Az egykori hatalmas római birodalom
anyaországát, Itáliát a középkor elején elöntötték a népvándorlás hullámai.
Majd a pápaság és a császárság százados nagy harca következtében apró darabokra
szakadozott. A romok közül azonban apró államocskák kezdenek felvirágozni.
Legelőször a pápaság állama fejlődik ki a Tyrrheni-tengertől az
Adriai-tengerig, mint egy ék a félsziget északi és déli része között. Az
egyházi állam elválasztja egymástól az északi longobárd királyságot és a délen
megtelepedett egykori normann rablók országát, akik a római pápaság
védőszárnyai alatt kapnak erőre s a római pápától kapják hűbérbe déli
királyságukat. Csaknem észrevétlenül töredeznek le a félsziget testéről eleinte
egyes tengerparti városok, Velence, Genova, Piza, Amalfi, amelyek a
kereskedelem éltető nedvéből szívják az önállóság erejét. Példájukat csakhamar
több város követi a szárazföld belsejében is, amelyek a pápaság és császárság
nagy harca alatt ügyes és változatos pártoskodással kivívják a szabadságot a
maguk számára. A németek hiába próbálják tűzzel-vassal visszaszerezni maguknak
a lombard vaskoronát és a császári koronát. Ez érdekes korszakból, a középkor
utolsó párszáz esztendejéből legjelentősebb az egyházi államnak, Sziciliának,
Firenzének, Milanónak, Genovának és Velencének a története.
A pápaság, hogy diadalmasan kerülhessen ki a
Hohenstaufokkal vívott nagy harcából, mint már említettük, kénytelen volt a
francia Capetingek egyik sarját segítségül hívni, Anjou Károlyt, akinek
átengedte Nápolyt. De nem is sokára éppen a Capetingek álltak bosszút a
Hohenstaufokért. A guelfek és ghibellinek harca Konradin kivégzésével nem ért
véget. Ellenkezőleg, tovább folyt a bíbornokok testületében is. IV. Kelemen
pápa halála után (1268.) három esztendeig nem is választottak új pápát, mert
nem tudtak senkiben megegyezni. Majd teljesen jelentéktelen pápák szerepeltek,
egészen 1295-ig, amikor végre VIII. Bonifác, az erélyes, uralomra vágyó férfi
került a pápai trónra, aki hosszú ideig az utolsó nagy pápa volt. Uralmát azzal
kezdte, hogy elűzte az egyházi állam leghatalmasabb családját, a Colonnákat,
átokkal sújtotta őket és birtokukat az Orsini-családnak adta. A Colonnák szökve
menekültek a világ minden tája felé és epedve várták a bosszú pillanatát. VIII.
Bonifác gőgössége és elbizakodása nemsokára határtalanná fejlődött. I. Albrecht
német király követeit, akik azért jöttek hozzá, hogy Albrecht számára a
császári koronát kérjék, fején koronával, kezében karddal fogadta és így szólt
nekik : “A császár én vagyok !” Albrechtnek nem volt hatalma hozzá, hogy ezt a
büszke választ megtorolja.
De a francia király nem tűrte el, hogy vele is így
bánjanak. Mikor Bonifác megtiltotta a francia papságnak, hogy IV. Fülöp francia
királyt pénzzel támogassák Anglia ellen, a király megtiltotta, hogy
Franciaországból pénzt vigyenek ki a pápának. Pár év mulva Bonifác megtiltotta
a francia királynak, hogy a megüresedett egyházi javakat kezelje. De IV. Fülöp
elégettette a pápai bullát, megtiltotta a francia papok részvételét a pápa
által összehívott zsinaton és országgyűlést hívott össze, amelyen mind a három
rend helyeselte a király eljárását. Először történt, hogy egy országnak a
papsága a királlyal egyetemben szembehelyezkedett a pápával. Hiába jelentette
ki a pápa bullájában, hogy minden emberi teremtmény alá van vetve a pápai
hatalomnak : a francia rendek egyetemes zsinat összehívását követelték. IV.
Fülöp szövetkezett titokban az egyik száműzött Colonnával és alkancellárját,
Nogaret Vilmost Itáliába küldte, mintha tárgyalni akarna a pápával. Nogaret
megbízása azonban voltaképpen az volt, hogy az egyházi állam elégületlen
nagyjai között szítson összeesküvést a pápa ellen. Terve sikerült is és
Anagniban foglyul ejtette VIII. Bonifácot. A pápa azonban állhatatos maradt,
tárgyalásról hallani sem akart, sőt ételt sem fogadott el ellenségeitől. Azután
az anagni nép, amelyet Fieschi bíbornok fellázított, megszabadította fogságából
a pápát és Rómába kísérte, ahol az Orsini-családból való két bíbornok sereggel
védelmezte meg Bonifácot, de egyúttal - fogva is tartotta.
A pápa dühében és elkeseredésében dühöngési rohamot
kapott és fejjel a falnak rohant, úgyhogy összetörte magát. A fogságból
kiszabadult ugyan, de annyira félt a mérgezéstől, hogy minden élelemtől
tartózkodott, ami annyira elgyöngítette szervezetét, hogy nemsokára meghalt.
Kiújult erre megint a Colonnák és az Orsinik harca. A nápolyi király nagy
sereggel bevonult Rómába, úgyhogy az új pápa, XI. Benedek kénytelen volt
belenyugodni az egykor oly hatalmas pápaság vereségébe. A Colonnákat feloldotta
az egyházi átok alól, birtokaikat visszaadta nekik. Bonifác bulláit, amelyek
miatt Franciaország annyira haragudott, egytől-egyig mind visszavonta s ő maga
Orvietóba költözött mert Rómában féltette az életét. Egy évig sem volt pápa,
mert 1304-ben meghalt. Ekkor már francia ember volt a bíbornokok többsége. Az
összegyűlt konklavé, (pápaválasztó-testület) Bertrand de Got bordeauxi érseket
választotta meg pápának, aki elfogadta a francia király összes feltételeit.
Ilyen feltétel volt az is, hogy nem Rómában, hanem Lyonban koronáztatja meg
magát. Mikor az új pápa, aki V. Kelemennek nevezte magát, a francia és a
nápolyi király kíséretében bevonult ünnepélyesen Lyonba, egy fal ráomlott a
pápára és kísérőire. Húsz kísérőjét meg is ölte s a pápa maga leesett a lováról
és koronája a fejéről a porba zuhant A pápaság bukásának jelét látták ebben a
szerencsétlenségben az emberek.
V. Kelemen eleinte Lyonban, majd Bordeauxban s végül
Avignonban székelt. Franciaországból nem volt szabad távoznia. Valósággal
rabszolgája volt a francia királynak. Amióta a pápa elköltözött Rómából, az egyházi
államban újra megkezdődött a harc a régi guelf és ghibellin jelszó alatt. A
városok szabadságra törekedtek, a nemesek önkényuralomra és fejedelmi
hatalomra. Ravennában a Polenták, Riminiben a Malatesták, Urbinóban a
Montefeltrék, Bolognában és Ferrarában az Esték és a Pepolik jutottak
hatalomra. Rómában pedig szakadatlanul az Orsinik vetélkedtek a Colonnákkal. A
régi Rómát nem becsülte meg ez a nemzedék. Régi épületeit szétdúlták, emlékeit
porba tiporták. Ebben az időben élt Rómában egy Rienzo Lőrinc nevű csaplárosnak
a fia, Cola (Miklós) di Rienzo, aki fiatal korában lelkesedéssel olvasgatta a
régi Róma költőit és történetíróit, úgyhogy körülbelül ő volt az egyetlen
római, aki magyarázni tudta a megmaradt oszlopok és diadalívek jelentőségét.
Rajongott a régi Róma törvényeiért és igazságosságáért. Saját magát “az
elnyomottak, özvegyek, árvák és szegények konzuljának” nevezte s szavaival és
viselkedésével csakhamar fölkeltette Rómában mindenkinek a figyelmét. Mikor az
új pápának, VI. Kelemennek üdvözlésére tizenhárom követet küldtek a rómaiak
Avignonba, a követek között volt Cola di Rienzo is, aki meleg ékesszólással
ecsetelte Rómának a szenvedéseit.
A pápát ugyan nem bírhatta rá arra, hogy visszatérjen
Rómába, mert hiszen ezt a francia király nem engedte volna meg, hanem Rienzót
kinevezte a pápai kamara jegyzőjének. Mikor Rienzo visszatért Rómába, még
nagyobb hévvel törekedett a nemesi uralom megbuktatására. Persze ez veszedelmes
vállalkozás volt. Egy ízben, mikor a tanácsgyűlésben a nemesek szeme közé vágta,
hogy kiszívják a szegény nép vérét, kicsúfolták és felpofozták őt. Ez idő óta a
népet iparkodott megnyerni céljainak és mindenképpen igyekezett azt harcra
lázítani. Ő maga fantasztikus fehér ruhában járt, hogy magára vonja a
figyelmet. Petrarca, aki jó barátja volt Rienzónak, egy ízben ezt mondta róla :
“A bolondot játszotta, hogy úgy, mint Brutusz, leplezze szándékait.” Mennél
inkább csúfolták őt az előkelőek, Rienzo annál merészebb lett. Nemsokára az
egyik templom külső falára egy nyomorult asszonyt festetett, akit egy
fehérruhás angyal megment s a templom ajtajára egy cédulát ragasztott ki,
amelyen nagy betűkkel ezt hirdette : “Nemsokára visszatérnek a rómaiak régi jó
szabadságukhoz !” Titokban összegyűjtötte a népet az Aventin-dombon, ahol
régente az elnyomott plebejusok szoktak a néptribunok körül gyülekezni és
megeskettette őket, hogy meg fogják buktatni a nemeseket. A pápa vikáriusa is
egyetértett az összeesküvőkkel. A lázadás 1347 pünkösdjén tört ki. Rienzo
gyűlésre hívta össze a népet a Kapitoliumba.
