IX vagyis Szent Lajos halála után egyik fia, III. Fülöp
(1270-85.) következett a francia trónon. Kortársai ugyan “bátor”-nak nevezték
el, ez az elnevezés azonban csak annyit jelentett, hogy bátran fogott neki
tervei kiviteléhez, de lényeges sikert csak elvétve tudott elérni.
A tuniszi emírt békére kényszerítette ugyan, megszerezte
francia földön Toulouset, Poitout, Auvergnet, de már Kasztiliával és Navarrával
nem tudott boldogulni. Arragoniával még kevésbbé, sőt mikor Pedro király ellen
hadat vezetett, ennek tengernagya, Loria, a francia flottát szétverte. A
szárazföldi hadsereg pedig kellő élelem hiányában kénytelen volt visszavonulni
és visszavonulás közben lelte halálát a király. Egyébként III. Fülöpnek volt
néhány érdemes reformja, nevezetesen : Toulouseban parlamentet szervezett,
behozta a római jogot, nemességet adományozott polgárembereknek és elrendelte,
hogy a trónörökös ezentúl 14 éves korában nagykorúnak tekintessék. Ebben a
korban kezdődik tulajdonképp Franciaország területi megnagyobbodása és a francia
nemzeti érzés hatalmas kifejlődése. IV. (Szép) Fülöp (1285-1314) uralkodása már
nagyjelentőségű volt. Alig 17 éves korában jutott a trónra, a felesége pedig 15
éves volt. Legfőbb gondja arra irányult, hogy hatalmát és az ország jólétét,
tekintélyét emelje. Erélyes és kíméletlen volt hatalmi kérdésekben, különösen
Angliával szemben. Igy például, amikor I. Edvárd Skótországot hűbéresévé tette,
Fülöp megtámadta az angol király délfranciaországi birtokait és I. Edvárdot,
mint hűbéresét a párizsi hűbéri bíróság elé idézte. Majd több oldalról jött
sürgetésekre béketárgyalásokba bocsátkozott, de a már elfoglalt területeket
vissza nem adta. Az ország területének növelése céljából nem igen volt
válogatós az eszközökben.
Vitus flandriai grófot, aki I. Edvárd angol királlyal
szövetségben állott, büntetésül egy hatalmas sereg élén megtámadta, a főbb
flandriai városokat elfoglalta s a gróf fogságbaejtése után kimondta, hogy
Flandriát bekebelezi Franciaországba. Mikor azt kérdezték tőle, hogy nem
aggódik-e ennek a következményei miatt, kijelentette, hogy a hódítást “a dolgok
természete” hozta magával. Ugyancsak könnyűszerrel szerezte meg Burgundiát is.
Fiát ugyanis eljegyezte burgundi Ottó gróf leányával és egyúttal fia javára
mindjárt birtokba is vette Burgundia jórészét - ajándék címén. Annyira
természetében volt IV. Fülöpnek s hatalom szeretete, hogy vitába keveredett
VIII. Bonifác pápával is, akivel szemben győzött is, noha csak évek elteltével.
Sőt képes volt a főpapságot is maga mellé sorakoztatni és tekintélyüket,
támogatásukat a pápai túlzások ellen felhasználni. A pápával szemben
kenyértörésig vitte a dolgot Fülöp abban az államtanácsi ülésben, amelyen
Nogaret Vilmos főpecsétőr és alkancellár számos francia érsek és püspök
hozzájárulása mellett kijelentette, hogy Bonifácot törvényes pápának nem ismeri
el, mert visszaél hatalmával és ez okból helyéből elmozdítandó. Bonifác erre
azzal felelt, hogy nemcsak IV. Fülöpöt, hanem egész Franciaországot
kiközösítette. Fülöp azonban ezzel mitsem törődött, sőt teljes felhatalmazást
adott Nogaretnak, hogy a pápával szemben éreztesse Franciaország hatalmát.
Nogaret fegyveresek élén Rómába ment, ahol a Colonna
hercegekkel szövetkezve a pápát foglyul ejtette. Néhány hónap mulva a pápa a
kiállott izgalmak következtében meghalt. XI. Benedek pápa, aki békés hajlamú
volt, az egyházi átkot megszüntette. Utóda, V. Kelemen pápa szintén
jóindulattal viseltetett IV. Fülöp iránt. Végül I. Edvárd angol királlyal is
békét kötött. Súlyos bajba sodorta azonban az, hogy a flandriaiak fellázadtak a
nagy adó miatt. Koning Péter brüggei gyapjúszövőmester vezetése alatt a
flandriaiak egy éjjelen háromezernél több franciát öltek meg. Mikor pedig IV.
