Angliában I. Henrikkel kihalt a normann királyi ház
férfiága és véget ért az ország belső békéje. A trónöröklésre Matildnak,
leányának volt igénye, aki ebben az időben francia földön élt és mint V. Henrik
császár özvegységre jutott felesége Plantagenet Gottfriednek, Anjou, Maine és
Touraine grófjának nyújtotta a kezét. Plantagenet Gottfried egyike volt a
leghatalmasabb francia grófoknak s ő lett az őse a Plantagenet angol
uralkodóháznak.
Ő maga nem tett semmit azért, hogy felesége, Matild
hercegnő révén az angol koronát megszerezze. Plantagenet Gottfriedben nem
voltak meg azok a személyes tulajdonságok, amelyek merész cselekedetre
késztették volna. Ellenben már fia, Henrik megszerezte az angol koronát a
Plantagenet-család számára. A király halála után a helyzetet I. Henrik
nővérének fia, a dúsgazdag Blois István gróf aknázta ki ügyesen, amennyiben
hirtelen birtokába ejtette a korona kincseit és gazdag ajándékok révén a maga
számára nyerte meg az angol nagyokat. István gróf fivére Henrik, aki
winchesteri püspök volt, az angol főpapok támogatását eszközölte ki s ekképp
István grófot angol királynak választották, még mielőtt Matild értesülhetett
volna atyja haláláról (1135). István király megkoronázása után kijelentette,
hogy III. Edvárd törvényeit és a “jó angol szokások”-at tiszteletben fogja
tartani s a nemesek, papok és a nép kiváltságait továbbra is elismeri, amiket
pedig I. Henrik elkobozott, azokat vissza fogja adni. Minthogy azonban
ígéreteit nem váltotta be, csakhamar ellentétbe jutott normann hűbéreseivel és
megindult a harc közte és Matild között. A nemesség egy jelentékeny része
Matild pártjára állott. A nemesek sietve várakat építettek, ahova befészkelték
magukat s nyiltan szembeszálltak a király rendelkezéseivel. Angolországra ebből
a trónviszályból rendkívül szomorú idők származtak, mert teljesen felfordult
minden rend, pusztult a közvagyon, oda lett az élet és vagyonbiztonság. Dávid
skót király elérkezettnek látta az időt, hogy Anglia északi grófságait
elhódítsa, esetleg birtokába ejtse az angol koronát is s mint Matild jogainak
védője betört Angliába.
A skót király azonban North Allerton mellett István
király seregétől súlyos vereséget szenvedett. Tizenegyezer skót harcos
holtteste borította a csatateret. Ez volt az a hírescsata, amelyet egy különös
normann hadiszokás alapján zászlócsatának neveztek el. István király ugyanis
három hatalmas, szekérre erősített, kereszttel ellátott, úgynevezett normann
hadilobogó köré sorakoztatta a bátor normannokat. A messze kimagasló szekeres
lobogónak az volt a célja, hogy a normannok a csata hevében mindig
tájékozhassák magukat afelől, hogy hol, merre vannak a bajtársak és hol kell
tömörülniök. István király tönkrevert még egy betörő dán sereget is. Mindezek
ellenére azonban nem érezhette magát biztonságban a trónján. A saját fivére,
Henrik winchesteri püspök izgatta ellene a papságot, mert István elfogatott egy
rablólovagot, aki papi ruhában rejtőzködött. István királynak igazi
népszerűsége nem volt. Amikor tehát Anjoui Matild az angol parton kikötött, az
elégedetlen angolok és normannok tömegesen csatlakoztak hozzá, különösen sok walesi
nemes sietett Matild lobogója alá. Véres polgárháború, az erkölcsök rettenetes
elvadulásának lett a színhelye Angolország. A városok és a kisbirtokosok István
királyt támogatták, míg a nemesség és papság Henrik püspök vezetése alatt
Matild mellé sorakozott. A Lincoln mellett vívott csatában István király az
ellenpárt fogságába esett, mire Henrik püspök Matildot királlyá koronázta.
Matild azonban a városi polgárság jogait védő régi
törvényeket nem ismerte el és nagy sarcokat vetett ki a városokra. Egy lázadás
elől csakhamar kénytelen volt elmenekülni, annál is inkább, mert Henrik püspök
most újból ellene fordult. Ebből újabb belső harcok keletkeztek, amelyek akkor
sem értek véget, amikor Matild visszatért Franciaországba. A dúló polgárháború
csak akkor ért véget, amikor Matild legidősebb fia, Plantagenet Henrik gróf egy
sereg élén átment Angliába. De nem került háborúra a dolog, mert István
királlyal békés megállapodásra jutott. Örökbe fogadtatta magát ugyanis
Istvánnal s így biztosította maga számára a trónt. István király halála után
II. (Plantagenet) Henrik lépett a trónra (1154-1189). Ővele kezdődött a
Plantagenet-ház három évszázadot meghaladó uralkodása, amely idő alatt Anglia
sorsa szoros kapcsolatban állott Franciaországéval. II. Henrik király általában
jóhiszemű, de amellett erősen önhitt és szigorú uralkodó volt. Első teendőjének
azt tekintette, hogy rendet csinált a felfordult országban. A zsoldos sereget
feloszlatta, a rablólovagok várait lebontotta, az elzálogosított vagy
elajándékozott koronauradalmakat rövid úton visszaszerezte. Henrik winchesteri
püspököt, aki annyi bajnak lett az okozója, menékülésre, majd arra
kényszerítette, hogy a clunyi apátságba vonuljon.
Malcolm skót királyt fegyverrel kényszerítette arra,
hogy az elfoglalt területeket visszaadja és hűbéri esküt tegyen. A dacos
walesieket meghódoltatta. II. Henrik azonban egymagában aligha érhetett volna
el ily sok eredményt, ha nem lett volna egy hűséges tanácsadója, akinek
élettörténete, sorsa összekapcsolódik a királyéval. A király hírneves barátja,
tanácsadója Becket Tamás volt. Nagy képzettség, előrelátás, lovagias érzés,
életkedv és az udvari mulatságok szeretete jellemezték Becket Tamást.
Származásáról érdekes mondát jegyeztek fel. Apja, Becket Gilbert bevándorolt
normandiai lovag volt. Becket Gilbert a monda szerint egy barátjával
elzarándokolt a Szentsírhoz, hogy ott a bűneiért vezekeljen, amint azonban
hazafele tért, Admiraldusz szaracén fejedelem fogságába esett. Admiraldusznak
azonban a művelt és kellemes modorú Becket Gibert annyira megtetszett, hogy
udvarába vette, ahol a fejedelem leánya is érdeklődni kezdett a normandiai
lovag iránt. Egy alkalommal azt kérdezte tőle a fejedelem leánya, hogy minő
hitet vall. Becket Gilbert erre azt felelte, hogy az ő hite olyan, hogy azért
szívesen meg is hal. Ez a kijelentés annyira hatott a fejedelem leányára, hogy
beleszeretett Becketbe és kijelentette neki, hogy áttér a keresztény hitre, ha
nőül veszi. Becket azonban nem adott határozott választ, ellenben szökésre
gondolt és amikor tervével elkészült, anélkül hogy a leánynak szólt volna,
elmenekült és hosszas bolyongás után Londonba érkezett.
Nemsokára a fejedelem leánya is megszökött apja
udvarából és egy angol hajón Londonba sietett. Csak két szót tudott anyanyelvén
kívül kiejteni : Londont és Gilbertet. Londonban idegenül bolyongott ide s
tova, amikor véletlenül Becket Gilbert megtudta, hogy a leány őt keresi. El
akart rejtőzni előle, de utóbb a papok, akik az eseményben Isten ujját látták,
azt tanácsolták, hogy a leányt kereszteltesse meg és vegye nőül, ami azután be
is következett. Ebből a házasságból származott Becket Tamás. Becket Tamás II.
Henriknek nemcsak tanácsadója, hanem bizalmasa, barátja lett, akit a király a
baráti szeretet minden látható jeleivel elhalmozott. Rábízta legidősebb fia
nevelését, átadta őrízetre az ország pecsétjét és a legkényesebb diplomáciai
ügyek elintézését is Becketre bízta. Becket lett Henrik mindenható kancellárja,
minisztere. Becket szerfelett kedvelte a pompát, fényt, annyira, hogy a király
beleegyezésével valósággal külön udvartartást rendezett be magának. Becket és a
király bámulatos egyetértésben éltek, mert azt lehetett mondani, hogy halamaik,
szenvedélyeik, nézeteik azonosak voltak. Nem csak országos ügyek
megbeszélésénél, hanem mulatságban és szórakozásban is elválhatlanok voltak.
