Franciaország föllendülése.

Az Orléansi szűz.

Az angolok győzelmes előnyomulása mellett kevés reményt nyújtott az országnak, hogy épp egy VII. Károly (1422-1461) ült a trónon. Tehetetlen eszköze volt az Armagnac-pártiaknak, másrészt a burgundi hercegi házzal is ki kellett békülnie. Hiányzott azonban belőle az akaraterő, a férfias jellemesség, mert minden idejét, gondolatát teljesen lefoglalták a - szép nők. Érdekes, hogy VII. Károly trónját egy nőnek köszönhette, ez a nő pedig Jeanne d Arc volt, az Orléansi szűz. Jeanne d Arc 1412 körül született Domremyben. Apja szegény falusi ember volt. A fiatal leány, mint a hagyomány és egykorú feljegyzések mondják, rendkívül kedves és jámbor teremtés volt. Egy alkalommal - így szól a hagyomány - apja kertjében hangot hallott, “amely Mihály arkangyaléhoz hasonlított” és amely hang felhívta őt, hogy “menjen királya segítségére”. Víziók és hallucinációk többször is ismétlődtek nála, mire Jeanne d Arc több pappal közölte a vele történteket. “Ördögök szállottak meg !” - felelték neki. “Nem igaz, mert nekem küldetésem van és azt teljesítenem kell !” - szólt a fiatal, erőteljes 18 éves leány.

Végre sok könyörgésre engedtek neki és férfiruhával látták el, hogy felkeresse Chinonban a királyt. A király ügyet sem akart rá vetni, de amikor többen bizonyságot tettek a leány becsületességéről és vallásosságáról, megengedte a király, hogy vértezetet öltsön magára és egy csapatnak vezére lehessen. Jeanne d Arc fehér lovon ülve, fehérliliomos és a Megváltó képével díszített lobogóval indult útnak Orléans felé alig háromezer fegyveres élén. Amikor Orléans elé érkezett, hírnököt küldött az angol ostromló sereg parancsnokához azzal, hogy az angolok vonuljanak vissza. Az angolok nagy hahotával fogadták a hírnököt, mire Jeanne d Arc a kiéhezett város lakóinak bámulatos merészséggel élelmet szállított be, egy hét mulva pedig feltüzelte a védekezőket, hogy támadják meg a St.-Loup erődöt, amely az angolok kezében volt. Jeanne d Arc olyan lelkesedést tudott kelteni, hogy az erődöt az orléansiak alig három óra alatt elfoglalták. Erre “az Orléansi szűz” (mert attól kezdve így nevezték) egy napot bőjt és imádkozás között töltött el és azután az angolok legerősebb várát, Les Tourellest vette ostrom alá. Ostrom közben nyíllövés érte a vállát. Az Orléansi szűz sírva fakadt a baleset miatt, de amikor azt hallotta, hogy a francia csapatok visszavonulnak, kezébe ragadta a lobogót s a harcosok élére állt. Jeanne d Arc a lobogót kitűzte a város falára s az újra támadó angol sereget visszaverte, amely Bedford egyenes rendeletére elsietett a város alól. “A franciákkal meg tudok küzdeni, de boszorkányokkal nem” - mondotta az angol vezér.

Az Orléansi szűz sikereinek okvetlenül megvolt a lelkesítő, bátorító hatása, noha nem minden tekintetben lehetett a sikerek láncolatát pusztán az ő szerepléséhez fűzni. De azért a fellépése nagy hatással volt a franciák szunnyadó nemzeti érzésének és lelkesedésének fel ébresztésére. A sikerek felbuzdították Jeanne d Arcot, aki egy sereg élén, most már fekete lovon fegyver nélkül vonult ellenséges területen keresztül Reims felé. Jargeauból az angolokat kikergette, majd Patay mellett elfogta Talbot angol vezért. Ezekre a jelentős hírekre VII. Károly elhatározta magát, hogy Reimsbe megy. Amint a király útrakelt, egyik várúr a másik után hódolt meg neki és 1429 július 17-én VII. Károly a reimsi székesegyházban ünnepélyesen királlyá kenette magát, mialatt Jeanne d Arc mellette állott, kezében tartván az ország lobogóját. VII. Károly gazdag ajándékokkal halmozta el a hős hajadont, családját nemességre emelte, de már arra nem volt kitartása az erélytelen és gyönyöröknek élő királynak, hogy Jeanne d Arcot hadi vállalkozásaiban híven támogassa. Az Orléansi szűz nagyon ráunt a király és környezetének végtelen romlott életmódjára és miután hiába kért katonákat a királytól, saját maga szervezett egy kis csapatot, amellyel többek között az angolok által ostromolt Compiegnebe kierőszakolta a bevonulást.