Fülöp ellenük vonult, a flandriai iparosok tönkreverték csapatát, úgyhogy Fülöp
kénytelen volt megalázkodni és békét kötni az iparos flandriaiakkal. IV. Fülöp
uralkodásának idejére esett a templáriusok lovagrendjének megszüntetése. A
templárius-rendnek abban az időben 20 ezernél több tagja volt. Angliában,
Franciaországban, Spanyolországban és Magyarországban rendkívül el volt
terjedve, óriási vagyon felett rendelkezett és rengeteg bevételei voltak. Ez a
rend úgyszólván államoknak, fejedelmeknek volt a pénzintézete, mert kölcsönöket
adott, amelyeknek búsás kamatain felül mindig kapott valami birtokadományt is.
Tény az, hogy a templáriusok rendje már régen eltért az
eredeti céljától és miután a kereszteshadjáratok balul ütöttek ki, újabb
hadjáratokra pedig már nem is volt kilátás, a rend nem igen törődött egyébbel,
mint óriási vagyonával, amely a rend főmesterének és a tagoknak gond nélküli
életet biztosított. Hogy a templáriusoknak ez a kellemes helyzete, másrészt az
az előjoga, hogy csak a nagymesternek és a pápának tartoztak engedelmességgel,
irígységet keltett, mindenki által érthető. Irígyelték a rendet a királyok, az
országok főnemesei is, írigyelték főképp nagy vagyona miatt. A templáriusok
ellen azonban csakis valamely pozitív vád alapján lehetett volna fellépni.
Pozitív vád azonban nem volt, mert azt, hogy a rend gazdag volt, nem lehetett
vádnak tekinteni. Ki kellett valamit deríteni a terhükre. Az alkalom csakhamar
kínálkozott akkor, amikor Molay Jakab nagymester Fülöp királytól több
nyomatékkal kérte vissza a kölcsönpénzeket, mint aminőhöz Fülöp szokva
lehetett. A nép körében is ellenszenvessé váltak a templáriusok, akik már semmi
közérdekű dolgot nem műveltek, ellenben óriási birtokokat hasznosítottak, pénzt
forgattak és a multbeli népszerűségüket igyekeztek kamatoztatni. Már évek óta
furcsa hírek voltak forgalomban a templáriusokról. Mindenféle lehetetlen
erkölcstelenséggel, hitetlenséggel, ördögökkel való cimborasággal gyanusították
a rend tagjait. Egy elbocsátott rendfőnök és egy kicsapott lovag kezdték a
híreket terjeszteni és azt állították, hogy a rend eretnekek és erkölcstelen
emberek gyülekezete. Ezekre a vádakra perbe fogatta Fülöp király a rendet.
Molay nagymester épp Párizsban időzött, amikor Fülöp
király megegyezett a pápával a rend megszüntetésére vonatkozólag. A király
titkos parancsokat küldött szét az országban és az összes rendtagokat elfogatta,
a rend vagyonát zár alá vétette, a nagymestert pedig Párizsban letartóztatta és
pert akasztott a rend nyakába. A vádpontok közül a főbbek azok voltak, hogy
minden új rendtagnak az volt a kötelessége, hogy Krisztust háromszor
megtagadja, a keresztet ellökje magától és reprodukálhatlan cselekedetek között
imádkozzék Baffomet bálványszobra előtt. A vádak elég borzalmasak voltak, de
csak annyi volt belőlük igaz, hogy a rend a semmitevésben erkölcsileg
elzüllött, óriási vagyona mellett a rendtagok ellustultak és egyéb foglalkozás
hiányában mindenféle lehetetlen titkos szórakozásokra vetemedtek. Hogy éppen
istentagadókká váltak volna, azt igazolni nem lehetett. Súlyos ítéletekkel
sujtották természetesen a főbb rendtagokat. Párizsban harminchat templáriust
agyafúrt kínzásokkal kényszerítettek arra, hogy minden vádpontot elismerjenek.
Azután pedig a vádlottakat tűzhalálra, felakasztásra, kerékbetörésre ítélték.
Maga a per éveken át tartott, végre a viennei zsinat kimondta a rend
megszüntetését, Fülöp pedig hálából megígérte, hogy majd ő fog -
kereszteshadjáratot vezetni a hitetlenek ellen. Molay Jakab nagymestert
természetesen szintén halálra ítélték. Hat évig volt szigorú fogságban, amikor
végre máglyára hurcolták.
