*A német-római császárság bukása.

*Habsburgi Rudolf. (1273-1291.)

A két utolsó hohenstaufi császár folyton Itáliában volt, ahol áldatlan viszályt folytatott IV. Ince pápával. A német-római császárság, amelynek hatalma előtt valaha fél Európa meghajolt, a pápasággal folytatott hosszú invesztitura-harc alatt lassan tönkrement s különösen az utolsó évtizedekben rohamosan szertezüllött.

Egyes német fejedelmek vígan kihasználták a zilált állapotokat és egyre több engedményt és önállóságot csikartak ki maguknak. Valósággal külön, önálló királyságok és uralkodócsaládok keletkeztek a német birodalom határain belül s többszázados szétmállás és züllés után Németország egészen átalakult. Az utolsó Hohenstaufok alatt egy német fejedelem sem használta ki annyira a zavaros helyzetet, mint Ottokár cseh király. Alig húszéves korában, 1248-ban fellázadt atyja, Vencel ellen s arra kényszerítette őt, hogy ezentúl közösen kormányozzanak. Az öreg Vencel azonban megcsalta a fiát. Feloldatta magát a pápa által esküje alól, amelyet szorongatott helyzetében tett fiának s azután váratlanul rajtaütött Ottokáron, aki meglepetésében kénytelen volt vakon alárendelni magát atyjának s a pápa pártjához csatlakozott, akitől több hasznot remélhetett, mint a legyőzött Hohenstaufoktól. Különösen fájt a foga a szomszédos Ausztriára, amellyel Stájerország és Krajna is egyesítve volt. Mikor Frigyes osztrák herceg a magyarokkal vívott Lajtha melletti csatában elesett, benne kihalt a Babenbergek férfiága. Két nőrokona élt, Margit, a nővére és Gertrud, az unokahuga, akik rögtön jelentkeztek, örökösödési igényükkel és pápai döntést kívántak. IV. Ince pápa Gertrud pártjára szegődött. Feleségül adta őt Hermann bádeni őrgrófhoz s kinevezte Hermannt Ausztria hercegévé. A kinevezést a pápa kívánságára megerősítette hollandi Vilmos császár is, a pápa alázatos híve.

Mikor Hermann meghalt, Ottokár elérkezettnek látta az időt tervei megvalósítására. Ottó bajor herceget fiával, Lajossal együtt kikergette Ausztriából s bevonult Bécsbe, ahol egész Ausztria meghódolt neki. Aztán 21 éves korában feleségül vette Margitot, Frigyesnek több mint negyven esztendős nővérét, hogy legyen mire alapítania örökjogát. Gertrud IV. Béla magyar királyhoz menekült, aki pártját is fogta az özvegynek s nagy sereg élén betört Stájerországba. Budán szerződés jött létre az ellenfelek között, amelyben Gertrud lemond Ausztriáról, Margit pedig Stájerországról. Közben meghalt Vencel cseh király és Ottokár lett a király Csehországban, ahol csakhamar megerősítette hatalmát a városok támogatásával a cseh nemességgel szemben. Kroissenbrunn mellett, a Morvamezőn megverte a magyarokat s a bécsi békében IV. Béla lemondott Stájerországról is Ottokár javára. IV. Urbán pápa beleegyezett a szerződésbe, sőt feloldotta Ottokár első házasságát is, amelyet az öreg Margittal kötött s megengedte, hogy Ottokár feleségül vehesse IV. Béla unokáját, Kunigundát. Az Adriai-tenger partján is befolyást szerzett magának a cseh király és megalázta Albert görci grófot, úgyhogy ravasz önzésében, állandóan csatlakozva a pápai politikához az Érc-hegységtől az Adriai-tengerig terjedt a hatalma, noha a legcsekélyebb alapja sem volt uralmának.

Minthogy csak a saját érdekeivel törődött, Ottokár sokkal jobban örült a német birodalomban uralkodó viszályoknak és zavaroknak, semhogy a kisujját is mozdította volna a birodalom régi rendjének és egységének helyreállításáért. Hollandi Vilmostól sohasem kérte, hogy ruházza fel őt az ujonnan szerzett német tartományok hűbérével. Mikor Vilmost a friz parasztok agyonverték, Ottokár nyugodtan nézte, hogy két külföldi versenytárs iparkodik súlyos pénzáldozatok árán megszerezni a német koronát : Cornwallis Rikhárd angol herceg és X. Alfonz, kasztiliai király. Mind a kettőnek megígérte támogatását, de egyikkel sem törődött addig, amíg meg nem győződött róla, hogy Rikhárd a komolyabb pályázó. Ekkor nyiltan Rikhárdhoz csatlakozott tehát, aki jutalmul felruházta őt nemcsak Cseh és Morvaország, hanem Ausztria és Stájerország hűbérével is és azt is elengedte Ottokárnak, hogy személyesen megjelenjen előtte és hűségesküt tegyen. Ottokár, mihelyt az okmányt megkapta, többé nem törődött sem a birodalommal, sem Rikhárddal, akit 1257-ben választottak meg a főurak és főpapok Frankfurtban királynak. Rikhárd, aki III. Henrik angol királynak öccse volt, óriási összegekkel vesztegette meg a választófejedelmeket s minden hódolatot pénzzel fizetett meg. A császári koronát luxusnak tekintette csak, amelyet hébe-korba fitogtatott. Nem időzött állandóan Németországban s nemsokára súlyos szélütés érte, amelynek következtében meg is halt Angliában.

Vetélytársa, X. Alfonz kasztiliai király, akit ugyancsak 1257-ben választottak meg német császárnak, úgyhogy voltaképpen két árnyékuralkodója volt Németországnak, Rikhárd halála után érvényesíteni szerette volna jogait, de sikertelenül. Alfonz azonban soha nem is jutott el Németországba, csak a császári címet és pecsétet használta, de soha senki komolyan nem vette őt. X. Gergely pápa, akivel meg akarta magát koronáztatni, határozottan elutasította Alfonzot és erélyesen felszólította a német fejedelmeket, hogy válasszanak királyt maguknak, különben ő fog gondoskodni a trón betöltéséről. A pápa felszólításának meg is lett a kellő foganatja. A birodalomban annyira elvadultak a közállapotok, a rablólovagok annyira elszaporodtak, hogy minden jobbérzésű ember sóvárgott a rendezett viszonyok után. A királyválasztási jog, amely eredetileg az egész német nemzetet megillette, az interregnum alatt a IV. Urbán pápával való tárgyalások alapján hét választófejedelemre szállt át, a birodalom leghatalmasabb főuraira, még pedig három érsekre és négy világi fejedelemre. A választófejedelmek kollégiuma össze is gyűlt Frankfurtba és sietett a pápa felszólításának eleget tenni. Attól is féltek, hogy Ottokár cseh király fog fellépni trónkövetelőnek, de egymástól is féltek s ennélfogva egy színtelen, kisebb jelentőségű személyben állapodtak meg, akiről azt tételezték fel, hogy engedelmes eszköze lesz valamennyiöknek.

Rudolf habsburgi grófot választották meg német királlyá 1273-ban, aki megígérte hogy a választófejedelmeknek befolyást fog engedni a kormányzásban. A Habsburg-család sváb eredetű volt és Nagy Ottó ideje óta Brugg közelében élt, ahol a család egyik tagja, Werner strassburgi érsek 1027-ben Habsburg vagy Habichtsburg várát emeltette, amelynek romjai még ma is láthatók. A család valamennyi tagja jámbor és kapzsi volt, a legtöbben szorgalmasan gazdálkodtak is. Összeházasodás és a sors kedvezése folytán idővel sok birtokot szereztek maguknak Svájcban és Elzászban. Már 1170 körül tartománygrófokká lettek s mind a négy águk gazdag volt. Rudolf kétségtelenül a leggazdagabb és leghatalmasabb sváb gróf volt és szomszédjai érezték is hatalmát. Mint a Hohenstaufok híve, egy ideig birodalmi átok alatt állott, de eszmékért nem volt kedve küzdeni : csak a nyereséget szerette. Mikor Frankfurtba érkezett első dolga az volt, hogy a választófejedelemnek megtérítette a választási költségeit s két legidősebb leányát, Matildot és Ágnest eljegyezte Lajos palotagróffal és Albrecht szász herceggel. Aachenben Engelbrecht kölni érsek koronázta meg őt Nagy Károly német koronájával s aznap este megülte két lányának az esküvőjét. Hét lánya volt Habsburgi Rudolfnak s nagy sikereit nem kis részben annak köszönhette, hogy a birodalom főurai lassan-lassan csaknem mind atyafiságba keveredtek Rudolffal.

Kortársai úgy írják le Rudolfot, hogy igen magas termetű, sovány, villámló szemű és nagy, sasorrú férfi volt. Nagy Károlyra emlékeztetett szürke ujjasa, amelyet nagyon szeretett viselni és takarékos egyszerűsége. De azért koronázása alkalmával már királyi pompát fejtett ki. Nagyon dícsérték nagy lélekjelenlétét, amely sohasem hagyta cserben. A koronázáskor az utolsó pillanatban vették csak észre, hogy a koronázási jelvények közül hiányzik a jogar, amelyet Mainzban felejtettek. Rudolf azonban nem jött zavarba. Megragadta a keresztet s a jogar helyett a keresztre eskette meg a fejedelmeket. Mindenekelőtt igen sok városnak adott új privilégiumokat vagy megerősítette a régi privilégiumokat, úgyhogy a városi polgárság csakhamar reményteljes hűséggel bizakodott az új uralkodóban. Azután beutazta a birodalmat ősi szokás szerint, hogy személyesen tegyen igazságot mindenfelé. Csakhamar érezte egész Németország, hogy újra van királya. Hogy megszilárdítsa pozicíóját, elsősorban arra törekedett Rudolf, hogy biztosítsa a pápa jóakaratát. Már Frankfurtból jelentette a pápának megválasztását és alázatosan a császári koronát kérte tőle. Majd külön követséget küldött Rómába a hírrel és eskü alatt biztosította a pápát, hogy parancsainak engedelmeskedni fog és ellenségeit fegyverrel fogja legyőzni. Irásban biztosította a pápát, hogy megerősíti a régebbi császárok összes engedményeit a pápák javára és lemond Itáliában minden uralomról.

Minthogy Rudolf így letért teljesen arról az ösvényről, amelyen elődei jártak, X. Gergely pápa is változtatott a politikáján. Ottokár követeit, akik panaszt emeltek a választás miatt, elutasította és X. Alfonzot, aki még mindig ragaszkodott a német uralkodói címhez, személyes rábeszéléssel rávette arra, hogy mondjon le minden igényéről. Lausanneban találkozott a pápa Rudolffal s X. Gergely nagyon elégedetten tért vissza Rómába, mert Rudolf megígérte neki, hogy keresztesháborút fog viselni és a császári koronázásra Rómába jön. A pápa nem érte meg csalódását, mert meghalt. Rudolfnak, aki akkor már 57 esztendős volt, semmi kedve sem volt a Szentföldre utazni és Itáliába sem igen volt kedve menni. Itáliáról így nyilatkozott : “Oroszlánbarlang az, amelybe sok nyom vezet, ahonnan azonban egyetlen nyom sem vezet visszafelé.” Nem is lett soha életében római császárrá. Erélyesen készült azonban Rudolf a leszámolásra egyetlen ellenfelével, Ottokárral, a hatalmas cseh királlyal, aki semmiáron sem akarta őt királynak elismerni. Felszólította Ottokárt, hogy tegye le a hűbéri esküt, mert különben elveszíti birtokait. Minthogy Ottokár fittyet hányt a felszólításra, Rudolf Fülöp salzburgi érseket nevezte ki Karintia, Krajna és Stájerország hercegévé. Ez persze csak cím volt, mert a három tartományban Ottokár uralkodott. Rudolf erre birodalmi átokkal sujtotta Ottokárt és hadat izent neki.

A salzburgi érsek egyházi átokkal is sujtotta a cseh királyt és a minoriták birodalomszerte háborút prédikáltak Ottokár ellen. Csakhamar fel is lázadtak a német grófok, élükön Meinhard, Tirol és Görc grófja, akinek leányát, Erzsébetet Rudolf legidősebb fia, Albrecht vette feleségül s pár hét mulva Karintia és Stájerország lerázta Ottokár uralmát. Rudolf eközben a Duna mentén nyomult előre és hatheti ostrom után elfoglalta Bécset és Ottokárt hódolásra kényszerítette. Csehországot és Morvaországot meghagyta Rudolf hűbérül Ottokárnak aki Ausztriáról, Stájerországról, Karintiáról és Krajnáról lemondott. A békét a kor szokásainak megfelelően azzal is megerősítették, hogy Ottokár fia, Vencel eljegyezte Rudolf leányát, Juttát, Rudolf második fia, Hartmann pedig eljegyezte Ottokár leányát, Kunigundát. Ottokár azonban csakhamar megbánta engedékenységét. Nem tudott belenyugodni abba, hogy ő, a hatalmas cseh király, hűbérese legyen az egyszerű habsburgi grófnak. Rudolf helyzete különben is nagyon válságossá lett, mert a választófejedelmek visszahúzódtak tőle. Irígyen és félelemmel tekintettek ugyanis Rudolfra, aki, bár megígérte, nem engedett nekik semmiféle befolyást a kormányzásba s a gyorsan visszaszerzett osztrák tartományokból sem volt hajlandó kivonulni többé.

Ottokár felhasználta a kedvező alkalmat és hatalmas szövetségben egyesítette Rudolf ellen Alsó-Bajorországot, Kölnt, Meissent, Brandenburgot, Sziléziát és Lengyelországot, sőt Ausztria nemességét is fellázította. Rudolfot végzetes csapás fenyegette. A döntő percben azonban hagyományos szerencséje megint megmentette. Ottokár elég esztelenül összeveszett Kun László magyar királlyal, aki erre Rudolf pártját fogta s öccsét, Andrást eljegyezte Rudolf leányával, Klementinával, 1278 nyarán pedig fegyveres erő élén személyesen indult Rudolf támogatására Ottokár ellen. Dürnkrut mellett találkoztak az ellenfelek a Morva-mezőn s reggeltől estig folyt a véres harc, amely a Habsburgok sorsáról döntött. A magyarok vitézsége Rudolf javára döntötte el az ütközetet s Ottokár maga is holtan maradt a csatatéren. Ez volt a magyaroknak az első érintkezése a Habsburgokkal s mindjárt az első alkalommal megmentették a Habsburgokat a teljes romlástól. A dürnkruti ütközet megsemmisítette az egész szövetséget s mindenki sietett megnyerni Rudolf bocsánatát és barátságát. Brandenburgot és Bajorországot házassággal kapcsolta Rudolf a Habsburgok családi érdekköréhez. A nyolcéves II. Vencel, Ottokár fia és utóda hűbérül kapta atyja királyságát és feleségül kapta Rudolf leányát, Juttát, míg Rudolf harmadik fia, Rudolf, elvette Vencel hugát, Ágnest. Az osztrák tartományokat pedig - Karintia kivételével - a választófejedelmek hozzájárulásával fiának, Albrechtnek adta a király hűbérül. Megnyerte Rudolf a maga pártjára III. Miklós pápát és Károly nápolyi királyt is.

Bécsben lemondott Rudolf az egyházi államról s hozzájárult ehhez a lemondáshoz a választófejedelmeken kívül 28 kisebb német fejedelem is. Nápolyi Károlyt pedig a Habsburgok rendes eszközével : házassággal nyerte meg Rudolf. Hatodik leányát, Klementinát, akinek vőlegénye, András magyar királyi herceg meghalt, feleségül adta Nápolyi Károly unokájához, Martell Károlyhoz. Hogy Burgundot és Savoyát is lekenyerezze Rudolf, 66 éves korában, 1284-ben feleségül vette ő maga a 14 esztendős gyönyörűszép Erzsébet burgundi hercegnőt. A békét, amely most következett, a birodalom belső rendjének helyreállítására használta fel Rudolf. Nemcsak kihirdettette mindenütt a tartományi békét, hanem személyesen gondoskodott is a béke megóvásáról. Beutazta a birodalmat s többszáz rablólovagvárat leromboltatott, a rablólovagokat pedig lefejeztette. De azért Rudolf mégsem volt soha igazán népszerű uralkodó. Józan gyakorlatiasságát nem szerették sem a nép, sem a fejedelmek. Ez teszi érthetővé, hogy lassan elterjedt birodalomszerte az a hit, hogy II. Frigyes császár nem halt meg, hanem hirtelen elő fog bukkanni és így tovább fogja folytatni küzdelmét a birodalom régi dicsőségéért a pápaság ellen. Rudolf uralma alatt négyízben is jelentkeztek csalók, akik ezt a mondát felhasználva Frigyes császárnak adták ki magukat. Némelyik pártot is szerzett magának, de Rudolf végzett ezekkel az ál-Frigyesekkel.

Rudolf annyira népszerűtlen volt, hogy hiába próbálta meg a királyi koronát örökössé tenni családjában. Eleinte legkisebb fiát, Rudolfot szerette volna utódává megválasztatni, de Rudolf húszéves korában meghalt Prágában, ahol látogatóban volt sógoránál, II. Vencel cseh királynál. Fiatal feleségének, Ágnesnek férje halála után fia született, Parricida János, akinek örökségét, a sváb földet, Elzászt és Burgundot egyelőre nagybátyja, Albrecht, Rudolf királynak egyetlen élő, de nem nagyon kedvelt fia igazgatta. Rudolf hiába próbálta a koronát most már Albrecht számára biztosítani. A választófejedelmek határozottan ellene nyilatkoztak, mert féltek a Habsburg-háztól, amelynek megalapítója oly hatalmasnak bizonyult. Rudolf 73 éves korában halt meg Speierben azzal a tudattal, hogy a Habsburg-ház hatalmát megalapította, családi összeköttetésekkel és hadiszerencsével a leghatalmasabb német fejedelmi családdá tette. Csak az bántotta halálos ágyán is, hogy a koronát nem tudta családjának biztosítani.

