Nagyjelentőségű változás ment végbe Angolország
történetében III. Henrik uralkodása alatt. Ekkor kezdtek ugyanis mutatkozni
annak a törekvésnek jelei, hogy Anglia a francia király főhűbéri fennhatósága
alól kiszabadíttassék és a pápai befolyás korlátoztassék. A szorosan vett
ellentétesség Franciaország és Anglia között ekkor kezd mindjobban kidomborodni.
III. Henrik halálakor fia, Edvárd herceg Nápolyban időzött, ahonnan sietve tért
haza Londonba. A trónt I. Edvárd (1272-1307) néven foglalta el és legelső
teendőjének azt tekintette, hogy a királyi uradalmakat visszakövetelte, a
bárókat pedig felszólította : igazolják, hogy minő jogcímen jutottak
birtokaikhoz. Mire a gőgös Waremme gróf kardjára ütve, ezt felelte : “Ez a
kard, amellyel ősöm hódító Vilmosért küzdött, az én jogcímem, amellyel jogaimat
meg is tudom védeni.” Edvárd erre némileg alábbhagyott a követeléseivel, de
amikor a canterburyi érsek arra a felszólításra, hogy a papság is igazolja a
birtokszerzést, ellenállással fenyegette meg, Edvárd azt felelte, hogy minden
papi javadalmat el fog koboztatni. Sok bajt okozott Edvárdnak Wales.
Abban az időben Levellyn volt a walesiek hercege, aki
minduntalan haddal támadott rá Edvárdra. Levellynek állítólag megjósolták, hogy
fejét meg fogják koronázni, ami a gőgös és ravasz herceget még jobban
ösztökélte a királlyal való szembeszállásra. Végre is Edvárd rendes hadjáratra
szánta el magát a herceg ellen, amikor ez szószegő módon újból lázadást szított
ellene. Végre egy véres harcban agyonverték Levellynt és levágott fejét a
király örökzöld levelekkel megkoszorúzva, póznán Londonba küldte. Levellyn
leányát kolostorba záratta, fivérét pedig borzalmas kegyetlenségek között
kivégeztette. Ezzel azután Wales függetlenségének vége lett, noha széleskörű
autonómiát kapott cserébe. Edvárd király a fiát, a későbbi II. Edvárdot “Wales
hercegé”-nek nevezte ki s azóta az angol trónörökösök állandóan használják a
walesi hercegi címet. Nevezetes esemény volt Edvárd uralma idejében, hogy
amikor III. Sándor skót király halálával Skóciában királyt kellett választani,
a trónkövetelők Angliát kérték fel a király kijelölésére. A választás Baliol
Johnra esett, aki Edvárdnak letette a hűbéri esküt, mire skót királynak
koronázták. Nyilt titok volt különben, hogy Edvárd király Skóciát végleg be
akarja kebelezni Angliába. Efelett vitába keveredett a francia királlyal s a
háború Anglia és Franciaország között elkerülhetetlennek látszott. Ehhez
járult, hogy Walesben és Skóciában is a forradalom jelei kezdtek mutatkozni.
Edvárd a walesieket hamarosan leverte, mire Baliol John
skót király ellen vonult, akinek seregét Dunbar mellett 1296-ban legyőzte s
ezzel megalázta a büszke skótokat. Baliol John skót király meghódolt és mellét
verve kért bocsánatot azért, hogy “mások rossz tanácsára” hallgatott és
önfejűsködött. Edvárd a skót király pecsétjét széttörette, őt magát pedig
fogolyként a Towerbe szállíttatta. Ezek után IV. Fülöp francia király ellen
szándékozott hadat viselni, de alig kötött ki Flandriában, amikor híre érkezett
a skótok lázadásának s kénytelen volt visszasietni. A skótok ugyanis az angolok
kegyetlenkedéseit nem tudták elviselni, felhasználták Edvárd távollétét s
Wallace Vilmos vezérlete alatt fellázadtak. Wallace Vilmos óriási erejű férfiú
volt, aki halálosan gyűlölte az angolokat. Vezéri talentumáról is csakhamar
bizonyságot tett, amikor maga köré gyűjtvén az elégedetlen hegyi skótokat
fényes győzelmet aratott Stirling mellett az angolokon. Wallacehoz csatlakozott
erre Bruce Róbert is, mire úgy látszott, hogy a skótok hamarosan végleg le
fogják rázni az angol igát. Edvárd király erre hamarosan békét kötött a francia
királlyal és teljes erejével Wallace ellen fordult, akit Falkirk mellett le is
győzött. Wallace azonban még azután is sokáig sikeresen harcolt az angolok
ellen, de nemsokára gaz árulás következtében Edvárd fogságába esett, aki őt
kivégeztette. Wallace halála nem jelentette a skótok végleges meghódolását,
mert akadt Bruce Róbert (az ifjabbik) személyében egy újabb vezér aki tehetség
dolgában felülmúlta Wallacet.
Bruce Róbert mindenekelőtt az angolbarát kémektől
szabadította meg Skóciát. Azután nyiltan kitűzte a szabadság zászlaját és a
tömegesen zászlaja alá sereglő skótokkal elűzte az angolokat és fejére tétette
a skót királyi koronát. Edvárd király óriási felháborodás között értesült a
skótok merészségéről, azonnal hadba indult ellenük. De már nem érte meg a
skótok újabb leverését, mert a fáradalmaktól kimerülve, hirtelen meghalt a
háborúban. I. Edvárdot az angolok nagy királyaik közé sorolják. Utóda a fia
lett, II. Edvárd (1307-1327), de ez távolról sem hasonlított erély,
következetesség, tehetség szempontjából atyjára. Könnyelmű, gondtalan életet
élt. Gaveston Pétert gascognei nemest tüntette ki a feltétlen bizalmával és
barátságával, noha a főnemesek ellene voltak ennek a barátságnak és
figyelmeztették, hogy az idegen befolyás árt az ország érdekeinek. Edvárd
azonban ezzel mit sem törődött, amikor pedig a parlament kimondta, hogy
Gaveston köteles elhagyni Angliát, Edvárd nemcsak visszahívta, hanem kinevezte
írországi helytartónak. Erre, amikor Edvárd egy alkalommal Gavestonnal Londonba
jött, a grófot összeesküvő angol nemesek elfogták és kivégezték. Edvárd király
sokkal gyávább volt, semhogy kegyence haláláért bosszút mert volna állani.
Egyéb tervvel volt Edvárd elfoglalva.
Ő ugyanis már régóta szemet vetett a templáriusok
rendjének vagyonára, amikor pedig IV. Fülöp francia király és a pápa arra
ösztönözték Edvárdot, hogy a templáriusok ellen felmerült állítólagos vádakat
vizsgálja meg, Edvárd minden hosszadalmaskodás helyett valamennyi templárius
lovagot börtönbe záratta. Hamis vádak, kínzások, összejátszások alapján folytatták
le a templáriusok perét. Semmit sem lehetett rájuk bizonyítani, de azért
vagyonuk egy részét Edvárd megkaparintotta, másik részét pedig a johannitáknak
adományozta, a templáriusok londoni templomát pedig az ügyvédeknek ajándékozta.
Ezek után Edvárd a skótok ellen fordult, mert Bruce Róbert ugyancsak kamatostul
adogatta vissza az angolok kegyetlenkedéseiket. Edvárd és vezérei néhány hónap
alatt nemcsak több skót sereget győztek le, hanem Edinburghba is bevonultak.
Csak még Stirling tartotta magát, noha Edvárd vezérei erősen ostromolták.
Edvárd király kerek százezer ember élén vonult most már a skótok ellen, akik
alig tudtak harmincezer fegyverest szembeállítani vele. A skótok vezére azonban
Bruce Róbert volt. Rendkívül heves támadás után a skótok visszaszorították az
angolokat és az angolok nagy részét a mocsarakba szorították bele, maga Edvárd
is csak nehezen menekülhetett el. A skótok nagyszámú angolt ejtettek foglyul és
Edvárd udvari költőjét is elfogták s arra kényszerítették őt, hogy versben dicsőítse
a skótok győzelmét.
A skótok sikerei most már tartósabbaknak bizonyultak,
mert Edvárd király rendkívül erélytelen volt, másrészt a parlament sem akart
katonát és pénzt adni a királynak, aki annyi szégyent hozott az országra.
Edvárdnak újból akadtak kegyencei a két Spencer személyében, mire a parlament
oly határozottsággal lépett fel ellenük, hogy Edvárd nemcsak elbocsátotta őket,
hanem arra kérte a parlamentet, hogy két bizalmi emberét állítsa melléje, akik
minden lépésére vigyáznak és jóravaló tanácsokat adnak neki. Ekkor a parlament
megszavazott ugyan katonát és pénzt a skótok leverésére, a hadi vállalat
azonban súlyos kudarcokkal végződött és maga Edvárd volt kénytelen békét kérni
a skótoktól. Edvárd király azonban még ekkor sem tért észre, sőt a parlament
bosszúságára visszahívta a száműzött kegyenceit, a két Spencert s ezeknek
gonosz és könnyelmű tanácsaira hallgatott. Ez a visszás állapot arra bírta
Lancaster Tamás főnemest, hogy többekkel együtt átpártolt a skótokhoz, de
fogságba jutott és Edvárd kivégeztette. A Spencerek tolakodó magatartása Edvárd
király feleségét, a francia Izabellát is módfelett bántotta s ezért meg is
korholta a férjét, akit erélytelenséggel vádolt, mire Edvárd elkoboztatta a
felesége angliai birtokait. Nyilvánvaló lett ezek után, hogy Edvárd király
felesége nem fog tovább Londonban maradni, ahol a két Spencer már az életére is
tört. Azon ürügy alatt, hogy segítséget fog kérni a franciáktól a skótok ellen,
Párizsba ment s magával vivén tizenhárom éves fiát is.