Itt felszólították, hogy újból ismerje el bűnösségét, de
ő kijelentette, hogy a rendet semmi vád nem érheti, ennélfogva “szívesen lemond
az életéről.” Erre Molayt és a rend három előkelő tagját máglyára hurcolták,
ahol a kor vad ízlése szerint lassú tűzön megpörkölték, majd megégették őket. A
templáriusok ellen lefolytatott per borzalmasságai minden képzeletet
felülmúlnak. Mikor elhatározott dolog lett, hogy a templáriusokat perbe fogják,
gondoskodtak egyúttal arról, hogy a hozandó halálos ítéleteket minél
borzalmasabb módon hajtsák végre. Ekkor építtette Marigny Enguerrant Párizs
közelében a montfauconi csoportos akasztófát. Egyszerre ötven-hatvan áldozat is
“lóghatott” ezen az akasztófán és ott lógott addig, míg a varjak, keselyük és
férgek le nem rágták és a csontváz le nem hullott a mélységbe. Ezt a csoportos
akasztófát még évszázadok multával is használták. Utolsó nevezetes cselekedete
volt IV. Fülöpnek, hogy a pénzverés jogát királyi jognak nyilvánította. Lyont
bekebelezte az országba és a párizsi parlament hatalmát a toulousei és roueni
felett kiterjesztette. Mikor Fülöp meghalt, a közvéleményben mégis az a
felfogás alakult ki, hogy óriási nyomás alól szabadult meg a nép, mert Fülöp a
királyi hatalom túlfejlesztésével rendkívül megkötötte az ország szabadságát.
X. Lajos (1314-1316) csak két évig volt uralkodó.
Nagyon mulatós hajlamai voltak, azért a tényleges
kormányzást átengedte hatalomra szomjas nagybátyjának, Valois Károly hercegnek,
aki pusztán azért, hogy az alsóbb néposztálybeliek rokonszenvét megnyerje, a
nemesek jogkörét erősen megnyirbálta, azután pedig mintegy igazságszeretetét
fitogtatva, felségsértés címén kivégeztette Marigny Enguerrand pénzügyi
főbiztost, azzal vádolván őt, hogy a “szegény népet a király nevében hamis
pénzek veretésével megcsalta.” Ezzel azonban nem segített a válságos pénzügyi
helyzeten, miért is ahhoz az eszközhöz folyamodott, hogy a kiűzött zsidóknak
pénzért megengedte az ideiglenes visszatelepedést, a jobbágyoknak pedig
ugyancsak pénzért szabadságot adott. Ilyen zavaros helyzetben történt, hogy X.
Lajos király váratlanul meghalt. A megüresedett trón betöltésének kérdése
hamarosan nagy vitát teremtett, mert X. Lajosnak csak egy kiskorú
leánygyermeke, Johanna maradt hátra, őt pedig nem ültethették a trónra. A
helyzeten akképp segítettek a bárók és lovagok, hogy beleegyeztek abba, hogy X.
Lajos fivére, Poitoui Fülöp foglalja el a trónt. Ez meg is történt és Poitoui
Fülöp “V. Fülöp, Franciaország és Navarra királya” címen bele is ült fivére
örökébe. V. Fülöp nagyon jól tudta hogy közvetlen joga nincs a koronához s miután
arra még nem volt eset Franciaországban, hogy nő uralkodjék, a párizsi egyetem
hozzájárulásával a rendi gyűlésen kimondatta, hogy nő nem lehet Franciaország
uralkodója.
Általánosságban véve V. Fülöp
(1316-1322.) alig hatesztendei uralma alatt elég bölcsen viselkedett, mert
egyrészt nőrokonainak házasságai révén számos hercegséget kapcsolt a koronához,
másrészt folytatta bátyjának okos intézkedéseit. Ő is felszabadítgatta a
jobbágyokat, a prelátusokat a parlamentben való részvételből kizárta, “mert folytonos
ottlétük által elhanyagolják egyházi hivatásukat,” szigorúan ellenőriztette az
adók kezelését, eltiltotta a magán fegyveres bosszút és egyenlő királyi
állampénzeket veretett, egységes mértékrendszert állapított meg.
V. Fülöpöt a trónon fivére, IV. (Szép) Károly
(1322-1328.) követte. Miután fiúgyermeke nem volt, halála előtt meghagyta, hogy
amennyiben felesége fiút szülne, ennek nagykorúságáig Valois Fülöp
kormányozzon, ha pedig az utód nem születnék meg, akkor a bárók és pairek annak
juttassák a trónt, aki arra érdemes. A francia királyválasztó bárók és pairek
nem sokat gondolkoztak hanem, amikor III. Edvárd angol király követei
megjelentek, hogy Edvárd trónigényét bejelentsék, a francia főrendek értésére
adták hogy noha Edvárd közelebbi rokon, de csak anyai részen, ellenben Valois
Fülöp távolabbi rokon, de férfiágon - ezért a trónt Valois Fülöpnek juttatják.
Ezzel a Valois-család Franciaország trónjára került. VI.
