*Svájc.

*Svájc függetlenségi harcai.

A Vierwaldstätti-tó körül a népvándorlás idejében alemannok telepedtek meg, hogy a szép, de terméketlen hegyeken, völgyekben tengődve, de szabadon éljenek tovább. A keresztény hittérítők fölkeresték őket rejtett zugaikban, templomokat és kolostorokat építettek és nagy darab földeket megszereztek itt maguknak s írtás útján gazdaságot létesítettek jobbágyaikkal. A terület nagyobb részét azonban továbbra is szabad emberek lakták, de később ezek közül is sokan egy-egy apát, vagy szomszédos gróf és földesúr védelme alá helyezkedtek s ezért bizonyos szolgáltatásokra kötelezték magukat. Legfőbb uruk gyanánt Felső-Burgund királyát ismerték el, majd idővel a nagy német politika változásai szerint más-más uralkodót. Az egymásközti vitákat maguk intézték el, csak főbenjáró bűnök fölött döntött a király grófja a szabad földtulajdonosok gyűlésében. A hűbérurak között voltak a habsburgi grófok is, akik Lenzburg és Zähringen örökösei voltak, arra törekedtek, hogy mennél több jogot szerezzenek maguknak a svájciak fölött. Először Swyz, majd Unterwalden fölött szerezték meg a védőuri jogokat, amelyeket megbizottaik, az úgynevezett vogtok útján gyakoroltak. Jelentős változást idézett föl az a körülmény, hogy a Habsburg grófok megszerezték maguknak Uri fölött is a védőuri hatalmat, amely régebben a zürichi grófoké volt. Ekkor Uri II. Frigyes császár fiához, Henrikhez fordult panaszával s azt kérte tőle, hogy mentse meg őket a Habsburgok uralma alól és tegye őket függetlenné a birodalmon belül.

Henrik meg is adta Urinak ezt a függetlenséget, hogy pártot szerezzen magának saját atyja ellen. De II. Frigyes császár úgy ellensúlyozta fia terveit, hogy szintén helybenhagyta Uri függetlenségét, sőt megadta ezt a függetlenséget Swyznek is, hogy támogatásukról biztosítsa magát fiával és a pápával szemben. A három őskanton, Swyz, Unterwalden és Uri szabad maradt, vagyis közvetlenül a király alá tartozott és grófjait maga választhatta meg. Mikor Habsburgi Rudolf 1273-ban király lett, Urinak meghagyta azt a privilégiumát, hogy saját maga választhassa meg a grófját, akit királyi vogtnak neveztek, de Swyzet egyszerűen családi birtokának jelentette ki. Az erőszakos Albrecht ellen a három őskanton lakosai szövetségbe léptek s kölcsönösen megfogadták, hogy megvédik egymást minden jogtalanság ellen. A szövetségről kiállított okirat ezzel végződött : “Ha Isten is úgy akarja, a szövetség örökké fog tartani.” Albrecht nem ismerte el a kantonok függetlenségét, de a történelem nem tud semmit sem arról, hogy a vogtok kegyetlenkedtek volna. De tény az, hogy állandó volt a gyűlölködés a szabad Svájc és a szomszédos Habsburgok között s 1470 körül kifejlődött az a poétikus monda a svájci szabadsághősökről, amelyet évszázadokon keresztül valóságnak fogadott el a történelem. E monda szerint a négy Waldstätte lakosai ősidőktől fogva szabadok voltak és önként rendelték magukat alá a német birodalomnak, hogy a császár védelmezze őket és legfelső fokon bíráskodjék fölöttük.