Izabella királynénak azonban más tervei voltak.
Párizsban találkozott a szép Mortimer Roger gróffal, akibe már régebben
szerelmes volt. Miután nyiltan Mortimer grófot vallotta kegyeltjének, vele
együtt Németalföldre utazott, ott sereget szervezett és betört Angliába, ahol a
nemesség nagy része azonnal hozzája állott, de kikötötte, hogy ki kell békülnie
a királlyal. Izabella királyné seregeivel győzelmesen haladt előre. Elfogták az
öregebb Spencert, akit a királyné felnégyeltetett s hasonló sors érte a
fiatalabbikat is. Izabella végül foglyul ejtette a saját - férjét is.
Gyámoltalan, nevetséges bábbá töpörödött össze a félénk Edvárd, akinek végig
kellett hallgatnia, amikor a parlament küldöttsége Izabellát, mint szabadítót
üdvözölte. Edvárd király pedig jajveszékelve, sírva mondott le a trónról fia,
III. Edvárd javára. II. Edvárdon nemsokára az idegbaj jelei kezdtek mutatkozni,
amit cselekedetei is igazoltak. Folyton siránkozott, fogadkozott, hogy
megjavul, csak adják vissza koronáját. Edvárd sorsa azonban meg volt pecsételve.
Felesége és Mortimer gyűlölték, de egyszerre nem akarták eltenni láb alól,
hanem fokozatosan készítették ezt elő. Minduntalan más és más helyre vitték
fogságba, hideg télen rossz, vékony ruhát adtak rá, táplálékot sem igen kapott,
álmából minduntalan felriasztották és minden őr gúnyosan lökdöste ide-oda.
Edvárd rendkívül szívós természete azonban ellenállott a
kínzásoknak, mire két szolga egy tüzes vasat vágott Edvárd gyomrába és így
pusztította el a szerencsétlen uralkodót. II. Edvárd halála után tizennégy éves
fia, III. Edvárd (1327- 1377) követte őt a trónon. Természetes, hogy nem maga a
gyermekkirály uralkodott, hanem Izabella anyakirályné és Mortimer gróf, akikben
azonban az angolok alaposan csalódtak, mert a “kormányzó” Izabella és kedvese
nem törődtek az országos ügyekkel, hanem csak a saját javukkal s
vagyongyüjtéssel voltak elfoglalva. Közben (Bruce) Róbert skót király felmondta
a fegyverszünetet, azonban ő maga nem szállott harcba, de vezérei alaposan
kitettek magukért és rendre leverték az angol seregeket. Mikor III. Edvárd maga
is hadba vonult, a skótok az angolokat a Wear folyóhoz csalták, ahol éjnek
idején rettenetes vérfürdőt rendeztek ellenségeik sorában. Maga Edvárd király
is csak nagynehezen menthette meg életét. Edvárd erre Bruce Róbertet elismerte
skót királynak, szövetségesének vallotta és ekképp szégyenteljesen megalázta
Angliát az azelőtt annyira lenézett skótok előtt. Természetes következménye a
skótok függetlensége elismerésének az volt, hogy az angol közvélemény gyűlölete
a “kormányzó” anyakirályné és kegyence, Mortimer gróf ellen irányult, noha
azelőtt mint szabadítókat üdvözölték őket az angolok. A közgyűlölet még jobban
fokozódott, amikor néhány elégedetlenkedő főurat Mortimer kivégeztetett.
III. Edvárd, aki egyébként már nős volt, elérkezettnek
látta az időt, hogy személyesen vegye át a kormányzást. Titokban egyetértett a
parlamenttel és az elégedetlenkedőkkel s nyiltan azok élére állott. Mialatt a
parlament Nottinghamban ülésezett, III. Edvárd elhatározta, hogy anyját és
kegyencét, Mortimert, akik mindketten egy jól őrzött kastélyban laktak, meglepi
és végez velük. Gazdag ajándékokkal megvesztegette a kastély parancsnokát, aki
egy földalatti folyosón keresztül bebocsátotta a királyt és fegyveres csapatát
a kastélyba A kastély őreit hamarosan lemészárolták, mire III. Edvárd berohant
Mortimer hálószobájába. “Meghalsz kutya !” - kiáltotta Edvárd. A zajra berohant
az anyakirályné és látván a helyzetet, sírva, könyörögve borult fia lábaihoz.
“Fiam, Mortimer barátom kifogástalan lovag, ne bántsd őt” - rimánkodott a
királyné. “Nem érdemel kegyelmet” - szólt sötéten Edvárd. “Édes, kedves fiam -
kiáltott a kétségbeesett nő - ne bántsd az én egyetlen Mortimeremet !”
Hasztalan volt minden közbelépés. Edvárd Mortimert a Towerbe vitette és nemsokára
közönséges tolvajként felakasztatta. Izabella anyakirálynét egyik birtokára
száműzte. Izabella 1357-ben mint a Klarissza zárda tagja halt meg. Edvárdnak az
volt a terve, hogy most már végez a skótokkal is. Hadat vezetett ellenük,
győzött is és Baliol John fiát, Baliol Edvárdot ültette a skót trónra,
természetesen hűbéri eskü ellenében.
De a skótok csakhamar elkergették a
bábkirályt. Ezzel azután megindult újból a harcok hosszú sorozata, amely
évszázadokon át tartott kevés szünettel. Minthogy pedig a skótok az angolok
túlkapásai ellen a francia király segítségéért folyamodtak, előre volt látható,
hogy Skócia miatt Francia és Angolország között előbb-utóbb súlyos háborús
bonyodalmak fognak kitörni.
III. Edvárd részint a felesége, Hollandiai Filippa,
valamint nővérének, Eleonorának férjéről közeli rokonságba jutott a
németalföldi, illetőleg a flandriai nemességgel. Ezen a réven, valamint azért
is, mert a flandriai posztóiparosok közül sokat telepített le Angliában és
mindenképp kedvezett a flandriai érdekeknek, számított arra, hogy innen
intézhet Franciaország ellen hatásos támadást. Lajos flandriai grófot, aki a
francia királlyal rokonszenvezett, Artevelde Jakab 1338-ban elűzte s maga
állott a grófság élére. Kedvezett ez a helyzet III. Edvárdnak, aki négyszáz
hajóból álló flotta élén átjött Németalföldre s onnan kiáltványt bocsátott ki a
franciákhoz, amelyben kijelentette, hogy mint IV. Fülöp unokája, jogot formál a
francia trónra s a trónt, ha kell, fegyverrel is elfoglalja.
Ezzel kezdetét vette a csaknem száz évnél tovább tartó
francia-angol háború, amely a két nemzet ellenszenvét a legnagyobb mértékben
kifejlesztette egymás iránt. Az első csata a tengeren folyt le Sluys mellett.
Az angolok rövid idő alatt nagy győzelmet arattak ebben a franciákon, akik
állítólag harmincezer embert vesztettek. Edvárd király a flandriaiakat nem
tudta ugyan feltétlenül a maga pártjára hódítani, de döntő harcra készült
Franciaország ellen s nagy sereget szervezett. Ötvenezer harcos élén
partraszállott Normandiában és Picardia felé vonultában a Somme folyó
közelében, Crecy mellett egy jóval erősebb francia sereggel találkozott.
Állítólag kétszer annyian voltak a franciák, ennek ellenére az angolok oly
erővel támadtak, hogy a francia sereg zavarba jutott és késő éjfélig tartott a
menekülése, miközben húszezer franciánál több hullott el. Persze, az angolok
vesztesége is tetemes volt, de a végleges győzelmet mégis az angolok vívták ki.
Ebben a csatában vitézkedett III. Edvárd fia, Edvárd, a “fekete herceg” akit
azért neveztek így, mert állandóan fekete sisakot és fekete vértet viselt a
harcmezőn. Győztek az angolok még több ízben a franciák ellen, azután leverték
Bruce Dávid skót királyt is, Bruce maga fogságba esett. Egyidejűleg Edvárd
király óriási ostromgépekkel ostrom alá fogta Calaist, amely tizenegy
hónapmulva megadta magát.