Mikor azonban néhány nap mulva kirontott a városból és a támadás után vissza akart lovagolni oda, a hidat felhúzva találta s ugyanakkor hátulról néhány ellenséges katona lerántotta lováról és foglyul ejtette. Jeanne d Arc foglyulejtése az angolok számára nagy sikert jelentett, de ezt a sikert csak a véletlennek köszönhették. Örök szégyene lett mindazoknak, akik résztvettek az Orléansi szűz ellen indított hajszában. Hallatlan csalások, hamisítások és aljas erőszakosságok között egyházi pört indítottak ellene. Alig ejtették foglyul Jeanne d Arcot, már a harmadik napon jelentkezett az inkvizíció fővikáriusa és azt követelte a burgundi hercegtől, hogy az Orléansi szüzet szolgáltassa ki, ami azonban csak két hónap mulva következett be, amikor is Cauchon Péter, az angol zsoldon élő beauvaisi püspök Bedford herceg megbízásából tízezer frank vérdíjért magához váltotta Jeanne d Arcot. A beauvaisi püspöknek az volt a célja, hogy miután Jeanne d Arc az ő püspöki megyéjének területén esett fogságba, a pert ő folytassa le. Ebbe a párizsi egyetem is beleegyezett. Jeanne d Arcot Rouenbe szállították, odavasalták egy súlyos fatönkhöz és angol katonákat rendeltek őrizetére, akik minden elképzelhető durvaságokkal zaklatták a szerencsétlen leányt. A bedfordi hercegnét nagyon meghatotta Jeanne d Arc szenvedése, női ruhákat adatott neki és mindenképp enyhíteni igyekezett a sorsán. De nemsokára még jobban megszigorították fogságát, amikor az egyik durva angol katonát, aki tolakodó módon viselkedett, pofonteremtette. Az angol király rendeletére aztán megkezdték Rouenben a per tárgyalását.

A bíróság elnöke az aljas lelkületű beauvaisi püspök volt, kívüle egy sereg hittudományi doktor, tudós, jogász vett részt a bíráskodásban. A püspök beszereztette a leány előéletére vonatkozó bizonyítványt, amely annyira kedvező volt, hogy a püspök azt egyszerűen elő sem terjesztette, hanem csalárd módon elhallgatta. Borzasztóan zaklatták a szerencsétlen leányt mindenféle kihallgatással, szembesítéssel, ijesztésekkel. Kínozták, éheztették, galádul meggyanúsították, de Jeanne d Arc hős lélekkel állotta meg a helyét és folyton csak azt hangoztatta, hogy neki bűne nincs, mert ő hű a királyához és meg van arról győződve, hogy neki a háborúban isteni küldetése van. A püspök dúlt-fúlt mérgében, de nem segíthetett magán másképp, csak hamisításokkal. Három hónap mulva a vallomásokat teljesen meghamisítva felolvasták Jeanne d Arcnak. “Hazudtok mindnyájan !” - kiáltotta Jeanne d Arc. - “Meghamisítottátok vallomásomat ! Vigyetek Rómába a pápa elé !” Hasztalan volt minden. Semmiféle kívánságát sem teljesítették. Egy prédikáló barát azt ajánlotta Jeanne d Arcnak, hogy terjessze ügyét a bazeli zsinat elé. Erre a püspök és Warwick gróf megfenyegették a barátot, hogy “káros tanácsadás miatt” a Szajnába fogják dobatni.

