Franciaországban
századokon keresztül a nagy hűbérurak bitorolták a királyt megillető hatalmat.
Most azonban, a tizenkettedik század végén bekövetkezett a nagy fordulat. A
királyság felismeri az egyre jobban fejlődő városok fontosságát és szövetségre
lép velük. Támogatja őket jogaik fenntartásában a nagy hűbérurakkal szemben.
Ezen a szövetkezésen épült föl lassan a francia királyok későbbi korlátlan
hatalma. Fülöp Ágost az első francia király, aki megtette az első és
legnehezebb lépéseket a korlátlan királyi hatalom megteremtésére. VII. Lajos
király még életében megkoronáztatta fiát, II. Fülöpöt, mert úgy tapasztalta,
hogy Fülöp, aki akkor még csak tizennégy éves volt, nagy komolyságot és
érettséget árul el. Apja halála után II. Fülöp tizenöt éves korában lépett a trónra.
Fiatalos könnyelműséget semmiben sem mutatott, ellenben
minden elhatározásában kövelkezetes maradt. Nem tűrt maga felett sem gyámságot,
sem hatalmaskodó befolyást. Kezdetben meghallgatta Fülöp flandriai gróf
tanácsait, tekintettel arra, hogy a gróf atyjának is bizalmasa volt, de
csakhamar eltávolította köréből a grófot, mert ez az angol királlyal háborúba
akarta keverni. II. Fülöp a flandriai gróf helyett a békeszerető reimsi
püspököt, Vilmost vette maga mellé, ami a flandriai grófot annyira felbőszítette,
hogy lázadást szított a király ellen. Fülöp király azonban több csatában
legyőzte a békétlenkedő grófot. Negyvenhárom évig urallodott II. Fülöp és a
negyvenhárom évből huszonhat évig volt a harc mezején. Uralkodásának feladatául
azt tekintette, hogy egyrészt uralmát befelé megszilárdítsa, másrészt pedig
országának területét megnagyobbítsa. II. Fülöp nem mellőzte a kínálkozó
alkalmat, hogy az angolokat minél inkább kiszorítsa a francia területről. II.
Henrik fiával, Gottfrieddel szövetkezett az apa ellen, Gottfried halála után
ennek fivérét, Rikhárdot pedig a francia hűbéruralom elismerésére
kényszerítette. II. Fülöp trónralépte után tíz év mulva nem is annyira a saját
hajlamát követve, hanem inkább a pápa unszolására, Oroszlánszívű Rikhárd angol
királlyal együtt kereszteshadjáratot vezetett a Szentföldre. De összeveszett
Rikhárddal és Akkon bevétele után nemsokára haza is tért, a pápa pedig a
hadjárat befejezését ígérő fogadalma alól feloldotta. II. Fülöp - noha a pápa
módfelett ellenezte - felhasználta Oroszlánszívű Rikhárd fogságát és ennek
franciaországi birtokait magához ragadta.
Végre azonban III. Innocenc pápa kierőszakolta, hogy II.
Fülöp lemondott hódításairól és a birtokállapot a régiben maradt. Fülöp király
élesen összetűzött a pápával házassága miatt is. Fülöp király első felesége,
Namuri Izabella ugyanis meghalt. Fülöp a Szentföldről való visszatérése után
nőül vette Ingeborg dán hercegnőt. De már a házasságot követő napon elűzte
magától. Néhány év mulva a reimsi érsek vérrokonság címén kimondotta az
elválást, mire Ingeborg III. Ince pápánál bepanaszolta Fülöp királyt. A pápa
megvizsgálta az ügyet s kijelentette, hogy a házasfelek elválasztására hiányzik
az alapos ok. A francia király ügyet sem vetett a pápa kijelentéseire, hanem
nőül vette Merani Berthold gyönyörű leányát, Ágnes hercegnőt. Ezzel aztán
érdekes vita indult meg a király és a pápa között. III. Ince pápa felszólította
Fülöp királyt, hogy Ágnest azonnal távolítsa el az országból és Ingeborgot
fogadja vissza törvényes hitvestársul. Fülöp király a pápai utasításra nagy
haragra gerjedt. : “Inkább elveszítem birodalmam felét, de Ágnesemtől meg nem
válok !” - ezt izente a király. A kiközösítéssel való fenyegetéssel mitsem
törődött, sőt amikor a kiközösítést a dijoni egyházi gyülekezeten kimondták, a
püspököket és lelkészeket elkergettette, javaikat elkobozta.