London uccáin gyakran lehetett őket ketten látni, amint vígan nevettek,
tréfálkoztak.
Megtörtént, hogy a király hirtelen beszaladt az ebédelő
Beckethez, kiitta borát, felfordította asztalát és utána fényes lakomát rendelt
barátja részére. Mulatozásaik sokszor belenyúltak a késő éjszakába. A király
nap-nap után ajándékokkal lepte meg Becketet, akivel azután, ha vége volt a
mulatságnak, komolyan és megfontolva intézte el az ország ügyeit. És hogy
teljes legyen a kép, erről az étetvidor Becketről fel kell említenünk, hogy a
mulatságok végeztével egy zárkába vonult vissza, ahol bűnbánó
lelkigyakorlatokat tartott. Amíg Becket Tamás volt a király tanácsadója,
teljesen rendben folytak az ország dolgai. Becket sorsa azonban olyan fordulatot
vett, hogy a királlyal való barátsága megszakadt s ezzel az ország jövendője is
végzetes bonyodalmak közé keveredett. Az történt ugyanis, hogy a canterburyi
érseki szék megüresedett. II. Henrik baráti szeretettől ösztönözve,
elhatározta, hogy a fontos egyházi főméltóságot kedvelt barátjának, Becket
Tamásnak juttatja, már csak azért is, mert remélte, hogy ezáltal az egyház és a
korona között tartós békét teremthet II. Henrik és Becket épp Franciaországban
értesültek az érseki szék megüresedéséről, mire Henrik a barátját azonnal
Londonba küldte s búcsúzáskor odasúgta neki, hogy nemsokára mint canterburyi
érseket akarja viszontlátni. Becket a megtiszteltetést okvetlenül el akarta
magától hárítani, mert félt attól, hogy mint érseknek a királyéval ellentétes
érdekeket kellene majd szolgálnia.
“Ha eddig barátod lehettem, miért kívánod, hogy
ellenfeled legyek?” - kérdezte Becket. “Elég bölcs vagy ahhoz, hogy megtaláld a
helyes középutat : most pedig teljesítsd királyi parancsomat !” -- felelte a
király. “Szomorú sejtelmek gyötörnek, de engedelmeskedem” - jegyezte meg Becket
és Londonba utazott. Nehezen bár, de végre mégis keresztül tudta erőszakolni a
Franciaországban időző király, hogy Becket Tamást megválasztották érseknek. Az
ünnepélyes beiktatás alkalmával a winchesteri püspök ezeket a szavakat intézte
hozzá : “Tamás érsek ! Választanod kell a földi vagy az égi király kegyelméről,
mondasz-e le ?” Mire Becket Tamás lehajtotta fejét s így válaszolt : “Isten
segítségével, aki nekem ehhez erőt fog adni, válaszom ez : sohasem akarom egy
földi király kegyeiért az égi kegyelmet elveszíteni.” Ezzel megtörtént a
beiktatás, ugyanakkor pedig a király helyettese felmentette Becket Tamást a
viselt polgári és politikai méltóságai alól. Becket, a canterburyi érsek teljesen
új emberré alakult át. Nem volt ő már többé az a Becket Tamás, aki szerette a
víg mulatságokat, szórakozást, királyi vadászatokat. Lemondott egyszerre minden
pompáról, fényről, érseki palástja alatt durva szerzetesi szőrcsuhát viselt,
naponként megkorbácsoltatta magát, koldusokat ültetett az asztala mellé és
naponként 12 szegény öreg embernek mosta meg alázatosan a lábait. Kétségtelen,
hogy a király életmódja, gondolkodása és Becket érsek nézetei között
áthághatlan űr keletkezett.
Becketnek, mint az angol egyház fejének rendkívül nagy
hatalom volt a kezeiben. Minthogy II. Henrik a királyi hatalmat abszolút
formában akarta gyakorolni, hogy minden a királytól függjön, tehát még az
egyház is, illetőleg annak főméltóságai, Becket Tamásnak és a királynak el kellett
idegenedniök egymástól. Becket feltétlenül meg akarta védeni az angol egyház
függetlenségét a királyi hatalommal szemben, viszont II. Henrik elég makacs
volt ahhoz, hogy terveit még legjobb barátja, Becket érsek ellenzései dacára is
megvalósítsa. Mindezt Becket igen jól tudta, mert ismerte a király
tulajdonságait. II. Henrik és Becket érsek csak egyetlen egyszer találkoztak
ezután mint barátok, amikor II. Henrik Franciaországból hazajött. Becket
fogadta a királyt, akit megáldott, azután pedig mint jó barátok, utoljára
megcsókolták egymást. Ezentúl már egyéb célja nem volt Becket Tamás érseknek,
csak az, hogy az egyház tekintélyét, hatalmát növelje és minden fejedelmi
túlkapás ellen megvédelmezze. A Toursban tartott egyházi gyűlésen, ahol III.
Sándor pápa is jelen volt, résztvett Becket érsek is. Itt alakult ki benne az
elhatározás, hogy az egyház függetlenségét megvédi a királlyal szemben is.
Amikor hazatért, első teendője az volt, hogy a korábbi
érsektől elvont uradalmakat, várakat visszakövetelte s a királyi serifnek az
adófizetést megtagadta, mert nem akart az angol egyház függetlenségéből semmit
sem feláldozni. Becket Tamás nyíltan kijelentette, hogy az egyház minden
tekintetben független a világi hatalomtól. II. Henrik kezdetben még nem akarta
kenyértörésre vinni a dolgot. Mindenekelőtt felpanaszolta, hogy sok fanatizált
pap akadt, akik gyilkosságokat követtek el a polgárháború idejében és nem
vették el méltó büntetésüket. Ezeket az állapotokat ő, a király, tűrni nem
hajlandó, miért is azt követelte, hogy a papok is kötelezőnek ismerjék el az I.
Henrik idejében is érvényben volt törvényeket és régi szokásokat. A király
felfogását osztotta a püspöki kar többsége, mire Becket érsek kénytelenségből
beleegyezett, hogy a visszásságok elhárítását egy országos gyűlésen beszéljék
meg. A gyűlést Clarendonban tartották meg, amely alkalommal tizenhat
határozatban kimondották, hogy a papok világi vétségek és bűnök elkövetése
esetében világi bíróság elé állítandók és hogy minden lelkészi jogvitában
véglegesen csak a király dönthet, az egyházi birtokok királyi hűbérek. A
határozatokat a jelenvoltak elfogadták. Becket Tamás volt az egyetlen, aki
hozzájárulását nyiltan megtagadta. II. Henrik rettenetes haragra lobbant.
Szidalmazni kezdte az érseket, az egyházat, a papokat, mire az összes főpapok
és főnemesek kérve kérték Becketet, hogy járuljon hozzá a határozatokhoz, amit
ez vonakodva, amint mondta : az erőszaknak engedve, nagynehezen teljesített.
Becket tehát aláírta a határozatokat, de a hitelesség
jeléül pecsétjét nem akarta azonnal ráütni s eltávozott a gyűlésről. Alig ért
haza, amikor hangosan kezdett önmagára panaszkodni gyávasága és engedékenysége
miatt. Nyiltan az egyház árulójának nevezte magát, nem mert misézni, hanem
vezeklésre adta magát és feloldozást kért magától a pápától, aki azt meg is
adta. Ugyanakkor III. Sándor pápa kijelentette, hogy a clarendoni határozatokat
nem ismeri el, miáltal Becket Tamást a legsúlyosabb helyzetbe sodorta.
Becketnek választania kellett a király és az egyház között. Nemsokára
elkövetkezett az alkalom, amikor a clarendoni határozatokat éppen Becket érsek
ellen alkalmazták. Arról volt ugyanis szó hogy egy királyi hivatalnok igényt
támasztott egy darab földre, amely a canterburyi érsekségbe volt bekebelezve.
Amint a király erről értesült, Northamptonba országgyűlést hívott egybe s oda
idézte meg az érseket. Becket érsek erre előbb misét mondott s aztán levetette
érseki palástját s a legegyszerűbb ruhában, kezében a kereszttel megjelent az
országgyűlés színe előtt. Nyugodtan hallgatta végig az ellene emelt vádakat s a
király ajkairól elhangzott szidalmakat. Az érseket erre ötszáz fontnyi
pénzbüntetésre ítélték, azonkívül azt követelte a király, hogy Becket számoljon
el kancellár korából, noha, amikor érsekké szentelték, minden előbbi hivatala
alól fel lett mentve.