Végre elkészültek a hamis per aktáival és a bíróság kijelentette, hogy Jeanne d Arc nyilatkozatai hazugságok, cselekedetei ördögiek, ő tehát nemcsak eretnek, hanem boszorkány is, aki nem méltó az életre. Ezek után Cauchon Péter püspök és társai kimondták az ítéletet, amely szerint a leányt eretnekség miatt kiközösítik az egyház kebeléből és átadják a világi bíróságnak. “Nem vétkeztem ! Nem cselekedtem semmi rosszat ! Én igazhívő vagyok ! Vigyetek a pápa elé !” - kiáltotta Jeanne d Arc. “Látod amott a hóhért a székérrel ?” mondta a további kínzások folyamán a püspök. - “Vagy visszavonsz az egyház parancsa szerint mindent, vagy azonnal máglyára vitetünk.” A szűz azonban állhatatos maradt s nem lehetett rávenni, hogy felolvassa a visszavonó nyilatkozatot, amellyel megmenthette volna életét. A rettenetes testi és lelki kínzások által meggyötört leány végre megtört, magánkívül hebegett, dadogott s kijelentette, hogy tévedett, mire felolvasták az erre az esetre megszerkesztett ítéletet, amely szerint “élete hátralevő napjait a fájdalom kenyerén és a szomorúság vize mellett töltse el !” Jeanne d Arcot visszavezették börtönébe, súlyos bilincsekbe verték, női ruhát adtak rája, hadi férfiruháját összekötözve melléje tették és esküt vettek ki tőle, hogy soha nem ölt férfiruhát és “nem fog véteni az isteni rend ellen.” Jeanne d Arc azonban nem tudott ellenállani a kísértésnek és magára öltötte a férfiruházatot. Erre újabb kihallgatás, kínzás következett.

Couchon püspök szemrehányást tett a leánynak, leszidta, mire Jeanne d Arc kijelentette, hogy ő nem tehet róla, de neki újból jelenései, látomásai voltak, ő nem von vissza semmit, mert őt galád módon kényszerítették arra. Ezek a kijelentések éppen elégségesek voltak arra, hogy a püspök és hívei a leányt, mint visszaesőt tűzhalálra ítéljék. A kivégzés 1431 május 30-án reggel kilenc órakor történt. A szűz megáldozott, ezt nagy könyörgésre megengedték neki, aztán hosszú, fehér “bűnös ruhá”-ban, kezében egy fakereszttel, közönséges szekéren kivitték a roueni piacra, ahol készen várta a máglya. Ezer és ezer kíváncsi néző jelenlétében hamvadt el a hős pásztorleány szűzi teste. Két angol katona oda kötözte Jeanne d Arcot egy cölöphöz, mire a máglyarakást meggyujtották. A fölcsapó lángok közül hangosan kihallatszott, amint a szerencsétlen áldozat Jézus nevét kiáltotta. Jeanne d Arc hamvait a poroszlók bedobták a Szajnába, emlékét pedig a püspök elátkozta. Ez volt Jeanne d Arc sorsa, tragédiája annak fejében, hogy a franciák nemzeti érzését életre keltette. Közel húsz év mulva, amikor Rouent az angolok elvesztették és hatalmuk francia földön már csak szűk területre szorítkozott, Vll. Károly egyházi és világi jogtudósokat bízott meg a per átvizsgálásával. Jeanne d Arc özvegy anyjának kérelmére III. Kalixtusz pápa is elrendelte a per újrafelvételét, amelynek eredménye az lett, hogy az egész pert megsemmisítették, mert kiderült, hogy a per folyamán a leggyalázatosabb ferdítések, hazugságok, csalások és erőszakosságok történtek. Persze : a szerencsétlen áldozatot már nem lehetett feltámasztani.

