Magyarország a vegyesházbeli királyok alatt.

I. Vencel és Ottó.  (1301-1304., 1305-1308.)

III. Endre halálával a királyválasztás joga visszaszállt a nemzetre, mely az Árpád-ház férfiágának megszűntével a női ágban iparkodott uralkodót keresni.  Trónkövetelő kettő van Endre halála után: a cseh Vencel és a nápolyi Róbert Károly.  Az előbbit az északnyugati vármegyék, utóbbit Horvátország és a Dunántúl támogatták.  Róbert Károly mint V. István, magyar király nővérének, Mária nápolyi királynénak az unokája követelte magának a magyar trónt s a pápák, mint a nápolyi királyság hűbérurai hathatósan támogatták törekvését.  Vencel az Árpádokkal szintén rokonságban állott, IV. Béla királynak dédunokája volt, tehát nem illetéktelenül formált jogot a trónhoz.  Fiatal gyermek volt Vencel, mikor a magyar trónra kombinációba jött.  Vencelt pártolta a felső részek egyik leghatalmasabb ura, Csák Máté is, aki egymaga olyan erővel rendelkezett, hogy szava döntő súllyal esett volna a mérlegre bármely párt jelöltje mellett.  Vencelt hasonlónevű atyja egy cseh sereg kíséretében tizenhárom éves korában Magyarországba küldte, hol a főurak egy része elismerte őt királyul.  Miután a koronázás is megtörtént, Vencel megkezdte az uralkodást, de nem sok eredménnyel.

Az ország nagy része Róbert Károly pártján volt, aki hadat is vezetett Vencel ellen.  De sikertelenül, mert a budai polgárok visszaverték az ostromokat és Károlyt is megszalasztották.  Emiatt aztán VIII. Bonifác pápa Vencellel együtt a budaiakat is egyházi átok alá vetette.  A budai polgárság azonban híven kitartott Vencel mellett.  Mindezek ellenére Vencel uralkodásának napjai meg voltak számlálva.  Egy királyválasztás minden időben sok költséggel járt, hát még olyankor mikor több jelölt is versengett a trónért.  Mihelyt Vencel érezte aranyai fogyását, egyúttal azt is tapasztalta, hogy a közlelkesedés személye iránt mindinkább lelohad.  Ő maga különben is iszákos, könnyelmű ifjú volt, úgyhogy mindinkább kiábrándította magából híveit.  Mikor az idősebb Vencel, a cseh király látta fia népszerűségének hanyatlását, Magyarországba jött és Vencelt a királyi koronával és jelvényekkel együtt magával vitte.  Csak később adta át a koronát Ottó bajor hercegnek, aki Vencelt követte a magyar trónon.  Ottó leányágon vérszerinti rokonságban volt az Árpád-házzal.  Ő ugyanis IV. Béla Erzsébet nevű leányától származott s a Németujvári grófok és társaik ezen a réven szemelték ki őt a királyi méltóságra.  Ottónak mindenekelőtt a királyi koronát kellett megszereznie, hogy magát megkoronáztathassa.  Érintkezésbe lépett magával Vencellel és elég nagy váltságdíj fejében visszaszerezte tőle a koronát, mellyel Székesfehérvárott megkoronáztatta magát.  Szerencsésebb azonban ő sem volt Vencelnél.

A pápa ellenezte megválasztatását, sőt egyházi átokkal is sujtotta őt, aki ekkor Erdélybe indult, állítólag azért, hogy a hatalmas erdélyi vajda leányát megkérje s ezáltal a vajdát a maga számára megnyerje.  László erdélyi vajda azonban elfogta őt és a koronát elvette tőle.  Ottónak éppen elég volt ez a nem várt fogadtatás arra, hogy elvegye kedvét örökre a magyar koronától.  Sikerült megszöknie Erdélyből s vissza sem tért többé az országba.  Megválasztatásáról azonban nem mondott le ezután sem s 1312-ben bekövetkezet haláláig megtartotta a magyar királyi címet.

Róbert Károly.  (1301-1342.)

A dunántúli főurak segítségével Róbert Károly már 1300-ban megkoronáztatta magát, de mikor 1308-ban Ottó távozásával vetélytárs nélkül maradt, a magyar korona nem volt az ő birtokában.  Fenyegetésekkel, majd szép szavakkal sikerült végül is rábírnia László vajdát az Ottótól elvett korona kiadására, mellyel aztán Székesfehérvárott 1310-ben újból megkoronáztatta magát.  Az új királynak elsősorban azokat a bajokat kellett megszüntetnie, amelyek az utolsó Árpád-házi királyok súlyos örökségeként maradtak fönn s amelyek a pártkirályok versengése idején még súlyosabbakká váltak.

A pénzügyek, az igazságszolgáltatás, a közigazgatás, mind a lehető legelhanyagoltabb állapotban voltak.  A főurak az ország dolgaival csak annyiban törődtek, amennyire az hasznos volt az ő érdekeiknek, egyébként kiskirályok módjára éltek, fittyet hánytak a törvénynek, sőt annak fölébe kerekedtek, mihelyt a király ellenük akart valamit cselekedni.  Már pedig békés kormányzásra mind addig nem lehetett remény, amíg voltak olyan elemek, amelyek mindig készek voltak az engedelmességet megtagadni.  Róbert Károly tehát kénytelen volt ezek ellen a harcot felvenni.  Eddig a főurak Gentilis bíboros közbenjárására és általában a pápa felhívására melléje állottak ugyan, de kezdtek ellenszegülni rendeleteinek, mihelyt látták, hogy a király a maga hatalmának erősítését az ő jogaik megszorításával akarja elérni.  Szembeszállottak tehát vele és megtagadták tőle hűségüket.  Ezek között volt a Felföld egyik leghatalmasabb ura, Csák Máté, aki az ország egyharmadrészét bírta s mint valami fejedelem, főméltóságokkal, miniszterekkel vétette körül magát és korlátlanul élt azon a földön, melyet a nép a hatalmas úr birtokai után “Mátyusföldnek” nevezett.  Csák Máté nem tudott megbarátkozni sokáig azzal a gondolattal, hogy alá kell vetnie magát a király hatalmának s csakhamar megtagadta a hűséget, mire Róbert Károly 1312-ben hadat vezetett ellene és Kassa mellett a rozgonyi csatában legyőzte.

Teljesen még ekkor sem hódolt meg Csák Máté a királynak, bár hatalma meg volt törve, úgyszintén a többi főuraké is, kikkel szemben Károly erélyesen lépett fel mindannyiszor és a maga hű emberei segítségével, kiket kiváltságokban részesített és előkelő állásokba juttatott, megfékezte őket, úgyhogy ezek kénytelenek voltak visszaéléseiket legalább a királyi hatalommal szemben megszüntetni.  Róbert Károlynak tehát aránylag elég rövid idő alatt sikerült rendet teremtenie az országban és a törvények iránt engedelmességre kényszerítenie az urakat.  A régi anarkhiát csakhamar rend váltotta fel, az ország anyagilag és erkölcsileg a virágzás útjára jutott s belső szervezete Károly későbbi reformjai folytán egyre jobban megerősödött.  A királyi udvar központja Visegrád volt.  Eddig Temesvárott székelt a királyi udvar, de Csak Máté legyőzetése után Károly Visegrádra helyezte át udvartartását.  Itt emelkedtek a királyi család palotái és itt építkeztek az udvar közelében élő főurak, kik a királyi palota fényében és pompájában megtalálták mindazt a kielégülést, melyre nagyravágyó lelkük állandóan vágyott.  Károly udvartartásának fénye elhatott a messze külföldre is és nem egyszer megtörtént, hogy hatalmas külföldi fejedelmek látogattak el a visegrádi várba, melynek ünnepi zajától ilyenkor napokon át hangos volt az egész vidék.  Károly meghonosította a lovagjátékokat, azokat a lovagi viadalokat, melyeknek mindig igen sok nézője volt.  A visegrádi udvari életre csupán egy esemény vet véres és szomorú foltot.  Egy borzasztó tragédia játszódott le ugyanis a királyi udvarban.

Ez a tragédia a királyné egyik udvarhölgyének, a szeplőtelen jellemű és legszebb női erényekkel ékeskedő Zách Klárának, Zách Felicián gyönyörű szép leányának meggyalázásával kezdődött.  A király hatalmának tetőpontján állt már, amikor Zách Felicián, egykor Csák Máté egyik főembere, a rozgonyi csata óta a király híve, véres merényletet követett el a király személye ellen.  Zách, kinek szabad bejárása volt az udvarhoz, egy alkalommal a király ebédlőjébe ment, hol a királyi család éppen ebédelt.  Zách ekkor dühösen kirántotta a kardját és azzal a király felé sujtott.  A király fejét nyomban kettéhasította volna a kard, ha a királyné védőleg oda nem tartja a király feje elé a jobbkarját.  A vágás ilyenformán a király fejéről a királyné jobb kezére esett, kinek négy ujját Zách kardja leszelte.  Az udvari emberek, mihelyt észrevették a merényletet, az ebédlőbe törtek s felkoncolták a dühöngő főnemest.  Ezután testét szétdarabolták és különböző városokba küldték elrettentő például való kifüggesztés végett.  De még borzasztóbb sorsa lett Zách gyermekeinek és családtagjainak.  A Visegrádon összegyűlt vérbíróság a Zách-család harmadíziglen való kiirtását rendelte el s ezt a borzasztóan szigorú és igazságtalan ítéletet végre is hajtották.  Zách fiát ló farkához kötve hurcoltatták végig a városon, amíg kiadta lelkét és darabonként szakadt le a hús testéről.  Zách Klárával még sokkal kegyetlenebbül bántak.

Levágták az orrát, mindkét kezéről négy-négy ujját, felső és alsó ajkait lemetszették, úgyhogy fehér fogai egészen kilátszottak s azután egy rossz gebére ültették és városról várósra vezették, arra kényszerítve, hogy mindenütt kiáltsa: “Igy jár, aki hűtelen királyához.” Később pedig, miután így kipellengérezték, őt is kivégezték.  A magyar krónikák csak ennyit tudnak a Zách-féle tragédiáról.  Még maga az ítéletlevél is mélységesen hallgat a merénylet okáról.  Két külföldi krónikás azonban, Müncheni Henrik és egy névtelen olasz krónikás elmondják, hogy a király harmadik felesége, aki Lokietek Ulászló lengyel király leánya volt, alkalmat adott öccsének, Kázmér lengyel hercegnek arra, hogy Zách Klárát elcsábítsa.  Zách Felicián a leányán esett sérelem megbosszulása miatt emelt kardot a királyra.  Zách Klára tragédiáját így beszéli el Istvánffy Miklós, magyar történetíró is a magyar hagyományok alapján.  Szerinte Zách Klára esetéről az egykorú magyar hegedősök is énekeltek és a hagyomány, illetőleg a köztudat számára ők tartották fenn a visegrádi merénylet történetét.  Istvánffy közlései alapján dolgozta föl Arany János is Zách Klára tragédiáját egyik szép balladájában.  Zách Felicián merénylete után egy hét mulva hozták meg az ítéletet a Zách-család ellen, melynél kegyetlenebbet a magyar történelem egyetlenegyet sem ismer.

Ebben a tragédiában mindenki ártatlan volt a királyné és Kázmér herceg kivételével és mégis olyan büntetéssel sujtották a Záchokat, hogy még azoknak is, akiknek semmi közük sem volt a dologhoz, halállal kellett lakolniok a király és a királyné bosszúszomja miatt.  Az ítélet ugyanis nemcsak a férfi, hanem a leányágra is kiterjedt harmadíziglen, tehát a nagyon távoli rokonokat is halállal sujtotta, a harmadízen túl levő rokonokat pedig jószágaik elvesztésére és örökös szolgaságra kárhoztatta, úgyhogy a királyné gonosz tettéért három-négyszáz olyan embernek kellett bűnhödnie, akiknek semmi közük nem volt a dologhoz.  Még a legelfajultabb istenítéleti próbáknál is kegyetlenebb, durvább és embertelenebb volt a Záchok ellen hozott ítélet, mely páratlan az egész magyar történelemben.  A krónikák azonban úgy fogják fel Róbert Károlynak Zách Felicián és családja elleni ítéletét, hogy az reá is nagy szerencsétlenséget hozott.  Az Isten nem hagyta bosszulatlanul a Zách-család ártatlan kivégeztetését s midőn Károly Bazarád román vajda ellen a Havasalföldre 1330-ban hadjáratot vezetett, olyan kelepcébe került, melyben seregének nagyrésze odaveszett és ő maga is csak úgy tudta életét megmenteni, hogy ruhát cserélt Széchi Dezső nevű bajnokával.  A románok Széchit nézték a királynak s addig lődözték, míg nyilaik zápora alatt életét veszítette.  Ezalatt pedig Róbertnek álutakon sikerült elmenekülnie.

A román vajda elleni háborún kívül Károly még a szerbek ellen is hadakozott, kiktől 1319-ben a macsói bánságot foglalta vissza, majd Dalmáciába vezetett sereget, melyet Boszniával együtt hűbére alá helyezett.  Évei előrehaladtával Károly főképpen arra törekedett, hogy fiait egyes országok élén helyezze el.  Régi vágya volt többek között a nápolyi koronának Endre fia számára való megszerzése s midőn Nápoly királya, Károly betegeskedni kezdett, Róbert Károly felkereste őt és az örökösödést Endre fia számára biztosította olyanformán, hogy a fiát Károly nápolyi király Johanna nevű leányával jegyezte el.  Azután a lengyel korona megszerzésére fordította gondját s azt is kivitte, hogy másik fiát, Lajos herceget a lengyel rendek Lengyelország trónörökösének ismerték el.  Róbert Károly uralkodása alatt Magyarország virágzó állapotba jutott.  Az előbbi uralkodók alatt felszaporodott zavarok lassanként megszüntek és az ország pénzügyei is rendbejöttek.  Károly rajta volt, hogy az ország erejét mindenféle reformokkal növelje.  Legnevezetesebbek voltak ezek között a honvédelem, pénzügy és igazságszolgáltatás terén alkotott reformjai.  Mivel a régi honvédelmi rendszer tarthatatlanságát már IV. Béla is belátta, Károly most arra törekedett hogy a védelmi rendszert szervezze.  Miként már IV. Béla kezdte, ő is a hűbéri rendszert vette mintául és kötelezte a főpapokat és főurakat, hogy birtokaikon bandériumokat alakítsanak jobbágyaikból.  A bandérium átlag négyszáz emberből állott, melyet zászlósurak, főpapok és más főnemesek vezettek.

Amelyik főúr vagy főpap egymaga ötven vitézt állított ki, joga volt saját zászlója alatt vezetnie a harcba katonáit.  A pénzügyek terén Károly azt a reformot létesítette, hogy behozta a telekadót, melynek értelmében minden telkes jobbágy a maga portája után 18 dénárnyi adót volt köteles fizetni.  Azonkívül jó pénzt veretett, a pénznemeket szabályozta és megállapította, hogy milyen arányban kell a pénzek ércanyagát vegyíteni.  Róbert Károly hozta be először florenci mintára a forint pénznemet, mely akkor arany pénznem volt s egyik lapján liliommal volt ellátva, aminek olasz neve fiorino volt, ebből a szóból származik a forint elnevezés.  A legkisebb értékű pénz volt az ő uralkodása idejében a dénár, mely körülbelül nyolc-tíz krajcár értéket képviselt.  Legnagyobb pénznem volt a gira mely megfelelt négy aranyforintnak.  Volt még azonkívül a garas, mely hat dénár értéknek felelt meg.  Nevezetes újítása volt Róbert Károlynak az igazságszolgáltatás terén az istenítéletek eltörlése.  Tudjuk, hogy ezek az ítéletek nemcsak igazságtalanok, hanem kegyetlenek is voltak.  Az elítéltet például forró vízbe mártották vagy tüzes vason jártatták s ha sebe bizonyos időn belül begyógyult, akkor megnyerte pörét, ha nem akkor elvesztette.  Róbert Károly ezek helyett a rendes peres eljárást léptette életbe.  Általában az ő uralkodása szerencsés volt a nemzetre.

Züllő állapotban levő országot vett át elődétől és egy virágzó, fejlődésnek induló államot hagyott hátra.  Visegrádon halt meg ötvennégy éves korában.

Nagy Lajos király.  (1342-1382.)

Az Anjou-házból származó magyar királyok alatt a magyar nemzet hatalmas léptekkel haladt előre.  Róbert Károly uralkodásának egyetlen foltja Zách Felicián családján való kegyetlen bosszúállás.  Róbert Károly uralkodásának másnemű tényeivel azonban rajta volt, hogy ezt az igaztalan eljárását az utókorral feledtesse.  Alatta a magyar nemzeti állam megerősödve és szinte újjászületve bontakozott ki az előbbi időszakok zavaraiból s mikor meghalt, olyan örökös kezében hagyta az országot, kinek dicsősége évszázadokon keresztül beragyogta a magyar történelmet.  Alighogy Róbert Károly elhunyt és temetése országos gyász keretében végbement, pár nap mulva idősebb fiát, a tízenhatesztendős Lajos herceget a rendek ünnepélyesen megkoronázták.  Egyike lett Lajos király a legkiválóbb magyar uralkodóknak, kik valaha az ország trónján ültek.  A nemzet elismerésül a “Nagy” melléknevet adta neki, melyet ő mindenképpen megérdemelt.  Mint embert a legkiválóbb tulajdonságok jellemezték.

Szívén viselte az ország érdekeit s azon volt, hogy az államrendet megerősítse s a kultúra terén is felvirágoztassa országát.  Szent László királyt választotta mintaképül, kinek követésére mindjárt uralkodása elején fogadalmat tett az elhunyt király hamvainál, hogy elhatározását ott a királyi hamvak közelében is megerősítse.  A nemzet rokonszenvét nyerte meg ezen tettével s országszerte a legnagyobb bizalommal és szeretettel voltak eltelve személye iránt.  Növelte Lajos népszerűségét ugyanekkor az az intézkedése is, mellyel az ország pénzügyeinek és a törvényeknek rendezéséhez fogott.  Még trónralépésének évében történt, hogy az erdélyi szászok, kiket az erdélyi vajda olyan adóra akart kényszeríteni, melynek fizetésére kiváltságleveleik őket nem kötelezték, fellázadtak.  A mozgalom nem ölthetett azonban nagyobb arányokat, mert Lajos király gyorsan Erdélyben termett és anélkül, hogy fegyveres erőszakot alkalmazott volna, a szászokat a béke útjára térítette.  Lajos királyt nemsokára a nápolyi ügyek vették igénybe, melyek több ízben provokálták az ő beavatkozását.  A nápolyi király, Károly abban egyezett meg Róbert Károllyal, hogy halála esetén a nápolyi királyság leányára, Johannára és Róbert Károly fiára, Endrére száll.  Róbert Károly ennélfogva eljegyeztette fiát Johannával és a nápolyi udvarban hagyta, hogy megismerkedjék leendő országa viszonyaival.

Azonban Károly király a végrendeletét környezetének befolyása alatt nemsokára megváltoztatta s mivel mind Endre, mind Johanna ekkor meg csak tizenhat évesek voltak, úgy intézkedett, hogy a kormányt csak huszonkét éves korukban vehessék át, addig pedig az özvegy királyné és a melléje rendelt tanácsosok kormányozzanak.  Ámde a király halála után a nápolyi udvar mindenképpen arra törekedett, hogy Endre és Johanna között viszályt teremtsen és Endre királyi jogait megsemmisítse.  Ezt a célt nem is volt nehéz elérni azokkal az eszközökkel, melyeket az erélytelen Endre ellen alkalmaztak.  Ugy látszik különben, hogy Endre és Johanna között mélyebb szerelmi viszony nem volt, mert Johanna csakhamar olyan buja életre adta magát, hogy emiatt Endre több ízben szemrehányásokat tett neki.  De Johanna viselkedésén ezek a szemrehányások semmit sem változtattak.  Mellette egy hatalmas párt állott, mely a pápa segítségére is támaszkodva kivitte, hogy őt nem sokkal Károly király halála után megkoronázták.  De csakis őt, Endre nélkül, kinek a helyzete a nápolyi udvarban egyre elviselhetetlenebbé vált.  Az udvar kegyencei és különösen Valois Katalin tarentói hercegnő, kinek kezeiben az intrikák összes szálai egybefutottak, minden eszközzel arra törekedtek, hogy Johannát, aki vére szilajságánál fogva is minden erőszakosságra hajlamos volt, egészen elidegenítsék Endrétől.  A tehetetlen és védelem nélkül álló Endre aztán csakhamar olyan helyzetbe jutott, hogy rosszabb dolga volt a nápolyi udvarban, mint a legutolsó cselédnek.  A krónikások szerint még arra sem volt joga, hogy ruhát csináltasson magának, ha előbb Johanna engedelmét nem kérte.

A nápolyi intrikáknak hírére Lajos király édesanyját, az özvegy Erzsébet királynét küldte Nápolyba a viszályok elintézésére.  Erzsébet fényes kisérettel érkezett meg Nápolyba s párheti ottidőzés után maga is tapasztalta, hogy az udvari cselszövényekről elterjedt hírek csöppet sem túlzottak.  Endrét olyan mellőzött helyzetben találta, hogy rögtön elhatározta Magyarországba való visszahozatalát.  A nápolyi udvar nagyon megrémült Erzsébet ezen tervétől.  Tudták jól, hogy Endre hazavitele súlyos következményekkel fog járni, mert Lajos király nem hagyja bosszulatlanul az öccsén esett méltatlanságot, ennélfogva taktikát változtattak és a legnagyobb nyájasságokkal és hízelgésekkel vették körül Erzsébetet, csakhogy elhatározása megmásítására bírják.  Nem csak Johanna, hanem különösen Valois Katalin is minden eszközt felhasznált arra, hogy Erzsébetet kitűzött céljától eltántorítsák.  Valois Katalinnak, akit konstantinápolyi császárnőnek neveztek, két fia volt: Tarentói Fülöp és Lajos herceg, kiket koronához szeretett volna juttatni, hogy nagyravágyó céljait általuk elérje.  Miután a nápolyi királyság elnyerésében Endre volt az akadály, őt igyekezett Johanna által megutáltatni, hogy házasságuk felbontása által Johannát fiával, Fülöp herceggel vétesse el.  Másik fiával, Lajossal pedig az volt a terve, hogy vele Johanna hugát, Máriát véteti el s ezáltal a kalábriai hercegséghez juttatja.

Ezen tervek azonban egyszerre rombadőltek volna, ha Erzsébet Endrét magával viszi és ezzel felhívja Lajos király figyelmét azokra a botrányos állapotokra, melyek a nápolyi udvarban folynak.  Johanna most egészen megváltozottnak mutatta magát Endre iránt.  Színésznői alakoskodással szenvelegte a szerelmet, nagy odaadást tanusitott s különösen Erzsébet királynénak a kegyeit kereste.  Ugyanígy tettek szövetséges társai is.  A célt aztán rövid idő alatt elérték.  Erzsébet lemondott Endre hazaviteléről s egyelőre a Magyarországba való utazásról is.  Mintán a pápa jogot formált Nápoly trónjához, Erzsébet mindenekelőtt a pápához küldötte követeit Avignonba azzal a kéréssel, hogy egyezzék bele Endre megkoronáztatásába.  Nagyon nehezen ment a dolog.  VI. Kelemen pápa egy ideig különféle kifogásokat tett s csak akkor mutatott engedékenységet, mikor a követség negyvennégyezer girát igért adományokra.  A pápa Endrét végül felruházta a királyi címmel s tudatta vele, hogy bizonyos feltételek teljesítése ellenében koronázása elé sem gördít akadályokat.  Erzsébet bízva a pápa igéretében és a Johanna megváltozásában, miután Endre királyi jogait biztosítva látta, visszatért Magyarországba.  Endre ismét egyedül maradt a nápolyi udvarban, hol anyja távozása után egyszerre a régi kerékvágásba zökkent minden.  Johanna éppen olyan rideg és szívtelen lett iránta, mint azelőtt.

Valois Katalin pedig egyre szőtte az intrikákat ellene, miközben őt is az a kellemetlen kiábrándulás érte, hogy Mária hercegnőt, akit titokban Lajos fiának szánt, Durazzoi Károly megszöktette s nemsokára a pápa beleegyezésével házasságra is lépett vele.  Ezalatt Erzsébet királyné és Lajos király egyre várták a koronázási rendelet kibocsátását.  A pápa azonban folytonosan halasztotta, hiszen a nápolyi udvar összes számottevő tagja, élükön Johanna királynővel, mind abban mesterkedtek, hogy a koronázási rendelet minél később jusson el Endre kezeihez.  Nyilvánvaló volt, hogy az udvar minden törekvése Endre koronáztatásának meghiúsítására irányult, másodsorban pedig Endre gyötrésére.  Johanna az udvari méltóságokat Endre leghalálosabb ellenségeivel töltötte be, a hitvesi hűséggel pedig annyira nem törődött, hogy ezúttal Valois Katalin ifjabbik fiával, Lajos herceggel udvaroltatott magának.  Sem Johanna, sem környezete nem ismerték többé az erkölcsi korlátokat.  Olyan féktelen élet tombolt Johanna kastélyában, hogy a királyi udvarról a legrosszabb hírek jártak szerte a nép között.  Endrével szemben most már minden tartózkodásukat félretették.  Gúnyolták, sértegették, ármánykodtak ellene s még az a híve is, aki úgy mutatta, hogy az ő pártján áll s akit Endre éppen emiatt a legjobban szeretett, Durazzói Károly is titokban egyre azon működött, hogy a pápa minél később adja ki az Endre megkoronázására vonatkozó dekrétumot.