A város legelőkelőbb hat nemes polgára, nyakukon
kötelekkel, elhozták a város kulcsait Edvárdnak, aki afelett való dühében, hogy
a város bevétele rendkívül sok angol harcos életébe került, a küldötteket ki
akarta végeztetni, de a királyné közbelépésére megkegyelmezett nekik. Calais
elfoglalását fegyverszünet követte, amelynek megkötését a nagy erővel fellépett
pestis is sürgette. VI. Fülöp francia király halála után fia, János jutott a
trónra s a fegyverszünet néhány év alatt véget ért, mert János király folyton
újabb harcokra tüzelte a skótokat. Erre a “fekete herceg” betört Guiennebe,
Edvárd király pedig Normandiába. Az angol fegyvereket mindenütt nagy szerencse
kísérte az angol lovasok már Dél-Franciaországban kalandoztak. Edvárd király
északon Lancaster herceg seregével akart találkozni, amikor váratlanul nagy
francia haderővel került szembe Poitiers mellett. A francia sereg a hír szerint
ötször volt erősebb az angolnál, mégis az angolok győztek. A francia sereg
felbomlott és János király, valamint fia és közel kétezer nemes fogságba esett
s ugyanannyi francia holtteste borította a csatateret. Érdekes volt, hogy a
győztes angol király egy kis gebén a fogoly francia király pedig egy hatalmas
ménen ülve vonult be Londonba. Edvárd most abban a hiszemben volt, hogy semmi
akadálya sem lehet annak, hogy francia királlyá koronáztassa magát. Ezért
Reimsbe akart vonulni, de a város polgárai ellenállottak és hét hónapig oly
vitézül védekeztek, hogy Edvárd király szégyenteljesen, erősen megfogyatkozott
seregével kénytelen volt elvonulni.
A franciák angolgyűlölete annyira fokozódott, hogy
örvendhetett Edvárd, hogy szépszerével kikerülhette a nagyobb veszedelmeket. A
pápa békeközvetítésére békét kötött János királlyal, akit három millió arany
váltságért szabadon bocsátott, Calaist, Guiennet, Gascognet és Poitierst
megtartotta, ellenben a többi birtokokat visszaadta Jánosnak. De ez a béke sem
volt tartós. V. Károly francia király és Edvárd, angol trónörökös beavatkoztak
a kasztiliai trónvitába, amiből ismét háború keletkezett a két ország között.
Mindjárt a legelején Navarete mellett csatát nyert a fekete herceg a
franciákon. Erre Edvárd király is beavatkozott a háborúba, de most már a
hadiszerencse az angolok ellen fordult. A fekete herceg elkezdett betegeskedni
és már csak hordágyon vitethette magát s helyette fivére, Lancaster János
vezérelte a csapatokat. Edvárd király pedig hasztalan vívta
Amikor V. Orbán pápa a hátralékos pápai hűbéradót
követelte, a parlament ezt kereken megtagadta. Ez a parlamenti hangulat
kedvezett Wicliff Jánosnak, aki mint oxfordi egyetemi tanár a pápaság ellen
indított szellemi harcot és a szentírásra támaszkodva a vallásos élet
egyszerűsítését követelte. Wicliff csakhamar megnyerte Lancaster János herceg
rokonszenvét is, aki atyja betegeskedése és a fekete herceg rokkant volta miatt
átvette a kormányzást és azt Wicliff szellemében kezdte irányítani. A parlament
kebelében azonban váratlanul meghasonlás ütötte fel a fejét. A parlamenti tagok
panaszkodtak az egyházi és állami élet visszásságai miatt, de ugyanakkor hangok
hallatszottak a rossz kormányzat miatt is, sőt az öreg Edvárd királyt sem kímélték,
amikor nyiltan szóvá tették, hogy aggastyán létére Perrers Alice udvarhölggyel
járatja le a királyi tekintélyt a nyilvánosság előtt. Ez az udvarhölgy a
királyi kegy következtében nemsokára oly elbizakodott lett, hogy minden állami
funkcióba beavatkozott. Még a bírákat is felkereste és hol kacérkodással, hol
fenyegetésekkel hatni akart az ítéletek meghozatalára is. Az udvarhölgyet
száműzték, de a királyt olyan beteges vágyakozás lepte meg a ravasz nő után,
hogy vissza kellett őt hívni az udvarhoz. Ebben az időben, 1376-ban halt meg a
fekete herceg.
Az ő halála nevezetes változást idézett elő, mert
egyrészt az a kegyeletes tisztelet, amellyel iránta viseltettek, másrészt
Lancaster János herceg tolakodó magatartása s az ő személyes híveinek
kielégíthetlen kapzsisága azt eredményezték, hogy a parlament határozott
kívánságára a fekete herceg fiát, Rikhárd herceget jelentették ki
trónörökösnek. János herceget ez a csalódás még szorosabban fűzte Wicliffhez,
aki tudvalevőleg az egyházi vagyon elkobzását hirdette mindenütt. Alig egy év
mulva meghalt III. Edvárd király is. Amíg egészséges volt a király és hatalmát
éreztetni tudta, addig mint hőst és uralkodót tisztelet környékezte alattvalói
részéről, de mihelyt tehetetlen beteg lett, csaknem mindenki otthagyta.
Felesége már korábban elhalt, a fekete herceg is sírba szállott, többi fiai
pedig nem törődtek vele. Amikor haldoklott, kegyencnője, Perrers Alice és a
szolgaszemélyzet megrohanták és lerángatták ujjairól nagyértékű gyűrűit, majd
összekapkodták, ami értékes és könnyen elemelhető volt és zsákmányukkal
elmenekültek. A halott III. Edvárd holtteste mellett egyetlen pap virrasztott
és imádkozott. III. Edvárd mindig közlékeny, odaadó jellemnek mutatkozott, sok
jót tett, adakozott, harcban bátor volt, de túlzott lovagiassága magával hozta,
hogy a szép nőket kiváló figyelemben részesítette. Ez a gyenge oldala még
hajlott, öreg korában is megmaradt. Ő alapította különben az angol
térdszalagrendet.
A rend ismeretes jelszava : “Honny
soit, qui mal y pense” (becstelen legyen, ki rosszra gondol) állítólag onnan
ered, hogy midőn egy udvari bálon Edvárd Salisbury grófné harisnyakötőjét,
melyet ez táncközben elveszített, térdenállva nyujtotta át, a fenti szavakat
mondta volna a jelenvoltaknak, akik mosolyogva vették őket körül.
Nagy csalódás érte Angliát II. Rikhárd személyében. Az ő
uralkodása alatt Anglia nemhogy erősödött volna, hanem ellenkezőleg : gyöngült
és hihetetlen kegyencuralomnak volt alávetve. Szerencse volt, hogy a parlament
tőletelhetőleg az utolsó percekben elejét vette a zsarnokság teljes
győzelmének. Tizenegy éves volt Rikhárd, amikor trónra lépett. Helyette rokonai
intézték az ország ügyeit, azonban a parlament csakhamar elrendelte, hogy
parlamenti bizalmiférfiak jussanak a király és környezete mellé, nehogy a
felelőtlenség következtében megismétlődjenek a korábbi esetek. A közállapotok
azonban máris oly zavarosak voltak, az elégedetlenség a súlyos adók, valamint a
jobbágyság terhei miatt oly nagyfokú, hogy előre volt látható, hogy a nép
valamely irányban keserűségének szabad folyást fog engedni. Essexben a falusi
nép Thomas pék vezetése alatt megtagadta az adófizetést.
Kentben pedig a vadságig bátor Tyler Walter vezérletével
a nép agyonverte az adószedőket, Ball John züllött lelkész pedig nyiltan
prédikált a nemesség ellen. A nép forrongása rendkívüli arányokat kezdett
ölteni. A mozgalom határozottan a papok és a nemesek ellen irányult, már
gyilkosságok is fordultak elő, sok főnemes kastélyát felgyújtották és részeg
csoportok járták be pusztítva a nemesi negyedeket. II. Rikhárd a Towerbe
menekült a lázongók elől, de hirtelen elhatározással utóbb közéjük lovagolt és
ártatlan ábrázatot öltve, megkérdezte, hogy mit parancsolnak. A lázadókat a
király bátorsága annyira meglepte, hogy a legnagyobb tiszteletnyilvánítások
között hajlongtak előtte és meghunyászkodva adták elő panaszaikat. “Meg fogom
szüntetni a jobbágyságot és a paraszttól ezentúl csak négy fillér adót szedetek
!” - felelte a király. Ez a kijelentés lecsendesítette a lázadókat, de a
kentiek, akiket a ravasz Tyler vezetett, elfoglalták a Themse hídját,
berontottak Londonba s megölték az épp ott időző ősz canterburyi érseket és még
három főhivatalnokot. Tyler, a durva cserepező munkás úgy vonult be Londonba,
mint valami hódító fejedelem. “Ezentúl innen indul ki minden törvény !”-
mondotta a népnek durva gőggel és önmagára mutatott. Nemsokára Smithfieldben
találkozott II. Rikhárddal, akitől - mialatt élesre fent késével kihívó
modorban játszadozott - mindenféle lehetetlen dolgot követelt. Egészen közel
lovagolt a királyhoz s oly tolakodó módon viselkedett, hogy amikor a király
lovának zabláját meg akarta fogni, Walworth lordmayor hirtelen felindulásában
leszúrta.