Azt a helyet, ahol Jeanne d Arcot kivégezték, kereszttel jelölték meg és Rouenben minden évben processziót rendeltek el a szerencsétlen áldozat emlékezetére. Legújabban pedig templomot építettek a hős pásztorleány emlékére. A megbánás már késő volt. A király tulajdonképp ugyanaz a tehetetlen, rest uralkodó maradt ezután is, mint volt azelőtt. Az ő személye mitsem lendített az ország sorsán, amelyen csak a hatalmasan erősödő nemzeti érzés segített. A francia fegyverek egymásután aratták a sikereket az angolokon. A nemzeti érzés erőteljes kibontakozását jelentette különben, hogy a nemzetgyűlésen VII. Károly részvételével kimondták a jelen volt egyházfejedelmek és főnemesek, hogy a francia katholikus egyház belügyekben független, ami persze Rómában nagy megütközést keltett. VII. Károly idejében egyébként a rendi gyűlés nevezetes szerepet játszott. Ez ítélkezett alkotmányjogi, országos és főbenjáró dolgokban. Ezenkívül el kellett ismerni, hogy VII. Károlynak az a rendelkezése, hogy a zsoldosok korlátlan toborzását eltiltotta, igen üdvös volt, noha elsősorban nem annyira a zsoldos katonák, akik rablók módjára sarcolták a szegény lakosságot, mint inkább a különböző hercegek és főnemesek nehezteltek meg érte.

Ezek közül néhányan szövetkeztek egymással és Lajos trónörököst szerették volna erőszakkal trónra ültetni, hogy ezáltal magukhoz ragadják a hatalmat. A vállalkozás azonban balul ütött ki, mert a király hívei túlsúlyban voltak. Amikor pedig VII. Károly megalapította az állandó hadsereg intézményét, az összeesküvők rendre meghódoltak. Érdekes szerepet játszott az angolok ellen való harcok folyamán Sorel Ágnes, aki a királynéval, Anjou Máriával szövetkezve VII. Károlyt az angolok elleni hathatós akcióra sarkalta. Ugyanez a Sorel Ágnes különben, amint kiderült, versenytársa volt a királynénak. Sorel Ágnes váratlanul, méreg következtében pusztult el. Nemsokára meghalt VII. Károly is.

A francia állam központosítása.

Utóda XI. Lajos (1461-1483.) elsősorban a hatalmaskodó főurakat igyekezett letörni. Különféle kiváltságokkal biztosította a városok támogatását, ezután az összeesküvő hercegek és főurak ellen vonult, akiket részint legyőzött, részint ígéretekkel, adományokkal a maga részére hódított meg. Olyan merész és makacs ellenfelet is, aminő Merész Károly burgundi herceg volt, sikerült megnyernie, persze sok ravaszkodás árán.

Mikor azonban a vele kötött szerződést megszegte, Burgundi Károly herceg sógora, IV. Edvárd angol király mellé állott azzal a szándékkal, hogy ezt a francia trón megszerzésében támogatja. Viszont Lajos király VI. Henriket támogatta. A hosszas harcnak, a sokféle politikai cselszövéseknek és - házasságoknak az lett a vége, hogy a francia király lassanként megszerezte nemcsak Burgundiát, hanem Bretagne kivételével az összes többi hercegségeket és grófságokat. XI. Lajos lassan, de következetesen kezdte fel építeni az abszolut francia monarkhiát, amely abban az időben még a vidéki városok támogatására szorult, ámbár a harmincezer emberből álló sereg fenntartása nagy terheket rótt a polgárok vállaira. Azt sem lehetett tagadni, hogy az adószedések nyomán keletkezett zavarokat a király kíméletlenül fojtotta el, de lényegesen megerősítette az ország belső erejét, tekintélyét növelte, noha őt magát senki sem kedvelte. Személyes tulajdonságai közül megemlíthetjük, hogy két szélsőség találkozott benne : a vakbuzgó hit és az erkölcstelenség. Emellett bizalmatlankodó volt. Tours mellett levő várkastélyában száz fegyveres, lekötelezett nemesen és dúsan megfizetett szolgaszemélyzeten kívül csak a nemesi rangra emelt borbélya, hóhéra és az udvari orvosa s egyúttal csillagásza volt mellette. Lajos király rettentően félt a haláltól. Folyton lelkiismereti furdalások és látomások gyötörték és ezektől kimerülve halt meg 1483-ban. Utóda, VIII. Károly (1483-1498.) alig volt tizenhárom éves, amikor trónra jutott és ezt a helyzetet használta ki VIII. Károly nővére, Anna, hogy a Bourbonok uralmát mindenféle fortéllyal megszilárdítani igyekezzék.