Fülöp (1328-1350.) azzal kezdte az uralkodását, hogy Remy kincstárnokot, aki
lelkiismeretlenségével közfelháborodást keltett, kivégeztette, majd tömegesen
megvendégelte a szegényeket és zsoldosokat. De nagy tévedései szomorú háborúba
sodorták az országot. Hadat vezetett a flandriai polgárok ellen mint II. Lajos
flandriai gróf szövetségese és támogatta II. Dávid skót királyt az angolok
védence, Baliol Ede ellenében. Nemsokára kitört az áldatlan harc Anglia és
Franciaország között, amely a flandriai gróffal való szövetkezésből származott
és amely száz esztendőt meghaladó idő alatt rengeteg csapást zúdított
Franciaország népére. Sluys mellett elpusztult a bérelt genuai hajóhad,
Crecynél pedig tizenegy herceg, nyolcvan főúr és ezerkétszáz lovag esett el,
nem szólva a francia haderő egyéb vereségeiről. Kétszáz éven keresztül Calais
angol kézen maradt és évtizedekig pusztított francia földön a fekete halál.
Borzalmas volt a pestis dühöngése, ha meggondoljuk, hogy oly erővel pusztított,
hogy magában Párizsban heteken át közel ötszázan haltak el naponként a
pestisben. Fülöp király azonban, noha országának lakói közül öthatoda pusztult
el a pestisben, az esztelenségig fokozta pazarlásait, pompázkodását,
meghamisította a pénz anyagát, értékét. Ezek a cselekedetei s főleg az, hogy az
országot rettenetes és szégyenteljes háborúkba sodorta, gyűlöltté tették
uralkodását.
Amikor váratlanul meghalt, nem gyászolta a nép, hanem
megkönnyebbülten lélekzett fel. VI. Fülöpöt fia, “Jó” János követte
(1350-1364). Legkevésbé sem illette őt a “jó” elnevezés, mert minden egyéb volt
ő, csak jó nem. Könnyelmű s pazarló volt s ezzel az országnak rengeteg károkat
okozott. Azzal kezdte uralkodását, hogy atyjához hasonlóan óriási pompát
fejtett ki, lovagi tornákat rendezett, miáltal a nemességet akarta magához
csábítani. Egyidejűleg folyton pénzért zsarolta a polgárokat, meghamisította a
pénzt és ezek által csakugyan elérte azt, hogy a közép és alsó néposztály
gyűlölettel fordult el tőle. A rendi gyűlés pedig csak annak a megígérése
ellenében szavazott meg anyagi eszközöket az angolok ellen való háború
folytatásához, ha a visszásságokat megszünteti. János király azonban vajmi
keveset törődött adott ígéreteivel. Nemsokára súlyos viszályba keveredett
Navarrai Károllyal, aki azon a címen, hogy X. Lajos királynak az unokája,
igényt támasztott a francia trónra. János utóbb olyképp akarta Navarrai Károly
trónéhségét csillapítani, hogy összeházasította leányával, Johannával és egy
grófságot ígért neki. János azonban az utóbbi ígéretét nem váltotta be, hanem a
grófságot egyik vezérének juttatta, mire Navarrai Károly ezt megölette.
János király, nehogy Navarrai Károly ellenséges
hajlamait növelje, kijelentette, hogy hajlandó bizonyos feltételek mellett
megbocsátani, amikor azonban Navarrai Károly vendégként Károly dauphinnél
(trónörökös-herceg), a sógoránál időzött, János király fegyveres emberek élén
berontott oda, Navarrai Károlyt elfogatta s négy barátját pedig minden bírói
eljárás nélkül kivégeztette. Angolország történetéből tudjuk, hogy az
angolokkal vívott háborúja János királynak angol fogságba való jutásával
végződött. János király fogsága nagy változást idézett elő Franciaországban. Az
ország rendei ugyanis - akik akkor a nemesség nagy hadi veszteségei miatt
jórészt a polgári elemekből kerültek ki - teljesen öncélú tervre határozták el
magukat. Mindenekelőtt Károly dauphint, a trónörököst a király fogságának
idejére kormányzónak és főhelytartónak választották s azt tervezték, hogy
országos reformokat hoznak be és a királyi hatalom korlátlanságát lényegesen megszorítják.
Ugyanekkor történt, hogy két elszánt népvezér : Le Coq Róbert (ügyvéd, majd
püspök) és Marcel István, a kereskedők elnöke kiszabadították fogságából
Navarrai Károlyt. Ez azonban legkevésbbé sem mutatkozott ezért hálásnak. A két
népvezér rövid idő alatt hihetetlen nagy befolyásra és tekintélyre tett szert.
Érezte ezt Károly dauphin is, aki kénytelen volt velük tárgyalásokba
bocsátkozni. A nemesség és a papság teljesen hátraszorult az ország súlypontja,
ereje átment Párizsra, ahol a párizsi polgárok a vidékiek bejövetele által
számban megszaporodva, diktálni kezdtek a kormányzónak és az országnak.
