyi zavarokban levő királyt megsegítik.

Kijelentették, hogy adnak ugyan kölcsönt, de csak abban az esetben, ha az adott összeg ellenében zálogbiztosítást kapnak és a magyarországi összes bányák kiaknázásának joga nekik adatik. Lajos, illetőleg a kormánytanács, mely szép sápokat húzott a Fuggerektől, persze pártolták a tervet és a Fuggerek tényleg megkapták a bányakitermelési jogot, ami alkalmat adott nekik aztán arra, hogy a legnagyobb visszaéléseket kövessék el. A bányákat kifosztották, amennyire csak lehetett s az aranyat, ezüstöt, rezet kihordták az országból, holott ehhez joguk nem volt. A köznemesség, mely az arisztokrácia romlottságát keserű szívvel szemlélte, a Fuggerek szigorú megbüntetését követelte. A nyilt leleplezés elől a kormánytanács és az országgyűlés sem térhetett ki és kénytelen volt a nemesség szigorú követelésére vizsgálatot indítani és a bűnösöket megbüntetni. Képzelni lehet, milyen nagymérvű lehetett az idegen banküzérek csalása, mikor az országtanács kétszázezer forint bírságra kötelezte őket. A büntetést azonban csak elvileg hajtották végre a Fuggereken, mert mikor fizetésre került volna a sor, a Fuggerek is előállottak s kimutattak vagy kétszázhetvenezer forintra menő olyan kárt, mely a bérlet körül érte őket. A király nem utasította el őket, nem hasogatta szét követelő levelüket, hanem elismerte, hogy ezek a követelések tényleg jogosak. Ilyen kormányzat mellett valóban semmi jót sem lehetett várni a közügyekre nézve.

A török pedig figyelte az állapotokat s tudta bizalmas tudósítói jelentéséből, hogy az ország olyan válságok között van, melyek ma-holnap végleg elmerítik. Ebben az időben a török viszonyok úgy alakultak, hogy állandóan tartani lehetett a komolyabb betörésektől. Szelim szultán ugyanis meghalt s helyébe fia, Szulejmán lépett. Szulejmán egyike volt a török birodalom legkiválóbb és legtehetségesebb uralkodóinak. Bátor, erélyes, kitünő tehetség, harcravágyó fiatalember volt, aki a török birodalom naggyátételéről ábrándozott. Mikor trónra lépett, nem is titkolta, hogy mi a terve. A magyar követeknek és a császár megbizottainak nyiltan kijelentette, hogy a békét csak abban az esetben újítja meg, ha a király adófizetésre kötelezi magát. Szulejman beváltotta ígéretét. Előbb Jajcát ostromoltatta, majd Sabácot és Nándorfejérvárt vétette zár alá. A magyar kormánytanács nem tudta meglepetésében és ijedségében, hogy mihez kezdjen. A várakba erősítéseket küldött, de ez már mit sem használt. Pedig a magyar őrség vitézül védte magát, de a török hatalmas erejével szemben semmit sem tehetett s az országnak ez a két főerőssége elveszett. A veszteség természetesen nem volt olyan jelentéktelen, hogy csak egyszerűen napirendre lehetett volna térni felette. A budai országgyűlés nagyon is fontolóra vette a dolgot, adókat szavazott meg, katonagyüjtésre tett készületeket, a királyi udvar azonban nem törődött a törökkel. Ez most Lajos király házasságával és megkoronázásával volt elfoglalva.