Endre azonban bizalmas értesítést kapott, hogy nemsokára a koronázási engedélyt meg fogja nyerni s efölötti örömében felhagyott eddigi tartózkodó magaviseletével és egy tornajátékra állítólag olyan zászlót vitt magával, melyre bárd és hurok volt festve.  Ez a célzás rendkívül megfélemlítette Endre ellenségeit s nehogy magukat bosszújának kiszolgáltassák, elhatározták, hogy elteszik láb alól.

Endre királyfi meggyilkolása.

A gyilkosság tervszerűen volt előkészítve.  Endrét nem szívelte senki a nápolyi udvarban, mert mindenki útjában találta a maga ravasz spekulációinak.  Megölését azonban olyan botrányok előzték meg a nápolyi udvarban, melyek magukban is elegendők lettek volna arra, hogy a világ figyelmét az itt folyó aljasságokra felhívják.  Durazzói Károly, mint már említettük, anyja, Ágnes hercegnő közbenjárásával megszöktette Johanna húgát, Mária hercegnőt és vele titokban, vagyis a botrány jóvátehetetlen kényszere alatt megesküdött.  Durazzói Károlyt ebben a házasságban az a számítás vezette, hogy Mária révén elnyerheti a nápolyi trónt.  Valois Katalin viszont kijátszva érezte magát, mert hiszen ő is meg akarta nyerni egyik fia számára Mária kezét, úgy állott tehát bosszút az ekkor megbetegedett Ágnes hercegnőn, hogy mindenütt azt a hírt terjesztette róla, hogy a már nem éppen fiatal hercegnő törvénytelen úton áldott állapotba jutott.

Hitelt adott ezen rágalmaknak Durazzói Károly is, aki nem törődött többé anyjával, úgyhogy Katalin hercegnő a bosszú művét végrehajthatta rajta.  Az Ágnes hercegnő köréhez tartozó nőket ugyanis megvesztegette, mire ezek a beteg asszonyt méreggel megölték.  Hanem mindez csak előjáték volt ahhoz a szörnyű és embertelen merénylethez képest, melynek Endre esett áldozatául.  A merénylet kieszelésében és a gyilkosok felbujtásában Valois Katalin, Johanna, Artus Károly gróf, ennek Bertrand nevű fia és bizalmasaik voltak a főrészesek.  Eleinte az volt a tervük, hogy Nápolyban fogják a gyilkosságot végrehajtani, de itt nem érezték magukat biztonságban, azért Averzát jelölték ki a gyilkos merénylet színhelyéül.  Endrével szemben, hogy feltünést ne keltsenek, egészen megváltoztatták ismét modorukat.  Kedvében jártak, színlelt nyájasságokkal halmozták el, minden óhaját teljesítették és olyan nagy figyelmet tanusítottak irányában, hogy Endre jóleső érzéssel látta az udvar eddigi ellenséges magatartásának megváltozását.  Különösen Johanna, aki ekkor Artus Károly gróf fiával, Bertranddal volt feltűnő jó barátságban, mutatott kedvességet Endre iránt, akit egészen megtévesztettek ezek a nyájaskodások.  Készséggel vállalkozott rá, hogy résztvesz a vadászaton, amelyet az ő tiszteletére rendeztek Averza környékén.  A vadászat egész nap tartott és késő estére járt az idő, mikor Averzában megpihentek.  A királyi pár és kísérete a város mellett levő Szent Péter-klastromban szállottak meg.

A klastrom egyik szárnyában volt kijelölve a királyi pár szállása.  A vadásztársaság előbb vacsorához ült.  Nagy vígság között ment végbe a vacsora, Johanna valósággal tombolt az örömtől.  A jókedv átragadt Endrére is és vidám poharazás mellett gyorsan röpült az idő.  Tizenegy óra felé azonban Johanna álmosságról panaszkodott.  Endre, mint mindenben, most is Johanna kedvére cselekedett s csakhamar asztalt bontottak.  A víg társaság elbúcsuzott a királyi pártól, Endre és Johanna pedig a szomszéd terembe vonultak, hol a megvetett ágy készen várta őket.  Tizenegy óra után a kastélyban minden elcsöndesedett.  A királyi pár nyugovóra tért és Endre rövid idő mulva mély álomba szenderült.  Johanna és a merénylők azonban ébren voltak.  Megbeszélés szerint a merénylők éjfél után egy órakor jelentek meg a kastélyban, hogy végrehajtsák a szerencsétlen magyar királyfi felett szörnyű ítéletüket.  Johanna szívdobogva várta a rettenetes perc közeledését.  Mialatt Endre nyugodtan aludt ágyában, az állati lelkű asszony mozdulatlanul feküdt, de lelkét a legnagyobb izgalmak járták át.  Szeretett volna túl lenni minél gyorsabban a merényleten s izgatottságát a lassan telő percek egyre magasabbra csigázták.  Végre egy órakor a koromsötét éjszakában halk suttogás és léptek zaja hallatszott.  A merénylők voltak.

Már korábban gyülekeztek a templom mögött levő téren s mikor az óra egy felé járt, egyenként lopóztak be a király hálószobája melletti terembe.  Akadályra sehol sem találtak, hiszen a kastély őrei is be voltak avatva a merényletbe.  Ekkor az egyik őr által felébresztették Endrét.  Az őr kopogott ugyanis az ajtón és valami fontos ügy említésével Endrét szólította.  A király az ismerős hangra minden gyanu nélkül kilépett ágyából s csupán rövid zekét öltve magára, megjelent a teremben.  A merénylők között az a babona volt elterjedve, hogy a királyt az anyjától kapott gyűrűje minden fegyver vagy méreg ellen megvédelmezi, ennélfogva nem fegyverrel, hanem puszta kézzel rohantak reá, hogy előbb ártalmatlanná tegyék s azután megfojtsák.  Emberfeletti küzdelem fejlődött ki a királyfi és támadói között.  Endre meglehetősen erős ifjú lévén, kétségbeesetten védte magát s egy ideig sikerült támadóit magáról leráznia.  De ez a győzelem csak pillanatig tartott, mert a merénylők kegyetlen dühvel újból rárohantak.  Nem tudtak azonban bírni vele még ekkor sem.  Endre újból kiszabadította magát és megtépett hajjal, véres arccal és véresre vert testével hálószobája ajtaja felé menekült, hogy fegyvert vegyen magához.  Itt érte utól végzete.  Miközben a legvégső kétségbeeséssel segítségért kiáltozott, egyik embere, aki az összeesküvőkkel tartott, elzárta a hálószoba ajtaját.  Endre kétségbeesésében ekkor a terem másik ajtaja felé rohant és a halálraszánt ember kétségbeesett kiáltozásával próbált segítséget kapni.

De hiába volt minden.  Hűséges dajkáján, Izoldán kívül, aki még Magyarországból jött vele, senki sem mozdult.  Izolda, mihelyt hallotta Endre kiáltásait, kiugrott ágyából, felszakította szobája ablakait és segítség után kiáltozott.  Borzasztó hatása volt azoknak a rémes sikolyoknak és halálos ordítozásoknak, melyek Izolda és Endre ajkairól elhangzottak, de segítség helyett azt eredményezték, hogy a gyilkosok siettek munkájukkal.  Mikor Izolda jajveszékelései és Endre sírással egybevegyült kiáltozásai legmagasabbra törtek, Johanna barátja, Bertrand gróf rárohant Endrére és hajánál fogva végighurcolta a termen.  Mikor a merénylők látták, hogy Endre nem tud többé védekezni, ráestek és vértől patakzó testét az erkélyre nyíló egyik ablakhoz vonszolták s miután még élet volt benne, hurkot vetettek nyakába s az ablakfára kötötték fel.  Igy maradt Endre az ablakfára akasztva mindaddig, amíg lelkét kiadta.  Ekkor a zsineget elmetszették és a holttestet az erkély alatt elterülő kertbe dobták le.  Hatalmas zuhanással esett alá a mélybe Endre holtteste s a merénylők nem törődtek már többé vele.  Johanna egész idő alatt semmi életjelt nem adott magáról.  Ugy tett, mintha aludnék.  Pedig lehetetlenség volt nem hallania azt az óriási és kétségbeesett dulakodást, melyet Endre orgyilkosaival közvetlenül a hálószoba közelében folytatott.

Csak akkor értesült a tragédiáról, mikor Endre dajkája, Izolda felverte őt és tudatta vele az éjszakai eseményeket.  Johanna elvetemültsége teljesen méltó volt azokhoz a merénylőkhöz, akik a gyilkosságot végrehajtották.  Ekkor Izolda, miután a szomszédban lakó szerzeteseket és a kastély cselédségét felverte, mécset vett kezébe és az emberekkel felkutatta a kastély összes termeit, hogy Endre királyfi holttestét fellelje.  A királyi hálószoba melletti teremben nagy vértócsák és véres foltok jelezték azt a kegyetlen munkát, mellyel Endrét kivégezték.  Miután ura holttestét itt sem találta, lement a kertbe, hol az erkély alatt aztán szemeibe ötlött az ütésektől és karmolásoktól eltorzított ifjú holtteste.  A hurok a nyakán volt ekkor is, de az élet kiköltözött a testből.  Izolda mindenekelőtt megtisztította a holttestet és a kastély templomába vitette, hol a szerzetesek reggelig imádkozás között virrasztottak mellette.  Izolda virradatkor elsősorban Johannának jelentette az esetet, aki zavarában nem tudta, hogy mit csináljon.  Eleinte nem szólott tehát semmit, majd csak kétségbeesést szinlelt a történtek felett, mikor pedig a nápolyi nép, mely korán, már a reggeli órákban értesült a gyilkosságról, a merénylők megbüntetése végett megjelent, nem érezvén magát biztonságban, elhagyta Averzát és Nápolyba ment anélkül, hogy Endre holttestét megtekintette volna.  A gyilkosság híre úgy Nápolyban, mint Averza környékén roppant izgalmat keltett.

Durazzói Károly és a tarentói hercegek s több főúr gyorsan Averzába siettek, hol könnyek törtek elő szemeikből, mikor a királyfi eléktelenített holttestét megpillantották.  Szánalom és iszonyat volt nézni a szerencsétlen királyfi összerúgdalt, véresre karmolt, kék foltokkal telt arcát és hajzatától több helyen megfosztott koponyáját.  A holttestet Durazzói Károly Nápolyba vitette, hol két nap mulva díszesen eltemették.  A nápolyi udvarban gyorsan elfelejtették volna az egész ügyet, ha Lajos magyar király nem avatkozik a dologba és szigorú vizsgálatot nem kér a bűnösök megbüntetésére.  A pápa kénytelen volt elrendelni a vizsgálatot, mely igen csúnya dolgokat derített fel.  Endre király egyik híve, Beaux Bertrand országbíró, mihelyt értesült a vizsgálat elrendeléséről, a Johannával ellenséges viszonyban álló Durazzói Károlyhoz ment és tudatta vele, hogy alapos gyanuja van arranézve, hogy Tamás és Miklós, az előbbi kamarás, utóbbi ajtónálló és jegyző Endre alatt, részesek a gyilkosságban.  Durazzói Károly rögtön elrendelte elfogatásukat s mivel szépszerével vallani nem akartak, kínpadra húzatta őket, ahol csakhamar be kellett ismerniök gaztettüket.  Egész Nápoly jelenlétében ment végbe a vallatás, melyen jelen volt a gyilkosság egyik főszereplője, Terlizzi gróf is, akinek nagy oka volt tartani attól, hogy különösen Tamás vallomásai felettébb kompromittálók lesznek ránézve.

Ugy akadályozta meg tehát Tamás vallomását, hogy egy szomszédos kunyhóba erőszakkal magával vitte és a nyelvét kivágatta.  De nem ért célt vele, mert Tamás helyett Miklós ajtónálló vallott most s leleplezte az egész merényletet.  Az ő előadása alapján megállapították, hogy a gyilkosság értelmi szerzője Terlizzi gróf, Johanna főlovászmestere volt, a főgyilkos Bertrand gróf, Artus Károly fia, résztvettek még benne a királynő társalkodónője és a mesternője, Sancha és Filippa asszonyok s rajtuk kívül még több férfi.  Miklós azzal védekezett, hogy ő és társa kényszer alatt cselekedtek.  Egyedül voltak a kastélyban, mikor a merénylők betörtek s őket is kényszerítették a gyilkosságban való részvételre.  A törvényszék nem fogadta el védekezésüket s mindkettőt kötél által való halálra ítélte, melyet azonnal végrehajtottak rajtuk.  Ezután a Durazzói Károly által elfogott Terlizzi gróf, Sancha és Filippa asszonyok kihallgatására került a sor.  Mindhárman a Durazzói Károly gályáján őriztettek, hogy vallatásuk annál szabadabban történhessék.  Johanna, mihelyt értesült udvari embereinek elfogatásáról, Catanai Raymundot és De Cabanis Róbertet a durazzói herceghez küldötte azzal a üzenettel, hogy embereit bocsássa azonnal szabadon, mert ellenkező esetben a legszigorúbban fog fellépni ellene.  Válasz helyett Durazzói Károly a követeket is elfogatta és a gályára szállíttatta.

Raymund, mikor az árbocra kifeszítették és kínvallatását megindították, töredelmes vallomást tett mindenről.  De másnap, mikor a törvényszéki tárgyalásra elővezették őket, titokzatos módon mindkét követ megszökött, ami annyira felbőszítette a nápolyi népet, hogy Durazzói Károly és Róbert tarentói herceg vezetése alatt megtámadta Johanna kastélyát s mindaddig garázdálkodott, amíg a gyilkosokat ki nem adták.  Másnap aztán úgy ők, mint Terlizzi gróf kegyetlen kínzások között megégettettek.  Sancha asszonyon, mivel ekkor viselős állapotban volt, az ítéletet nem hajtották végre, de gyermeke születése után ő is a kínpadon fejezte be életét.  Miután a gyilkosok összefogdosásában Durazzói Károly fejtette ki a legnagyobb erélyt, főképpen azért, hogy egyrészt ellenségeit eltegye láb alól, másrészt, hogy Lajos magyar király pártfogását magának biztosítsa s mivel Valois Katalin fia, Lajos herceg félt az anyjára és saját személyére bekövetkezhető kellemetlenségektől, arra törekedett, hogy Durazzói Károlyt elveszítse.  Különben is régi gyűlölségben volt vele, mert Mária hercegnőt elütötte kezéről.  Titokban tehát embereket fogadott azzal a szándékkal, hogy Durazzói Károlyt elfogatja, ártalmatlanná teszi s vele együtt néhány befolyásosabb emberét is megsemmisíti.  A tervet azonban valaki elárulta, úgyhogy Durazzói Károly készen várta a merénylőket s a maga emberei által valamennyiüket felkoncoltatta.

A királygyilkosság két főembere, Artus Károly gróf és ennek fia, Bertrand azonban még szabadon voltak.  Pedig a vizsgálatnak legnagyobb érdekében volt e két főszereplő elfogatása, mert az ő vallomásaik teljes világításba helyezhették volna nemcsak a gyilkosság keletkezését, hanem Valois Katalin és Johanna királynő bűnrészességét is.  Valois Katalin azonban tudta, hogy mihelyt Artus Károly és fia fogva vannak, ő is elveszett.  Artus Károly, amellett, hogy kompromittálhatta volna őt, nagy vagyon fölött is rendelkezett s mióta Endre meggyilkoltatása kitudódott, Sant-Agata nevű várában húzódott meg azzal a tervvel, hogy élet-halálharcot fog folytatni mindenki ellen, ha szabadságában háborgatni merészelik.  Katalin mint jóbarát közeledett a grófhoz s ügyesen kieszelt ravaszsággal bejutott embereivel a várba, hol első dolga volt Artus Károlyt és fiát elfogatni.  Endre gyilkosait, ha nem is a törvény, de a sors elég keményen sújtotta gaztettükért.  Artus Károly elfogatása után nemsokára melankóliába esett és meghalt, fia pedig megtébolyodott.  Valois Katalin most elérte célját.  Johannához a királyi udvarba költözött és cselszövéseit már csak arra irányította, hogy idősebb fiának a nápolyi trónt biztosítsa Johannával való házassága által.  Johanna azonban inkább vonzódott ekkor az ifjabb tarentoi herceghez, Lajoshoz, akivel viszonyt is szőtt, úgyhogy mialatt az idősebb tarentoi herceg szeretője volt, az ifjabbikkal is kacérkodott.

Valois Katalin politikája azonban némileg mégis megerősítette Johanna helyzetét Endre meggyilkolása után.  A gyilkosságban terheltek részére adott bűnbocsánat, a különböző kitüntetések és adományozások Johanna ellenségeit és főképpen a vele elégedetlen hercegeket kibékítették s olyan rendezett állapotok léptek fel egy ideig az udvarban, hogy a pápa megengedte Johannának az idősebb tarentói herceggel, való házasságát.  Ez a házasság természetesen csöppet sem változtatott Johanna eddigi jellemén.  Viszonyát Lajos herceggel ezután sem szakította meg.  Johanna ezután a megúnt Róberttel is röviden végzett.  Egyszerűen kizárta őt cselédeivel és minden hozzátartozóival egyetemben az udvarból és Lajos herceg karjaiba vetette magát.  Ezek történtek Nápolyban, mialatt Lajost országának gondjai tartották elfoglalva.  Horvátországban és Dalmáciában Róbert Károly alatt már kezdett a rend felbomolni és a tengerparti városok Velencéhez hajoltak.  Azok a horvátországi és dalmáciai főurak pedig, kik az egyes tartományrészeket elfoglalták, megtagadták az engedelmességet a magyar korona iránt s hogy Lajos király hatalma ellen védve legyenek, Velencénél kerestek támogatást.  Lajos hadat küldött a lázadók megfékezésére, de a személyes közbelépést kénytelen volt elhalasztani, mert nemsokára, 1345 elején a litvánok ellen kellett hadjáratot folytatnia, mint a lengyel király szövetségesének.

Majd mikor a cseh király viszályba keveredett Kázmér lengyel királlyal és ennek országába betört, segélyhadakat küldött Kázmérnak és kiverte onnan a cseheket.  Csak ezután vállalkozhatott Lajos arra, hogy a horvátországi ügyeket rendezze és a tengerparti városok visszafoglalására Velence ellen hadjáratot indítson.  Húszezer főből álló hadsereggel indult tehát Horvátországba és Bihácsnál ütötte fel táborát.  Megjelenésének olyan hatása volt, hogy a lázadók csakhamar meghódoltak és a dalmát városok is bemutatták előtte hódolatukat.  Sőt Zára azt is tudatta Lajossal, hogy kész bármikor elszakadni Velencétől, ha megfelelő támogatásban részesül.  Zára ellen emiatt Velence hadat is indított, de a város nem adta meg magát s bízva Lajos támogatásában, erélyesen védte a tengerpartot a velencei hajóhad ellen.  Endre meggyilkoltatása és más országos ügyek Lajost megakadályozták abban, hogy 1345-ben Velence ellen hadjáratot indítson, de a következő év nyarán, mikor Zára követsége a visegrádi udvarban ismét megjelent a segítség sürgetésére, Lajos személyesen jelent meg Zárában s megkezdte annak felmentését.  De az ostromszerek hiánya és a velenceiek túlereje folytán egyelőre nem volt szerencséje.  Igy Zára visszavételét jobb időkre halasztván, a hadjáratot egyelőre beszüntette.

A bosszúhadjárat Nápoly ellen.

Az averzai merénylet után nem sokkal Magyarországba is eljutott Endre király meggyilkolásának borzasztó híre.  Durazzai Károly herceg, hogy tüntessen Endre iránt való részvétével és Lajos iránti hódolatával, követek útján közölte Lajossal a fájdalmas hírt, aki a visegrádi udvarban időzött, mikor öccse meggyilkolásáról értesült.  Visegrádon mélyen megrendítő hatást tett a szörnyű hír.  Erzsébet királynét a kiállott izgalmak ágyba döntötték.  Lajos király és öccse, István herceg napokon át nem tudtak a nagy fájdalomtól magukhoz térni.  Lajos azonban bosszút esküdött s meg is tette a lépéseket bosszújának végrehajtására.  Szövetkezett Lajos a német császárral és Albert herceggel s hogy a szövetségnek nagyobb ereje legyen, a német császár leányát, Margitot öccse, István herceg számára eljegyezte.  Emellett az összes európai udvarokhoz követeket küldött, bejelentette Endre kegyetlen kivégezését s tiltakozásukat kérte a merénylet ellen.  Az európai udvarok ezt készséggel teljesítették, megvetésüket fejezvén ki a gaz merénylet tervezői és végrehajtói ellen.  De a pápával szemben is erélyesen tudott Lajos király fellépni.  Nem vádolta ugyan őt a gyilkosságban való részességgel, de a koronázási engedelem szándékos halogatásának tudta be, hogy a bérencgyilkosok Endre megölésére vetemedhettek.

Emiatt aztán azt követelte a pápától, hogy azonnal indítson a merénylet ügyében vizsgálatot, Johannát pedig, mint bűnrészest fossza meg trónjától s időközben, Endre halála után született fiának, Martell Károlynak nagykorúságáig, kit Lajos Endre törvényes gyermekének elismert, a nápolyi kormány vezetését István hercegre bízza.  A pápa Lajos erélyes fellépésére a gyilkosság részeseit egyházi átok alá vetette, levelében pedig mentegetni próbálta eljárását, hogy ő nem szándékosan, hanem a körülmények kényszerítése folytán volt kénytelen a koronázást késleltetni.  Tudatta továbbá, hogy szigorú vizsgálatot fog indítani, de Johanna törvényesen megkoronázott királyné, ellene mindaddig semmit sem tehet, míg a vádak beigazolva nincsenek.  Ez a levél és a benne foglalt igéretek még ideiglenesen sem tudták Lajost megnyugtatni, mivel tudta volt, hogy a gyilkosság kiderítésére vezetett vizsgálat főképpen arra irányult, hogy mindazok, akik terhelőleg vallhattak volna Johanna ellen, eltétessenek láb alól.  Lajos király mindezekből belátta, hogy a pápától hiába vár elégtételt s más mód nincs öccse halálának megbosszulására, mint a fegyveres támadás.  Ennélfogva elhatározta, hogy Nápoly ellen hadjáratot indít, még pedig a szárazföldi oldalról, miután hajókat nem tudott szerezni, melyek seregeit Olaszországba szállították volna.  Johanna kétségbeesve hallotta Lajos király készülődéseit s nehogy embereit elriassza magától, mindenkinek a legnagyobb kitüntetéseket adományozta.  Durazzói Károlyt megtette kalábriai herceggé, amire ő már régtől fogva vágyott.

Durazzói Károly nemsokára Akvilea ostromára vezette seregét, mert a város polgársága Lajos királynak esküdött hűséget.  Pár napi csatározás után azonban vissza kellett vonulnia, mert Lajos király seregének előhada már rohamosan közeledett Akvilea alá.  Aközben a fősereggel Lajos is megindult.  Kíséretében ott voltak az ország legfőbb méltóságait viselő főurak s más nemesek.  Amerre a királyi sereg elhaladt, a városok mindenütt meghódoltak Lajosnak s nagy részvéttel nézték a kibontott fekete zászlókat, melyekre Endre királyfi arca volt festve.  Johanna és férje érezték a veszedelmet s Provenceba menekültek.  Lajos azonban folytatta feltartózhatatlanul útját egészen Averzáig, hol ugyanabban a kastélyban szállt meg, hol öccsét kivégezték.  Utközben, Fulignóban a pápai követ, Bertrand kardinális jelentkezett előtte a pápa azon üzenetével, hogy kímélje meg Nápolyt támadásaitól, mert mindazok, akik Nápoly ellen támadnak, egyházi átok alá vettetnek.  Nápolyt ugyanis a szentszék a maga hűbéres tartományának tekintette, ezért iparkodott a támadást róla elhárítani.  Lajost nem ingatták meg elhatározásában a pápa üzenetei.  A kardinálisnak röviden kijelentette, hogy az egyház érdekeit szem előtt fogja tartani, de egyébként semmire sem kötelezi magát, mert belátta, hogy elégtételt csakis saját fegyvereitől remélhet.

Állítólag ugyanekkor történt, hogy a pápai kardinális Johannának egy levelét is átadta Lajosnak s ebben a levélben Johanna védekezik a gyilkosság gyanuja ellen s egyben csodálkozásának ad kifejezést, hogy éppen őt képesek ilyen rágalommal illetni, aki mindig “olyan nagyon szerette Endrét.” Lajos király Johanna levelére ezt felelte volna: “Szemtelen életed, melyet régóta folytatsz, az ország bitorlása, a bosszú elmulasztása, a második férj s mentegetőzéseid bizonyítják, hogy bűnös vagy férjed halálában, de él még az Isten, a gonoszok bosszulója” Averzába való érkezésekor Durazzói Károly, Tarentói Fülöp s más főurak hódolatra mentek Lajos elébe.  Lajos úgy tett, mintha örülne a hercegek alázkodásának s szívélyesen szóba elegyedett velük.  Majd a kastélyba ment s miután elbeszéltette magának Endre megöletése részleteit s megmutattatta a helyeket, hol a küzdelem és a gyilkosság végbement, így szólott a hercegekhez: “És a többi hercegek miért nem jöttek el?” Durazzói Károly a következő felvilágosítást adta: “Nápolyban készítik elő felséged fogadtatását.” Lajos azt az óhaját nyilvánította, hogy szeretné őket együtt látni.  De Durazzói Károly egyik testvére, Lajos félt a következményektől, vonakodott megjelenni s a többi hercegeket is rábírta, hogy ne jelentkezzenek Lajos előtt.