De mikor a császár igazságtalanul döntött Swyz és az einsiedelni kolostor egy viszályában, a vierwaldstättiek elszakadtak a birodalomtól és szövetségre léptek a jogtalanságok ellen. Ez időtől fogva maguk választottak maguknak a szomszédos nemesek közül védőurat (vogtot), aki bíráskodott közöttük. Ilyen volt Habsburgi Rudolf is, aki jó és igazságos vogtnak bizonyult. Rudolf halála után fia, Albrecht törekedett a királyi korona elnyerésére és nagyon megharagudott, hogy a waldstättiek Nassaui Adolfhoz csatlakoztak. Mikor Albrecht király lett, követeket küldött a waldstättiekhez és felszólította őket, hogy vessék alá magukat a Habsburgok örökös védőuraságának. A waldstättiek azonban ragaszkodtak ősi szabadságukhoz. Ez annyira megharagította Albrechtet, hogy két kegyetlen vogtot küldött a nyakukra : Gessler Hermant és Beringert. Az előbbi Küssnachtban székelt, az utóbbi Sarnenben. E két vogt alá, akiket landvogtoknak neveztek, több apró burgvogt tartozott, akik egy-egy várban parancsoltak. Ilyen burgvogt volt Wolfenschiessen lovag is Rossberg várában s ez volt az első oka a szabad parasztság és a vogtok összeütközésének. Wolfenschiessen ugyanis erőszakot akart elkövetni egy hajósnak, Baumgarten Konrádnak ifjú feleségén ; de a férj fejszével agyonütötte Wolfenschiessent.

Azóta egyre kegyetlenebbül bántak a svájciakkal és Gessler egy várbörtönt építtetett, amelyet osztrák katonák őriztek s ahová becsukatott mindenkit, aki jelét adta annak szóval vagy tettel, hogy elégedetlen a zsarnoksággal. Igy akarta szolgaságba hajtani az uriakat. Majd Altorf piacán egy póznát állíttatott fel, tetején az osztrák hercegi kalappal és szigorú parancsot adott ki, hogy a pózna előtt minden arra menőnek kalapot kell emelnie, mert különben börtönbe veti. A nép morgott a megalázás miatt, de engedelmeskedett. Csakhamar azonban Unterwaldenben történt valami, ami összetűzésre vezetett. Az öreg Melchtal Henriket valami csekélység miatt arra ítélte Beringer landvogt, hogy szolgáltassa ki két ökrét büntetésből, mert a vogt azt akarta, hogy a parasztok maguk húzzák az ekéjüket, ha kenyeret akarnak enni. Melchatal Henrik fia, Arnold tiltakozott az ökrök elrablása ellen s eközben kettévágta a vogt szolgájának az egyik ujját. A büntetéstől való félelmében Uriba menekült Fürst Walterhez, apja régi barátjához. Ott találta Stauffacher Wernert is, aki Swyzből jött és elmondta a köztiszteletnek örvendő Fürst Walternek, hogy Gessler nemrég így nyilatkozott, mikor meglátta szép új házát : “Nem akarom, hogy a parasztok az én engedélyem nélkül házakat építsenek.

Nem akarom, hogy olyan szépen lakjanak, mintha urak volnának és lesz gondom rá, hogy ennek elejét vegyem !” A három férfi tanácskozni kezdett a teendőkről s eközben értesültek róla, hogy Arnold öreg atyját fia szökése miatt a vogt megvakíttatta. Ez a hír döntő hatással volt. Megesküdtek mind a hárman, hogy mindegyik toboroz tíz-tíz embert a saját kantonjából s előre megbeszélt napon valamennyien találkoznak a Rüttli-mezőn, egy szikláktól körülvett völgyben a Vierwaldstätti-tó mellett. Szent Márton napjára virradó éjszaka találkoztak is a Rüttli-mezőn harminchárman és megesküdtek, hogy újév napján megszabadítják hazájukat a vogtoktól, ha kell, erőszakkal, de ha lehet, vérontás nélkül (1307.). Mielőtt azonban erre került volna a sor, a leggonoszabb zsarnokot, Gessler Hermant utólérte érte végzete. Gessler halálának története ez. Tell Vilmos, egy jámbor földmíves Uriból, aki szintén tagja volt az összeesküvőknek s aki híres nyíllövő és evezős volt, egy novemberi vasárnap kisfiával több ízben elhaladt az altorfi pózna előtt anélkül, hogy kalapot emelt volna. Mikor a fegyveres szolgák megragadták és Gessler elé hurcolták őt, Tell bocsánatot kért és kijelentette, hogy csak figyelmetlenségből nem emelt kalapot a pózna előtt. Gessler azonban, aki híres volt a legkegyetlenebb büntetések kieszelésében, azt parancsolta a híres nyíllövőnek, hogy lőjjön le kisfia fejéről egy almát, mert különben megöleti őt. Mikor Tell vonakodott, a zsarnok kijelentette, hogy nem csak őt, hanem a fiát s meg fogja öletni, ha nem engedelmeskedik. Tell erre összeszedte magát, célzott és szerencsésen lelőtte kisfia fejéről az almát.