II. Henrik néhány napi gondolkodási időt adott Becket
érseknek, hogy válaszolhasson. Mikor Becket újból megjelent és kijelentette,
hogy az ellene emelt vádakat felemelt fővel visszautasítja, az ítélet előtt nem
hajlik meg, mert felette, mint egyházi főméltóság felett sem a király, sem
királyi emberek ítéletet nem mondhatnak, ellenben ügyét a pápai szék elé viszi.
A király rettenetes haragra gerjedt és azt követelte, hogy az érseket mint
felségárulót azonnal ítéljék el. A főnemesek és a főpapok nagy része pedig
éktelenül szidta az érseket, aki magasan tartván a kezében lévő keresztet
nyugodtan indult kifelé. A történtek után Becket érsek már nem érezhette magát
biztonságban és három hívének kíséretében III. Sándor pápához sietett, aki a
hős érseket nagy szeretettel fogadta. Hiába fenyegetőzött az angol király,
Becket menedéket élvezett a pápánál, aki ekkor francia földön tartózkodott.
Közbelépett VII. Lajos francia király is Becket érdekében. A dolog vége pedig
az lett, hogy II. Henrik kijelentette, hogyha az érsek engedelmességet fogad
neki, a történteket elfelejti. A király és az érsek erre látszólag megbékültek,
Becket azonban csak hónapok mulva tért, vissza, amikor felhatalmazást kapott a
pápától, hogy több engedetlen főpapot egyházi átokkal sujthasson, amiért
elhagyták őt az egyház érdekében folytatott harcban. Mikor Becket Canterburyba
érkezett, II.
Henrik még francia földön időzött, odasietett tehát az
átokkal fenyegetett yorki érsek s a londoni és salisburyi püspök, hogy Becket
érseket bepanaszolják. Hogy nem valami kedvező színben festették le az érseket,
az kitűnik abból is, hogy a király borzasztó módon felindult és folyton ezt
kiabálta : “Hát nincsen senki körülöttem, aki ettől a rettenetes embertől
megszabadítson !” Ez a meggondolatlan felkiáltás elég volt ahhoz, hogy négy
lovag titokban el siessen Angliába s hogy megöljék az érseket. Ezt megtudta a
király, de már késő volt, mert a lovagok már messze jártak. A lovagok azzal az
ürüggyel jelentek meg Becketnél Canterburyban, hogy a király izenetét adják át.
Beszéd közben a lovagok folyton sértegették az érseket, mire ez kiutasította
őket. Erre a lovagok beintették künn várakozó fegyvereseiket. Ezalatt az
érseket néhány szerzetes - sejtvén a készülő veszedelmet - erőszakkal a
templomba hurcolta, hogy ott menedéket találjon. Becket engedett, de meghagyta
a szerzeteseknek, hogy a templom ajtaját hagyják nyitva. Ez volt a veszte. A
lovagok felbérelt fegyveresei ordítva rohantak be, mire az egyik lovag
elkiáltotta magát : “Hol van az érsek, az az áruló ?” “ltt vagyok én, az Isten
szolgája, de nem áruló” - felelte Becket az oltár mellől és szembe jött vele. “
Fel fogod oldoztatni a kiátkozott püspököket ?” - ordította a lovag. “Senkit
sem, mielőtt nem vezekelt !” - szólt ünnepélyesen. Becket. “Hát akkor halj meg
!” - dörögte a lovag és az érsekre rohant.
Becket azonban egy hatalmas ökölcsapással leterítette.
Erre többen rohanták meg az érseket, aki több kardcsapástól halálosan
megsebesülve, összeesett. “Meghalt az áruló, meneküljünk !” - kiáltották a
lovagok és sietve otthagyták az érsek holttestét, arról azonban, hogy
kincsekkel megrakodjanak, nem feledkeztek meg. A nép az érsek halálától
rendkívül meg volt illetődve. Nemsokára szentnek tekintette Becketet, akinek
sírjánál állítólag sok csoda történt. Becket halála II. Henriket nagyon
megrendítette. A király erős mcgbánást érzett afelett, hogy egykori barátját,
tanácsadóját ily nyomorultul hagyta elpusztulni. De másrészt félt a király
attól, hogy az egyház hatalma és tekintélye éppen a szomorú eset
következményeképp fog megnövekedni. Sietve követeket menesztett a pápához,
akinek megizente, hogy neki semmi része nincs az érsek halálában, mert ő
senkinek sem adott utasítást az érsek meggyilkolására. III. Sándor pápa heteken
át váratta a követeket, amíg maga elé bocsátotta őket. Végre a követek a pápa
elé juthattak, aki messzebbmenő egyházi érdekekből megbocsátott az angol
királynak, de kikötötte, hogy a hűségesküt személyesen köteles a pápa előtt
letenni. Közvetítők útján létrejött ezután a béke az angol király és a pápa
között, amely II. Henrik erkölcsi és politikai vereségét jelentette. A király a
római kúriához való fellebbezési jogot elismerte s kötelezte magát arra, hogy
kereszteshadjáratot vezet a Szentföldre, vezeklése, jeléül.
II. Henrik még vezeklést is tartott s
térdenállva megesküdött az evangéliumra, hogy Becket halálát sem nem akarta,
sem meg nem parancsolta. Az érsek gyilkosai is vezekeltek, mire a pápa
megbocsátott. Három év mulva Becket Tamást a pápa szentté avattatta s ezóta ő
lett az angol nemzet védszentje. Canterburyban Becket sírja búcsújáróhely lett,
ahová évenként százezren is elzarándokoltak. Maga II. Henrik király is
elzarándokolt szentté avatott egykori barátja sírjához. Mezítelen lábbal, durva
zarándokruhában lépett be a székesegyházba és leborult Becket Tamás koporsója
előtt, majd szabaddá tette a hátát és szerzetesekkel megkorbácsoltatta magát és
egész éjjelen át ottmaradt térdelve a koporsó előtt, buzgó imába merülve. A
pápa rendeletére a szentté avatott Becket Tamás emlékét az angolok mindig
különös tisztelettel ülték meg egészen VIII. Henrikig, aki, mint az új angol
egyház feje, az érsek csontjait elégettette s a hamvakat szétszóratta, de nem
feledkezett meg arról, hogy a székesegyház gazdag kincseit zsebrevágja.
II. Henrik uralkodásának idejére esik Irország
meghódítása. Irország régmult történetét is elhomályosítják a legendák, mondák.
Csak annyit tudunk, hogy piktek és skótok laktak a szigeten s ezek kelta népek
sajátosságaikat mindvégig meg tudták őrizni.
Az “ír” elnevezés csak későbbi keletű. A régi
emlékiratokban, hagyományokban mindenütt skótokról van szó. Ősvallásuk nap és
tűzimádásból állott. Papjaik a druidák voltak, külön kasztot képeztek a bárdok
(a hárfás dalnokok), akik a mult történetét örökítették meg dalaikban. A
kereszténységre térésük 430 körül történt. Palladiusz volt az első
hittérítéjük, utána pedig Maun, egy jámbor skót következett, aki utóbb felvette
a Patrik nevet és szent életet folytatva halt el. Ő lett az írek védszentje. Az
írek első keresztény királya Laogarie MacNeil volt. III. Donald idejében a
pogány normannok zaklatták a sziget népét és hódítottak ír területen. Az írek
és normannok harca egymás ellen még akkor is tartott, amikor a normannok is
felvették a keresztény hitet. Nagy hibája volt az íreknek, hogy nem tudtak
egységesen szerveződni. A sziget ugyanis négy királyságból (Ulster, Leinster,
Connaught, Münster) állott. Ezek fölött volt egy névszerinti --- főkirály. A
királyságok egymással minduntalan viszálykodtak s így állandó volt a harc, a
háború a szigeten, annyira, hogy maga IV. Hadrián pápa, aki angol származású
volt, kérte fel II. Henrik angol királyt, hogy csináljon rendet a szigeten. II.
Henrik idejében Dermot MacMurchad volt az ír szigeten a legvérengzőbb és
leghatalmasabb király.
Nem kímélt senkit és semmit, zsarnokoskodott a
végletekig, sőt ORuare nevű ír nemesnek szép feleségét is erőszakkal az
udvarába vitette. ORuare bosszúra hívta fel társait, ámde Dermottal szemben nem
tudott boldogulni, csak akkor fordult a kocka, amikor OConnor, a főkirály
összegyűjtötte Dermot ellenségeit. Igy aztán sikerült a dühöngő zsarnokot
elűzni. Dermot Angliába menekült, ahol Henrik királytól kért segítséget. Ez
azonban egyelőre csak a csapatok toborzására adott engedélyt, ha Dermot leteszi
a hűbéresküt. Miután ez megtörtént, Dermot a walesi nemesek és lovagok közül
sok harcost fogadott fel, sőt maga Pembrok Rikhárd gróf szintén fegyvert fogott
Dermot érdekében, aminek fejében Dermot egyik leányát nőül adta a grófhoz és
megígérte, hogy Leinsterben ő lesz az utóda. Dermot bosszúhadjárata siralmas
helyzetet teremtett a pártoskodás által amúgyis elgyengített országban.