Ő maga páncélba öltözötten, de sisak nélkül, a pápai
vikárius és 25 összeesküvő kíséretében szintén a Kapitoliumba ment és nagy
beszédben kifejtette, hogy a pápa és a római nép kedvéért hajlandó minden
veszedelemnek kitenni a saját személyét. Örömujjongással hallgatták az új
alkotmány felolvasását, amely szerint ezentúl minden igazságtalanságot meg
fognak büntetni s a város jövedelmeit csak a város ügyeire lesz szabad
felhasználni. Egyhangúlag és örömittasan kimondták, hogy a városi tanácsosokat
leteszik s Rienzónak megadták a jogot, hogy új tisztviselőket nevezhessen ki s
élet és halál fölött dönthessen. Eközben egy fehér galamb lebegett tova Rienzo
feje fölött s ezt a nép úgy értelmezte, hogy a szentlélek sugallta neki az új
alkotmányt. Pár nap mulva így nevezte el magát : “Miklós, a szigorú és
igazságos, a mi kegyelmes Urunk Jézus Krisztus támogatásával : a szabadság,
béke és igazságosság tribunja, a római köztársaság fenséges megszabadítója.”
Vonakodva és a kényszer helyzetnek engedve meghódoltak előtte a Colonnák, az
Orsiniak, a Savellik is. Könnyek között fogadták valamennyien, hogy abbahagyják
a szakadatlan viszálykodást és vitás ügyeiket annak a bíróságnak a döntésére
bízzák, amelyet Rienzo hívott egybe a város legigazságosabbnak elismert embereiből.
Rövid idő alatt 1800 halálos ellenséget összebékített ez a bíróság, amelynek
1300 gyalogos és 360 lovas katona állt a rendelkezésére.
A félelem és a tisztelet lenyűgözte a bűnös
szenvedélyeket és béke szállt az örök város falai közé. A pápa kinevezte Rienzót
és vikáriusát, az orveitói püspököt a város rektoraivá. De Rienzo nem érte be
elért sikereivel, hanem csak hamar hatalma megnövelésére törekedett. Itália
minden nagyvárosába követeket küldött és felszólította a városokat, hogy
küldjenek képviselőket és katonákat a béke művének biztosítására. Azt remélte
ugyanis, hogy ilyen módon megalapítja Itátia egységét. A csúfolódás csakhamar
véget ért. Meghajolt mindenki a tribun tekintélye előtt, sőt még Johanna
nápolyi királynő is, aki Nagy Lajossal, meggyilkolt férjének bátyjával harcban
állt, Rienzót választotta bírául a kellemetlen viszály eldöntésére. De
csakhamar kitetszett ennek az új hatalomnak a tarthatatlansága. Rienzo nem volt
sem elég művelt, sem elég erős jellemű, sem elég politikus ahhoz, hogy ezt a
fantasztikus alkotást, amely a kedélyek meglepetésén alapult, fenntartsa vagy
pláne fejlessze. Lakomái csakhamar dáridókká fajultak, felvonulásai pompázó
díszmenetekké lettek. Ugy magát, mint szép hitvesét előkelő nemes apródokkal és
hajadonokkal kísértette s egy ízben, mikor a templomba ment, erőszakosan
ledöntetett az uccákon minden bódét, hogy elég helye legyen a kíséretének.
Szerette hallgatni azt a mesét, hogy a nép nem a szegény Lőrinc csapláros
fiának tartja őt, hanem VII Henrik császár gyermekének.
Mikor összegyűltek Rómában egész Itáliából a képviselők,
Cola di Rienzo először megfürdött abban a híres keresztelőkádban, amelyben
hajdan Szilveszter pápa állítólag megtisztította Konstantin császárt a
bélpoklosságtól, az egyik Orsinival lovaggá üttette magát és azután
kijelentette, hogy a Szentlélek hatalma és kegyelme folytán új törvényt hoz,
amely elrendeli, hogy Itália minden városa szabad legyen, Róma pedig a
földkerekség feje lesz. Majd visszakövetelt minden hatalmat, amelyet a római
nép eddigelé másokra ruházott és felhívta a császárokat, királyokat,
választófejedelmeket, hercegeket és grófokat, hogy jelentsék be állítólagos
hatalmi igényeiket a római nép bírói széke előtt. Mikor a pápa vikáriusa ez
ellen tiltakozni akart, a néptömeg örömrivalgása elnyomta a szavát. Rienzo
ellenségei csakhamar összefogtak ellene s az egyik Colonna vezérlete alatt
ostromot intéztek Róma ellen. Az ostrom ugyan nem sikerült, de Rienzo állása
mégis megrendült belé. A pápa legátusa egyházi átokkal sújtotta a híres néptribunt.
A városban is zendülés támadt és Rienzo először az Angyalvárba menekült, majd
álruhában a magyar királyhoz s végül IV. Károly császárhoz, aki azonban
őrültnek jelentette ki, letartóztatta őt Prágában és kiszolgáltatta Avignonban
VI. Kelemen pápának. Itt maradt fogva egészen 1352-ig, amikor VI. Ince pápa
került a trónra, aki fel akarta használni a néptribun népszerűségét a pápai
hatalom helyreállítására az egyházi államban.
Gil d Albornoz spanyol bíbornokot küldte a pápa Rómába.
A bíbornok Rienzót magával vitte s kinevezte szenátornak és új alkotmányt adott
a népnek. A nemesi uralom újra megszűnt. De Rienzo mértéktelen szigorúsága
hamar megapasztotta híveinek a számát és fejére zúdította a veszedelmet. Két év
mulva a Colonnák s nagy sereg fegyveres és fegyvertelen férfi, nő és gyermek
vonult a városházára és kiabálni kezdett : “Éljen a nép ! Halál az áruló
Rienzóra !” A népvezér ragyogó fegyverzetben kisietett egy erkélyre és beszélni
akart a néphez. De elnyomták szavát s kövekkel és nyíllövésekkel feleltek neki.
Mindenki elhagyta, csak három ember maradt mellette. Rienzo megsebesült s
álruhában menekülni akart. Levágta szakállát, bekormozta az arcát és egy
mellékajtón kiosonva a dühöngő nép közé vegyült, amely fel akarta éppen
gyujtani a városház eltorlaszolt főkapuját. Bár Rienzo maga is dühösen
kiáltozott a tömegben, de aranyos karkötőiről, amelyektől nem tudott megválni,
felismerték őt és elfogták. Ütlegelve hurcolták a szerencsétlent a
siralomházba. Ott állt csaknem egy óra hosszáig és senki sem merte agyonütni,
bár folytonosan azt ordítozta a nép : “Üssétek agyon ! Üssétek agyon !” Végre
egy közember keresztülszúrta őt kardjával, mire mások is odarohantak hozzá és
vérébe mártották kardjukat. Holttestét megcsonkítva végigvonszolták Róma uccáin
s végül elégették.
Ez volt a vége a fantasztának, aki először hangoztatta
Itália egységének a gondolatát. A ravasz spanyol bíbornok az egyházi államot
csakhamar a pápa uralma alá hajtotta, úgyhogy a szelídlelkű V. Urbán pápa
éveken keresztül nyugodtan élhetett az örök városban, csak élete vége felé tért
vissza mégis Avignonba. Utóda, XI. Gergely 1377-ben végleg visszatért Rómába,
de halála után a legziláltabb viszonyok következtek be az egyházban. Bár a
bíbornoktestület túlnyomó többsége francia ember volt, a nép oly fenyegetően
követelte a konklávétól, hogy római embert válasszon pápának, hogy a bíbornokok
félelmükben a barii érseket emelték a pápai trónra VI. Urbán néven. Az új pápa
azonban reformbuzgalmában csakhamar nagyon megbántotta a bíbornokokat. Azt kívánta
tőlük, hogy csak egy tál ételt egyenek ebédre és senkitől ne fogadjanak el
ajándékot. Ezt nem bírták ki. Többségük elvonult Anagniba, ahol érvénytelennek
mondták ki VI. Urbán megválasztását és Róbert genfi bíbornokot választották meg
VII. Kelemen néven pápává. VII. Kelemen VI. Urbán zsoldosai elől Avignonba
menekült, ahol csakhamar őt ismerte el pápának a francia, a skót, a kasztiliai
és a nápolyi király. Két pápája volt tehát az egyháznak egy időben. De a hívők
jobbjaiban csakhamar kialakult az a belátás, hogy ennek az áldatlan állapotnak
véget kell vetni s hosszú vita után, miközben két új ellenpápa került a trónra,
XII. Gergely és XIII. Benedek, Pizában egyetemes egyházi zsinat gyűlt egybe,
amely mind a két ellenpápát letette és V. Sándort választotta meg helyettük.
Az eredmény azonban az lett, hogy most már három pápa
volt egyszerre s csak a konstanzi zsinaton sikerült végre 1417-ben megszüntetni
az egyházi szakadást és V. Márton pápát elismertetni. Az egyházi reformok
életbeléptetését úgy V. Mártonnak, mint utódának, IV. Jenőnek sikerült
megakadályozni, aki azt is elérte a firenzei zsinaton, hogy a bizánci papság is
elismerte őt. Csakhamar kitűnt azonban, hogy a görög papok inkább kívánták a
török uralmat, mint a római pápáét. V. Miklós pápa már nem sokat törődött a
nagy politikával és azt a pénzt, amelyet az 1450-iki jubileumi esztendőben
kapott a kereszténységtől, nem a törökök ellen használta fel, hanem a világhírű
vatikáni könyvtár megalapítására fordította. Utóda Enea Silvio Piccolomini, aki
II. Piusz néven volt pápa, kimondta, hogy a pápa a zsinatok fölött áll és
hatalmas keresztesháborút akart szervezni a török ellen, de célját nem érte el,
mert meghalt. Utódai elkeseredetten harcoltak a felvirágzó humanizmus ellen és
rokonaikat gazdagították, hogy ilyen módon is erősítsék világi hatalmukat. VI.
Sándor pápa a spanyol Borgia-családból való volt s a bűn virtuózának nevezték
el őt, mert nem riadt vissza árulástól, gyilkolástól, méregtől, hamis eskütől
sem, hogy szenvedélyeit kielégítse.