Nemsokára azonban jött az újabb üzenet: “A király látni akarja a hercegeket, jöjjenek azonnal!” Még ekkor is vonakodtak s csak akkor indultak Averzába, mikor megkapták Durazzói Károly levelét, amelyben biztosította őket, hogy a király igen jóindulattal viseltetik a hercegek iránt.  Lajosnak sikerült eközben elfojtani igazi érzelmeit s nem árulta el, hogy mindent tud a hercegek szerepléséről.  És nem árulta el azt a szándékát sem, hogy a hercegeken akarja megbosszulni Endre halálát.  Este a király és társasága lakomához ültek s egy darabig vidáman folyt a beszélgetés.  Éjfél után Lajos király többé nem türtőztette magát, hanem egyenesen Durazzói Károlyhoz fordult és szigorúan rátámadt.  “Gonosz herceg - kiáltotta Lajos magából egészen kikelve.  Tudd meg, hogy meg kell halnod áruló tetteid miatt.  De mielőtt meghalnál, valld be árulásaidat.  Miért halasztattad Endre testvérünk koronázását, ami főokává lett halálának?” Ezen bevezetés után szemére vetette Durazzói Károlynak, hogy Mária hercegnőt megszöktette, Akvilát ostromolta, közben pedig állandóan azzal a ravaszsággal járt el, hogy Lajos azt higyje, mintha neki a legjobb embere volna.  Durazzói Károly próbálta magát tisztázni, de még csak jobban belekeveredett a gyanuba.  Próbált kegyelmet is kérni Lajostól, de a király hajthatatlan maradt.  Másnap a királyi tanács is halálra ítélte Durazzói Károlyt, ki fölött az ítéletet nyomban végrehajtották ugyanazon a helyen, ahol Endrét gyilkosai megölték s holttestét is az erkély alatt levő kertbe dobták.  A többi herceget elfogták és Visegrádra szállították.  Lajos nem sokáig maradt ezután Olaszországban.

Miután az ország nagy részét elfoglalta, követelte a pápától Johanna letételét és a nápolyi kormánynak a kiskorú Martell Károly felnőttéig reá való ruházását.  A pápa azonban addig húzta-halasztotta a dolgot, míg Lajos beleunt a halogatásba s mivel kitört a pestis is, elhagyta Nápolyt.  A tartomány megszállására hátrahagyta seregének egy részét, ő maga pedig Dalmáciába sietett.  De alighogy kitette lábát Nápolyból, Johanna és férje, Tarentói Lajos visszatértek és sereggel akarták trónjukat visszafoglalni.  Az olaszoknak azonban nem kedvezett a szerencse, a magyar csapatok mindenütt diadallal állták meg helyüket s csak akkor támadt némi gyöngeség a magyar seregben, mikor az idegen zsoldosok átpártoltak és István vajda ellen merényletet akartak elkövetni.  Fegyverszünet vetett véget egyidőre a viaskodásoknak, mialatt a pápa és Lajos diplomáciája egyaránt rajta volt, hogy a viszályt, ha lehet, szépszerével szüntessek meg.  Közben a kis Martell Károly meghalt, de változás ezután sem állott be az ügyekben, minthogy a pápa vonakodott Johannát a királygyilkosságban bűnösnek kimondani s emellett azt sem akarta, hogy Nápoly Lajos kezére szálljon.  A vitás helyzetnek Lajos azzal vetett véget, hogy 1350-ben megindította a második nápolyi hadjáratot.  Ezúttal a tengeren vezette hadait s május havában Manfredoniánál szállott partra.

Három oszlopban indította el seregét s miután a közbeeső városok egymásután meghódoltak, egyenesen Nápolynak tartott.  Utközben kapta kézhez Johanna férjének levelét, melyben ez arra hívta őt fel, hogy párviadalban mérkőzzenek meg Párizsban, Avignonban vagy Nápolyban.  Lajosnak nem volt kifogása a párbaj ellen, csupán a megjelölt helyek iránt nem volt bizalommal.  Válaszában kijelentette tehát, hogy szívesen elfogadja az ajánlatot, csakhogy neki is vannak kikötései a párbaj színhelyére nézve.  “Ha valóban tetszik a párbaj - írta - legyen az a német császár előtt, aki hatalmas úr, vagy az angol király előtt, aki közös barát vagy az akvileai pátriárka előtt, aki közönyös.  Ha e helyek nem tetszenek s azt hiszitek, hogy csak nem akarás miatt említtettek, rövid idő alatt nálatok leszünk hadainkkal és azok előtt megvívhatunk.” Tarentói Lajosnak úgy látszik elment a kedve a viaskodástól, mert sem most, sem később nem sietett a párbajt megvívni.  Lajos folytatta útját Serra felé.  Itt történt, hogy mikor a Pó-folyót vizsgálta, vajjon alkalmas-e arra, hogy seregével átgázolhasson rajta, egy Szeredai nevű magyar közvitézt, aki éppen a lovát itatta, felszólított, hogy vizsgálja meg a víz mélységét.

“Menj be fiú, a vízbe - szólott Lajos a közvitézhez - hadd lássam a folyam mélységét.” Szeredai egy ideig vonakodott, majd aggodalmának adott kifejezést: “Félek, uram király, hogy elragad az örvény.” Lajos megmaradt előbbi parancsa mellett: “Ne félj semmit, csak menj be!” A közvitéz többé nem szabadkozhatott, kénytelen volt engedelmeskedni a király parancsának.  Bevetette magát a vízbe, de alig tudta egy percig fenntartani az egyensúlyt, mert az ár magával ragadta és lovával együtt elsodorta.  Lajos, mihelyt észrevette katonájának veszélyes helyzetét, egy pillanatig sem gondolkozott többé, hanem utána vetette magát.  Az örvény sodra olyan erős volt, hogy a királyt is elragadta és egészen kiemelte a nyeregből.  Csak bő köpönyegének köszönhette, hogy a víz felszínén maradt.  Lajos előtt azonban legfontosabb volt a fuldokló katona megmentése, azért hirtelen utánakapott és erősen megragadván üstökét a partra úszott vele.  Ez a kis epizód érdekesen jellemzi Lajos király egyéniségét.  A sereg ezután folytatta tovább előnyomulását s miután kisebb-nagyobb küzdelem mellett az útjába eső városokat bevette, Averzát, majd legvégül Nápolyt foglalta el.  A pápa már előbb, mikor Lajos Melfi alatt táborozott, egyházi átokkal sujtotta, most pedig azzal a feladattal küldte követeit Lajoshoz, hogy iparkodjanak őt a hadjárat folytatásáról lebeszélni.  Lajos azonban csak akkor engedett a pápa óhajának, mikor Averzát és Nápolyt elfoglalta és maga is belátta, hogy az olasz nép megbízhatatlansága, másfelől a pápa és a nápolyi dinasztia ellenállása csak hadierejét köti le, ennélfogva a pápa ajánlatára fegyverszünetet kötött.

De ezúttal is követelte a pápától a Johanna elleni vizsgálat megindítását azzal a feltétellel, hogyha Johanna bűnrészessége megállapítást nyer, a sziciliai királyság az ő birtokába szálljon.  Ezzel szemben ő is kötelezte magát, hogy Johanna ártatlansága esetén az elfoglalt városokat visszaadja és hadait az országból kivezeti.  A fegyverszünet már letelt, mikor a pápa még mindég nem ítélkezett Johanna ügyében.  Midőn Lajos látta, hogy a pápával nem megy semmire és hogy nápolyi hadjáratai csak hiába emésztik fel hadierejét, teljesítette a fegyverszünet reá vonatkozó részét, vagyis a birtokában levő olasz várakat és városokat visszaadta és az Endre elleni gyilkosság elintézését is a pápa kezébe tette le.  A pápa 1351-ben végre meghozta Johanna ügyében az ítéletet.  Ez az ítélet úgy hangzott, hogy Johanna a neki tulajdonított bűncselekmény elkövetésében ártatlan.  Látszólag ugyan, ellene szól a gyilkosság előtt és különösen a gyilkosság alatt tanusított viselkedése, midőn nem sietett férje védelmére, sőt még csak kísérletet sem tett Endre megmentésére, de a kitünő pápai szakértő Johannának ezt a becstelen és aljas viselkedését azzal magyarázta, hogy a királynő nem tehetett másképpen, mert nem volt elhatározási szabadsága birtokában.

Johanna kimentésére a pápa azt a képtelen mesét találta ki, hogy a rémülettől meg volt bűvölve és ez a bűvös erő szegezte őt férje legválságosabb pillanatai között ágyához s ez fosztotta meg őt cselekvési képességétől.  A pápa ítélete még azt is tartalmazta, hogy Johanna köteles Lajosnak a nápolyi hadjáratok kárpótlásául háromszázezer aranyat fizetni.  Lajos azonban nem fogadta el az összeget, nehogy lelkiismeretét azzal a váddal terhelje, hogy ezt az összeget vérdíj fejében, Endre megbosszulásának lemondásáért kapta.  Állítólag a pápa felajánlotta később Lajosnak a nápolyi koronát, de ő nem fogadta el s maga helyett Durazzói Károly herceget, az Averzában kivégzett Durazzói Károly Lajos nevű testvérének fiát küldte Nápolyba, aki a hagyomány szerint bosszút állott aztán Johannán.  Orgyilkosokat fogadott állítólag ellene és azokkal megfojtatta.  Ezzel meg is szűnt aztán a négy évig tartó nápolyi hadjárat, mely tulajdonképpen semmi hasznot nem eredményezett Lajosnak.

Nagy Lajos hódító hadjáratai.

A nápolyi hadjáratok befejezésével Lajos a litvánokkal és tatárokkal folytatott kisebb jelentőségű harcokat, de eközben komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy megnősül, miután első felesége meghalt.  Udvarában akkor két hercegnő tartózkodott: Anna és Erzsébet hercegnő.

Az utóbbi István boszniai fejedelem leánya volt.  Annát IV. Károly császár vezette oltárhoz Budán, Erzsébetet pedig Lajos vette nőül.  A házasság Budán ment végbe nagy ünnepélyességek között.  Károly császár és Lajos király ekkor szerződést kötöttek egymással, melyben arra kötelezték magukat, hogy gyermekeiket, amennyiben fiú vagy leányutódaik lesznek, egymással fogják összeházasítani.  Károly császár Zsigmond nevű fia így lett aztán később férjévé Lajos Mária nevű leányának.  Házassága első hónapjait is alig tölthette nyugalomban Lajos, mert a genovai követek azzal a kérelemmel jelentek meg nála, hogy szövetkezzék velük Velence ellen.  Lajos a háború elhalasztását attól tette függővé, ha Velence lemond Zára birtokáról, de a Károly császár közbenjárására végül abban állapodott meg, hogy a Velencével kötött fegyverszünet tartama alatt nem folytat hadjáratot.  Tette ezt azért is, mert Kázmér lengyel király megsegítésére újból hadat kellett vezetnie a litvánok és tatárok ellen, kiket legyőzött, illetőleg a litvánokat megverte, a békéért esengő tatároknak pedig azon feltétel alatt, hogy a keresztény vallásra térnek, kegyelmet adott.  Csakhogy a béke nem sokáig tartott.  A következő évben, 1355-ben a litvánok újból háborgatták Lengyelországot, Kázmér király pedig újból Lajos segítségéért folyamodott, Lajos el lévén foglalva, segítséget csak arra az esetre ígérhetett, ha seregeire feltétlenül szükség lesz.  Hogy azonban a háború nehézségeit legalább az anyagiakban könnyítse, nagylelkűen elengedte Kázmérnak azt a százezer aranyat, mellyel a lengyel király Holicsért és Lodomériáért tartozott neki.

Kázmért ez a nagylelkűség annyira meghatotta, hogy maga is viszonozni akarván Lajos jóindulatát, országa rendeivel egyetemben megerősítette azokat a régebbi szerződéseket, melyek halála esetére az örökösödést Lajos számára biztosítják.  Sőt ezt az engedményt azzal is tetézte, hogy az örökösödést nemcsak Lajos személyére, hanem utódaira is kiterjesztette.  Időközben Lajosnak Dusán szerb fejedelem ellen is kellett háborút viselnie, mivel Dusán nem akarta a magyar korona felsőbbségi jogait elismerni.  Dusán, hogy Lajos fegyvereit ellensúlyozza, sietett szövetségre lépni Velencével és a pápa segítségét is kikérte azzal az igérettel, hogy egész népével a római katolikus vallásra fog áttérni.  Ez az ígéret azonban puszta szemfényvesztés volt, de nem is lett Dusánnak haszna belőle.  Lajos Zágrábban ütötte fel táborát és kereszteshadat gyűjtött Dusán ellen.  Tábora napról-napra nőtt, a pápa buzgósága elismeréséül az egyház zászlótartójának nevezte el s rajta volt maga is, hogy Lajos vállalata minél fényesebben sikerüljön.  A hadjárat lefolyásáról adatok nem maradtak fenn, de kétségtelen, hogy 1356-ban Lajos király a háborút megindította Szerbia ellen s az sem valószínűtlen, hogy Dusán fölött diadalt aratott.  A szerb háborút azonban csakhamar követte egy másik, a Velence elleni hadjárat, mely már évek óta kikerülhetetlennek látszott.  Lajos király 1348-ban Velencével nyolcéves fegyverszünetre lépett s mindent elkövetett arra nézve, hogy a békét állandósítsa.

De Velence ravasz magatartásán legjobb szándékai megtörtek.  Mikor Johanna ellen nápolyi hadjáratait vezette, hajlandónak mutatkozott jelentékenyebb engedmények tételére is, ha Velence hajókat bocsát rendelkezésére, melyekkel seregét Olaszországba szállíthatja.  Velence azonban kétszínűleg viselkedett.  Arra hivatkozott, hogy hajói a saját hadserege számára sem elégségesek, miközben titokban szövetségre lépett Johannával s ennek követelésére tagadta meg Lajostól hajóit.  Később Lajos értesült a Velence és Johanna között lévő szövetségről s már azon a ponton volt, hogy hajlandónak mutatkozott Genovával szövetkezve Velence ellen fellépni, midőn Károly császár közbenjárására, mint előbb említettük, arra határozta el magát, hogy a fegyverszünet leteltéig semmiféle küzdelembe nem avatkozik.  Lajos még ezután is hajlandó lett volna a békére, de Dusán elleni hadjárata alatt arról értesül, hogy Velence Szerbiával szövetségre lépett ellene.  Nem habozott többé, hanem egyenesen Dalmáciába vezette hadait és megkezdte Velence ellen a háborút.  Két évig folyt a küzdelem, míg végre Velence kénytelen volt békéért könyörögni, nehogy Lajos győzelmei újabb veszteségekkel sujtsák a köztársaságot.  A béke értelmében Dalmáciát és a tengerpartot a magyar birodalomhoz csatolták (1358.).  A velencei hadjárat befejeztével Lajos Szerbiában termett, hogy az 1356-ban félbemaradt háborút befejezze.

Fegyvereit itt is siker kísérte s habár a szerbek erélyes ellenállást fejtettek ki, végül Uros vezérükkel, Dusán utódával mégis hűségére tértek.  Sokkal nehezebben sikerült Lajosnak az, hogy a keresztény vallás felvételére bírja őket.  A szerbek és bosnyákok megígérték ugyan a római hitre való áttérést, de mihelyt Lajos kivonta seregeit, visszatértek régi vallásukhoz s Tvartko is, kit Lajos csak az imént nevezett ki Bosznia bánjává, a régi vallás megerősítésén buzgólkodott.  A római vallás iránt azonban nemcsak a szerbek és a bosnyákok, hanem hazai románok sem mutattak valami nagy lelkesedést.  A mármarosi románok ilyen okokból a szerb háború idején kiköltöztek Moldovába s mikor Lajos követeket küldött hozzájuk, nagyobb részük visszatért ugyan, de ugyanekkor Mármarosba és néhány szomszéd megyébe ruthéneket telepített le, kiknek élére Koriatovich Tódor orosz herceget rendelte.  Mialatt Lajosnak a szerbekkel, majd a románokkal folytak háborúi, Károly császár, aki eddig a legszívesebb barátságot mutatta iránta, olyan viselkedést tanusított, mely szinte kikerülhetetlenné tette a küzdelmet.  Károly német császár Lajos sikereit ellenséges szemmel nézte, különösen azóta, mióta azt vette fejébe, hogy Lajos az ő koronájára törekszik.

Lehet, hogy ezen gyanujának erősítésére papjainak az a hódoló és lelkes magatartása vezette, mellyel Lajos személye iránt viseltettek, de az kétségtelen, hogy Lajos semmiféle ilyen tervet nem forgatott elméjében s nem is akart Károly ellen fellépni.  Ennek ellenére Károly császárt képzelt gyanuja mindinkább elragadta és mindinkább bizalmatlanná tette Lajos iránt, úgyhogy egy ízben ingerültségében annyira ment, hogy Lajos anyját, Erzsébet királynét a legsértőbb szavakkal illette a magyar követek jelenlétében.  Az iszákos hajlandóságú császár később megbánta durva kifakadásait s iparkodott szavait kimagyarázni, de sem a követek, sem Lajos nem voltak hajlandók a sértést szómagyarázatokkal elintézettnek tekinteni.  Küszöbön volt tehát a háború s Lajos a legkomolyabban megtette az előkészületeket Károly császár támadására.  Szövetkezett Kázmér lengyel királlyal, Rudolf, Albert és Lipót osztrák hercegekkel s 1362-ben hadseregét a morva határ irányában útnak indította.  Károly császár, mikor látta, hogy mit eredményeztek goromba elszólásai, rendkívül megijedt s mindenáron azon volt, hogy Lajost kiengesztelje és a háború abbahagyására bírja.  Igénybevette a pápa közbenjárását, majd Kázmér és Rudolf pártfogását, kiknek közreműködésével 1364-ben végre létrejött az egyezség.  A feltételek értelmében Károly és Lajos Brünnben találkoznak s ekkor Károly császár ünnepélyesen visszavonja Erzsébet királynéról mondott sértéseit és Lajostól bocsánatot kér.

A találkozás a feltételek szerint végbement s Károly nemcsak bocsánatot kért, hanem kijelentette, hogy sértő szavait elragadt indulatból, de minden alap nélkül, meggondolatlanságból tette.  A béke megerősítéseképpen a fejedelmek aztán szerződést kötöttek, melyben a luxemburgi és az osztrák uralkodóház kihalása esetére az örökösödés rendje iránt intézkedtek.  Lajos uralkodásának egyik nevezetes eseménye, mely később évszázadokon át nagy befolyással volt a magyar történelem alakulására, ebbe az időbe esik, nevezetesen a törökök feltűnése.  A tizennegyedik század közepéig a törököknek Európa politikai életében kevés szerep jutott.  A keletrómai, illetőleg görög császárság folytonos hanyatlása azonban utat nyitott a birodalomba a törökök azon törzsének, melyet főnökük után ozmán-törököknek szokás nevezni.  Ozmán szultán, miután a görögökön több diadalt nyert hatalma alá vonta az Olimposz-hegység körül húzódó görög tartományt.  Az utána jövő szultánok még inkább kiterjesztették hatalmukat s felhasználva a görög császárok viszálykodásait, hódításaikat egyre kijebb tolták, úgyhogy Murad szultán 1361-ben a görög birodalom nagy részét meghódoltatta és Drinápoly várát is birtokába vette.  Két-három esztendő mulva a harcias török nép már a bolgár határokat is bolygatni kezdte, ami Lajost arra indította, hogy sorompót vessen a törökség folytonos terjeszkedésének.  Mihelyt Brünnben Károly császárral a békét megkötötte, az Al-Dunára irányozta figyelmét azzal a gondolattal, hogy Bolgárországot elfoglalja.

Ez volt a tulajdonképpeni célja a hadjáratnak, de nehogy tervei idő előtt kiderüljenek, azt hirdette, hogy a hűtlen Vlajko román vajda megfékezésére készül.  Vlajko meghódolása után Lajos átkelt seregével a Dunán és Bodon, másként Viddin ostromához fogott.  Kemény küzdelem után nemcsak a várat, hanem Bolgárország nagy részét is sikerült elfoglalnia Alighogy Bolgárországból visszatért, máris jelentkeztek udvarában Paleologosz János görög császár követei a török ellen való segítségkérés ügyében.  A görög császár a pápa támogatásáért is folyamodott s a pápa helyeselte azt a tervet, hogy a pogány törökök ellen egy európai kereszteshadjárat vezettessék.  Lajos király lett volna ennek a hatalmas kereszteshadnak a vezére, de más országos és háborús ügyekkel lévén elfoglalva, nem szentelhette idejét a kereszteshadak szervezésének, holott szinte kétségtelennek látszik, hogy az esetben, ha ekkor nagy erővel ráveti magát a törökökre, sikeresen tudott volna elbánni velük s elejét vehette volna az akkor persze még előre nem látott katasztrófáknak, melyeket a török hódítás zúdított pár évszázadon át Magyarországra.  A máriacelli és az aacheni templomok diadalmi emlékei azonban tanusítják, hogy a magyar sereg már Lajos alatt pár ízben megütközött a törökökkel és diadalt aratott felettük.

Lajos uralkodása második felének van még két nagyjelentőségű eseménye és pedig a Velence elleni háborúk, továbbá a lengyel korona megszerzése.  Húsz évig békességben élt Velence Lajossal, de 1378-ban mindenféle fondorlatokkal arra törekedett, hogy a magyar királyság hatalmát Dalmáciában meggyöngítse.  Lajos király felhasználván más olasz tartományoknak Velence elleni gyűlöletét, 1378-ban hadat izent Velencének.  Közel három esztendeig tartott a hadjárat.  Lajos győzelmesen harcolt, de Velence minden erejét összeszedve, óriási erőfeszítéssel szétverte a genovai hajóhadat.  A hadjárat ezzel be is fejeződött és 1381-ben létrejött a torinói béke, melyben Velencének ismét le kellett mondania Dalmáciáról s azonkívül százezer arany fizetésére kötelezte magát.  Jóval előbb, szinte tíz évvel a harmadik velencei háború kitörése előtt, Nagy Lajos már megszerezte a lengyel koronát is.  Kázmér lengyel király 1370-ben meghalt s a lengyel rendek Lajost hívták meg Lengyelország trónjára és őt ünnepélyesen megkoronázták.  Ezáltal Magyarország és Lengyelország közös uralkodó alatt egyesültek.  Lajost országos gondjai visszatartották attól, hogy személyesen vezesse Lengyelország kormányzását, azért anyját, a lengyel származású Erzsébet királynét küldte maga helyett az országba, de a torzsalkodásokat, a főurak hatalmaskodását Erzsébet nem tudta megszüntetni.

Szerencsére komolyabb következményei nem lettek a villongásoknak s Lajos annyira meg tudta nyerni a lengyel rendeket, hogy mikor 1382-ben tanácskozásra Zólyomba összehívta őket, az örökösödést korábbi határozatukhoz képest leányára, Máriára is fenntartották s a Mária férjének, Zsigmondnak is készséggel meghódoltak.  A zólyomi gyűlés után Lajos még csak két hónapig élt.  Ezt a két hónapot is betegeskedésben töltötte s 1382-ben halt meg Nagyszombatban.  A kegyelet legőszintébb érzésével állotta körül nagy királyának ravatalát a nemzet, mert Lajos egyike volt azoknak az uralkodóknak, kik a magyar történelemben felejthetetlen emléket hagytak maguk után.  Soha Magyarország határai és hódításai olyan messzire nem nyúltak, mint ő alatta.  Kelet-Európában Nagy Lajos alatt magyar királyság volt a leghatalmasabb impérium, melynek tekintélyét az összes uralkodóházak elismerték.  Belügyi kérdésekben is több jelentős alkotás fűződik Lajos uralkodásához.  Az 1351-iki országgyűlés az ő javaslatára alkotta meg az ősiségre vonatkozó törvényt.  Az ősiség azt jelentette, hogy a nemességnek nem volt szabad birtokait elidegeníteni, hanem a férfiág mindaddig, míg a családban egyetlen férfiutód volt, örökölte az elődeitől rámaradt birtokot.  Körülbelül a hitbizományok rendszerének felelt meg az ősiség intézménye, melynek életbeléptetésével Lajosnak az volt a célja, hogy a nemességet az elidegeníthetetlen birtok által megóvja az eladósodástól és elszegényedéstől, hogy ezáltal katonai kötelezettségeinek is hatékonyabban legyen képes megfelelni.

Kortörténeti szempontból érdekes, hogy Lajos a zsidók elleni kihágások megakadályozására szigorú rendeleteket bocsátott ki, de másfelől az országban való letelepedésüket ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a keresztény vallást vegyék fel.  Akik alávetették magukat a király rendeletének, békességben maradhattak az országban s utódaik már részesültek mindama jogokban, melyek a keresztény magyar állampolgárokat megillették, a rendelet ellenszegülői azonban kénytelenek voltak az országot elhagyni.  A magyarországi zsidóság egyrésze ekkor Lengyelországba költözött.  A nevezetes 1351-iki országgyűlésen hozta be Lajos a kilenced törvényt, ami a jobbágyokra vonatkozott.  Ezen törvény által biztosította a jobbágy szabad költözködési jogát s a jobbágyigazságszolgáltatást is javította, de ezek ellenében az a kötelezettség hárult reájuk, hogy földesuraiknak terményeikből kilencedet tartoztak fizetni.  Az ősiség intézményéből, majd a jobbágyság rendszeréből folyt, hogy az állam oszlopai gyanánt álló hatalmi rendek Lajos korában már szervesen kialakultak és mivel az ország katonai védelmét is ők látták el, nemcsak befolyásra tettek szert, hanem alkotórészeivé váltak annak a fogalomnak, mely a magyar szent koronában jutott kifejezésre.  A szent korona közjogi tartalmának jelképezője és kifejezője a király, de csakis az a király, akit a szent koronával az ország rendei az alkotmányos szokások szerint megkoronáztak.