Lajos ugyan még nem töltötte be ekkor tizenhatodik évét, de ebben a korban, különösen királyi családok tagjai között a házasságnak nem volt semmi akadálya. De alighogy megtörtént a koronázás és az esküvő, Lajosnak gondoskodnia kellett az ország védelméről, mert a török ismét nyugtalanítani kezdte a határszéleket. Miután a lelkiismeretlen gazdálkodás folytán a kincstár üresen állt s így a király nem volt képes zsoldos katonaságot tartani, a horvátországi végek arra a sorsra jutottak, hogy Ferdinánd igazgatása alá kerültek. Ferdinánd osztrák főherceg sógora volt Lajosnak, aki több horvát várat védelem céljából átadott Ferdinándnak. A rendek egy része nem szívesen látta Lajos ezen intézkedéseit, mert az állam területi épségén ejtett sérelmet a hat-hét horvát vár átengedése idegen kézbe, de az általános romlás közepette még ebbe a megoldásba is bele kellett nyugodni. Anyagi és katonai erő hiányában az ország a pápához és a külső fejedelmekhez fordult, akik mindent megígértek, de mikor tettre került a sor, semmit sem adtak. A sok huza-vona után, 1523-ban összeült Budán az országgyűlés, hogy a közállapotok felől tanácskozzon. A tanácskozás leginkább a török elleni védekezésre szorítkozott s meg is történtek az intézkedések arra nézve, hogy a végvárakba segélyhadak szállíttassanak. Ez az országgyűlés foglalkozott a reformációval is.

Luther Márton tanai a külföldön járt papok révén ekkor már Magyarországon is elterjedtek, de hogy a hivatalos körök és az állam részéről milyen fogadtatásban részesültek, legjobban bizonyította az az országgyűlési határozat, melyet a rendek a király elé terjesztettek. Ez így hangzik : “Ő Felsége, mint katholikus fejedelm a lutheránusokat, pártolóikat és a követőiket s a Boldogságos Szűz ellenségeit fej és jószágvesztéssel büntesse.” Ilyen előjelek között indult meg az az új vallás, mely a század vége felé már olyan nagy hódítást tett, hogy a nemesség és arisztokrácia nagy részét is a maga pártjára hódította. Az országgyűlés javaslatára történt az is, hogy a király kalocsai érsekké Tomori Pált nevezte ki, hogy a hadvezetésben járatos főpap ezáltal az Alvidéken a szükséges védelembiztosításokat haladéktalanul megtehesse. Tomori eleget tett megbizatásának, a végvárakat gyorsan megerősitte s a csapatai élére kinevezett kapitányok a törököket többízben megtámadták és a nagyolaszi harctéren a tizenötezer főnyi sereggel harcoló Ferhát basát érzékenyen megverték. Most tehát még biztosabb volt, mint bármikor, hogy a szultán nem fogja bosszulatlanul hagyni seregei vereségét. Mikor a legnagyobb egyetértéssel kellett volna a pártoknak összefogniok, akkor támadt a legnagyobb ellentét az udvari párt és a nemesség között.

Ez utóbbihoz csatlakozott az udvar elleni haragjában Szapolyai János vajda, kinek Ujlaki Lőrinc herceg birtokait örökölnie kellett volna, de az örökség egy részét a király bizalmas emberei tanácsára visszatartotta és másoknak ajándékozta el. A főurak és országkormányzók önzését nem csillapították le még azok a közvetlen veszedelmek sem, melyek a küszöbön állottak. Az 1524. évi országgyűlés a török elleni védekezés kérdéseit tűzte napirendre s a megjelent pápai követ, Burgio is felszólalt s tudatta, hogy az indítandó háború céljaira a pápa nagyobb összeget utalványozott a Fugger-bankházhoz. A tanácskozások folyamán fölszólalt Werbőczi István és egy nagyhatású, terjedelmes beszéd keretében vázolta az ország szomorú állapotát. Szavait azzal végezte, hogy megsemmisül az ország, ha azonnal nem cselekszik valamit a kormány a külső és belső biztonság helyreállítására. Werbőczi szavai nagy hatást tettek a gyülekezetre. A nemesség közül többen erélyesen támadták a kormányt, a főurak visszaéléseit és követelték az eddigi visszaélések megszűntetését. Hogy tiltakozásuknak nagyobb nyomatéka legyen, elhatározták, hogy a következő évre Hatvanban gyűlést tartanak, melyre a nemesség fegyveresen tartozik megjelenni, hogy a gyűlés végeztével mindjárt a török ellen indulhassanak. De követelték emellett azt is, hogy a régi kormány helyett ideiglenesen, a hatvani gyűlés határozatáig, új alakítassék, amelyben Báthori István nádor és Szalkai László érsek ne legyenek benne.