A büszkeségében és szerelmében sértett király ujjat
húzott a szintén makacs pápával, akit a szép és jámbor Ágnes királyné kérő
levelei meghatottak ugyan, de csakhamar azzal a felelettel állott elő, hogy az
egyház tekintélyét kockáztatni nem lehet. Négy évig vitatkoztak egymással a
pápa és a király, míg végre a pápa elhatározta, hogy kijátssza az utolsó
kártyát II. Fülöpöt és Ágnest ki fogja átkozni. Erre Fülöp király gondolkodóba
esett. Magához hivatta az ország főpapjait és főnemeseit, hogy tanácsot kérjen
tőlük. A gyülekezeten ott volt a szép Ágnes királyné is, akit a sok aggodalom
rendkívül megviselt. Az ország nagyjait meghatotta ugyan a királyné jövendő
sorsa, de végül mégis úgy határoztak, hogy a szentatya parancsának
engedelmeskedni kell. Erre Fülöp király megadta magát. Kijelentette, hogy
Ágnestől elválik és Ingeborgot visszafogadja. A pápa a győzelem örömére
Fülöpnek Ágnestől származott két gyermekét törvényeseknek jelentette ki és az
országot feloldotta az egyházi tilalom alól. II. Fülöp azonban nem tudott
parancsolni az érzelmeinek, szabad idejének nagyobb részét Ágnes mellett
töltötte, noha Ingeborgnak megengedte, hogy visszatérjen. A szerencsétlen Ágnes
nemsokára meghalt. A sok izgalom, félelem megőrölték az életét. A király pedig
tizenkét év után végleg visszafogadta második feleségét, Ingeborgot. Ekképp
tehát kibékült Fülöp a pápával, de amikor a pápa azt kívánta tőle, hogy az
eretnek Toulouset vegye birtokába, Fülöp az ajánlatot elutasította.
Utóbb a pápa felszólította, hogy vegyen részt a
kereszteshadjáratban, mire Fülöp azt válaszolta, hogy két oroszlánnal (Ottó
német császárral és János királlyal) kell megküzdenie, akik Franciaország
tönkretételére szövetkeztek, ez okból tehát nem hagyhatja el országát. Ellenben
beleegyezik abba, hogy a francia nemesek az albigensek ellen síkra szálljanak.
Végre hosszas unszolásra beleegyezet abba is, hogy fia, Lajos résztvegyen a
kereszteshadjáratban. A kereszteshadjáratból megvolt egyébként az a haszna,
hogy a jórészt északi franciákból álló keresztesvitézek az albigensek kiirtása
után a délfranciai vidéken telepedtek meg és ezzel a déli vidék bekebelezése a
francia királyságba biztosítva volt. Anglia történetében részletesen
ismertettük II. Fülöp király harcait III. Henrik angol királlyal. Ebben a
hosszú harcban a pápa hol a francia király mellé, hol pedig ellenfeléhez
szegődött. II. Fülöp király kétségtelenül nagy és döntő eredményt ért el
azáltal, hogy országának már csak kis része maradt angol kezekben, a többit
mind egyesítette a francia trón uralma alatt. Az Angliával folytatott vitáknak
érdekes származéka lett az úgynevezett pair-bíróság. Említettük ugyanis, hogy
amikor az elfogott Artur, bretagnei herceg csónakázás közben meghalt, a közvélemény
János angol királyt vádolta meg azzal, hogy uralmi vágyból megölette a fiatal
herceget. Maguk a bretagnei rendek is nyiltan kijelentették, hogy János királyt
bűnösnek tekintik és a francia királytól kérnek igazságot.