Három fia közül a középsőt, Giovannit, aki beneventi
herceg volt, bátyja, Borgia Cézár féltékenységből meggyilkolta. Ezért, bár
atyjának kedvence volt, ki kellett lépnie a papságból, de a francia király,
akinél Cézár követségben járt, neki adta Valentinois hercegséget és feleségül a
navarrai király egyik leányát, Saroltát. Cézár azonban Itáliában akart uralkodó
herceg lenni. Sem árulástól, sem kegyetlenségtől nem riadva vissza, elkergette
Romagnából az összes apró zsarnokokat és atyja, VI. Sándor pápa kinevezte őt
Romagna hercegének. Cézár szörnyű vakmerőséggel megölte ezután sógorát, a
bizegliai herceget is, aki hugának, a híres Borgia Lukreciának férje volt s
meggyilkolt orozva és nyiltan egész sereg más embert is. Rómában mindenki
rettegett tőle. Nemsokára elfoglalta Piombinót, Urbinót és Cammarinót is és
már-már örökös hercegséggé alakította át az egész egyházi államot. De 1503-ban
atyjával együtt véletlenül mérget ivott abból a pohárból, amellyel egy
bíbornokot akarták megmérgezni. VI. Sándor pápa nyomban meg is halt, Borgia
Cézár pedig megőrült és tébolyodottan még 1520-ig élt. Nagyratörő terveiből
persze semmi sem lett. Igy ért véget az a pápa, akit 1493-ban a spanyolok és a
portugálok alázatosan arra kértek, hogy döntsön közöttük a felfedezett
újvilágrész birtoka fölött.
Ő égettette el 1498-ban Itália
legjámborabb szerzetesét, Savanarola Girolamót, aki ellene prédikált s
1500-ban, a jubileumi esztendőben annyi pénzt zsarolt ki a jámbor
zarándokoktól, hogy fia adósságait mind kifizette és leányának, Lukreciának,
dús hozományt adott. III. Piusz pápa 26 napos uralma után II. Gyula pápa került
a trónra. Esküvel ígért meg mindent a bíbornokoknak, amit kívántak tőle, de
eszeágában sem volt esküjét megtartani. Arra törekedett, hogy az egyházi
államot nagyhatalommá tegye, hogy őt tekintsék az egyházi világi hatalom
második megalapítójának. Mikor Michel Angelo, aki a pápa szobrát készítette
Bologna számára, megkérdezte tőle, vajjon nyitva vagy csukva helyezze-e el
kezében a bibliát, II. Gyula pápa így szólott : “Kardot ad a kezembe, fiam,
mert én nem vagyok tudós !” Fegyveres erővel csakhamar meg is hódította egész
Közép-Itáliát és rettegett világi hatalommá tette a pápaságot. Zsinatot hívott
egybe a Lateránba, hogy a pápa régi előjogait újra elismertesse. A zsinatot
azonban már utóda, X. Leó pápa zárta be 1517-ben, mert II. Gyula, aki harcias
erényei mellett lelkes pártolója volt a művészeteknek is, közben meghalt. Ő
kezdte építtetni a Szt. Péter-templomot is és ő foglalkoztatta állandóan
Raffaelt és Michel Angelót. Ő áll a határán a középkornak és az újkornak, amely
meghozta a reformációt.
A palermói véres vecsernye, amely 1282-ben, husvét
hétfőjén, mint a maga helyén elmondtuk, tömeges gyilkossággal végződött,
Sziciliát örök időkre elszakította a nápolyi uralkodóháztól. I. Anjou Károly
hiába próbálta meg visszahódítani a szép szigetet Aragoni Péter királytól.
Legidősebb fiát, Károlyt, a sziciliaiak hőse, Loria Ruggiero elfogatta és
Károly csak atyja halála után szabadult a fogságból s II. Károly néven Nápoly
királya lett. Fia, Róbert követte a nápolyi trónon, unokája pedig Róbert
Károly, a magyar királyi trónra jutott. Róbert nápolyi király szintén hiába
próbálta visszaszerezni Sziciliát. Minthogy egyetlen fia már meghalt, elhúnyt
fiának leánya, I. Johanna követte őt a trónon. Az ifjú, szenvedélyes királynő
nagyatyja kívánságára Róbert Károly ifjabb fiának, Endre magyar hercegnek, Nagy
Lajos öccsének a felesége lett. De alig történt meg ez a házasság, a nápolyi
királyság népe azonnal két dühös táborra szakadt : egy magyar és egy hazafias
pártra. A királynő maga az utóbbi párt élén állt s hívei 1345-ben Endre magyar
herceget, a királynő férjét, Averzába csalták s ott éjszaka egy várkastélyban
orozva megfojtották. A kicsapongó Johanna kisujját sem mozdította a gyilkosok
megbüntetésére, hanem egyik unokaöccsének Tarentói Lajosnak felesége lett, míg
egy másik unokaöccse, Durazzói Károly, féltékenységében a magyar párt élére
állt, vad zsoldosaival pusztítva vonult keresztül-kasul a királyságon és
fölszólította Nagy Lajos magyar királyt, hogy álljon bosszút Endre herceg
haláláért.
Nagy Lajos, aki nagy sereggel vonult be Nápolyba,
Johannát bűnösnek mondta ki és öccsének utószülött fiát, a kis Róbert Károlyt
jelentette ki a nápolyi királyság törvényes örökösének. Johanna Provencebe
menekült, de Nagy Lajos távozása után visszatért újra Nápolyba s évekig harcolt
Lajos helytartója ellen. Végül a pápa közbenjárására békét kötöttek az
ellenfelek és Nagy Lajos 300.000 arany forintért - amelyet azonban sohasem
kapott meg - lemondott a nápolyi királyságról, amelynek ifjú örököse, a kis
Róbert Károly időközben Magyarországon meghalt. Bár Tarentói Lajost
ünnepélyesen nápolyi királlyá koronázták most, a háborúskodás szakadatlanul
tartott Lajosnak 1362-ben bekövetkezett haláláig. Johanna királynő még két
ízben ment férjhez. Minthogy Johannának nem volt gyermeke, örököséül hugának,
Máriának, aki a Nagy Lajos által halálra ítélt Durazzói Károly felesége volt,
egyik leányát, Margitot jelölte ki, akit feleségül adott unokaöccséhez, Károlyhoz.
A fiatal herceg, aki Magyarországon nevelkedett, egyre követelőbben lépett fel
s mikor Johanna negyedszer is férjhez ment, VI. Urbán pápa megengedte Károly
hercegnek, hogy magyar segítséggel elfoglalja a nápolyi trónt, sőt 80.000 arany
forinttal ő maga is támogatta Károlyt, aki be is vonult Nápolyba. Johanna, aki
hiába várta német férje segítségét, kénytelen volt megadni magát. Eleinte
kímélték és tisztelettel bántak vele.
De mikor megtudták, hogy titokban Anjou Lajos számára
gyűjt hívekét, Károly orozva megfojtatta Johannát a szobájában (1382.). Károly,
Nagy Lajos halála után, szerette volna a magyar királyi trónt is elfoglalni s
mint Kis Károly szerzett is magának Magyarországon elég tekintélyes pártot. De
Nagy Lajos özvegye, Erzsébet királyné megölette Károlyt. Kiskorú fia, László
helyett eleinte édesanyja, Margit kormányzott Nápolyban folytonos harcok
között, mert Johanna negyedik férje, Ottó braunschweigi herceg, felesége halála
után sereggel tört be a nápolyi királyságba és Anjou Lajos számára akarta a
királyságot meghódítani. László halála után nénje, II. Johanna lett a nápolyi
király, aki ekkor már 44 esztendős volt, kicsapongó életet folytatott és
kegyenceinek játéklabdája volt. Folytonos harcok dúlták a királyságot, mert
III. Anjou Lajos és V. Alfonz aragoniai és sziciliai király versengtek Johanna
kegyéért és trónjáért. Johanna halála után IV. Jenő pápa is Alfonzot ismerte el
nápolyi királynak. V. Alfonz utóda, törvénytelen fia, Ferdinánd lett, aki
baráti viszonyban élt II. Piusz pápával és meghiúsította az Anjouk minden
törekvését a nápolyi királyság visszaszerzésére. Nemsokára azonban nápolyi
királyság a francia és spanyol versengésnek esett áldozatul. Miután a spanyolok
legyőzték a franciákat, a megkötött béke értelmében Nápoly Katholikus Ferdinándra
szállt.
Kétszáz esztendeig, 1706-ig a spanyol
nagyhatalomhoz tartozott ezután Nápoly, amelyet egy spanyol alkirály
kormányzott és ezen idő alatt az ország jóléte teljesen megsemmisült.
Firenze városa a középkor századaiban nagyon felvirágzott.
Kedvező földrajzi fekvése mellett polgárainak iparkodása volt az, amely
Firenzét Itália szárazföldjének legnagyobb ipari és kereskedelmi gócpontjává
emelte. Míg a nemesség a guelfek és ghibellinek véres harcaiban tékozolta
erejét, a polgárság egyre nagyobb erőre kapott s 1282-ben letette a
tizennégytagú nemesi tanácsot és helyébe a céhek priorjaiból állított össze
kéthetenként váltakozó tanácsot, amelyet signoriának neveztek. Firenze
fejlődésének legnagyobb akadálya akkor szűnt meg, mikor a közeli, vele versengő
Piza város hatalma megtört. A békés fejlődést azonban csakhamar megzavarta a
polgárok viszálykodása s vagy száz esztendőn keresztül állandó volt a
demokratikus köztársaságban a belső villongás, amelynek során egy ideig
zsarnokok kezébe jutott a főhatalom. De általános összeesküvéssel, a nemesség
és a polgárság egyesült erővel véget vetett a zsarnoki uralomnak és
visszaállította a régi demokratikus alkotmányt.
A köztársaságban azonban az uralmat az Albizzi-család
ragadta magához s ráfogta mindenkire, aki kellemetlen ember volt, hogy
ghibellin és így nem juthat hivatalhoz. Az esztendők során az Albizziek
túltengésével szemben egyre szaporodott az elégületlenek száma s végül 1378-ban
nyílt zendülés támadt a városban. Az elégületlenek élén Medici Salvestro állt,
de a fegyvereseket egy Lando nevű gyapjúfésülő vezette mezitláb a signoria
palotája ellen. A lázadás sikerült, de Lando a hatalom birtokában cserbenhagyta
a népet és a jómódúakra támaszkodott. Igy került előtérbe egyre jobban a
Mediciek családja. A firenzeiek ekkor részint fegyverrel, részint pénzzel
megszerezték a szomszédos városokat és községeket, úgyhogy 1400 körül
Firenzének engedelmeskedett már egész Toscana Perugián kívül, amely a pápaságé
volt s Luccán kívül, amelynek külön ura volt és Sienán kívül, amely köztársaság
volt és Firenzével békében élt. Firenze városa egyébként állandóan virágzó
gazdasági középpont volt. Háromszor annyi lakosa volt, mint Rómának (150.000) s
ezek közül 30.000 gyapjúgyárakban dolgozott. Emellett számos selyemszövő és
bársonykészítő műhelye volt s Firenze volt a bank és váltóüzleteknek is a
középpontja. A firenzei pénzembereket ismerték világszerte. Pénzemberek voltak
a Mediciek is. János, a család egyik szegényebb tagja pápai bankár volt.