A nép felzúdult erre, de a király gyorsan feltalálta
magát s odakiáltotta a lázongóknak : “Emberek, mit akartok ? Tyler áruló volt,
én leszek a kapitányotok és én foglak titeket vezetni !” Erre a nép meghökkent
és mert nem volt vezére, hamarosan beletörődött a helyzetbe. Rikhárd pedig a
birtokos nemeseket titokban értesítette, mire ezek megtámadták a parasztokat és
szétkergették. A király visszavont minden ígéretet és ezerötszáz parasztot
végeztetett ki. Eddigelé Lancaster János herceg a reformoknak volt a híve, de
amikor maga is látta ezeket a jeleneteket és ő maga is több ízben
életveszedelemben forgott, csatlakozott a királyhoz és lemondott minden
trónigényéről. Magától érthető, hogy az udvar politikájában bekövetkezett a
reakció s Wicliff és hívei üldözéseknek voltak kitéve. Egyidejűleg kezdett az
ellentét mindjobban kiélesedni a parlament és a király között. A király el
akarta törülni a jobbágyságot, ezt azonban a parlament leszavazta. Aztán a
parlament súlyos panaszokkal állott elő az adó miatt, megtagadta a
Franciaország ellen kért hadisegélyt, sőt még a király lakodalmi költségeit sem
szavazta meg. Ekkor történt, hogy Skótország és Franciaország szövetségre
léptek, mire Rikhárd kapott ugyan némi segélyt a parlamenttől, de élelmiszerek
hiánya miatt nem tudott hadba bocsátkozni. II. Rikhárd király hamarosan
elvesztette azt a csekély népszerűségét, amelyet néhány bátor fellépésével
szerzett.
Közgyűlöletet keltett ugyanis az, hogy a király
minduntalan kegyencekkel vette magát körül. Fiatal, tapasztalatlan barátaira
bízta a legfontosabb állami főhivatalokat. Igy például de Vere Róbert oxfordi
grófot helytartónak nevezte ki és egész Irország bevételeit neki ajándékozta.
De
Rikhárd király régi hatalmát már nem tudta
visszaszerezni. Felesége, Anna királyné halála után VI. Károly francia király
leányával Izabellával jegyezte el magát. Amikor pedig ezért Gloucesteri Tamás
herceg szót emelt és kifogást tett egyúttal az udvar esztelen pazarlásai miatt
is, Rikhárd bosszúra határozta el magát. Gloucesteri Tamás herceget és Arundel
grófot elfogatta és hamis vád alapján halálra ítéltette őket. Az előbbit
kivégezték, az utóbbit Rikhárd a börtönében fojtatta meg. A derbyi és
nottinghami grófokat pedig, mert “okosan” viselték magukat, hercegi rangra
emelte, de utóbb módját eszelte ki annak, hogy eltávolítsa őket Angliából.
Rikhárd király abban a hiszemben volt, hogy most már elég hatalomra tett szert,
eltávolította félelmes ellenségeit, tehát gond nélkül dőzsölhet és élheti
világát. Meghalt az öreg Lancasteri János herceg is, akinek Henrik nevű fiától
az apai örökséget minden jogos ok nélkül elvonta. Mialatt Rikhárd Irországban
időzött, hogy egy lázadást leverjen, Lancaster János herceg fia, Henrik herceg
alig száz fegyveres harcos élén Hull mellett kikötött és mint Lancaster hercege
kitűzte lobogóját. Érkezésének híre óriási örömet keltett Angliában és noha
kijelentette, hogy csak az apai örökséget szándékozik birtokba venni, rövid idő
alatt máris harmincezer fegyveres tömörült körülötte s felszólították, hogy
foglalja el a trónt, amit azután meg is tett.
Nagybátyjával, Yorki Ödön herceggel
titokban megállapodott és hamarosan százezer fegyveres élén vonult Bristolból
Chester felé. II. Rikhárd értesülvén a történtekről, barátruhába öltözve
menekülni akart, de tőrbe csalták és fogolyként Henrik elé vitték. Henrik
herceg gúnyosan végignézett II. Rikhárdon. “A nép arról panaszkodik, hogy
huszonkét év óta gyalázatosan uralkodol. Na, majd jobban fogok uralkodni én !”
Rikhárdot fogolyként Londonba vitette, ahol a főpapok és főnemesek előtt arra
kényszerítette, hogy ünnepélyesen mondjon le a trónról. Henrik herceg erre
külön vádakat terjesztett elő és kieszközölte, hogy a parlament megfosztotta a
királyt trónjától. Ezután börtönbe zárták Rikhárdot, ahol csakhamar meghalt,
állítólag halálra koplalta magát.
IV. Henrik (1399 -1413) számot vetett azzal, hogy őt
sokan bitorlónak fogják tekinteni, épp azért, hogy a maga számára kellő támaszt
nyerjen, egyrészt az egyház mellé állott, de ugyanakkor engedékenynek és
figyelmesnek mutatkozott a parlamenttel szemben is.
Angliában azonban a közhangulat az utóbbi évtizedek óta
már oly izgatott volt, hogy IV. Henrik uralkodása sem lehetett zavartalan, mert
ő ellene is szítottak lázadásokat, elsősorban azok, akik II. Rikhárdnak voltak
személyes hívei és lekötelezettjei. Ezeket Henrik csakhamar legyőzte, de már
nehezebben boldogult a Percy-család lázadásával. A Percyeké volt a northumberlandi
grófság, akik azalatt, míg IV. Henrik a fiával együtt a bátor Glendower Owen
walesi felkelővezér ellen hadakozott, hírét terjesztették, hogy Rikhárd király
él és Skóciában rejtőzködik. Ezt a hírt használták fel Percy Henrik, az ifjabb
northumberlandi gróf, aki apjának és számos angol nemesnek támogatásával
kitűzte a lázadás zászlaját. A lázadás célja az volt, hogy miután IV. Henrik
III. Edvárd király harmadik fiától származott, bitorlóként fosszák meg a
tróntól és ültessék a trónra a fiatal March Ödön grófot, aki ugyan leányágról,
de III. Edvárd második fiától származott és akinek nagynénje Percy Henrik
felesége volt. IV. Henrik azonban győzelmesen vonult észak felé és meghódolásra
kényszerítette az öreg Percy grófot is, aki nemsokára újból fellázadt, de egy
vesztett csatában halálát lelte. Henrik király tehát sikeresen megbirkózott a
lázadással, noha a walesieket teljesen megfékezni ő sem tudta. Amikor rendbe
jött az ország dolgával, arra törekedett, hogy idegen országok fejedelmeivel
rokonságra lépjen és ezáltal mintegy fokozatosan elfelejtesse azt, hogy a trónt
erőszakkal vette birtokába. Élete utolsó éveiben kereszteshadjáratot szeretett
volna vezetni, de megrokkant egészsége ezt lehetetlenné tette. Csúnya kiütések
lepték el a testét, majd ideggörcsök kezdték kínozni.
Utolsó néhány hónapja már csak kínlódás volt, 1423-ban
halt meg. Fia, V. Henrik (1413-1422) atyja életében végtelen könnyelmű,
erkölcstelen életet élt, mikor azonban atyja meghalt, meggyónt egy szerzetesnek
és erős fogadalmat tett, hogy teljesen új emberré lesz. Ezt az ígéretet meg is
tartotta mindvégig, mert uralkodása alatt nem követett el olyasmit, ami az
ellenkezőjét bizonyította volna. Azoknak, akiknek II. Rikhárd és IV. Henrik
idejében vagyonukat elkobozták, visszaadatta azt, a bűnösöknek bocsánatot
hirdetett, egyebekben pedig hű és buzgó fia lett az egyháznak. V. Henriknek az
volt a leghőbb vágya, hogy harcias dédapja, III. Edvárd hadi vállalkozásait
folytassa s ettől a vágytól sarkalva ki is jelentette, hogy mindaddig nem
nyugszik, amíg a francia koronát fegyverrel meg nem szerzi. Miután háborút
izent Franciaországnak, gyorsan összeszedte kicsiny, de elszánt seregét s
átvitorlázott a francia partra, ahol néhány parti várost hamarosan el is
foglalt. De Azincourt mellett a tizenötezer angol harcos útját háromszor annyi
francia zárta el. A francia sereg nagyon el volt bizakodva, míg V. Henrik igen
komolyan fogta fel a helyzetet. A harc előtt misét mondatott, majd lelkesítő
beszédet intézett harcosaihoz és azután abban a meggyőződésben, hogy jogos
ügyért harcol, megkezdte a támadást. Három órai véres harc után le győzte a
francia sereget.
Nyolcezer francia nemes holtteste borította a
csatateret, ezerötszáz pedig Orleánsi Károly herceggel együtt foglyul esett. V.
Henrik győztesként vonult be Párizsba, majd pedig haza indult Londonba, ahol a
parlament a kért újabb segélyt és sereget most már kész örömmel szavazta meg. A
háborús vitába békítőleg avatkozott be Zsigmond magyar király és német császár
is, de eredménytelenül, mert V. Henrik újból partra szállott francia földön
tizenhatezer emberrel. Aligha ért volna célt, ha nem gyengítette volna a
franciák seregét a pártviszály. A francia főnemesség azonban elkeseredett
gyűlölettel volt eltelve egymás iránt és ez lényegesen megkönnyítette az angol
király sikereit. Végre Troyesben egyezség jött létre, amelynek értelmében V.