Gessler azonban észrevette, hogy Tell a lövés előtt két nyílvesszőt készített ki magának. Megkérdezte tőle, miért tette ezt. Tell büszkén megmondta Gesslernek, hogyha fiát találta volna, a második nyílvesszőt Gesslernek szánta s ezt a lövést semmi esetre sem hibázta volna el. Gessler azonnal elfogatta a vakmerő Tellt és a bárkára vitette, amelyen ő maga is megindult a Vierwaldstätti-tavon Küssnacht felé, ahol Tellt egy penészes börtönbe akarta zárni. Alig ért ki a bárka a tóra, nagy vihar kerekedett és Gessler hajója oly veszedelemben forgott, hogy Gessler kénytelen volt Tell bilincseit levétetni és Tellre bízni a hajó kormányzását. Tell vállalta a megbízást és biztos kézzel kormányozta a hajót az Axenberg hegyének egy kiugró párkánya felé. A kedvező pillanatban felkapta íját és kiugrott a sziklapárkányra, a hajót pedig visszarúgta a habokba. Tell egyenesen a Küssnacht felé vezető mély útba sietett, amerre Gesslernek is mennie kellett, ha esetleg megszabadulna a viharból. Igy is történt. Tell megleste Gesslert és nyílvesszőjével szívenlőtte, úgyhogy Gessler holtan fordult le lováról. Azóta Tell Vilmosban ünnepli Svájc megszabadítóját. Ujév napján célt ért az összeesküvés is, amelyet a Rüttli-mezőn indítottak meg. Mikor Beringer landvogt reggel a templomha ment, húsz unterwaldeni paraszt ünneplőben a szokásos újévi ajándékokkal bevonult Sarnen várába, ahová nyugodtan beeresztették őket.

Amint a vár udvarára értek, mindegyik egy alabárdot húzott ki kebléből s ráillesztette botjára. Azután még harminc társukat is beeresztették a várba és könnyűszerrel hatalmukba kerítették azt. Beringer mikor értesült az összeesküvésről, nyomban megszökött és hírül vitte Albrecht császárnak, hogy mi történt. A császár már éppen véres bosszúra készülődött a svájciak ellen, mikor őt magát is leszúrta orozva unokaöccse, Parricida János. Eddig van Svájc felszabadításának a mondája, amelyet a történelmi kutatások koholmánynak minősítettek. Svájc felszabadulásának történetét a kutatások másképp állapították meg. Minthogy a waldstättiek betörtek az einsiedelni kolostor területére, átokkal sújtották őket és Lipót osztrák herceg örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy a gőgös svájci parasztokat leigázza és nagy sereggel betört Svájcba. A sereg a Morgarteni-tó és a környező magaslat közé érkezett. A svájciak erre a hegy tetejéről sziklákat és fatörzseket hengerítettek alá az ellenségre s oly zűrzavart támasztottak Lipót herceg hadaiban, hogy másfél órai harc után a büszke sereg fej vesztve menekült a svájciak elől. Lipót maga is csak nagy üggyel bajjal menekült Winterthurba. Körülbelül 1500 lovagja maradt halva a morgarteni ütközetben. A diadalmas svájciak pedig Brunnenben megújították ősi szövetségüket (1315.).

Csakhamar oly tiszteletreméltó hatalomnak tekintették a szomszédok is a svájci szövetséget, hogy több helvét város elhatározta, hogy belép a szövetségbe. Belépett a szövetségbe mint negyedik kanton Luzern is, amely addig a Habsburgok birtoka volt. Zürich is csatlakozott a szövetséghez, majd Glarus, Zug és Bern is. Minthogy a szövetség ettől fogva egészen 1481-ig nem bővült, a nyolc várost “a nyolc régi hely”-nek nevezték. Béke idején a nyolc kanton jogállása nem volt egyenlő. Luzern, Glarus és Zug elismerte későbbre is a Habsburgok jogait, Bernben pedig, amely a második helyet foglalta el a szövetségben, arisztokratikus kormányzat volt, amely nem igen akart tudni a demokratikus Zürich elsőbbségéről. Glarusnak nem volt részvételi joga a gyűléseken. Hat kanton (Bern és Glarus kivételével) egy nagy gyűlésen külön megállapodtak egymással, hogy törvényeiket megoltalmazzák minden idegen egyházi és világi hatalommal szemben és világi ügyeikben csak saját bíráik illetékességét ismerik el. Kimondták akkor még azt is, hogy a Gotthard-utat mindenki szabadon használhatja. Albrecht halála után gyűlölete a svájci köztársaság iránt átöröklődött két fiára, különösen Jámbor Lipótra, aki sváb tartományúr létére nagyon haragudott a svájciakra, mert egy ideig támogatták a sváb városok szabadságharcát. Fellázította mindenekelőtt a szomszédos nemeseket a svájciak ellen, akik rövidesen körülbelül 150 hadüzenetet kaptak.