Minden jognak és hatalomnak ő a forrása s általa részesedik ezen jogokban és hatalomban a három országos rend, úgymint: a főpapság, főnemesség és köznemesség.  Ezeknek együttes jelenlétében, az országgyűlések alatt lehetséges egyedül a törvények hozása vagy hatályon kívül való helyezése, nélkülük a király sem új törvényeket nem hozhat, sem régieket nem semmisíthet meg.  Vagyis a rendiség alapjai, melyek innen kezdve öt századon át fennállottak, Nagy Lajos alatt kezdtek határozottabb formában kialakulni.  Alatta szilárdult meg az a közjogi állapot, melyen a magyar alkotmány rendszere 1848-ig nyugodott.  Nagy Lajos uralkodásának tehát politikai és társadalmi szempontból is nagy volt a jelentősége.  Az Anjou-háznak a magyar trónon ő volt legkiválóbb tagja, aki a virágzás és a hatalom olyan magas fokára emelte az országot, aminőn azelőtt sohasem volt.

Mária királynő.  - Kis Károly.  (1382-1395) (1385-1386.)

Amit az apák erős munkával, kitartó szorgalommal és nagy önfeláldozással megszereztek, az utódok azt rendesen könnyelműen elprédálják.  Néha a nagy örökség egyenesen átok gyanánt száll az utódokra.

Különösen, ha az örökség nem méltó kezekbe kerül, több bajt okoz vele birtokosának, mint amennyit egyébként használhatna egy rátermett ember kezében.  Lajos nagy hatalomban, nagy rendben és nagy tekintélyben hagyta hátra az országot, de nem volt fiúörököse, aki ezt a nagy örökséget a megkezdett szellemben fejleszthette volna.  Két leánya maradt: Mária és Hedvig.  Az első Lajos halálakor tizenkét éves, a másik ennél is fiatalabb.  A magyar országgyűlés Máriát Lajos temetése után mindjárt megkoronázta s mivel kiskorúsága akadályozta a kormányzás teendőiben, helyette anyja, a nagyravágyó Erzsébet királyné vette kezébe a kormányzást.  Erzsébet annyira a maga kezében egyesített minden hatalmat, hogy Mária jegyesének, Zsigmond luxemburgi hercegnek, Károly császár fiának sem engedett semmi befolyást az ország ügyeinek intézésébe.  A magyarországi koronázás után a két állam között való perszonál unió alapján Máriát és Zsigmondot a lengyel rendeknek is meg kellett volna koronázniok, de a lengyelek mindjárt a koronázás kérdésénél nagy nehézséget támasztottak s kijelentették, hogy Máriát csak abban az esetben ismerik el királyuknak, ha lemond a magyar koronáról és férjével együtt országukban fog tartózkodni.  Erzsébet királyné úgy oldotta meg aztán a problémát, hogy Mária helyett ifjabb leányát Hedviget küldte el Lengyelországba, kit a lengyel rendek aztán 1384-ben királynőjükké koronáztak.  Hedvig gyönyörű, testi és lelki kellemmel megáldott leány volt, ki ekkor Vilmos osztrák herceggel volt eljegyezve, akihez őszintén vonzódott.

Ámde a trónok magasságában a szívek vonzalmát a politikai érdek mindig háttérbe szorítja s hiába viseltetett Hedvig bármily tiszta és nemes szerelemmel Vilmos iránt, a lengyel rendek azt követelték, hogy mondjon le róla és menjen nőül a pogány Jagello litván fejedelemhez, kitől azt remélték, hogy Litvániát Lengyelországgal fogja egyesíteni és Lengyelország hatalmát megnöveli.  Hedvig kénytelen volt beletörődni a rendek akaratába és fájó szívvel küldötte vissza Vilmos hercegnek a jegygyűrűt, akit pedig talán még jobban szeretett ekkor, mint valaha.  A lengyel rendek akarata előtt Hedvig kénytelen volt meghódolni és elnyomni szívének érzelmeit.  Elébe tartották azt a dicsőséges képet, hogy milyen nagy érdemeket szerezhet az Isten, a pápa és a lengyel nép előtt, ha megtéríti Jagello herceget és egész népének keresztanyjává válik.  Hedvig megértette ennek a nagy jelentőségét s kétségtelenül izgatta hiúságát, hogy ezek az érdemek az ő személyéhez fognak fűződni.  Aztán az ő jelleme sem volt vasból öntve, hanem asszonyi gyarlóságokkal volt keverve, úgyhogy miközben pillái között ott rezgettek a jegyese elvesztése fölött kicsordult könnyei, ugyanakkor keresztültört rajtuk már a boldog reménységnek az a sugara, hogy ünnepelt és irígyelt királynője lesz egy nagy országnak.  Mikor hívei afelől is megnyugtatták, hogy Jagello pogány volta mellett szép és erőteljes férfi, beleegyezett a házasságba és 1386 február 18-án megesküdött vele.  Lajos király halálának ilyenformán elég hamar mutatkoztak a következményei.

Elsősorban abban, hogy Lengyelország elszakadt a magyar koronától s csupán a Lajos gyermekeinek az örökösödését ismerte el.  De másfelől Magyarországban és Horvátországban is sok viszályt keltettek Erzsébet királyné önkényes intézkedései.  Az asszonyi kormány ellen általános elégedetlenség támadt főképp azért, mert Erzsébet sok magas állású főurat elmozdított hivatalából s helyüket a maga embereivel töltötte be.  Lajos király leghívebb tanácsosait száműzte maga mellől, de nem tűrte udvarában Zsigmond herceget sem.  Erzsébet féltékenykedése és hatalmaskodása kiterjedt mindenkire kegyeltjein kívül s még a kipróbált hűségű családokat is királyi kegyének megvonásával sujtotta.  Ezek a szeszélyeskedések és nagyravágyástól irányított igazságtalanságok csakhamar ellenzéket teremtettek az országban.  A magyar főurak Horváti Pál zágrábi püspök, Horváti János horvát bán s más élőkelőek vezetésével összeesküvést szőttek s elhatározták, hogy Károly nápolyi királyt hívják be az országba, Mária királynőt pedig Károly király fiával, Lászlóval házasítják össze.  A magyar ellenzékkel majdnem egyidejűleg mozgalom keletkezett Boszniában és Horvát-Dalmátországban is.  A mozgalom élén Tvartko, boszniai fejedelem állott, akinek az volt a terve, hogy Velence segítségével Boszniát, Szerbiát és Dalmáciát egy királysággá egyesíti.

Ez a kétféle mozgalom elég világosan jelentette, hogy Lajos halála után mennyire megváltoztak az ország hatalmi viszonyai s hogy Erzsébet önkényeskedései milyen következményekkel jártak.  Az elégedetlen főurak megbízásából Horváti Pál zágrábi püspök 1385 közepe táján a nápolyi királyhoz fordult, Durazzói Károlyhoz, kit másként Kis Károlynak neveztek és felhívta őt a magyar korona átvételére.  Kis Károly örömmel hallgatta a zágrábi püspök előterjesztését s hajlandónak mutatkozott a Magyarországba való jövetelre.  De nem árulta el szándékát, hogy a korona elnyerésére törekszik.  Hívei díszes fogadtatást rendeztek tiszteletére, Erzsébet és Mária királynék pedig üdvözlésére siettek abban a reményben, hogy csak azért jött az országba, hogy elsimítsa azokat az ellentéteket, melyek az elégedetlen főurak és a királyné között keletkeztek.  A királynénak ez az illuziója azonban csak addig tartott, amíg Kis Károly Budára érkezett.  Itt körülvéve magát hű embereitől, kezébe ragadta a hatalmat.  Híveinek osztogatta a legfőbb állásokat s ezek segítségével Székesfehérvárott királlyá koronáztatta magát.  Mária és Erzsébet királyné önkívületi állapotba estek, mikor a nemesek küldöttsége megjelent előttük és követelte lemondásukat azon indok alapján, hogy a nemzet nem hajlandó asszonyoknak engedelmeskedni.

De Mária elég hamar magához tért s miután tartott attól, hogy még életük sincs biztonságban, csak arra kérte a követséget, hogy hagyják meg az ő és anyja életét s engedjék meg, hogy az országból távozhassanak.  Erzsébet királyné azzal vált el a küldöttségtől, hogy személyesen akar Károllyal beszélni.  Miután Erzsébet és Mária elsírták könnyeiket, az özvegy királyné hivatta Kis Károlyt, hogy beszéljen vele.  Mikor Károly megjelent, egészen szárazon és röviden így szólott hozzá: “A büszke és féktelen magyar nemzetet asszonyi kéz nem vezetheti.  Vedd át őseid országát.” A királyné nyilatkozata villámgyorsan elterjedt s az ellenzék emberei siettek külön is terjeszteni hogy azt a látszatot adják a dolognak, mintha Károlyt egyenesen a királynők hívták volna be az országba és az ő kívánságukra fogadta el a magyar koronát.  Hogy ez a látszat tökéletes legyen, a királynőknek kötelességükké tétetett a koronázáson való megjelenés.  Ott is voltak mind a ketten s az egész ünnepély alatt egyre ömlött szemeikből a könnyek árja.  A királynők azonban nem tudtak belenyugodni letételükbe.  Különösen Erzsébet nem, aki rövid uralkodása alatt annyira megszokta a hatalmat és annyira megkedvelte a korlátlan rendelkezést, hogy most nem tudta beletalálni magát új helyzetébe.  Miután erőszakkal vették el tőle a koronát, úgy vélekedett, hogy ő is csak erőszakkal szerezheti vissza.  Aztán tartania kellett attól is, hogy Kis Károly tán még el is fogatja őket, hogy útjából elhárítson minden akadályt.

Erzsébet királyné hű emberei tanácsát vette igénybe és ezek között is első sorban Garai Miklós nádorét, akit leghívebb kegyencének tartott.  Mit határoztak, vagy miben állapodtak meg, egészen biztosan nem lehet tudni, legfeljebb abból az olasz krónikából, mely a Kis Károly elleni merénylet történetét megőrizte.  Az olasz krónika szerint Kis Károly gyakran szokott látogatást tenni a királynőknél s ezek 1387 február 7-ére is magukhoz hívták.  Ők tudták, hogy miért.  Kis Károly kivégzése ekkor már el volt határozva.  A merénylet végrehajtásával Forgách Balázs nevű főúr, a királyné főpohárnokmestere volt megbízva.  Február 7-én reggel kilenc órakor Mária és Erzsébet királyné a megbeszélés szerint hivatták Kis Károlyt, aki gyanutlanul megjelent a királynők udvarában s mintha valami igen fontos megbeszélni valójuk lett volna, visszavonultak vele a belső terembe.  A királynők környezetében ott voltak: Garai Miklós, Forgách Balázs, Alsáni Bálint bíboros, Bebek György és Imre s mások, akik, mialatt Kis Károly a királynőkkel tanácskozott, a külső teremben tartózkodtak.  Tíz óra körül járhatott az idő, mikor Forgách Balázs belépett a belső terembe és egyenesen a királynők felé tartott, mintha rendkívül fontos közlendői lennének.  Kis Károly zavartalanul folytatta tovább a beszélgetést, de közben Forgách egészen közelébe jutott.  Bő köpönyege alól előkapta elrejtett fegyverét, egy akkor divatos rövid kardot és teljes erejével többször a királyra sujtott.

Az egyik vágás olyan erős volt, hogy Károly koponyáját egészen a balszeméig behasította.  De ezenkívül még két vágás érte a királyt; egyik az arcán, másik a fején.  Erzsébet és Mária királynők a vér láttára izgatottan menekültek és sikerült eltűnniök.  A király és a királynők emberei azonban gyorsan berohantak a terembe és egymásra támadtak.  Nagy dulakodás fejlődött ki közöttük és az összecsapásban többen megsebesültek.  Forgách Balázs különösen olyan súlyos sebeket kapott, hogy még három hét mulva is élet-halál között lebegett.  Hogy a merényletet Erzsébet királyné és leghívebb embere, Garai Miklós készítették elő, senki előtt sem volt kétséges.  Egy egykorú verstöredék, amely Kis Károly megöléséről fennmaradt, szintén Forgách Balázst tünteti fel a merénylet végrehajtójául és Erzsébet királynét fölbujtóul.  Forgách megfelelt megbizatásának, de amiként később kiderült, Kis Károlyt mégsem volt képes azonnal megölni, bárha igen súlyos sebeket ejtett rajta.  Károly a sérülések folytán balszemét is elveszítette.  Károlyt eszméletlen állapotban otthagyták éjszakáig a szobában s ekkor Erzsébet királyné Károlyt is, embereit is börtönbe vettette.  Miután a gyilkosság megtörtént, a királynők hívei az olaszokat megkergették s Garai Miklóssal élükön tüntetve járták be Buda uccáit, Mária királynőt éltetve.

Ezalatt a Károly párthíveinek is tudomására jutott a merénylet s Csáktornyai István vajda és Horváti János horvát bán fegyveres csapataik kíséretében vonultak végig az uccákon és harsányan kiáltozták: “Éljen Károly király!  Halál a királynőkre!” A február hetedikéről nyolcadikára virradó éjszakát fegyverben töltötték, de már reggel, mikor látták, hogy a királynak pártja megerősödött és Kis Károly nem nyerte vissza szabadságát, sietve menekültek Bosznia felé, hogy Tvartko lázadó fejedelemnél keressenek menedéket.  Kis Károly az orvosok ápolása következtében lassanként annyira helyrejött, hogy képes volt kisebb sétákat végezni.  Ezután Károly azt az engedelmet kérte a királynőktől, hogy Visegrádra mehessen és ott gyógyíthassa magát.  Még Erzsébet királyné is elkísérte ide és orvosokat rendelt számára, akik olyan gyógyszerekkel kezelték, hogy napokon át, amit evett, mindent kihányt.  Végre február 24-én, a merénylet után tizenkét nap mulva, nagy szenvedések között megszűnt élni.  Halála okául a krónikák több verziót emlegetnek.  Egyik szerint Károlyt méreggel vesztették el, mások szerint a börtönben megölték.  Bármelyik is igaz lehet, de az bizonyos, hogy a Forgách Balázs által ejtett sebek olyan súlyosak voltak, hogyha a mérgezés vagy az újabb merénylet közbe nem jön, napok mulva szintén előidézték volna halálát.  Károllyal még halála után is mostohán bántak el ellenségei.

Miután VI. Orbán pápa 1385-ben egyházi átokkal sujtotta őt, most, hogy nem volt életben, alkalmazták rajta az egyházi átokkal sujtottak büntetését s holttestét a börtönben temetetlenül hagyták.  Csak 1390-ben, IX. Bonifác pápa engedelméből adták meg hamvainak a végtisztességet s egyházi szertartás mellett ekkor temették el egyik visegrádi kolostor kriptájában.

A horvátországi lázadás.  - A királynők fogságba jutása.

Azok az elégedetlen főurak, kik Károly megölése után nem érezhették többé biztonságban magukat a királynők udvarában, bosszútól eltelve Boszniába, illetőleg Horvátországba menekültek és Tvartkóval szövetkeztek az asszonyi uralom megbuktatására.  De az Erzsébet királyné kormányával nemcsak a magyaroknak egy része, hanem Zsigmond sem volt megelégedve, kinek többféle sérelmet kellett elszenvednie, melyek között nem éppen utolsó az volt, hogy nem lehetett Mária közelében, mert Erzsébet nem akarta őt a magyar udvarban megtűrni.  Most tehát Zsigmond is ellene támadt, Tvartko is és az elégedetlen magyar urak.  Nehogy ellenségei számát szaporítsa, mindenekelőtt kibékült Zsigmonddal s azután a horvátországi lázadás lecsöndesítését kísérelte meg.

A Horváti-testvérek és Kis Károly nápolyi hívei ekkor már nagyban szították a tüzet Horvátországban s tartani lehetett attól, hogy nagyobbmérvű forradalomra fog vezetni a dolog, ha idejekorán vissza nem fojtják a fellobbanásra kész szenvedélyeket.  A lázadók kibékítésére az a módszer mutatkozott legalkalmasabbnak, hogy a királynők személyesen jelenjenek meg Horvátországban és jelenlétükkel iparkodjanak a további zavargásoknak elejét venni.  Garai Miklós nádor is ezt tanácsolta és a királynők abban a reményben, hogy adományozásaikkal és kitüntetéseikkel az elégedetlenség csiráit elfojtják, a legnagyobb bizalommal indultak Horvátországba.  A királynők kíséretéhez számos főúr, nemes, előkelő asszony és leány csatlakozott s megérkeztek Diakovárra.  De itt már arról értesültek, hogy a lázadás igen nagy mérveket öltött s nincs semmi remény arra, hogy a királynők személyes megjelenése az elégedetleneket jobb belátásra bírja.  Az eredeti útiprogrammot meg kellett tehát változtatniok s miután elég fegyveres erő sem állott rendelkezésükre, elhatározták, hogy Garai Miklós nádor Szerémségben lévő Gara várába vonulnak vissza s mindaddig ottmaradnak, míg megfelelő sereget gyűjtenek, mellyel aztán a lázadókkal megütköznek.  Csakhogy a lázadók is résen voltak s Horváti János mihelyt észrevette a királynők kíséretét, egy dandárral folytonosan a nyomukban volt s éppen akkor bocsátotta reájuk katonáit, mikor a királynők már csak egy órányira voltak Gara várától.  A meglepett királyi kíséret gyorsan védekezéshez látott.

Forgách Balázs a biztos halál tudatában szembeszállott gyönge kísérete élén a lázadókkal s ha a maga és társai életét nem is menthette meg, azt akarta legalább biztosítani, hogy amíg ő a lázadókat lefoglalja, a királynők Gara várába meneküljenek.  A túlerővel szemben azonban semmit sem lehetett tenni.  A küzdelem nagyon gyors lefolyású volt.  Forgách Balázst mindjárt az első összecsapások után lerántották a lováról és halálosan megsebesítették, majd a királynők szemeláttára lefejezték.  A királynők védőcsapatát ezután minden oldalról bekerítették és ekkor kezdődött a kétségbeesett küzdelem, mikor nem törődött többé már senki a maga életével, hanem csak azzal, hogy az ellenségnek minél több kárt okozzon.  El kell ismerni, hogy a királynők kis védőcsapata olyan hősies önfeláldozást tanusított, ami minden képzeletet fölülmult.  A védők között volt Garai Miklós is, a rendkívüli testi erejű és fegyverforgatásban kiválóan jártas nádor.  Mihelyt felismerte a veszedelem nagyságát, rögtön leszállt lováról és hátát nekivetvén a királynők kocsijának, egyre-másra osztogatta a súlyos csapásokat, úgyhogy karddal nem is mert senki közelébe jönni.  Próbálták őt nyilakkal ártalmatlanná tenni, de ez sem sikerült, mert valahány nyíl találta, azokat egyenként törte össze s mintha semmi sem történt volna, tovább folytatta a küzdelmet.  Mikor a lázadók látták, hogy nem boldogulnak vele, cselhez folyamodtak.  Néhányan a királynők kocsija alá bujtak és a gyanutlanul hadakozó nádort lábánál fogva rántották le.

Garai Miklós arccal bukott a földre és többé fel sem kelt onnan, mert abban a pillanatban, hogy a földre esett, a lázadók rárohantak s őt is a királynők szemeláttára fejezték le.  Erzsébet és Mária ezalatt a legborzasztóbb halálfélelmeket állották ki a kocsiban.  Megdermedve és halálos félelmek között ült a két szerencsétlen királyné a kocsiban, mialatt a feldühödt lázadók vérszemet kaptak s hogy még jobban gyötörjék a két halálra vált szerencsétlent, Forgách Balázs és Garai Miklós véres fejeit a királynők kocsijához vagdosták, akik némán, egyetlen védekező szó nélkül tűrték a bestiális bosszút s kétségbeesett helyzetükben biztosra vették, hogy Forgách és Garai után az ő kivégzésükre kerül a sor.  Mindkettőjüket lerántották a kocsiból és válogatott szidalmak között minden drágaságuktól megfosztották.  Mikor ékszereiket és értékes tárgyaikat elvették, a ruhájukra került a sor.  Darabokban tépték le róluk a ruhát és csúfságra mutogatták a két önkívületbe esett nőt társaiknak.  Azután folytonos szidalmak, durva káromkodások és illetlen szavak kíséretében Gomnech várába zárták őket.  Kíséretük életben maradt tagjait pedig a pozsegai és csáktornyai várak börtönébe vetették.  Kis Károly halála tehát meg volt bosszúlva.  A lázadók, kik között nagy számmal voltak Kis Károly nápolyi hívei, Forgách Balázs és Garai Miklós fejét Kis Károly Nápolyban élő özvegyéhez küldték, hogy az özvegy királyné vigasztalódjék legalább azáltal férje halálán.  Nápolyban aztán valóságos csúfságot űztek a két magyar főúr fejével.

Tollakkal teleszurkálták, arcukat még jobban eltorzították és egy szamár által vont targoncán így hurcoltatták végig az egész városban.  Majd mikor ez is megtörtént, a két levágott fejet közszemlére kitették a város főterén.  De ez még mind nem elégítette ki az elkeseredett özvegyet és fiát, Lászlót, akinek később szerepe lett a Zsigmond elleni trónvillongásokban.  Elhatározták, hogy bosszút fognak állani és iparkodtak pártot teremteni maguknak Magyarországon, hogy a bosszú művét végrehajthassák.

Mária királynő kiszabadulása a fogságból.  - Zsigmond kegyetlen bosszúja.

Lajos király halála óta öt esztendő telt el és ennek az öt esztendőnek szinte minden hónapja tele volt a legváltozatosabb, nem egyszer a leghajmeresztőbb eseményekkel.  Az Anjou-uralkodóház utolsó évei a magyar trónon belefulladtak a legszenvedélyesebb küzdelmekbe, melyeket kétségtelenül Erzsébet királyné növelt nagyra.  Az ő kapkodó, szeszélyes, a hatalomért mindent feláldozó gyarló politikája eredményezte azokat az áldatlan pártoskodásokat, melyek sohasem támadtak volna, ha a kormányt erős kezű és igazságszerető férfiuralkodó tartja kezeiben.

A diakovári események után Máriát és Erzsébetet a lázadók Gomnech várába zárták, majd innen Novigrádba kísérték és szigorú őrizet alatt tartották.  Az volt most a legfőbb teendő, így ítélte meg a helyzetet a nemzet tanácsa is, hogy a királynők fogságukból kiszabadítassanak.  De Zsigmond is értesült Erzsébet és Mária elfogatásáról s hadat gyűjtött, hogy feleségét és anyósát kiszabadítsa.  Zsigmond jövetelének hírére Horváti János attól tartott, hogy Erzsébet királyné, kit ő és a lázadók halálosan gyűlöltek, megszabadul bosszujuktól, ennél fogva siettette a vele való leszámolást.  Ha követett el valaha bűnt Erzsébet bárki ellen, most százszorosan megvezekelt érte.  A börtönben sanyargatták, kínozták Erzsébetet s tették mindezt Mária jelenlétében, aki csoda, hogy elméjét el nem veszítette a kiállott félelmek és rettegések között.  Az ő királynői vállára is nehéz keresztet rakott a sors.  Egész fiatalon, úgyszólván gyermeksorban olyan eseményeket élt át s olyan dolgokat kellett tapasztalnia, amelyek a kegyetlenségekhez hozzászokott férfi idegzetét is próbára tették volna.  A legnagyobb próba azonban még ezután várt reájuk.  Horváti János naponként megjelent börtönükben és mindannyiszor a legmegalázóbb és leggyötrőbb jelenetek között éreztette hatalmát a kezei között levő Erzsébettel.  Mária ilyenkor folytonosan sírt és ugyanezt tette Erzsébet is, kinek erejét a börtön lassanként egészen felemésztette.  Várták egyre a szabadulást s minél tovább telt az idő, annál kevésbé tudták hogy mi lesz velük.  Horváti János kegyetlenkedései nem akartak megszűnni.  Végre megtörtént aztán a katasztrófa is.

Horváti János felbérelt emberei behatoltak a királynők börtönébe és Erzsébetet a Mária szemeláttára megfojtották (1387.).  Pár hét mulva vitték el a holttestet Zárába, hol minden pompa nélkül, titokban egy monostor kriptájába temették.  Tehát Kis Károly megöletéséért szörnyű módon megbűnhödött Erzsébet.  Élete utolsó hónapjait a legnagyobb gyötrelmek között töltötte, végül pedig kivégezték.  Zsigmond kísérletet tett ugyan Erzsébet és Mária kiszabadítására s meg is indult seregével Horvátország ellen, de kénytelen volt visszatérni, mert a lázadók túlerejével nem vehette fel egyelőre a küzdelmet.  Ilyen körülmények között érkezett Zsigmond Budára, hol a rendek éppen azon tanácskoztak, hogy mi módon lehetne végetvetni a lázadásnak és az ország fejetlenségének.  A tanácskozás folyamán az a nézet vált általánossá, hogy amíg törvényesen választott királya nincs az országnak, sem Mária kiszabadítását, sem az anarkhia megszüntetését nem lehet remélni.  Miután Zsigmond megegyezésre jutott az urakkal, hogy az ország törvényeit megőrzi és az urak kiváltságait tiszteletben tartja, a rendek elhatározták, hogy Mária mellett egyenjogú királynak ismerik el.  A királyválasztás 1387 március 31-én, virágvasárnap ünnepén ment végbe az országos rendek jelenlétében.