A nemesek és a papok uradalmai, várai ki voltak téve
szertekalandozó zsoldos katonák rablásainak. A vidéken általában minden rend,
közbiztonság kiveszőben volt. Ezek az állapotok mind még jobban elmérgesedtek,
amikor a dauphin összehívta a rendeket Párizsba (1358). Maga a dauphin saját
személyének védelmére kétezer fegyverest vitt magával, ami a jórészt csak
polgárokból kikerült rendi gyűlést rendkívül felingerelte, másrészt a párizsi
lakosság nem tetszését is maga után vonta. A közhangulat elégedetlenségének
kitöréséhez elég volt egy jeladás, egy felszólítás és ezt Marcel István, a
népvezér nem is mulasztotta el. Félreverette a harangokat, mire a céhek a saját
lobogóik alatt és a nép kék és piros sipkákkal és hasonló színű apró
jelvényekkel kirontott az uccára és óriási tömegekben sietett a dauphin lakása
elé. Utközben két gyűlölt államtanácsost lekaszaboltak, a dauphin pedig
reszketve várta halálát. Marcel azonban odarohant hozzá, a fejébe nyomott egy
jelvényes sipkát és a fülébe súgta, hogy vallja magát a nép barátjának és akkor
nem lesz semmi baja. A dauphin követte a tanácsot és első cselekedete az volt
ezután, hogy elmenekült Párizsból, hogy a nemeseket maga köré gyűjtse a polgári
elem ellen. Gőgös hangon megparancsolta, hogy a párizsiak szolgáltassák ki a
népvezéreket. Ez azonban nem történt meg.
A Marcel által felizgatott polgári elem forrongásához
egy másik baj is járult, amely rettenetes országcsapássá nőtte ki magát. Ez
pedig a parasztlázadás volt, amelyet a francia paraszt gúnyneve “Jacques
Bonhomme” után Jacqueriernek neveztek el. Egész Észak-Franciaország
megsínylette a fellázadt parasztok dühét. Körülbelül százezer felfegyverkezett
paraszt kezdte pusztítani a nemesek birtokait s felégetni kastélyaikat és
váraikat. A parasztlázadás borzalmaihoz csatlakoztak még a zsoldos csapatok,
rablóportyázásai is. Ezek a nem fizetett csapatok a “compagnies” gyűjtőnév
alatt vitték végbe a legképtelenebb, borzalmas cselekedeteket, úgyhogy mindent
összevéve többnapi járásnyi területen nem lehetett mást látni, mint égő
uradalmakat, füstöt, romokat, menekülő nemes és polgári családokat és
féktelenkedő rablóbandákat. Végre a nemesek fegyvert ragadtak, megtámadták a lázadó
parasztokat, akik közül mintegy harmincezret öltek meg. Ezek a züllött
állapotok végre is gondolkodóba ejtették Marcelt, aki félt a győzedelmeskedő
nemesség bosszújától. Ezért Navarrai Károlyt felkérte, hogy legyen ő a “nép
kapitánya”, amit ez el is fogadott, de minthogy a dauphinnel tárgyalásba
bocsátkozott, bizalmat nem tudott maga iránt ébreszteni. Marcelt utóbb a
párizsiak orvul megölték, mert azt hitték, hogy elárulta őket.
Most már a dauphin is belátta, hogy itt csak valami
erélyes cselekedettel lehet a közrendet megmenteni s azért a nemességgel
szövetkezve, részben fegyverrel, részben egyezkedéssel leszerelte a zsoldosok,
valamint a parasztok lázadását, Navarrai Károllyal pedig megállapodott, hogy
trónigényeinek elejtése mellett birtokait visszaadja, sőt még magas
életjáradékot is kap. A békére annál is inkább szükség volt, mert János király
III. Edvárddal olyan békében állapodott meg, amelyet a francia rendek nem
fogadtak el. A dauphin azonban az angolok újabb fegyveres beavatkozására mégis
kénytelen volt az angolokkal békét kötni, amelynek értelmében János király
hárommillió aranyért visszakapja szabadságát, számos grófság angol területté
válik, más területek pedig Franciaországnak adatnak vissza. János király
kiszabadulása nem volt nyereség az ország számára. János különben már 1364-ben
meghalt, négy fiút hagyván maga után Károlyt, a dauphint, Anjou Károly
herceget, Berry János hercegét és Merész Fülöpöt, akinek Burgundiát juttatta.
V. Károly király (1364-80.) nagy sikereket ért el az angolokkal szemben, noha
győzelmét jórészt Guesclin Bertrandnak, a hős vezérnek köszönhette. Guesclin
Bertrand bretagnei köznemes családból származott. Arca csúnya volt s ezt a
serdült ifjú jól tudta, amikor ekként nyilatkozott : “Jól tudom, hogy csúnya
vagyok, de éppen ezért bátor leszek, azok a nők pedig, akik csúnyaságomért
kerülnek, bátorságomért fognak rajongani értem !” Guesclin teljesen a
hadiéletnek adta magát.