Beválasztották a signoria tagjai közé Medici János a nép barátja volt mindig s
bár élete vége felé már nem viselt hivatalt, a leghatalmasabb férfi volt
Firenzében, akinek tanácsa nélkül nem tett semmit sem a signoria, sem a nép.
Rengeteg vagyonát két fia, Cosimo és Lőrinc örökölte.
Cosimo volt a tehetségesebb s ő örökölte atyja politikai
befolyását is. Mindjárt az első esztendőben háborút üzentetett Luccának. A
szorongatott várost azonban Milánó, Siena és Genova támogatta, úgyhogy a
firenzeiek, bár Velencével és a pápával szerződtek, vereséget szenvedtek. Ez a
kudarc megnövelte Cosimo ellenségeinek bátorságát. A népgyűlésen hazaárulással
vádolták, mire a felbőszített nép tíz évre száműzte őt és lefokozta a nemesek
közé. Mert Firenzében a nemesség volt teljesen jogtalan a politikában, úgyhogy
a nemességbe való lefokozás épp olyan büntetés volt ott, mint máshol a
nemességből való kitaszítás. Igy aztán egyelőre megint az Albizzik uralkodtak
Firenzében. Cosimót magát személyesen nem igen sujtotta a száműzetés.
Velencében telepedett meg, ahol csakhamar tekintélyes ember lett. Firenzében
pedig nagyon megérezték - különösen gazdasági dolgokban - a hatalmas pénzember
távollétét. Egy év sem telt bele, mikor az új signoria visszahívta Cosimót
összes híveivel együtt a száműzetésből s helyettük kétszer annyi ellenségét
száműzte. Cosimo visszatérése diadalünnep volt. Nyilvánosan “a nép és a haza
atyjának” nevezték őt. Fejedelmi hatalmát mindenki elismerte és Cosimo már
azzal a gondolattal foglalkozott, hogy nemcsak szülővárosát teszi naggyá és
hatalmassá, hanem egész Itáliában helyreállítja a békét.
Evégből szövetkezett az akkori idő legvitézebb zsoldos
vezérével, Sforza Ferenccel, aki eddigelé is mindig a firenzeiek és a
velenceiek pártján harcolt. Mikor Milánóban az utolsó Visconti meghalt, Cosimo
támogatta Sforzát a milánói trón elfoglalásában. Firenzében magában Pitti Luca,
egy másik hatalmas tőkés volt Cosimónak a főtámasza. Medici Cosimo, anélkül,
hogy hivatalos címe vagy hatalma lett volna, mint valamikor Athénben Periklesz,
nagy tehetségével és befolyásával mint magánember intézte Firenze ügyeit, nagy
anyagi erejével bőkezűen előmozdította a tudományt és a művészetet is és nagy
érdemeket szerzett Firenze szellemi életének felvirágoztatása körül. Hatalmát
zavartalanul megőrízte 1464-ben bekövetkezett halálig, bár az Albizzi-család
állandóan agyarkodott rá, sőt átszállt a hatalma utódaira is, úgyhogy
Firenzében a Mediciek anélkül, hogy uralkodóknak hívták volna őket, uralkodók
voltak. Halála után vagyona és méltósága fiára, Medici Péterre szállt, aki
minden téren atyja példáját iparkodott követni, de nagyon beteges ember volt és
hamarosan meg is halt. Két fiát, Lőrincet és Gyulát a firenzeiek hercegeknek
ismerték el. A száműzött firenzeiek összeesküvést próbáltak meg, de kudarcot
vallottak s közülük tizennyolcat elfogtak és lefejeztek. De 1478-ban benn a
városban támadt újabb összeesküvés a Mediciek ellen. Az összeesküvők élén a
gazdag és előkelő Pazzi-család állt, bár egyik tagja, Pazzi Vilmos, a két
Medici herceg nővérének, Biankának volt a férje.
IV. Sixtusz pápa is támogatta az összeesküvőket, akinek
udvari bankára Pazzi Ferenc volt. Az összeesküvők orgyilkosságot terveztek. Két
ízben nem sikerült a tervük. Erre úgy határoztak, hogy a székesegyházban fogják
végrehajtani az orgyilkosságot az ünnepi mise alatt, amelyen az éppen
bíbornokká kinevezett Riario Rafael fog celebrálni. A terv az volt, hogy abban
a pillanatban, mikor a bíbornok felmutatja az oltáriszentséget és az egész
templomi gyülekezet térdre borul, tőrrel leszúrják mind a két Medici-fivért. Az
a condottieri, akit a gyilkosságra fel akartak bérelni, visszariadt a szent
helytől, mire két papra bízták az orgyilkosságot, Antalra és Istvánra, akik
vállalkoztak is rá, de ügyetlenül végezték megbízásukat. Mikor a szentmise
megkezdődött és a templomban még csak Lőrinc jelent meg, Pazzi Ferenc és
Bandini Bernát elmentek Medici Gyuláért és rávették, hogy jöjjön el velük ő is
a templomba. Ez meg is történt. Mikor elkövetkezett az oltáriszentség
felmutatása, Bandini mellbeszúrta Medici Gyulát aki összerogyott. Erre rárohant
Pazzi Ferenc is. Ugyanekkor a két pap is megrohanta Lőrincet, aki azonban
kardot rántott s oly ügyesen védekezett, hogy csak a nyakán kapott könnyebb
sebet, de aztán barátaival együtt sikerült bejutnia a sekrestyébe, amelynek
ajtaját magára zárta.
Az óriási zűrzavarban a két orgyilkos pap elmenekült, de
a dühöngő nép, amely a Mediciek pártját fogta, rájuk akadt, megölte őket és
végighurcolta holttestüket a város uccáin. Salviatti pisai bíbornokérsek aki
szintén az összeesküvők közé tartozott, eközben be akart nyomulni a palotába,
hogy a signoria tagjait letartóztassa. De póruljárt, mert a signoria fogatta el
az érseket és két kísérőjével együtt felakasztatta a tanácsépület ablakai
alatt. Bandini megszököt, de Konstentinápolyban a szultán foglyul ejtette és
bilincsekbe verve Firenzébe küldte, ahol kivégezték. Pazzi Ferencet, aki
sebesülten otthon hevert az ágyában, a bosszúért lihegő nép kivonszolta
lakásából és felakasztotta az érsek mellé. A Pazzi-család többi tagját is kivégezték,
csak a Mediciek sógorát kímélték meg, aki ártatlan volt. Mintegy hetven
összeesküvőt felkoncolt a nép az előkelők közül, kétszázat a velüktartók közül
s néhány napig temetetlenül az uccán hevertette a holttesteket. Csak ezután
temették el ünnepélyesen a meggyilkolt Medici Gyulát, akit mindenki sajnált,
mert mindenki szerette őt bőkezűségéért és nyájasságáért. Természetes fia,
Gyula, aki atyja halála után született, később VII. Kelemen néven a pápai
trónra jutott. A pápa ugyan kiátkozta Firenzét és a nápolyi királlyal háborút
akart indítani ellene, Lőrinc azonban hazájának megmentése végett egyedül ment
Nápolyba, hogy megadja magát. A nápolyi nép azonban határtalan tisztelettel
fogadja és Ferdinánd király békére lép a lovagias ellenféllel.
A firenzeiek erre elfogadták Medici Lőrincnek azt a
javaslatát, hogy ezentúl hetven polgár intézze a város ügyeit. Ez a hetventagú
tanács tölti be az összes hivatalokat és rendelkezik az állam jövedelmeivel.
Veszedelmes újítás volt ez, mert az állam jövedelmeit összekeverte a Mediciek
pénztárával s mikor Lőrinc magánvagyonát fejedelmi életmódja kimerítette,
habozás nélkül hozzányúlt a közpénzekhez is. Monarkhikus állammá lett tehát
Firenze, de koronázatlan fejedelme hatalmát és vagyoni erejét önzetlenül használta
föl a köztársaság céljaira is. Egész Közép-ltália a rég nélkülözött béke
áldásait élvezte Lőrinc uralkodása alatt, aki nagyszerű mecénása volt a
tudománynak és a művészetnek is, amiért il Magnifico-nak (a nagyszerűnek)
nevezték őt. De a jogérzet és a vallás tisztelete egyre jobban kiveszett ebből
a korból. A korszellem elkalmáriasodott. A becsületet úgy fogták fel, hogy
fáradságot, veszélyt és pénzt nem kímélve kell a kitűzött cél felé törni, de ha
a cél úgy kívánta, gonosztetteket is szabad elkövetni. Szerencselovagok
kószáltak városról városra s csak a kis nyereséget vetették meg az emberek, a
nagy nyereség mindent kimentett a szemükben. Ezzel az erkölcsi zülléssel
szemben a vezeklést prédikáló szerzetesek lépnek föl. A humanisták csúfolódása
rendszerint hamar végzett az ilyen prédikálókkal, akik között számos képmutató
is akadt.