Az esztergomi primási szék ekkor betöltetlen lévén, a veszprémi püspök vezette a koronázási szertartást és ő tette Zsigmond fejére az állami hatalom legfőbb jelvényét, a szent koronát.  Zsigmond kiváló tehetségű és jóindulatú férfi volt, de sokféle gyarlóság halmozódott össze jellemében.  A magyarok eleinte könnyelmű életmódja és erőszakos természete miatt nem szerették, ő pedig nem iparkodott magát velük megkedveltetni.  Az anyakirálynéval, Erzsébettel is olyan rossz viszonyban élt, hogy Máriával való házasságát Erzsébet mindenáron meg akarta akadályozni, ami azt eredményezte, hogy Zsigmond nem maradhatott a királynők udvarában.  Mihelyst a királyi koronát elnyerte, első dolga volt a királynők kiszabadítására és a lázadók leverésére az előkészületeket megtenni.  Még ekkor semmit sem tudott Erzsébet megöletéséről s értesülései mindössze abban állottak, hogy Mária életben van s valószínűleg az özvegy királyné is vele együtt sinylik a börtönben.  Zsigmond tehát nagy haddal megindult a lázadók ellen s miután a temesi bánságban, majd a Szerémségben ütközetet nyert s Pozsega várát is elfoglalta, Barbadico János velencei kapitány szövetségében Novigrád ostromára ment, hogy a királynőket kiszabadítsa.  Ekkor tudta meg hogy Erzsébet királyné már hetek óta nincs életben.  A lázadók hajlandóknak mutatkoztak a várat szabad elvonulás biztosítása ellenében feladni s az olasz származású Barbadico kapitánynak kapituláltak.  Barbadico azonnal gondoskodott Mária biztonságba való helyezéséről.  Előbb Nonába, innen pedig Zenggbe szállíttatta.

Mária a hála és a köszönet szavaitól áradó levélben köszönte meg a velencei hercegnek azt a támogatást, melyben Velence részesítette és kiszabadulását előmozdította.  Nyolc hónapot töltött Mária a börtönben s ez a nyolc hónap az életének huszonegyedik évébe lépő ifjú királynőt rendkívül megviselte.  Kiszabadulása után Mária nemsokára találkozott Zsigmonddal és az ő oltalma alatt élvezte szabadságát.  A lázadás azért korántsem volt még leverve, mert a Horvátiak kezében több város maradt még s Tvartko bosnyák fejedelemtől állandó segítésben részesültek.  Két esztendő is háborúban telt el s habár Zsigmond több ízben győzött, de a Tvartko elleni hadjáratban Zára kivételével egész Dalmáciát elveszítette.  Közben az elpártolt Mircse román vajda ellen vezetett Moldovába hadjáratot, melynek szerencsés befejezésével ismét készülődnie kellett az eddigieknél jóval nehezebb és veszedelmesebb hadjáratra.  A törökök hódítása az utóbbi évtizedek alatt már annyira előre haladt, hogy 1390-ben Bolgárország nagyrészét leigázták, úgyhogy ezáltal szabad lett az útjuk Magyarország déli széleire és tartományaiba.  Ezideig csak Nagy Lajos alatt, 1366 körül volt a magyarságnak összetűzése a törökkel, de ez a háborúskodás is inkább csetepaté jelleggel bírt.  Azonban 1390-ben már egy nagyobb török had csapott be szerb földre és a szörényi bánság határaira, de Perényi Miklós elűzte őket.

A következő évben a törökök ismét háborgatták a magyar határokat, de most sem volt nagyobb szerencséjük, mert a magyar vezérek, mielőtt még nagyobb kárt tehettek volna, megszalasztották őket.  Ezek a kisebb győzelmek azonban nem tették Zsigmondot elbizakodottá mert tudta, hogy a törököknek ez a portyázó beütése csak előjáték a későbbi nagy harcokhoz.  A megkezdett seregszervezést tehát nagy kitartással tovább folytatta.  Ezzel egyidejűleg figyelemmel kísérte azokat a mozgalmakat, melyeket a lázadók szítottak ellene Horvátországban és Boszniában.  Ezek annyira el voltak vakulva pártos szenvedélyeiktől, hogy készek lettek volna még az ördöggel is szövetkezni, csakhogy a hatalmat kezükbe ragadják.  S valóban az ördögével majdnem egyenlő értékű volt az a szövetség, melyet Tvartkóval, Lázár szerb vajdával, nápolyi Lászlóval és végül a törökkel kötöttek hazájuk ellen.  A lázadás erejét azonban nagyban alászállította, hogy a mozgalom egyik szellemi vezére, Palisnai János, továbbá anyagi támogatója, Tvartko fejedelem ezekben az időkben meghaltak.  A felkelők most tehát új támogató után néztek s meg is találták az új embert Nápolyi László személyében, aki az ő segítségük révén szerette volna a magyar koronát elnyerni.

Nápolyi László és a lázadók között tevékeny együttműködés indult meg, amiről Zsigmond király is tudomást szerzett s mivel az Alvidéken összegyűjtött hadait nem kellett a törökök ellen készen tartania, mert Bajazid seregei Konstantinápoly ostromával voltak elfoglalva, elhatározta, hogy a lázadók ellen veti minden erejét és leszámol velük.  A lázadók Osztrovica és Dobor környékén húzták meg magukat s innen intézték kicsapásaikat.  Zsigmond tehát itt kereste fel őket és Dobor nevű várukat vette ostrom alá.  A lázadók egyrésze megszökött még az ostrom előtt s velük szökött a lázadás egyik legfőbb részese és vezére, Horváti János is.  De nem használt semmit a szökés, mert Horváti és társai is kézrekerültek, a vár pedig rövid ellenállás után megadta magát.  Zsigmond kegyetlen bosszút állott ellenségein.  Horváti Jánost vastrónusra ültette és tüzes fogókkal csipdestette.  Mikor aztán betelt kínzásával, lófarkára köttette és úgy hurcoltatta meg Pécs uccáin.  Halála után testét négy darabra vágták és a város kapuira tűzték ki.  A lázadók elfogásánál jóval nagyobb eredménye volt a hadjáratnak Dalmácia és Horvátország visszaszerzése.  A nemrég elhunyt Tvartko fejedelem utóda, Dabisza a lázadókkal szintén szövetségben állott, de mikor értesült Dobor ostromáról és a lázadás leveréséről, kegyelmet könyörgött Zsigmondtól.

A kegyelem ellenében hajlandónak mutatkozott Dalmáciát a magyar korona alá visszabocsátani, de egyik bánja, alkalmasint az ő biztatására, vonakodott a tartományt átadni, minek következtében Zsigmond Garai Miklóst, az elhunyt nádor hasonló nevű fiát küldte ellene, aki megverte az ellenséget s Horvátországot és Dálmáciát a magyar korona hűségére hódoltatta.

Kont és társai.  - Háború a törökkel.

Zsigmond kemény bosszút állt a lázadókon, akik kezébe jutottak.  Kont István és harminckét társa ahhoz a párthoz tartozott, mely elégedetlen volt az asszonyi uralommal és Kis Károly megválasztatása érdekében tevékenykedtek.  Kis Károly megölése után azonban a királynék pártja jutott többségre így tehát nekik is menekülniök kellett.  Horvátországba menekültek és ott szervezték az ellenállást.  Mikor Zsigmond Dobor várát ostromolta, csakhamar belátták, hogy a királyi sereggel szemben nem képesek magukat védeni s ekkor titokban elmenekültek.  Ezek között volt Hédervári Kont István is, aki fia volt a Nagy Lajos alatt nádori méltóságot viselt Hédervári Kont Miklósnak.  Kont István harminckettedmagával a Dobor várából való menekülés után bujdosásra indult s várta a kedvező alkalmat, mikor Zsigmond ellen több szerencsével léphet föl.  Zsigmond értesült menekülésükről, egyik tanácsosát, a ravasz és álnok lelkű Vajdafi Györgyöt azzal bízta meg, hogy iparkodjék kitudni a harminchárom nemes hollétét és valamennyit kerítse kézre.

Vajdafi kisebb csapattal keresésükre indult s a szeméremségi erdőkben talált rájuk.  Kont és harminckét főúrtársa könnyen a kezei közé kerültek volna, de ő nagy érdemeket akarván Zsigmond előtt szerezni, ahelyett hogy meglepte volna őket s esetleg magát és vitézeit is kitette volna a halálnak, elhatározta, hogy szépszerével fogja a főurakat léprecsalni.  A főurak, mihelyst észrevették, hogy körül vannak kerítve, fegyvereik után kaptak, hogy életre-halálra védelmezzék magukat.  Vajdafi azonban lecsöndesítette őket.  Ugy beszélt hozzájuk, mint legjobb barátaihoz s biztosította őket a király legmesszebbmenő kegyelméről.  “Zsigmond király, felséges urunk - mondta nekik - egyenesen azzal bízott meg, hogy tudtotokra adjam kegyelmét.  Senkinek nem lesz bántódása, aki a király hűségére tér.” A főurak kételkedve fogadták Vajdafi igéreteit, de ő égre-földre esküdözött, hogy bízzanak csak a király szavában és ő közbenjárásában, mert előre jót áll érte akár a maga fejével, hogy senkinek nem lesz semmi bántódása.  Hogy szavainak nagyobb hitelt adjon, meghagyta fegyvereiket és úgy bánt velük, mint barátaival, kik nemsokára a király kegyeiben fognak részesülni.  Kont és társai hittek a fondor lelkületű Vajdafinak s megindultak vele Budára.  Mikor azonban Karom nevű községbe érkeztek, látták, hogy rútul be vannak csapva.  Vajdafi ugyanis elszedette itt tőlük fegyvereiket és mindannyiukat vasra verette.  Ez a méltatlan bánásmód olyan mély haragra gyújtotta őket, hogy útközben abban állapodtak meg, hogy a királynak, aki tőrbeejtésüket elrendelte, semmi tiszteletet nem fognak adni.

Mikor a király elébe vezették őket, Zsigmond azt várta, hogy a hódolat legmélyebb jeleit fogják nyilvánítani előtte, de a nyakas magyarok mintha a földbe gyökerezett volna lábuk, mozdulatlanul maradtak.  Zsigmond király borzasztó dühre gerjedt.  Igy még nem alázták meg soha, mint most ez a harminchárom nemes, akik inkább a halált idézték fejükre minthogy hódoljanak olyan ember előtt, kinek eljárását ők becstelennek tartották.  A szégyent Zsigmond nem bírta elviselni s mivel ő sem volt különb, mint bármelyik kortársa azzal állott bosszút rajtuk, hogy minden törvényes ítélet nélkül valamennyiüket halálra ítélte.  A hagyomány szerint a budai Szent György téren ment végbe a borzalmas kivégzés.  A bakónak rettenetes munkája volt ezen a napon.  Egymásután ment a vérpadra a harminchárom nemes.  Kont zárta be a sort.  Méltó akart lenni társaihoz és társainak vitézi becsületéhez, úgy jelent meg tehát a vérpadon, hogy még a bakó is megilletődött bátorságától.  Mikor a vérpadra lépett, nem arccal lefelé, hanem hanyatt fekve helyezkedett el és szemébe nézve a bakónak úgy várta a csapást.  Utolsó szavai ezek voltak: “Száz halálnak néztem már elébe, ettől sem rettegek.” Kontnak volt egy Csóka nevű apródja, aki rendkívüli szeretettel viseltetett ura iránt és nem bírta keserves sírás és jajgatás nélkül végig szemlélni Kont kivégeztetését.

Még Zsigmond királyt is meghatotta a derék apród hűsége, azért hogy enyhítse fájdalmát, így vígasztalta őt: “Ne sírj fiú, ezután én leszek urad.  Nálam sokkal jobb dolgod lesz mint annál, akit lefejeztek.” A király szavaira Csóka ahelyett, hogy hálálkodott volna a Zsigmond vígasztalásán, a legnagyobb elkeseredéssel kiáltotta oda a királynak: “Én pedig neked, sohasem fogok szolgálni!” Zsigmondot az újabb megszégyenítésre ismét telhetetlen düh fogta el s most Csóka fejét is leüttette.  Kont és társai hősies haláláról sokáig fennmaradt a krónikások emlékezése és amint egyik krónika feljegyezte, nemcsak emlékeztek róluk az emberek, hanem a nép is “népdalokban halhatatlanítja emléküket.” Zsigmond nem volt az az uralkodó, aki különösen Nagy Lajos után méltóan tudta volna betölteni a királyi széket.  Zsigmond zsarnoki kegyetlenségével elidegenítette magától a nemzetet.  Emellett kicsapongó, erkölcstelen életet élt, kalandjai közszájon forogtak s gyorsan indulatba jövő és szenvedélyei szerint cselekvő férfiú volt Zsigmond, bár tagadhatatlan, hogy voltak jó tulajdonságai is.  Kont István és társainak kivégeztetésével amúgy sem valami nagy népszerűségét még inkább eljátszotta s mindazok a családok, kik a kivégzettekkel rokonságban állottak, kész örömmel támogattak minden olyan mozgalmat melynek célja Zsigmond letétele volt.  Az elégedetlenek közé nyiltan odacsatlakozott most Laczfi István volt horvát bán és Simontornyai István, kik Nápolyi Lászlót akarták behozni s már meg is tették ebben az ügyben a szükséges lépéseket.

Volt egy olyan párt is, mely Lengyelország királynőjét, Hedviget akarta Magyarország királynőjévé megtenni, mert Mária egészségi állapota időközben olyan súlyosra fordult, hogy halálát mindig lehetett várni.  Zsigmondnak ezen pártvillongások közepette komolyan kellett újból foglalkoznia a török hadjárat kérdésével, mert a törökök ismét háborgatni kezdték a határokat és nyiltan kimutatták azt a törekvésüket, hogy Magyarországot szeretnék legközelebb meghódítani.  A törökök 1394-ben Bolgárország ama városait is elfoglalták, melyek eddig még nem voltak az ő birtokukban s miután a magyar szent korona jogait ezzel sértették.  Zsigmond követséget küldött hozzájuk s követelte különösen a Bodon, Nikápoly és Szilisztria városok visszaadását.  Bajazid szultán Brusszában fogadta Zsigmond követeit abban a teremben, hol az ellenségtől elvett zászlók és fegyverek voltak közszemlére téve s a magyar király üzenetére ezen szavakkal felelt: “Menjetek vissza s mondjátok meg királyotoknak, hogy amint látjátok, nekem is elég jogom van a magyar földekhez.” Erre a kijelentésre Zsigmond nem tehetett mást, mint hogy hadakat gyűjtött s megkezdte az első török háborút.  Előbb azonban segítséget próbált nyerni a külföldi hatalmaktól és szövetségre lépett Mircse román vajdával és seregeivel Kis-Nikápoly alá vonult.  Zsigmondnak ez a hadjárata fényes sikerrel járt.

Habár a törökök hősiesen védték magukat, végül a várat át kellett adniuk.  Zsigmond előbb jókarba hozatta a várat, azután magyar őrséggel rakta meg s miután minden védőintézkedést megtett, visszatért Magyarországba.  Visszatérését egy szomorú esemény is siettette.  Mária királynő ugyanis, aki a börtönből való kiszabadulása óta huzamosabb ideig betegeskedett éppen akkor, mikor Zsigmond Nikápoly ostromához fogott, meghalt.  Temetése a legnagyobb pompával ment végbe Nagyváradon.  Az ifjú királynőt kívánsága szerint Szent László lábai mellé temették el.  Zsigmond jelen akart lenni a temetésen, de életét is majdnem ott vesztette a hadjáratban.  Kis-Nikápoly megvétele után hadainak nagyobb részét visszaküldötte az országba.  Mikor Mária haláláról értesült, tudta, hogy ellenségei ezt a körülményt fel fogják használni ellene és iparkodni fognak őt megbuktatni.  A zavarok megakadályozására szükség volt tehát a hadsereget magánál tartani.  De Mircse román vajda éppen emiatt támadt ellene, mert ő viszont azt szerette volna, hogy Zsigmond erős sereget hagyjon Nikápoly alatt, nehogy a török felbőszülve az ő hűtlenségén, a legközelebbi alkalommal a román földet is megtámadja.  Mircse eltorlaszoltatta a szorosokat, melyeken Zsigmond serege áthaladt és a magaslatokról mérgezett nyilakkal lődöztette a magyar sereget.

Zsigmond élete komoly veszedelemben forgott s csak Garai Miklósnak és a védelmére siető francia lovagoknak köszönhette, hogy szerencsésen megmenekült.

Zsigmond uralkodása.  (1395-1437.)

Zsigmond nem volt népszerű uralkodó a nemzet előtt s ez okozta, hogy Mária halála után mindjárt kitörtek a villongások s az egyik párt Hedvig lengyel királynőt, a másik Nápolyi Lászlót akarta volna Magyarország trónjára ültetni.  A törökkel kezdődő újabb háború azonban lecsöndesítette a pártoskodókat, mert Zsigmond letételénél sokkal nagyobb érdek volt a török veszedelem elhárítása.  A háború pedig kikerülhetetlenné vált, mert az 1395-ben Zsigmond által elfoglalt várakat a török Zsigmond távollétében visszavette.  Egész Európa érdeklődött a török elleni hadjárat iránt s kisebb kereszteshad is csatlakozott a magyar sereghez, úgyhogy 1396-ban nyolcvanezer főnyi sereg indult a török ellen s ebben a seregben a magyaron kívül franciák, spanyolok, németek, burgundok, olaszok, görögök is résztvettek.  Nikápoly alatt vívta a keresztény és a török sereg a döntő ütközetet.  Nikápoly vára már erős ostrom alatt állt, mikor Bajazid szultán kétszer akkora sereggel a támadókra rohant és hosszú küzdelem után megszalasztotta őket.

Nagy veszteséget szenvedtek különösen a franciák, akik közül a legkiválóbbak estek el a csatatéren.  A magyar sereg körülbelül húszezer embert veszített összesen, de jóval meghaladta ezt a számot a törökök vesztesége, kik hatvanezer ember halála árán tudták csak kivívni a győzelmet.  Zsigmond is csak úgy szabadult meg, hogy hű emberei hajóra szállították és a Fekete-tenger felé hajóztatták.  A török győzelemnek olyan nagy hatása volt, hogy Zsigmond nem látta egyelőre tanácsosnak visszamenni a különben is elégedetlen országba.  Megszabadulva a törökök üldözésétől, néhány híve kíséretében Konstantinápolyba utazott.  Távollétét ellenfelei természetesen iparkodtak az ő hátrányára felhasználni.  Elhíresztelték halálát s miután Zsigmond hetek mulva sem mutatkozott, sokan elhitték, hogy a török hadjáratban ő is ott veszítette életét.  A királyi szék betöltésére vonatkozó mozgalmak újból megkezdődtek s habár Nápolyi László egyelőre nem jöhetett az országba, megbizottait felhatalmazta a tárgyalások vezetésére, részben az ügyek intézésére.  A pártok követelték a királyválasztó országgyűlés egybehívását s követelésüket azzal támogatták, hogy Zsigmond király nincs az élők sorában.  Javában folytak ellene az agitációk, mikor Zsigmond 1396 december 21-én Raguzába, pár hét mulva pedig Spalatóba érkezett.  Bizalmasai értésére adták, hogy távollétét ellenségei felhasználták s Nápolyi Lászlóval és Hedvig királynővel kezdtek tárgyalásokba bocsátkozni.

Zsigmond zsarnoki természetéhez híven ezúttal is erőszakosan akart fellépni de hívei figyelmeztették, hogy ennek nemcsak igen rossz hatása lenne, de a saját pozicióját is gyöngítené, mert a török hadjárat elveszítése miatt nagy elkeseredés nyilvánul ellene országszerte.  Zsigmond tehát taktikát változtatott s hogy a lázongó pártoskodókat lehűtse, Temesvárra 1397 szeptember 29-ére országgyűlést hirdetett.  A rendek nagy számmal jelentek meg a gyűlésen és minden törekvésük odairányult, hogy a király túlkapásai ellen a nemzet jogait biztosítsák.  Zsigmond készséggel belement az aranybulla és Nagy Lajos idevonatkozó törvényeinek megerősítésébe s abba is beleegyezett, hogy ezentúl idegeneket nem tart udvarában és országos méltóságokat nem fog reájuk ruházni.  Az országgyűlés határozott még azon adományozásokról, melyeket Zsigmond érdemtelenül olyanoknak juttatott, kiket a maga pártjára óhajtott megnyerni, vagy félelemből tett, hogy ártalmasabb ellenségeit lefegyverezze.  Az ilyen adományoknak azonnal való visszavételét rendelte el az országgyűlés.  Határozatok történtek még a honvédelemre nézve, de mivel a dalmát városok akadályoztatásuk miatt nem jelentek meg az országgyűlésen, még Temesvárról szétküldte Zsigmond meghívóit s 1397 november 25-ére Zenggbe rendelte az országgyűlés megtartását.  A következő év elején pedig a tót és horvátországi rendeket is összehívta tanácskozásra, mely alkalommal igen szép, nyájas szavakkal azon ellenségeit is az országgyűlésre csábította, kikről tudta, hogy az ő megbuktatásán és Nápolyi László behozatalán fáradoznak.

Ezek voltak többek között Nápolyi László bizalmasai: Laczkovics és Simontornyai.  Zsigmond hitlevelet adott ki részükre, melyben a saját keze írásával és saját pecsétjével biztosította a levél birtokosait, hogy bántódásuk nem lesz s mégis ő volt az, aki adott királyi szavát az első alkalommal megszegte, csakhogy ellenségein bosszút állhasson.  Az ellenzék főemberei gyanutlanul jelentek meg az országgyűlésen és Zsigmond a legnagyobb nyájasságot színlelte irántuk, de egy napon elfogatta és felkoncoltatta őket.  Mikor embereik segítségükre akartak menni és a tanácsterem ajtaját ostrom alá vették, belülről közéjük dobták a felkoncolt vezérek hulláit, melyek láttára rémülten szétfutottak és Boszniában kerestek menedéket.  Zsigmond ellen ilyenformán évről-évre gyűltek a komoly panaszok.  Több volt már az ellensége, mint a barátja, de azért nem akarta belátni, hogy mikor ő mások fölött ítélkezik, a nemzetnek is joga van az ő tettei fölött, amennyiben azok méltatlanok egy uralkodóhoz, ítéletet mondani.  Pedig Zsigmondnak ilyen tettei nagy számmal voltak.  Kicsapongásait, esztelen költekezését, részegeskedését ezután sem hagyta abba és különösen botrányos szerelmi ügyei keltettek felháborodást ellene.  A rendek végre megelégelték erőszakosságait s elhatározták a letételét.  Olyan nagy volt Zsigmond ellen ekkor a felháborodás, hogy még leghívebb emberei sem mertek a közhangulattal szembeszállani.

A rendek 1401 április 28-án fegyveresen jelentek meg a budavári királyi palotában és maguk elébe idézték Zsigmondot.  Remegve és az elfojtott izgalomtól egészen elsápadva jelent meg a király a fegyveres főurak előtt, kik elébe tartották azt a bűnlajstromot, amely az évek során hosszúra nyúlt.  A rendek kijelentették, hogy ezek után nem bíznak többé benne s miután elveszítette bizalmukat, nem méltó arra, hogy a királyi koronát viselje.  De tudták jól, hogyha Zsigmondot szabadon bocsátják, addig mesterkedik, míg külföldről és itthon segítséget kap, leveri ellenségeit s újból csak azt folytatja, amit abbahagyott.  Ennélfogva a megaláztatáson kívül fogságba vetették.  Először Visegrád várába zárták majd mikor Garai Miklós fiait adta kezesekül arra, hogy királyt sem megszöktetni, sem a rámért büntetés alól feloldani nem fogja, a Garai tulajdonát alkotó Siklós várába vitték, ahol sokkal nyugodtabb napok vártak a királyra.  Az volt most a főkérdés, hogy ki legyen az új király.  És Zsigmondnak abban volt a legnagyobb szerencséje, hogy a nemzet szíve nem húzott azon jelöltek felé sem, akiket most a magyar trónra kandidáltak.  Hedvig királynő már két év előtt meghalt, azért egyes csoportok Ulászlót hozták szóba, mások Nápolyi Lászlót, Vilmos osztrák herceget és Jossa morva herceget.  Eközben Garai Miklós tapintatosan úgy vezette az ügyeket, hogy iparkodott Zsigmond legádázabb ellenségeit is némi engedékenységre bírni, miközben kilátásba helyezte számukra viszont a király teljes jóindulatát.

A tárgyalásoknak lassanként meglett a sikerük.  A főurak szigorúsága kissé engedett Zsigmond iránt, majd mikor szerződés szerint is megegyeztek Garai közvetítésével a jövőre nézve, a többség hajlandó volt Zsigmond szabadonbocsátásába beleegyezni.  Mielőtt azonban szabadságát visszanyerte volna, meg kellett előbb ígérnie, hogy bosszút senkin sem fog állani, neheztelését ellenségeinek még utódain sem fogja éreztetni, az idegenek kezei között lévő várakat pedig visszaveszi.  Zsigmond hálával fogadta Garainak kiszabadítása érdekében kifejtett fáradozásait s hálája fejében azzal jutalmazta őt, hogy ezer arany évdíjat utalványoztatott számára, majd megtette nádornak.  A fogságból való kiszabadulása után különben egyenesen Cillibe ment Zsigmond és eljegyezte Cillei Hermann, a dúsgazdag és nagyhatalmú stájer gróf Borbála nevű leányát, hogy ezzel elejét vegye azoknak a mendemondáknak, melyek szerelmi kalandjai felől országszerte elterjedtek.  Házassága által a Garaiakkal is közelebbi összeköttetésbe jutott, mert a Cillei idősebbik leánya, Anna az ifjú Garai jegyese volt.  Zsigmondra a börtön nem maradt minden hatás nélkül.  Az emberi természet eredeti hajlandóságai azonban csak a legritkább esetekben szoktak gyökeresen megváltozni.  Zsigmonddal sem történtek tehát csodák, de az átélt eseményekből és ezeknek tanulságaiból azt a tapasztalatot merítette, hogyha a trónon meg akar maradni, fékeznie kell eddigi erőszakosságait.