Azután hatalmas sereget gyűjtött ő maga is, Luzern ellen vonult és megesküdött, hogy lábbal tiporja majd a gőgös parasztokat. Legjobban bízott kipróbált, páncélos lovasságában, amely egymaga felülmúlta számra nézve a szövetségeseket, mert a népes Bern, amely vonzódott a nemesekhez, ez alkalommal nem vett részt a küzdelemben. Sempach mellett (1386.) folyt le a döntő ütközet, amely az ellenfelek aránytalan erőviszonyai miatt csak a perzsák és görögök harcaihoz hasonlítható. A kortársak tudósításaiból nem nyerhetünk világos képet az ütközet lefolyásáról, csak annyi bizonyos, hogy a svájciak döntő diadalt arattak s maga Lipót herceg is elesett a csatatéren. Száz év mulva részletesen elmondják a krónikák költőien kiszínezve a sempachi ütközetet. Eszerint a mintegy 1300 főnyi svájci szövetséges haderő Sempach mellett egy erdős magaslaton helyezkedett el s bizakodva várta a 4000 főnyi páncélos lovasságot, amely Lipót herceg vezetése alatt közeledett. Minthogy a hegyvidéken a lovak használhatatlanokká váltak, a lovasok leszálltak a lóról, egyenes sorba álltak s lándzsájukat előreszegezve, mint mozgó lándzsafal nyomultak a svájciak ellen. A. szövetségesek erre letérdeltek s ősi szokás szerint imádkoztak. Mikor az ellenség látta ezt, kicsúfolta a gyáva parasztokat, mert azt hitte, irgalomért esdekelnek. De csakhamar meggyőződtek tévedésükről. A svájciak ékalakba sorakoztak és így próbálták áttörni a lándzsafalat. De hiába.

Rövid fegyverükkel nem is értek hozzá a lándzsákkal harcoló lovasokhoz, akiknek két szárnya befelé kanyarodott úgy, hogy félkörben kezdték fojtogatni a svájciakat. Már hatvan svájcit leszúrtak és a lovasok megközelíthetetlenek maradtak. A legfőbb veszedelem pillanatában Winkelried Arnold elhatározta, hogy feláldozza magát hazájáért. “Utat csinálok nektek, kedves társaim - kiáltotta - gondoskodjatok feleségemről és gyermekeimről !” Azután széttárt karjaival átnyalábolt egy csomó ellenséges lándzsát s halálos küzdelemben mindaddig magához szorította, amíg társai az így támadt résen be nem hatoltak. A lándzsafal keresztül volt törve s a svájciak rövid, súlyos fegyverükkel iszonyú öldöklést vittek véghez a lovasok között, akiket nehéz fegyverzetük tehetetlenné tett. Az osztrák lobogó földre hullt. Lipót herceg maga kapta fel a földről, eközben azonban ő maga is elvágódott a dulakodásban. Egy swyzi közember rohant ekkor feléje. “Én Ausztria hercege vagyok !” - kiáltotta Lipót. De a swyzi paraszt nem törődött vele, hanem válasz nélkül leszúrta a herceget. Természetes, hogy ezen fényes diadal után itt-ott a svájciak is megpróbáltak egyet-mást elérni a legyőzött ellenfél rovására. A glarusiak például minden teketória nélkül megszállták Wesen osztrák városkát. Erre hatezer főből álló sereggel rontottak rájuk az osztrákok, de Näfels mellett a glarusiak a swyziek segítségével tönkreverték őket.