János király rögtön azt felelte, hogy
a gyilkosság vádja őt, a királyt nem érheti, mire Fülöp azzal válaszolt, hogy a
francia korona sem korlátozható a jogaiban azáltal, hogy valamelyik hűbérese
királyi hatalomhoz jutott. Ez okból megalakította a pair-bíróságot, amely
egyúttal a legfőbb hűbéri törvényszék volt és ennek ítélőszéke elé szólította
János angol királyt. János persze nem jelent meg, mire a pair-bíróság bűnösnek
mondta ki s franciaországi birtokaitól megfosztotta. Fülöp király a határozat
után esküt tett, hogy “főrendeinek parancsát” végre fogja hajtani s ekképp a
felelősséget igen ügyesen a pair-bíróság tagjaira hárította. II. Fülöp különben
igazságkedvelő uralkodó volt és sokat törődött alattvalóival, akik gyakran
személyes ügyeikben is hozzáfordultak. Arról is nevezetes Fülöp uralma, hogy a
bouvinesi nagy csata után kezdett a francia nemzeti érzés mutatkozni, ami az
angolok és a németek gyűlöletében jutott kifejezésre. II. Fülöp erősítette meg
Párizst, nagyobbíttatta meg a párizsi egyetemet, ahol abban az időben húszezer tanuló
volt beiratkozva.
II. Fülöp utóda és fia, VIII. Lajos csak három évig
uralkodott. Több franciaországi angol birtokot foglalt el, majd az albigensek
ellen vonult és meghódította Provenceot, de amikor hatalmas szövetségese,
Thibaut, champagnei gróf elpártolt tőle, kénytelen volt visszavonulni s
nemsokára lázbetegen váratlanul elhalt.
Sokkal jelentősebb volt IX. Lajos uralkodása. Lajos
atyja halálakor még csak kilencéves volt. A haldokló VIII. Lajos rendelkezésére
Blanka özvegy királyné vette át a kormányzást. Érdekes és erélyes asszony volt
Blanka királyné. Eszes, tapasztalt, sokoldalú nő volt, aki szépsége, jámbor
életmódja és hitvesi erényei miatt nagy népszerűségnek örvendett. Férjét, VIII.
Lajost mindenképp támogatni igyekezett nagyratörő terveiben, így pl. amikor
VIII. Lajos, még mint herceg áthajózott Angliába, hogy megszerezze az angol
koronát, nagyösszegű pénzt gyűjtött össze és sereget szervezett férje
vállalkozásainak támogatására. Jellemző volt, hogy Blanka királyné számításba
vette azt az ellenszenvet, amelyet az asszonyuralom kelthet, ennélfogva minden
állami rendelkezést tartalmazó okmány alá odairatta a gyermekkirály, IX. Lajos
király nevét. Amikor több főnemes kijelentette, hogy a király megkoronázásába
csak akkor fog beleegyezni, ha előbb kiváltságaik megerősíttetnek. Blanka
királyné a fiát ennek ellenére megkoronáztatta s az elégedetlenkedő főnemesek
gyűlését szétugrasztatta. Ebből persze polgárháború keletkezett, de abban is a
királyné lett a győztes. Sikeresen fejezte be az albigensek ellen folyó harcot
és azáltal hogy a toulousei gróf leányát a király fivérével házasította össze,
tetemes birtokterülettel szaporodott a francia királyság területe.
Blanka királyné gyámkodása azonban a fia felett idővel
már túlzásba ment át, noha maga IX. Lajos úgy volt nevelve, hogy minden
tekintetben engedelmeskedett anyjának. Amikor a király nagykorú lett és
feleségül vette a szép Provencei Margitot, az a furcsa visszás helyzet állott
elő, hogy Blanka királyné képes volt a menyét időről-időre eltiltani férjétől,
nehogy a feleség befolyása túlszárnyalja az anyáét. Blanka királyné például
megparancsolta fiának, hogy hol mikor és hányszor láthatja feleségét. A
hitvesek nappali találkozása általában tilos volt és csak este engedte meg az
anya, illetőleg anyós, hogy a hitvesek zavartalanul élhessenek a házasélet
örömeinek. IX. Lajos legörömesebb Pontoiseban lakott, mert itt legalább egész
napon át bármikor láthatta feleségét, akit nagyon szeretett. Lajos király az emeleten
lakott, felesége pedig a földszintén. Igy rendelte ezt az anyós. A két lakást
egy csigalépcső kötötte össze s ekképp a hitvesek gyakrabban találkozhattak,
sőt Blanka királyné megütközésére még - csókot is válthattak. Külön kémeket
alkalmaztak, akik jelezték az anyakirályné közeledtét, amikor aztán a két
hitves, mint valami félénk gyermekek, riadtan menekültek lakosztályaikba.