Miután fogsága alatt a pártoskodások nagyon elhatalmasodtak az országban és a trónkövetelők veszélyeztették a trón biztonságát, ezeknek kiűzésére küldötte hadait.  Majd testvére, Vencel római király segítségére sietett, aki Ruprecht királlyal állott ekkor háborúban.  A segítség feltételéül azt kötötte ki magának, hogy Csehországot, mint helyettes király kormányozhassa.  Mikor Vencel ebbe beleegyezett, Zsigmondnak csakhamar megnőttek az igényei s nem elégedett meg Csehország kormányzásával, hanem arra gondolt, hogy a római királyságot magának fogja megszerezni.  Szövetkezett Albert osztrák herceggel, kit azzal nyert meg, hogy halála esetére, ha fiúörökösei nem maradnának, utódává teszi, Vencelt elfogatta s 1402 szeptember 14-én pedig a rendekkel is elfogadtatta azt a szerződését, hogy fiúörökös nélkül való elhalása esetére a magyar korona Albertre szálljon.  Mivel ezek után Csehországba készült seregével, az ország kormányát helyettesként Albertre ruházta s seregét, Csehország felé indította.

A főurak és a főpapok forradalma.  - Nápolyi László ellenkirály.

Zsigmond kiszabadulása után továbbra is folytatódtak a támadások ellene, mert könnyelmű és önkényeskedésre hajlamos természetével a főurak nem tudtak megbarátkozni.

Az ellene való gyűlölséget növelte, hogy önkényűleg elzálogosította a budai pénzverdét, majd Neumarkot s lehetőleg mindenben kénye-kedve szerint járt el.  Volt egy erős párt, mely már régebben Kis Károly fia, Nápolyi László köré csoportosult s habár sikereket egyelőre nem ért el, állandóan kitartott mellette és őt jelölte a magyar trónra.  Nápolyi László ezideig nem érvényesíthette hathatósabban a magyar korona elnyerésére vonatkozó tervét, mert országában magának is zavarokkal kellett küzdenie s amíg ezeket el nem intézte, nem volt abban a helyzetben, hogy hadierejét más célokra felhasználhassa.  Ebben az időben végre Nápolyban is megjavultak a viszonyok annyira, hogy Nápolyi László megtehette a kísérleteket a magyar korona elnyerésére.  Törekvésében párthívei és a pápa egyaránt segítettek s így Aldemarikusz tengernagyot a dalmát partvidék meghódítására az országba küldötte.  Nápolyi László pártján volt még az elégedetlen magyar urakon kívül Hervoja bosnyák bán is, aki rögtön Lászlóhoz csatlakozott.  Aldemarikusz tengernagy megjelenését a dalmát partvidéken elég nagy siker koronázta.  Legelső város, amely a felhívásra magát megadta, Zára volt.  Utána következtek a többi tengerparti városok: Vrána, Trau, Sebenico, Spalato és a többiek, melyek nemcsak elismerték Nápolyi László trónkövetelését, hanem azzal is biztatták, hogy hadsereggel jöjjön az országba.

László jövetelének híre a magyar főúri rend tagjai között is csakhamar lángra lobbantotta a forradalom tüzét.  Gyűlések tartattak, melyeken Zsigmond törvénytelen rendelkezéseit bírálták és a legsértőbb kifakadások özönében tárgyalták azt a legutóbbi törvénytelen eljárását, mellyel a magyar koronát fiúörökös nélkül leendő halála esetére államcsíny útján Albert osztrák herceg számára biztosította.  Az elégedetlenek sorában ott találjuk az esztergomi érseket, az egri püspököt az oráneai perjelt, Babek Detrét, a volt nádort és másokat, akik a maguk párthíveit összetoborozták s gyűlésükben kimondották, hogy Zsigmondot törvényes királyuknak többé el nem ismerik s helyébe a magyar koronát Nápolyi Lászlóra ruházzák.  Az érseki, püspöki és általában az egyházi kar Nápolyi László pártjához szegődött, mikor a pápa egy ezen célra kiadott bullájában László megválasztását különös figyelmükbe ajánlotta.  Csatlakoztak hozzájuk a világi elégedetlenek is nagy számmal s valóságos forradalmi állapotban volt az ország, mikor Zsigmond hadaival Csehországért és a német korona elnyeréséért küzdött.  Még válságosabbakká fordultak a viszonyok, amikor IX. Bonifác pápa ténylegesen is beavatkozott a forradalom irányításába s Ajacciadi Angelusz bíborost azzal a feladattal küldte az országba, hogy Nápolyi László érdekében a klérust és a világiakat megnyerje és a koronázást siettesse.

A pápa nem volt megelégedve Zsigmond uralkodásával és nem látott az ő személyében elég garanciát arra, hogy a Vatikán érdekei Magyarországon biztosítást nyernek, ennélfogva Lászlót pártolta, ki mellé odasorakozott aztán az elégedetlen főuraknak az a csoportja, mely pár év előtt Zsigmondot fogságba vetette és nem tudott megbarátkozni később sem a személyével, mikor látta, hogy a király az ország jövedelmeit elpocsékolja és zsarnoki hajlamaitól éppen úgy nem akar megválni, mint azelőtt.  Régi ellenségeit annyira elkeserítette viselkedése, hogy most, mikor jó alkalom kínálkozott, Nagyváradon gyűltek össze és Szent László sírjánál ünnepélyes esküben kötelezték magukat arra, hogy mindaddig küzdenek, amíg Nápolyi Lászlót céljához segítik.  A forradalom tüze gyorsan terjedt s a Dunántúl volt a legizgalmasabb lázadások színhelye.  De még az itt megnyilvánult elkeseredést is meghaladta Horvátország, Bosznia és a dalmát partvidék főurainak szilajsága, mint amely helyeken Zsigmond legelszántabb ellenségei tartózkodtak.  Eleinte a Zsigmond-párti főurak csak úgy tudtak védekezni a lázadók ellen, hogy vagy elmenekültek, vagy maguk is fegyverrel állottak szembe a lázadókkal.  A pusztítás, dúlás eközben egyre folyt és Zsigmond, távol lévén az országtól nem tudta a zavargást leverni, holott Albert herceg, mint kormányzó, elég korán értesítette az eseményekről.

Zsigmond nem akarta olyan veszélyesnek látni a helyzetet, ahogyan azt Albert herceg vele közölte, de később mégis kénytelen volt közönyösségéből kilépni, mikor Garai Miklós nádor a csehországi táborban személyesen felkereste és informálta őt a viszonyok valódi állása felől.  Ez a figyelmeztetés nem maradt hatás nélkül.  Zsigmond, miután előbb fegyverszünetet kötött, nyomban proklamációt intézett a nemzethez s mindazokat, kik a lázadásban résztvettek, jószágaik elvesztésével sujtotta.  Ez a büntetés megtette a maga hatását, mert mindazok, akik jószágadományokban akartak részesülni, az ő pártjára állottak, hogy az elkobzott birtokokat maguk számára megszerezhessék.  De az ellenpárt sem maradt ezalatt tétlenül.  Pozsegában gyűlést tartottak s János kalocsai érsek vezetésével egy küldöttséget menesztettek Lászlóhoz, hogy az országba való jövetelre és a koronázás megtartására sürgessék.  A pápa ekkor állott egészen nyiltan melléje s ekkor intézte felhívását a magyarországi egyházi rendhez László támogatása érdekében.  Az országos körmenetek kíséretében kihirdetett pápai bulla az egyházi rendet László zászlója alá állította.  A körmenetek alkalmával körülhordozták az Anjouk liliomos zászlóját, mely egyúttal László királyi jelvénye is volt.  Nápolyi László meglehetős sokáig halogatta az országba való bejövetelt s ez okozta aztán, hogy mikor Zárában magyar királyi területre lépett, habár hívei úgy informálták őt, hogy Zsigmond számba sem vehető erő felett rendelkezik, a királyi sereg erélyesen megkezdte a forradalom elleni hadjáratot.

A magyarok azt szerették volna, hogy László előbb támadja meg és győzze le Zsigmondot és csak azután koronáztassa meg magát, annyival inkább, mivel a királyi korona még nem volt az ő birtokában.  László azonban ragaszkodott ahhoz, hogy előbb ünnepélyesen koronázzák meg és mint megkoronázott magyar király vonuljon be az országba.  A koronázás 1403 augusztus 5-én Zárában meg is történt.  Nem az igazi magyar koronával, hanem egy másikkal, melyet a pápa, hogy hitelének erejében senki se merjen kételkedni, előbb megáldott.  A koronázáson az ország új rendei és méltóságai, kiket László nevezett ki különböző tisztségekre, testületileg jelentek meg és a szertartást az esztergomi érsek, a Zsigmondtól elpártolt Kanizsai János végezte.  László még e napon tudatta a velencei herceggel megkoronáztatását.  Zsigmondnak a hozzáérkezett jelentésekből látnia kellett, hogy ami Zárában történik, annak immár a fele sem tréfa.  Halogatással és késedelmezéssel tovább húzni a dolgot nem lehet, hacsak a koronáját nem akarja kockára tenni.  Hadait összevonván, elhagyta tehát a csehországi harcteret és Pozsony alá húzódott.  Eközben László hadai is megindultak Zárából Magyarországba, hogy a Zsigmond kezén lévő várakat bevegyék és az új király uralmát fegyveres erővel is megszilárdítsák.

Nápolyi László hadai Győr felé vették útjukat, mert ez a város, miként több más olyan hely, mely egyházi vezetés alatt állott, így Esztergom, Ó-Buda, Eger az ő hűségére tért.  Midőn Zsigmond értesült arról, hogy Nápolyi László a lázadókon kívül a pápa támogatására alapítja trónigényeit, olyan értelmű rendeleteket bocsátott ki, melyekben szigorúan megtiltotta a pápai kamarának fizetendő tizedadó beszolgáltatását.  S mivel Csehország helytartója volt, ugyanezt a rendeletet Csehországban is kötelezővé tette.  De itt még nem állott meg.  Tudta jól, hogy a legérzékenyebb csapást az egyházi birtokok lefoglalásával mérheti a lázadó püspökökre, ennélfogva elrendelte, hogy mindazoknak a püspököknek birtokai elkobzandók, akik a lázadásban résztvettek.  Ezen rendeletek kibocsátásával a királyi sereg Pozsonyból megindult a lázadás elfojtására.  A támadás három irányból történt, a király, Stibor vajda és Garai Miklós vezetése alatt.  László az egész hadimozgalom tartama alatt nem mozdult ki Zárából s mikor látta, hogy hívei az ütközetet egymásután elveszítik, csalódott reményekkel tért vissza Nápolyba.  Ezzel szemben a másik verzió azt mondja, hogy László elhagyta Zárát és seregét személyesen vezette Zsigmond ellen, kinek vezérei, miután Győrt bevették, a Pápa környékén táborozó ellenkirály csapataira vetették magukat s úgy elverték, hogy maga is csak futással menekülhetett.  Mihelyst a lázadók értesültek, hogy Esztergom, Ó-Buda, Pest és a többi várak a király hatalmába kerültek, abbahagyták a küzdelmet.

Csáki Miklós és Marczali Miklós, az erdélyi sereg vezetői letették a fegyvert s később az egri és a debrői püspökök, majd a zárai lázadók is, akik legmakacsabbul folytatták a harcot, meghódoltak.  Zsigmond közbocsánatot hirdetett minden lázadó számára, ha a hűségesküt leteszik.  Egyik-másik csoport egyideig még harcolt ugyan, de minden kilátás nélkül.  A forradalom 1404 tavaszán aztán már le volt verve és a rend további megszilárdítása végett ez év husvét napjára Zsigmond Pozsonyba országgyűlést hirdetett.  Az országgyűlés természetesen a forradalom eseményeivel és a forradalom által fölvetett országos kérdések tárgyalásával foglalkozott.  Miután a vizsgálat igazolta, hogy a forradalom kitörését és elterjedését a pápai hatalom beavatkozása és a klérus elpártolása okozta, Zsigmond mindenekelőtt rajtuk torolta meg a lázadást.  Nevezetesen, kibocsátotta, a placetum regium-ot, azt a rendeletet, amely a pápától és a főpapoktól megvonja a birtokok adományozásának jogát s az egyházi javadalmak adományozását ezentúl a királyi hatalom jogává teszi.  Sőt azt is belefoglaltatta ebbe a rendeletbe, hogy a pápának és képviselőinek bármiféle olyan természetű iratát, rendeletét vagy bulláját, mely akár adományozásokra, akár peres ügyekre vonatkozik, csak abban az esetben hirdethetik ki, ha a király a jogot erre megadta.  A forradalom leverése után Zsigmond szervezte udvarát és az országos tisztségeket.  Most látszott leginkább, hogy sokat okult az elmult eseményekből, mert azt a zsarnoki modort, melyet ellenségeivel szemben azelőtt tanúsított, ezúttal elhagyta.

Nagylelkűnek mutatta magát a lázadók iránt s azokat, akik a közbocsánatot igénybevették és hűségére tértek, minden következmény alól felmentette.  A legfőbb lázadókat azonban nem helyezte vissza állásaikba, akik pedig a közbocsánat kihirdetése után is folytatták a küzdelmet, azok ellen a legszigorúbb rendszabályokat alkalmazta.  Nápolyi László nagy zavarokkal járó vállalata ilyenformán elég rövid idő alatt teljes vereséggel végződött.  De mialatt Zsigmond idegen országokban járkált újabb koronák szerzése után, a véletlenen mult, hogy a magáét is el nem veszítette.  Mert a győzelem neki is sok áldozatába és nagy erőfeszítésébe került s ha Nápolyi László nem halogatja olyan sokáig az országba való jövetelét, hanem akkor tör be, mikor Zsigmond ellen a rendek elégedetlensége legnagyobb volt, alig hihető, hogy vállalata ne járt volna eredménnyel.  Nápolyi László nem tért vissza többé az országba s nemsokára meghalt Olaszországban.

Zsigmond megszerzi a német koronát.  - Zsigmond háborúi.

A Luxemburg-uralkodóház, mely a német birodalom fölött uralkodott és jogara alatt tartotta a birodalom legnagyobb királyságát, Csehországot is, Vencel király személyében kormányozta a tizenötödik század első éveiben ezt a nagy birodalmat.

A luxemburgi uralkodóháznak azonban Zsigmond is tagja volt, még pedig egyik legtekintélyesebb tagja, aki vágyott nemcsak a cseh korona után, hanem a német birodalom kormányzására is.  Vencel azonban, akit Zsigmond elfogatott és Bécsben őrizet alatt tartott, megszökött fogságából és visszatért Csehországba, hol a lakosság nagy örömmel fogadta.  Zsigmond most hadjáratot indított ellene, de nem volt szerencséje, mert a znaimiak, kiknek vára alatt folyt a hadjárat legnagyobb ostroma, erősen tartották magukat és Zsigmond táborában fellépett vérhas olyan nagy pusztítást vitt végbe, hogy a háborút kénytelen volt abbahagyni.  Zsigmond és szövetségese, Albert osztrák herceg is megkapták a vérhast s Albert herceg bele is halt.  A Vencel elleni hadjáratot Zsigmondnak ilyenformán be kellett szüntetnie s hazatérvén, idejét és gondját arra fordította, hogy az 1405-iki országgyűlésen több reformot léptessen életbe.  Az elmult harcok idején tapasztalta, hogy a királyi hatalomnak sem a főpapságban, sem a főurakban nincs meg az a biztos támasza, hogy szilárdan érezhesse magát a trónon.  Szüksége volt tehát arra, hogy az ország területén élő lakosságnak azt az osztályát kapcsolja magához, mely vagyoni erejénél és értelmiségi viszonyainál fogva mindjárt a kiváltságos rendek után következett.

Ezt a társadalmi osztályt a polgárság alkotta, melyet Zsigmond a negyedik renddé avatott, midőn különböző kiváltságokkal ruházta föl.  A polgári osztály Zsigmond törvénye folytán közjogi rangba lépett, mert a nagyobb szabad királyi városokat követeik képviselték az országgyűlésen.  Igaz ugyan, hogy itt csak egy szavazati joggal bírtak, de a korábbi állapotokhoz képest ez is nagy eredménynek tekinthető.  Kitetszik Zsigmond ezen reformjából, hogy neki elég jó érzéke volt a kor szociális követelései iránt s elég tapasztalt volt arra, hogy a királyi hatalommal mindig hadilábon álló főnemességgel szemben a polgárság erejét állítsa védőgyűrű gyanánt maga köré.  A szándéka legalább ez volt.  A városok Zsigmond 1405-iki törvénye értelmében nemességre emeltettek, de olyan értelemben, hogy a nemesség nem az egyes polgárokat, hanem az összességet, vagyis a várost illette.  Ezzel a nemességgel mindazok a kiváltságok együtt jártak, melyek a nemeseket általában megillették.  Gondja volt emellett Zsigmondnak arra is, hogy a földnép sorsán enyhítsen.  A főurak túlkapásai ellenében védelmébe veszi a parasztot, midőn biztosítja számára a szabad költözködési jogot, majd az úri törvényszék ellenében a megyei törvényszék bíráskodását.  Nem gyökeres intézkedések ezek, de mégis csak javulást jelentenek, még ha nem is sokat.

Mialatt Zsigmond egyfelől a polgári osztályt felemeli, másfelől főúri híveit, a Garaiakat, Cilleieket, Frangepánokat, Stiborokat és másokat olyan dús javakkal halmozta el, hogy azok anyagi erő dolgában képesek voltak még vele is versenyezni.  S még ha ellene nem is használták fel hatalmukat, de a következő uralkodók alatt utódaik bármikor megtehették, hogy dacoljanak a király akaratával és lázadásokat támasszanak ellene, mint ahogy meg is tették.  Boszniában Nápolyi László távozásával és Zsigmond győzelmével sem változtak lényegesen az állapotok.  II. Tvartko és Hervoja, ez utóbbit László távolléte tartamára Dalmácia helytartójává és spalatói herceggé nevezte ki, egyre háborgatták a meghódolt részeket.  Zsigmond csak úgy tudta további garázdálkodásaikat megakadályozni, hogy hadat vezetett ellenük.  Tvartkót keményen megverte és hívei közül százhuszonhat embert kivégeztetett.  A szigorú fellépésnek meglett a hatása.  Bosznia visszakerült a magyar korona alá és nem mert többé lázadni, úgyszintén Hervoja sem, ki a bosnyák vereség után jobbnak látta meghódolni.  Csak Zárában volt már Nápolyi Lászlónak őrsége, de Zára Velence kezébe jutott, miután azt László más várakkal, illetőleg Dalmácia nagy részével százezer aranyért eladta.  Dalmácia ekkor került ki végleg a magyar korona főhatósága alól.  A boszniai hadjárat örömét Zsigmond azzal akarta emlékezetessé tenni, hogy megalapította 1408 végén a Sárkány-rendet, melyet olyan főurak nyerhettek el, kik a király iránt való hűségben kitüntették magukat.  A rendjelet egy aranysárkány díszítette és egy vörös kereszt.

Az új lovagrend tagjainak számát Zsigmond huszonnégyben állapította meg s az első tagok sorában többek között azokat a főurakat látjuk, kik Zsigmond érdekében már több ízben sikerrel működtek.  Ezek: Cillei Hermann, Garai Miklós nádor, Stibor vajda és mások.  Bárha érzékeny veszteség volt Dalmácia elszakítása, kárpótolta magát Zsigmond azzal, hogy Ruprecht király halála után, kit a német rendek Vencel ellenében választottak meg, ügyes politikával magát választatta helyébe német-római királlyá, ami benn az országban is nagy örömet okozott.  A rendek beleegyeztek ekkor abba, hogyha Zsigmond fiúörökös nélkül halna meg, Erzsébet nevű leányát választják útódává.  Miután Zsigmond a lengyel Ulászlóval való viszályát is szerencsésen elintézte, 1412-ben Dalmácia visszaszerzéséért megindította Velence ellen a háborút.  Eleinte Zsigmond részén volt a győzelem, de később fordult a szerencse és Zsigmond hadai részben a tengerparti városok árulása következtében kudarcot szenvedtek.  Zsigmond, hogy helyrehozza a csorbát, maga szándékozott hadait Velence ellen vezetni.  De mivel pénze nem volt, a tizenhat szepesi várost, Lublót, Podolint és más várakat és városokat elzálogosította Ulászló lengyel királynak nyolcvannyolcezer magyar forintért és így indult meg Velence ellen.  A szerencse azonban nem kedvezett neki sem és a magyar tengerpart ekkor veszett el végleg a királyi koronára nézve.

A tizenhat szepesi várost is csak Mária Terézia váltotta vissza a lengyelektől.  A Velence elleni háborút gyorsan be kellett szüntetnie Zsigmondnak, mert a törökök ismét betörni készültek az országba.  Azonkívül élénken foglalkoztatta Zsigmondot az az egyházi szakadás, mely abból keletkezett, hogy a keresztény világnak a pártok tusakodásai folytán két, illetőleg három pápája is volt, kik nem akartak lemondani jogaikról.  Ezek a pártoskodások idézték elő az egyházi szakadást, melynek megoldását Zsigmond egyik főfeladatának tartotta.  Az ellenpápák XII. Gergely és XIII. Benedek voltak, majd V. Sándor, kit a bíborosok testülete választott meg és ennek halála után XXIII. János.  Miután a római egyház a kebelében dúló válságot megoldani nem tudta, a világi hatalom közbelépésére volt szükség, melyet Zsigmond vállalt magára.  János pápával személyesen találkozván, kieszközölte tőle egy zsinat tartását, melynek székhelyéül Konstanz város volt kijelölve.  A zsinat megnyitása előtt, hogy annál nagyobb tekintéllyel léphessen fel, Aachenben német-római királlyá koronáztatta magát s 1414 november 5-én nyitotta meg a konstanzi zsinatot.  A zsinaton képviselve voltak az összes katolikus nemzetek s ezek egyértelműleg úgy határoztak, hogy a szakadás megszüntetése érdekében a pápáknak le kell mondaniok.  Egy ideig ellenkezni próbált egyik is, másik is, de végül belenyugodtak a változhatatlanba és letették a pápai tiarát.

A konstanzi zsinat foglalkozott azzal a vallási mozgalommal is, melyet Husz János, a prágai egyetem rektora indított meg.  Huszt eretnekség címén a zsinat tartama alatt máglyán égették el s az új vallást eretnekségnek nyilvánították.  Ezután különböző egyházi vonatkozású ügyekre került a sor.  Miután még a zsinat V. Márton pápát az egyház élére állította, a nevezetes zsinatot, melyen a magyar király hatalma egész Európa előtt kidomborodott, feloszlatták.  Mialatt Zsigmond az egyházi szakadás elintézése végett több mint négy évig Konstanzban tartózkodott, távolléte idejére az ország kormányzásával Borbála királynét bízta meg s melléje a nádort, Garai Miklóst és a prímást, Kanizsay Jánost rendelte.  Borbála elkísérte ugyan Zsigmondot a konstanzi zsinatra, de ezután visszatért az országba, hogy a királyi hatalmat gyakorolja.  Cillei Borbála olyan családból származott, melynek tagjai már régebben is állandóan túltették magukat azokon a szokásokon, melyeken a társadalmi élet rendje épül.  Cillei Borbála szintén nem tagadta meg fajtáját s alighogy szabadon érezte magát, nyiltan folytatta szerelmi kalandjait.  A Borbála szerelmi enyelgéseiről röpködő pletykák nem maradtak benn az országban, hanem a külföldre is eljutottak.  A pletykákat aztán megnagyították és így röpítették tovább, amíg Zsigmondnak a fülébe is eljutottak.

Zsigmond a konstanzi zsinat után nem nagyon siettette a Borbálával való találkozást, sőt úgy rendezte ügyeit, hogy ne kelljen vele találkoznia.  Előbb a német fejedelmeknél tett látogatásokat, majd Bécsbe ment és csak 1419 február első napjaiban érkezett vissza Pozsonyba.  Itt előbb a világi és egyházi főrendekkel tanácskozván, ítéletet kellett tennie Borbála fölött.  Az ítélet elég szigorú volt.  A királynénak azonnal el kellett hagynia Budát és a Nagyvárad mellett levő kolostorba vonulnia, hol mindenféle kényelemtől megfosztatott.  Az ítélet szigorát Zsigmond azzal enyhítette, hogy megengedte leányának, Erzsébet hercegnőnek hogy vele maradjon.  Innen később Budára, majd saját kívánságára Holicsba költöztették Borbálát és itt maradt az év végéig, mikor a Cilleiek, a prímás és több főúr közbenjárására Zsigmond megbocsátott neki és visszafogadta.  Miután családi ügyekkel nem kellett többé vesződnie, a török ellen fordult Zsigmond.  Már 1415-ben Hervoja ellen küldte hadait, miután Hervoja, kit Zsigmond a spalatói hercegségtől megfosztott, hogy kárpótolja magát, szövetkezett a törökökkel és betört Boszniába.  A magyar sereg ekkor vereséget szenvedett.  A következő évben Hervoja meghalt, de a törökök a határszélek nyugtalanításával ezután sem hagytak fel, úgyhogy Zsigmond kénytelen volt hadjáratot indítani ellenük.  Háborút viselt Velence ellen is de a dalmát tengerpartot visszaszerezni többé nem tudta.

Miután Csehországban Husz János tanításai mindinkább elterjedtek, Zsigmond az általa eretnekségnek ítélt vallási mozgalom letörésére akarta hadierejét felhasználni.  Zsigmond, miként Magyarországon is, azáltal vált a csehek előtt ellenszenvessé, hogy rendkívüli kegyetlenséggel lépett fel ellenük.  Ezáltal természetesen még jobban maga ellen ingerelte őket.  Habár közel négy-öt évig hadakozott ellenük, egyelőre nem tudott nagyobb eredményt elérni s mivel időközben a török a határokon megint mutatkozott, gyorsan haza kellett térnie.  A török terjeszkedés megakadályozására Zsigmond Lazarevics szerb fejedelemmel és ennek utódával, Brankovics Györggyel lépett szövetségre.  A szövetség díjában Brankovics György több vár átadását ígérte meg.  Ezek között volt Galambóc vára is, melyet szerb kapitánya azonban török kézre juttatott.  Zsigmond Galambóc vára, illetőleg a török ellen 1428-ban hadjáratot indított.  A szárazföldi sereg mellett egy hajóhad is résztvett az ütközetben s az egyik gályának Szentgyörgyi Cecilia volt a parancsnoka, Rozgonyi István fővezér felesége, aki olyan hősiesen viselte magát a török hajóhaddal szemben, hogy Zsigmond egyik oklevelében külön is megemlékezett érdemeiről.  Rozgonyi Cecilia több ízben egészen közelébe férkőzött a törökök által megszállott Galambóc várának és a török hajóhadban is nagy kárt tett.  De Zsigmond a török sereg nagy száma miatt kénytelen volt visszavonulni s fegyverszünetet kötött.