Az udvari párt és a kormány meg tudta akadályozni ezen határozatok végrehajtását, de ezzel még csak jobban fokozta a nemesség elkeseredését. A nemesség nem törődött most már a kormány és a király ellenkezésével, hanem önhatalmúlag összegyűlt Rákosra, az országgyűlés megtartására. A nemesség rákosi gyűlése tagadhatatlanul forradalmi jellegű demonstráció volt, mely közvetlenül a főnemesség és főpapság, közvetve pedig a király ellen irányult. Werbőczi vezette a tanácskozásokat és ő volt a nemesség sérelmeinek is a főszószólója. A gyűlés rendkívül izgatottan folyt. A nemesség hangosan kérdezte : “Ki az oka annak, hogy a mult évi törvények nem hajtattak végre ?” A tömeg haragos indulattal felelte : “Szalkai érsek és az udvari németek.” Szalkait ugyanis azzal gyanusítottak, hogy a közönséges varga család ivadéka ádáz ellensége lett a nemességnek, melynek kiváltságaival nem törődött s egyedül azt nézte, hogy minél több kincset lopkodhasson össze a maga számára. De itt nem állott meg a vádaskodás. Ujra kérdezték : “Ki az oka az ország romlásának ?” Egyhangúlag kiáltották : “Báthori István nádor és a főurak !” Báthorit egyenesen azzal vádolták, hogy miatta van a törők csapás a nemzeten, mert Nándorfejérvár elestének is ő volt az okozója. De nem kímélték az alkincstárost, Szerencsés Imrét sem.

Ez egy kikeresztelkedett zsidó volt s a pénzügyek vezetésével lévén megbízva, természetesen úgy verette a pénzeket, hogy a kincstárban minél kevesebb maradjon, ellenben az ő zsebébe annál több vándoroljon. Végül a tanácskozások eredményeképpen abban állapodtak meg, hogy hatvantagú küldöttséget menesztenek a királyhoz, mely az országgyűlés óhajaképp a következő pontokat terjessze az uralkodó elé : 1. A királyi és királynői udvarból minden idegen eltávolítandó. Ellenkező esetben a nemesség kénytelen lenne őket erőhatalommal elűzni. 2. A császári követ, Hardeck gróf távozzék el az országból. 3. A velencei követ Guidotto, miután kémkedéseket folytat, jelenlétére különben sincs fontos szükség, küldessék vissza megbízóihoz. 4. Szalkai érsek-kancellár és kormányzótársai helyébe önzetlen, becsületes emberek választassanak, vagyis a király bocsássa el a mostani kormányt, mely minden bajnak az okozója. 5. Szerencsés Imre tétessék le hivataláról és a király indíttasson ellene szigorú vizsgálatot. Két nap mulva az első memorandum beadása után újabb küldöttséget, ezúttal százhúsz taggal menesztettek Lajos elé, kérve az előbbi felterjesztésére adandó válasz kihirdetését. A király meg is adta a választ, de látszott belőle, hogy a Szalkai és Báthori keze nagyon is benne volt a dologban. Az idegenek és a császári követ eltávolítására nézve azt felelte, hogy ezt most nem teheti, mert nyílt szembeszállás volna a császári udvarral szemben, melynek segítségét a török elleni háborúkban éppen most várják.