Megtörtént az, hogy amikor Margit királyné súlyosan megbetegedett, Lajos király
odaült az ágya mellé és aggódva leste, hogy mi baj kínozhatja a beteget.
Ekkor hirtelen megjelent Blanka királyné és fiát
erőszakkal elrántotta felesége ágyától. “ Rögtön takarodjál, itt semmi
keresnivalód !” - kiáltotta az anyakirályné. “Óh, hát mit vétettem -
rimánkodott a beteg Margit - hogy uramat sem életemben, sem halálomban nem
láthatom ! ?” A fájdalomtól Margit eszméletét veszítette, mire Lajos
visszasietett és félretolta az útból az anyját s így szólt : “Keresztényi
kötelességet teljesítek, beteget ápolok !” Jellemzően nyilatkozott Lajos király
a felesége előtt, amikor jobban. lett. “A legnemesebb lelkeknek és a
legboldogabb életviszonyoknak is megvannak a sebei, amelyeket gyógyítani nem
lehet és vannak fájdalmak, amelyet némán kell fogadnunk és eltűrnünk !”
Nevezetes volt IX. Lajos uralkodása abból a szempontból is, hogy valahára véget
vetett a folytonos belső hűbéri hadakozásoknak. A hűbérurak ugyan próbára
tették a király erejét s többen megtagadták a hódolatot, sőt kijelentették,
hogy minden engedelmességet megtagadnak és a francia király főhűbéri jogait nem
ismerik el. A lázadó főurak szövetséget kötöttek III. Henrik angol királlyal,
majd a toulousei gróffal, Rajmunddal, de IX. Lajos győzelmesen leverte
ellenfeleit, megszalasztotta az angol királyt és nyiltan kihirdette, hogy a
hűbérurak kettős helyzetét nem tűri. Valljon mindenki színt, aki francia, az
neki esküdjék hűséget, aki pedig Angliához húz, az jelentse ezt ki.
Ennek az lett az eredménye, hogy a
többség büszkén vallotta magát franciának. IX. Lajos király nemcsak az
albigensek ellen folyamatban volt háború befejezése s a hűbérurak megtörése,
hanem jórészt nemes indulatai, páratlan becsületessége, igazi példás
keresztényi életmódja által nyerte meg alattvalóinak szeretetét és becsülését.
Azt lehet mondani, hogy szent életet élt. Soha komolyan senkire sem neheztelt
és mindenkinek meg tudott bocsátani. Híven teljesítette kötelességeit minden
irányban és hogy egyúttal egyházának hű fia volt, ezt csak érdeméül lehetett
betudni, mert a vallási, egyházi és állami érdekeket méltányosan ki tudta
egyeztetni. Nagy uralkodó volt IX. Lajos, akinek egyéniségével emelkedett az
ország tekintélye is.
Említettük, hogy II. Frigyes Alkamil szultánnal 1229-ben
a pápa utasítására békét kötött és ezt San-Germanóban a pápa meg is erősítette.
Ez a béke rendkívül kellemetlenül esett azoknak a harcszomjas, részben
kalandvágyó lovagoknak, akik mindenáron részt akartak volna venni egy
kereszteshadjáratban.