Rettentő vadsággal folyt a háború mindkét oldalról. Dermot mindenekelőtt Donald
király területére tört be. Véres harc után Donald serege szétszaladt s Dermot
egyik vezére háromszáz levágott fejet rakott a vérengző Dermot lábai elé. Ott
hevert Donald király feje is. Dermot valóságos vadállati kéjjel legeltette
szemeit a háromszáz véres fejen, amikor pedig Donald fejét megpillantotta
felkapta s dühében a levágott fej orrát és ajkait leharapta. Az angolok
beavatkozása még inkább növelte az írek pártoskodási szenvedélyét.
Hasztalan lépett közbe OConnor, a főkirály, hogy
valamiképp rávegye az angolokat a távozásra, hasztalan ígért elnézést
Dermotnak. Dermot ugyanis már azt tervezte, hogy egész Irországot a saját
uralma alá fogja hajtani, mert seregeinek száma minduntalan szaporodott, a
zsákmányra éhes harcosok csakúgy tódultak Angliából lobogója alá. Most
Pembrolte Rikhárd gróf is Dermot segítségére küldte seregének egy részét
rokona, Fitz-William vezérlete alatt. Ez a sereg Waterford mellett megverte a
főkirály egyik csapatát, ötszáz harcost lemészároltak, a foglyokat pedig egy
szikláról bedobálták a tengerbe. Majd Pembroke gróf is harcba bocsátkozott és
véres tusa után elfoglálta Waterfordot, azután pedig nőül vette Dermot király
leányát, Évát. Ezalatt Dermot hadai bevették Dublint, ahol rettentő vérfürdőt
rendeztek. A segélyül siető OConnor a város falai alatt súlyos vereséget
szenvedett. Mikor Dermot király meghalt, a korábbi megállapodás értelmében
Pembroke gróf lett Leinster királya. A grófnak ez a trónfoglalása azonban
felkeltette II. Henrik féltékenységét, aki megparancsolta, hogy minden angol
térjen haza Irországból és senki se merjen az ő beleegyezése nélkül harcot
kezdeni. Pembroke gróf erre sietve tudtára adta II. Henriknek, hogy minden
hódítása az angol király nevében ment végbe, így tehát minden szerzeményt
Henrik rendelkezésére bocsát.
Henrik erre megbékült, Pembroket gazdagon megajándékozta
és tekintélyes sereg élén partraszállott Irországban, hogy ott személyesen
birtokba vegye a meghódított területeket. Ulster kivételével az egész ország
meghódolt Henriknek, aki az ír egyházat bekebelezte az angol egyházba és
megtett minden intézkedést, hogy Irország közigazgatásilag is beolvasztassék
Angliába. Ezzel el volt vetve annak a mélységes gyűlöletnek a magva, amely
azóta az íreket az angolok ellen tüzeli. Alig végzett II. Henrik az írekkel,
amikor váratlanul haza kellett sietnie, ahol fiai ütöttek pártot ellene. II.
Henrik legidősebb fia, Henrik, VII. Lajos francia király veje már úgy
szerepelt, mint II. Henrik megkoronázott utóda, míg Rikhárd fia Poitout és
Akvitániát, Gottfried pedig Bretagnet kapta. Csak Jánosnak nem jutott terület,
mert neki az apa a meghódítandó Irországot szánta. (Ezért nevezték Földnélküli
Jánosnak) Az apa és fiainak viszálykodását tulajdonképp Eleonora királyné
idézte elő s ő szította, mert noha a maga részéről is nagyszámú udvarlót
tartott és a hitvesi erkölcsöket legkevésbbé sem tartotta szem előtt, férje,
II. Henrik apró kalandjait rossznéven vette s ezért az apát az idősebbik fiúnál,
Henriknél beárulta. Henrik herceg apósával, VII. Lajos királlyal is megvitatta
a helyzetet és úgy találta, hogy miután ő már meg van koronázva, megilleti őt a
társkormányzat joga az apa mellett. Követelte is apjától, hogy osszák meg az
uralmat.
II. Henrik azonban erről tudni sem akart s Henrik
hercegnek pedig sietve menekülnie kellett az apa nagy haragja elől. Henrik és
Rikhárd, valamint Gottfried is a francia király udvarába menekültek Feleségét
azonbán II. Henrik elfogatta s elzáratta. Ez a viszálykodás apa és fiai között
áldatlan hadakozáshoz vezettek. Maga a francia király egyébként keresve-kereste
az alkalmat, hogy leghatalmasabb hűbéresét - az angol király ugyanis a francia
terület nyugati részének is ura volt - megalázza. Ezért VII. Lajos Henrik herceget
Franciaországban ünnepélyesen megkoronáztatta angol királynak és rávette a
francia országnagyokat, hogy Henriket hathatósan támogassák. A flandriai
grófnak a Kent grófságot ígérte oda. Vilmos skót királynak pedig két északi
angol grófságot. A francia király és Henrik herceg hadi vállalkozása azonban
angol területen nem járt sikerrel. II. Henrik és vezérei a francia csapatokat,
a skótokét, valamint Henrik hercegét rendre megverték. Hasonló kudarc érte
azokat az angol felkelőket, akik a herceg mellett fogtak fegyvert. Vilmos skót
király is elvesztette a csatát és fogságba jutott. Ennyi siker újból népszerűvé
tette II. Henrik királyt, aki elérkezettnek látta az időt, hogy a békéről
tárgyaljon. Gisorban békét kötött a francia királlyal, a pártütő hercegek pedig
meghódoltak. A béke azonban csak rövid ideig tartott. VII. Lajos francia király
1180-ban meghalt, de fia, II. Fülöp alatt folytatódott a viszály, még pedig új
alakban.
Rikhárd herceg ugyanis ellenséges viszonyba keveredett
fivérével, Henrikkel, mert az apa azt kívánta, hogy igényeiről Henrik javára
mondjon le. Rikhárd még másik testvérével, Gottfrieddel is összeveszett, mire
II. Henrik átjött Franciaországba, hogy fiait megbékítse. Erre a hercegek
hirtelen szövetkeztek atyjuk ellen és anyjuk szabadonbocsátását követelték,
különben háborúval fenyegették meg. Eközben Henrik herceg hirtelen
megbetegedett és amikor érezte, hogy meg kell halnia, atyja után küldött, hogy
kibéküljön vele. Az apa azt hitte, hogy fia haldoklása csak ürügy a cselvetésre
és ezért nem ment el hanem egy püspök útján a béke jeléül egy gyűrűt küldött a
haldoklónak. Henrik herceg boldogan csókolta meg atyja gyűrűjét és úgy halt
meg. Henrik halála után fivérei újból meghódoltak az apának. Az apa és fiai
között azonban most sem volt tartós a béke, noha II. Henrik a feleségét is
kibocsátotta a börtönből. II. Henrik ugyanis, akinek János volt a kedvenc fia,
Rikhárd hercegtől azt kívána, hogy Akvitániát engedje át Jánosnak, de
hasztalan, mire Gottfried és János szövetkeztek Rikhárd ellen. Közben
váratlanul elhalt Gottfried is, mire nemcsak II. Henrik, hanem II. Fülöp király
is a maga számára igényelte Bretagnet. Ez új háborút jelentett. Az a hír
azonban, hogy Szaladdin a Szentföldön véres győzelmet aratott a keresztényeken,
ideiglenesen kibékítette a francia és angol királyt.
Persze, a béke nem volt őszinte.