*Habsburgi Rudolf utódai.

Rudolf halála után a német birodalom csaknem kétszáz esztendeig uralkodó dinasztia nélkül maradt és a trónra különböző családokból való fejedelmek kerültek, mindenkor választás alapján. A választófejedelmek, különösen a három egyházi választófejedelem, szavazati jogukat árúnak tekintették és drágán adták el. Rudolf fia, Albrecht osztrák herceg azt remélte, hogy őt fogják atyja utódává megválasztani, de csalódott. Gerhard mainzi és Siegfried kölni érsek rávették a többi választófejedelmeket, hogy Adolf nassaui grófot emeljék a trónra, mert azt remélték, hogy Adolf engedelmes eszköz lesz a kezükben. Aachenben Adolfot meg is koronázták (1292- 1298.), aki Vencelnek, a hatalmas cseh királynak barátságát úgy szerezte meg, hogy fiát eljegyezte Vencel leányával. Azután elzálogosította a birodalmi javakat és jövedelmeket, hogy készülhessen Albrecht herceg ellen. A sok pénznek olyan hatása volt, hogy Albrecht egyszerre csak azon vette észre magát, hogy egyedül maradt és még rokonai is cserben hagyták. Kiadta hát a koronázási jelvényeket és letette a hűségesküt ő maga is Adolf kezébe. Albrecht herceg azonban nem mondott le igényeiről s mikor Adolf király kezdett hatalmaskodni s felkeltette a fejedelmek irígységét, Albrecht kibékült Vencel cseh királlyal és csak az alkalmat leste, hogy trónra juthasson. Az alkalom nem is késett soká. Albrecht herceg súlyosan megbetegedett s a rágalom azt terjesztette, hogy Adolf mérgeztette meg. Ősi szokás szerint a beteg herceget lábánál fogva fejjel lefelé felakasztották, hogy a mérget kiadja magából.

Minthogy a vértolulás folytán egy pillanatra eszméletét veszítette, sőt egyik szemére is megvakult, a közvélemény bizonyosra vette, hogy megmérgezték. A fejedelmek nagy része erre Albrechthez pártolt és Adolf letételét követelte. Ilyen körülmények között a fegyverre bízták a döntést. Az ellenséges seregek Göllheim mellett találkoztak. Oly hőség volt egész nap, hogy sokan megfulladtak ütközet közben vaspáncéljukban. Adolf király vitézül harcolt csapatai élén, de paripája felbukott vele s a király, aki lova alá került, csakhamar halálosan megsebesült. Fia, Ruprecht fogságba került. A király holttestét a közeli Rosenthal-kolostorban temették el ; csak tíz év mulva vitték át a speieri császári sírboltba. Most egyhangúlag megválasztották Frankfurtban Albrecht herceget német királlyá (1298-1308.). Az új király nagy pompával tartotta meg Nürnbergben az első udvari lakomát, amelynél a régi frank királyok szokása szerint a választófejedelmek szolgálták ki őt lakoma közben. Az osztrák örökös tartományokat hűbérül adta három fiának : Rudolfnak, Frigyesnek és Lipótnak s megújította atyjának, Rudolfnak rendeletét a tartományi békére vonatkozólag. Csakhamar azonban meggyűlt a baja Albrechtnek a hatalmas fejedelmekkel, különösen sógorával, II. Vencel cseh királlyal, aki 1300-ban Gnezenben lengyel királlyá koronáztatta magát s III. Endre magyar királynak, az Árpád-ház utolsó férfisarjának halála után fiát, III. Vencelt Székesfehérvárott magyar királlyá koronáztatta. Vencel hatalmának ez a túltengése veszedelmes volt és Albrecht egyrészt saját érdekében, másrészt VIII. Bonifác pápa kívánságára 1304-ben betört Csehországba.

Ekkor azonban II. Vencel 34 éves korában meghalt sorvadásban, fiát pedig, a 16 éves III. Vencelt Róbert Károly kergette ki Magyarországból. III. Vencelt, az utolsó Przemiszlidát, Ottokár és Habsburgi Rudolf unokáját 1306-ban meggyilkolták, mire Albrecht a cseh királyságot uratlan birodalmi hűbérnek jelentette ki. Henrik karintiai herceget, akit a cseh rendek egy része királlyá választott, elűzte és legidősebb fiára, Rudolfra ruházta a cseh királyságot, aki feleségül vette II. Vencelnek özvegyét. Albrecht, akit ezek a nagy sikerek megszédítettek, hatalma tetőpontjára jutott, de a sors ettől fogva üldözni kezdte. Fia, Rudolf 26 éves korában Csehországban hirtelen elhúnyt és Henrik karintiai herceg nyomban elfoglalta megint a megüresedett cseh királyi széket. Albrecht ismét háborúra készült Henrik ellen, hogy második fiának, Frigyesnek szerezze meg a cseh királyságot, de ekkor gyilkosság áldozata lett. Említettük, hogy Albrecht korán elhúnyt öccsének, Rudolfnak maradt egy utószülött fia, János, akit anyja, Ágnes, Ottokár leánya, Prágában neveltetett. Jánosnak kilátásai voltak arra, hogy valamikor Csehország királya lesz. Ez a János, minthogy Albrecht folyton ajándékokkal és ígéretekkel hitegette, egyre jobban elkeseredett s végül hevesen követelte Albrechttől, hogy adja át neki örökségét.

Albrecht megint bíztatással rázta le őt a nyakáról, mire János véres bosszút forralt s három összeesküvő társával orozva megtámadta és meggyilkolta a királyt. Ezért nevezte el az utókor Jánost Parricidának. János nem sok hasznát látta a gyilkosságnak. Lelkifurdalása következtében, meg hogy az üldözés elől meneküljön, szerzetes lett Pizában s már 23 éves korában meg is halt. Ilyen gyászos véget ért Albrecht, a második Habsburg-uralkodó, akinek 21 gyermeke volt. A választófejedelmek annyira bizalmatlankodtak már a Habsburgokban, hogy semmi áron sem akartak közülük királyt választani. Többhónapi áldatlan versengés után végre Henrik luxemburgi grófot választották meg királyukká. VII. Henrik néven foglalta el a trónt az új király (1308-1313.) és ragyogó udvari ünnepet tartott Speierben. A jelenlévő fejedelmekkel egyetértésben birodalmi átokkal sújtotta Albrecht gyilkosait s a habsburgi tartományokat Albrecht két fiának, Frigyesnek és Lipótnak adta hűbérül. Még ott Speierben nagy kitüntetés érte Henriket. A cseh nemesség küldöttei megjelentek előtte s arra kérték őt, hogy szabadítsa meg őket Henrik karintiai hercegtől, aki bajor zsoldosaival elviselhetetlen nyűg az ország nyakán. A trónt a király tizennégy éves fiának, Jánosnak ajánlták fel, III. Vencel hugának, Erzsébetnek kezével együtt. VII. Henrik elfogadta az ajánlatot és fiát Csehországba küldte királynak.

Ugyanekkor fiára ruházta öt évre a birodalmi helytartóságot, mert ő maga Itáliába akart menni, hogy fölelevenítse a német-római császárságot és császárrá koronáztassa magát. Itáliában a Hohenstaufok tragikus pusztulása óta borzalmas állapotok voltak. Vad pártviszályok csatatere volt a szép félsziget, csak Nápolyban volt rend és nyugalom, ahol az eszes Anjou Róbert uralkodott. Rómában, minthogy V. Kelemen pápa Franciaországban maradt, továbbá az északitáliai városokban, a hatalmaskodó családok véres versengését nyögte a nép, úgyhogy minden jobbérzésű hazafi sóvárgott az erélyes császári kéz után és VII. Henriktől várták a nyugalom és béke helyreállítását. VII. Henrik mindenekelőtt megígérte a pápának, hogy védője lesz az egyháznak és az egyházi államot megfogja szilárdítani, mire V. Kelemen maga is arra kérte Henriket, hogy vonuljon be Rómába. Henrik át is kelt az Alpeseken Itáliába, ahol eleinte nagy örömmel fogadták és sorban meghódoltak neki a guelfek éppúgy, mint a ghibellinek s Milanóban megkoronáztatta magát a lombard koronával. De csakhamar válságosra fordult a helyzete és folytonos csatározások közepette jutott csak el Rómába. Minthogy a Kapitóliumot és Szent Péter templomát kétheti uccai harc után sem tudta elfoglalni a guelfektől, a pápa legátusai, akik Avignonból érkeztek, a lateráni templomban koronázták meg Henriket. Henrik mindenáron rendet akart teremteni a feldúlt Itáliában és német segédcsapatokat kért Csehországból és Ausztriából.

A folytonos fárasztó harcok azonban annyira kimerítették, hogy egy kis falucskában meghalt. A német harcosok visszatértek hazájukba és János cseh király, aki atyja segítségére indult, a halál hírére nem is kelt át az Alpeseken. VII. Henriket Pizában temették el s eltemették vele együtt a németrómai császárság felelevenítésének minden reményét is. Halála után megint áldatlan idők következtek. János cseh király 17 éves volt még csak, de meg azért sem akarták a választófejedelmek Jánost megválasztani, hogy a királyi méltóság még látszólag se legyen örökös. Két komoly trónjelölt volt, Habsburg Rudolfnak két unokája, két jó barát, akik együtt nevelkedtek annakidején a bécsi udvarban s akiket most a megüresedett trón halálos ellenségekké tett. Az egyik Albrecht 27 éves fia, Szép Frigyes osztrák herceg volt, akit V. Kelemen pápa támogatott különösen, mert Itália békéjét és új keresztesháború indítását remélte tőle. A másik, Lajos, Habsburgi Rudolf leányának fia, Felső-Bajorország hercege volt. A német fejedelmek többsége Lajos mellett volt. A két párt Frankfurt előtt táborozott fegyverben, a Majna két partján. Pártja 1314-ben mindkettőt kikiáltotta királlyá. Frankfurt IV. vagy Bajor Lajos előtt nyitotta meg kapuit, akit Aachenben meg is koronáztak (1314-1347.). A kölni érsek azonban ugyanaznap megkoronázta III. vagy Szép Frigyest az ősi koronázási jelvényekkel.

Két királya volt tehát egyszerre a birodalomnak, akik között csak a kard dönthetett. A háborúskodás évekig tartott s döntő ütközetre csak 1322-ben került a sor Mühldorf mellett, ahol Bajor Lajos, János cseh király segítségével teljesen tönkreverte Szép Frigyes csapatait, sőt foglyul ejtette magát Szép Frigyest is, aki öccsének, Lipót hercegnek segédcsapataiban bizakodott. De követeit útközben elfogták, úgyhogy Lipót herceg nem kaphatott idejében hírt bátyjától. Mikor a fogoly Szép Frigyest Lajos elé vitték, ez gúnyosan így szólt egykori barátjához : “Atyámfia, sohasem láttalak még nagyobb örömmel.” “Én pedig sohasem láttalak még nagyobb bosszúsággal !” - felelte rá Frigyes, akit Trausnitz várába vitetett Lajos fogságba. Bajor Lajos a diadal után birodalmi gyűlést hívott egybe Nürnbergbe, ahol kihirdette az általános tartományi békét s nyolcéves fiát, Lajost felruházta az évek óta gazdátlan Brandenburg hűbérével. Lajos hatalma azonban még egyáltalán nem volt szilárdnak mondható, mert egyrészt Lipót hercegtől kellett tartania, másrészt az Avignonban székelő pápától, XXII. Jánostól, aki V. Kelement követte a pápai trónon. Ez a XXII. János egyik legkülönösebb pápa volt. Jómódú polgári család sarja volt, aki megválasztatását egyrészt tanítványának, a nápolyi királynak, másrészt V. Fülöp francia királynak köszönhette, aki a bíbornokokat, miután V. Kelemen halála után két esztendeig viszálykodtak egymással, egyszerűen becsukatta Lyonban egy dominikánus kolostorba s addig nem bocsátotta ki őket, amíg meg nem egyeztek az új pápa személyében.

A 72 esztendős XXII. János megígérte az itáliai bíbornokoknak, hogy nem ül sem lóra, sem öszvérre soha, hacsak azért nem, hogy Rómába utazzék. Ezért aztán hajón utazott Avignonba és palotáját sohasem hagyta el, csak amikor gyalogszerrel a legközelebbi templomba ment. Ugy élt, mint egy szerzetes, de óriási vagyont gyüjtött s mikor 90 esztendős korában meghalt, 90.000.000 aranyforint maradt utána. Ez a XXII. János pápai széke elé idézte Bajor Lajost, mert az ő engedélye nélkül fogadta el a királyi méltóságot s mikor Lajos ahelyett, hogy megjelent volna a pápa előtt, hosszú vádirattal felelt az idézésre, a pápa kiátkozta a királyt és a birodalmat s a fejedelmeket felszólította, hogy keljenek fel a kiátkozott Lajos ellen. Lipót osztrák herceg arra használta fel ezt az alkalmat, hogy bosszút álljon fogságban sínylődő bátyja miatt s a francia királlyal tárgyalásokba bocsátkozott. A német fejedelmek is melléje álltak, úgyhogy Bajor Lajos jónak látta kibékülni a fogoly Szép Frigyessel, hogy a nagyobb bajokat megelőzze. Személyesen fölkereste őt Trausnitz várában s meg is egyezett vele. Szép Frigyes lemondott a királyi koronáról, megígérte, hogy kiadja a birodalmi javakat.

Ennek ellenében visszanyerte szabadságát, azzal a kikötéssel, hogy ha öccse és a pápa nem járulnának hozzá ehhez a szerződéshez, akkor önként visszatér megint a fogságba. Lipót és XXII. János hallani sem akartak a szerződésről, sőt a pápa átokkal fenyegette meg Szép Frigyest, ha megtartaná Bajor Lajosnak tett esküjét. Szép Frigyes erre jelentkezett megint Müchenben, hogy visszatérjen a fogságba. Bajor Lajost annyira meghatotta gyermekkori barátjának ez a férfias nemeslelkűsége, hogy új szerződést kötött vele és megosztotta Szép Frigyessel királyi hatalmát, minden méltóságát, jogait és birtokait. Ez időtől fogva úgy, mint gyermekkorukban, a két király egy szobában aludt, együtt étkeztek, sőt Lajos, mikor nem sokkal ezután Brandenburgba kellett mennie, nyilvánosan Szép Frigyesre bízta Bajorország kormányzását is. A német fejedelmeknek sehogy sem volt ínyükre ez a megállapodás, mert saját jogaikba való beavatkozást láttak benne. Már-már polgárháborúra került a dolog, de közben meghalt Lipót osztrák herceg és pár év mulva sírba szállt a nemeslelkű Szép Frigyes is, úgyhogy Bajor Lajos egyedüli ura maradt Németországnak. Eközben XXII. János pápa folytonos átkokkal és Róbert nápolyi király pedig fegyvereivel küzdött Itáliában mindazok ellen, akik a német-római császárság gondolatának hívei voltak. Visconti Matteónak fia, Galeazzo azonban követeket küldött Bajor Lajoshoz, hogy jöjjön Itáliába és védje meg a birodalom jogait a pápa és a nápolyi király pártja ellen.

Lajos be is vonult Milánóba s szövetséget kötött az északitáliai városokkal. Három évvel később pedig megindult Róma felé és Triesztben őrültnek mondotta ki XXII. Jánost, aki méltatlan az apostoli székre. Azután Milanóban a vaskoronával, Rómában pedig a császári koronával megkoronáztatta magát. Két kiátkozott püspök tette a fejére a császári koronát. Mikor azonban egy tisztaéletű és tudós minorita szerzetest, V. Miklóst nevezte ki pápának, saját hívei is cserbenhagyták, úgyhogy Lajosnak csúfosan szöknie kellett Rómából. Visszatért Németországba, V. Miklós pedig Avignonban töredelmesen XXII. János lábai elé borult és fogságban halt meg. Németországban azonban sikerült Lajosnak a pápa befolyását világi ügyekben megsemmisítenie s a választófejedelmek gyűlése kimondta Rensében, hogy a pápa nem bírája a császárnak, ellenben a pápa fölött is bíráskodik az egyetemes zsinat. Ez azt jelentette, hogy a császári méltóság isteni eredetű úgy, mint a pápaság s ennélfogva az, akit a választófejedelmek megválasztanak, minden továbbiak nélkül azonnal király és császár. A pápai szék azonban tovább is folytatta régi politikáját s XXII. János utódai, XII. Benedek, majd VI. Kelemen továbbra is beavatkoztak Németország ügyeibe, sőt VI. Kelemen egyházi átokkal sujtotta Bajor Lajost és a választófejedelmeket felszólította, hogy válasszanak más uralkodót.

Pár hét mulva ő maga János cseh király fiát, Károly cseh herceget ajánlotta nekik, aki atyjával együtt Avignonban járt a pápánál s ígéretet tett neki, hogy megválasztatása esetén Itália és Németország ügyeit a pápa kívánsága szerint fogja rendezni. A fejedelmek nagy többsége meg is választotta Károlyt német királynak, de Károly egyelőre nem ért el semmit. Mikor azonban Bajor Lajost München mellett egy medvevadászaton szélhűdés megölte, sikerült Károlynak Regensburgba és Nürnbergbe vonulnia, ahol mindenféle engedmény ellenében az összes főurak elismerték őt német királynak.

*IV. Károly uralkodása.