A közhangulat fel volt tüzelve a pogányok ellen, a
háború ösztöne ott lappangott minden keresztény lovag keblében és most pápai
parancsra egyszerre le kellett szerelni. Nagy és nehéz feladat volt az, hogy a
szenvedélyek által felkorbácsolt embertömeg valamely meggondolatlan
cselekedettől visszatartassék. Alkamil szultán 1238-ban meghalt, fiai pedig a
trón felett összevesztek. Ezt az alkalmat akarták a keresztesvitézek
kihasználni s nagy tömegekben gyűltek össze Lyonban. Köztük volt Navarrai
Thibaut, Hugó burgundi gróf, Péter bretagnei gróf, Montfort Amalrik. Ezek a
nyugtalan vérű, földre és kincsekre éhes lovagok, főurak és mások nem sokat
törődtek a békével, hanem hajóra szállottak és csakhamar megjelentek Akkon
előtt. Ha tervszerűen és okosan járnak el, képesek lettek volna eredményeket
elérni, így azonban egységes, átgondolt vezérlet nélkül csak találomra
hadakoztak, aminek az lett a vége, hogy Gaza mellett vereséget szenvedtek s a
vitézek nagy része elpusztult. Végre, amikor látták Navarrai Thibaut és Péter
bretagnei gróf, hogy a templárius és johannita-lovagok is inkább anyagi érdekeikkel
törődnek, lemondtak a hadakozásról és hazamentek. Hazament végül Cornwallis
Rikhárd is, aki nagyszámú angol keresztesvitéz élén érkezett a Szentföldre.
Rikhárd néhány várat megerősített, azután békét kötött Ejub egyiptomi
kalifával, akinek hatalma a Szentföldre is kiterjedt. A foglyokat kiváltotta s
erélyességéért hazatértekor nagy óvációkkal fogadták. A jeruzsálemi királyság
helyzete azonban még ezzel sem volt biztosítva. A keresztények táborában
csakhamar kitört a legnagyobb fokú egyenetlenség.
Az elvadult templáriusok fegyverrel támadtak a
johannitákra s kijelentették, hogy II. Frigyes császárt, aki helyeselte a
törökökkel való békét, nem ismerik el fejedelmüknek, hanem csak ennek fiát,
Konrádot. Minthogy pedig Konrád nem jöhetett a Szentföldre, a templáriusok a
Hohenstaufoknak felmondták az engedelmességet. A vad templáriusok, akiknél az
anyagiak szeretete régen föléje kerekedett a vallási érdekeknek, csakhamar
elfoglalták Ciprust, a johannitákat mindenünnen elkergették és amikor ekként a
Szentföld úgyszólván birtokukba került, szövetséget kötöttek három szíriai
emírrel Ejub egyiptomi kalifa ellen, aki viszont nem teketóriázott sokat, hanem
a harcvágyó és kegyetlen kovarezmiekkel szövetkezett, akik különben már
Perzsiát és Mezopotámiát el is foglalták. A kovarezmiek hihetetlen gyorsasággal
támadtak és rabolva, gyilkolva vonultak végig a jeruzsálemi királyságon,
akárcsak egy pusztító fergeteg. A keresztények nagy tömegekben menekültek.
Amikor azt vették észre, hogy Jeruzsálem vártornyairól keresztény lobogók
lengenek, nagy örömmel és meggondolatlanul siettek tehát oda s csak későn
jöttek rá, hogy ez voltaképp a vad kovarezmiek hadicsele volt. A kovarezmiek
nagy tömegekben, vérszomjasan rohantak a keresztényekre, akik között irtózatos
vérfürdőt rendeztek. Erre a három lovagrend kezet fogott egymással, hogy
megmentse a Szentföldet. Egyesülve a szíriai mohamedánokkal, Gaza mellett
táborba szállottak.
Ámde alig tűntek fel az egyiptomiak és a kovarezmiek, a
megriadt szíriaiak átpártoltak az ellenséghez, a keresztények pedig menekülésre
fogták a dolgot. A mohamedánok természetesen utánuk siettek és a három
lovagrend színét-javát lemészárolták, csak igen kevesen menekülhettek meg a
vérfürdőből. Az akkori templáriusok és johanniták nagy váltságösszeget
ajánlottak fel a fogoly lovagokért Ejub szultánnak, aki azonban a váltságot e
szavakkal utasította vissza : “Az egyházi lovagok nyomorult gyaurok, akik
ahelyett, hogy maguk között békében élnének, csak zavart csinálnak és adott
szavukat nem tartják meg.” Ejub nemsokára rendre elfoglalta a még hátralévő
várakat és városokat. Amit tehát az első kereszteshadjáratok lelkesedő vitézei
el tudtak érni vérük hullásával, azt az egyházi lovagok kapzsisága romba
döntötte. Uj ember kellett ide, aki komolyan, becsületesen vegye a kereszténység
érdekét. Ez az új ember, az új vezér IX. Lajos francia király volt, aki súlyos
betegségéből felépülvén, azt követelte, hogy varrják fel ruhája balvállára a
keresztet. Ez pedig azt jelentette, hogy kereszteshadjáratot indít. Nemsokára
maga szervezte az egész mozgalmat. Számos főúr csatlakozott a királyhoz,
mindazonáltal a szomorú tapasztalatok egyelőre még visszatartották a lovagok
zömét attól, hogy a szentföldi harcra vállalkozzanak. Ekkor Lajos király egy
jámbor csalafintasághoz folyamodott.