Amikor ugyanis Rikhárd herceg harcba keveredett a toulousei gróffal, a francia
király minden különösebb ok nélkül fegyverrel lépett közbe s több angol
hűbérvárost foglalt el Nyugat-Franciaországban. Az angol király erre harcba
bocsátkozott, de több kudarcot vallott, mire Rikhárd herceg azt követelte
apjától, hogy ismerje el utódának. II. Henrik ezt megtagadta mire Rikhárd a
francia királynak tett hűbéri hűséget. Hasztalan igyekezett II. Henrik a
csatatéren kiköszörülni a sok csorbát. A francia fegyverek mindenütt
győzedelmeskedtek, mire kénytelen volt békét ajánlani s újabb hűbéradó
fizetését ígérni, II. Fülöpöt hűbérurának elismerni és alattvalóinak tetszésére
bízta, hogy őt vagy fiát, Rikhárdot követik-e. Mikor azonban megtudta, hogy
kedvenc fia, János is Rikhárdhoz csatlakozott, összeesett és miután már úgyis
súlyos beteg volt, nemsokára meg is halt. Szomorú volt II. Henrik halála. Csak
egyik természetes fia és a kancellárja állottak halálos ágya mellett. Más
mindenki elhagyta, sőt a szolgák is elszöktek mellőle. Alig akadl néhány ember,
akik dús ajandékok fejében elszállítsák a király holttestét a fontevraulti
zárdatemplomba. Erre aztán Rikhárd is megbánta viselkedését és éjfelkor egyedül
ellátogatott atyja holttestéhez, ahol bűnbánóan jajgatott és átkozta
szenvedélyességét.
Rikhárdnak első dolga az volt atyja halála után, hogy
elfogatta a kincstárnokot s apja kincseit magához vette. Anyját, Eleonorát átküldte
ideiglenes kormányzóul Angliába, amíg ő a franciaországi hűbérterület hódolatát
fogadta. Fivére, Földnélküli János kíséreteben aztán áthajózott Angolországba,
ahol a canterburyi érsek által megkoronáztatta magát. Rikhárd angol területen
idegennek érezte magát, mert alig tudott valamit az ottani szokásokról,
viszonyokról, miután életét jórészt külföldön, háborúban töltötte. Nagy fénnyel
ment végbe a koronázási ünnepély, amely azonban kegyetlen zsidóüldözésre adott
okot. Rikhárd ugyanis koronázása előtt kijelentette, hogy zsidókat nem enged az
ünnepség közelébe sem. Minthogy pedig a kíváncsiság néhány zsidót mégis
odacsábított a westminsteri apátság közelébe, a nép feldühödött, megrohanta
őket és csakhamar egész Londonban kitört a legvéresebb, legbrutálisabb
zsidóüldözés. Aggokat, nőket, gyermekeket kegyetlenül legyilkoltak, a zsidók
vagyonát elvették, lakásaikat kirabolták és felgyujtották. London uccáin
máglyákat emeltek, amelyeknek messze felcsapó lángjai közé dobálták a
szerencsétlen zsidókat. A zsidók százszámra lettek öngyilkosokká, amikor
látták, hogy nem menekülhetnek és csak kínzatás és lassú halál vár reájuk. Egy
álló napig dühöngött a londoni nép, mígnem belefáradt a gyilkolásba s rablásba
és talán meg is undorodott tőle.
Hasonló borzalmas jelenetek játszódtak le vidéken is,
ahol a nép vad szenvedéllyel öldöste le a védtelen zsidókat. Yorkban a zsidók a
rabbi élén a királyi kastélyba menekültek, de mikor látták, hogy itt sem
menekülhetnek, felgyujtották a kastélyt és a fellobogó lángok között a
agyonszúrták egymást, utoljára pedig a rabbi lett öngyilkossá. Ily en
“koronázás” más viszonyok között és más korban lerontotta volna az ünnepség
értékét, ámde abban az időben, a vad erkölcsök korszakában gyorsan napirendre
tértek felette. Rikhárd, mint a pápa engedelmes híve, másrészt mint elszánt és
háborús kalandokra vágyó harcos, megkezdte készületeit a kereszteshadjáratra.
Longchamp Vilmos pápai követet és püspököt kinevezte főkancellárnak és
helytartónak, Földnélküli Jánost pedig négy grófsággal ajándékozta meg. Ezután
pedig a szükséges pénzt teremtette elő, még pedig zsarolás, fenyegtés,
elkobzás, állás és hivatalárulás, sőt városok eladása révén. Ilyen eszközökkel
szerezte meg azt a sok pénzt, amelyet szent célokra akart felhasználni. Azt
mindenesetre elérte, hogy abban az időben a bűnös úton szerzett pénz által ő
volt Európa leggazdagabb uralkodója, Rikhárd utazását minduntalan
megszakította. Egy ideig a francia királynál időzött, majd Sziciliában kötött
ki, hogy nővérét, Johannát, II. Vilmos sziciliai király özvegyét Tankréd király
fogságából kiszabadítsa.
Sziciliába várta Rikhárd a menyasszonyát, navarrai
Berengáriát, de hiába, mire Kandia és Rhodusz szigeteken megint kikötött, majd
Ciprus szigetén találkozott menyasszonyával s fényes esküvőt tartott. Végre
megérkezett Akkonba, ahol már türelmetlenül vártak rá. De már egy év mulva
kénytelen volt visszatérni Angliába, ahonnan kellemetlen híreket közöltek vele.
Az angol közhangulat ugyanis nagyon megelégelte azt, hogy királya alig néhány
hónapot töltsön az országban s éveken keresztül külföldön tartózkodjék. Az
ország nagyjai is részben elhidegültek a királytól, részben kezdték őt
elfelejteni. Ugyanakkor sajátságos helyzetet teremtettek Földnélküli János
herceg és a helytartó. Vilmos püspök, mint Rikhárd király helytartója, nagy
szigorúsággal kezelte hatalmát, valóságos fejedelmi pompát fejtett ki és
csakhamar éles ellentétbe került a főurakkal, de különösen János herceggel, a
király fivérével. János herceg ugyanis azon mesterkedett, hogy a püspök ellen
eleit a maga részére hódítsa s ezáltal magához ragadja a hatalmat. Rikhárdnak
ugyanis nem volt gyermeke, tehát az elhalt Henrik hercegnek, mint idősebb
fivérének fia, Bretagnei Artur következett volna utána az uralomban. János
herceg a helytartóval megállapodott, hogyha Rikhárd vissza nem tér bizonyos idő
mulva, akkor ő királlyá koronáztatja magát.
Több püspök és számos főúr el is ismerte János herceg
trónigényét, amikor pedig János herceg körülbelül biztosnak vélte játékát,
Vilmos püspök, a helytartó ellen fordult és erőszakkal megfosztotta helytartói
méltóságától azon az alapon, hogy Rikhárd levelet küldött haza, amelyben
meghagyja, hogy a helytartó túlkapásai miatt indítsanak vizsgálatot és szükség
esetén más legyen a helytartó. János herceg folytatta fondorkodásait ezután is
és különösen Fülöp francia királlyal igyekezett titkos megállapodásra jutni.
Amikor pedig híre érkezett, hogy Rikhárd király legdühösebb ellenfele, az
osztrák Lipót herceg fogságába jutott, János herceg már-már birtokba akarta venni
a koronát, amitől csak anyja szigorú tiltakozása tartotta vissza. Rikhárd
királyt azonban ellenfele a német fejedelmek unszolására szabadon bocsátotta s
Rikhárd négyévi távollét után partra szállott Angliában. A vissza tért
királynak hamarosan meghódolt mindeki, maga János herceg is, akinek Rikhárd
anyja kérésére megbocsátott. Ezután Rikhárd újból megkoronáztatta magát és első
teendőjének tekintette, hogy II. Fülöp francia király ellen, aki időközben
számos franciaországi angol birtokot kaparintott el, hadat vezessen. Ez a
háború öt évig tartott. Váratlanul érte utól a halál Rikhárdot. Franciaországi
hűbéreseit akarta ugyanis megfékezni. Amikor Rikhárd Chaluz várát ostrom alá
fogta, a védők egyike nyilát a király vállába lőtte. A lövés állítólág nem volt
halálos, de azzá vált az orvosok tudatlansága következtében.
A várat a király emberei elfoglalták,
mire Rikhárd valamennyi várvédőt felakasztatta, annak kivételével, aki őt
meglőtte. Ezt, Gourdun Bertrant íjászt maga elé kísértette és rákiáltott : “Te
nyomorult, mit vétettem neked, hogy az életemre törsz ! ?” Gourdun azonban
bátran megfelelt : “Agyonverted atyámat és két fivéremet, engem pedig fel
akartál akasztatni. Nem bánom, kínozzál, de nyugodt leszek, ha meghalsz, mert a
világ megszabadul egy zsarnoktól !” Rikhárdot a bátor szavak annyira meglepték,
hogy Gourdunt gazdagon megajándékozta elbocsátotta, azonban a király zsoldos
csapatának vezére, Mercadey utána lopózott, elfogatta s a király halála után
előbb megnyúzatta s ezután felakasztatta. Rikhárd király majdnem kétheti
szenvedés után, alig negyvenéves korában halt meg.