IV. Károly 31 éves volt, mikor trónralépett (1347-1378.). Igen művelt ember volt, nagybátyjának, VI. Fülöp francia királynak udvarában nevelkedett s jobban beszélt latinul, olaszul és franciául, mint németül és csehül. Szíve azonban mindvégig cseh-német hazájához vonzotta őt. IV. Károly sohasem a hatalom látszatát kereste, hanem mindig magára a hatalomra törekedett. Minthogy örökös királyságát, Csehországot akarta uralma alapjává tenni, megtett minden tőle telhetőt, hogy a cseh királyságban javítsa az állapotokat. Nem a mainzi érsekkel koronáztatta meg magát, hanem eltért az ősi szokástól és a prágai érsekkel tétette fejére a cseh koronát, azután mindenféle szabadságot adott az elzászi, frankóniai és sváb városoknak, hogy elismertesse magát általuk is német királynak.

IV. Lajos császár özvegye azonban sehogy sem akart belenyugodni a cseh Károly királyságába és párthíveivel mindenáron ellenkirályt szeretett volna állítani. Többeknek felkínálták a német koronát, köztük III. Eduárd angol királynak is, de senki sem akarta elfogadni, mert Károly megválasztása törvényes volt. Végül a vitéz és nemeslelkű, de tehetetlen Günther schwarzburgi gróf vállalkozott az ellenkirályságra. Egy csomó főúr, akik között azonban csak a brandenburgi fejedelemnek volt törvényes választójoga, kikiáltotta Günthert Frankfurtban királynak. De a választás után saját pártja is csakhamar cserbenhagyta Günthert. Károly békés úton akart az ellenkirálytól szabadulni. Feleségül vette Rudolf palotagróf leányát, Annát, tárgyalni kezdett Lajos brandenburgi választófejedelemmel és végül magát Günthert is rávette arra, hogy 20.000 márka ezüstért lemondjon királyi címéről. Mikor Günther meghalt, a gyászoló közönség nagy ámulatára a gyászmenetben résztvett maga IV. Károly is. Erre aztán rászavazott a többi választófejedelem is és Károly feleségével, Annával együtt újra megkoronáztatta magát Aachenben. A békét előmozdították az akkori országos csapások is. Nemcsak rossz termés, drágaság és földrengés pusztította 1348-ban az országot, hanem megjelent a birodalomban a szörnyű rém, az ázsiai bubó-pestis is, amelyet Keletről hurcoltak be Itáliába, ahonnan átterjedt északra is, Németországba.

Fekete halálnak nevezték el ezt a dögvészt s ahol fellépet, ott rakásra haltak az emberek egy pár nap alatt, kor, nem és rangkülönbség nélkül. Annak a tartománynak lakosságát, ahol a fekete halál mutatkozott, csakhamar óriási pánik ejtette hatalmába. Eszeveszetten igyekezett menekülni mindenki a szörnyű ragály elől. A családi és baráti kötelékek abban a percben szétfoszlottak, amikor láthatóvá lett valakin a halállal fenyegető pestisfolt, amely pár óra mulva bubóvá fejlődött ki. A szerencsétlen egyedül maradt s éhezve, szomjazva, sokszor megőrülve szaladgált az uccákon. Még a háziállatok is megkapták a szörnyű betegséget, ha hozzáértek az uccán temetetlenül heverő halottak ruhájához. Az orvosok, minthogy nem tudtak a betegeken segíteni, maguk is elmenekültek. Csak Marseilleben maradt ott állítólag két orvos, aki néhány beteget meg is mentett, úgyhogy minden egyes bubót, mikor keletkezett, fáklyával vagy tüzes vassal kiégetett. Londonban és Velencében 100.000 halott volt, Flórencben és Avignonban 60.000, Strassburgban, Erfurtban 16.000, Lübeckben 9000. Oroszországba, Lengyelországba, Sziléziába és Csehországba nem hatolt be akkor a fekete halál. A szörnyű rém okát a korlátoltság hamis helyen kereste, éppígy a segítséget is.

Németország és Franciaország több helyén a zsidókat vádolták, hogy megmérgezték a kutakat, más helyeken pedig azt hitték, hogy ha önmagukat kínozzák az emberek, akkor megakadályozzák a fekete halál visszatérését és csupasz felsőtesttel és elburkolt fejjel seregesen vonultak az uccákon a flagellánsok vagy ostorozók, zsoltárokat énekelve és egymást ostorozva, fanatikus papoknak a vezetése alatt. A fekete halál pusztítása folytán az emberi munka értéke nagyon emelkedett s megdrágult nagyon az élelmiszer is. Ez azonban nem akadályozta meg a kereskedővárosok felvirágzását s az emberek számának csökkenését hamarosan kiegyenlítette a dögvész nyomában következett bámulatos szaporaság. Legnagyobb haszna az egyháznak volt a fekete halálból, mert a halálfélelem igen sok embert arra bírt, hogy adományokat tegyen az egyház javára, úgyhogy a fekete halál nyomában megkezdte az egyház a legnagyobbszabású templomi építkezéseket. IV. Károly mindenekelőtt arra törekedett, hogy örökös királyságának, Csehországnak területét növelje. Vétel és csere útján megszerzett egy csomó hűbérbirtokot, úgyhogy az országot szépen kikerekítette s nyugat felé egészen Nürnbergig terjedt országa. Azt akarta, hogy Prága nemcsak Csehországnak, hanem az egész német birodalomnak a fővárosa legyen, azért a német koronázási jelvényeket ünnepi körmenetben a prágai Szt. Vencel-kápolnába, majd pedig Karlstein várába vitette át, amely kedvenc tartózkodási helye volt. Prágában új városrészt alapított és számos német telepest vont magához.

Gyönyörű templomokat építtetett, a Moldován kőhidat s Hradsin várát a párizsi Louvre mintájára alakíttatta át. Karlsteint pedig, amely nyári székhelye volt, az avignoni pápai palota mintájára, félholdalakban építtette föl s 1348-ban megalapította Prágában az első német egyetemet, amelyen párizsi mintára a hallgatók nagy összeségének külön bíráskodása és önkormányzata volt. Az egyetem négy fakultásból állt : teológiai, jogi, orvosi és bölcsészeti fakultásból. A dékánokat és rektorokat a négy nemzetiségbe osztott hallgatók maguk választották. De a tanárok és tanulók zöme német volt. Az egyetem annyira fejlődött, hogy a hetvenes években már tízezer főnyi hallgatósága volt. Károly számító józanságát jellemzi, hogy mikor a híres római néptribün, Cola di Rienzo 1350-ben a római nemesség elől IV. Károlyhoz menekült, akit a római nép nevében felszólított, hogy állítsa helyre a császári Róma dicsőségét Károly őrültnek mondta ki Cola di Rienzót, elfogatta és kétesztendei fogság után kiszolgáltatta az Avignonban székelő pápának. A lombard és a császári koronát meg akarta ugyan szerezni magának, de nem a római nép kezéből. Sereg nélkül, de fényes kísérettel kelt át 1354 telén az Alpeseken és miután a Visconti-családdal békeszerződést kötött, Milánóban megkoronáztatta magát a vaskoronával, majd pedig Rómában a pápa egy bíbornoka úgy őt, mint feleségét megkoronázta a császári koronával is.

A rómaiak újra sürgették Károlyt, hogy maradjon Rómában és kormányozza onnan az egész világot. Károly megígérte, hogy majd megfontolja a dolgot s azután még koronázása napján otthagyta Rómát, mert a pápának megígérte volt, hogy 24 óránál tovább nem időzik a városban. Bár az itáliai nép keserűen csalódott benne, IV. Károly örömmel sietett vissza Csehországba, ahol mint négy korona (cseh, német, lombard, császári) birtokosát és a kereszténység legfőbb urát, végtelen örömujjongással fogadták őt. Visszatérése után birodalmi gyűlést hívott össze Nürnbergbe, hogy szabályozza a császárválasztást és a birodalmi békét. A munka elhúzódott úgyhogy újabb gyűlést hívott egybe Metzbe s itt hirdette ki ünnepélyesen a birodalmi alaptörvényt, amelyet aranybullának neveznek, mert a nagy birodalmi pecsét, amely lelóg róla, aranytokban volt. Az aranybulla állapítja meg először törvényesen, hogy a királyválasztás joga a mainzi, trieri és kölni érseken kívül a cseh királyt, a wittenbergi ágból való szász fejedelmet, a rajnai palotagrófot és a brandenburgi őrgrófot illeti meg. Az aranybulla állandó viszályok forrása lett, mert a félig szláv Csehországot a többi választófejedelemség fölé emelte, amennyiben a választáson az első, tehát a legfontosabb szavazatot a cseh királynak adta.

Féltékenykedtek Kölnben is az összes választófejedelmek a cseh dinasztiára, amelynek máris túltengő hatalma volt s amely arra törekedett, hogy megszerezze magának a brandenburgi választófejedelemséget is. Elégedetlen volt a pápa is, akinek nevét sem említette meg az aranybulla. Károly császár azonban nem ijedt meg ellenfeleitől. Ausztriát úgy békítette meg, hogy leányát, Katalint, feleségül adta az osztrák herceg fiához, Rudolfhoz, Bajorországot hirtelen fegyveres betöréssel csendesítette le. VI. Ince pápát pedig azzal fenyegette meg, hogy reformálni fogja az egyházat és a papságot, ha nem nyugszik bele a dolgokba. Meg tudott egyezni Károly a pápa utódaival is. Mikor V. Urbán pápa elkívánkozott Avignonból, amelyet a fekete halál pusztasággá tett, a francia zsoldosok pedig börtönné változtattak, Károly császári kíséretet ajánlott fel a pápának. De a pápa nem várta be a császári kíséretet és Károly, aki nem szívesen húzott volna ujjat Visconti Barnabóval, a pápa leghatalmasabb ellenségével, beérte azzal, hogy Viterbóban találkozott a pápával. Gyalog és a pápa lovának kantárszárát fogva kísérte V. Urbánt a Szent Péter-templomba, ahol negyedik feleségét, pomerániai Erzsébetet is megkoronáztatta a császári koronával. Az itáliai nép megútálta őt ezért a megalázkodásáért. De Károly ezzel nem sokat törődött. Drága pénzen megfizettette magát a legtöbb várossal beavatkozásáért s azután tömött erszénnyel visszatért Csehországba, anélkül hogy a papságot Rómában megerősítette volna vagy a Viscontiakat legyőzte volna.

Károly most végre megvalósította régi tervét és évekig tartó viszálykodás és erőszakoskodás után a fürstenwaldi szerződésben rá bírta Bajor Lajos császár legifjabb fiát, Ottót, hogy 400.000 forintért lemondott a brandenburgi őrgrófságról. Ezt Károly névleg fiára, Vencelre ruházta, de ő maga kormányozta éppen annyi gonddal és szeretettel, mint Csehországot. Különösen a városok felvirágzását mozdította elő mindenféle privilégium adományozásával és arra törekedett, hogy fejlődő iparukat és kereskedelmüket megvédje a rablólovagok támadásai ellen. Ebben az időben keletkezett a Hanza-városok szövetsége is. Kölnben 1367-ben a Keleti és Északi-tenger összes városai szövetségbe léptek, hogy közös kereskedelmi politikát folytassanak és érdekeiket idegen országokban is közös erővel védelmezzék meg. III. Waldemár dán királyt, aki eddigelé legjobban megkárosította a városok kereskedelmét, mert minduntalan kirabolta a hajóikat, a több mint kétszáz német város szövetségének serege és flottája legyőzte s a stralzundi béke elfogadására kényszerítette, amelyben Dánia arra kötelezte magát hogy nem ismer el senkit királynak, amíg a Hanza-városok tanácsát meg nem hallgatja. Észak és Közép-Németország városai tehát ilyenformán a császár és a birodalom támogatása nélkül védelmezték meg a saját érdekeiket s a következő másfélszáz év alatt nagyhatalommá váltak a tengeren és egész Észak-Európában.

Károly császár a hatalmas szövetséget szerette volna a maga céljaira felhasználni. Miután a lübecki polgármestert birodalmi helytartóvá nevezte ki, akinek joga volt a békebontókat szárazon és vizen megbüntetni, ellátogatott személyesen is Lübeckbe. A lübeckiek a legnagyobb előzékenységgel fogadták a császárt. Pompás díszmenetben vonult be a császár a város kapuján s a város tíz napig tartó ünnepet rendezett. De azt, amit a császár voltaképp akart, hogy őt tegyék meg a Hanza-szövetség fejévé, sehogysem akarták megérteni s minden erre vonatkozó célzás elől szerényen kitértek. A császár eredménytelenül távozott. A lübeckiek pedig különös módon tisztelték meg látogatásának emlékét. Azt a kaput, amelyen a császár a városba bevonult, befalaztatták, hogy - amint mondták - méltatlanok soha erre a helyre ne léphessenek. Azóta nem is volt többé soha a császár Lübeckben. A császár utolsó éveinek az volt a főgondja, hogy trónját elsőszülött fiának, Vencelnek biztosítsa. Bár az aranybulla megtiltotta, hogy a császár életében előre megválasszák az utódát, Károly maga nem törődött az aranybullával, amikor a saját érdekeiről volt szó. Több mint félmillió forintot költött el a választófejedelmek többségének megvásárlására s végül Frankfurtban egyhangúlag meg is választatta Vencelt római királlyá, akit meg is koronáztak. VI. Urbán római pápa megerősítette a választást, hogy a császár kedvében járjon.

A császár pedig Európa összes római katholikus uralkodóit felszólította, hogy VI. Urbánt ismerjék el pápának s nem VII. Kelement, akit ugyanakkor választottak meg Avignonban pápává. Károly császár öreg korában még egyszer rászánta magát arra, hogy Franciaországba utazzék. Fiát akarta V. Károly francia király jóindulatába ajánlani s meg akarta akadályozni VII. Kelemen pápa elismertetését. Hogy a francia uralkodó kegyét megnyerje, átruházta a főhatalmat Burgundia fölött a francia trónörökösre a pénzverési, vámszedési és törvényhozási joggal együtt. Ez annyit jelentett, hogy lemond Burgundiáról. Könnyen megtehette, mert belátta, hogy Burgundiát úgy sem tudja megtartani, mert ez a francia lakosságú királyság rég Franciországhoz húzott. Nem sokat törődött Itáliával sem, amelynek szintén nem vehette hasznát s ez a két korona, amely amúgy sem volt szoros kapcsolatban soha a német koronával, mint hervadt levelek, levált a német korona fájáról. Franciaországból visszatért Károly császár megint Prágába, ahol nemsokára meghalt.

*Vencel és Zsigmond. - A husziták. (1378-1400.), (1410-1437.)

Károly fia, Vencel, tizenhét éves korában követte apját a trónon. Szeretett vadászni, inni, dáridózni és hirtelen haragú volt. De a nép szerette őt, mert a nép barátjának mutatta magát, gyakran álruhában a nép közé keveredett, hogy résztvegyen fájdalmaiban és örömeiben.

Vencel mindenekelőtt az egyházi szakadást szerette volna elintézni, de hiába vágta a fejszéjét ebbe a nagy fába. Ő természetesen VI. Urbán pápát iparkodott egyedüli pápának elismertetni s evégből nagy fejedelmi szövetséget hozott létre, amelynek élén Nagy Lajos magyar király állt. V. Károly francia király nem volt hajlandó VI. Urbánt elismerni, mert saját érdeke azt kívánta, hogy Franciaországnak Avignonban meglegyen a maga külön pápája. Épp ily eredménytelenül próbálta Vencel összebékíteni birodalmában a fejedelmeket, nemeseket és a városokat. Tíz esztendeig tartott a nemesség viszálykodása a városokkal, amelyek Konstanzban hatalmas városi szövetségbe léptek egymással, hogy a nemesek és főurak erőszakoskodásai ellen szabadságaikat megvédelmezzék. Állandó háborúskodás után, amelyben Vencel hol az egyik, hol a másik félhez csatlakozott, de nagyobb mértékben mégis csak a városok pártját fogta, végül a nemesség diadalmaskodott. A polgárság büszke ereje megbénult, ha nem is tört meg teljesen és Vencel, aki tehetetlenül állt szemben a hatalmas főurakkal, már azon törte a fejét, hogy le fog mondani a koronáról. Elkeseredve visszavonult prágai várába s nem törődött örökös tartományaival sem s azóta “Lustá”-nak szokták őt nevezni. Állandó ingadozása minden döntő pillanat idején, szenvedélyes dühkitörései, legtöbbször indokolatlanul, viszályba sodorták őt rokonaival, a cseh papsággal és nemességgel s az egész világgal egyaránt.

Prágának tiszta erkölcsű, de büszke és uralomra vágyó érseke, Jenzenstein János rossz szemmel nézte Vencel viselkedését és állandóan tiltakozott a király kamarásának, Huler Zsigmondnak garázdálkodása ellen. Végül konfliktusba keveredett magával a királlyal is, aki a kladraui bencés apátságot az apát halála után püspökséggé akarta átalakítani kancellárja számára. Az érsek, mikor erről értesült, hogy egyházmegyéje területének csökkentését megakadályozza, Vencel távollétében hirtelen kinevezte a kolostor apátját és fővikáriusával, Pomuk Jánossal ezt meg is erősíttette. Ez annyira dühbe hozta Vencelt, hogy az érsek híveit elfogatta. Az érsekhez nem férhetett hozzá, mert ez fegyveresekkel őriztette palotáját. Az érsek hívei, akiket Vencel kínpadra vonatott, megesküdtek, hogy cserbenhagyják az érsek pártját. Csak Pomuk János állt ellen rendületlenül a király sürgetésének. A király erre olyan dühbe jött, hogy Pomukot félholtra kínoztatta, miközben ő maga is segített a hóhéroknak, azután Pomuk száját felpeckeltette, kezeit összekötöztette, lábait fejéhez köttette és a Moldva hídjáról a vízbe dobatta. Később egész legenda támadt Pomuk János vízbefojtása körül.