Bámulatos személyes bátorsága, ügyessége, testi ereje a
lovagi tornákon mindenütt feltűnt, de különösen a rennesi torna alapította meg
hírnevét. Apja ugyanis nem akarta őt a tornára engedni, mire Guesclin
vértezetet és lovat kölcsönzött és leeresztett sisakkal jelent meg a porondon.
Az ajánlkozó ellenfeleket csodálatos ügyességgel egymásután győzte le, mire a
véletlen úgy hozta magával, hogy ismeretlenül saját apja akart vele lándzsát
törni. Mikor azonban megpillantotta ellenfelének pajzsán családjuk címerét,
megismerte apját, leeresztette a lándzsát és nem vívott. Nehogy azonban
gyávasággal vádolják, tizenöt ellenféllel vette fel ezután a küzdelmet és
valamennyit kiemelte a nyeregből. Mikor a legutolsó ellenfél valamiképp le
tudta taszítani fejéről a meglazult sisakot, akkor ismerték meg Guesclin
Bertrandot. Ettől kezdődött Guesclin hírneve, népszerűsége. A bretagnei
örökösödési háború nemsokára alkalmat adott Guesclinnek, hogy kitüntesse magát.
Guesclin, mint hirtelen támadó fél, csodálatos eredményeket ért el. A háborút
diadalmasan vívta végig. Majd spanyol területre tette át vitézsége színhelyét,
ahol Trastamara Henriket támogatta kasztiliai Pedro ellen. Navarete mellett
szembe találkozott Guesclin az ellenséggel, akik között ott volt az angol
trónörökös, a “fekete herceg” is.
Guesclint a túlerőben levő ellenség foglyul ejtette, de
nemsokára visszakapta szabadságát és már két év mulva Montiel mellett nagy
győzelmet aratott és ezután visszatért Franciaországba, ahol az angolokat több
csatában megverte s az egész délvidéket jórészt megtisztította az angoloktól.
V. Károlynak ennyi siker után az lett a határozott terve, hogy Franciaországból
végleg kizavarja az angolokat. E célból Bretagne ellen kellett volna vonulnia
Guesclinnek, aki hazájának fővezérévé küzdötte fel magát, de a hős saját
szülőföldjén nem akart vért ontani, hanem eloldotta vezéri kardját s visszaküldte
a királynak. Guesclin spanyol földre akart menni, de útközben még ostromot
intézett egy vár ellen, amelyben rablózsoldosok húzták meg magukat. Guesclin
halálos beteg lett és, ott halt meg az ostrom ideje alatt, mire a vár
parancsnoka elhozta a vár kulcsait és azokat Guesclin holtteste mellé tette le.
V. Károly a hős Guesclint a st-denisi királyi sírboltba temettette el, ahová
nemsokára V. Károly is megtért pihenni. V. Károly számos üdvös rendeletet
léptetett életbe. Kiváltságokat nem igen adott, sőt kijelentette, hogy azokat
korlátozni kell épp állami érdekekből. Eltiltotta a magánbosszút, “még arra az
esetre is, ha azt a király rendelné el.” Rendes, jó pénzt veretett, rendezte a
pénzügyeket, szervezte a haderőt. V. Károly utóda fia, VI. Károly még alig volt
tizenkét éves, amikor trónra jutott (1380-1422.).
Óriási zavarokkal kezdődött az ő uralma, mert a gyámság
és a kormányzóság kérdésénél Anjou Lajos, Bourbon Lajos és Burgundi Fülöp
már-már véres harcba keveredtek volna, ha a rendek hirtelen nem nagykorúsítják
VI. Károlyt. Ennek ellenére birodalomszerte nagy zavarok ütötték fel a fejüket.
A párizsi lakosság egy cipész vezetése alatt fellázadt azon a címen hogy súlyos
az adó. A flandriai “fehérsipkások” Artewelde Jakab biztatására ragadtak
fegyvert. Egyes nagyobb városok lakói is forrongani kezdtek. Anjou Lajos
váratlan halála után Fülöp burgundi herceg vette kezeibe a kormányzást és
csakhamar a flandriaiak ellen vonult, akiket le is győzött, azután pedig Párizs
ellen indult s győztesen vezette be oda a fiatal királyt. Miután nőül vette
Bajor István herceg leányát, Izabellát, VI. Károly elérkezettnek látta az időt,
hogy személyesen vegye át a tényleges uralmat. VI. Károly megnyerő modorával
csakhamar megkedveltette magát, a sok felpanaszolt sérelmet orvosolta,
nevezetesen a súlyos adóviszonyokat enyhítette, a párizsiak elkobzott jogait
visszaadta, Angliával pedig békét kötött. Alapos volt tehát a remény arra, hogy
az ország helyzete mindenképp javulni fog, amikor a király egészsége a sok
kicsapongás következtében megrokkant. Amikor ugyanis VI. Károly harcba
keveredett a bretagnei herceggel, nagy lázbetegség támadta meg, amely után
elmezavar tünetei kezdtek mutatkozni rajta. Károly azonban nem törődött
betegségével, hanem folytatta útját Bretagneba.