János herceg fivére halála után nagynehezen pártot
szervezett magának és elismertette a trónhoz való igényét. A nép gyűlölte János
herceget, akinek modora sértő, kíméletlen volt ; a főnemesek pedig csakia a
gazdag ajándékok és ígéretek után csatlakoztak melléje. János megkoronázása
után Normandiába sietett.
Fülöp francia király ugyanis, aki azelőtt Jánost
támogatta, most Henrik herceg fia, Bretagnei Artur érdekében foglalt állást és
arra törekedett, hogy az angol koronát ennek az alig tizennégy éves ifjúnak
szerezze meg. Végre azonban a két király békét kötött egymással abban az
értelemben, hogy maradjon minden úgy, amint van, de ha János utód nélkül hal meg,
akkor Artur herceg jut a trónra. Hogy a béke nem volt őszinte, ahhoz szó nem
igen férhetett. Különben is nemsokára tapasztalni lehetett János király
tulajdonságait, erőszakos, durva hajlamait. János király ugyanis tízévi
házasság után nejétől, Havizától igen furcsán vált el. Elkergette és
kimondotta, hogy a felesége eltűnt. Ugyanakkor a legszebb francia nőt, Lamarche
Hugó gróf feleségét elraboltatta és fenyegetések között kényszerítette a
birodalmi püspököt, hogy eskesse meg őket. János második felesége kedvéért
Londonban újból nagy koronázási ünnepséget rendezett, amire Lamarche Hugó gróf
a nyugatfranciaországi angol birtokokon szított lázadást János király ellen.
Ezt a mozgalmat támogatta Fülöp király is, aki elérkezettnek látta az időt,
hogy Artur herceget a trónra segítse. Azonban Artur herceg és Lamarche gróf
hadivállalkozása balul ütött ki. János király sietve sereget szervezett, átjött
Bretagneba s egy csatában nemcsak Artur herceget, hanem a szerencsétlen
Lamarche grófot is elfogta számos francia lovaggal együtt. Kétszáz lovagot
veretett békóba, akiket halálra éheztetett a vad zsarnok. Artur herceget pedig
orvul megölette egy sétacsónakázás alkalmával. János király lelketlensége a
bretagneiak körében óriási izgalmat keltett.
Maga II. Fülöp francia király is megsokalta hűbéresének
kegyetlenkedéseit és miután Jánost nyiltan megvádolta Artur herceg haláláért, a
párizsi pairek tanácsa elé idézte János királyt. Mivel pedig nem jelent meg,
engedetlenség címén halálra ítéltette, az angol birtokok nagy részét pedig
elfoglalta. János uralmát nemcsak a francia területen, hanem otthon is komoly
veszedelmek fenyegették. János király ugyanis rendkívül súlyos és reá nézve
végzetes vitába keveredett III. Innocenc pápával. Megüresedett ugyanis a
canterburyi érseki szék, mire az apátság szerzetesei sietve helyettes
priorjukat, Reginaldot választották meg érseknek és egyenesen a pápához
fordultak, hogy erősítse meg a választást, holott addig az angol püspökök maguk
választották meg az angol egyház prímását és megerősítésre ajánlották a
királynak. Amikor János király a szerzetesek választásáról értesült, nagy
haragra lobbant és azt követelte, hogy az ő jelöltjét, Grey János norwichi
püspököt válasszák meg, amit súlyos fenyegetések árán ki is tudott eszközölni.
Eközben az angol püspökök is panasszal fordultak a pápához, aki a vitát akképp
intézte el, hogy, mindkét választást semmisnek jelentette ki és meghagyta, hogy
Langtori István bíborospüspököt ismerjék el érseknek, akit a pápa nemsokára
megajándékozott az érseki palásttal is. III. Innocenc pápának ez az intézkedése
még jobban feltüzelte az amúgy is vad ösztönű János király szenvedélyez.
Válaszul ugyanis a canterburyi apátság szerzeteseit
elűzette s az érsekség javait elkobozta a korona javára. Hiába intette, óvta a
pápa az ellenkezéstől. Amikor pedig a pápa két angol püspököt küldött János
királyhoz, akit az egyházi átokkal is megfenyegetett, a király azzal felelt,
hogy ha még egy pápai megbízott a szeme elé kerül, azt megvakíttatja s
levágatja az orrát. Ezt a fenyegetést megsokallotta a pápa s parancsot küldött,
hogy az egyházi átkot hirdessék ki. A püspökök, noha remegve, de teljesítették
a pápai rendeletet és egész Anglia átok alá került. Lesujtó és félelmetes volt
az ilyen egyházi átok, mindenképp alkalmas arra, hogy egy egész nemzetet
megfélemlítsen, gondolkozóba ejtsen. Kedvét vesztette mindenki, beállott az
idegizgató csend. A templomtornyokból kiakasztották a harangokat, az oltárokat
megfosztották minden ékességeiktől, a szentek képeit, az ereklyéket,
kereszteket fekete posztóval takarták le, a temetőket bezárták és a szentségek
közül csak a keresztséget és az utolsó kenetet adták fel a papok. János király
még ekkor is dacolt, sőt három püspök birtokát rövid úton elkobozta s
rendeletet adott ki, hogy az egyházi javakat mindenütt vonják be. Néhány püspök
hűséget fogadott a dacos királynak. Mégis rettegés fogta el János királyt,
amikor arra gondolt, hogy az átokkal kapcsolatosan, amint ez történni szokott,
az alattvalók megtagadják a hűséget.
Egyelőre még tartotta magát, sőt hadat vezetett a skót
király ellen, akit hűbéresküre kényszerített. Azonkívül számos ír
nemzetségfőnököt hódoltatott meg, megfékezte a lázongó walesieket, amikor pedig
ezek újból fellázadtak önkényeskedése miatt, huszonnyolc walesi túszt
akasztatott fel a saját jelenlétében. Mindez azonban csak erőltetett
fitogtatása volt a királyi hatalomnak, amelyet a pápai átok nemsokára
elsorvasztott. Hozzájárult, hogy a kincstár teljesen kiürült és csak a
legkegyetlenebb zsarolás, erőszak árán tudott János király pénzt
összeharácsoltatni. Angliában ennyi erőszakoskodás, zsarnokság után, amelyet
betetőzött a pápai átok, teljesen felfordult minden rend, általánossá kezdett
válni az elszegényedés, tömegessé a kivándorlás. Földnélküli János király pedig
akképp zsarolta a családokat pénzért, adományért, hogy egyik-másik családtagot
elfogatta s amelyik család nem fízetett, annak egyik tagját felköttette.
Országossá vált a panasz a király ellen, akit a nép a pápai trón előtt
kegyetlenséggel, erőszakoskodással, istentelen és erkölcstelen élettel vádolt
meg. Erre III. Innocenc pápa már az utolsó eszközhöz folyamodott. János királyt
ünnepélyesen trónvesztettnek nyilvánította s alattvalóit feloldotta a hűségeskü
alól. Egyúttal pedig megbízta a francia királyt, hogy hajtsa végre a pápai
rendelkezést.
Mi sem jellemezte jobban János király merészségét és
kalandor természetét, hogy az akkori időkben oly súlyos jelentőségű pápai átok
és trónfosztással szemben dacolni mert. Sereget szervezett és mert rengeteg
pénzt zsarolt ki alattvalóitól, akadtak zsoldosok, akik melléje szegődtek.
Egyszer azonban azon vette észre magát János király, hogy a harcosok tömegesen
otthagyják lobogóit, mindenki elfordul tőle s egyszerre olyan idegenül és
gyűlöletesen tekint rá mindenki, mintha nem is viselt volna királyi koronát a
fején. Teljesen ellenkező volt a helyzet a francia király táborában, ahol
mindenki meg volt győződve arról, hogy igaz ügyért harcol. Fülöp király
lobogója alá tehát tömegesen siettek a harcosok, annál is inkább, mert bő
kilátás nyílt arra, hogy angol területen hűbérbirtokokat szerezzenek.
Vérontásra azonban mégsem került a sor, mert János király meggondolta a dolgot,
különösen akkor, amikor a pápának egyik megbizottja, Pandolf János királlyal
titokban beszélgetett és értésére adta, hogy a francia király óriási és lelkes
seregével szemben feltétlenül kudarcot fog vallani. Másrészt kilátásba
helyezte, ha János király önként meghódol a pápának, mindent jóvá tehet, mert a
dolgok úgy maradhatnak, amint voltak az átok elött. Pandolf előadásait
kiegészítették Wakefield Péter remetének jövendölései, amelyek a király
borzalmas jövendő sorsát ecsetelték. János király tehát, a gőgös,
leliismeretlen zsarnok megadta magát.