Mikor ugyanis karácsonyra a lovagok az udvarnál
összegyűltek, Lajos király a régi hagyományos szokáshoz híven ruhákkal
ajándékozta meg a lovagokat. Amikor a lovagok magukra öltötték a ruhát,
észrevették, hogy mindegyikre rá van varrva a kereszt. Igy aztán akaratlanul is
csatlakozniok kellett a király vállalkozásához, mert a keresztet lefejteni bűn
lett volna. Végre sikerült a közhangulatban lelkesedést kelteni a
kereszteshadjárat eszméje mellett. Amikor a sereg elindult IX. Lajos király
állott a keresztesek élére, akikkel Marseillenél szállott hajóra. Ciprushoz
érve minden oldalról érkeztek hozzá a tanácsadók. De Lajos király tisztában
volt vele, hogy Ejub egyiptomi szultán a szentföldiek legnagyobb ellensége,
azért egyenesen Egyiptomba, a Nílus deltájához vezérelte seregét. Oly gyorsan
történt a partraszállás és oly hirtelen a támadás, hogy a szultán harcosai ész
nélkül megfutottak. A mozlemiták azonban csakhamar magukhoz tértek a
meglepetésből és kemény ellenállást kezdtek. A keresztény lovagok nehéz fegyverzetükben
nem igen bírták a nagy fáradalmakat, még kevésbbé tudták elviselni az égető nap
hevét, a rendes csatározástól tehát egyelőre tartózkodtak. Végre Lajos király,
hevesvérű fivére, Róbert unszolására elhatározta, hogy megkezdi a Nílus mentén
való lefelé vonulást. De amikor a keresztes sereg Manzurahba érkezett,
veszedelmes helyzetbe került. A sereg ugyanis az egyiptomiak legjobb csapatai
közé ékelődött be, amelyektől a Nílus folyam egyik ága és egy mély csatorna
választotta el.
Lajos király csakhamar felismerte a helyzet veszedelmes
voltát és megtette a védő intézkedéseket, de a mozlemiták folytonos támadásával
szemben nem tudott semmire sem menni. A keresztesek helyzete folyton
szorongatottabb lett. Ebből a veszedelmes helyzetből egy áruló szaracén ötszáz
aranyért mentette ki a kereszteseket, akiknek menekülő utat jelölt meg. Már úgy
látszott, hogy a keresztesek megmenekülnek. Azonban az történt, hogy Lajos
király fivére, Róbert nem nyugodott addig, amíg a király bele nem egyezett,
hogy a szaracénokat üldözhesse. Szenvedélyesen nekivágtatott az ellenségnek,
amely azonban maga után csalta Manzurah városba, ahol aztán rájuk csukták a
kapukat. Róbert serege foglyul esett és bátor védekezés után mindnyájukat
lemészárolták. Hasonló sors érte Lajos király seregét is, azzal a különbséggel,
hogy maga a király és tekintélyes seregének maradványa egy gyorsan vert hídon
át elmenekült. Nemsokára azonban utánuk nyomultak a szaracénok ugyanazon a
hídon és a teljesen kifáradt, éhség által elgyengített keresztesseregben rettenetes
pusztítást vittek végbe. Maga Lajos király alélva esett össze és fogságba
került. Az időközben elhalt Ejub szultán utóda fia, Turan sah lett, aki a
szegényebb foglyokat megölette. A királyért és az előkelő foglyokért pedig
óriási - milliókra menő - váltságdíjat követelt, amit a király szó nélkül meg
is ígért.