De hébe-korba egyik-másik prédikálónak egy időre nagy
tekintélye támadt. Nagyszabású és legjelentősebb ilyen erkölcsprédikáló egy
dominikánus szerzetes, Savonarola Jeromos volt. Savonarola Ferrarában
született, ahol atyja orvos volt. A fiú is orvosnak készült, de a szentatyák
írásai a biblia tanulmányozása felé vonzották őt. Vallásos érzését nagyon
sértették azok a pogány ünnepségek, amelyeket a nyolcéves fiú végignézett szülővárosában
II. Piusz pápa fogadásakor. Majd megdöbbenéssel látta a vallási közöny
terjedését, a korrupciót és a dáridózást, amely Ferrarában, amelynek akkor
százezer főnyi lakossága volt, egyre-jobban elharapózott. Keserítette őt az
Esték fényes palotája is, amelynek emelete csupa fény, arany és ezüst volt míg
pincebörtöneiben folytonos volt a lánccsörgés. Húszéves korában könyvet írt “A
világ megvetéséről” és elhatározta, hogy kolostorba lép. A bolognai dominikánus
klastromba vonult be, ahol a legalsóbbrendű szolgai munkák végzésére
vállalkozott. Majd átköltözködött a firenzei San Marco-kolostorba. Eleinte
kevesen járták el prédikációira, mert Savonarola csak a szentírást idézte, a
régi klasszikusokat soha, nem úgy, mint a szellemes és elegáns Mariano, aki a
San Spirito-templomban prédikált. Nagyobb hatást ért el más helyeken, Paduában
Genovában és Reggióban, ahova a kolostor priorja elküldözgette őt.
Medici Lőrinc figyelme csakhamar ráterelődött
Savonarolára, akit Lőrinc kívánságára a San Marco-kolostor priorjává
választottak meg. Ez időtől fogva rohamosan növekedett hallgatóinak száma,
úgyhogy Savonarola nemsokára nem a templomban prédikált már, hanem a templom
előtti nagy térségen. Nem volt ékesszóló, de a meggyőződés ereje, amely minden
szavából kicsengett, gyújtó hatalom volt. Csakhamar úgy ismerték őt, mint a kor
legnagyobb erkölcsi prédikátorát. Mióta prior lett, csapatosan tódultak
kolostorába korának legjobbjai. Nemsokára 238 szerzetes volt a San
Marco-kolostorban. Savonarola volt az egyetlen hitszónok, aki nyiltan
szembeszállt a klasszikusokkal, sőt nyiltan szembeszállt a klasszikusok
leghatalmasabb tisztelőjével, Medici Lőrinccel is. Nem is jelentkezett
Lőrincnél, bár neki köszönhette priorrá való megválasztását, hanem
rendületlenül támadta a régi írókat akkor is, mikor Lőrinc egyszer-másszor
kíváncsiságból megjelent a tömeg között, hogy hallgassa a híres prédikátort.
Medici Lőrinc 1492 tavaszán halálosan megbetegedett. A közügyek intézését
rábízta már régebben fiaira, Gyulára és Péterre, akiket ő maga is
tehetségtelenebbeknek tartott legfiatalabb fiánál, Jánosnál, aki akkor már
bíbornok volt és később X. Leó néven a pápai trónra jutott. Mikor az orvos
kijelentette, hogy Lőrinc halálos órája közeledik, Lőrinc így szólt :
“Hivassátok ide hozzám Savonarolát, ő az egyetlen igazi szerzetes, akit
ismerek.
”Savonarola megjelent a haldokló ágya mellett és így
vigasztalta : “Az Isten jóságos, az Isten könyörületes.” De áldását három
feltételhez kötötte, amelyeket Lőrincnek előbb teljesítenie kellett. Az első az
volt, hogy jelentse ki a fejedelem, hogy erősen hisz az isten
könyörületességében. A fejedelem ezt kijelentette. A második az volt, hogy
Lőrinc adjon vissza jogos tulajdonosának minden jogtalan szerzeményt. A beteg
meglepetve nézett a szerzetesre és nem is igen emlékezett arra, hogy jogtalanul
megfosztott bárkit is bármitől. Végre azonban ezt is megígérte. Végül aztán
Savonarola szemét merően a betegre függesztve, megrendítő hangon így szólt :
“Töröld el Firenze monarkhikus alkotmányát és add vissza a város szabadságát !”
Lőrinc összeszedve minden erejét, hátat fordított Savonarolának, a fal felé
fordult és meghalt. Három fiáról maga Medici Lőrinc kijelentette, hogy
Péterbolond Gyula jólelkű, csak János okos. Mindazáltal Péter a legöregebb
örökölte atyja hatalmát, atyja uralomvágyával és nagyravágyásával együtt, de
annak minden tehetsége nélkül. Testi ügyességét és szép ruháit szerette
fitogtatni ünnepi menetekben és lovagi tornákon, de a tudománnyal és a
művészettel nem sokat törődött. Legjobban jellemzi őt ez a nyilatkozata :
“Büszke vagyok rá, hogy két ritka férfi van a szolgálatomban.
Egy spanyol kengyelfutó, aki gyorsabban fut a vágtató
lónál is és Michel Angelo, aki a legszebb hóembereket készíti a világon.” Pár
hét mulva seregesen elpártoltak már Pétertől az elégületlenek és Savonarola
táborához csatlakoztak, aki rendületlenül azt hirdette, hogy az Ur a firenzeiek
istentelen életét és uralkodójuk bűneit a pestissel fogja sújtani s ha ez sem
segít rajtuk akkor egy idegen királyt küld, aki elűzi a Medicieket. Mikor VIII.
Károly francia király el akarta foglalni a nápolyi királyságot s nagy sereggel
átkelt az Alpeseken, Péter fegyvertelenül a francia táborba sietett és térdre
hullva megalázó békéért könyörgött. A fellázadt firenzei nép erre száműzte az
összes Medicieket s kikiáltotta újra a köztársaságot. VIII. Károly néhány napot
Firenzében töltött ugyan, de aztán 12.000 arany forint fejében kivonult a
városból, miután előbb kifosztotta teljesen a Mediciek palotáját. Alig távozott
Károly a városból, harangszóval gyűlésre hívták egybe a népet s a hetventagú
tanács helyére húsztagú tanácsot választottak közfelkiáltással. Ez a reform
azonban nem vált be. Piza és Arezzo elszakadt Firenzetől s a Mediciek pártja
titokban szervezkedett. Savonarola látta be legelőször az alkotmányreform
fogyatékosságát és az ő tanácsára, részben a velencei alkotmány mintájára,
kimondták, hogy mindazokból, akiknek ősei nagy hivatalokat viseltek vagy maguk
előkelő hivatalokra választhatók voltak, nagy tanácsot alkotnak s ez tölti be a
fontosabb méltóságokat választással, a kisebbeket sorshúzással és dönt egyben a
törvények dolgában.
A városi kisebb tanács 80 tagból állt. A tagoknak
legalább negyvenesztendőseknek kellett lenniök és egy félévre választották meg
őket. Az új firenzei köztársaságnak lelke Savonarola volt, aki arra törekedett,
hogy Firenze nemcsak szabad, hanem jámbor, istenes állam legyen. A Mediciek
bukása nyomában oly pénzügyi romlás, éhség és ragály is pusztította Firenzét,
hogy az idők nyomorúsága már maga is imádkozásra buzdított. A signoria palotája
fölé ezt a főlírást tették ki : “Jézus Krisztus, Firenzenek a tanács és nép
által megválasztott királya.” Ilyen szellemben élt most a város. A kártyázás és
kockázás megszűnt, számos csapszéket bezártak, az uccákon népdalok helyett
zsolozsmákat zengedeztek. Az asszonyok lerakták az ékszereiket és egyszerűen
öltözködtek. A kézművesek szabad óráikban műhelyeik előtt üldögéltek, kezükben
a bibliával vagy Savonarola prédikációíval. Számos kalmár visszaadta jogtalan
nyereségét a károsultaknak. A kisgyermekek csapatosan gyülekeztek a szigorú
szerzetes gyermek-istentiszteleteire, aki már korán a helyes útra vezérelte
őket s a legelőkelőbb polgárok beléptek a dominikánusok rendjébe. Savonarolának
legnagyobb diadala 1497 farsangján volt. A gyermekek, akik állandóan körülötte
voltak, sorbajárták a város házait és mindannak a kiszolgáltatását kérték, ami
akadályozza az istenes életet.
A férfiak kiadták nekik a kártyát, a kockákat, az
asszonyok a hamis hajat, a pirosítót, a parfümöket, a művészek világias
szellemű alkotásaikat. A vásártéren piramisalakú lépcsős emelvényt róttak össze
s erre raktak le mindent. A farsang utolsó napján az egész nép a vásártérre
gyűlt s ott helyezkedtek el a tanács tagjai is. Majd kivonultak a gyermekek a
miséről, fehér ruhában, fejükön, olajfaágakkal, kezükben vörös keresztekkel és
zsolozsmákat énekeltek. Majd négyen égő fáklyákkal meggyújtották a piramist,
amely trombitaharsogás közepett lángra lobbant és elégett. Eközben alamizsnát
gyűjtöttek a szegények számára. Ez volt a “hiúságok elégetése.” Savonarola
egyébként barátja volt a tudománynak és a művészetnek. Az ő ösztönzésére
megvásárolta a San Marco-kolostor a Mediciek könyvtárának maradványait és
rajziskolát is rendezett be. De nem az antik művészet és a természet volt a
mintakép, hanem a művészet és a tudomány egyaránt Istent, a vallást szolgálta
csak. Nemcsak a Mediciek barátai és a világi gyönyörök nagy pártja haragudott
régóta a jámbor szerzetesre, hanem az egyház feje is. VI. Sándor pápa régóta
érezte ezt az ellentétet, amely Savonarola tanítása és a pápai kúria élete
között van. Eleinte Rómába akarta csalni Savonarolát. “Gyere Rómába - írta neki
- hogy általad Isten akaratát jobban megismerjük és aszerint cselekedhessünk.”
De Savonarola, aki jól tudta, hogy Rómában tőr és méreg leselkedik rá, nem
engedelmeskedett a pápa kívánságának.
Bíbornoki kalpaggal is csábította már őt a pápa, de
eredménytelenül, mire egy udvarias levélben ráparancsolt, hogy ezentúl
tartózkodjék minden prédikálástól, hogy elégületlenséget ne támasszon. Minthogy
Savonarola ennek a parancsnak nem engedelmeskedett, hanem tovább prédikált, VI.