Doverben eskü alatt fogadta, hogy a pápa
rendelkezéseinek aláveti magát, sőt külön okmányt írt alá, amelyben
kijelentette, hogy szabad akaratból, legjobb belátása alapján hűbérül
felajánlja országait a pápának. Ezenkívül javulást fogadott, adót ígért, az
elkobzott egyházi javakat visszaadta. Végül pedig, amikor remélte, hogy a pápa
kibékül vele, Wakefield remetét, mint hamis prófétát halálra kínoztatta. Ezek
után a pápa külön meghatalmazott által feloldotta a királyt és Angliát az
egyházi átok alól és külön rendezte a püspöki kar javadalmait. A pápa
kibékülése János királlyal kellemetlenül érintette Fülöp francia királyt, mert
azok a nagyravágyó tervek, amelyeket az angol korona megszerzésére szőtt
magában, egyszerre megsemmisültek. Más irányban keresett tehát Fülöp király
elégtételt. Jólszervezett seregével megtámadta Ferrand flandriai grófot azon a
címen, hogy nem követte őt mint hűbéres, amikor lobogó alá szólította, másrészt
pedig titokban Angolországgal kacérkodott. Fülöp király óriási pusztításokat
vitt végbe Flandriában, mire János király is fegyvert ragadott, hogy szövetséges
grófjának segítségére legyen. Mindkét fél most már - Fülöp és János király -
szövetségesekről gondoskodott. János király IV. Ottó császárral, Fülöp pedig
II. (hohenstaufi) Frigyessel szövetkezett.
Kezdetben János király előnyben volt a francia király felett,
mert Bretagneban a francia csapatokat visszaszorította és huszonöt francia
nemest foglyul ejtett, Flandriát pedig féltestvére, Langschwert Vilmos gróf
által sikeresen megvédelmezte. Ámde János nem tudta a nyert előnyöket
kihasználni és Fülöp fia, Lajos elől sietve meghátrált. Bouvines mellett János
király szembe került Fülöp királlyal. Noha az angol sereg kétakkora volt, János
mégis rettentő vereséget szenvedett és kénytelen volt a chinoni békében
családja ősi javainak, birtokainak nagy részéről öt évre lemondani s csak
néhány várat és
Az általános panaszokat elhallgattatni nem lehetett.
Cselekedni kellett s a közösen érzett szükség összehozta az ország főpapjait és
főnemeseit, akiknek vezetője az a Langton István canterburyi érsek volt, aki
miatt III. Innocenc pápa és János király egymás ellen haragra gerjedtek és aki miatt
János királynak vezekelnie kellett. Langton érsek hazafias, becsületesen
gondolkodó és érző, komoly angol főpap volt. Ő hívta egybe a főpapokat és
főnemeseket a londoni Szt. Pál-templomba, ahol eléjük terjesztette, hogy János
király már régen elejtette azokat a szabadságbiztosítékokat, amelyeket I.
Henrik adott a nemzetnek, szükséges tehát, hogy az ország nagyjai az ország és
a nemesek szabadsága érdekében összefogjanak. A gyűlésen jelen voltak erre
ünnepélyesen megfogadták, hogy a régi jogokat, ha kell, életük árán is
megvédelmezik. Nemsokára elérkezett az alkalom, amikor 1214-ben nagygyűlést
tartott a király. Titkos megbeszélés szerint a nagygyűlés valamennyi tagja
fegyveres csatlósok kíséretében érkezett Worcesterbe és nyiltan követelték a
királytól, hogy I. Henrik szabadságlevele alapján biztosítsa az alkotmányos
jogokat. János király, amikor az országnagyok határozott és nyomatékos
fellépését látta, a zsarnokok módjára, titokban Londonba szökött, ahol a
templáriusok várában zárkózott el.
Az elégedetlenkedők azonban itt is nyomon követték és
fegyvereseikkel körülvették a várat, mire a zsarnok túszokat adott s
kijelentette, hogy a jövő husvétra dönteni fog. Természetes, hogy komoly
reformokat vagy alkotmánybiztosítást János nem akart, hanem csak időt
szándékozott nyerni, hogy sereget szervezzen és leszerelje a mozgalmat. E
célból mindenekelőtt a pápához fordult, mint főhűbérurához és bepanaszolta az
érseket, főpapokat, főnemeseket a hűségeskü megsértése miatt. Noha a pápa
szigorú parancsot menesztett a mozgolódókhoz, ezeknek haragja nem, ült el.
Langton István érsek az elégedetlenkedőkkel 1215 husvét táján Oxford felé
vonult, ahol a király tartózkodott. A király zsoldoscsapatok élén várta a
főpapokat és a nemességet. “Eljöttünk, hogy felségedtől szabadságunk
biztosítékait kérjűk” - szólt az érsek. “ Hát miért nem kérik a koronámat ? Nos
tehát, tudják meg, hogy semmi olyan szabadságot nem adok, amely engem
rabszolgaságba kerget !” - ordította a király. Ekképpen fogadta János király a
nemesség fegyveres küldöttségét, mire a király még azt kívánta külön az
érsektől, hogy a pápa akaratához képest minden lázadást sujtson egyházi
átokkal. Az érsek azonban nyugodtan azt felelte, hogy ő jobban ismeri a pápa
szándékait mindaddig tehát, amíg a király nem bocsátja el idegen zsoldosait,
akiket rablásaik és leírhatlan erőszakosságaik miatt a nép meggyűlölt, nem
engedelmeskedik a királynak. Ezzel a nyilatkozattal el volt vetve a kocka.
Az összegyűlt bárók, grófok újból megesküdtek, hogy
kierőszakolják, ha kell, kivívják az alkotmányos szabadságot. Felmentették
magukat a hűségeskü alól is. Fitz-Walter Róbert, dunmorei grófot főnöküknek
választották. Fegyveresen indultak tovább a nemesek, akikhez mind többen és
többen csatlakoztak s bevonultak Londonba, ahol a nemesség nagy része
csatlakozott az alkotmányos mozgalomhoz. Ekkora szívósság és meghátrálást nem
ismerő határozottság végre megpuhította a királyt. Ő maga küldte el Pembroke
grófot Londonba azzal az izenettel, hogy békés megegyezést óhajt. Hajlandó
minden követelést elfogadni, miért is kéri a nemességét, hogy adjon neki
találkát. A megállapodáshoz képest 1215-ben Windsor közelében a runimedei mezőn
találkoztak a király és a nemesség. Az egész találkának kezdetben harcias
színezete volt, mert a nemesek fegyveresen és nagyszámú fegyveres csatlós
kíséretében jöttek el, a király is magával hozta zsoldosait. A tárgyalásokat
Pembroke gróf közvetítette. I. Henrik szabadságlevelét minden oldalról
meghányták-vetették, a változott viszonyoknak megfelelő toldalékokkal egészítették
ki s miután Langton érsek újból átvizsgálta az egészet, elküldték a királynak,
aki az új szabadságlevelet - a Magna Charta Libertatumot - aláírásával és
pecsétjével törvény erejére emelte. Ez a szabadságlevél, az abban kifejtett
alapelvek képezték az angol alkotmány későbbi biztosítékait. Csakhogy János
királynak becsületességében hinni nem lehetett.
Sokkal jellemtelenebb, szószegésre sokkal készebb
uralkodó volt ő, semhogy komolyan ragaszkodott volna alkotmányos
kötelességeihez. Alighogy megtörtént az okmány aláírása, amikor a király
visszavonulva windsori kastélyába, valósággal dühöngeni, átkozódni kezdett,
szidalmazta önmagát, amiért meghátrált. Annyira elragadta szenvedélye, hogy azt
a tollat, amellyel az okmányt aláírta, szétrágta és a lábaival taposta szét.
János király tehát megszegte szavát, esküjét, fogadalmát, megtagadta sajátkezű
aláírásának hitelét. Uj zsoldoscsapatokat toboroztatott és titokban meghagyta
várparancsnokainak, hogy készüljenek a legmesszebbmenő védelemre. Egyidejűleg követeket
küldött a pápához Rómába, ahol persze hazugságokkal, fejedelemhez nem illő
ferdítésekkel adatta elő a dolgok állását és támogatást kért tőle. A pápa
félrevezetve és hamisan tájékoztatva, János királynak adott igazat, a
megállapodásokat semmiseknek jelentette ki s a királyt feloldotta esküje alól.
Ezzel megkezdődött a harc a király és nemesség között. János király Wigh
szigetére vonult, hogy az új zsoldoscsapatok megérkezését bevárja. Kezdetben a
nemesek egy válogatott csapattal megostromolták Rochester várát, amelyet el is
foglaltak, de időközben oly óriási számúvá növekedett a király martalóchada,
hogy a király felvehette a harcot. Rochestert hamarosan visszavívta, a védőket
lemészároltatta. Innen északra vonult a király gyűlevész hadával.