Svájc keleti részén is szövetkezett a lakosság a nemesek és a papok ellen s végül létrejött ott a grusbündeni szövetség. A svájci szövetség hatalma érzetében, úgy mint hajdanában elnyomói, hódításra adta magát. Az uriak már 1403-ban elfoglalták a livini völgyet, mert az itáliai szomszédok zár alá tették barmaikat. Pár év mulva, mikor Frigyes herceget átokkal sujtották, mert XXIII. János pápát megszöktette a konstanzi zsinatról, Bern, Luzern és Zürich hajlottak Zsigmond császár szavára, elfoglalták Frigyes birtokának egy részét és később akkor sem akartak kivonulni belőle, mikor maga Zsigmond császár parancsolta nekik. A hódítások csakúgy, mint mindenütt, Svájcban is viszályt támasztottak hamarosan az egyes kantonok között s a szövetséget az első nagy pogárháború szétrobbantással fenyegette. Mikor a hatalmas Toggenburg Frigyes gróf gyermektelenül húnyt el, nagy birtokai miatt először is Zürich és Tirol keveredett viszályba. De csakhamar jelentkezett a császár is a megüresedett hűbérért. Swyz azt állította, hogy az elhunyt swyzi polgár volt, Zürich pedig, hogy zürichi polgár, Glarus és Bern meg minden jogcím nélkül követelte a dús örökséget. A legerősebb két igénylő Zürich és Swyz volt s ezek kaptak hajba egymással legelőször. A zürichiek vezére Stüssi Rudolf főbíró, a swyzieké Riding Itel volt. Mind a kettő önzetlen, tapasztalt, vitéz, kiváló tehetségű polgár.

Stüssi Rudolf tétovázás nélkül szövetkezett III. Frigyes császárral, ennélfogva a többi szövetséges kanton Swyz pártjára állt. Apróbb csatározások után 1443-ban találkoztak az ellenfelek Zürich közelében, Szt. Jakab mellett, a Sihl-híd közelében. A swyzieknek és szövetségeseiknek fehér kereszt volt a jelvényük, a zürichieknek piros kereszt. Riding Itel 200 válogatott swyzi ifjú mellére piros keresztet varratott, hogy megtévessze az ellenséget és rájuk parancsolt, hogy vonuljanak a zürichiek háta mögé és ott álljanak föl. Ez meg is történt. Mikor az ütközet elején néhány zürichi hátrálni kezdett, a 200 swyzi kiáltozásba tört ki : “Zürich, menekülj, menekülj !” - s ők maguk is futásnak eredtek a Sihl-híd felé, amely a zürichiek egyetlen visszavonulási útja volt. A zürichiek vad futásnak eredtek s mikor felismerték a 200 titkos ellenséget is, amely a hidat akarta elzárni előlük, még jobban megrémültek és a fejüket vesztették. Az öreg Stüssi Rudolf, aki igazi hős volt, hogy menekülő polgártársait feltartóztassa, csatabárdját marokra kapva, megállt a Sihl-híd közepén és dörgő hangon így kiáltott : “Megálljatok, polgárok, megálljatok !” De a menekülők áradata feltartóztathatatlanul tovahömpölygött s egy zürichi polgár, akit bosszantott a szemrehányás, rárohant Stüssire és alabárdját Stüssi keblébe döfte, úgyhogy az óriás hős lerogyott a hídra. A zürichiek most már fejvesztve menekültek.

A swyziek pedig felgyújtották Zürich előtt az összes falvakat és véres holttestek hátán lakomázva és tobzódva nézték a tüzet. A háború ezután még jobban elmérgesedett. Végül eszébe jutott Frigyes császárnak is, hogy támogassa zürichi szövetségeseit. De saját örökös tartományaiban forrongott a nép, a német fejedelmekkel pedig nem hitethette el, hogy a svájci szövetségesek ellen való harc birodalmi érdek. VII. Károly francia királlyal kezdett tehát alkudozni, hogy küldjön neki a “lázadó parasztok” leverésére 5000 armagnakot segítségül. Az armagnak bandák a francia pártviszályok idején képződtek a világ gyülevész népéből s utoljára az angol-francia háborúban harcoltak, amely egyelőre fegyverszünettel ért véget. Jenő pápa, aki értesült Frigyes császár terveiről, azt ajánlotta a francia királynak, hogy támogassa a császár tervét és igázza le a svájci parasztokat, akik egyetértettek a vele meghasonlott bázeli zsinattal. Leginkább ajánlotta azonban a vállalkozást a francia királynak a saját érdeke. A zsoldos bandák elviselhetetlen teherként nehezedtek országára. Ez a gyülevész nép rablásból, gyújtogatásból és gyilkosságból élt és nem ismert irgalmat. A király tehát szerette volna lerázni őket a nyakáról, de szeretett volna szabadulni legidősebb fiától, Lajostól is, akire féltékenykedett.