Henrik nőül vette Katalin francia hercegnőt és egyúttal francia trónörökösi
jogot nyert. Apósa, VI. Károly, a gyengeelméjű francia király oldalán vonult be
Párizsba, de sehol sem várta őt a lelkesedés, sőt ellenkezőleg, a franciák
gyűlölettel emelgették ökleiket feléje. V. Henrik hamarosan visszament
Londonba, ahonnan néhány hónap mulva hatalmas sereg élén jött vissza megint
Franciaországba. V. Henrik azonban nemsokára kénytelen volt belátni, hogy
korábbi sikerei nem fognak megismétlődni. Bevonult ugyan feleségével Párizsba
de nap-nap után értesült arról, hogy a francia nép mindenütt összeesküvést sző
ellene.
Közben a francia trónörökös legyőzte az angolokkal
szövetséges burgundi herceget, maga V. Henrik pedig gyógyíthatatlan betegségbe
esett, le kellett tehát mondania a személyes akcióról és át kellett adnia a
sereg vezérletét idősebb fivérének, Bedford hercegnek és nagy bátyjának, Exeter
hercegnek. Halálos ágyán fia gyámjául Exeter herceget, Anglia és Franciaország
helytartójául pedig fivérét : Bedford és Gloucester hercegeket nevezte ki. Alig
tette meg az intézkedéseit, amikor néhány óra mulva meg is halt. V. Henrik után
néhány hónappal meghalt VI. Károly, a gyengeelméjű francia király is, mire
Bedford herceg V. Henriknek alig egyéves fiát, VI. Henriket (1422-1461) francia
királynak kiáltatta ki. Ebbe azonban nem nyugodott bele VI. Károly fia, VII.
Károly, akinek igen nagy pártja volt az országban és aki Poitiersben azonnal
megkoronáztatta magát. VII. Károly azonnal támadást kezdett az angolok ellen és
nagy seregével győzelmesen haladt előre. Bedford herceg nagy körültekintéssel
intézkedett, hogy VII. Károly előnyomulását megakadályozza. Nagy sereget
hozatott át Angliából és győzött is Károly seregein, de nemsokára kénytelen
volt Londonba sietni. Az angol parlament ugyanis Gloucester herceget csakis
fivére, Bedford herceg távollétének idejére ismerte el Anglia helytartójának,
minthogy pedig Gloucester herceg akképp rendezkedett be, mintha méltóságából
sohasem akarna kimozdulni, a parlament nyiltan rosszalását fejezte ki.
Gloucester herceg magánélete is sok kifogásolnivalót
hagyott hátra, mire nemcsak nagybátyja, a winchesteri püspök, hanem bátyja,
Bedford herceg is megelégelte Gloucester herceg sértő magaviseletét. Bedford
kieszközölte, hogy fivére csak akkor elnökölhet az államtanácsban, ha ő nem
volna jelen. Bedford nem hagyhatta sokáig magára Franciaországot, ahol az
angolgyűlölet óriási módon fokozódott. Ostrom alá fogta Orléanst és rövid idő
mulva újból megerősítette az angolok pozicióját, amikor Dunois és Jeanne d Arc
fellépésével bekövetkezett a hadifordulat. A franciák hamarosan számos várat,
erődítvényt, várost foglaltak vissza az angoloktól, Orléansba élelmiszereket
csempésztek be és olyan kitartással zaklatták az ostromló angol sereget, hogy
Bedford kénytelen volt Orléans alól elvonulni. Nagy szerencséje volt Angliának,
hogy a hős Jeanne d Arc Ligny grófnak, a burgundi herceg egyik hűbéresének
fogságába esett, aki tízezer frankért kiadta a beauvaisi püspöknek, ez pedig
Rouenba vitette s ott egy hazug per lefolytatása után 1431 augusztus 30-án
megégettette. (Jeanne d Arc történetét a franciaországi események tárgyalásánál
részletesen ismertetjük.) Bedford VI. Henriket a winchesteri püspök által
néhány angol főnemes jelenlétében Párizsban francia királlyá koronáztatta abban
a reményben, hogy ezáltal megfélemlíti az angolellenes francia népet.
Ezalatt az angol fegyvereket több kudarc érte, néhol már
a félelem jelei mutatkoztak az angol csapatok körében, mert egy izzó
gyűlölettel viseltető nép körében tartózkodtak, ahol mindennapos volt a bosszú.
Nemsokára Franciaország és Burgund között szövetség jött létre, amelynek súlyát
az angol seregek csakhamar meg is érezték. Bedford, időközben kénytelen volt
átsietni Londonba, ahol nagy felfordulás, fejetlenség támadt. A pénzügyeket
fivére esztelen költekezéssel tönkretette. Növelte a pénzügyi bajokat a
folytonos hadiköltség is, úgyhogy a parlament arra kérte Bedfordot, hogy ne
távozzék Londonból. Bedford néhány hét mulva a sokféle fáradalmaktól
megbetegedett és nemsokára meg is halt. Bedfordnak francia földön is számos
híve akadt, ami érthető. Bedford ugyanis ritka erélyes, következetes jellemű
férfiú volt és tekintélyét mindig fenn tudta tartani. Halála az angol érdekekre
nagy veszteséget jelentett. Az angol parlament ennek ellenére újabb
hadisegélyt, katonákat, költségeket szavazott meg a háború folytatására, de
noha kezdetben némi előnyöket vívtak ki, utóbb a pozíciókat sorra fel kellett adniok
és Normandia teljesen VII. Károly kezeibe került. VI. Henrik király egyénileg
minden akcióra képtelennek bizonyult és minden cselekedetéből látszott a
szellemi erélytelenség. Anyja halála után a könnyelmű és erőszakos Gloucester
herceg befolyása alá került.
Végre azonban mégis a winchesteri érsek befolyása
győzött s VI. Henrik nőül vette Anjou Margitot és nyomban rá megkötötték a
fegyverszünetet. Gloucester személye annyira gyűlöltté vált az angol parlament
előtt, hogy nemsokára felségárulási perbe fogták, a herceg azonban nem várta be
az ítéletet, hanem öngyilkos lett. Minthogy nemsokára a winchesteri érsek is
meghalt, a kormányzási hatalom teljesen Suffolk herceg kezeibe jutott, aki
mindenekelőtt a fegyverszünetet hosszabbította meg, de csak rövid időre. Ennek
lejártával VII. Károly minden erejét megfeszítette, hogy az angolokat
kiszorítsa francia területről. A francia sereg, amely erősen nemzeti alapon
szervezkedett, sikerrel küzdött most a betolakodó angolok ellen. Somerset és
Talbot seregeit a franciák Normandiából kiverték, több várost bevettek,
Formigny mellett pedig úgy megvertek két sereget, hogy maradványuk csak nagy
bajjal tudott hajókon Angliába menekülni (1450). A következő évben Bayenne és
Bordeaux városok is kapituláltak. Követte ezt még több város, úgyhogy az
angoloknak szorosan véve csak Calais és a szomszédos Guines grófság maradt a
birtokukban. A nyolcvanéves Talbot angol vezér kísérletet tett ugyan, hogy egy
kisebb sereg élén a szenvedett csorbát kiköszörülje, de Castillon mellett elvesztette
a csatát és életét is. Ezzel azután az angolok akciója annyira meg volt
bénítva, hogy két kézzel kaptak a felajánlott béke után, amelyet 1475-ben végre
Picquignyben meg is kötöttek. Látnivaló volt, hogy az angolok ügye
Franciaországban veszendőben volt.
A közhangulat, elég helytelenül, a kormányzat és a
hadvezetésben kereste a hibát, holott nem ez, hanem a francia nemzeti érzésnek
a felébredése volt az, amely az angol fegyvereket diadalmasan verte vissza.
Suffolk lordot okolták a legtöbben, sőt annyira mentek vele szemben, hogy
felségárulással vádolták, mintha kedvezett volna a franciáknak, hogy az ő
segélyükkel és hathatós támogatásukkal saját fiát ültesse a trónra. A kapkodó
közvélemény Suffolk halálát követelte s noha Suffolk elmenekült, utóbb egy
hajóskapitány azzal az ürüggyel, hogy átviszi a tengeren, egy csónakban
megölette. Ilyen visszás, sőt fejetlen állapotok között azt kívánták többen,
hogy Rikhárd yorki herceg legyen a kormányzó. Rikhárd herceg négyezer fegyveres
élén Irországból a parlament felszólítására megérkezett, de a király nem őt,
hanem Somerset herceget bízta meg a kormányzással. Erre az időre estek azok a
leverő hírek, amelyek a franciaországi vereségekről szólottak. Általánossá vált
erre a kapkodás. A király beleegyezett abba, hogy Rikhárd yorki herceg vegye át
a kormányzást, mire Rikhárd herceg elfogatta Somersetet. De amikor híre
érkezett, hogy a beteges király jobban érzi magát, Somerset hívei Rikhárd
herceget kikergették a kormányzói székből, úgyhogy Rikhárd hercegnek most már a
saját életbiztonságára kellett gondolnia.
Erre Rikhárd herceg fegyvert ragadott és ezzel mintegy
nyomatékosan akarta azt is igazolni, hogy neki utóvégre trónöröklési igényei is
vannak. Ezzel kitört, vagy jobban mondva kezdetét vette a Lancaster és a York-ház
között a küzdelem. Jelvényeik miatt elnevezték ezt a vörös és a fehér rózsa
harcának. Rikhárd yorki herceg jelentőségteljes győzelmet aratott a király
csapatain. Maga a király is megsebesült a csatában, de ennek ellenére a király
később kegyesen fogadta Rikhárd herceget, akit megtett kormányzónak is.