Bourbon herceget kineveztette az ország főparancsnokának és azon volt, hogy mindazokat, akik XI Lajos erőszakosságai miatt el voltak keseredve, az új király ellenségeinek táborába gyűjtse. Áldatlan harc keletkezett ebből a cselszövésből, amely a Bourbonok és Orléansok elkeseredett polgárháborúját eredményezte. A harcnak maga VIII. Károly vetett végett, aki a fogoly Orléansi Lajos hercegnek visszaadta a szabadságát és vele, valamint pártjával kibékült. Ezután, noha már Miksa leányával, a tizenegy éves Margittal meg volt esküdve, házasságot kötött Anna bretagnei hercegnővel, azért, hogy a legutolsó független hercegséget megszerezze. VIII. Károlynak, aki most már személyesen vette át az uralmat, legközelebbi célja az volt, hogy Nápolyt szerezze meg. Jogigényét arra alapította, hogy ő az Anjou-ház örököse. Nagy nehézségek árán sereget szervezett, de sehonnan sem támogatta őt semmiféle szövetséges és csak azt érte el, hogy Milanón keresztül vonulhatott akadály nélkül. Csakhamar bevonult Firenzébe, ahonnan Medici Péter elmenekült : az erődítményekben francia őrséget helyezett el, megsarcolta a várost és bámulatos kitartással, nagy ambicióval vonult tovább. Közeledtének hírére Alfonz nápolyi király átadta az uralmat fiának, II. Ferdinándnak és sietve elmenekült. VIII. Károly minden nehézség nélkül foglalta el a nápolyi királyságot, mert a városok önként, harc nélkül hódoltak meg előtte.

Nagy volt az öröme VIII. Károlynak, mert legmerészebb vágya teljesült. Ámde ez az öröme nem tartott sokáig. Őrséget hagyott hátra s visszatért Franciaországba, ahol teljesen gondtalan életnek és mulatságoknak adta magát. Ezalatt Arragoniai Ferdinánd, a milanói herceg s a pápa titokban szövetkeztek VIII. Károly ellen és a nápolyi királyság területén hagyott francia őrséget megtámadták s elűzték, úgyhogy a francia dicsőségnek alig egy év alatt vége szakadt. VIII. Károly váratlanul halt el 1498-ban. Népe előtt rokonszenves volt, mert igazi francia tulajdonságok nyilatkoztak meg benne s jószívű, könnyelmű, élénk és önérzetes volt. VIII. Károly után leszármazók nem maradtak s a trónt Orléansi Lajos herceg foglalta el XII. Lajos (1498-1515.) név alatt. A Bourbonok azt várták, hogy Lajos bosszút fog állani rajtuk. De Lajos király ezt nem cselekedte. “Ami méltatlanság Orléansi Lajos herceggel esett meg, azért XII. Lajos király nem fog bosszút állani !” - ezt mondta ő a Bourbonok békeküldöttének. Maga mellé vette tanácsadónak Amboise György roueni érseket, ki azon volt, hogy a királyt valóban királyi erényekre szoktassa. XII. Lajos első teendője az volt, hogy feleségétől elvált és előde, VIII. Károly gyönyörű özvegyét vette nőül, miáltal biztosította Bretagne birtokát. Majd újjászervezte az államigazgatást, igazságszolgáltatást, pénzügyeket és azon igyekezett, hogy Milanót és a nápolyi királyságot megszerezze.

Milanót csakhamar meghódította, de csak rövid ideig tarthatta meg, mert helytartójának kihívó magaviselete gyűlöltté tette a francia uralmat és a visszatérő Ludovico il Moro herceg csakhamar újból ura lett Milanónak. A nápolyi királyság békés megosztása iránt XII. Lajos Arragoniai Ferdinánddal állapodott meg. Ebből a titkos megállapodásból azonban Franciaországnak nem volt haszna, csak kára, mert a harcok során a francia csapatok vereséget szenvedtek. XII. Lajos csakhamar belátta, hogy a franciák Dél-Itáliában nem vethetik meg a lábukat és ezért inkább békét kötött. XII. Lajos e balsikerek után Velencére akarta kivetni hálóját. A hatalmas, gazdag köztársaság ellen egy szövetséget hozott össze és ebbe belevonta II. Gyula pápát és Spanyolországot is. A szövetséges seregek győzedelmeskedtek a velenceieken s a büszke Velence kénytelen volt városok átengedése révén békét vásárolni. Alig győzte le azonban XII. Lajos a szövetségesek segélyével Velencét, a pápa titokban a legyőzött Velencével és Svájccal szövetkezett, hogy a franciákat kiűzze Olaszországból (1510.). Ezekben az olaszföldi harcokban nagy szerepet játszott a rettenthetetlen Bayard, a “gáncs és félelem nélküli lovag.” XII. Lajos értesülvén a pápa kétszínű magatartásáról, mindent elkövetett, hogy birtokait megmentse s gyorsan sereget szervezve, ennek parancsnokául a hetvenéves Trivulziót tette meg, aki a pápai csapatokat Bolognából kikergette.