A török belement színleg a fegyverszünetbe, de mikor a magyar sereg át akart kelni a Dunán, hirtelen hátbatámadta azt.  A veszteség nem volt nagy, de annál nagyobb volt a meglepetés által támasztott zűrzavar.  Zsigmond is csak úgy tudott menekülni, hogy Rozgonyi Cecilia és férje egy csónakba emelték és a túlsó partra szállították.  Murad szultán, a török had vezére, szabad lévén előtte az út, hadait rábocsátotta Szerbiára és a lakosságot kegyetlenül megsarcolta.  Magyarországba számos szerb család menekült akkor, kiket Zsigmond Szentendrén és Csepelszigeten telepített le.  Egy ideig Zsigmond még az Alvidéken maradt, hogy a török szándékait figyelje.  A husziták ezalatt betörtek Németországba és kegyetlenül pusztították azt.  Itteni sikereik után Magyarországba is intéztek betöréseket, de itt már nem tudtak nagyobb sikert aratni.  Zsigmond nemsokára Velencével, majd a pápával került összeütközésbe, de mind a két vitából nagyobb sérelem nélkül került ki, sőt a pápával annyira rendezte ügyeit, hogy 1432 pünkösd napján Rómában császárrá koronáztatott.  Távolléte alatt a zavarok ezúttal is megnövekedtek az országban.  A husziták érzékenyen sujtották a nyugati megyéket, a törökök pedig az Alvidéket háborgatták.  Hozzájárult e bajokhoz a pénzügyi válság, melyet a rossz pénz elterjedése okozott, majd a husziták támadásai által előidézett nyugtalanságok.

Közben országgyűlést is tartott 1435-ben Pozsonyban főképp a honvédelem szervezése és a vármegyei önkormányzat rendezése végett.  A nemességnek megadatott az a jog, hogy a szolgabírákat a maga testületéből évenként választhassa.  A honvédelemre nézve hozott törvény pedig kimondotta, hogy a királyi sereg támogatására a főrendek bandériumainak, továbbá a nemesség hadainak kötelessége fegyvert fogni.  Végül Zsigmond alkotta meg a telekkatonaság intézményét, midőn a nemesség kötelességévé tette, hogy minden harminchárom jobbágytelek után egy lovaskatonát tartozik kiállítani.  Zsigmond a csehekkel is békés megegyezésre jutott, úgyhogy birodalmában az egyensúlyt a nehéz egyházi és politikai válságok ellenére sikerült helyreállítania.  Zsigmond uralkodásának utolsó esztendejét az erdélyi parasztlázadás zavarta meg.  A huszita tanok akkoriban már Magyarországon is terjedőben voltak.  Több helyen lázadások törtek ki.  A huszita tanok ellen kifejtett erélyesség azonban csak közvetett oka volt a lázadásnak, mert az igazi okot az alkotta, hogy a földesurak a jobbágyság szabad költözködését a törvények ellenére gátolták, továbbá, hogy az erdélyi püspök azt követelte tőlük, hogy a tizedet pénzben, még pedig új pénzben rójják le, mely a réginél nagyobb értékű volt.  Az elkeseredett nép ekkor fegyvert fogott és megtámadta földesurait.

A parasztok a harc egyenlőtlensége folytán egy időre fegyverszünetet kötöttek, de nemsokára újból megtámadták a nemességet és vad elszántsággal harcoltak ellene.  Nem ment könnyen leverésük, de azután annál szigorúbb volt a kiváltságos osztályok bosszúja.  A főbb embereket válogatott kínzások között végezték ki.  Sokat megcsonkítottak és levágott orral, fülekkel, kezekkel vagy kitépett nyelvvel bocsátották vissza hitfeleik közé.  Az erdélyi jobbágylázadás kitörése előtt Zsigmond értesült Brankovics György szerb fejedelemtől, hogy a török Szendrő várát akarja megtámadni.  A király nyomban hadat küldött a veszélyeztetett vár védelmére, melyet főképpen Hunyadi János vitézségének sikerült a török foglalása alól megszabadítania.  Hunyadi János, a híres törökverő hadvezér már a husziták elleni harcokban is több ízben kitüntette magát, de itt tűnik fel először azokkal a jeles képességekkel, melyek nevét később országos hírűvé tették.  Zsigmond ekkor már hatvankilencedik esztendejét töltötte és sok országos baja közepette családi intrikákkal is kellett küzdenie.  Felesége, Borbála volt az ismét, aki utolsó esztendejét nagy mértékben elkeserítette.  Borbála ugyanis bátyjával, Cillei Henrikkel arra szövetkezett, hogy Zsigmond halála után ne Albert herceg, leányának a férje legyen az uralkodó, hanem ő maradjon a trónon.  Zsigmond nem érezte magát többé biztonságban Prágában s gyorsan útrakelt kíséretével Magyarország felé.  De Znaimnál olyan gyöngeség vette elő, hogy kénytelen volt útját megszakítani.

Híveit maga köré gyűjtötte s lelkükre kötötte, hogy utódául Albert herceget és Erzsébetet válasszák, ugyanekkor pedig arra is intézkedést tett, hogy Cillei Frigyes és Borbála elfogattassanak.  Frigyes azonban még idejekorán elmenekült, Borbála azonban intrikái és feslett élete jutalmául másodszor is fogságba került.  Zsigmond röviddel ezután meghalt, miután ötvenegy esztendeig kormányozta Magyarországot.  Holttestét Nagyváradra szállították és kívánsága szerint első felesége, a Szent László lábai mellett nyugvó Mária hamvai mellé temették.  Zsigmond alapjában véve a kiválóbb fejedelmek közé tartozott.  Jellemében nagy hibák mellett nagy erények egyesültek s különösen uralkodása első felében koronája is a legnagyobb veszélyben forgott jellemének zsarnoki volta és féktelen természete miatt.  De multak az évek, a zsarnokoskodó, csélcsap királyból mindinkább a viszonyokkal számítani tudó okos diplomata vált.  Ingerlékenységét véglegesen sohasem tudta legyőzni, de képes volt mérsékelni.  Az ő uralkodása alatt Magyarország tekintélyes szerepet vitt az európai népek sorában.  Növelte az ország tekintélyét az, hogy olyan királya van, kinek befolyása és súlya mindenütt számított és olyan jelentékeny tényező volt az európai politikában, hogy a konstanzi zsinaton ő elnökölt és a pápák viaskodásából származó egyházi szakadást úgyszólván ő oldotta meg.

Igaz ugyan, hogy a főrendű osztályokkal sok kellemetlensége volt, de ezek ellen a polgári osztályban és azon híveiben iparkodott támaszt keresni, kiket hűségükért gazdag adományokkal jutalmazott.  Zsigmondnak a művelődés terén is vannak érdemei.  A tudományokat, művészeteket kiválóan kedvelte és azok művelőit udvarában mindig szívesen látta.  Az ő mondása volt: “Lovagot ezret is kinevezhetek egy napon, de tudóst egész életem alatt egyet sem teremthetek.” A hagyomány azt tartja, hogy ő állította fel a budai egyetemet is, melynek tanárai a konstanzi zsinat tanácskozásain is részt vettek.  Építkezései által is felejthetetlenné tette nevét a történelemben.  Bonfini azt írja róla, hogy Zsigmond fejedelmi nagyságát épületei is mutatják, még pedig elsősorban azok, melyeket Budán emelt.  A budai várban, a mai Szentgyörgy téren kápolnát emeltetett Szent Zsigmond tiszteletére.  Azonkívül a várban olyan palotát építtetett, mely a régi Róma fényére emlékeztette a nézőket.  Bonfini tud Zsigmondnak egy nevezetes tervéről, mely azonban halála miatt szintén abbamaradt és csak háromszáz esztendő mulva valósult meg.  Ez a Buda és Pest között létesítendő függő híd terve volt.  Már meg is kezdték a munkálatokat, mikor Zsigmond korai halála miatt az egész vállalkozás abbamaradt.  “A Duna másik partján - írja Bonfini - nagy kőhalmazt rakatott, olyan magasra, mint a szemben lévő várhegy, hogy így a Duna fölött a két várost állandó híddal kösse össze.

Hanem az irígy halál félbeszakította a merész mű tervét, pedig ha végrehajthatta volna, kétségen kívül még Traján hídját is fölülmulta volna, melyet az hajdan Felső-Misiában rakatott.” Az utókor ítélete Zsigmond felől emberi gyarlóságai ellenére egészben véve elismerő reá nézve.  Hosszú, félszázados uralkodása alatt az ország tekintélye és fejlesztése érdekében számos üdvös reformot alkotott s kifelé is olyan tekintélyt tudott a magyar államnak szerezni, minőt a korábbi uralkodók közül kevesen tudtak elérni.

Albert király.  (1437-1439.)

Zsigmond holttestét kísérete Znaimból előbb Pozsonyba, majd Nagyváradra szállította.  A rendek Pozsonyban egyhangúlag úgy döntöttek, hogy az elhunyt király végakaratát tiszteletben tartják s Albert osztrák herceget és Erzsébetet választják meg Magyarország királyává.  Az országgyűlés Székésfehérvárott ilyen értelemben határozott s Albertet és Erzsébetet nemsokára megkoronázták.  Tapasztalva azonban, hogy mennyi sok kár háramlik az országra, ha uralkodója, miként Zsigmond tette, éveken át távol van, ennélfogva kikötötték, hogy Albert állandóan Budán fog tartózkodni és az országot, hacsak parancsoló szükségek reá nem kényszerítik, elhagyni nem fogja.

A koronázás után a még egészen le nem vert erdélyi jobbágylázadás, a török fészkelődése és a német birodalmi választások vették igénybe Albertet.  A német királyságra a német rendek nagy része által jelölve lévén, mindenekelőtt szükségesnek tartotta a magyar rendek beleegyezését kikérni, hogy mentsék fel azon ígérete alól, hogy állandóan Budán köteles tartózkodni.  A rendek készséggel teljesítették kérését s ezáltal nem volt a magyarok részéről akadálya a német korona elnyerésének.  De ott voltak Csehországban a husziták, akik nem akarták őt elismerni s helyébe Kázmért választották királyukká.  Albert kénytelen volt erőhatalommal biztosítani magának jogait.  Sereggel ment Csehországba és cseh királlyá koronáztatta magát, de mivel Kázmér ezután sem akart lemondani trónigényeiről, fegyverre került a dolog és az összeütközés alatt Kázmér seregei mindenütt vereséget szenvedtek.  Alig mult el ez a dolog, jött a nagyobb baj, a törökök betörése, kik Erdélyben nagy pusztításokat okoztak és hetvenezer foglyot hajtottak ki az országból.  A török győzelmét az ellenállásnak az a lanyhasága okozta, melyet az erdélyi nemesség tanusított, miért is Losonczi vajda több nemesnek a jószágát lefoglalta, hogy jövőre szigorú példát mutasson az engedetleneknek.  Erzsébet királynő azonban kegyelemből visszaadatta birtokaikat, miután a hasonló eljárástól való tartózkodásra figyelmeztette őket.  A török sereg beütését azonban várni lehetett ezutánra is, minélfogva Albert úgy intézkedett, hogy az alvidéki magyar sereg vezérlete Hunyadi János kezében összpontosíttassék, akit nemrég szörényi bánná nevezett ki.

Eközben Borbálával is kellemetlenségei támadtak, aki háta mögött Cillei Ulrikkal szövetkezett ellene és a lengyel Ulászlót is egyre ösztökélte az Albert elleni háború folytatására.  Hozzájárult ezen kellemetlenségek növeléséhez lábtörése, amit koronáztatása után nem sokkal Boroszlóban szerzett s ami azóta állandóan gyötörte.  Mikor Albert hosszas távolléte után visszaérkezett az országba, 1439-ben Budára országgyűlést hirdetett, melyen a trónörökösödés kérdését kívánta rendeztetni.  Az országgyűlés elfogadta Albert előterjesztését s kimondotta, hogy abban az esetben, ha ő előbb találna meghalni, utódául Erzsébet királynőt és születendő gyermekeit fogja elismerni.  Ezen engedmény ellenében viszont a rendek is előterjesztették a maguk kívánságait kiváltságaik megerősítésére és az ország kormányzásának módjára nézve, melyet Albert szintén elfogadott.  A nemesség önző és szűk látókörű felfogását jellemezte az a határozat, amely a nemesség hadviselési kötelezettségét a régi kiváltságoknak megfelelően az ország határain belül és csupán nagy veszély esetére szorította s az ország védelmét a király és az országnagyok bandériumaira hárította.  Az országgyűlés végeztével a király az Alvidékre indult, mert értesítést kapott, hogy a török nagy haddal indult meg és Szendrő várát ostrom alá vette.

A király a nemességet fegyverre szólította, de a táborbaszállás olyan lassan ment, hogy Albert nem tartotta tanácsosnak a meglévő csekélyszámú magyar hadat a török ellen vezetni.  Később ez a had is olyan gyáva magatartást tanusított, hogy semmi hasznát sem lehetett venni, rendszeres támadásról pedig annál kevésbbé lehetett szó, mert a sereg nagy része megszökött a táborból.  A hadjárat tehát sikertelenül végződött s nem is lehetett gondolni arra, hogy ebben az évben tovább folytattassék.  Albert az országnagyokkal gyűlést tartott, melyen elhatározták, hogy a háborút a jövő évben meg fogják újítani a török ellen s e célból nagyobb zsoldos sereget fognak összeállítani.  Ezt a hadjáratot azonban Albert már nem érte meg, mert 1439 október 27-én elhunyt.  Albert jellemes, komoly és jóindulatú uralkodó volt, éppen csak a tehetség és a neveléstől független jellemerő hiányzott benne, melyeknek birtokában nagyot alkothatott volna.

Erzsébet és I. Ulászló.

Albert halála után a főurak és főpapok egy része hazafiságból, hogy az országot a fenyegető válságokból kiszabadítsák, arra gondoltak, hogy a gyönge női kormány helyett férfikirályt ültetnek a királyi székbe.

A másik rész azonban haszonlesésből és hatalomvágyból az elhúnyt király özvegye, Erzsébet érdekében kardoskodtak, kinek a kormánya az ő számukra a hatalom további birtoklását jelentette volna.  Erzsébet trónigényeit a nemzet többször elismerte, úgyhogy kétség nem is lehetett az iránt, vajjon megilleti-e őt a királyi korona.  De a török készülődései és az országos zavarok parancsolólag arra utaltak, hogy a kormány erős férfikezekbe kerüljön, hogy olyan királya legyen az országnak, aki egyrészt a féktelenkedő főurakat meg tudja zabolázni, másrészt arra is képes, hogy a törökkel szembeszálljon.  Ennélfogva a kiválóbb hazafiak közül még az olyanok is, mint Hunyadi János, aki egyébiránt a legnagyobb tisztelettel és hálával viseltetett Erzsébet királynő iránt, az ország érdekében valónak azt találta, hogy a viszonyok válságos fordulata miatt férfiuralkodó álljon a kormány élén.  Ezen ügyek rendezése céljából 1440 elején Budán összeült az országgyűlés.  Itt a többség kimondotta, hogy az ország védelmének biztosítása érdekében szükségesnek tartja Ulászló lengyel király meghívását.  A rendek az uralkodásból Erzsébetet azonban nem akarták kizárni azért azt a feltételt szabták Ulászló elé, hogy az özvegy királynőt vegye nőül.  Persze az a kívánság furcsa dolog volt, mert Ulászló még csak tizenöt éves volt, Erzsébet pedig harmincegy.  A többség követelésére azonban a királyné bizalmas emberei is kénytelenek voltak Erzsébetnek azt a tanácsot adni hogy egyezzék bele a házasságba.  Erzsébetnek szíve, esze, legjobb érzései tiltakoztak ezen házasság ellen, de végül beleegyezett.

De kikötötte, mivel a házassági tárgyalások folyamán már várandós állapotban volt, hogy arra az esetre ha fiúgyermeke születnék, a korona fiára szálljon.  Az országgyűlés küldöttsége Erzsébet beleegyező nyilatkozata után megindult Lengyelországba, hogy Ulászlóval a nemzet óhaját közölje s őt egyben Magyarország trónjára meghívja.  Mialatt a küldöttség Krakóban járt, Cillei Ulrik, a királyné egyik legbizalmasabb tanácsadója, egyébként ravasz, kapzsi és gonoszindulatú ember rávette Erzsébetet, hogy szegüljön ellen a nemzet kívánságának.  Erzsébet annál szívesebben hajlott a tanácsra, mert semmi kedve sem volt az Ulászlóval való házassághoz, evégből nagy titokban egyik udvarhölgye által a királyi koronát Visegrádról elhozatta és Pozsony felé indult, hogy a német Frigyesnél keressen menedéket.  Az utazás már egészen elő volt készítve, mikor a királynő egy egészséges fiúgyermeknek adott életet, ki a keresztségben László nevet kapott.  Természetesen a királynő most még kevésbbé akart hallani a házasságról, mint azelőtt.  Adott szavát egyszerűen visszavonta s Ulászlóhoz küldött követei után gyorsan futárokat menesztett, tudatta fia születését s egyben felszólította őket minden további tárgyalás abbahagyására.  Csakhogy ez az intézkedés már későn történt, mert Ulászló ekkor már fogadta az országgyűlés küldöttségét s kijelentette, hogy hajlandó az elébe tárt feltételeket elfogadni, még azt is, ami az Erzsébettel való házasságára vonatkozott.

Kijelentette még azt is, hogy a gyászév letelte előtt Erzsébetet, habár a koronázás előtt megesküszik vele, nem fogja házaséletre kényszeríteni.  És amennyiben ebből a házasságból fiúgyermek nem születik, az újszülött László lesz utóda a trónon.  Igy állottak az ügyek, mikor Erzsébet királynő arra törekedett, hogy Ulászlóval való házasságát, továbbá Ulászló megkoronázását meghiúsítsa.  Most már nem lehetett félúton megállani s Erzsébet nem is állott meg.  Mihelyt értesült róla, hogy Ulászló Magyarországba érkezett, a kíséretében levő főurakkal ő is nyomban Székesfehérvárra ment és László fiát ünnepélyesen megkoronáztatta.  A koronázás 1440 május hó 12-én megtörtént s mindjárt utána Erzsébet Győrbe ment, majd Pozsonyba, miközben Giskra János Cseh vezért a maga védelmére az országba hívta és az ő pártján levő főurakat is fegyverbe szólította.  A békesség most már legfeljebb úgy térhetett volna vissza, ha Ulászló eláll jogaitól, az őt támogató többség pedig lemond megválasztásáról.  De ez nem történt meg.  Az Ulászló-pártiak nagy ünnepélyességgel fogadták a lengyel királyt s mikor rájöttek, hogy Erzsébet a Visegrádon őrzött királyi koronát magához vette, a székesfehérvári Szent István sírját ékesítő koronát nyilvánították törvényesnek és azzal Ulászlót királlyá koronázták.

*I. Ulászló.  - Háború a törökkel.  (1440-1444.)

Ezen villongások közepette történt, hogy Murad szultán megtámadta Nándorfejérvárt.  Szerencsére a támadás nem sikerült, úgy hogy a szultán nagy veszteséggel és nagy haraggal kénytelen volt visszavonulni, de ígérte, hogy nemsokára ismét megkezdi az ostromot, ha Ulászló a várat szépszerével át nem adja.  Ezalatt Erzsébet és Ulászló párthívei között kitört a harc.  Giskra a cseh hadakkal a felvidéken fészkelte meg magát s apró favárakban húzódott meg.  Ezekből csaptak ki a környékbeli népességre, különösen Ulászló párthíveire.  A cseh rablólovagok rettentő garázdálkodást vittek véghez s messze területeken elnéptelenítették a falvakat kegyetlen rablásaik és dúlásaik által.  Az ellenük küldött Perényi Miklós nem volt képes megfékezni őket, mire Ulászló ellen a nemrég fogságból kiszabadult Garai László, majd Széchi Dénes esztergomi érsek is fellázadt és az első Horvátországban és Tótországban, továbbá a dunántúli részeken, a második pedig Esztergom környékén szervezte ellene a lázadást.  Garai vállalata azonban nem sikerült, mert Hunyadi János Szekszárdnál úgy megverte, hogy csapatainak nagy része odaveszett s maga is csak gyors futással tudta életét megmenteni.  Ulászló elismerésből erdélyi vajdává nevezte ki Hunyadi Jánost és társát, Ujlaki Miklóst, akinek a szekszárdi győzelemben szintén jelentékeny szerepe volt.

Majd ő maga személyesen vezette Buda és Esztergom ellen hadait s miután a pártos esztergomi érseket, Széchi Dénest meghódoltatta Dunántúlra ment a Cilleiek megfékezésére.  Ez a hadjárat, valamint a Cilleiek ellen folytatott harcok már kevésbbé sikerültek, döntő győzelmet azonban egyik fél sem aratott, úgyhogy végül mindketten legjobbnak látták az egyezkedést.  A Cilleieket erre az a körülmény is késztette, hogy Erzsébet királynő az ő befolyásuk alól egy idő óta megszabadult, Frigyes német-római királyhoz pártolt s azon volt, hogy magát vele elvétesse.  A Cilleiek jobbnak látták tehát a hódolást s csakhamar letették a hűségi esküt Ulászló kezébe.  Nem telt el sok idő, mikor Erzsébet is késznek mutatkozott az Ulászlóval való békére.  Miután Frigyesbe vetett reményei, nem váltak be, Ulászlóval és a házasság gondolatával kezdett mindinkább megbarátkozni, amit az ifjú király nagy örömmel fogadott.  A békealkudozások meg is kezdődtek, de nem vezettek eredményre.  Erzsébet, kinek ügyei újabban Csehországban ismét kedvezőre fordultak, teljesíthetetlen követelésekkel állott elő, minek folytán a Pozsonyban összejött békekövetek eredmény nélkül oszoltak szét.  Az ország az eredménytelen egyezkedések után 1441-ben is ott állott, ahol egy évvel azelőtt.  A pártháború kikerülhetetlen volt s csakhamar meg is kezdődött.  Giskra Késmárkot, majd Kassát támadta és mind a kettőt bevette.  Ezután Pozsony ostromára került a sor, de Erzsébet fegyveresei itt nem tudtak semmit elérni.  Kisebb, inkább portyázó jellegű és rablóharcok folytak azonban ezután is.

Az országos zavarok Murad szultánt arra indították, hogy maga is szerencsét próbáljon.  Vezérét, Mesid béget nyolvcanezernyi sereggel 1442 március havában Erdély kifosztására küldte.  Hunyadi János kisebb haddal próbálta a török előnyomulását feltartóztatni, de a török tábor olyan nagy volt, hogy a magyar sereg semmit sem tehetett ellene.  A szentimrei ütközetnek nem is volt más eredménye, mint hogy Lépes György erdélyi püspök, aki meggondolatlanul belement az aránytalan küzdelembe, életét és serege javát ott vesztette.  Mesid bég most zsákmányra bocsátotta szét csapatait s készületeket tett Szeben megszállására is.  Hunyadi János el volt tökélve arra, hogy a török előbbi támadását nem fogja bosszulatlanul hagyni.  A rendelkezésére álló időt gyorsan felhasználta, mindenütt csapatokat gyűjtött s egyesülve Ujlaki Miklós erdélyi vajdával Szeben alá sietett és itt fényes győzelmet aratott a törökön.  Ebben az ütközetben történt, hogy Kemény Simon ruhát cserélt Hunyadival s magára vonta a török támadás élét, mialatt az igazi Hunyadi oldalba fogta a török sereget.  Kemény Simon elesett.  Húszezer török maradt halva a csatatéren, a menekülő sereget azonban Hunyadi egészen a Havasalföldig üldözte s ide érve, a román vajdákat is meghódoltatta.  Még ez évben Murad szultán újból nyolcvanezer törökkel indult az ország ellen, de Hunyadi a Vaskapu előtt feltartóztatta és a sereget másodszor is megverte.

A török háborúk végeztével Erzsébet és Ulászló között is lassanként megszűnt az a merev és rideg viszony, melyet a hatalom iránt való verseny támasztott közöttük.  A királyné mindjobban kezdte beletalálni magát abba a gondolatba, hogy férjhez megy.  Személyesen is találkoztak Győrben s Ulászló olyan kedvező benyomást tett reá, hogy kész volt vele házasságra lépni.  A sors könyvében azonban más volt megírva.  Erzsébet királynő ugyanis néhány nap mulva meghalt.  Erzsébet halálával tartani kellett ismét a pártoskodások kitörésétől, mert László királyfi és a zálogba tett királyi korona Frigyes német-római király birtokában volt, aki azon mesterkedett, hogy az országot a maga hatalmába kerítse.  A pápai követ, Julián bíboros viszont fellelkesülve Hunyadinak a törökökön aratott diadalán, a pápai szék óhajára azt szerette volna, hogy Ulászló kereszteshadat vezessen a török ellen.  Ámde közben Giskra cseh hadaitól és Frigyes fondorlataitól is kellett tartani, úgyhogy a rendek 1443-ban szükségesnek tartották az országgyűlés összehívását Budára.  Az országgyűlés mindenekelőtt azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy Frigyes királlyal és Giskrával szemben, kik az ország nyugalmát veszélyeztették, mi legyen a teendő.  Julián bíboros azonban szerencsésen megoldotta ezt a vitát egyelőre úgy, hogy Frigyest rávette kétévi fegyverszünet kötésére.  Giskra egy évre szintén fegyverszünetre lépett.