Időközben a mamelukok fellázadtak Turan sah ellen,
megölték és anyját bízták meg a kormányzással, aki Lajos királyt azzal a
feltétellel bocsátotta szabadon, hogy a váltságdíj felét azonnal, másik felét
akkor küldjék meg érte, amikor Szíriába érkezik. Ez meg is történt. Lajos
azonban újból előlről akarta kezdeni a hiábavaló hadjáratot. De híre érkezett,
hogy az angolok fenyegetik Franciaországot és hogy Blanka királyné is meghalt.
Erre Lajos király viharos utazás után hazaérkezett. Lajos király hamarosan
rendet teremtett az országban. Néhány lázadó főurat megfékezett, azután pedig
II. Henrik angol királlyal egyezséget kötött, amelynek értelmében Normandia,
Anjou, Poitou, Maine, Touraine grófságok francia kézbe jutottak, ellenben
Gascogne, Périgord, Dordogne vidékét megkapja az angol király, de csak hűbéresi
fogadalom ellenében. Lajos király valóban hatalomra emelte a királyi
méltóságot. Ő maga volt a példaadó mindenben : becsületességben, igazságszeretetben.
A babonáknak hadat izent, eltörölte a párbajjal való bizonyítást és minden
vitás ügyet a bíróság elé utasított. Igaz, hogy a káromlókat kegyetlenül
megbüntette, amikor azt rendelte, hogy az ilyeneknek ajkait égessék körül tüzes
vassal, mondván : “Mi szüksége van az állam és társadalomnak mosdatlan, piszkos
szájú emberekre, akik abban lelik örömüket, hogy disznóságukkal hivalkodjanak
!?” A római kúriával szemben, noha istenfélő és jámbor volt, megóvta nemzete
függetlenségét s megtiltotta, hogy az egyházi adókat végrehajtás útján szedjék
be.
Az egyiptomi Ejub kalifa halála után a mozlemiták
hatalmi állása lényegesen megrendült, mert az utódlás körül belső viszályok
törtek ki. Noha ugyanakkor a templáriusok és a johanniták, másrészt a genovaiak
és velenceiek is összecsaptak olykor, ha érdekeik úgy hozták magukkal, mégis a
keresztények ügyét a Szentföldön előbbre lehetett volna vinni, ha a cél
érdekében a keresztények komoly szövetségre lépnek. A Hulagu vezérlete alatt
ugyanis az előretörő mongolok megsemmisítették az asszaszinok uralmát,
elpusztították a bagdadi kalifátust és általában a mohamedán uralmat nagy
veszedelemmel fenyegették. Kezdetben arról is volt szó, hogy a mongolok
szövetkezni fognak a szentföldi keresztény harcosokkal a mohamedánok ellen.
Csakhogy a keresztények elbizakodottsága és kicsinylő, kihívó modora nemsokára
semmivé tette a szövetséget, másrészt az egyiptomi mohamedánok újból magukhoz
ragadták Szíriát és Mezopotámiát és egy palotaforradalom következtében Bibarsz,
a mamelukfőnök óriási sereget szervezett a keresztények és a mongolok
tönkretételére.
Nem igen használt már itt sem IV. Orbán, sem IV. Kelemen
pápák lelkesítő felhívása. A keresztény lovagok immel-ámmal gyülekeztek, csak
IX. Lajos francia király vette komolyan a dolgot s elhatározta, hogy új
hadjáratot szervez. Rá is vette szövetségeseit és főbb hűbéreseit, hogy melléje
csatlakozzanak. Ámde ennél az utolsó hadjáratnál tűnt ki, hogy mennyire távol
esett a kereszteshadviselés ideális céljaitól. Keresztény hajósok, ha jobban
megfizették őket, inkább szállítottak mohamedán harcosokat, mint keresztényeket.