Sándor pápa ezért az engedetlenségéért egyházi átokkal sújtotta őt. Savonarola
hiába jelentette ki, hogy sohasem tanított mást, mint az egyházatyák. A pápai
bullát, amely átokkal sújtotta őt, kiszögezték a templom kapukra és a firenzei
székesegyházban az egész nép fülehallatára kihirdették. A pápai bullának nagy
hatása volt s a következő év tavaszán a “hiúságok elégetésé”-nek megismétlése
már nem nagyon érdekelte a firenzei népet. A pápa megfenyegette az egész
signoriát, amely erre eltiltotta Savonarolát a prédikálástól, de egyébként nem
bántotta őt. Savonarola engedelmeskedett a tanács tilalmának, de egy merész
iratában, amelyet megküldött a pápának, zsinathoz akarta föllebbezni az ügyét.
Ez rossz vért szült. Savonarola hívei között is. Közben egy ferencrendi
szerzetes nyiltan lázítani kezdett Savonarola ellen. Eretneknek és álprófétának
mondta őt s felhívta a tüzes vas próbájára. Minthogy Savonarola ezt
visszautasította és istenkísértésnek jelentette ki, a nép egy része fellázadt
ellene s a tanács elfogatta őt két hívével együtt.
Hosszú, kínpaddal szigorított vallatás
után a bíróság mind a hármukat halálra ítélte. A püspök megfosztotta őket
egyházi hivataluktól s 1498 május 23-án mind a hármat felakasztották s
holttesteiket máglyán égették el a városháza előtti téren. Savonarolának ez
volt utolsó szava : “Az Ur annyit szenvedett értem !” Hamvaikat az Arnóba
szórták. De Fra Bartolommeo, a festő szerzetes, elhunyt barátja feje köré
glóriát festett. Az egyház később kijelentette, hogy Savonarolát nem tekinti
eretneknek, sőt XIV. Benedek pápa azzal a gondolattal is foglalkozott, hogy a
vértanut szentté avattatja. Halála után vad anarkhia támadt Firenzében s az
újkor küszöbén az egykor hatalmas köztársaságot véres polgárháborúk dúlták,
melyek során aztán visszatértek a Mediciek is.
Visconti Ottó milanói érsek, akit a guelfek az utolsó
Hohenstaufok bukása idején kiszorítottak Milanóból, 1277-ben diadalmasan tért
vissza székvárosába, ahol egyhangúlag megválasztották őt signorenak,
unokaöccsét, Matteót pedig a nép kapitányává, a város legfőbb emberévé. Ez
időtől fogva a Visconti-családé volt Milanóban a hatalom.
Nem egyszer pénzen vásárolták meg a császártól a
helytartói méltóságot s a császár védelme alatt méltóságukat nem a polgároktól
függőnek, hanem örökösnek tekintették. Nem sokat törődtek a nép
elégedetlenségével, sem a pápa kiátkozásaival, zsarnoki módon uralkodtak.
Igyekeztek minél nagyobb területet hatalmuk alá hajtani. A tőr és a méreg is
nagy szerepet játszott a család történetében. Mikor VI. Ince pápa
figyelmeztette Visconti Barnabót, hogy az egyházi állam területét ne
háborgassa, a pápa követeitől, akik a pápa levelét egy hídon nyújtották át Barnabónak,
dühösen ezt kérdezte : “Inni akartok inkább vagy enni ?” A követek, minthogy
attól féltek, hogyha inni akarnak, Barnabo a hídról a folyóba dobatja őket, azt
felelték, hogy enni akarnak, mire Barnabo kényszerítette őket, hogy a pápa
levelét egyék meg. Még jobban megvadult, mikor a francia, magyar és német
királyok közvetítésével békét kötött a pápával, aki feloldotta őt az átok alól.
Vádállati kegyetlenséggel kínoztatta és gyilkoltatta mindazokat alattvalói
közül, akikre gyanakodott, hogy elégedetlenek a zsarnoksággal. V. Urbán pápa
hiába átkozta ki őt újra 1308-ban és hiába szövetkezett ellene IV. Károllyal,
Barnabo gyakorlottabb és jobban fizetett zsoldosaival nem bírtak. Barnabo
békére kényszerítette a pápát, azután pedig elfoglalta Reggiót, Modenát és
csatlakozott a pápa ellen szövetkezett apróbb olasz köztársaságok ligájához.
Csak abban a korban volt lehetséges, hogy a Viscontik, míg egyrészről
zsoldosaikkal óriási vagyont zsaroltak össze maguknak és kegyetlen
zsarnoksággal írtották ki ellenségeiket, addig másrészről bőkezű pártfogói
voltak mindazoknak, akik a tudományt és a művészetet ápolták a nagy
ujjászületés korszakában.
Igy például Petrarca, akit gyakran bíztak meg kitüntető,
fontos ügyek elintézésével, élete utolsó éveit a Viscontik védőszárnyai alatt
élte le. Mikor Barnabo zsarnokságát mindenki megelégelte és unokaöccse,
Galeazzo tudta, hogy Barnabónak nincs egy főnyi pártja sem, résztvett egy
zarándoklatban s Milano elé érkezett. Onnan levelet írt Barnabónak, hogy nem
mer nagybátyja üdvözlésére személyesen bemenni a városba, hanem boldog lenne,
ha megtisztelné őt látogatásával Bernabo, aki azt hitte, hogy unokaöccse
teljesen féleszű. Két fiával együtt fölkereste Galeazzót, aki azonban nyomban
elfogatta mind a hármukat s azután bevonult Milanóba, ahol a nép ujjongva
fogadta s nyomban elismerte őt uralkodónak. Bernabo és két fia nemsokára
meghalt - valószínűleg mérgezés folytán - a börtönben. Ez a III. Galeazzo, a
szerencsés kalandor 1395-ben hosszas tárgyalások után 100.000 forintért hercegi
címet kapott Vencel királytól. Ő volt az első olasz uralkodó, aki a császári
helytartó cím helyett a fejedelmi név teljes ragyogását megszerezte magának.
Mikor Vencel ellenkirálya, Ruprecht rajnai palotagróf Itáliába vonult, hogy
megszerezze magának a császári koronát, Milano kitünő zsoldos hadserege Brescia
körül tönkretette a német sereget. III. Galeazzo ezután egyre jobban
elhatalmasodott. Elfoglalta Sienát, Perugiát, Pizát, Assisit, Nocerát és
Spoletót.
Majd bevonult Bolognába is és már Firenze ellen
készülődött azzal a tervvel, hogy föleleveníti újra az itáliai királyságot,
mikor járványos betegség áldozata lett. Minden ravaszsága és kegyetlensége
mellett ő is úgy szerette a tudományt és a művészeteket, mint elődei, a többi
Visconti. Tehetetlen fia és utóda, Visconti János Mária csakhamar a pártok
játéklabdája lett. Ő maga kegyetlen zsarnok volt, akit orozva leszúrtak. A nép
ujjongva fogadta a zsarnok halála hírét. Az utolsó törvényes Visconti, a
meggyilkolt öccse, Fülöp Mária azzal az elhatározással lépett a trónra, hogy
visszaállítja a hercegi hatalom régi fényét. Terve nagyrészt sikerült is neki.
Hadvezére Carmagnola Ferenc volt, aki szakadatlanul harcolva a svájciakkal, a
firenzeiekkel és a velenceiekkel, Lombardia oly nagy részét meghódította Milanónak
s ettől fogva Lombardia alatt főleg a milanói hercegséget értették. Mikor
Carmagnola összeveszett Fülöp Máriával és velencei szolgálatba lépett, a herceg
a fiatal Sforzu Ferencet és a már kipróbált Malatesta Károlyt állította
csapatai és flottája élére. Az állandó harcok közepette újszerű harcmodor
fejlődött ki, amely inkább ügyes stratégiával, a terep kihasználásával és
meglepetéssel iparkodott diadalt aratni, mint vérontással Ilyen módon egy-egy
kiváló zsoldos hadvezér, condottiere, oly tekintélyre tett szert, hogy nem
egyszer eldöntötte Itália apróbb államainak a sorsát, sőt maga is uralomra
jutott.
Erre törekedett Sforza Ferenc is, aki egy ideig Firenze
és a pápa szolgálatában aratott nagy diadalokat. Minthogy Fülöp Mária hercegnek
nem volt fia, csak egy törvénytelen leánya, Blanka Mária, Sforza feleségül
vette ezt a leányt s azután nyomban békét szerzett a herceg és összes
ellenségei között, akik féltek a hatalmas vőtől. Sforza azóta arra törekedett,
hogy magának szerezze meg az utolsó Visconti koronáját. Hatalmas versenytársai
ellenére el is érte célját. Fülöp Mária herceg halála után gyors győzelmet
aratott Velencén, amelyet arra is rákényszerített, hogy támogassa őt
törekvéseiben. Kiéheztette azután Milanót s 1450-ben elfoglalta a milánói trónt,
amely ezóta a Sforza-családban öröklődött tovább. Sforza Ferenc uralkodásának
első éveiben folyton harcban állt ellenségeivel, köztük Velencével is, amely
pártot változtatott és nem akarta Sforzát elismerni. Végül békét kötött
Velencével, amelynek visszaadta Bresciát és Bergamót. Miután Sforza elfoglalta
Genovát is, vízibetegségben halt meg és alattvalói őszintén gyászolták, mert
igazságos és jólelkű uralkodó volt és sokat tett a földmívelés és kereskedelem
emelésére. Fia, Galeazzo Mária kegyetlen zsarnok volt, olyan, mint a régi
Viscontik. S tízéves zsarnoksága végén két lelkes ifjú meggyilkolta. Minthogy
fia, János csak nyolcesztendős volt, helyette Sforza öccse, Lajos kormányzott,
akit unokaöccsének halála után uralkodóherceggé kiáltottak ki.
Lajost VIII. Károly francia király
támogatta. Utána azonban XII. Lajos, orleánsi herceg következett a francia
trónon, aki unokája volt egy törvényes Visconti-leánynak s így nagyobb jogot
formált Milanóra Lajosnál. Lajos fiait Németországba küldte s ő maga is Tirolba
menekült a francia király hadai elől. Pár hónap mulva, 1500-ban nagy zsoldos
sereggel visszatért ugyan Milánóba, de ott árulás folytán ellensége kezébe
jutott s francia fogságban halt meg. Két fiát, Miksát és Ferencet, az utolsó
két Sforza-ivadékot idegen hatalommal visszavitték ugyan Milánóba, de végül
Milano a spanyol korona örököseire szállt.