Látszólag békés idők következtek, de csak rövid időre, mert a pártviszály
csakhamar ismét kitört. Sajátságos helyzet keletkezett akkor, mikor az
“agyalágyultság”-ból felgyógyult király felelősségre vonta Rikhárd yorki herceg
unokaöccsét, Warwick grófot azért, mert a gróf, mint Calais parancsnoka néhány
német hanza-hajót lefoglalt. “Mit akar tőlem az az oktalan király ? !” -
kiáltotta Warwick gróf , amikor a király futára Londonba szólította. “Igen,
jönni fogok, jövök - izente a gróf - de csak azért, hogy elégtételt vegyek
magamnak !” Warwick gróf harmincezer fegyveres élén sietett Angliába és
Northampton mellett legyőzte a király csapatait, magát a királyt elfogta, míg a
királyné a hétéves Edvárd trónörökössel idejekorán elmenekült. A győztes
Warwick különösen viselkedett ezután. Kijelentette, hogy ő csak a nemesség és
nem a király ellen küzdött és VI. Henrik kíséretében vonult be Londonba, ahol a
gyámoltalan király hozzájárulása mellett fivérét, Györgyöt államkancellárnak
nevezte ki.
Warwick grófnak ez a viselkedése módfelett bántotta
Rikhárd yorki herceget, aki kénytelen volt menekülni, de nemsokára visszajött
Irországból és a kancellárral írásban közölte, hogy VI. Henrik nem jogos úton
jutott a koronához, amelyet II. Rikhárd lemondása után Derby Henrik jogtalanul
bitorolt. Ellenben itt van ő, Rikhárd yorki herceg, aki III. Edvárd király
családja révén, mint egyenes leszármazó támaszt igényt a trónra. VI. Henrik
annyira ügyefogyott volt, hogy nem tudott eligazodni a yorki herceg irataiban,
mire egy külön bíróság vizsgálta meg a herceg igényeit, amely megállapította,
hogy Rikhárd yorki herceg követelése valóban jogos. A külön bíróság
beterjesztette javaslatát a királynak, amelynek értelmében VI. Henrik a yorki
herceget trónörökösének nevezte ki s azt ünnepélyesen a nép tudtára adta. Ezt a
hírt Rikhárd yorki herceg nagy örömmel fogadta és egyidejűleg az elmenekült
királyné üldözésére sietett, mert Margit királyné semmi áron sem akarta Rikhárd
herceg trónutódlási jogát elismerni. Rikhárd yorki hercegnek alig volt hatezer
embere, holott a királynét és a trónörököst, Edvárd herceget tizennyolcezer
fegyveres védelmezte Clifford lord vezérlete alatt. A két sereg Wakefield
mellett találkozott, ahol alig egy félóra alatt közel háromezer embert
veszített a herceg. Rikhárd herceg menekülni akart, de foglyul esett.
A királyné katonái Rikhárdot egy nagy hangyabolyba
ültették mezítelenül és fűből font koronát nyomtak a fejébe. “Király akartál
lenni ?” - ordították a megvadult katonák. “Nesze neked, te ország nélkül való
király, te alattvaló nélkül való uralkodó !” És ezzel levágták a fejét, csonka
törzsét pedig össze-visszaszurkálták. A szerencsétlen herceg tizenhét éves
Rutland nevű fia nevelője kíséretében elmenekült. De csakhamar
szembetalálkozott a magából kivetkőzött, dühös Clifford lorddal, aki előtt
térdreborult és kegyelemért esedezett. Clifford azonban, mint valami vadállat,
ordított a szerencsétlen fiúra : “A te apád megölte az enyémet, megöllek tehát
nemcsak téged, hanem minden hívedet is kivégzem !” Ezzel egy hosszú tőrrel
szívenszúrta az alélt fiatal herceget. Margit királyné oly féktelen örömet
tudott érezni a győzelem felett, hogy Rikhárd yorki herceg fejét papírkoronával
díszíttette és York város kapujára szegeztette ki. Clifford győzelme azonban
nem mentette meg a koronát, mert nemsokára Rikhárd yorki herceg legidősebb fia,
Edvárd herceg 1461-ben leverte Mortimers Cross mellett a királyné nemeseit.
Warwick és Edvárd herceg bevonultak Londonba, ahol a jelen volt főpapok és
főnemesek Edvárd herceget elismerték Anglia jogos királyának, aki mint a yorki
ház első királya 1461 március 2-án tényleg trónra is lépett.
A későbbiek megértése céljából megjegyezzük, hogy a
Lancaster-ház jórészt a nemességre és a papságra, míg a yorki ház inkább a
polgári elemre támaszkodott. IV. Edvárd (1461-1483.) tehetséges, kitünő
nevelésű és kellemes megjelenésű uralkodó volt. Trónjáért még egy súlyos és
véres csatát kellett megvívnia. Towton mellett szembe találkozott VI. Henrik
hadseregével, amely hatvanezer emberből állott. Két napig tartott az öldöklő
harc, amelynek mind a két oldalon az volt a jelszava : “Nincs kegyelem !” Végre
Margit királyné és férje kénytelenek voltak a harctérről elmenekülni. Edvárdot
egy hónappal későbben a canterburyi érsek királynak koronázta s a parlament
elismerte őt “a korona jogos örökösé”-nek, ellenben VI. Henriket bitorlónak
jelentette ki és javait elkobozta. IV. Edvárd pedig fivéreit, Györgyöt és
Rikhárdot hercegeknek nevezte ki. Margit királyné nem tudott és nem akart
beletörődni a helyzetbe s a francia király, valamint a bretagnei herceg
támogatásával felvette a harcot, sereggel szállott partra, de Warwick csúfos
menekülésre kényszerítette. VI. Henrik, noha nyilvánvaló volt az uralomra való
képtelensége, nemsokára szintén partra szállott Anglia északi vidékén, ahol a
Percyek és a Somersetek melléje szegődtek. Ekkor kezdődött igazában a Yorkiak
és a Lancasterek véres, egymást pusztító harca. IV. Edvárd serege csakhamar
leverte a Purcyek seregét, egyik Percy elesett, Somerset pedig két lorddal és
huszonöt nemessel egyetemben foglyul esett és valamennyi vérpadon halt meg.
VI. Henrik fegyver, támogatás és áldozatkész barátok
nélkül hosszú ideig bolyongott az északi hegyes vidéken, amikor egy szerzetes
véletlenül felismerte és kiszolgáltatta Warwick grófnak. Warwick a
szerencsétlen elmebajos királyt odaköttette a lovához és háromszor körülvitette
a pellengér előtt, azután pedig elzáratta a Towerbe. El kell ismerni, hogy IV.
Edvárd király, amint megerősítette trónját, igen eredményesen uralkodott, a
polgári jólét alatta emelkedni kezdett és miután a Lancasterek egyelőre nem
mozgolódtak, a béke áldásos tünetei mutatkoztak mindenfelé. Békében élt a
külfölddel, amennyiben részben fegyverszünetet, részben szövetséget kötött a
külső országokkal. IV. Edvárd király szintén abba a hibába esett, mint annyi
sok uralkodó, mihelyt kezdi magát jól érezni. Az élvezetek karjaiba dobta
magát, elhanyagolta az állami ügyeket, de annál gyakrabban látogatta meg a
bájos Grey Erzsébetet, aki özvegy volt. Edvárd titokban egybe is kelt vele,
majd nyilvánosságra hozta a házasságát és Erzsébetet királynévá koronáztatta.
Felesége öt nővérét grófokhoz és hercegekhez adta nőül, apósát Rivers grófjának
nevezte ki, noha a Lancasterek híve volt. A hatalmas Nevilek, akik Edvárdot a
trónra segítették, valamint Warwick gróf olthatatlan bosszúszomjra gerjedtek.
Warwick titokban XI. Lajos francia királlyal szövetkezett.
Merész Károly, burgundi herceg pedig szövetkezett IV.
Edvárd királlyal azon a címen, hogy majd a francia trónra fogja segíteni Igy
kezdett bonyolódni a helyzet, amikor Warwick a maga pártjára hódította IV.
Edvárd fivérét, György herceget, akit titokban a saját leányával, Izabellával
is egybeházasított. Ekkor Warwick elérkezettnek látta az időt a cselekvésre s
amikor Észak-Angliában az egyházi adó miatt váratlanul lázadás tört ki,
hatvanezer ember élén megtámadta a király apósát, Rivers grófot, leverte,
elfogta és kivégeztette. Azután magát IV. Edvárd királyt ejtette foglyul, ugyanazt,
akit trónra emelt. Edvárd hosszas könyörgés és bocsánatkérés után visszakapta
ugyan szabadságát, de Warwick és Edvárd többé őszintén nem békültek ki.
Nemsokára a VI. Henrik javára kitört forradalom leverése alkalmával arról
értesült a király, hogy György herceg és Warwick szervezték a forradalmat. El
akarta őket fogatni, de ezek idejekorán elmenekültek francia földre. Warwick és
György herceg felkeresték Margit királynét és biztosították, hogy fiát, a
tizenhét éves Edvárdot Anglia trónjára fogják ültetni, de előbb visszahelyezik
magát VI. Henriket. IV. Edvárd nagyon el volt bizakodva s nem tett semmit a
fenyegető mozgalom ellen, de amikor egy északi felkelés színhelyére ment,
Warwick tetemes sereggel partra szállott és kitűzte a lázadás zászlaját. London
azonnal a Lancasterek mellé sorakozott, hasonlót cselekedtek más városok is.