Amikor egy erdőbe ért, elébe ugrott egy ember,
megragadta a ló zabláját és rákiáltott a királyra : “Térj vissza, mert
elárultak !” Ez a váratlan esemény nagyon megriasztotta a királyt, de azért
továbbhaladt kíséretével. Egyszer az történt, hogy a rekkenő hőségben egyik
apródja elszunnyadt és lándzsája véletlenül ráesett a király sisakjára. Ettől a
király annyira megijedt, hogy kardot rántott és vagdalkozni kezdett. “ Rajta !
Le az árulókkal !” - kiáltotta. A király saját kíséretéből több embert megölt,
mire nagynehezen lefogták és gyógykezelés alá vették. Károly elmebaja
természetesen magával hozta azt, hogy az ország igazgatásáról gondoskodni
kellett. Fülöp burgundi herceg az ország rendeitől megbízást kapott, hogy
intézze a közügyeket a király betegségének tartama alatt. Néha ugyan rövid
ideig a király visszanyerte szellemi egészségét, de csakhamar visszaesett
korábbi bajába. Súlyos bajoknak vált okozójává ezen idő alatt a burgundi és
orléanista párt folytonos féltékenykedése az uralom miatt. A király fivére, Orléansi
Lajos nyíltan azt követelte Fülöp burgundi hercegtől, hogy engedje át neki a
kormányzást. A burgundi herceg nem engedett, amiből a burgundi és orléanista
párt véres polgárháborúja származott. A burgundi pártot a polgárság, az
orléansit pedig a nemesség támogatta. Fülöp herceg azonban váratlanul meghalt,
mire utóda, János burgundi herceg ült bele a kormányzói székbe.
Minthogy azonban a királyné nyíltan az orléansi
herceghez szított, elkerülhetetlennek látszott a két párt összetűzése. A
királyné Orléansi Lajosnak lett a kedvese. Mindkettő módfelett könnyelmű és
erkölcstelen volt. Pazarlók voltak s az esztelenségig könnyelműek. Igy például
Orléansi Lajos, aki óriási adósságokat csinált, egy hatalmas vihartól megijedve
nyolcszáz hitelezőjét magához hivatta, hogy kifizesse őket, nehogy a haragos
mennykő beléje üssön. Amikor azonban a vihar oszlófélben volt, a hitelezők
hadát fegyveres szolgákkal kergette szét. Izabella királyné, aki Orléansi Lajos
hercegnél idősebb volt, igen sajátságos hajlamoknak hódolt. Segélyezte a
szegény diákokat, az új házasokat, a nyomorgókat, de ugyanakkor hihetetlen
fényűzést fejtett ki. Nyolc-tízméteres selyemuszályokat viselt, fejére méteres
díszeket rakatott, illatos fürdőket vett minduntalan, lakása tele volt
madarakkal, baglyokkal, azonkívül három udvari bolondot és egy törpe nőt
tartott. Rendkívül féltette egészségét és babonából felolvasztott
gyöngyszemekből készült italt ivott, lelki üdvösségéért miséket mondatott,
apácákat bőjtöltetett, egyébként erkölcstelen volt, mint egy Messzalina. Hogy
Burgundi János és Orléansi Lajos hercegek sokáig nem lesznek békében, sejteni
lehetett. Burgundi János orgyilkosokat bérelt és átizentetett Orléansi
Lajoshoz, hogy a királyné hivatja.
Amikor Orléansi Lajos néhány szolga kíséretében kiment
az uccára hogy a palotába menjen, fegyveresek rohanták meg és csakhamar
lekaszabolták. Noha mindenki tudta, hogy Burgundi János herceg ölette meg az
Orléansi herceget, mégsem mertek ellene fellépni, mert kezében volt a hatalom.
Orléansi Lajos halála után Armagnac Bernát gróf állott az orléanisták élére. Ő
vállalkozott a vérbosszúra. Rendkívül gazdag, hatalmas nemes volt, aki több
herceggel szövetkezve kijelentette, hogy megszabadítja az országot és a királyt
a burgundi zsarnoktól. Armagnac fegyveresei jórészt a gascognei lakosságból
kerültek ki és ezek híresek voltak rettenthetetlen bátorságukról és arról, hogy
okkal vagy ok nélkül minduntalan véres verekedéseket kezdtek. A két
ellentábornak közvetlen célja az volt, hogy a fővárost, Párizst ejtse hatalmába.