Csakhogy az egész esetet visszahelyezték tíz esztendővel korábbi időbe és Pomuk Jánost összecserélték egy János nevű szerzetessel, aki állítólag a királyné gyóntatója volt és vonakodott a királynak elmondani a királyné gyónási titkait, ezért vettette volna őt Vencel a Moldvába. János szerzetes nevéhez hozzátették a Nepomuk vezetéknevet és 1729-ben szentté is avattatták. Igy keletkezett Nepomuki Szent János legendája. A történelem azonban semmit sem tud Johanna királyné gyóntatójáról. Vencelnek zsarnokoskodása ellenségeit egy táborba kergette. Minthogy Vencel bizalmasait és dorbézoló társait az alsóbb nemességből és a polgárságból választotta ki, a főnemesek és főpapok Rozenberg Henrik vezetése alatt “az urak szövetségét” alapították meg Vencel ellen, hogy helyreállítsák a birodalomban a rendet és az igazságot s hogy céljukat, Vencel megbuktatását mennél biztosabban elérjék, összeköttetésbe léptek Vencel kapzsi rokonaival is. Vencel öccse, Zsigmond, aki a brandenburgi őrgrófságot örökölte, már négyéves korában férje lett Nagy Lajos magyar király leányának Máriának s őt szemelte ki Nagy Lajos Magyarország és Lengyelország trónján utódának. De mikor Nagy Lajos meghalt, Lengyelország azonnal elszakadt Magyarországtól s a pogány litvániai Jagellót választotta meg lengyel királlyá. Magyarországban pedig Erzsébet özvegy királyné ütött pártot Zsigmond ellen. De Erzsébetet nemsokára meggyilkolták s a magyar rendek erre Zsigmondot Székesfehérvárott megkoronázták magyar királlyá.

Zsigmond azonban, aki csaknem minden birtokát elzálogosította, hogy a magyar nemességben pénzzel pártot szerezhessen magának, folytonos pénzzavarban volt s ezért örömmel fogadta a cseh urak szövetségét, arra a célra, hogy bátyját, Vencelt megfosszák trónjától. Znaimban megegyezett erre vonatkozólag Jost morva őrgróffal, Albrecht herceggel és Vilmos meisseni határgróffal. A cseh arisztokraták Jost és Rozenberg Henrik vezetése alatt foglyul ejtették Vencelt s mikor a csehországi németség fellázadt Vencel védelmére, várról várra vonszolták magukkal. Vencel mindent megígért, csakhogy szabadságát visszanyerje, azonban ígéretéből semmit sem tartott meg s a birodalom ügyeit is annyira elhanyagolta, hogy 1400-ban a négy rajnai választófejedelem Frankfurtban a trónra méltatlannak jelentette ki Vencelt és Ruprecht palotagrófot választotta meg római királlyá. Vencelt ez a hír éktelen haragra lobbantotta. Azt kiáltotta, hogy bosszút áll meggyalázóin vagy meghal. Szt. Vencelre megesküdött, hogy vagy ő szúrja le Ruprechtet, vagy Ruprecht őt. Ámde, mint rendesen, a nagy szavakat most sem követte cselekedet. Szerződést kötött a cseh urakkal, akik folyton szorongatták s újra az “urak szövetségének” tagjai közül vett maga mellé királyi tanácsost, atyafiát, Jost morva őrgrófot pedig felruházta lausitzcal s azután hihetetlen elvakultságában öccsét, Zsigmondot igyekezett a magyar urak fogságából kiszabadítani, akiknek sehogy sem volt ínyükre a német származású uralkodó s ha megharagudtak rá, egyszerűen fogságba vetették.

Zsigmond kiszabadulása után csakugyan megjelent Prágában, elcsapta az arisztokrata tanácsot és Vencel társuralkodója lett. De mikor Vencel éppen Rómába akart indulni Zsigmond kíséretében, hogy császárrá koronáztassa magát, Zsigmond elfogatta bátyját, Vencelt és Bécsbe hurcoltatta. Zsigmond rövid csehországi uralma alatt annyira megutáltatta magát, hogy midőn Vencel kiszabadult az osztrák fogságból, a cseh nép országszerte örömujjongással fogadta őt. Vencel helyzete most váratlanul kedvezőbbre fordult, mint az előzmények után várni lehetett volna. Higgadtabban viselkedett s csakhamar megszilárdult a helyzete Csehországban annyira, hogy már-már Ruprecht ellenkirály haddal való megtámadására gondolt. A dicsőség azonban nem sokáig tartott. Vencel gyönge és tétovázó uralma felszabadította a cseh nemesség vad szenvedélyeit s mikor az arisztokraták önző törekvéseihez csakhamar a cseh-német ellentét és a husziták vallásos fanatizmusával együtt járó forrongás is csatlakozott, Vencel helyzete megint tarthatatlanná vált. Ruprechf ellenkirály, aki 1400-tól 1410-ig uralkodott, úgy akart Vencel fölé kerekedni, hogy Itáliába vonult mintegy 32.000 főnyi sereggel, hogy ott császárrá koronáztassa magát.

De az olasz kondottierik szétszórták Brescia falai előtt a német haderőt s Ruprecht, aki az ezüstjét és a magával hozott német koronát Velencében elzálogosította, hogy pénze legyen, szégyenszemre kénytelen volt visszavonulni Németországba. Ez a nagy kudarc teljesen meggyöngítette helyzetét. Ruprecht, akit Kölnben már megkoronáztak, újra megkoronáztatta magát Aachenben, mert azt hitte, hogy ezzel megerősíti hatalmát. De a koronázásnak tekintélye régen megszűnt már Németországban, mióta a királyok bábbá váltak a választófejedelmek kezei között. Ruprecht, aki minden jóakarata és igazságszeretete mellett sem termett rá a királyi hatalomra, az egyházi kérdésben is elszalasztotta a kínálkozó alkalmat hatalma megszilárdítására. Az egyházfejedelmek, akik maguk is megunták már az egyházi szakadást, 1409-ben zsinatra gyűltek össze Pizában, hogy helyreállítsák az egységet az egyházban. Először Ruprechthez fordultak, hogy támogassa őket tervük megvalósításában. Ruprecht azonban a frankfurti birodalmi gyűlésen kereken kijelentette, hogy helyteleníti a bíbornokok szándékát, akik le akarták tenni mind a két pápát és új pápát akartak választani, mert ilymódon nem fog helyreállani az egyház egysége, hanem ellenkezőleg, még nagyobb lesz a szakadás, mert két pápa helyett három pápa lesz egyszerre. Ő maga rendületlenül ragaszkodott XII. Gergelyhez, a római pápához s a bíbornokoknak is azt ajánlotta, hogy csatlakozzanak Gergelyhez. A bíbornokok erre Vencelhez fordultak, aki nyomban melléjük állt s helyeselte tervüket.

A bíbornokok erre megígérték Vencelnek, hogy elismertetését fogják követelni az egész keresztény világtól. Ennek az ígéretnek oly nagy volt a hatása, hogy a német fejedelmek egymás után cserbenhagyták Ruprechtet és Vencelhez csatlakoztak. Már-már háborúra került a sor az ellenkirályok között, mikor Ruprecht 1410-ben váratlanul meghalt. A német birodalom kancellárja, János mainzi érsek királyválasztó gyűlést hívott egybe Frankfurtba. Csehország, Szászország és Brandenburg erre kijelentette, hogy a királyi méltóság be van töltve, mert Ruprecht sohasem volt jogszerű uralkodó s most már Vencel az egyedüli és igazi római király. A többi négy választófejedelem azonban nem akart tudni Vencelről és összegyűlt a királyválasztásra, de megegyezni ezek sem tudtak s míg a rajnai palotagróf és a trieri érsek Zsigmondot választotta meg, addig a többiek Jost morva őrgrófot választották meg néhány nap mulva. Igy tehát ugyanakkor, amikor egyszerre három pápa volt, három római király is volt egyszerre a birodalomban. Ez jellemzi legjobban az akkori züllött viszonyokat úgy egyházi, mint világi téren. Zsigmond és Jost harcra készültek egymás ellen, de ekkor Jost hirtelen meghalt. Azt is beszélték, hogy Zsigmond megmérgeztette. Zsigmond Jost halála után békés megállapodásra jutott Vencellel. Vencelnek meghagyta “az öregebb római király és jövendő császár” címet, valamint a koronázási jelvényeket, ő maga pedig beérte Brandenburggal és a birodalom jövedelmének a felével.

E szerződés alapján elismerték Zsigmondot az összes választófejedelmek, János mainzi érsek kivételével, aki azt követelte Zsigmondtól, hogy pártoljon el a római pápától és ismerje el a zsinati pápát, XXIII. Jánost. Miután Zsigmond ezt megtette, Frankfurtban egyhangúlag megválasztották őt római királynak most már véglegesen. Zsigmondnak azt is meg kellett ígérnie, hogy Vencelt támogatni fogja a császári korona megszerzésében s amíg Vencel él, ő maga nem fog a császári koronára törekedni. Igy legalább a birodalom külső egysége helyreállott s a német uralkodók most már komolyan foglalkozhattak az egyházi egység helyreállításának gondolatával. Zsigmond 1413 vége felé Lodiban találkozott XXIII. János pápával, akit eddigi híve, Lajos nápolyi király cserbenhagyott és Rómából elkergetett. Az egyházfejedelmek akkoriban már évek óta sürgették, hogy egyetemes egyházi zsinatot hívjanak össze, amely az egyházat reformálja. Zsigmond rávette a pápát, aki kénytelen volt Zsigmond karjaiba vetni magát, hogy egyetemes zsinatot hívjon össze, még pedig egy német városba, Konstanzba, 1414 november elsejére. A pápa, bár nem sok jót várt a zsinattól, kényszerhelyzetében megjelent Konstanzban, ahová Zsigmond meghívta a keresztény világ összes fejedelmeit, urait, főpapjait és doktorait. Zsigmond 1414-ben Aachenben megkoronáztatta magát s azután ő maga is megindult Konstanzba. A konstanzi zsinatnak hármas feladata volt.

Először döntenie kellett a hit dolgában, azután az egyház egységének a dolgában és végül a reformáció dolgában. Az első kérdés különösen Csehországra és Vencel királyra vonatkozott, aki támogatta a cseh Husz János reformtörekvéseit. Husz János a prágai egyetem bölcsészeti fakultásának tanára és Zsófia királyné gyóntatója is volt. Hűséges barátja volt Hieronimusz, aki ősi cseh nemesi családból származott, bejárta a világ összes egyetemeit és járt a Szentföldön is. Mind a ketten lelkes hívei voltak Wicliff Jánosnak, az 1384-ben elhúnyt oxfordi egyetemi tanárnak s nézeteit lelkesedéssel hirdették a szószékről és az egyetemen is. Wicliff azt tanította, hogy az úrvacsorát nemcsak ostya alakjában kell kiszolgáltatni a hívőknek, hanem boralakjában is és hogy a búcsút, amely pénzért bűnbocsánatot ad, kárhoztatni kell. Husz rektorsága alatt Wicliff tanait hirdette, de mikor letelt rektori méltóságának ideje, utóda azonnal egybehívta az egyetemi tanácsot, amely Wicliff tanait heves vita után nagy többséggel elvetette. Husz azóta nem is hirdette Wicliff tanítását az úrvacsora kettős alakjáról, csak az egyházi visszaéléseket ostorozta. A mozgalom azonban csakhamar nemzeti jelleget öltött.

Minthogy a csehek nagy része hajlott Wicliff tanaira, ellenben a németek inkább az ortodox álláspont felé hajlottak, az ellentét a két nemzetiség között egyre jobban kiélesedett különösen a prágai egyetemen, ahol a csehek kisebbségben voltak. Minthogy a csehek nem törődtek az egyetemi tanács tilalmával és Husz maga is az udvar kegyére támaszkodva csakhamar megint Wicliff szellemében írt és prédikált, nemsokára az egész cseh nemzet az eretnekség hírébe került és Vencel attól kezdett félni, hogy a pizai zsinat, amely akkoriban gyűlt egybe, nem fogja őt római királynak elismerni. Megeskette tehát a cseheket, hogy a kárhoztatott 45 tételt nem fogják sem védeni, sem tanítani. Ezzel azonban nem sokat ért el, mert ez az eskü írott malaszt maradt. Nagyobb baj volt, hogy ugyanabban az évben a prágai érsek maga is viszályba keveredett Husszal, aki nyíltan panaszkodott a papság visszaélései miatt és nem akarta a pizai zsinatnak azt a jogát elismerni, hogy új pápát választhasson. Vencel ekkor váratlan lépésre határozta el magát. Elrendelte, hogy a prágai egyetemen a cseh nemzetnek minden ügyben három szavazata legyen, míg az összes többi nemzeteknek, bár ezek túlnyomó többségben voltak, összesen egy szavazatuk legyen csak. E rendelet következtében, amely ellen hiába tiltakoztak, a németek kivándoroltak a prágai egyetemről és megalapították a lipcsei egyetemet, amely évről-évre jobban felvirágzott, míg a prágai egyetem rohamosan hanyatlani kezdett. A csehek diadalmámorban úsztak.

Huszt újra megválasztották az egyetem rektorává s hívei egyre hangosabban hirdették, hogy Husz az egyedüli igaz közvetítő Isten és a cseh nemzet között. Ez egyre jobban elmérgesítette a helyzetet az egyetem és a prágai érsek között. Mind a két fél vádat emelt egymás ellen a pizai zsinat pápája, V. Sándor előtt, aki végre pápai bullában elrendelte az eretnekség teljes kiirtását. A prágai érsek vad dühvel vetette magát Husz híveire s bár az egyetem föllebbezett az új pápához, XXIII. Jánoshoz, az érsek ünnepélyes harangzúgás közben elégettette az eretnek iratokat és két nap mulva egyházi átok alá vetette Husz Jánost és híveit. Mondhatatlan izgalom ejtette hatalmába az átok nyomán az egész cseh nemzetet. Husz kijelentette, hogy Istennek inkább kell engedelmeskednie, mint az embereknek és tovább prédikált egyre növekvő tömegek előtt. Az uccákon, sőt a templomokban is napirenden voltak a két tábor hívei között a gyalázkodások, sőt a tettlegességek is. Végül Vencel közbelépett s halálbüntetés terhe alatt eltiltotta a zendülést, az uccai zavargást, az érsek és főpapság birtokait pedig lefoglaltatta, amíg meg nem térítették az elégetett eretnek könyvek és iratok értékét s azután személyesen közbevetette magát a pápánál Husz érdekében. De a prágai érsek nem engedett, kiközösítéssel sujtotta egész Prága városát, XXIII. János pápa pedig megparancsolta Husznak, hogy jelenjen meg a pápai kúria bírósága előtt.

Vencel nem akarta Huszt kiszolgáltatni ellenfeleinek s minthogy Vencel ugyanekkor kibékült öccsével, Zsigmonddal is, a prágai érsek nem merte a helyzetet végképp kiélesíteni, hanem visszavonta a kiközösítést s megelégedett Vencelnek azzal az ígéretével, hogy ő maga fogja megbüntetni az eretnekeket. De csakhamar meghalt az érsek és utóda egy öreg világfi lett, aki vallásos dolgok helyett, miként Vencel maga is, többet törődött a dáridózással. A mozgalom egyre tovább terjedt és csakhamar odáig fejlődött, hogy Husz nyiltan elszakadt a katholikus egyháztól. XXIII. János pápa ugyanis keresztesháborút akart viselni a nápolyi király ellen és bulláival és biztosaival mindazoknak, akik a háború céljaira pénzt adnak, bűnbocsánatot és búcsút hirdetett. Mikor Prágába is megérkezett a pápai biztos, Husz és hívei nyíltan kijelentették, hogy az ilyen búcsú hatástalan és felszólították a tömeget, hogy ne adjon pénzt olyan háborúra, amely keresztény vért akar ontani. Csakhamar lázongások támadtak Prágában. Egy nyilt piacon bitófa alatt elégették a búcsút hirdető pápai bullákat és a templomokban azt kiáltották a búcsút hirdető prédikátorok felé, hogy búcsújuk “csalás és ámítás.” Vencel halálra ítélte a rendzavarókat. Mikor három mesterlegényt le is fejeztetett, bár Husz elvállalta értük a felelősséget, a tömeg a maga vértanuit látta bennük és ünnepélyesen eltemette a halottakat a Betlehem-kápolnában.

Minthogy mind a három áldozat cseh ember volt, a mozgalom dühe a prágai németség ellen fordult, amelyet a csehek különben is irígyeltek gazdagságáért. Husz maga is szította ezt a németgyűlöletet, amennyiben kijelentette, hogy üldözését a németeknek köszönheti, akik nem tudnak belenyugodni abba, hogy a prágai egyetemen elvesztették szavazataikat. Tartós békéről tehát szó sem lehetett, bár Husz Vencel király parancsára eltávozott Prágából, XXIII. János pápa pedig száműzte őt, mint “minden egyházi parancs megvetőjét” és Prágát újra kiközösítéssel sujtotta. Vencel és az érsek zsinatot tartottak Prágában, ahol mindent elkövettek a béke helyreállítására. A prágai tanácsból kidobtak több német tanácsost, sőt egy buzgó német katholikust ki is végeztettek. Mindez azonban hiábavalónak bizonyult, a béke csak nem akart sehogy sem helyreállni és Husz híveinek tábora egyre szaporodott. Husz Hradek, majd Krakovec várába vonult, ahol szívesen fogadták őt s ott írta pásztorleveleit s legjelentősebb műveit cseh nyelven, amelyek országszerte elterjedtek. Szabad ég alatt sokezernyi ember előtt hirdette, hogy a búcsúra nincs szükség az üdvözüléshez, hogy a szentírás egyetlen forrása a keresztény hitnek, hogy a pápa elsősége a keresztény egyházban jogosulatlan és hogy a cseh nép az Isten kiválasztott népe. Ekkor történt, hogy Zsigmond király Vencellel egyetértésben megidézte Huszt a konstanzi zsinat elé, hogy bocsássa ügyét a zsinat döntése alá.