Szalkai, Szerencsés és társai ellen azonban hajlandó vizsgálatot indítani s amennyiben a vizsgálat reájuk nézve terhelő lesz, szigorúan megbünteti őket. Mikor a küldöttség meghozta a rendeknek a király üzenetét, a nemesség felháborodással kiáltozta : “Ez a Szalkai praktikája ! Nem vehetjük tudomásul ! Bocsássa el a király azonnal a kormányt.” Az izgatottság lecsillapodása után Werbőczi azt a javaslatot tette, hogy intézzenek még egyszer határozott kérdést a királyhoz és pedig ebben a formában : “Akar-e a rendek gyűlésében megjelenni a mostani kormány nélkül ?” A küldöttség megvitte ezt az üzenetet is a királynak, aki ekkor tanácsosabbnak látta nem ingerelni a rendeket és megígérte, hogy gyűlésükön személyesen fog megjelenni. Lajos be is váltotta ígéretét. Megjelent a rákosi gyűlésen, hol a rendek nagy örvendezéssel és éljenzéssel fogadták. Werbőczi hatalmas beszédet intézett a királyhoz és újból a legmeghatóbb szavakkal tárta fel az ország válságos helyzetét. Végül kérte az országgyűlés két memorandumának teljesítését, hozzáadva ehhez a Fuggerek kiűzetésére, Szapolyainak az Ujlaki-féle örökség átadására és a horvát bán letételére vonatkozó indítványt. A király, habár a nemesség azonnal követelte a választ, kijelentette, hogy válaszát csak másnap fogja megadni. Ezen ígéret betartása azonban elmaradt, mire a rendek elhatározták, hogy a főpapságnak a királyra való befolyását azzal büntetik, hogy a papi tized fizetését megtiltják s azonkívül, hogy határozataiknak érvényt szerezzenek, 1525 július havára Hatvanba gyűlést hirdettek.

Lajos betiltotta a hatvani gyűlést, de mikor értesült róla, hogy a rendek tilalma ellenére is gyűlekeznek és tizennégyezren jelentek meg Hatvanban, ő maga is megjelent a gyűlésen. Werbőczi tolmácsolta ezúttal is a nemesség érzelmeit. Két óráig tartó beszédben fejtegette a siralmas állapotokat, miközben kíméletlenül támadta a kormányt és különösen a nádort, kinek az állására titokban ő pályázott. Szalkai, Báthori, Széchi Tamás, Thurzó Elek, továbbá Sárkány Ambrus országbíró próbálták védeni magukat, de a nemesség lehurrogta őket. Szalkaira ezt kiabálták : “Vargaivadék, te vagy a nemesség árulója !” Mikor pedig Báthori emelkedett szólásra, szemére, hányták, hogy csak a hasával és a torkával törődik, az evésen, iváson és pénzszerzésen kívül egyéb nem érdekli, a várakkal nem törődik, éppen ezért ne is beszéljen, hanem távozzék a gyűlésről, mert különben kidobják. Sárkány Ambrus országbíró védőbeszédére is gorombán és szilaj dühvel kiáltották : “Hazudsz, áruló. Hazudsz, mikor azt mondod, hogy marha és bőrkupeckedéseddel, borméréseddel és efféle kalmárkodásokkal jobban szolgáltál nálunk, kik vérünkkel oltalmaztuk a hazát, míg te a harmincadoknál a szegénységet nyúztad. Csak a király iránti tiszteletünknek köszönöd, áruló kutya, ha mindjárt össze nem vagdalunk.” Ilyen izgatott gyülekezetben Báthori és Sárkány nem érezhették magukat biztonságban s azért még az éj folyamán titokban eltávoztak.

Másnap aztán a nemesség elég erősnek érezte magát arra, hogy a kormánnyal és a főurakkal leszámoljon. Maga akarta a kormányt kezébe ragadni s meg is tette azzal, hogy az összes főhivatalnokokat megbuktatta s helyükbe a maga embereit választotta a kormányba. Ekkor lett Báthori helyett az ország nádorispánja : Werbőczi István. Az évtizedek óta forrongó gyűlölet és érdekharc egyre jobban aláásta az ország erejét. A nemesi osztály végre Werbőcziben találta meg vezérét - aki kortársai között a legeszesebbek egyike volt és már éveken át harcolt a köznemesség élén s kivitte, hogy az arisztokrácia kénytelen volt engedményeket tenni és a hatalomban a nemesi osztályokkal osztozkodni. Az ország egyik legtekintélyesebb birtokosa volt. Szegényen kezdte és mint dúsgazdag ember fejezte be életét. A hatvani országgyűlés ezután törvények alkotásával és a visszaélések elkövetőinek büntetésével foglalkozott, de az ország válságos állapotait éppen úgy nem tudta megszüntetni, mint a korábbi országgyűlések. Szapolyai, aki nem kevesebbre, mint a királyságra vágyott és Szalkai érsek, aki Szapolyai Istvánnak viszont a koronát ígérte, ismét megkezdték intrikáikat. De nem tettek különben a főúri és a nemesi pártok emberei sem, Általános felfordulás támadt, amit tetézett az is, hogy Werbőczi nem volt képes a pártoskodásokat megszüntetni és minden igyekezetét főként a saját hatalma és gazdagodása növelésére fordította.