Felső-Itália legrégibb és leghatalmasabb köztársasága
Velence volt, amely már a középkor első századaiban rendkívül kedvező helyzetbe
küzdte fel magát. Kalmár népe minden harcból és bonyodalomból sarcot húzott és
hajóival tett legapróbb szolgálatait is búsásan megfizettette. A bizánciaktól,
akiknek főhatósága alá tartozott a XI. századig, Dalmácia és Isztria
partmellékén néhány földsávot kapott s csakhamar kezébe kaparította az
Adriai-tenger egész kereskedelmi forgalmát. Mikor az első választott dozse
vezette a köztársaság ügyeit, III. Sándor pápát falai közé fogadta Velence s
tanuja volt Barbarossa Frigyes császár nagy megaláztatásának.
Ma is büszkén mutogatják még a velencei Márkus-templom
oldalán azt a követ, amelyen a császár térdre borult a pápa előtt, hogy lábát
megcsókolja. A pápa hálából egyéb ajándékokon kívül egy gyűrűt adott a
dozsénak, annak jeléül, hogy felruházza őt az Adriai-tenger hűbérével. “Legyen
neked alávetve a tenger, mint a nő a férjnek, miután győzelmeid által urává
tetted magadat” - mondta a pápa a gyűrű átadásakor. Ezóta évenként nagy
ünnepélyességgel megismételték Jézus mennybemenetelének napján a dozse
eljegyzését az Adriai-tengerrel. A dozse rászállt a pompásan felcifrázott
Bucentoro gályára az idegen követek kíséretében. Azután zeneszó mellett és az
összegyűlt néptömeg örömujjongása közben kievezett az Adriai-tengerre, amelybe
beledobott egy aranygyűrűt. Nagy népünnepélyt rendeztek mindig ezen a napon,
amely a köztársaságnak legfőbb ünnepe volt. Hatalma tetőpontjára Velence a 80
esztendős Dandolo Henrik dozse uralma alatt jutott el. A negyedik
keresztesháború alatt elfoglalta Velence Kréta szigetét és több apró szigetet,
továbbá számos várost megszállt és úr volt a konstantinápolyi latin császárság
fölött. Konstantinápoly külvárosából, Perából irányította az egész
kereskedelmet a Fekete-tenger felé s onnan Örményországba, sőt a Dunán fölfelé
Németországba is, ahova eljutott az Alpeseken keresztül is és az Oderán lefelé
egészen a Keleti-tengerig. A keresztesháborúk után azonban a szaracénok
győzelme egy időre megsemmisítette a szíriai kereskedelmet.
Genova féltékenysége pedig oly háborúba sodorta
Velencét, amely csak 125 évi hadakozás után ért véget. A legsúlyosabb csapást
azzal mérte Genova Velencére, hogy Paleologosz Mihályt Konstantinápoly
birtokához segítette, hogy helyreállíthassa a görög császárságot. Paleologosz
Mihály hálából a genovaiaknak adta Perát, amely kulcsa volt a Fekete-tengernek.
Velence nem csüggedt el és folytonos kitartó háborúskodás árán szárazon és
vízen 1300 körül megint urává lett a helyzetnek. Velence újabb föllendülését az
arisztokrata pártnak köszönhette, amelynek Gradenigo Péter volt a vezére, aki
heves választási harc után nyerte el a dozsei méltóságot a Tiepolik ősi polgári
családjától. Gradenigo pártja 1296-ban új törvényt hozott, amely később szilárd
alapjává lett a világtörténelem legbüszkébb arisztokráciája önkényuralmának. Az
új törvény szerint a negyvenek tanácsa választotta meg a nagy tanács tagjait
azok közül, akik az utolsó négy esztendőben tagjai voltak a nagy tanácsnak. A
tagsághoz tizenkét szavazat kellett. Ezt az ideiglenes törvényt évről-évre
meghosszabbította a nagy tanács, de csak kétharmad szótöbbséggel szüntethette
meg. Ettől fogva az államhatalom azoknak az ősnemes családoknak a kezében volt,
akik meg tudták óvni tagságukat a nagy tanácsban. A többi velencei, még a
tanácstagok oldalrokonsága is, ezeknek alattvalója volt. A Tiepolik és Quirinik
fegyverrel próbálták megtörni ezt a gőgös oligarkhiát, de Gradenigo dozse
legyőzte a lázadókat.
A hatalmas arisztokrácia erre módját találta annak, hogy
a jövőben teljesen lehetetlenné tegye az efféle zendüléseket. Az elfojtott
összeesküvés részeseinek kinyomozására tíztagú rendkívüli nyomozó bizottságot
neveztek ki, amely tejhatalommal volt felruházva s bárkit elfoghatott és
megbüntethetett, aki az alkotmány ellensége volt. Ezt a tíztagú bíróságot
eleinte csak két hónapra szervezték, de folyton megújították, míg végül
állandó, szerves része lett az államhatalomnak. Ez a tíztagú vészbíróság
hallatlanul kegyetlen volt s állandóan megtöltötte áldozataival a dozse-palota
pincéiben és ólomtetői alatt lévő börtönöket. Amióta Dandolo Ferenc, mint
Velence római követe helyreállította a békét a pápával, megfosztotta
ellenségeit egyik hatalmas támaszuktól. Velence újra hatalmas állammá lett
kifelé. Dandolo, aki 1328 ban dozse lett, a szomszédos Veronára vetette szemét.
Dandolo szövetkezett a milanói Viscontikkal, a ferrarai Estékkel, a mantuai
Gonzagákkal, a firenzeiekkel, sőt János cseh király fiaival, a tiroli és
karintiai hercegekkel is és a hatalmas és vakmerő Scalákat, Verona urait minden
oldalról szorongatni kezdte. Eleinte szerencsésen harcoltak a nagyszabású
szövetség ellen, de mikor saját hazájukban is fel ütötte fejét az árulás,
amikor egyik városukat a másik után veszítették el s végül Alberto fogságba is
került, Mastino kénytelen volt mindenáron megkötni a békét.
A szövetséges társak feldarabolták Verona államát.
Velencének jutott Trevizo és egész környéke, továbbá a Pón való szabad hajózás.
Mastino és Alberto pedig megesküdtek, hogy Velence polgárainak tekintik magukat
és örökre hűségesek lesznek a köztársasághoz. Ilyen módon biztosította magának
Velence a száraz föld felől az élelmiszer-behozatalt, továbbá kereskedelmi utat
szerzett magának az Alpeseken keresztül is. Hódolásra kényszerítette Velence
újra a lázadó Zárát, amely Nagy Lajos magyar királyhoz csatlakozott volt.
Nemsokára a fekete halál elpusztította Velence lakosságának egyharmadrészét s
ez a szörnyű veszteség néhány évre nyugalmat teremtett. De csakhamar kiújult a
harc Genovával a Fekete és az Adriai-tengeren, de végül békét kötött a két
hatalmas köztársaság. Ezt a békét Marino Falieri dozse kötötte meg Genovával.
Falieri ugyanekkor élére állt egy összesküvésnek is, amely az oligarkhia
uralmát meg akarta törni s helyébe monarkhikus államot akart csinálni
Velencéből. Ugy beszélték, hogy Falierit személyes sérelem hajtotta az
összeesküvésbe. A hetvenhét éves aggastyán gyönyörű, ifjú feleségét Steno
Mihály velencei főnemes durván megsértette, mások szerint pedig elcsábította.
Az arisztokrácia, amelynek legtöbb tagja atyafiságban volt az ifjú bűnössel,
nem volt hajlandó az agg dozsénak kellő elégtételt adni.
Ez volt az oka annak, hogy Falieri le akarta
gyilkoltatni az összes szenátorokat és meg akarta dönteni a köztársaság
alkotmányát. Az összeesküvés azonban kiderült s az összeesküvés fejeit
felakasztották, az agg dozsét pedig elfogták és a tizek vészbírósága elé
állították. Két nap mulva lefejezték őt a dozse-palota óriási lépcsőjén,
ugyanott, ahol nemrégiben megkoronázták. Ez időtől fogva az arisztokraták még
kegyetlenebbül kezdtek uralkodni. Mennél hatalmasabb lett Velence, annál jobban
megszaporodtak az ellenségei is. Nagy Lajos elfoglalta tőlük a dalmát
partvidéket és számos ellenfél Genovával szövetkezett Velence ellen. A genovai
flotta benyomult a velencei vizekre is s úgy látszott, hogy Velence elveszett.
De mennél nagyobb volt a veszedelem, annál nagyobb áldozatokra lelkesítette a
velenceieket a hazaszeretet. A pártoskodás rögtön megszűnt s mindenki a haza
megvédésére gondolt csak. Uj gályákat szereltek föl s az ellenséges flotta
végül megadta magát Contarini András dozsénak. A szárazföldön is győzelmesen
harcolt Velence, csak a magyarokkal vívott harcában nem kísérte fegyvereit
szerencse. Végül Nagy Lajos is békét kötött Velencével, amely lemondott
Dalmáciáról és százezer arany fizetésére kötelezte magát. Az oligarkhia a
győzelem után felfrissült, mert harminc családot, amelyek különösen kitüntették
magukat a veszedelem idején, bevettek a tanácsba. A gazdag Korfu szigete
elszakadt a nápolyi királyságtól és önként Velence alá vetette magát.
Nemsokára pedig háborút indított Velence Paduának hatalmas
uralkodója, Carrara Ferenc ellen, aki elűzte Veronából az utolsó Scalát és
elfoglalta Trevizót is. A velenceiek, szövetségben Milanóval, csaknem harc
nélkül győztek, elűzték mind a két Carrarát, az apát és a fiút s Velence
foglalta el Trevizót, Cenedát és Padua környékének egy részét. Később az ifjabb
Carrara Ferenc firenzei segítséggel visszatért Paduába és újra elűzte Veronából
Scala Antóniát, akit a velenceiek visszahelyeztek volt Veronába. A velenceiek
erre hirtelen rajtaütöttek Carrarán és elfoglalták Veronát és Paduát, amelyek
szívesörömest meghódoltak, mert Velence meghagyta régi alkotmányukat. Az öreg
Carrarát két fiával, Ferenccel és Jakabbal együtt foglyul ejtették a velenceiek
s egy ideig egy harmadfél méter széles és negyedfélméter hosszú ketrecbe zárták
őket, mint a vadállatokat, azután mindhármukat megfojtották. Velencének 1400
óta állandóan foglalkozni kellett a török veszedelemmel. Gallipoli mellett nagy
tengeri csatában legyőzték a törököket, akik kénytelenek voltak megígérni, hogy
nem fogják támogatni a mohamedán kalózokat és nem fogják szorongatni Velence
gyarmatait. Velencéé volt már az Adriai-tenger egész partmelléke a Pó
torkolatától Albániáig.