Minthogy szabad menlevelet is küldött Zsigmond Husznak s azonkívül három cseh úr is elkísérte őt Vencel király megbízásából, akik kezességet vállaltak biztonságáért, Husz egy pillanatig sem habozott s nyomban útnak indult Konstanzba, ahova meg is érkezett.

*A konstanzi zsinat. - Husz János máglyahalála.

A konstanzi zsinat a világ legfényesebb gyülekezete volt. Minthogy a fejedelmek is meghívót kaptak a zsinatra, a gyülekezet olyan volt, mintha Európa egész kereszténysége egybesereglett volna nagygyűlésre. Nagy reményeket fűztek a zsinathoz. Azt remélték, hogy a gőgös, de bomladozó egyházi hierarkhia helyébe új szervezetet fog adni a keresztény egyháznak. Világi téren is sokat vártak a zsinattól és a jámbor hívők azt képzelték, hogy meg fogja teremteni a földön az örök béke országát. A zsinatra körülbelül 2400 lovag, 80.000 világi ember és 18.000 főpap gyűlt egybe. Volt köztük 3 pátriárka, 29 bíbornok, 33 érsek, 150 püspök, 100 apát. A zsinat tagjainak nagy része szabad ég alatt tanyázott barakkokban és sátrakban, mert a kis város házaiban nem volt hely ennyi ember számára. Nagyszámú csőcselék is sereglett Konstanzba, néhány ezer játékos, szerencselovag, kötéltáncos, színész és erkölcstelen nő, akik mind ott sütkéreztek a Boden-tó mellé összegyűlt főurak fényében és ragyogásában.

Érthetetlen volt, hogy Zsigmond, aki a zsinatot összehívta s akit az egybegyűltek megtiszteltek azzal, hogy hívására megjelentek, a zsinat megnyitására nem jelent meg, hanem a pápának engedte át a megnyitást. XXIII. János pápa azonban nem sok jót remélt a zsinattól. Azt beszélték, hogy amikor a magaslatról letekintett a völgybe, amelyben Konstanz feküdt, így kiáltott fel : “Ez hát az a kelepce, ahol a rókákat tőrbe csalják !” A pápa legjobban Frigyes osztrák hercegben bizakodott, akinek területén a zsinat városa feküdt s akit a pápa pénzzel és címekkel rábírt arra az ígéretre, hogy támogatni fogja őt teljes erejével, ha ő távozni akar Konstanzból. A pápa mindenekelőtt azt akarta elérni, hogy a zsinat kitérjen az elől a kellemetlen kérdés elől, amelyet legelőször kellett volna tisztázni, hogy mi az álláspontja az új zsinatnak a pizai zsinattal szemben. A vele érkezett nagyszámú olasz befolyására támaszkodva a pápának az volt az álláspontja, hogy a pizai zsinat letette a pápai trónról XII. Gergelyt és XIII. Benedeket, a két ellenpápát s így ő az egyedüli törvényes pápa. Hogy a figyelmet elterelje erről a kérdésről, rögtön Husz János pörét kezdte szorgalmazni nagy hévvel, mintha az volna a zsinatnak egyetlen és főfeladata. Husznak eleinte megengedték, hogy szabadon járhasson-kelhessen. Csakhamar azonban megijedtek, hogy nagy szónoki erejével még több hívet fog magának szerezni s ezért elfogták és Gottlieben várába zárták, ahol megláncolták, mint valami gonosztevőt.

A király szabad menlevelet tehát semmibe sem vették és Chlum János tiltakozását elutasították. Az egyetemes zsinat ugyanis kezdettől fogva arra az álláspontra helyezkedett, hogy semmiféle világi hatalomnak nincs jogában védelmébe venni oly lelkészt, aki méltó az egyházi büntetésre. Zsigmond mindazonáltal, aki 1414 vége felé érkezett meg Konstanzba, nagyon megharagudott amiatt, hogy menlevelét semmibe sem vették s azzal fenyegetőzött, hogy nyomban elutazik, aminek XXIII. János pápa örült volna legjobban. De aztán a zsinat küldöttsége mégis csak rábírta Zsigmondot arra, hogy ott maradjon, mert tőle remélik az egyház megreformálását. Csakhamar kitűnt, hogy a zsinat többsége azt kívánja, hogy XXIII. János pápa is mondjon le önként a pápai tiaráról. XXIII. János pápa, minthogy egyébként az a veszedelem fenyegette, hogy bűnei felsorolása alapján meg fogják fosztani a pápai méltóságtól, a bíbornokok rábeszélésére végre harangzúgás közepette az oltár előtt ünnepélyesen lemondott méltóságáról. Azt remélte azonban, hogy a zsinat őt fogja újra megválasztani pápának. De mikor észrevette, hogy a zsinat többsége ellene van, elhatározta, hogy elmenekül Konstanzból és szétugrasztja az egész zsinatot. Most került sor Frigyes osztrák hercegnek a támogatására. Ragyogó lovagi tornát rendezett a zsinat tiszteletére s közben a pápa parasztnak öltözve, elmenekült Schaffhausenbe, ahová Frigyes nyomon követte őt.

Itt a pápa kijelentette, hogy csak az erőszaknak engedve mondott le méltóságáról, lemondása ennélfogva érvénytelen, valamint érvénytelen a zsinatnak minden határozata is. Erre a hírre óriási zavar támadt s a zsinat már-már feloszlott. Ámde többen akadtak, akik nem vesztették el a fejüket s ezeknek sürgetésére a zsinat tovább folytatta munkáját és kimondta azt a határozatot, hogy az egyetemes zsinat a küzdő katolikus egyház képviselője, hatalmát közvetlenül Krisztustól származtatja és a pápa fölött áll. Ugyanekkor Frigyes osztrák herceget birodalmi átok alá vetették, egész Dél-Németországot és a svájci népet harcra szólították fel ellene. Frigyes csakhamar belátta, hogy hiába próbálná meg az ellenállást. Pár hét mulva minden birtokát elpusztította a birodalmi haderő ; várait, köztük a Habsburgok ősi várát is lerombolták és városait feloldották a hűbéri kötelezettségek alól. Erre Frigyes megalázkodva térdre borult Zsigmond előtt, lemondott minden tartományáról és kényre-kegyre kiszolgáltatta magát. Zsigmond azonnal börtönbe vettette őt. XXIII. János pápa pedig ezalatt várról várra menekülve Avignonba próbált eljutni, de a brandenburgi őrgróf csakhamar kézrekerítette öt és Radolfcellbe vitette. Itt értesült a pápa a zsinat ítéletéről.

Mintegy ötven vádpont alapján a zsinat érdemtelennek jelentette ki őt a pápai méltóságra s mint foglyot a Boden-tó mellé hozatta Gottlieben várába, ugyanoda, ahol Husz és Hieronimusz voltak becsukva. Később más várakban őrizték a pápát, aki még ebben az esztendőben aztán meg is halt. Hieronimuszt, aki titkon Husz után jött Konstanzba, hogy Husz tanait hirdesse, szintén elfogták és ugyancsak a gottliebeni várba szállították. Mindkettőjük ellen megindult a pör, amelyet a rendes törvényes formák között folytattak. Mintegy kétszáz tanu vallomását hallgatták meg. Csak hosszas vonakodás után engedte meg a zsinat, hogy Husz személyesen védekezhessék a zsinat nyilt ülésén. Husz a zsinat nyilt színe előtt kijelentette, hogy hajlandó visszavonni tanait, ha felvilágosítják tévedéseiről, de nem a jelenlévő főpapok tekintélye, hanem csak a szentírás győzheti meg őt. Beismerte, hogy a 45 kárhoztatott tétel közül többet helyesnek tart. Nagy megütközést keltett az a kijelentése, hogy az olyan pápa, főpap vagy pap, aki halálos bűnt követ el nem pápa, főpap vagy pap többé. Mikor hozzátette még azt is, hogy éppen így az a király sem király többé, aki halálos bűnt követ el, siettek az emberek Zsigmondért és ő a császár füle hallatára megismételte állítását. Zsigmond csak ennyit felelt : “Azt hiszem, nincs ember bűn nélkül.” E pillanattól fogva nem akarták nyugodtan tovább hallgatni Huszt, hanem fenyegetőzve azt követelték tőle, hogy vonja vissza tanait.

Zsigmond kijelentette már a kihallgatás második napján, hogy királyi ígéretét jórészt beváltotta már azzal, hogy Husznak alkalmat adott a védekezésre. Később magánbeszélgetésben ezt mondta a főpapoknak : “Ha nem vonja vissza tételeit, el kell őt égetni. Minden egyes vádpont külön-külön is igazolja ezt az ítéletet.” A további kihallgatás során kárhoztatta a zsinat az áldozás kettős formáját, amire Husz kijelentette, hogy nem ismeri el sem az egyházi hagyománynak, sem a zsinatnak a tekintélyét. Mindazáltal hetek teltek még el az ítélet kimondása előtt. Számos könyörgő irat érkezett a zsinathoz Husz érdekében, csak Vencel nem törődött Husszal, mert oly féltékeny volt Zsigmondra, hogy az egész zsinatról nem akart tudni. Barátságos rábeszéléssel is többen megpróbálták Huszt rávenni arra, hogy vonja vissza tanait. De Husz az utolsó percig azt hangoztatta : “Nem vonhatok vissza semmit, amíg a szentírásból meg nem győztök róla, hogy nincs igazam.” Végül 1415 július 6-án ítélethozatalra került a sor, a zsinat tizenötödik nyilvános, teljes ülésében, Zsigmond jelenlétében. Ünnepélyesen még egyszer felolvasták az egész pör lefolyását. Husz egyszer a következő szavakkal szakította félbe a felolvasást : “Bízva a császár által fölajánlott menlevélben, önként jelentem meg a zsinaton, hogy ártatlanságomat bebizonyítsam.” Azután Zsigmond királyra szegezte szemét, mire a király láthatóan elpirult.

Az ítélet így szólott : “Husz, mint megátalkodott eretnek, aki tévelygő és lázító tanokat prédikált, sok népet elcsábított, az apostoli szék és az egyház tekintélyét megcsúfolta és javíthatatlannak bizonyult, papi méltóságától megfosztandó és a világi bíróság karjának kiszolgáltatandó.” Mihelyt meghozták az ítéletet, letépték Huszról a papi ruhát és papírkoronát tettek a fejére, amelyre három ördög volt festve, akik egy szegény lélekért viaskodnak. A papírkoronának ez volt a felírása : “Ime, az eretnek !” A palotagróf pedig e szavakkal adta őt át a konstanzi városi tanácsnak : “Vegyétek át tőlünk Husz Jánost, akit a császár ítélete és a saját parancsunk szerint máglyán kell elégetni.” Azután ő maga is kikísérte Huszt mintegy ezer fegyveressel a vesztőhelyre, mialatt a zsinat tovább ülésezett. Nagy néptömeg szemeláttára karóhoz kötötték Huszt és máglyát raktak körülötte fából és szalmából egészen a nyakáig. E pillanatban megjelent Zsigmond követe, Pappenheim gróf és utoljára felszólította Huszt tanai visszavonására. Husz így felelt a felszólításra : ”Örömmel halok meg az igazságért, amelyet megismertem és hirdettem.” A hóhér erre meggyújtotta a máglyát. Még a lángok és a füst közül is kihallatszott a zsoltárokat éneklő vértanunak a hangja. Ruháját is a lángok közé dobták, hamvait pedig a Rajnába szórták hogy barátai és hívei ne tisztelhessék maradványait, mint szent ereklyét. Husz Jánost hősies halála a reformáció igazi vértanujává és előfutárává avatta.

Zsigmondot pedig szószegése miatt örökre megbélyegezte az utókor. Egy esztendő mulva Hieronimusz is máglyahalált halt. A fogságban, betegségtől megtörötten visszavonta ugyan tanait és alávetette magát a zsinatnak, úgyhogy csak börtönre ítélték. De csakhamar visszanyerte erkölcsi erejét és visszavonta tanainak megtagadását. Erre aztán őt is máglyahalálra ítélték mint visszaeső bűnöst. Hieronimuszról beszélik, hogy mikor egy vakbuzgó parasztember buzgón rakta a fát a máglyára, mosolyogva így kiáltott fel : “Óh, szent együgyűség !” Husz máglyahalála után Zsigmond nemsokára eltávozott a zsinatról, hogy személyes rábeszéléssel rávegye XIII. Benedeket, aki Narbonneban székelt, az önkéntes lemondásra s mint a “kereszténység világi feje” békét hozzon létre Anglia és Franciaország között. Egyik terve sem sikerült. A makacs XIII. Benedek kijelentette neki, hogy miután a két másik pápát a zsinat letette, az egyházi szakadás véget ért s ő most az egész keresztény egyház egyetlen és igazi főpásztora. VI. Károly és V. Henrik között pedig szintén nem sikerült Zsigmondnak békét szereznie. Csak másfél évi távollét után, miután Párizsban kidőzsölte magát és szerződést kötött Angliával Franciaország ellen, amelynek királyát alig egy pár héttel előbb igaz barátságáról biztosította, érkezett vissza Zsigmond Konstanzba, ahol nagy szükség volt már a jelenlétére.

A zsinatnak ugyanis nem volt elismert feje s a zsinat főfeladata, az egyház reformálása, sehogy sem akart előrehaladni. Zsigmond visszaérkezése után a spanyolok és a skótok is elpártoltak a makacs XIII. Benedektől. Végül a zsinat kimondta, hogy XIII. Benedek, “mint hamisan esküvő, megátalkodott szakadár és eretnek” méltatlan a pápai méltóságra és nem pápa többé. XIII. Benedek azonban nem törődött a zsinat határozatával. Valencia tengerpartján, egy magányos sziklacsúcson, Penniscola várában élt a több mint kilencvenesztendős aggastyán és onnan szórta átkait a világra a négy égtáj felé. Csaknem százesztendős korában halt meg s halála percéig abban a rendületlen meggyőződésben élve, hogy ő az egyedüli törvényes pápa. A zsinat tagjai nagyon különösen érezték magukat, mikor végre odáig jutottak, hogy az egyháznak most immár nem volt pápája. Zsigmond az angolokkal és a németekkel egyetértően azt kívánta, hogy lásson hozzá a zsinat teljes erővel az egyház reformálásához. Az olaszok a spanyolok és a franciák ellenben azt kívánták, hogy az egyház reformját a pápaválasztással kell kezdeni. Végül kompromisszumot kötött a két párt s elfogadott a zsinat öt általános reformdekrétumot még a pápaválasztás előtt, amelyek közül a legfontosabb, az ötödik, beillesztette az egyház szervezetébe a zsinatok időszakos intézményét. A legközelebbi zsinat öt év mulva, az utána következő hét év mulva tartandó s azontúl minden tizedik évben legyen zsinat.

Végül elhatározták, hogy a 26 tagú bíbornoktestületet kiegészítik a zsinat harminc tagjával, minden nemzet sorából hat taggal s ez az 56 tagú testület válassza meg az új pápát. Ez a pápaválasztó testület aztán egyhangúlag megválasztotta Colonna Oddót, aki V. Márton névvel lépett a pápai trónra. Az új pápát aztán rendkívüli pompával meg is koronázták a konstanzi székesegyházban. Nemes fellépése, szelidsége és okossága mindenkinél méltóbbá tették őt arra, hogy főpásztora legyen az annyit hányatott katholikus egyháznak. A zsinat valamennyi pártja elismerte őt és tisztelte megnyerő egyéniségét és diplomata ügyességét, amellyel minden ellentétet el tudott simítani. Azt várták tőle, hogy minden bajtól meg fogja váltani az egyházat. A hozzáfűzött remények azonban hamarosan füstbe mentek, mert kitűnt, hogy V. Márton nem hajlandó a pápai hatalom semmiféle csorbításába beleegyezni. Külön-külön tárgyalt a zsinat minden nemzetével s mindegyikkel külön konkordátumot (szerződést) kötött s az egyház egyetemes reformjáról hallani sem akart. Különben mindenki vágyódott is már haza, mert az évek óta húzódó zsinat borzasztó költségeket emésztett föl. Örömmel nyugodtak tehát bele, mikor 1418 április 22-én a zsinat záróülését megtartották. A konstanzi zsinattal egyidejűleg a német fejedelmek is gyüléseztek Konstanzban, de nem nagy eredménnyel.

Mikor Zsigmond visszatért Franciaországból, Frigyes osztrák herceg megszökött már börtönéből s bár a zsinat újra átok alá vetette, a római király pedig birodalmi átokkal sujtotta, Frigyes most hatalmasabb volt, mint valaha és fittyet hányt a zsinatnak és a királynak. Mögötte álltak tartományai, rokonai és Zsigmond összes ellenségei. Zsigmond erre meggondolta magát s kibékült Frigyessel. Ujabb hűségeskü fejében visszaadta Frigyesnek tartományait. Ebben a kibékülésben Zsigmond gyöngeségének a bevallása volt. Nem fukarkodott Zsigmond egyébként sem a kitüntetésekkel, amelyek közül legnevezetesebb Frigyes nürnbergi várgróf kitüntetése volt. Zsigmond felruházta Frigyest Brandenburg örökös hűbérével és ünnepélyesen felruházta a választófejedelmi és főkamarási méltósággal is. A birodalom rendjét annál kevésbbé tudta azonban Zsigmond véglegesen biztosítani, mert csakhamar nagy bonyodalmak támadtak saját örökös országaiban, különösen Csehországban, úgyhogy nem is ért rá a birodalom ügyeivel foglalkozni.