A megbuktatott főnemesek az új rendszer ellen tehát összeesküvést szőttek és Kalandos-társulat néven olyan egyletet alakítottak, mely a régi rend helyreállítását tűzte ki céljául. Werbőczit a bányavárosokban kitört munkáslázadás ürügye alatt elküldték Budáról és Lajost ekkor rávették, hogy lépjen fel a nemesi párt ellen s állítsa vissza a régi állapotot. Az 1526.-i budai országgyűlésen a főurak államcsinyje sikerrel járt. A Kalandos-társulat, melynek Kecskemét volt a fészke, olyan eredményesen működött, hogy nemcsak a főúri elégedetlenek, hanem a nemesi rendből valók is sokan tagjai közé léptek, úgyhogy mikor a budai országgyűlés megnyílt, Werbőczi és pártja egészen elveszítette jelentőségét. Werbőczi látván a helyzetet, sietve lemondott és Erdélybe menekült, mire a kalandosok újból Báthorit választották nádorrá, a hatvani végzéseket pedig hatályon kívül helyezték.

*A mohácsi vész. (1526. aug. 29.)

Ilyen viszonyok uralkodtak Magyarországon, mikor megjött annak a híre, hogy Szulejmán szultán Magyarország megtámadására készül. I. Ferenc francia király a török udvart állandóan bujtogatja a német birodalomba való betörésre, mert így remélt eredményeket elérni a német császári házzal szemben.

A török porta hódító politikája a német császári tartományok ellen kezdetét vette már 1525-ben, mikor a szultán követeit azzal az ajánlattal küldte II. Lajoshoz, hogy hajlandó a békét megkötni, ha ennek ellenében Lajos szabad átvonulást biztosít csapatainak Horvát és Tótországon keresztül az osztrák tartományokba. A török ajánlat visszautasítással találkozott, ami Szulejmán szultánt a legnagyobb haragra lobbantotta, úgyhogy a Magyarország elleni hadjárat indító oka voltaképpen ebből a visszautasításból keletkezett, mely a török szultánt egyszerre a legádázabb ellenségévé tette Magyarországnak. Szulejmán hadi készületeiről 1526 elején a magyar kormánytanács biztos értesüléseket szerzett, melyet a moldvai és havasalföldi vajdák jelentései még inkább megerősítettek. E minden kétséget kizáró hírekkel szemben a kormány magatartása mégis a legnagyobb lanyhaságot mutatta. Az országgyűlés még mindig arról tanácskozott, hogy mi módon lehetne pénzt szerezni a hadsereg előállítására és a kiadások fedezésére. Hosszas viták után nem maradt más mód, mint amit kezdetben általánosan elleneztek, hogy a templomi arany és ezüst ékszerek fele az ország védelmére pénzzé veressék. A rendelet végrehajtása azonban nagy akadályokba ütközött. Először is a papság sok helyen vonakodott a kincseket kiszolgáltatni még akkor is, mikor tudtára adták, hogy nemcsak a kormány, hanem a pápa jóváhagyásából történt a rendelet kiadása.