Edvárd király tehát, akinek kevés volt a serege,
kénytelen volt sietve elmenekülni. Warwick erre serege élén ünnepélyesen
bevonult Londonba, ahol a gyengeelméjű VI. Henriket minden józanság gúnyjára
felhozatta a Tower börtönéből és beültette a trónba. A száműzött
Lancaster-párti nemesek visszatértek, Warwick pedig újból “Anglia protektora”
azaz kormányzója lett. Warwick hatalma azonban csak rövid életű volt. Már a
következő télen partra szállott Észak-Angliában IV. Edvárd király, akit sógora,
burgundi Merész Károly herceg s Edvárd fivére, az okos Rikhárd herceg kísértek.
Alig terjedt el a híre IV. Edvárd megérkezésének, a lakosság tömegesen tódult
lobogója alá. Fivére, György herceg is visszamenekült hozzá és titokban bevitte
Londonba. Itt már néhányan megdolgozták addig a közhangulatot és különösen az
alsóbb néposztálybeliek, meg a nők várták a szép és megnyerő modorú IV.
Edvárdot. IV. Edvárd bátor fellépése egyszerre kirántotta a talajt Warwick
alól. Edvárd VI. Henriket újból a Tower börtönébe záratta. Amikor pedig Warwick
sereget gyűjtött, hogy Edvárddal megvívjon, utólérte a végzete. Seregének nagy
része fellázadt, néhány személyes hívét agyonverték, Warwick pedig a királyi csapat
katonáinak kardja alatt vérzett el. Warwick grófot nem hiába nevezték el
“királycsináló”-nak.
Hatalma befolyása, kíméletlenségig fokozódó erélyessége
sok éven át lehetővé tették, hogy akarata minden vonalon megvalósuljon. Mikor
Margit királyné értesült Edvárd király győzelméről, seregével Edvárd ellen
vonult, de súlyos vereséget szenvedett. Fia vitéz védekezés után halálát lelte,
Margit királyné pedig fogságba jutott. IV. Edvárd győzelmesen vonult be
Londonba, ahol néhány nap mulva VI. Henrik a Towerben meghalt. IV. Edvárd
csakhamar összeveszett fivérével, György herceggel, akit Edvárd feleségének a
rokonai gyűlöltek. A herceg ugyanis a dúsgazdag burgundi özvegy hercegnőt
akarta elvenni, akinek kezére Rivers gróf, Edvárd sógora is pályázott. Ebből a házassági
tervből súlyos vita keletkezett és a vége az lett, hogy Edvárd felesége
rokonainak unszolására a saját fivérét felségsértésért bevádolta és
lefejeztette. Később nehéz lelkiismereti furdalások kezdték bántani a
nyilvánvaló gyilkosság miatt s nemsokára meghalt rendetlen életmódja miatt
bekövetkezett kimerültségben. Fia, V. Edvárd még csak tizenhárom éves volt
atyja halálakor. Helyette és az ő nevében anyja rendelkezett, intézte az
államügyeket. A nemesség vezérei, köztük a dorbézolásairól híres Hastings,
Stanley lord, a fiatal Buckingham és mások érintkezésbe léptek az elhalt IV.
Edvárd egyetlen fivérével, Gloucester Rikhárd herceggel. Rikhárd herceg lassan,
de biztosan bontakozott ki azzá, aki ő tulajdonképpen volt. Az angolok
világhírű írója. Shakespeare Vilmos külön darabot írt (“III. Rikhárd”),
amelyben Gloucester Rikhárd herceget úgy mutatja be, mint az elvetemültség és
feketelelkűség mintaképét.
Rikhárd természettől fogva csúnya volt. Növésre
alacsony, balválla jóval magasabb volt a jobbnál, púposnak látszott, arca
sovány volt és halvány, beesett. Szemei mélyen feküdtek s folytonosan
szenvedélyek láza égett bennük. Gyűlölt mindenkit, de őt sem szerette senki
sem. Amikor értesült IV. Edvárd haláláról, fegyvereseivel útrakelt és
Northampton közelében meglepte Rivers lordot, aki egy sereg élén a fiatal
Edvárd királyt Londonba akarta vinni. Rövid csatározás után fiatal királyt
Rikhárd elfogta és most már V. Edvárd azzal a sereggel vonult be Londonba,
amelyben a nagybátyja hazug, alázatos ábrázattal, föveg nélkül ment a király
után. Londonba érve az özvegy királyné vonakodás nélkül átadta a hatalmat, mire
a ravasz Rikhárd herceg kieszközölte a parlamenttől, hogy kormányzónak ő
neveztessék ki. Alighogy ez megtörtént, Rikhárd herceg azonnal levetette álarcát.
Csakhamar észrevette, hogy csupa ellenség között van, elhatározta tehát, hogy
mindenekelőtt elteszi láb alól azokat, akik útjában állanak. Az volt további
célja, hogy IV. Edvárd elmult uralkodását diszkreditálja és mindazokat
befeketítse, akik szorosan hozzátartoztak. Bevádolta Hastings lordot, akit
aztán lefejeztetett. Riverst és Greyt ugyancsak elfogatta és lefejeztette.
A ravasz Rikhárd herceg végül megcselekedte azt, hogy
egy kitünő szónokot bérelt fel aki egy néptömeg előtt az elhalt IV. Edvárd életmódját,
cselekedeteit gyalázta és félreérthetlen célzásokat tett arra, hogy ilyen
uralkodónak a fia nem ülhet a trónon, már csak azért sem, mert van erre
érdemesebb és jogosultabb, nevezetesen - Rikhárd herceg. Eredményt azonban nem
ért így el, mert senki sem vágyódott arra, hogy Rikhárd herceget lássa Anglia
trónján. Végre hosszas cselszövés, a közhangulat aláaknázása a mindenféle
ravaszkodás után rá tudta venni a parlamentet, hogy ez szólítsa fel, hogy mint
a York-háznak egyedüli törvényes leszármazotta foglalja el a trónt. És a ravasz
púpos herceg és kormányzó farizeus módon forgatta szemeit, amikor a küldöttség
felkereste és mély hajlongások között fogadta el a felajánlott trónt. V. Edvárd
tehát mindössze alig három hónapig volt király. Rikhárd herceg tehát
megszerezte a trónt. Csak két évig (1483-1485.) volt Anglia királya, de ez a
rövid idő is elegendő volt, hogy bűneinek számát szaporítsa. Az első hetekben,
sőt néhány hónapig olyan viseletet tanusított III. Rikhárd, amely arra
jogosított fel sokakat, hogy kellemesen fognak csalódni benne. Rendet teremtett
mindenfelé s a külföld is elismerte őt a királyi trónon. De csakhamar felébredt
benne a másra féltékeny, rossz természet és elhatározta, hogy V. Edvárdot és
fivérét elteszi láb alól.
Brackenbury Róbert, a Tower parancsnoka a kapott
utasításra azt felelte, hogy ő parancsnok és nem hóhér és a szegény hercegek
meggyilkolását becsületével nem tudja összeegyeztetni. Erre III. Rikhárd aljas
kerülőhöz folyamodott. Megparancsolta ugyanis Brackenburynak, hogy a Tower
kulcsait huszonnégy órára adja át Tyrrel Jakab istállómesternek. Tyrrel pedig
Dighton lovászinassal és egy Forest nevű börtönőrrel éjszaka idején beosont a
hercegek hálószobájába, ahol a két gyermekifjú herceg gondtalanul aludt. A
gazember bérgyilkosok a két herceget vánkosokkal fojtották meg és holttesteiket
egy lépcső aljában ásták el. III. Rikhárdnak minden gazságban segítőtársa volt
Buckingham herceg, akit Rikhárd el is halmozott vagyonnal, méltóságokkal. De
ugyanez a Buckingham később III. Rikhárd ellen kezdett áskálódni, ami
odavezetett, hogy nemsokára szembe került ez a két lelketlen, vérszomjas
férfiú. Az utóbbi ugyanis, mint a Lancaster-háznak egyik leszármazotta,
titokban vágyódott a koronára, de utóbb erről lemondott és Richmond Henrik herceg
javára kezdett mozgalmat csinálni. Kezdetben úgy tervezték Buckingham herceg és
segítőtársai, hogy Richmond herceget összeházasítják yorki Erzsébettel, IV.
Edvárd legidősebb leányával és ekként a két házat kibékítik egymással. De III.
Rikhárd a tervről tudomást szerzett és kijelentette, hogy azokat, akik a
megbeszélésben résztvettek, felségsértőknek tekinti és mindegyiknek a fejére
vérdíjat tűzött ki.
Erre Buckingham fellázadt Rikhárd ellen, de mivel a
walesiek a csatározás alkalmával cserbenhagyták, menekülni volt kénytelen, de
elárulták, mire a király elfogatta és ott a helyszínen mindjárt le is
fejeztette. III. Rikhárd pedig győztesként vonult be újból Londonba, ahol a
parlament rémületében minden kívánt adót megszavazott. III. Rikhárd zsarnok és
kegyetlen volt a trónon, másoknak a jogaival vajmi keveset törődött.