Ezután már csak a török háború kérdése volt hátra.  Julián bíboros izgatására ezt is elhatározták s a keresztes, részben, lengyel és más segélyhadak kíséretében Hunyadi János megkezdte a Balkánra való vonulást.  Ez volt az a “hosszú hadjárat”, mely Hunyadi János homloka köré a legszebb hadibabérokat fonta.  Öt nagy csatát nyert meg Hunyadi egymásután, míg végre Murad szultán seregét a Filippopoli előtt húzódó szorosokból kicsalván, 1443-ban, Ulászló király hadai által is támogatva, hatalmas győzelmet aratott a törökön.  Hunyadi János ekkor állott dicsősége tetőpontján.  A hadjárat sikerei nagy lelkesedéssel töltötték el a csapatokat, de a hosszú hadakozás fárasztólag is hatott reájuk.  Ulászló és Hunyadi elhatározták tehát, hogy a hadak pihentetése céljából abbahagyják a háborút, hogy kedvezőbb alkalommal folytathassák.  Valóságos diadalmenet között történt Ulászló és Hunyadi visszatérése.  Különösen Budán, az ország szívében csapott fel magasra a lelkesedés lángja, ahová hatalmas zsákmánnyal, több ezer fogollyal, a törököktől elvett zászlók százaival vonult be a győzelmes sereg.  A magyar seregek diadalai, Ulászló bátor magatartása és Hunyadi mesébe illő hőstettei egész Európát bejárták s csakhamar egymásután siettek a külföldi államok szerencsekívánataikat és üdvözlésüket tolmácsolni.

A görög császár, a pápa, Velence, Genova, Brankovics György szerb fejedelem, a burgundi fejedelem és mások azon voltak most, hogy a királyt a háború folytatására bírják.  Segítséget is ígértek arra az esetre, ha a háborút megindítja.  A lengyelek ellenezték ugyan a hadjáratot, de az ő ellenkezésüket kellőleg ellensúlyozta Julián bíboros szava, aki most látta a legkedvezőbbnek az alkalmat a török visszaszorítására.  A hadjárat elhatározása előtt Ulászlóra azonban az a feladat hárult, hogy a belügyeket rendezze.  Tehát 1444-ben országgyűlést tartott főképpen abból a célból, hogy László hívei és a Giskra-párti főurak, továbbá a városok és saját hívei között levő ellentéteket elsimítsa.  Giskra azonban olyan ellenséges viselkedést tanusított, hogy a török háború megindítását éppen az ő megbízhatatlan magatartása miatt a rendek egyelőre nem tartották ajánlatosnak.  Az országgyűlés egyébiránt szigorúan lépett fel a pártoskodók ellen.  A törvény kimondotta, hogy mindazokat, akik a megjelölt határidő alatt Ulászló hűségére nem térnek, lázadóknak fogják tekinteni és birtokaik elveszítésével bünhödnek.  Julián bíboros nem szűnt meg azonban tovább sem a háborúra való izgatással, úgyhogy a hadak már gyülekezni kezdtek, mikor megérkezett Szegedre II. Murad szultán követsége a béke megkötése miatt.  A király Hunyadival egyetértőleg teljesíthetőnek tartotta a követség kérelmét és a békét tíz évre megkötötték.  Csakhogy a békekötés nem volt állandó, sőt megbízható sem.

Ezúttal nem a török, hanem a magyar király követte el a hitszegést, kit a külföldi fejedelmek és Julián bíboros állandóan ösztökéltek, hogy ne szalassza el a kedvező alkalmat, mert a török a kisázsiai lázadás leverésével van elfoglalva s az ellene való támadás biztos győzelmet ígér.  Ulászló országtanácsot tartott, melyen Hunyadi is részt vett és a tanács egyhangúlag kimondotta, hogy a békét érvénytelennek tartja és a háborút haladéktalanul megindítja.  Bízva a sikerben és abban az értesítésben, hogy a török Európától el van zárva, Ulászló 1444 őszén mintegy húszezer főre menő sereggel Orsovára indult, itt pedig a Dunán átkelve tovább folytatta útját.  A megígért segélyhadak azonban lassan gyűltek.  A török mihelyt értesült a magyar király békeszegéséről, hirtelen visszatért egész haderejével Európába.  Körülbelül százezer főből álló hadseregét Murat szultán Várna alá vezette.  Itt történt meg november 10-én az ütközet, mely minden tekintetben a legvéresebbnek ígérkezett.  A szultán, hogy a magyar király árulásáért katonáit bosszúra ingerelje, a szegedi békekötés okmányát magas póznára köttette s ezzel egyúttal azt is jelezte, hogy ő sem ad semmit többé az olyan ígéretekre, és esküvel erősített szerződésekre, melyet csak így szoktak megtartani.  A törökök vad erővel és rendkívüli elszántsággal támadtak, de a magyar sereg is vitézül tartotta magát, bárha eleinte a jobbszárnyon, majd a balszárnyon a zavar jelei mutatkoztak.

De ez csak addig tartott, amíg Hunyadi megjelent dandáraival a fenyegetett szárnyakon és a rendet helyreállította.  A középhadnál Ulászló király tartózkodott, kinek Hunyadi lelkére kötötte, hogy semmiesetre se kockáztassa meg a támadást, amíg ő vissza nem tér a balszárnyról s akkor majd egyesült erővel fogják magukat az ellenségre vetni.  Hunyadinak ezt a komoly tanácsát a király kegyencei és Hunyadi ellenségei úgy magyarázták, hogy Ulászlót csak azért akarja Hunyadi a támadástól mindenáron visszatartani, hogy annál nagyobb és több legyen az ő dicsősége, ha majd a középhadat is ő fogja diadalra vezetni.  A tapasztalatlan és a harcvágytól égő fiatal királynak ez a bujtogatás éppen elég volt arra, hogy Hunyadi tanácsát elvesse.  Vakmerően előretört a maga kis csapatával, úgyhogy mikor Hunyadi a balszárnyról visszatért, a királyt már nem találta helyén.  Gyorsan utána sietett hadával, hogy az életveszélyben forgó királyt veszedelmes helyzetéből kimentse, de a harci mámor Ulászlót ekkor már annyira elragadta, hogy a janicsárok sűrű sorai közé vágtatott, hol dulakodás közben egy janicsár megölte.  A király eleste után a magyar had rendje is felbomlott.  Pedig még az utolsó, pillanatban is úgy állott a helyzet, hogy a törökök nem voltak biztosak a maguk győzelmében.

Mikor a magyar sereg megfutamodott, Murad szultán nem engedte meg az üldözést, mert attól tartott, hogy a magyarok hadicselt alkalmaztak ellene és a futással tőrbe akarják őt csalni.  A sereg megfutása után Hunyadi is menekült.  Utját Havasalföldnek vette, ahol azonban Drakula román vajda elfogatta és csak akkor bocsátotta szabadon, mikor a nádor erélyesen ráüzent, hogy azonnal megtámadja, ha szabadon nem engedi foglyát.  A törökök vesztesége is rendkívül nagy volt a várnai csatában, bárha a győzelem őket illette.  Ők különben az Isten büntetésének tartották a magyarok vereségét és főképpen Ulászló halálát.  Hirdették is hangosan, hogy az esküszegés miatt érte utól a hevesvérű és meggondolatlan ifjú királyt a sors büntetése.

*V. László.  (1444-1457.)

Hatalmas izgalmat keltett az országban a várnai szerencsétlenség és Ulászló halála.  Általában a legritkább esetek közé tartozott, hogy a királyok a csatában életüket veszítsék s a magyar királyság fennállása óta nem is volt példa rá, hogy a fejedelem ütközetben lelje halálát.  Ulászló halálának hírére az országban nagy zavar keletkezett és László pártja sietett megragadni az alkalmat, hogy a kiskorú trónörököst tegye királlyá.

Az ellenpárt azzal akarta ezt a szándékot megakadályozni, hogy nem adott hitelt Ulászló halálának s azt hirdette, hogy a király él és nemsokára vissza fog térni.  A zavaros helyzet tisztázására a rendek a pesti országgyűlésre siettek, mely a válság megoldása érdekében hivatott össze.  Hosszú tanácskozás után végre abban állapodtak meg, hogy bevárják Ulászló előkerülését, ha azonban 1445 Szentháromság ünnepéig vissza nem tér, Lászlót választják királyukká.  Az országot a koronázásig ideiglenesen választott kormány fogja igazgatni.  Nem sok idő mulva a Lengyelországba küldött követek azzal a hírrel tértek vissza, hogy Ulászló valóban meghalt.  A rendek Székesfehérvárott újra gyűlést tartottak, majd Rákosmezőn közakarattal elhatározták, hogy Lászlót választják királyukká.  De mivel László még kiskorú volt, kormányzó választásáról is kellett gondoskodni.  Erre a díszes méltóságra Hunyadit emelték azzal a hozzáadással, hogy távolléte idején Ujlaki Miklós fogja őt helyettesíteni.  Végül az országos állásokat töltötték be Hédervári Lőrinc (nádor), Ujlaki Miklós (erdélyi vajda), Palóczi László (országbíró), Garai László (horvát bán), Ország Mihály (kincstartó) és Székely Tamás (vránai perjel) megválasztásával.  László trónraültetésének azonban nagy akadályai voltak.  Őt ugyanis a magyar koronával együtt Frigyes udvarában őriztette s az országgyűlés küldöttségének többszöri sürgetésére sem volt hajlandó Lászlót kiadni.  Arra hivatkozott, hogy Lászlót Erzsébet királynő rábízta s ezen ürügy alatt mindenáron meg akarta hiúsítani a magyarok szándékait.  Hunyadi kénytelen volt hadat vezetni ellene.

Egyelőre azonban csak újabb alkudozásokra vezetett a hadjárat, mert Hunyadinak közben minden figyelmét a török mozgolódásra kellett fordítania.  Murad szultán ugyanis éppen ekkor, 1448-ban háborút folytatott Kasztriota György, más néven Szkanderbég albán fejedelemmel.  Hunyadi a töröknek ezt az elfoglaltságát alkalmasnak ítélte a háború kezdésére, megtett tehát minden előkészületet arra, hogy a törökkel összemérje fegyvereit.  A gonosz lelkületű és állandóan pártoskodó Cillei Ulrik elárulta ugyan terveit a szultánnak s Brankovics György szerb fejedelem is hasonlóképpen cselekedett, de mindez nem akadályozta meg Hunyadit abban, hogy elhatározását végrehajtsa.  Hadait egyenesen Szerbiába vezette, miközben követeivel Szkanderbégnek megüzente, hogy gondja legyen a török sereg foglalkoztatására, mert ő maga elől fogja a törököket megtámadni.  Rigómezőn ütötte fel táborát és október 18-án a százötvenezerre menő török hadsereggel szemben megkezdte a támadást.  A világtörténelemnek nem sok olyan ütközete volt, mint az a csata, melyet a magyar és a török sereg Rigómezőn vívott egymással.  A törökök aránytalanul nagyobb számban voltak, de a magyar seregnél pótolta a lelkesedés és az erkölcsi erő a számbeli hátrányt.  Mindjárt az első napon rendkívüli szilajsággal támadt a két sereg egymásra.  Másnap kora reggel még az előbbi napnál is véresebb küzdelem kezdődött.

A csata legválságosabb pillanatában Vlád román vajda aki a magyarok pártján harcolt, seregével átszökött az ellenséghez, úgyhogy a legizgalmasabb pillanatokban ez a súlyos veszteség nem maradhatott többé a magyar seregre hatás nélkül.  Az árulás láttára a sereg nagyobb része elveszítette önbizalmát és megszaladt.  Olyan zűrzavar keletkezett a táborban, hogy Hunyadinak sem volt reménye többé a győzelemre.  A magyar sereg kilencezer embert és a vele szövetségben lévő románok hatezret, az idegen zsoldosok pedig kétezret veszítettek, míg a török veszteségek számát harmincnégyezer emberre tették.  Hunyadi menekülés közben egy török csapatra bukkant, mely őt elfogta.  Zsákmányolásuk folytatása végett jobbnak látták azonban lecsapni a szomszédos szerb falvakra s ezalatt az általuk nem ismert Hunyadit két társuk őrizetére bízták.  Ezek a Hunyadi nyakában levő aranyláncon csakhamar hajba kaptak, ami lehetővé tette a fogoly vezérnek, hogy kellemetlen helyzetéből kivágja magát.  A verekedő török katonák egyikének kardját kirántotta s azzal a közelében álló vitézt levágta, a másik ezalatt persze elmenekült.  Most szabad lett, de csak rövid időre, mert amint betért egy szerb paraszt házába, hogy égető szomjúságát lecsillapítsa, a paraszt Brankovics György korábbi rendeletéhez képest, mely a szerb területen bolyongó harcosok elfogatásáról szólt, Hunyadit egyenesen Brankovics elé vezette.  Két hónapig tartózkodott Hunyadi a fogságban s két hónap mulva is csak a rendek erélyes fenyegetésére bocsátotta őt szabadon a szerb fejedelem.

De előbb eskü alatt kötelezte őt, hogy a kisebbik fiával, Mátyással elvéteti leányát, Cillei Ulrikkal megbékül és ígérete biztosítására nagyobbik fiát, Lászlót kezesül adja.  Az 1450-ben tartott szegedi országgyűlés azonban Hunyadit feloldotta az esküje alól s felhatalmazta őt, hogy Brankovics ellen hadjáratot indítson.  Ettől a szerb fejedelem úgy megijedt, hogy a kezesül nála hagyott Lászlót kiadta, az esküvel erősített szerződés teljesítését nem követelte, csupán magyarországi birtokainak visszaadásáért folyamodott, minek egy részét aztán meg is kapta.  Hunyadi ezután a pártos Giskra megfékezésére sietett.  A Giskrával való ütközet sikertelenül járt, mert a magyar főurak, kik rendkívül féltékenyen látták Hunyadi hatalmának növekedését, elpártoltak tőle, úgyhogy végül is a hadjárat kiegyezéssel végződött.  Ami Hunyadinak Frigyessel való viszonyát illeti, megegyezett vele abban, hogy László tizennyolc éves koráig Bécsben, Frigyes udvarában marad és ezen idő alatt Frigyes is megtartja magyarországi várait.  Frigyes viszont kötelezte magát arra, hogy Hunyadi kormányzói hatalmát elismeri.  Ellenségei azonban követelték László kiadását, mert azzal vádolták Hunyadit, hogy csak azért eszelte ki a szerződést, hogy minél hosszabb ideig maradhasson a kormányzói hivatalban.

Oly nagy volt ekkor Hunyadi ellenségeinek a száma, közéjük tartozott a gonoszlelkű Cillei Ulrik is, hogy semmit sem tehetett ellenük.  Hunyadit ellenségei mindenféle rágalmakkal illették.  Frigyes is terjesztette ellene a vádakat s azzal gyanusította, hogy az ország kormányára vágyik és Ulászló király halálának is ő volt az okozója.  Cillei Ulrik és érdektársai nem akarták Lászlót Frigyes udvarában hagyni, sem azt, hogy Hunyadi kormányzó maradjon.  Szövetkeztek tehát a cseh, morva és osztrák rendekkel és Bécsújhelyen Frigyest közösen ostrom alá fogták.  A túlerővel szemben Frigyes kénytelen volt meghódolni és Lászlót kiadni.  Csakhogy László kiadásával sem szűnt meg a válság, sőt mivel a király Cillei Ulrik kezeibe jutott, biztosra lehetett venni, hogy a zavarok csak ezután fognak igazában következni.  Igy is történt.  Cillei Ulriknak az volt a célja, hogy teljes befolyást szerezzen László felett s az ő nevében maga kormányozza az országot.  Azzal kezdte tehát, hogy mindenkit eltávolított a gyönge és tehetetlen király környezetéből, aki jó hatással lehetett volna reá és kizárólag a maga felügyelete alatt tartotta.  Gonoszabb és ördögibb módon, önző hatalmi célok érdekében alig tettek még ifjú lelket úgy tönkre, mint Cillei V. Lászlót.  Ahelyett, hogy akaraterejét, jellemét, igazságérzetét nevelte volna, folytonosan mulatságokba hurcolta és a tizenkét éves királyt tervszerűen igyekezett testileg és lelkileg megrontani.

Nőkkel vétette körül, akiknek társaságában az öntudatlan gyermek lelkileg és testileg teljesen tönkrement.  Ezzel a módszerrel Cillei Ulrik rövid idő alatt olyan tehetetlen bábot faragott Lászlóból, kivel azt tehette, amit éppen akart.  Intrikájának fullánkjai természetesen Hunyadi ellen irányultak, aki 1453 elején ünnepélyesen lemondott a kormányzóságról.  László, Cillei tanácsára, kárpótolta őt Beszterce örökös grófságával, az ország főkapitányává való kinevezéssel és az országos jövedelmek kezelésével.  Miután Cillei egyelőre a kormányzóságból való letételét akarta Hunyadinak, színleg úgy mutatta, mintha jóindulattal viseltetne iránta és fiát, Hunyadi Lászlót is kineveztette Horvát és Dalmátország bánjává.  A kormányzást ezentúl teljes hatalommal Cillei végezte, mert László nem sokat törődött az ország dolgaival.  Prágába, Bécsbe látogatott, folytatta kicsapongásait.  Cillei titokban nem szűnt meg Hunyadi ellen intrikálni, úgyhogy a hős vezért annyira felingerelte, hogy az 1455-iki országgyűlésen le akarta tenni összes hivatalait, csakhogy megszabaduljon az állandó rágalmaktól.  Cillei megijedt Hunyadi radikális fellépésétől és rávette Lászlót, hogy ne fogadja el a lemondást.  Hunyadi nagylelkűen megbocsátott ellenfeleinek s mivel a török betörésének híre gyors cselekvést parancsolt, ismét derekára övezte kardját és a saját költségén megkezdte a hadak gyűjtését.

A háborús készülődést megelőzőleg Cillei Ulrik és pártja ismét mindenféle nemtelen eszközt megragadtak Hunyadi tönkretételére.  Hunyadi több ízben kikelt Cillei eljárása ellen, de a kicsinyességeken nemes lelkületével, túltette magát s most, mikor a haza veszélyben volt, egyedül annak megmentésére fordította minden erejét.  Hunyadi meg volt győződve róla, hogy a török ellen való támadás alkalmas időpontja elkövetkezett, de szükség lett volna az európai fejedelmek és a pápa tevékeny támogatására.  A pápa Karvajal bíborost elküldötte az 1456-iki budai országgyűlésre és a bíboros lelkesítő beszédek között fejtegette, hogy mulhatatlanul szükséges volna egy kereszteshadjárat szervezése.  De mikor kivitelre került a sor, nem maradt a nagy és nemes feladat végrehajtására más, mint két férfiú.  Az egyik Hunyadi János, a vezér, a másik pedig egy egyszerű szerzetes, Kapisztrán János, aki rendkívül ékesszólásával és vallásos rajongásával olyan nagy hatással volt a tömegekre, hogy ezrével csatlakoztak a kereszt jelvénye alá.  Ezzel a maga által gyűjtött zsoldos haddal és némi szövetséges segélysereggel indult el Hunyadi.  Nándorfejérvár alá vonult, melyet a török ellen sógora, Szilágyi Mihály védett.  Előbb vízi ütközetet vívott a törökkel s Hunyadi olyan fényes győzelmet aratott, hogy csapatait mindjárt átszállíthatta Nándorfejérvár megerősítésére.  A szultán mihelyt értesült a magyar had átkeléséről, általános ostromot rendelt a vár ellen.  Rendkívül heves, szilaj és elkeseredett küzdelem kezdődött.

A százhatvanezer emberből álló török had egyre ontotta a maga friss csapatait a vár ellen s végre a keresztesek nem bírtak az egyre szaporodó ellenségnek ellenállni s kénytelenek voltak visszahúzódni.  A harc azért, különösen a várba vezető híd körül szilajon folyt ezután is.  Néhány török már a várfalra kapaszkodott s egyikük a várbástya legmagasabb fokán a török zászlót akarta kitűzni.  Mellette termett azonban Dugonics Titusz s mivel másképp nem bírt vele, magával rántotta a törököt a bástya alatt tátongó mélységbe.  A magyar sereg a legvégső erőfeszítés árán végre kedvezőbb helyzetbe jutott.  Ekkor Kapisztrán emberei a falakon összehordott rőzsetömeget felgyujtották és az ellenségre szórták, olyan zavar és fejetlenség támadt a törökök között, hogy az eddig védelemre utalt magyar csapatok támadásba mentek át s mindaddig üldözték a törököt, amíg az a vár elől is egészen eltakarodott.  A nándorfejérvári ütközet egyike volt a törökökkel vívott legvéresebb csatáknak, ami kitűnik a törökök veszteségeiből is, kiknek halottjait és sebesültjeit harminc-negyvenezer emberre tették.  A nándorfejérvári fényes győzelemnek megvolt azonban a maga nagy gyásza is.  A táborban kitört járványt Hunyadi is megkapta, aki a győzelem után nemsokára, 1456 augusztus 10-én Zimonyban meghalt.  Holttestét kívánsága szerint a gyulafehérvári templomban helyezték nyugalomra.

Hunyadi halálának egy ember örült: Cillei Ulrik.  Leghatalmasabb vetélytársa dőlt ki Hunyadiban s most azt hitte, hogy hatalma korlátlanságának és régi bosszúja kielégítésének többé semmi sem áll útjában.  Az országgyűlés által és a király beleegyezésével magát az ország főkapitányává választatta, egyszóval első emberré lett, kinek a tökéletes boldogságához még csak az hiányzott, hogy a Hunyadi fiai, László és Mátyás ne legyenek életben.  De erre nézve is megtette már a titkos előkészületeket.  Ipjának, Brankovics szerb fejedelemnek egy levélben fennhéjázva azt írta, hogy nemsokára olyan két golyót fog neki küldeni, melyekkel kedve szerint játszhatik.  A golyók alatt természetesen Hunyadi László és Mátyás fejeit értette.  László királynál is addig rágalmazta a Hunyadiakat, amíg a könnyen befolyásolható király elhitte a vádakat és felhatalmazást adott Cilleinek azok megöletésére.  De a sors úgy akarta, hogy Hunyadi László és Szilágyi Mihály idejekorán értesüljenek a merényletről s úgy intézték dolgaikat, hogy mikor László király Cillei kíséretében Nándorfejérvárra ment, Cillei katonái a várba be ne juthassanak.  Egy napon, mikor a király a templomban imádkozott, Hunyadi László magához hivatta Cilleit és szemére hányta élés szavakkal az ellene és ártatlan öccse ellen szőtt merényletet.  Olyan heves volt összeszólalkozásuk, hogy Cillei kardot rántott és lesujtott vele Lászlóra.

Másodszor azonban Cillei már nem sujthatott, mert az oldaltermekben levő urak egyszerre betörtek és Cilleit összekaszabolták.  A király megrendülve hallotta nagybátyjának és helyettesének meggyilkolását, de értesülve az előzményekről, megbocsátott Lászlónak.  Sőt, mikor Temesvárra utaztában László anyja, Szilágyi Erzsébet gyászruhában elébe ment és kegyelmet esdekelt fia számára, esküvel ígérte meg a templomban, kezét az evangéliumos könyvre téve, hogy Cillei megöletéséért Hunyadi Lászlót bántani nem fogja.  De ez az ígéret csak addig tartott, míg a király Temesváron tartózkodott.  Mihelyt Budára ért a Hunyadiak ellen áskálódó főurak egyre azzal bujtogatták, hogy Hunyadi László a koronára vágyik és a király ellen merényletet tervez.  Pedig Hunyadi László éppen ekkor a török háború előkészületeivel volt elfoglalva.  Az összeesküvők őt is kelepcébe csalták.  Azt állították, hogy a király bizalmatlan iránta s jó volna, ha Mátyás öccsét a budai várba küldené kezes gyanánt.  Hunyadi László belement az ajánlatba és ez okozta vesztét, mert az összeesküvők éppen csak azt akarták, hogy őt is, Mátyást is hatalmukba keríthessék.  Mihelyt Mátyás Budára érkezett, a király nevében 1457 március 14-én az összeesküvők Lászlót is a budai várba hívták.  László gyanutlanul megjelent, ellenségei azonban készen várták.  Alighogy a várba ért, öccsével együtt elfogták s a király védelme meghallgatása nélkül, esküje ellenére Hunyadi Lászlót halálra ítélte.

Gyorsan, mondhatni villámsebességgel történt minden.  Az elfogatás, elítéltetés, kivégzés három nap alatt megtörtént s ez is mutatta, hogy nem igazságtételről, hanem telhetetlen bosszú kielégítéséről volt itt szó.  Hunyadi László kivégzése 1457 március 16-án az esti órákban Budán, a Szent György téren ment végbe.  Állítólag a bakó szánalomból hibázta el az ütést, úgyhogy háromszori lecsapás után Hunyadi László még élt.  Sőt, mikor a harmadik csapás sem oltotta ki életét, felemelkedett és a nép felé fordulva, teljes hangon kiáltotta, hogy nem érzi magát bűnösnek és a törvény értelmében, miután három csapást kiállott, eleget tett az ítéletnek.  A nép hangosan tiltakozott a kivégzés ellen, de ebben a pillanatban, mikor László pár lépést előre akart tenni, megbotlott, mire a bakó a bírák intésére negyedszer is és most már teljes erejéből lesujtott bárdjával s megölte a szerencsétlen ifjút.