De ezenkívül nagy visszaélések is történtek a kincsek egybegyűjtése körül. Igen sokan maguk számára tették el az egyházi értékek jelentős részét s családjaikat gazdagították vele. Nagyobb baj volt azonban még ennél is, hogy a török seregek elindulása idején a magyar haderő még szervezve sem volt. Lajos királyt az egykorú tudósítók azzal vádolják, hogy a honvédelem rendezése helyett lóversenyeket tartatott, délig aludt, a kormánytanácsban alig vett részt s amikor jelen volt, akkor is kevés tekintélyt tudott kifejteni, úgyhogy május havában Budán ágyúk, hajók, lőszerek, eleség meg mind nem voltak beszerezve. A hadsereg vezetésére alkalmas férfit sem lehetett találni, mert a párttusákban és hatalmi viszálykodásokban elmerült főurak annyira elszoktak Lajos uralkodása alatt a hadimesterségtől, hogy Frangepán Kristófon kívül egyetlen számbavehető talentum sem akadt, kire a fővezérletet rá lehetett volna bízni. A kormánytanács tehát kénytelen volt V. Károly vezérét, Salm Miklós grófot felkérni a fővezérség elvállalására, kinek tagadó válasza után Tomori Pál érsek volt az egyetlen, kiben, ha különösebb hivatottság nem is volt, de legalább a legtöbb jóakaratot mutatta az ügy iránt. Június havában Tomori aztán már abban a helyzetben volt, hogy jelenthette a királynak a török közeledését. Többé már nem volt idő a késlekedésre.

Gyorsan cselekedni kellett s a rendeletek egymás után mentek a vármegyékhez, hogy a nemesség a tolnai táborban gyülekezzék. De mi történt ? A városok, melyek katonaállításra voltak kötelezve, pénzen váltották meg kötelességeiket, a nemesség pedig a kitűzött időre, július 2-ára nem gyűlt össze. Mintha semmi baj sem volna, az urak folytatták viszályaikat, vádaskodtak egymás ellen, tivornyákba merültek, de a táborbaszállásról tudni sem akartak. Nem volt más hátra, mint hogy a király összegyűjtse a maga kis csapatát és ezekkel induljon a harctérre abban a reményben, hogy példáját követni fogják. Régi szokás szerint, a véres kardot újból körülhordozták az országban s a nemesség fejvesztés terhe mellett felhivatott, hogy Tolnára gyülekezzék. Igy is nagyon lassan folyt a gyülekezés, úgyhogy a magyar hadak még együtt sem voltak, mikor megjött a hír, hogy Pétervárad, az utolsó fontos végvár is elesett. És az első rémhírt követték a többiek, melyek mind arról szóltak, hogy a török háromszázezer főből álló haddal közeledik. Szó volt arról, hogy Szapolyai János a törököt hátban támadja meg Szerbián keresztül, de a király nem merte megbízni, mert azt a hírt terjesztették Szapolyairól, hogy titokban egyetért a törökkel. A mindegyre közelgő veszély híre azonban nagynehezen felrázta végre az urakat. Kezdtek gyülekezni, de a parancsoknak nem szívesen engedelmeskedtek.

Mikor Eszék alá kellett volna menniök a török átkelésének megakadályozása végett, az engedelmességet megtagadták, arra hivatkozva, hogy őket csak a király zászlója alatt való harc kötelezi. Lajos király látva ezen hazafiatlan viselkedést, többé nem hallgatott a tanácsokra. Pedig bizalmasai többen azt ajánlották, hogy kössön békét a törökkel, ígérjen neki adófizetést. De a király, akit a nemesség és az urak viselkedése a végletekig elkeserített, többé nem hallgatott rájuk. Szekszárdról Báthára ment s miután itt Tomori Pált fővezérré választották, a mohácsi síkon a magyar sereg hadirendbe állott föl. A magyar sereg számát mindenestől huszonnyolcezerre becsülték, a törököt pedig háromszázezerre, melyből hetvenötezer a legkitűnőbben volt felszerelve. Miután a török sereg befejezte az átkelést, egyenesen Mohács irányában haladt. A nemesség a Szekcsőn időző királyhoz üzenetet küldött, hogy jöjjön ő is haladéktalanul a táborba, mert a seregre lelkesítő hatással lesz a király megjelenése. Lajosnak már minden mindegy volt. Rossz előérzetek között megjelent Mohácson, hol a magyar sereg a legnagyobb harci vágytól égett. Mindenáron meg akart ütközni a törökkel, úgyhogy végül még Tomori is, aki eddig azt tanácsolta Lajosnak, hogy legjobb volna békét kötni, kezdett bizakodni a sikerben. Visszavonulásról vagy a csata elől való kitérésről különben már szó sem lehetett, mert a török és a magyar előörsök már harcban álltak. Csupán a nagy nap volt hátra, melynek a döntő eredményt kellett meghoznia.