A franciák helyzete azonban rövidesen nagyon rosszra fordult, sőt egyenesen válságossá alakult. Gyula pápa ugyanis megnagyobbította a “szent ligá”-t, amelynek tagjai (Katholikus Ferdinánd spanyol király, Velence és Svájc) arra kötelezték magukat, hogy a pápa birtokait visszaszerzik. De Foix Gaston francia vezér a túlerő dacára több helyen sikereket aratott, sőt Ravennánál a szövetséges hadakat szétverte, de nemsokára, egy erőd ostrománál váratlanul körülfogták, őt magát levágták, a francia sereg pedig erősen megtizedelődött s akcióra képtelenné vált. Nagy ijedelmet keltett egyébként Franciaországban az a hír is, hogy VIII. Henrik angol király a franciaellenes szövetséghez csatlakozott. XII. Lajos király tehát igen szorult helyzetbe jutott, mert csakhamar partra szállottak az angolok Guienneben, a spanyolok Navarrába törtek be, a svájci csapatok pedig egyik erődöt a másik után foglalták el. Lajos királynak nem volt mit remélnie. II. Gyula pápa akkora örömet érzett a franciák veszteségei felett, hogy örömtüzeket gyujtatott és úgy ünnepelte meg a francia uralom kudarcait. Amint azonban II. Gyula pápa meghalt, XII. Lajos újból meg kísérelte, hogy elvesztett olaszországi pozicióját visszaszerezze. Nagy sereggel, amelyben mintegy nyolcezer német zsoldos katona is volt, átment az Alpeseken, majd átadta a vezérletet Le Tremouillenek, aki gyorsan rajtaütött az ellenfeleken s kicsikarta a győzelmeket.

De Novara közelében a svájciak rettentő támadása szétrobbantotta a francia sereget. Tízezren hullottak el a francia seregből, a többiek pedig vad futásban kerestek menekülést. Ehhez a vereséghez még egy újabb és szégyenteljesebb járult. Calais felől ugyanis egy erős angol sereg nyomult előre VIII. Henrik vezérlete alatt. XII. Lajos seregét az angol sereg Guinegate mellett körülfogta és véres harc után szétszórta. A francia sereg legjelesebb vezérei fogságba jutottak. De nem volt elég a veszteség, hozzá jött még a szégyen is, mert az angolok ezt a csatát “sarkantyúcsatá"-nak nevezték el, mert a csatatéren rendkívül sok francia sarkantyút szedtek össze s a gúnynévvel az angolok azt akarták kifejezni, hogy a franciák ebben a csatában nem kardjaikat, hanem a - sarkantyúikat használták. A további bonyodalmaknak csak az vette elejét, hogy XII. Lajos újabb német zsoldos katonákat fogadott fel, másrészt VIII. Henrik is jobbnak vélte, ha az ellenséges területről elvonul haza. Ennyi veszteség végre megtörte Lajos királyt, aki X. Leó pápát kérte fel közvetítőül és békét kötött. Az 53 éves király VIII. Henrikkel is békét kötött és ennek zálogául nőül vette Henrik - tizenhat éves nővérét, Máriát. Utóda leányának férje, Angouleme Ferenc herceg lett, aki mindazokat a terveket, amelyeket XII. Lajos szőtt, meg akarta valósítani s még Lajos halálának évében visszafoglalta Milanót.