De bármelyik is jutott a főváros birtokába, egyformán sarcolta, zaklatta,
pusztította. Eszerint két ellenpárt volt az országban, amelyhez nemsokára egy
harmadik is járult, Lajos dauphin pártja. Erre az időre esett az angolok újabb
térfoglalása, ami annál is inkább érthető volt, mert a nemesség javarésze
elszokott a hadi fáradalmaktól, a közerkölcsök rettenetesen meg voltak romolva,
nemesek, polgárok és parasztok farkasszemet néztek egymással. Nem volt csoda,
hogy Azincourt mellett óriási veszteség érte a franciákat, nyolcezer nemes s a
fővezér is elesett. A nagy vereség ellenére Armagnac gróf hatalma, befolyása
folyton növekedett, mert főparancsnok, fő pénzügyi biztos, az erődök kapitánya
lett.
Ugyanezen idő alatt a király négy fia elhalt s Károly
fia lett a trónörökös. Armagnac gróf zsarnokoskodása hihetetlen arányokat
öltött. Elkoboztatta a polgárok fegyvereit, megtiltotta az összejöveteleket,
látogatásokat, sőt még a lakodalmi és egyéb ünnepi együttlétet sem tűrte meg.
Mindenütt kémek lesték a polgárok lépéseit. Aki ellenkezett, azt belefojtatta a
Szajnába. Armagnac gróf annyira erőszakos lett, hogy Izabella királynét is
elfogatta, vagyonát elkobozta és őt magát elzáratta. Ilyen vad erőszakossággal
szemben János burgundi herceg más eszközökhöz folyamodott. Előzékenynek,
jószívűnek és jogvédőnek mutatkozott, hogy ezáltal megnyerje a nép szeretetét.
Sereget szervezett és mindenekelőtt a királynét szabadította ki fogságából,
majd pedig Párizs ellen vonult. A párizsiak nagy örömmel fogadták János herceg
közeledtének hírét, mert a herceg előre kihirdette, hogy minden adót eltöröl,
kivéve a sóadót. A főváros egyik fertálymesterének fia kicsempészte a város
egyik kapujának kulcsait a herceg kezeibe, mire a herceg a burgundi lovasok
élén bevonult Párizsba. Az Armagnac-pártiak még magukhoz sem térhettek az
ijedelemből, amikor Párizs lakossága tömegesen csatlakozott a betóduló
burgundiakhoz és nemsokára kezdetét vette a bosszú véres munkája. Armagnac
grófot egy rejtekhelyen megtalálták és a nyilt piacon verték agyon, holttestét
pedig lóhoz kötve hurcolták végig a városon.
A dauphinnek azonban sikerült megmenekülnie. Rettenetes
véres munka kezdődött ezután. A sok Armagnac-fogoly őrizetét a győztes burgundi
párt megúnta, mire a különböző fogházakat, ahol azok fogva voltak,
körülállották a fegyveres burgundiak, aztán fegyveresek rohantak be a cellákba,
házakba és irgalom nélkül lekaszaboltak minden foglyot. Patakokban folyt a vér
a cellákban, a holttesteket egymásután lökték ki az ablakokon, majd pedig arra
kényszerítették az életben hagyott foglyokat, hogy az ablakokon át ugorjanak le
a feléjük tartott lánzsákba. Közel kétezer fogoly pusztult el így. A
vérengzésnek azonban még nem szakadt vége, mert a párizsi alsóbb néposztály a
párizsi hóhér vezetése alatt nap-nap után végigjárta az uccákat, hogy újabb
áldozatokat keressen, amit utóbb már János herceg is megsokalt és a vagyonosabb
polgárságot fegyverezte fel, hogy a közrendet újból helyreállítsa. A helyzetét
jellemzi az, hogy míg Izabella királyné János herceggel bevonult Párizsba,
ugyanakkor a trónörökös, Károly herceg Armagnac híveivel szövetkezve Bourgesban
külön udvartartást és kormányt rendezett be. A trónörökös különben arra a
hírre, hogy a burgundi herceg bevonult Párizsba, vezérét, du Chatelt megbízta,
hogy János herceget sereggel támadja meg. János herceg pedig arra a hírre, hogy
V. Henrik angol király nagy sikereket aratott Normandiában, arra törekedett,
hogy a trónörököst anyjával kibékítse és ővele is kibéküljön.
A béketalálkozás színhelye Montereau előtt volt kitűzve,
de János herceget kedvese, aki értesült a tervekről, óva intette a
találkozástól. János herceg azonban ezzel mitsem törődött. Néhány csatlós
kíséretében a trónörökös elé ment, aki előtt illemtudólag meghajtotta magát és
féltérdre ereszkedett. Ugyanebben a pillanatban a trónörökös katonája harci
bárdjával a herceg arcába vágott, mire többen odaugrottak és a herceget holtra
kaszabolták. A trónörökös apja halála után VII. Károly név alatt
megkoronáztatta magát Poitiersben. Szomorú volt ismét Franciaország helyzete.
VI. Henrik angol király kiskorúsága folytán ennek gyámja Bedford herceg
intézkedett, aki minden eszközt megragadott, hogy a franciaországi angol
birtokokat megtartsa, sőt azokat gyarapítsa.