*A cseh keresztesháborúk. - Ziska és a taboriták.

Husz János fogsága és mártírhalála nagy izgalmat támasztott Csehországban. A katholikus papokat kezdték elkergetni és huszita papokkal helyettesítették őket és egy huszita szövetség kijelentette, hogy a konstanzi zsinatot a hit dolgában nem tekinti illetékesnek, hanem csak a prágai egyetem döntését fogadja el kötelezőnek.

A mozgalomnak Mies Jakab magiszter volt a vezére az egyetemen, aki azt hirdette, hogy az úrvacsorát kettős alakban, kenyér és bor alakjában szabad kiszolgáltatni és elfogadni. Hiába idézte a zsinat Mies Jakabot és a szövetség 452 tagját maga elé, hiába fosztotta meg az egyetemet minden jogától és privilégiumától más országokra vonatkozóan, a prágai érsek hiába sujtotta átokkal Prága városát : a prágai templomokban a székesegyház kivételével Husz tanait prédikálták és az egyetem huszita tanárai kijelentették, hogy az úrvacsora kettős alakja nélkül lehetetlen üdvözülni és Husz Jánost szent mártírrá avatták. Vencel, aki huszita hajlamú feleségének, Zsófiának befolyása alatt eleinte tétlenül nézte a dolgok fejlődését, mikor V. Márton pápa felszólította, hogy védje meg az egyházat, mert különben keresztesháborút hirdet Csehország ellen, elhatározta, hogy erélyes rendszabályokhoz nyúl. Eltávolította környezetéből a huszitákat, elűzte Prágából a legmerészebb huszitát, Jesenitz Jánost és visszahelyezte az elkergetett katholikus papokat. Ekkor azonban már későn volt. Vencel három templomot szánt a huszitáknak, ezek azonban valamennyi templomot maguknak követelték, mert érezték, hogy övék a hatalom. A husziták vezére Ziska János volt, egy félszemű, komorarcú, kisbirtokú köznemes, aki csupa fanatizmus volt és irgalmatlan németgyűlölő.

Kelet-Poroszországban, Magyarországban és Franciaországban vad harcokat vívott csupa kedvtelésből és nagy jelentőségre csak hatvanesztendős korában tett szert saját hazájában. Mikor a király felszólította a prágai huszitákat, akik uccai zendüléseket rendeztek, hogy szolgáltassák ki fegyvereiket, Ziska azt felelte a királynak, hogy inkább hajlandók fegyvereiket a király érdekében forgatni, de nem adják ki. Vencel nem kért a szíves szolgálatból, hanem Vencelstein várába menekült. Minthogy a mozgalom egyre terjedt országszerte s nemcsak a templomokban, hanem szabad ég alatt is. A hegyeken, amelyeket bibliai névvel Tabor, Sion, Horeb névvel neveztek el, izgató prédikációk közben osztogatták az úrvacsorát mind a két alakjában és a prágai egyetem dogmabeli reformjainál már jóval messzebb mentek. A vezérek végül Tabor hegyére gyűlésre hívták egybe az összes híveket. Mialatt a “fivérek” és “nővérek”, mert így nevezték magukat, naphosszat imádkoztak, gyóntak, énekeltek és fölesküdtek a szent kehely ügyéhez, a vezérek arról tanácskoztak, hogy döntő csapást kell mérni az ellenpártra és Vencel királyt újra a maguk pártjára kell hódítani. Pár nap mulva a prágai vad néptömeg általános lázadásban tört ki.

Egy huszita tömeg Seelan János egykori premontrei szerzetes és Ziska vezetésével erővel betört az István-templomba, meggyalázta a katholikus egyházi kultusz eszközeit s azután huszita módra megáldozott és a prágai városháza elé vonult, ahol azt követelte, hogy bocsássák szabadon a huszita foglyokat. Minthogy kívánságukat a többnyire németekből álló tanács nem volt hajlandó teljesíteni, a megdühödött tömeg betörte a városház kapuját, egy tanácsost megölt, a polgármestert, három tanácsost, egy albírót és hat poroszlót kidobált az ablakon az uccára, ahol dárdákkal fogták fel őket. Mikor Vencel meghallotta, mi történt, olyan düh fogta el, hogy hirtelen szélütés érte. Sürgős segítséget kért Zsigmondtól a husziták ellen, de mielőtt Zsigmond megérkezett volna, egy újabb szélütés megölte Vencelt (1419.). Vencel halála végzetes csapás volt, mert felszabadította a legvadabb szenvedélyeket. A templomokat kifosztották, a kolostorokat felgyújtották és Zsigmond, akit a török háború foglalt el, nem siethetett Csehországba. A távolból kinevezte Zsófia özvegy királynét kormányzóvá és egy Wartenberg nevű urat első tanácsosává. A husziták mérsékelt elemei, az urtakvisták vagy kelyhesek, akikhez tartozott a prágai egyetem is, örömmel fogadták Zsófia kormányzóságát, akiről tudták, hogy hívük volt mindig, de a túlzók, a taboriták, teljes vallásszabadságot követeltek. Minthogy ezt nem kapták meg, háborúra készültek. Meg akarták szabadítani Csehországot Zsigmond királytól s ki akarták űzni az országból az összes németeket és katholikusokat. A harcias tábor élén Husz Miklós és Ziska állt. Zsófia özvegy királyné megrémült a fegyverkezéstől és békét kötött Ziskával.

Megengedte, hogy egész Csehországban szabad az úrvacsorát kettős formában kiszolgáltatni, ha egyébként megkímélik a husziták a templomokat és kolostorokat. Az utrakvisták ebbe bele is nyugodtak, de a taboriták fegyveresen kivonultak Prágából és Beehin mellett nagy huszita tábort vertek, amelyből az idők folyamán Tabor városa keletkezett. Zsigmond eközben Brünnbe érkezett s oda idézte a cseh rendeket hódolásra. A katholikusok és a németek, valamint néhány utrakvista cseh nemes meg is jelent Brünnben, de a taboriták közül nem jött el senki. Zsigmond erre elcsapta az összes huszita érzelmű hivatalnokokat s elrendelte, hogy ezentúl tilos a kettős áldozás és kötelessége mindenkinek visszatérni a katholikus egyház kebelébe. Ez persze csak még jobban elmérgesítette a helyzetet. V. Márton pápa 1420-ban Zsigmond kívánságára egy keresztesbullát bocsátott ki, amelyben felszólította az egész kereszténységet, hogy szálljon keresztesháborúba a wicliffisták, husziták és más eretnekek kiirtására. Zsigmond maga hirdette ki a boroszlói országgyűlésen a bullát s megtoldotta még maga is a kellő intelmekkel. Egy pillanatra visszatért a németekbe és a katholikusokba újra a reménység. A német papok és hivatalnokok csúfondároskodva visszatértek és kijelentették, hogy az eretnekségnek vége van. A husziták elkeseredése nőttön-nőtt.

Míg az utrakvisták vagy a prágaiak beérték azzal, hogy szövetkeztek a védelemre mindenki ellen, aki megtámadja őket, addig a nemesség kijelentette, hogy nem ismeri el Zsigmondot királynak, mert a keresztes-bulla kihirdetésével megsértette a cseh nemzeti becsületet. Seelan János pedig dühös kiáltványban harcot hirdetett az ellen az egyház ellen, amely a béke jelét, a keresztet, a gyilkosság jelévé alacsonyította le. Zsigmond oly súlyos fenyegetésekkel ijesztette Kuttenberg várából a prágaiakat, hogy ezek elhatározták, hogy segítségül hívják a fanatikus taboritákat. A taboriták eközben befejezték vallásos és katonai szervezkedésüket. Eltörülték a katholikus egyház minden pompáját, az istentisztelet minden ékességét. A papok egyszerű házikabátban és cseh nyelven osztották ki az úrvacsorát. Jámbor kommunista közösségben készültek a világ elközelgő végére, amikor Krisztus maga leszáll a mennyekből és paradicsomi állapotokat teremt híveinek. Négy kapitány alatt, akik közül Ziska volt a vezér, teljesen katonailag szervezkedtek. Ziska bámulatos ügyességgel képezte ki a durva parasztnépet, úgyhogy kezükben hatalmas fegyverré vált a cséplőhadaró, természetesen erősen megvasalva. Hadtudományának legfontosabb találmánya azonban a szekérvár volt. A teherkocsikat oly ügyesen használták sáncoknak s oly könnyedén forgatták, tologatták ezeket a mozgékony sáncokat, hogy az ellenség úgyszólván megtámadhatatlanoknak tartotta őket.

A taboriták, mikor a prágaiak meghívására 90.000 emberrel Prága felé vonultak, végigrabolták és gyújtották egész Csehországot. A műemlékeket lerombolták, a kolostorokat kirabolták és felgyujtották, a szerzeteseket és katholikus papokat meggyilkolták. Mikor Rabi várát elhamvasztották, Ziska hét katholikus papot a lángok közé dobatott. Bár ekkor elvesztette másik szemevilágát is, továbbra is ő vezényelte a csatákat, úgy, mint addig, egy szekér tetejéről. Zsigmond ekkor mintegy 100.000 főnyi kereszteshaddal vonult Prága ellen. Ziska azonban visszaverte az ostromot, mire Zsigmond béketárgyalásokat kezdett a huszitákkal a négy prágai pont alapján. Ez a négy pont a következő volt. Isten igéjét egész Csehországban szabadon lehet hirdetni. Az úrvacsorát kettős alakjában szabad kiszolgáltatni. A papoktól és szerzetesektől elvesznek minden földi jószágot. Minden halálos bűnt az egyház törvényei szerint büntetnek meg. Az első keresztesháborúnak látszólagos sikere csak az volt, hogy Zsigmond megkoronáztathatta magát cseh királynak. Két nap mulva azonban távozott Prágából, mert nem volt mivel élelmezni a nagy kereszteshadsereget. Alig távozott, a prágaiak Jagello lengyel királynak ajánlták fel a cseh koronát, de Jagello nem fogadta el. Eközben a taboriták kivonultak Prágából s pusztítva és gyújtogatva bekószálták Csehország nyugati és északi részeit, mindenütt irtva a katholicizmus és a németség képviselőit.

A husziták kezdettől fogva, de különösen Ziska vezérlete alatt a vallási fanatizmussal mindig összekapcsolták a faji gyűlöletet is, úgyhogy a mozgalom lényege voltaképpen Csehország elcsehesítése volt. A prágai utrakvisták visszariadtak a taboriták erőszakosságaitól és kimondták, hogy a prágai négy ponton túl egyéb újításokba nem hajlandók belemenni. A két tábor között egyre nagyobb lett az ellentét. A prágaiak nem akartak nyiltan elszakadni a katholikus egyháztól, a taboriták ellenben vad meggyőződéssel készültek Krisztus közelgő eljövetelére s erőszakosan meg akarták tisztítani az egész kereszténységet. A papok és a laikusok közötti különbséget nem akarták elismerni, a népszuverénitást kezdték hirdetni és a teljes vagyonközösséget követelték. “Aki magánvagyon szerzésére törekszik, az halálos bűnt követ el.” Ezt a törvényt mondták ki a kommunizmus megvalósítása érdekében. Voltak olyanok is, akik az új paradicsomban való rajongó hitnek levonták a végső következményeit is. Egy fiatal morva pap, Hauska, azt hirdette, hogy ezentúl nem lesz különbség papok és laikusok között, nem lesznek templomok és nem lesz házasság sem. Ezt a vad felekezetet, amely mindenütt összezúzta a templomi edényeket és szentségtartókat, a bevándorolt francia rajongókról pikarditáknak nevezték és nemsokára, mikor meztelenül kezdtek szaladgálni az erdőkben, hogy visszaállítsák a paradicsomi ősállapotot, ádámitáknak mondták őket.

Minthogy azt hirdették, hogy tűzzel-vassal ki kell irtani az “egész Szodomát,” Ziska szétugrasztotta őket és ötvenet közülük, akik nem akarták cserbenhagyni vad elveiket, elégettetett. Végül a négy rajnai választófejedelem és a brandenburgi őrgróf vezetése alatt megindult Csehország ellen a második kereszteshadjárat, mintegy 200.000 főnyi sereg. De Ziska közeledtének hírére szétszaladt a sereg és Németbród mellett szétverte Ziska Zsigmond csapatait is, úgyhogy Csehország újra a husziták kezében maradt. A nagy győzelem után az utrakvisták és a taboriták, akiket a közös veszedelem egyesített, újra egymás ellen fordultak. A prágai tanács elfogatta a papság vezérét, Seelan Jánost, aki a taboritákhoz húzott és kilenc hívével együtt lefejeztette. A nép dühe nem ismert határt, mikor kedvence erőszakos haláláról értesült. Lerombolta a tanácsosok házait, szétdúlta a könyvtárakat is, üldözte a papokat, elcsapta az egész tanácsot és már másnap tíz új tanácsost választott Seelan János hívei közül. Zsigmond Nürnbergben újabb keresztesháborút hirdetett a csehek ellen, de ez a harmadik hadsereg is eredménytelenül züllött szét. Zsigmond azonban újra elmérgesítette a helyzetet, mert Morvaországot vejére, Albrecht osztrák hercegre ruházta. Ziska, aki közben Magyarországba rándult, visszatért és hallatlan dühvel támadt Prágára és a cseh nemességre, amely titokban tárgyalásokba bocsátkozott Zsigmonddal.

Elhatározták, hogy háborút indítanak Morvaország ellen, de ekkor hirtelen meghalt Ziska, a morvahatár közelében, bubópestisben. A nagy vezér halála után a taboriták két pártra szakadtak. Az egyik párt nem választott magának vezért és Ziska emlékére árváknal vagy orfanitáknak nevezte magát. Ez a párt Königgrätz körül tanyázott és mérsékeltebb nézeteket vallott. A másik párt Taborban maradt és Nagy Prokopot, egy kivetkőzött szerzetest választott meg vezéréül. Ez a Nagy Prokop amellett volt, hogy a huszita hadak törjenek be a szomszédos német tartományokba és be is tört velük Sziléziába és Lausitzba. A prágaiak nem csatlakoztak hozzá, mert a belső békét akarták mindenekelőtt helyreállítani és Rokicana Jánost választották meg vezérüknek. V. Márton pápa 1427-ben új keresztesháborút hirdetett a husziták ellen. A huszitapártok a közös veszedelem hírére rögtön egyesültek és szétverték a negyedik kereszteshadsereget is és rabolva, pusztítva egészen Nürnbergig nyomultak. A németek kétségbeesése határtalan volt. Ötödik kereszteshadsereget szerveztek, de Tausz mellett Nagy Prokop ezt is teljesen szétverte. Most immár elhatározták a németek, hogy harc helyett a tárgyalások útját választják.

Cesarini bíbornok, aki maga is szemtanuja volt a tauszi nagy vereségnek, rábírta a Baselbe zsinatra egybegyűlt főpapokat, hogy barátságosan szólítsák fel a cseh huszitákat, hogy jöjjenek el Baselbe a zsinatra béketárgyalásokra. A békülékeny lépésnek nyomban megvolt a hatása. Az utrakvisták és az orfaniták azonnal hajlandóknak mutatkoztak a tárgyalásra és csakhamar a taboriták is csatlakoztak a békepárthoz, bár azért továbbra is folytatták rabló hadjárataikat és most Brandenburgba törtek be egészen Berlinig. A husziták Rokicanát és Nagy Prokopot küldték el a baseli zsinatra. Nyomban megkezdődött a vita a négy prágai pontról, de a két huszita követ egy negyedév mulva eredménytelenül távozott, mert a zsinat legfeljebb a kehely használatát volt hajlandó megengedni, a többi engedményről hallani sem akart. A zsinat azonban tíz tagját Prokoppal és Rokicanával együtt Prágába küldte, hogy ott folytassák a prágai tartománygyűléssel a béketárgyalásokat és lehetőleg izolálják a harciasabb taboritákat. A prágaiak és az utrakvista nemesek a négy prágai pontot a zsinat módosításaival el is fogadták s minthogy a taboriták hallani sem akartak a módosításokról, a cseh nemesség maga szervezkedett a taboriták ellen. A taboritákat Csehbród mellett támadták meg. Minthogy a taboriták nem akarták elhagyni szekérvárukat, a nemesek, akik túlnyomó számban voltak, cselhez folyamodtak. Színleg futásnak eredtek s kicsalták a taboritákat erős hadállásukból. “Menekülnek ! Menekülnek !” - ordítozták ujjongva a taboriták.

De alig rohantak ki szekérvárukból, hogy a futókat üldözzék, a lovasság oldalba támadta őket s a futó nemesség hirtelen megfordult és szemközt rontott rá a taboritákra. Szörnyű mészárlásba fulladt bele a harc, 13.000 taborita maradt a csatatéren, köztük Nagy Prokop is. A kegyetlen polgárháború ezzel véget ért s mindenki hozzálátott a sebek gyógyításához. De a vérrel áztatott barázdák termése egészen más lett, mint amit reméltek.

*Zsigmond császárrá koronázása és halála.

A török és huszita háborúk közepette Zsigmondot megszállta a vágy, hogy megszerezze magának a lombardiai vaskoronát és a római császári koronát is. A tauszi nagy vereség után néhányszáz magyar lovassal átkelt hát az Alpeseken. A német főurak annyira nem érdeklődtek már az itáliai koronák iránt, hogy el sem kísérték Zsigmondot. Csak a milanói herceg, Visconti Fülöp örült Zsigmond megérkezésének s megkoronáztatta Zsigmondot az értéktelen lombard vaskoronával. Azután szövetkezett Zsigmond Milanóval, a savoyai herceggel és a montferrati őrgróffal Velence ellen. De két éven át nem bírta megfékezni a büszke velenceieket. Eközben folytonosan tárgyalt IV. Jenő pápával is.