Csak IX. Lajost és közvetlen környezetét vezette a lelkesedés, a többieket már
csak a rút anyagi önzés vitte a Szentföldre. De a francia királyt is sokkal
kevesebben követték most, mint első ízben. Testvére, Anjou Károly, aki
megszerezte a sziciliai koronát, új királysága érdekében Tunisz ellen
irányította a kereszteshadsereget. Elhitette Lajossal, hogy a tuniszi emír a
kereszteshad láttára rögtön meg fog térni s Tunisz bevétele biztos alapul fog
szolgálni a további hadműveletekhez. Tuniszba érve némi múló sikereket tudtak
ugyan elérni a keresztények, de minthogy idejüket jórészt tétlenségben,
mulatozás, portyázás, kalandozás között töltötték, elszoktak a fáradalmaktól és
a szokatlan tikkasztó melegben tömegesen betegedtek meg s haltak el. Az éhező
és szomjazó kereszteseket nemsokára a pestis kezdte tizedelni. Lajos király
fia, Trisztán is meghalt a dögvészben, halálát lelte a pápai követ is. Amidőn
végre megérkezett Anjou Károly is a sziciliai csapatokkal, a szent francia
király is halálos ágyán feküdt.
Haldokolva adta át végrendeletét fiának, III. Henriknek,
akit becsületes életre, igazságos uralkodásra intett. Lajos király halála után
a keresztény seregek nem hagytak fel a küzdelemmel, hanem ostrom alá fogták
Tuniszt, aminek az lelt az eredménye, hogy a tuniszi emírrel békét kötöttek és
hadisarc és adó fizetésére kötelezték. Erre aztán a keresztény seregek jórésze
hazatért. III. Henrik francia király is visszament országába, csak Edvárd angol
herceg sietett seregével Sziciliából Akkonba. Segítette Bibarsz egyiptomi,
mamelukfejedelem ellen Boemund grófot, az elért siker azonban rövid ideig
tartott, mert Bibarsz újabb tetemes sereg élén végigpusztította a jeruzsálemi
királyságot és Akkont nehéz ostromgépek segélyével bevette. Ugyanakkor azonban
a fellépett pestis miatt csakhamar tíz évi békét kötöttek. Erre Edvárd herceg
is hazatért Angliába, mert hírül vette, hogy atyja meghalt. A békét most is
maguk a keresztények siettek megtörni. Maga X. Gergely pápa szeretett volna
most már egy kereszteshadjárat élére állani s lelkesedve tüzelte a
fejedelmeket, lovagokat egy újabb hadjáratra. És lehet, hogyha X. Gergely
hamarosan meg nem hal, csakugyan teremthetett volna olyan erős mozgalmat, amely
a Szentföldet mégis a keresztények végleges uralmába juttatja.
Csakhogy most a mozgalom hullámai nem igen terjedtek
messzire a sokféle kicsinyeskedés, valamint a különböző egyházi lovagrendek
visszataszító irígykedése és kölcsönös áskálódásai miatt. Egyébként úgy
látszott, hogy a béke tartós marad a Szentföldön, ha a johanniták
okvetetlenkedése nem zavarja össze a helyzetet. A johanniták ugyanis
minduntalan megszegték a békeszerződést, fegyveresen betörtek a mozlemita
falvakba. Ezt végre megsokalta Malik al Mansur szultán, Bibarsz utóda és
ostrommal elfoglalta a johanniták utolsó szíriai várát, Markabot. Két év mulva
Tripoliszt vívta meg, amelynek keresztény védelmezőit jórészt kardélre
hányatta. IV. Miklós pápa a szomorú hírek hallatára komolyan felhívta a
keresztény fejedelmek figyelmét a Szentföld helyzetére, de csak Edvárd angol
király hallgatott a pápára, készülődött is, amíg azonban útra kelhetett volna,
azalatt Malik al Aszuf szultán elfoglalta Akkont, a keresztények legerősebb
várát s rendre bevette az egyházi lovagrendek apró, elszórt várait. Rövid idő
múlva a keresztények egy talpalatnyi területet sem vallhattak már a magukénak.
És mialatt a kereszténység ügyeinek komoly barátait mély szomorúság lepte meg,
azalatt a szaracénok győzelemittasan vonultak be Damaszkuszba, majd Kairóba. A
Szentföld minden városában erős őrségeket hagytak. Jeruzsálem mohamedán kezekbe
jutott és vége szakadt azoknak az álmoknak, amelyeket réges-régen igazán
lelkesedő keresztény lovagok szőttek.
A Szentföld elvesztésének a
következménye volt az is, hogy a pápai világi hatalom csökkent és folyton
szűkebb korlátok közé szorult.