Zsarnokságával győzött, de mégsem tudta legyőzni a folyton nagyobbodó pénzügyi
zavarokat és a hagyományos - menedékjogot. A nép ugyanis a
Westminster-apátságnak és templomának szent menedékjogot biztosított, ami
annyira átment a köztudatba, hogy ezt a menedékjogot nem is merték a királyok
megsérteni. III. Rikhárd nemsokára tapasztalta, hogy sehol sem szeretik, hogy
csak a nyomorult szolgai félelem biztosítja a trónját addig, ameddig. Azt is észrevette,
hogy a nép között különféle irányú mozgalom van keletkezőben. Többek között
Richmond Henrik herceg valóban sereget szervez jogai érvényesítésére és IV.
Edvárd özvegye is elégedetlenkedik. Ekkor Rikhárd kapkodóvá lett.
A westminsteri apátságban levő özvegy anyakirálynét
megfosztotta minden címétől és jövedelmeitől, de néhány hét mulva nemcsak
visszaadott mindent, hanem még külön pénzbeli ajándékokat küldött neki és
megígérte, hogy leányait fejedelmileg kiházasítja, persze csak azért, nehogy az
özvegy anyakirályné valamiképp a Richmond-párthoz szítson. Végül úgy akarta
Rikhárd leverni a folyton erősbödő mozgalmat, hogy kiáltványokat bocsátott ki
és gyűlöletet igyekezett szítani a trónkövetelő Richmond herceg ellen. A
kiáltványoknak azonban nem volt foganatja. Az általánossá vált elkeseredés
akkor lobbant lángra III. Rikhárd ellen, amikor Richmond Henrik herceg VIII.
Károly francia király támogatása mellett Walesben kikötött és tetemes sereg
élén Rikhárd ellen vonult. A walesiek nagy örömmel fogadták Richmond herceget,
akiről az a hír járta, hogy ő egyenes leszármazotta Artur királynak és azért
jött, hogy a szászok és normannok uralmát megtörje. Rikhárd király kezdetben
kicsinyléssel fogadta a trónkövetelő érkezését és “tapasztalatlan ifjú”-nak
nevezte el, akit hamarosan meg fog fenyíteni. De csakhamar végzetes csalódások
érték a királyt. Stanley lord ötezer emberrel vonult ugyan Richmond herceg
ellen, de nem bocsátkozott csatába, nehogy a herceg életét veszélyeztesse.
Stanley ugyanis a herceg anyjának - harmadik férje volt. Nemsokára azonban
megérkezett Rikhárd király is, aki Bosworth mellett állott szembe Richmond
seregével. Rikhárd rendkívül izgatottan töltötte az egész napot és éjjel sem
aludt. Reggel virrasztva, halotthalványan készülődött az ütközetre s
kijelentette, hogyha győz, rettenetes bosszút fog állani az ellenségen.
Mikor a csata megkezdődött,
Northumberland hercege a király oldala mellől seregével egyszerűen elpártolt és
hazament harcosaival. Stanley főudvarmester pedig seregét egyszerre a király
testőrei ellen vezényelte, akik között óriási vérfürdőt rendezett. Rikhárd
király éppen egy kút mellett állott, hogy a szomját oltsa amikor Stanley
emberei rajta ütöttek. Rikhárd látta ugyan a fenyegető veszedelmet, de nem
menekült, hanem fejébe nyomta az aranykoronát, gyorsan emberei élére állott és
Richmond serege ellen vágtatott. Mint valami megvadult ember, őrjöngő módon
kezdett vagdalkozni és senki sem mert hozzája közeledni. Egy alkalmas
pillanatban azonban Stanley hozzája férkőzött és lándzsájával lelökte a
lováról, mire a herceg emberei összevagdalták a zsarnokot. Stanley fivére a
Rikhárd fejéről levett és össze-visszagörbült aranykoronát odavitte Richmond
Henrik herceghez és a fejére tette. “Éljen VII. Henrik király !” - kiáltotta a
sereg. A Yorkiak utolsó serege szét volt verve s új dinasztia ült az angol
trónra.
A londoniak kitörő örömmel fogadták az első Tudor
bevonulását, annál is inkább mert a nép megelégelte már, bele is fáradt a
Yorkiak és Lancasterek harminc évig tartó véres harcába. VII. Henrik először is
arra törekedett, hogy saját nemzetségét, amely csak közvetve tartozott a
Lancasterekhez, megszilárdítsa a trónon.
Ezt a szándékát meg is valósította akképp, hogy a
koronázás után kijelentette a parlament tagjai előtt, hogy a koronát törvényes
igény alapján tétette fejére. Se a Lancaster, se a York-család ne üljön ezután
a trónon, hanem egy új, harmadik ága a megbékült két családnak. Ezek után VII.
Henrik király meglehetősen radikális eszközökhöz folyamodott. Kijelentette
ugyanis, hogy az elhalt III. Rikhárd, akit csak “Gloucester herceg”-nek
nevezett, érdemetlen bitorló volt és harminc személyes hívének halálbüntetés
terhe alatt nem szabad az országban tartózkodnia. A III. Rikhárd trónralépte
óta adományba kapott birtokokat mind visszakövetelte. Amikor ennyire jutott a
dolgokkal, nőül vette York Erzsébetet, de amint megjegyezte, csak azért, hogy a
további felesleges vérontást elkerülje. Érdekes volt egyébként, hogy miképp
végzett a különböző trónkövetelőkkel, akik között elég kalandor is akadt. Igy
Simnel Lambert, egy orgonakészítő szép fia Edvárdnak adta ki magát és az írek
között sok támogatóra akadt. Erre azonban feleletül VII. Henrik nyilvános
menetben körülhordoztatta az igazi Edvárdot, mire Simnel elvesztette hitelét és
fogságba esett. Henrik király nem végeztette ki, hanem hogy megszégyenítse, az
udvar konyhájában alkalmazta - pecsenyeforgatónak. Később pedig pontos
szolgálatai jutalmául udvari solymár lett belőle. Warbeck Péter, egy tournai
folyamhalász fia Rikhárd hercegnek adta ki magát, aki V. Edvárdnak tízéves
korában meggyilkolt fivére lett volna.
A cselszövés olyan jól sikerült, hogy a halászgyermeket
nem csak a skótok, hanem Franciaország is támogatta. IV. Jakab skót király
fejedelmi módon fogadta s Gordon Katalint, egyik rokonát nőül adta hozzá és már
előre is kiszínezte magának a jövőt, amikor a kalandor IV. Rikhárd néven az
angol trónba ül. Warbeck megkísérelte, hogy Angliában felkelést szítson, de
fogságba esett. Az lett a büntetése, hogy a westminsteri kapu alatt kellett
térdelnie nappal és egy papírról leolvasnia bűneinek sorozatát, majd pedig
nyilvánosan átkoznia kellett önmagát, hogy ilyen alávaló csalásra vetemedett.
Végül a Tower egyik cellájába jutott, de minthogy megkísérelte a szökést, Warbecket
Henrik király felakasztatta. A trónkövetelőktől egyelőre tehát nem kellett
tartania V II. Henriknek, aki most már az ország belső, meglehetősen züllött
viszonyainak helyrehozatalára fordította a figyelmét. Szigorúan eltiltotta a
nemeseket attól, hogy fegyveres kísérettel jöjjenek, menjenek, mert - úgymond -
az éles fegyverrel könnyen és meggondolatlanul kárt lehet okozni. Szigorúan
eljárt a lázadók ellen. Lényegesen korlátozta az úgynevezett menedékjogot, mert
azt tapasztalta, hogy a szent helyek védelmét nem az ártatlanok, hanem a
bűnösök veszik igénybe. Rendkívül sokat tett az angol ipar és kereskedelem
emelése érdekében és támogatta a felfedezőket. S amilyen takarékos volt maga,
éppoly takarékosságot követelt állami téren is.
Skóciával békét kötött és tízéves
leányát, Margitot IV. Jakab skót királlyal jegyezte el. Amikor emiatt néhányan
aggódva jegyezték meg, hogy Anglia el fogja veszíteni függetlenségét a
skótokkal szemben, mintegy jóslatszerűen ezt válaszolta “Legyetek nyugodtak !
Skócia Angliáé lesz, mert a kisebb követi a nagyobbat !” VII. Henrik nagy
érdeme, hogy képes volt a királyi hatalmat megszilárdítani és fiára, akit
Arragoniai Katalinnal jegyzett el, egy jólszervezett, biztosított uralmat
hagyott hátra. Abban a tudatban halt meg, hogy a Tudor-ház hatalmát
megalapította VII. Henrik igénytelen, nem valami szép férfiú volt. Csak ha
belemelegedett a beszédbe, akkor gyúltak ki álmatag szemei. Szerette a fényt,
pompát, a fényes szertartásokat, de ha állami ügyekkel nem volt elfoglalva,
akkor képes volt törpéivel, udvari bolondjaival, ritka madaraival, macskáival
eljátszani. Nagyon boldognak érezte magát, ha valami tréfáján a környezete el
tudott mulatni.