Zsigmond kancellárjának, Schick Gáspárnak diplomata ügyessége aztán legyőzte a pápa makacsságát, aki végül békét kötött Ferrarában Zsigmonddal. A békében résztvett Velence, Firence és Milanó is. Zsigmond kötelezte magát arra, hogy a pápát el fogja ismertetni az egész kereszténységgel és a baseli zsinatot visszatartja minden merészebb lépéstől. A pápa ezután megkoronázta Zsigmondot a császári koronával és Zsigmond nyomban ezután Baselbe ment, hogy elismertesse a pápa felsőségét. Azt remélte, hogy a pápával való egyetértése folytán könnyű szerrel el fog bánni úgy a zsinattal, mint a huszitákkal. De nagyon csalódott. A zsinatot alig tudta arra rávenni, hogy elfogadja elnökéül a pápa legátusát, a huszitákkal szemben pedig alig volt hajlandó a zsinat engedékenységre. Zsigmond erre elkedvetlenedve otthagyta a zsinatot és a huszitákkal való kibékülést maga akarta elintézni. Minthogy a huszita harcosok nagyobbrészt már meghaltak, a papoknak is meg kellett hódolniok. Zsigmond megígérte nekik hogyha püspököt választanak maguknak, a választást el fogja ismertetni a baseli zsinattal. A prágai tartománygyűlés erre megválasztotta Rokicana Jánost prágai érsekké. A cseh rendek, ezután Iglauban ünnepélyesen elfogadták a baseli zsinat módosításaival együtt a négy prágai pontot és hűséget esküdtek újra a katholikus egyháznak. Zsigmond általános amnesztiát hirdetett és biztosította a csehek régi országos szabadságait, amelyek értelmében német ember nem kaphat Csehországban hivatalt, mire a cseh országgyűlés elismerte Zsigmondot Csehország törvényes királyának. Tizenhét esztendei kegyetlen vallás és fajháború után bevonulhatott végre a császár feleségével együtt ünnepélyesen Prágába.

Igéreteivel nem sokat törődött. Visszahívta az elüldözött katholikus papokat, helyreállította a lerombolt kolostorokat, Rokicánát nem ismerte el érseknek. A taboriták maradványait megtámadta és elfogatta, ötvenhármat felakasztatott közülük, vezérüket pedig a legmagasabb bitófára köttette föl aranyláncra. Érthető, hogy Zsigmondnak ez a viselkedése nagyon megnövelte országszerte az elkeseredést s a hetvenesztendős Zsigmondnak meg kellett érnie még azt is, hogy felesége, Borbála titokban összeszűrte a levet a cseh elégületlenekkel, hogy férjét letegye a trónról és elüsse vejét, Albrecht osztrák herceget is az utódlástól. Borbála császárné, aki 45 esztendős volt, a 13 éves III. Ulászló lengyel királynak ígérte kezét s azzal biztatta, hogy megszerzi neki a magyar koronát is rokonai révén, úgyhogy egy nagy szláv-magyar birodalmat fognak alapítani huszita nemzeti egyházzal. Zsigmond császár betegen feküdt Prágában, egyik nagyujját le kellett vágatnia, mikor értesült az összeesküvésről. Nyomban fölkerekedett Morvaországba. Nyitott hordágyon vitette magát s ősz hajára babérkoszorút tétetett. Kíséretében volt Borbála császárné is, számos cseh, morva és magyar főúrral. Znaimban találkozott a császár leányával, Erzsébettel és vejével, Albrecht osztrák herceggel. Itt mondta meg csak a császár, mi volt az oka annak, hogy olyan gyorsan elutazott a lázongó Csehországból.

Azután elfogatta feleségét és a kíséretében lévő urakat kényszerítette, hogy hűségesküt tegyenek vejének, Albrechtnek, mert érezte, hogy közeledik a halála. Azután felöltözött a császári ornátusba, fejére tette a császári koronát, misét hallgatott és trónusán ülve, csendesen örökre álomra szenderült. Parancsa szerint holttestét néhány napig közszemlére állították, hogy “mindenki megtudja, hogy a világ ura meghalt.” Bár nagy tervet akart életében megvalósítani : békét akart szerezni az egyházban és békét akart teremteni az egész világon, birodalmai mégsem köszönhetnek neki semmit. Sem Magyarországban, sem Csehországban, sem Itáliában, sem Németországban nem javultak az állapotok Zsigmond hosszú uralma alatt.

*A baseli zsinat. - II. Albrecht.

Zsigmond uralkodásának végére esett a baseli zsinat, amelyet még V. Márton pápa hívott egybe, aki azonban rögtön a meghívók szétküldése után meghalt. Utóda IV. Jenő pápa lett, aki egy velencei kereskedő fia volt s ifjúságát a velencei San Giorgio-kolostorban töltötte és sem teológiát, sem jogtudományt nem igen tanult s mégis nekijutott részül az a feladat, hogy a tudósok és papok zsinatával reformálja az egyházat. Megkoronáztatása napján megismételte a zsinat összehívását Bazelbe és Cesarini bíbornokot nevezte ki a zsinat vezetőjévé.

Cesarini Giuliano szegény római nemes család sarja volt. Kiváló jogász és humanista s Padua egyik leghíresebb egyetemi tanára volt már fiatalon. Világias modora és diplomata símasága miatt kiválóan rátermett a baseli zsinat vezetésére. IV. Jenő pápát nagyon bántotta, hogy a zsinatot a konstanzi zsinat ama határozatának a felolvasásával nyitották meg, amely kimondta, hogy a zsinat a pápa fölött áll s a pápa minden tíz évben tartozik egyetemes egyházi zsinatot összehívni. IV. Jenő pápa erre kijelentette, hogy a baseli zsinatot feloszlatja s másfél évvel későbbi időpontra Bolognába hívott össze új egyházi zsinatot. Ámde a baseli zsinat nem ismerte el a pápa intézkedési jogát és továbbra is együtt maradt, sőt külön meghívta Baselbe újra a pápát és bíbornokait. A pápa, akit Zsigmond császár is engedékenységre iparkodott rábírni, végül elismerte a baseli zsinatot és négy pápai legátust küldött a zsinatra. A béke azonban nem sokáig tartott. A zsinat oly erős határozatokat hozott a pápa hatalmi körének megnyirbálására, hogy végül már a zsinaton magán is két párt keletkezett, egy pápai párt, amelynek feje Cesarini bíbornok volt és egy pápaellenes, amelynek tagjai sorából kitűnt egy fiatal olasz pap, Enea Silvio Piccolomini. A szakadás akkor következett be, mikor a zsinat meg akarván szüntetni a nyugati és keleti egyházszakadást is, tárgyalásokba bocsátkozott Paleologusz János bizánci császárral, hogy küldje el a görög püspököket Baselbe.

IV. Jenő pápa tiltakozott a zsinat ama határozata ellen, hogy búcsút ígértek mindenkinek, aki pénzt ad a görög püspökök utiköltségére és feloszlatta a baseli zsinatot. Ferrarába hívott egybe újabb zsinatot, amelyet egy év mulva áthelyezett Firenzébe. Itt csakugyan létrejött valami megegyezésféle a bizánci császárral és a pápa megígérte a görög püspököknek, hogy erélyesen támogatni fogja őket a török veszedelem ellen. IV. Jenő pápának volt oka büszkélkedni erre a sikerre ; még jobban arra, hogy mikor kihirdették a hatszáz esztendős egyházi szakadás megszűnését, 130 püspöksüveg ragyogott a firenzei ünnepségeken, míg ugyanakkor Baselben 39 püspök volt csak. A baseli zsinat azonban mégsem engedett. Felfüggesztette IV. Jenő pápát és maga vette kezébe az egyházi ügyek igazgatását. Erre egyre több főpap hagyta ott a zsinatot ; de akik maradtak, azok rendületlenül kitartottak a maguk jogi meggyőződése mellett. A zsinat javában folyt még, mikor Zsigmond meghalt s utódául a német választófejedelmek, vejét, II. Albrecht osztrák herceget választották meg. (1438-1439) Albrecht ekkor már magyar király volt, aki, miután a magyarok beleegyezését megnyerte, elfogadta a német királyi koronát, de kikötötte, hogy az első két esztendőben nem látogathat el a német birodalomba, mert többi királyságában, különösen Magyarországban szükség van jelenlétére a török ellen.

Ausztrián és Csehországon kívül nem is lépett soha más német területre és nem is koronázták meg soha német királynak. A nürnbergi birodalmi gyűlésen kancellárja, a zseniális Schlick Gáspár képviselte Albrechtet, aki először terjesztett a birodalmi gyűlés elé olyan birodalmi békejavaslatot, mely örökre elrendeli a békét, eltiltja a magánhadakozást és minden viszály eldöntésére legfőbb bíróul a császárt jelöli meg. A nürnbergi birodalmi gyűlés azonban éppoly kevéssé döntött a birodalmi béke dolgában, mint a baseli és firenzei zsinat viszálykodásában. Ebben azt határozták, hogy teljes semlegességgel lesznek az egyházi viszállyal szemben. Csehországban, bár a taboriták III. Ulászló lengyel királyt szerették volna trónra emelni, a rendek többsége Albrechtre szavazott, akit Prágában nagy pompával meg is koronáztak cseh királynak. Ekkor azonban híre terjedt, hogy II. Murad szultán nagy sereggel betört Magyarországba és Temesvárig nyomult előre. Albrecht gyorsan a török elé sietett, de a magyar sereg megfutamodott, mert az erős mocsári láz megtizedelte. Albrecht maga is megkapta a betegséget s férfikora delén váratlanul meg is halt. Vele együtt sírba szállt az a sok szép reménység, amelyet birodalmai uralkodásához fűztek.

*III. Frigyes. (1440-1493.)

Albrecht utódává a német választófejedelmek Frigyes osztrák herceget választották meg, aki III. Frigyes névvel koronáztatta meg magát Aachenben. Minthogy Albrechtnek, mikor meghalt, nem volt fia, mert özvegye, Erzsébet csak férje halála után hozta világra Lászlót, a magyarok Ulászló lengyel királyt választották meg a maguk királyává s mikor Ulászló pár év múlva, 1444-ben elesett a várnai csatában, Albrecht utószülött fiát, a négyéves V. Lászlót választották meg, aki helyett Hunyadi János volt a kormányzó. Mikor V. László is meghalt fiatalon, Hunyadi János fiát, Mátyást választották meg. Király nélkül maradtak a csehek is Albrecht halála után s végül ők is a kiskorú Lászlóban állapodtak meg és III. Frigyest arra kérték, hogy költözzék Prágába és kormányozzon a kiskorú László helyett. Frigyes azt ajánlotta a cseheknek, hogy válasszanak maguknak kormányzót. A csehek egyelőre Rosenberg Ulrikot, a leghatalmasabb katholikus földesurat választották meg kormányzónak, de országukban újra anarkhia támadt. Az országgyűlés elvetette a taboriták tanait s az utrakvisták kerültek túlsúlyra, akiknek Podjebrad György, egy 25 éves morva nemes volt a vezérük. Podjebrad hiába tárgyalt azonban a pápával és a császárral az utrakvisták érdekében, mert Rosenberg mindig meghiúsította a tárgyalásokat. Podjebrad erre erőszakos csínyre határozta el magát. Mikor Rosenberg gyanutlanul Bécsbe utazott, Podjebrad megrohanta Prágát és elfoglalta.

A helyőrség gyáván megfutamodott. Évekig tartott a két párt viszálykodása, de végre abban állapodtak meg, hogy országgyűlésen döntsék el a viszálykodást. Az országgyűlés még egyszer III. Frigyesnek ajánlta fel a kormányzóságot. De a császár újra visszautasította a felszólítást és Podjebrad Györgyöt nevezte ki kormányzónak. Podjebrad hódolásra kényszerítette Rosenberget és híveit, azután a tizenkét éves Lászlót Bécsből Prágába vitette. Miután László elfogadta a prágai négy pontot, jóváhagyta Rokicana János prágai érsekségét és Podjebrad kormányzóságát további hat évre meghosszabbította, Podjebrad ünnepélyesen megkoronáztatta Lászlót cseh királynak. Podjebrad erélyes kézzel helyreállította a békét és a rendet Csehországban és mikor László váratlanul meghalt, a cseh rendek Podjebrad Györgyöt választották meg királyukká, akit ünnepélyesen meg is koronáztak. A császár jóváhagyta a választást. Zsigmond és Albrecht hármas koronája, a cseh, magyar és a német, Albrecht halála után tehát három külön uralkodó fejére került. De térjünk vissza III. Frigyes uralkodásának első éveire, akit 1442-ben koronáztak meg Aachenben német királynak. Frigyesnek állást kellett foglalnia mindenekelőtt a baseli zsinat dolgában. Baselben ugyanis még egyre tartott a zsinat. Közben nagyon megnövekedett a zsinat erkölcsi tekintélye. A baseli zsinat bátorságát nagyon megnövelte ez az erkölcsi siker, annyira, hogy letették IV. Jenő pápát és az öreg Amadé savoyai herceget választották meg pápának, akit V. Félix néven meg is koronáztak.

V. Félix pápa tekintélye nagyon kevés volt, egy hatalmasabb uralkodó sem ismerte el s IV. Jenő pápának nem igen ártott az ellenpápa. Érezte ezt csakhamar V. Félix titkára, a már említett Enea Silvio Piccolomini is, aki elhatározta, hogy a kellő percben átpártol Baseltól Rómához. Az alkalom nem sokáig váratott magára. III. Frigyes császár megkoronáztatására V. Félix pápa Enea Silviót küldte el Aachenbe követségbe. Enea Silvio annyira megkedveltette magát a baseli zsinaton a német főpapokkal, hogy ezek a legmelegebben figyelmébe ajánlták őt Frigyes császárnak, aki a híres latin írót és költőt azzal tüntette ki, hogy költővé koronázta. A császár maga tette a fejére a babérkoszorút s megengedte neki, hogy aranyhímes ruhát és mindenféle ékességet viselhessen. Azonkívül felszólította őt, hogy lépjen az ő szolgálatába. Enea Silvio erre a császár magántitkára lett s ezzel ügyesen leplezte átpártolását IV. Jenő pápához. IV. Jenő pápa és a császár szerződése végre hosszas tárgyalások után létrejött. A császár elismeri a pápát és engedelmességet fogad neki ünnepélyesen, a pápa pedig megígéri, hogy császárrá koronázza Frigyest. A szerződés pontozatait Enea Silvio szövegezte meg s ő vitte Rómába is a pápának aláírás végett. A pápa azonban halálos beteg volt már s öt nap mulva meg is halt. Utóda Tamás bolognai püspök lett V. Miklós néven, aki Enea Silviót rögtön trevizói püspökké nevezte ki.

A császár megparancsolta a baseli zsinat tagjainak, hogy oszoljanak szét. A zsinat tagjai elhatározták, hogy szétoszlanak. A forma kedvéért V. Félix utódául megválasztották ők is V. Miklóst s azután a következő frázisba burkolták teljes kudarcukat : “A béke kedvéért gyűltünk egybe annakidején s a békét immár visszanyerte a világ.” V. Miklós pápa óriási örömünnepet tarthatott. Soha nagyobb tömegben nem zarándokoltak a hívők Rómába, hogy az egyedüli pápa áldását kérjék. Zsinatról, reformokról senki sem beszélt többé. A pápa Frigyes királlyal szemben mindig előzékenynek mutatkozott s mikor Frigyes azt kívánta, hogy koronázza meg őt császárrá, a pápa szívesen beleegyezett. A római utat összekapcsolta Frigyes házasságával is és elhatározta, hogy Eleonora portugál királykisasszonyt Sienában fogja nőül venni. Minthogy ilyen békés szándékkal vonult be Frigyes Itáliába, mindenütt ünnepélyesen fogadták. Sienában találkozott gyönyörű, ifjú arájával. A sienai dómban Enea Silvio, aki már sienai püspök volt, megáldotta a királyi pár házasságát. Az egyházi áldást megismételte V. Miklós pápa is a Szt. Péter-templom főoltára előtt s nyomban utána megkoronázta Frigyest a lombard vaskoronával is, amelyet Frigyes nem mert Milanótól elkérni. A vaskoronát az Aachenből elhozott német korona helyettesítette képletesen. Frigyes aztán Velencén keresztül visszatért Bécsujhelybe, csendes magányába. A békét azonban nem sokáig élvezhette.

A magyarok és a csehek régóta haragudtak Frigyesre, mert a fiatal V. Lászlót fogva tartotta. László édesanyja, Erzsébet olyan nagy pénzzavarban volt, hogy 26.500 aranyért nemcsak kisgyermekét, Lászlót adta át Frigyesnek férje halála után, hanem zálogba adta neki Szent István koronáját is, amelyet Frigyes makacsul őrzött. Már-már fegyveres összeütközésre került a sor a kiskirály miatt, mikor Frigyes meggondolta magát és kiadta Lászlót Cillei grófnak, aki nem a magyaroknak, hanem a cseh Podjebradnak szolgáltatta ki Lászlót. Frigyes nem sokat törődött országa ügyeivel, megelégedett azzal, hogy örökös tartományait, Stájerországot, Felső és Alsó-Ausztriát főhercegséggé emelte. Frigyes csak a saját örökös tartományaival törődött, a birodalomban csak hirdette a békét, de ahhoz nem volt sem kedve, sem ereje, hogy a békebontókat megrendszabályozza. Igy aztán a birodalomban teljes volt a fejetlenség. Idők során kifejlődött az önbíráskodás szokása magánharc útján, amelynek egész jogrendje alakult ki. Három nappal előbb be kellett jelenteni a háborúskodást az ellenfélnek. Régebben kesztyűt és véres kardot, most levelet küldtek a háborúskodás jeléül. Ez a három nap arra volt szánva, hogy az ellenfél készülhessen, szövetségeseket kereshessen, zsoldosokat gyűjthessen és élelmiszereket szerezhessen be. Ha letelt a három nap, megkezdődött a háborúskodás.