Augusztus 29-én végre ez is elkövetkezett. A harctéren, nem messze a tábortól, Mohácstól mintegy mérföldnyire húzódó sík terep volt, melyen a huszonnyolcezer főből álló magyar sereg kényelmesen elhelyezkedhetett. Kora reggeltől délután háromig várta a magyar had az ellenséget, de a török nem mutatkozott. Délután három órakor azonban kezdtek feltünedezni a török sereg tömött csapatai. Az első harcvonalat Ibrahim nagyvezér alkotta. Utána következett Behram basa az anatóliai haddal, ezután a szultán a janicsárokkal és a testőrséggel, végre Bali bég szendrői basa, aki azzal a feladattal volt megbízva, hogy a magyar jobbszárnyat kerülje meg és hátulról támadja meg a magyar sereget. Tomori megadta a jelet a támadásra. A kürtök megszólaltak és a király is feltette fejére a sisakot. Ugy mondják, Lajost a halál előérzete szállotta meg és nagyon sápadt volt, mikor a harcra felkészült. A magyar sereg azonban nem tétovázott. Vad szilajsággal megrohanta a török csapatokat, melyek előre megállapított taktika szerint hagyták őket közeledni, mikor pedig már jó előrehaladtak, hirtelen kettéváltak, hogy a magyar sereg belerohanjon a kelepcébe. A törökök kettéválása után ugyanis a magyar sereg a török tüzérséggel és a mögöttük lévő janicsárokkal találta szemközt magát. Háromszáz ágyú egyszerre dördült el s a magyar sereg teljesen összezavarodott. Ezzel aztán el is volt döntve a csata sorsa.

A magyaroknak nem volt már idejük hozzá, hogy hadsoraikat rendezzék, de nem is tehették volna, mert az első meglepetés után a janicsárok mindenünnen megrohanták őket és irtóztató kaszabolást vittek végbe közöttük. Pár óra alig telt el és huszonnégyezer magyar nemes és főúr holtteste horította a csatamezőt. Ilyen vereség évszázadok óta nem érte a magyart. A nemesség színe-java ottveszett s azonkívül még a király is elveszítette életét. Elesett Tomori, a fővezér s több mint 500 főúr és püspök. Futás közben halálát lelte a király is. Csak két apródja kísérte a menekülő királyt, kinek lova visszacsúszott a Csele-patak sikamlós partjáról s maga alá temette lovasát. Szapolyai Szegednél táborozott a maga segélyhadaival, de nem avatkozott a küzdelembe. Mi volt elmaradásának oka, biztosan nem lehet megállapítani. Legvalószínűbb, hogy az általános fejetlenség közben későn kapta a király újabb rendeletét, amely őt is Mohácsra rendelte. Öccse, aki Tomorinak egyik alvezére volt, szintén elesett a mohácsi csatában. A török sereg a nagy győzelem után ellenállás nélkül nyomult Budáig s mindent felprédált útjában. Budavárát is kirabolták s aztán a Duna-Tisza között vonultak vissza, ezt a vidéket is kegyetlenül elpusztították s ezrével fűzték rabszíjra a lakosságot.

Az évtizedekre visszamenő pártoskodások és osztályharcok, a lelketlen kormányzás, a nép zsarolása, az 1514-iki lázadás mind okai voltak annak, hogy ilyen katasztrófa zúdult a nemzetre. A mohácsi csatának korszakos jelentősége volt a magyar állam életében. Nemcsak a hadsereg és a király veszett oda, hanem ott bukott meg a nemzeti önállóság és a nemzeti királyság intézménye is. A katasztrófa következményeit megállítani nem lehetett többé s nem telt bele két esztendő sem és egyelőre az ország egyik része, majd az egész felett idegen uralkodócsalád vette át a hatalom gyakorlását.