Őt küldte tehát a zürichiek támogatására, csakhogy nem 5000, hanem 40.000 armagnakkal. Szt. Jakab mellett ütközött össze a hatalmas armagnak sereg 1600 svájcival, akik tíz óra hosszáig védelmezték magukat oly hősiesen, hogy tíz kivételével valamennyien súlyosan megsebesültek vagy meghaltak az ütközetben (1444.). Az ellenségnek azonban 8000 halottja volt és Lajos francia trónörökös megesküdött, hogy soha nem látott ilyen férfiakat, soha nem aratott még ilyen gyászos diadalt, amelyben az ellenséget is kénytelen sajnálni. Csapatai maradványával visszavonult Elzászba. Ensisheimben békét kötött, nem törődve sem a császárral, sem a pápával, akik azt kívánták, hogy harcoljon tovább a svájciak ellen. De a svájci polgárháború még mindig nem ért véget. Csatlakozott a swyziekhez Bazel is, hogy harcoljon az osztrákokhoz szító zürichi nemesség ellen. Végül azonban a folytonos csatározás annyira kimerítette mind a két felet, hogy béke után sóvárogtak. Megállapodtak, hogy a döntést a berni főbíróra, Butenberg Henrikre bízzák. Létre is jött a béke. Zürich elszakadt Ausztriától, belépett a svájci szövetségbe s beleegyezett, hogy a toggenburgi örökség, amely miatt a polgárháború voltaképpen kitört, a legközelebbi rokoné legyen. Egy negyed század mulva a szövetségeseknek legsúlyosabb harcukat kellett megvívni szabadságukért Merész Károly burgundi herceggel, aki Svájccal szomszédos területeket kapott zálogba. De a svájciak szomszédsága csakhamar civódásra szolgáltatott okot.

A svájciak ugyanis, akik régi idők óta megszokták azt, hogy az elnyomottakat pártolják és segítsék, csakhamar Merész Károlyhoz fordultak és bepanaszolták Károly vogtját, Hagenbach Pétert, aki Elzászban kegyetlen szigorúságot fejtett ki. Merész Károly herceg nyers és visszautasító választ adott, mert nem szívlelte a parasztságot és gyűlölte a demokráciát. Csakhamar megindultak a csatározások s végül Merész Károly hatalmas sereggel indult a szövetségesek ellen. A svájciak erre gyorsan Granson elé siettek s bár csak 20.000 főnyi seregük volt, fényes diadalt arattak az 50.000 főnyi ellenségen (1478.). A svájciak rengeteg kincset zsákmányoltak a csata után. Károly új sereggel akarta a csorbát kiköszörülni, de Murten mellett még nagyobb vereséget szenvedett. Ő maga is alig harminc kísérőjével menekülhetett csak meg a csatatérről. A svájci zsoldosok döntötték el a csatát Nancy mellett, amelyben Merész Károly is elesett. A nagy diadalok következtében csatlakozott a svájci szövetséghez Freiburg és Sotothurn is, majd Basel, Schaffhausen és Appenzell, úgyhogy most már 13 kantonból állt a szövetség. Németország azonban nem akart lemondani Svájcról s Miksa császár a birodalmi gyűlésen Svájctól is követelt hadi jutalékot. A svájciak azonban ezt megtagadták s mikor a császár fegyverrel akarta őket engedelmességre kényszeríteni, a dornachi véres csatában a svájciaké lett a győzelem. A baseli békében aztán a császár lemondott követeléseiről s ezzel Svájc teljesen elszakadt Németországtól (1490.).

Ez időtől fogva kezdtek a svájciak állandóan zsoldosokul elszegődni idegen urak szolgálatába s a harchoz szokott svájci parasztok ezentúl idegen érdekekért ontják vérüket.