Felgyújtott falvak jelezték először az ellenség közeledését, mert a paraszt hiába maradt semleges, mindig legsúlyosabban érezte az urak viszálykodását. De a baromfit nem volt szabad bántani, sem a nőket. De barmot, gabonát, pénzt, árút nyugodtan zsákmányolhatott az ellenfél. A foglyokat drága pénzen váltották ki. Ez volt a háborúskodás legjövedelmezőbb része. Legrosszabbul jártak a városok, mert egy-egy városi tanácsosért sokszor nagyobb váltságdíjat kellett fizetni, mint hat lovagért. Ez a siralmas helyzet arra kényszerítette a városokat, hogy egyesüljenek a közös ellenség, a rablók és pénzsóvár lovagok és főurak ellen. És éppen ezekből az évszázados harcokból fejlődött ki a városok hatalma és önkormányzata. A támadás okát nem volt szokás a hadüzenetben megjelölni. A jogérzet teljesen kiveszett a birodalom uraiból. Igy történt azután, hogy a német birodalom, amelynek császára csak a saját örökös tartományaival törődött s nem állt a pártoskodók fölött, egyetlen nagy csatatérré lett, amelyen számos apró magánharc folyt mindenfelé, többnyire a főurak és városaik között. Legnevezetesebb ilyen harc az volt, amelyet Albrecht választófejedelem, akit Akhillesnek neveztek el rettenthetetlen bátorságáért, folytatott hosszú éveken keresztül Nürnberg és a vele szövetséges városok ellen.

Mialatt a német birodalomban ilyen züllöttek voltak az állapotok s bomlásnak indult minden rend és biztonság, mint a bomba csapott le a háborúskodó felek közé az a régóta várt és rettegett hír, hogy a törökök 1453 május 29-én elfoglalták Konstantinápolyt. A szultán ott ütötte fel székhelyét és a Szófia egyház keresztje helyébe kitűzte a félholdat. V. Miklós pápa bullákat adott ki s prédikáló szerzeteseket küldött mindenfelé, akik búcsút hirdettek és pénzt kértek a hitetlenek ellen való fegyverkezés céljaira. Kapisztrán János minorita szerzetes faluról falura vonult és keresztes zászlója alá sereglett a nép. A császár sírva fakadt, mikor meghallotta Konstantinápoly bevételének a hírét s birodalmi gyűjtésre hívta össze Regensburgba az összes keresztény hatalmakat. De maga a császár sem jelent meg Regensburgban és Akhillesz-Albrecht őrgróf kijelentette a császár követének, hogy először jöjjön el a császár maga a birodalomba és teremtsen otthon rendet együtt a választófejedelmekkel, azután beszélhetnek majd a török elleni háborúról. A német főurak mindenféle reformra akarták rábírni a császárt, mielőtt a török veszedelem ellen hajlandók lettek volna őt támogatni. Frigyes császár szívós közönyösséggel szegült ellene minden újításnak.

Kijelentette, hogy saját országaiban oly nagy a nyugtalanság, hogy nincs módjában ellátogatni a birodalomba s kinevezte a vad Akhilles-Albrecht őrgrófot “császári udvari bíróvá és kapitánnyá.” Ebben a züllött időben lett cseh király Podjebrad György, az egykori morva köznemes, aki hamarosan rendet teremtett Csehországban. Podjebradot állandóan az a vágy hevítette, hogy mennél nagyobb szerephez jusson a birodalomban is. Eleinte békeközvetítő akart lenni a háborúskodó urak között, azután a török ellen induló hadsereg fővezére s végül esetleg - német király is. Meg is kezdte tervei megvalósítását. Mindenekelőtt Magyarországgal és Lengyelországgal szerződött, azután egyenként megnyerte a választófejedelmeket tervei számára, de minden igyekvése megtört Akhillesz-Albrecht brandenburgi őrgróf hűségén. Poljebrad tárgyalásokba bocsátkozott a pápával is, hogy a keresztesháború vezére lehessen s megígérte a pápának azt is hogy helyreállítja Csehországban a hitbeli egységet. A csehek erre félteni kezdték nemzeti voltukat, Rokicana érsek nyiltan prédikált a király ellen, aki németté akar lenni és Podjebrad kénytelen volt újólag elismerni a prágai négy pontot, hogy megnyugtassa az utrakvistákat. Ebben az esztendőben nagyon szorongatott helyzetbe került Frigyes császár is, aki V. László halála óta a magáénak tekintette az osztrák hercegségeket, amelyeket László kiskorúsága alatt ő kormányzott. Az öccse, Albrecht főherceg nem akart ebbe belenyugodni, hanem azt követelte, hogy ossza meg vele László örökségét s hadat is üzent bátyjának. Szövetkezve bajor Lajossal, megjelent Bécs előtt, hogy megostromolja.

Eleonora császárné azonban kiment a védősereg közé és annyira lelkesítette a katonákat, hogy visszaverték a támadókat. A császár ugyanekkor Grácban ült csendesen. Majd Podjebradra bízta a békeközvetítést öccse és maga között. Egy év mulva azonban maguk az osztrákok is fellázadtak a császár ellen. A lázadást titokban Albrecht herceg szította. A császár, akinek elég serege volt, ahelyett, hogy erélyesen leverte volna a lázadást, tárgyalásokba bocsátkozott a lázadókkal, megbocsátott nekik, sőt a saját csapatait el is bocsátotta. Nem csoda, hogy ennek a tehetetlenségnek láttára Eleonóra császárné így szólt fiához, Miksa herceghez : “Ha tudnám, fiam, hogy te is ilyen ember leszel, valóban sajnálnám, hogy fejedelem légy !” A császár erélytelenségének csakhamar meg is lett a maga következménye. A bécsiek egyszerűen hadat üzentek a császárnak, úgy ahogy a lovagok szoktak egymásnak hadat üzenni és megkezdték a királyi vár ostromát s Albrecht herceg lövetni is kezdte a várat. Csakhamar annyira fogytán volt az élelmiszer a királyi várban, hogy a császár családjával együtt éhezett. Ekkor jelentkezett a békeangyal Podjebrad személyében s békét szerzett Frigyes és Albrecht között. Frigyes kivonult Bécs várából és városából és beleegyezett abba, hogy Albrecht nyolc esztendeig egyedül kormányozza Ausztriát. Podjebradnál hatalmasabb békeszerző volt a halál.

Albrecht herceg ugyanis hirtelen elhunyt örökösök hátrahagyása nélkül s Bécs követei térdenállva kérték a császárt, hogy legyen kegyelmes uruk. Eközben összegyűltek a viharfelhők Podjebrad György cseh király feje fölött is. Podjebrad lemondott ugyan már arról a reményéről, hogy a német koronát megszerezze, ehelyett azonban még kalandosabb tervekkel kezdett foglalkozni. Azt kívánta II. Páltól, az új pápától, hogy nevezze öt ki a török ellen gyűjtendő kereszteshadsereg parancsnokává s ugyanakkor már előre nevezze ki őt görög császárnak is, akkor majd könnyen el fog bánni a hitetlen törökökkel. A pápa azonban nem bízott az eretnek cseh királyban, sőt egyházi átokkal is sújtotta őt, mert Podjebrad az egyház áldása nélkül is meg akarta valósítani a tervét és tárgyalásokat folytatott a pápa háta mögött Burgunddal, Franciaországgal, Lengyelországgal és Velencével. Csehország elégedetlen katholikus nemessége szövetkezett is Podjebrad ellen és a pápa meg a császár segítségével a lengyel királyt vagy Mátyás magyar királyt akarta a cseh trónra ültetni. A császár a pápa nevében a nürnbergi birodalmi gyűlésen keresztesháborúra szólította fel a német főurakat Podjebrad ellen, de a felszólításnak nem sok foganatja volt, mert a német főurak zokon vették a pápa beavatkozását a birodalom dolgaiba. Ugyanekkor Podjebrad szétverte a cseh nemesség seregét, fia, Viktorin pedig benyomult Ausztriába.

Frigyes császár nagy bajában Mátyás magyar királyt hívta segítségül, aki be is nyomult Morvaországba, Sziléziába és Csehországba. Minthogy azonban a csehek váratlanul bekerítették, fegyverszünetet kötött Podjebraddal és megígérte neki, hogy békét szerez közte és a pápa között. A pápai nuncius azonban feloldotta Mátyás királyt az eretnek cseh királynak tett ígérete alól, amire Mátyás bevette Olmützöt s ettől fogva Csehország királyának nevezte magát. A hosszú háborúskodásba mindenki belefáradt és már béketárgyalásokba kezdtek, mikor Podjebrad György meghalt. A cseh rendek Kuttenbergben a lengyel király fiát, a 15 éves Jagelló Ulászlót választották meg Podjebrad utódává, aki évekig tartó harcot vívott Mátyás magyar királlyal a cseh trónért, Mátyás halála után Ulászlót választották meg királyukká a magyarok is és ekkor egy kézben egyesült megint a magyar és a cseh korona. A cseh király Budán székelt. Csehországban a husziták teljesen háttérbe szorultak és a cseh nemesség uralma felvirult. Csehország elszakadt a német birodalomtól s csak Ulászló fiának, II. Lajosnak halála után, 1526-ban került megint a Habsburgok birtokába. De térjünk vissza III. Frigyes császár uralkodásának utolsó húsz esztendejéhez. A császár az 1471-iki regensburgi országgyűlésen személyesen jelent meg - hosszú uralkodása alatt először - hogy pénzt és katonát kérjen a törökök ellen. A rendek azonban a császár kívánságaira panaszokkal és sérelmeik felhánytorgatásával feleltek.

A magánharcok tovább folytak, a birodalomnak új alkotmányra lett volna sürgős szüksége, de a császárnak semmi kedve sem volt efféle reformok megvalósítására. Frigyes császár Merész Károllyal, Burgundia hatalmas hercegével kereste az összeköttetést. Merész Károlynak az volt a terve, hogy mindenképpen szerez magának egy királyi koronát, akár ausztriait, akár burgundit, esetleg a római koronát, sőt valamikor a császári koronát is. Tragikus vágy volt ez Merész Károlyban, akiben nemsokára kihalt a Burgundia hercegségben uralkodó Valois-dinasztia oldalágának férfisarja, mert Károlynak egyetlen leánya volt csak : a 16 esztendős Mária. Egész Európa aggódva figyelte a két hatalmas uralkodót, mikor Trierben találkoztak. Mindenki tudta, mi volt a találkozás célja. A császár királyi koronát akart ígérni Károlynak, Károly pedig el akarta jegyezni leányát, Máriát a császár fiával, Miksa herceggel és fővezére akart lenni a török ellen gyűjtendő birodalmi hadseregnek. A kettős tervből azonban egyelőre semmi sem lett, mert a két uralkodó bizalmatlankodott egymás iránt. Károly a koronázást kívánta előbb, a császár az eljegyzést. Bántotta a császárt az is, hogy Károly még mindig ápolta az összeköttetést ellenségeivel, Frigyes rajnai palotagróffal és Mátyás magyar királlyal, meg hogy oly királyi pompát fejtett ki, amely a császárt teljesen árnyékba szorította.

Már-már háborúra került a sor a két uralkodó között, mikor végre Akhillesz-Albrecht brandenburgi őrgróf létrehozta a két fél között az egyezséget, amelynek alapján Károly elfoglalta Lotharingia fővárosát, Nancyt s jóváhagyta a házassági szerződést leánya, Mária és Miksa osztrák herceg között. Károly herceg ezután megtámadta a svájciakat is, de súlyos vereséget szenvedett két ízben is, Granzon és Murten mellett, úgyhogy lelkiereje nagyon megroppant, mert érezte, hogy élete célját, a királyi koronát nem fogja elérni. Ugyszólván arról volt már csak szó, hogy megmentse a becsületét és - Lotharingiát, amelyet René herceg a svájciak segítségével újra visszafoglalt. Nagy haderővel vonult a két herceg egymás ellen, a hadiszerencse azonban Renének kedvezett, teljesen szétverte Károly csapatait és Károly maga is, aki halált megvető hősiességgel harcolt, elesett az ütközetben. A hatalmas Burgundiának a húszéves Mária lett az örököse, aki ellen nyomban fellázadtak a nemesek, akik nem akarták a nőági örökösödést elismerni. Érthető, hogy Lajos francia király sietett Burgund francia részét elfoglalni. Mária rémületében békét akart kötni a francia királlyal, sőt hajlandó lett volna feleségül menni már-már a hétéves francia trónörököshöz is. A németalföldi polgárság azonban erre annyira feldühödött, hogy Mária két francia tanácsadóját elfogta s a genti piacon lefejeztette. Mária erre döntő lépésre határozta el magát.

Levelet írt vőlegényének, Miksa osztrák hercegnek és felszólította, hogy siessen segítségére, mert különben elkésik. Miksa meg is érkezett s megülte esküvőjét Gentben Máriával. Miksa herceg fényes diadalt aratott a franciákon s a svájciak ugyanakkor kiűzték a francia király helytartóját, a gyűlölt Craont. A háborúskodás tovább folyt, míg végül Mária hercegnő hirtelen halála újra fel nem forgatta a már-már megszilárdulásnak indult állapotokat. Brügge közelében vadászat közben lebukott lováról és oly súlyos sérüléseket szenvedett, hogy pár nap mulva belehalt sebeibe. Miksa herceg hiába követelte, hogy őt ismerjék el négyéves kisfia, Fülöp gyámjának és Burgundia kormányzójának. A burgundiak, akiknek nem volt ínyére, hogy Miksa állandóan német tanácsosokkal vette magát körül, bennszülött nemesekből álló kormánytanácsot választottak a kis Fülöp mellé, Miksát pedig arra kényszerítették, hogy kössön békét Franciaországgal. A franciákkal úgy állapodtak meg, hogy Miksa kétéves leányát, Margitot, mint a trónörökös aráját, Párizsba küldik és néhány grófság Lajos kezei között marad, mint a kis Margit hozománya. Miksa azonban nem nyugodott bele ebbe a kudarcba s végül elérte azt, hogy őt ismerték el kormányzónak. A németalföldi tartományok ettől fogva századokig a német birodalomhoz, illetve Spanyolországhoz tartoztak, ahol szintén a Habsburgok jutottak trónra nem sokkal később. Eközben nagy dolgok történtek Ausztriában is.

Podjebrád György halála után Mátyás magyar király egyre jobban szorongatta Ausztriát. Mikor a császár elismerte választófejedelemnek az ifjú cseh királyt, hogy támogatását megnyerje, Mátyás szövetkezett a német lovagrenddel Lengyelország ellen, Pomerániával Brandenburg ellen, a Hanzával Dánia ellen, lázadásra szólította fel az osztrákokat és már Bécs falai alatt táborozott. Majd mikor elismerték Csehországra való igényét, békét kötött. De csakhamar megint szövetkezett a német fejedelmekkel a császár ellen s II. Mohamed szultán halála után, hadat üzent Frigyes császárnak, végigpusztította egész Alsó-Ausztriát és 1485-ben megadásra kényszerítette Bécs városát. A bécsiek, akik sokáig állták az ostromzárat, egyre-másra küldözték a követeket a császárhoz segítségért. A császár hidegen ezt felelte a megjelent követeknek : “Igy kell a bécsieknek ! Csak éhezzenek, úgy ahogy én éheztem valaha a bécsi Burgban, mikor ők ostromoltak engem !” Mátyás király, miután bevonult Bécsbe, hamarosan elfoglalta egész Ausztriát, továbbá Karintia, Krajna és Steierország legnagyobb részét és mindenütt hódolásra kényszerítette a lakosságot. Frigyes császár hajlék és pénz nélkül menekült nyugatra és egyik birodalmi városból meg kolostorból a másikba vándorolt, nem a legfényesebb vendéglátásban részesülve, mint itt-ott a máig fennmaradt városi följegyzések bizonyítják.

De azzal vigasztalta magát, hogy ami elveszett, arra nem igen kell gondolni, meg aztán az idő sok mindent megváltoztathat még. Mikor 1490 április 6-án meghalt Mátyás magyar király a bécsi királyi várban, a magyarok Ulászló lengyel királyt választották meg Mátyás utódává, aki azonban nagyon méltatlan utódja lett a nagy magyar királynak. Miksa király csakhamar kiszorította Ausztriából a magyarokat, sőt nagy sereggel benyomult Magyarországba is egészen Székesfehérvárig. Itt azonban békét kötött a magyarokkal s Pozsonyban szerződést kötött Ulászlóval, hogyha férfiutód nélkül hal meg, utána a Habsburgok öröklik a magyar trónt. Ez a szerződés persze nem kötelezte a magyarokat, de ezzel Miksa nem sokat törődött (1493.). Leszámolt VIII. Károly francia királlyal is, aki ahelyett, hogy Miksa leányát, Margitot vette volna feleségül, akit még gyermekkorában elgyűrűztek vele, Miksa menyasszonyát, bretagnei Annát vette nőül. Miksa fegyverrel kényszerítette Károlyt, hogy leányát, Margitot, aki gyermekkorától a francia udvarban nevelkedett, adja ki neki hozományával együtt. Ez meg is történt s Miksa örült a gyors és békés elintézésének, mert pár hónap mulva meghalt atyja, III. Frigyes 78 éves korában 1493-ban s a birodalom új rendjének biztosítását és a régi dicsőség felelevenítését az egész németség Miksától várta, aki atyját követte a trónuson. Miksa uralkodása, amely alatt megkezdődött a Habsburgok világuralmának kialakulása, már az újkorba tartozik.