Az új dozse, Foscari Ferenc (1423-1457.), aki korábban
követ volt a német és a görög császári udvarban, továbbá a pápánál és a
szultánnál, nagy diplomáciai tapasztalatokkal foglalta el méltóságát.
Politikája céljául azt tűzte ki, hogy föleleveníti a régi rómaiak világuralmát,
bár Velence hatalmának alapja csak hajóinak feneke és a tenger volt, vagyonának
forrása pedig egyedül a kereskedelem, amely csak békében virágozhatott. Foscari
azonban hiába próbálta megvédeni Salonikit, amely már régebben felkínálkozott
Velencének, de akkor hiába. A szultán elfoglalta a várost, de azért Velencével
megkötötte a kereskedelmi szerződéseket. Annál sikeresebb volt azonban az a
háború, amelyet Foscari Firenzével szövetségben Milano ellen indított. A
velenceiek vezére Carmagnola Ferenc volt, annak a kornak legügyesebb
hadvezetője, aki azért hagyta ott a milánói szolgálatot, mert a milánói herceg
meg akarta mérgezni. Carmagnola elfoglalta Bresciát és Bergamót. Mikor azonban
egy ízben vereséget szenvedett, a velenceiek azonnal árulással vádolták meg a
híres hadvezért és a dozse-palota előtti téren kegyetlenül lefejeztették.
Időközben a békepárt, amelynek élén a Loredano-család állt, annyira
elhatalmasodott Velencében, hogy Foscari le akart mondani méltóságáról, de
lemondását nem fogadták el, mert tudta mindenki, hogy Milánóval meg kell vívni
előbb-utóbb a döntő háborút. A Milánóval vívott hosszas harcok végül békével
végződtek. Velence azonban kénytelen volt megígérni, hogy Sforzát pénzzel és
sereggel támogatni fogja apósa örökségének megszerzésében.
Sforza terve sikerült is és Milano hercege lett. A békét
az új herceg nem sokáig tartotta meg. Ujabb harcok után végre új békét kötöttek
Lodiban, amely Milánónak visszaadta Cremonát és vidékét s ekkor azután egy
ideig békesség volt egész Felső-ltáliában. Megrendítő hatása volt annak a
hírnek, hogy a törökök 1453-ban elfoglalták Konstantinápolyt s ez alkalommal 47
velencei nobilit is felkoncoltak, az árúraktárakat elpusztították és Velence
összes kereskedelmi telepeit romlással fenyegették az egész egykori görög
birodalomban. Azonnal kiküldték Loredano Jakabot tizenkét gályával a
szorongatott parti telepek védelmére, aki csakhamar kedvező békét kötött a
törökkel és biztosította Velencének azt a jogát, hogy továbbra is szabadon
űzheti a kereskedelmet a török tartományokkal. Foscari dozse uralkodásának
ideje tehát kétségtelenül dicsőséges korszaka volt Velence történetének. De a
Loredano-párt mégis szakadatlanul Foscari megbuktatására törekedett. Egyetlen
fiát, Jakabot minduntalan megvádolták mindenféle bűnténnyel és több ízben
száműzették is, bár mindenki meg volt győződve az ártatlanságáról. Végül
annyira megkínozták a börtönben, hogy bele is halt. Minthogy az agg Foscari fia
halála óta nem járt el a hatóságok üléseire, a tizek tanácsa elhatározta, hogy
aggkori gyengeség címén letételét fogja indítványozni.
Mikor felszólították őt, aki régebben két ízben le akart
már önként mondani, de nem fogadták el lemondását, hogy mondjon le hivataláról,
dacosan azt felelte, hogy nem mond le, hanem megvárja, amíg leteszik. Mikor ez
meg is történt, az aggastyán botjára támaszkodva egyszerű nemesi ruhában
távozott a büszke palotából, amelyben 34 esztendeig uralkodott. A nép azonban
nagyon szerette Foscarit és dühöngött az irígy arisztokrácia durvasága miatt.
Zendülés azonban nem támadt. Elegendő volt az, hogy a tizek tanácsa elrendelte,
hogy az egész ügyről beszélni sem szabad. Ez a tilalom elnémított minden
nyelvet és megbénította az ökölbe szorított kezeket. Aznap, mikor kihirdették
az új dozse megválasztását, meghalt Foscari Ferenc. Foscari utódainak,
különösen második utódának, Moro Kristófnak Törökország leghatalmasabb
szultánjával, II. Mohameddel gyűlt meg a baja. Már eddig is megszegték a
törökök több ízben a Velencével kötött kereskedelmi szerződéseket, de most
világosan kitűnt a szultánnak az a szándéka, hogy véget akar vetni az egész
kereszténységnek. Maga a szultán vezette a támadást Negroponte ellen. Háromszor
intézett rohamot a város ellen hiába, negyedszer azonban elfoglalta, bár a
város bevétele 70.000 török életébe került. A citadella ősi védelmezőjét, aki
szabad elvonulás ellenében adta meg magát, a szultán elfogatta és darabokra
fűrészeltette.
Itt Negroponte mellett és Moreában, ahol a törökök
szintén több fontos tengeri kikötőt elragadtak a velenceiektől, tűnt ki
először, milyen félelmes erő a török tengeri hatalom is. Ez idő óta kezdett
tőlük remegni a pápa is és hatalmas ligát szervezett a törökök ellen, amelyben
résztvettek csaknem az összes itáliai államok. Csatlakoztak a velenceiekhez a távoli
perzsák is és nyugaton Merész Károly, burgundi herceg. De a liga beérte a
fegyverkezéssel, Merész Károly nem tett semmit s a perzsák egy elhamarkodott
betörés után Kis-Ázsiába kénytelenek voltak gyorsan visszatakarodni. Igy hát a
velenceiek saját erejükre támaszkodhattak csak. Minthogy nemsokára Ciprus
birtokát szerették volna megszerezni, elhatározták, hogy abbahagyják a harcot a
törökkel. Átengedték a töröknek Skutarit, amelyet hosszú ideig vitézül
védelmeztek s Skutari fejében előnyös kereskedelmi szerződéseket kötöttek a
törökökkel. Ciprust azonban sikerült meghódítaniok. A török előnyomulása
veszélyeztette Velence keleti világkereskedelmét, mert elvágta keleti
kereskedelmi útjait. Ez alapjában ingatta meg Velence hatalmát, mert főleg a
keleti kereskedelemmel szerezte Velence azt a rengeteg gazdagságot, amely a
XVI. század elején annyira ingerelte Európa minden hatalmát. A hajdani agyag és
szalmakunyhók helyén, amelyeket az itáliai menekültek építettek maguknak a
lagunák mocsaras szigetein, most egész sornyi büszke, márványpalota emelkedett.
Köztük hetvennél több ragyogó templom.
A velencei nobile fényesebben élt sok német fejedelemnél
és a szegényebb polgárok is selyemfüggönyök mögött aludtak, ezüsttálból ettek
és gyönyörű ékszereket hordtak. A másik nagy csapást Amerika és az Afrika körül
Indiában vezető út felfedezése mérte Velencére. A világkereskedelemben most már
veszedelmes versenytársai támadnak. De nagy gazdagsága és vezetőinek politikai
bölcssége megmentik a gyors bukástól Velencét. Most tűnt ki, milyen hasznos
dolog volt, hogy Velence már hosszú idő óta alaposan tanulmányozta állandóan az
európai és itáliai államok viszonyait. Követségei voltak Európa minden fontos
városában, úgyhogy Velence mindig pontosan tudta, mi történik a nagyvilágban.
Csaknem minden fontos olasz városban megvolt Velencének a maga pártja. Mikor
Borgia Cézár Romagnában hercegséget alapított, több város és apró hercegség
Velencéhez fordult védelemért. A velenceiek így védőszárnyuk alá fogadták
Riminit, Imolát, Gesenát, úgyhogy nemsokára féltek tőlük már Firenzében,
Milanóban és Rómában is. Machiavelli így szólt róluk ebben az időben : “Azt
akarjátok, hogy káplánjuk legyen a pápa is.” Mikor a hatalmas II. Gyula pápa
lépett 1503-ban a pápai trónra, visszakövetelte Imolát és Cesenát s a
velenceiek jónak látták, hogy békésen teljesítsék a pápa kívánságát. Nemsokára
visszakívánta a pápa Riminit is.
Mikor XII. Lajos francia király
megkötötte Miksa császárral a cambrai ligát, csatlakozott ehhez Katholikus
Ferdinánd és a pápa is. A köztársaság a legnagyobb veszedelemben forgott, de
annál nagyobb volt polgárainak az önfeláldozó lelkesedése. Itália legjobb
lovasait és gyalogosságát zsoldjukba fogadták, a parasztok és a polgárság a
honvédsereget alkotta, Kréta pedig elküldte híres nyíllövőit. Mindazáltal
1509-ben a francia király döntő diadalt aratott a velencei csapatokon. Arról
volt már szó, hogy a franciák bevonulnak Velencébe. Velence zsoldosai
szétszaladtak a világ minden tája felé, gyávaság és árulás mindenfelé
megnyitotta a kapukat az ellenség előtt. De a velencei államtanács nem
csüggedt. Az itáliai városokban megszervezik az ellenállást az idegen hódítók
ellen s a velencei diplomaták azon fáradoztak, hogy mielőbb szétrobbanthassák a
cambrai ligát, amely halálos ellenfelek természetellenes szövetsége volt. Ez
nemsokára sikerült is. A pápa feloldotta Velencét az átok alól és Velence
nemsokára belépett a szent ligába, amelyet II. Gyula pápa hozott létre a
franciák ellen. Ennek a ligának a tagjai voltak a pápa, Velence, Katholikus Ferdinánd,
a svájciak és VIII. Henrik angol király. A szent liga története beletartozik
már az újkorba s ott foglalkozunk vele, Franciaország történeténél.