Vér és pusztító tűz jelezte útját. A zsoldosok
harcoltak, gyilkoltak minden kímélet nélkül, borzasztó kegyetlenségeket
követtek el mindenfelé. Városok, falvak pusztultak el a nyomukban, egész
vidékek kihaltak. János király seregével egész Edinburghig kalandozott el,
onnan visszatérve, egyik várost a másik után gyujtotta fel. Csak Londont nem
merte megtámadni, ahol a lakosság szívós védelemre rendezkedett be és mitsem
törődött a pápai átokkal. Az angol nemesség azonban belátta hogy képtelen
megküzdeni a király martalóchadával, amely a fényes ígéretek és szabad
sarcolás, rablás megengedése által napról-napra növekedett. Nagy
szorultságukban elhatározták a nemesek, hogy a francia király segélyét kérik
ki. Fülöp Ágost legidősebb fiának, Lajosnak felajánlották az angol koronát
annál is inkább, mert Lajosnak Kasztiliai Blanka, János király unokahúga volt a
felesége, a két királyi család között tehát volt némi rokonsági kapcsolat. Az
ajánlatot Fülöp Ágost király nagy örömmel fogadta s azonnal megtett minden
előkészületet, hogy angol területen megtámadja János királyt. Hasztalan lépett
közbe a pápa az angol király érdekében, hiába fenyegette meg Fülöp királyt
kiátkozással. Lajos herceg hatalmas sereg élén átment Angolországba, bevonult
Londonba. Itt esküt tett az alkotmányra s Langton Simont, az érsek fivérét
kancellárnak nevezte ki s megkezdte a hadi operációkat János király ellen.
Lajos herceg erélyes fellépése
csakhamar megszaporította híveinek számát és ugyanoly mértékben apadtak János
királyéi. Seregét nap-nap után csökkentették a szökevények. II. Sándor skót
király pedig szintén megjelent a herceg táborában, ahol letette a hűbéresküt.
Mind ezek ellenére sem lehetett a makacs János királlyal boldogulni. III.
Honoriusz pápa az angol királyt pártolta s ez a körülmény tekintélyt tudott
kölcsönözni Jánosnak. De nemsokára János királyt is elérte végzete. Meg akarta
kerüni a skót király csapatait, amikor egy hatalmas vízáradat érte utól és csak
nagynehezen, de bőrig átázva tudott menekülni a hideg, őszi időben. Súlyos
lázbeteg lett s halálát közeledni érezvén fiát, a kilencéves Henriket nevezte
ki utódául, a pápai követet pedig kormányzónak.
János halála után Pembroke gróf a trónörökös Henrik
herceggel sietve Glocesterbe utazott, ahol Henriket királynak kiáltatta ki és
jelképesen meg is koronáztatta. Egyidejűleg a fiatal gyermekkirály hűséget
esküdött a pápának, Pembroke gróf pedig elfoglalta állását, mint királyi
helytartó. III. Henrik kezdetben csak igen kis területet vallhatott magáénak,
mert Lajos francia herceg mellett nyilatkozott a nemesség többsége.
Ámde alighogy a kis király meg volt koronázva, rövid idő
alatt teljesen megváltozott a helyzet. Tulajdonképpen a nemesség elkeseredése
János király személyének szólt s minthogy pedig János meghalt, a nemességnek az
a terve, hogy idegennek ajánlja fel a koronát, tárgytalanná vált. Az angol
nemesek tehát tömegesen kezdték elhagyni Lajos herceg lobogóját és Henrik
királyhoz csatlakoztak. Lajos persze komolyan értelmezte a nemesség ajánlatát
és megtorló lépéseket tett azok ellen, akik elhagyták őt. De gyenge seregével
nem tudott boldogolni és mialatt új seregért hazament francia földre, Angliában
maradt seregét Henrik király serege szétverte. Ezt a vereséget még néhány
hasonló kudarc követte, mire Lajos herceg Kingstonban szégyenteljes békét
kötött. Lemondott minden igényéről, visszaadott mindent és a nemességet esküje
alól feloldotta. Azután álruhában Londonba sietett, ahol néhány, londoni gazdag
polgárnál kölcsönt vett fel, hogy hazautazhassék. Ilyen csúfos véget ért tehát
a francia beavatkozás. III. Henriket az időközben hazatért Langton Tamás érsek
is megkoronázta Westminsterben s a király egyik nővérét férjhez adta II. Sándor
skót királyhoz, másikat Pembrolie gróf fiához. Nemsokára azonban tapasztalni lehetett,
hogy a békés állapot csak látszólagos volt, mert amikor III. Henrik az
időközben trónra jutott Lajost, most már VIII. Lajos királyt arra
figyelmeztette, hogy a franciaországi angol birtokokat adja vissza, Lajos erre
nem volt hajlandó, hanem megtett mindent, hogy az angolokat méltóan fogadja.
Nemsokára csakugyan partra szállott egy sereg élén III.
Henrik fivére, Cornwallis Rikhárd, de szembe találta magát a pápai tilalommal,
amely azt rendelte, hogy az albigeusek ellen harcoló Lajos királyt senki támadni
ne merje. Midőn VIII. Lajos hirtelen meghalt, az angol sereg itt-ott némi
hódításokat tett ugyan, de képtelen volt a francia védékezéssel szemben
megállani a helyét és egy békekötés alapján a hódítások újból francia kezekbe
jutottak. Ezalatt Angliában III. Henrik nagykorúnak nyilváníttatta magát, de
azért a kormányzatot továbbra is a derék, amellett erélyes Burgh Hubert
kancellárra bízta, akinek természetesen annál több irígye akadt, minél jobban
bízott benne a király. Idővel az irígyek száma annyira megszaporodott, hogy
akcióba léphettek a kancellár ellen. Burgh ugyanis az idegen származású pápai
megbizottakat szemmel tartatta, mert sok panasz érkezett arról, hogy ezek
mindenféle úton-módon pénzt és kincseket harácsolnak össze azon a címen, hogy
Anglia a pápa hűbéres területe. A már tetemes befolyásra szert tett pápai
emberek ellen az angol lovagok összeesküvést szőttek és megtörtént, hogy több
hazaáruló papot agyonvertek. A király elrendelte ugyan a vizsgálatot s az
összeesküvők fejét bíróság elé állíttatta, de együttal a kancellár javaslatára
fel is mentette.
A kancellár irigyei, élükön Péter winchesteri püspökkel
végre is addig áskálódtak, amíg a király Burgh Hubertet elbocsátotta állásából.
Erre ellenségei éjnek idején ágyában támadták meg a volt kancellárt, aki egy
szál ingben menekült a templomba az oltár elé, ahonnan azonban a vad poroszlók
elhurcolták és a Towerbe zárták. A kivételes bíróság halálra ítélte ugyan, de
hosszas könyörgésre a király megkegyelmezett neki és szigorú őrizet alá
helyeztette. Végzetes volt azonban a királyra, hogy az idegen befolyásnak
annyira engedett. A francia származású Péter winchesteri püspök javaslatára
kétezer bretagnei zsoldost hívott be akiket hivatalokkal és birtokokkal
ajándékozott meg. Amikor pedig Pembroke Rikhárd gróf az idegenek betelepítése
és megajándékozása ellen fel mert szólalni, III Henrik kijelentette, hogy azt,
aki Pembrokéhez csatlakozik, perbe fogatja Pembrokét pedig utóbb bérencekkel
megölette. III. Henrik éppoly jellemtelen uralkodó volt, mint apja. Oly kevéssé
törődött országa, népe érdekeivel, hogy nemsokára általánossá vált az
elégedetlenség egész Angliában. Pembroke megöletése után rövid ideig az volt a
látszat, mintha kedvező változás állott volna be az udvarnál. Rich Ede, az új
canterburyi érsek erősen alkotmányos érzékű egyházfejedelem volt, aki rá tudta
terelni a király figyelmét arra a veszedelemre, ami az idegenek térfoglalásában
rejlik.
III. Henrik Burgh kancellárt visszafogadta, az
idegeneket eltávolította környezetéből és úgy látszott, hogy az angol nemzeti
párttal szoros összeköttetést óhajt. Nagy fény között ülte meg házasságát
Rajmund provencei gróf leányával, Eleonorával. A fiatal királynéval egyidejűleg
tömegesen tódultak át a szerencselovagok Angliába. Olyanokkal lett tele a
főváros, az udvar, akik munkaszeretet nélkül, de annál több kapzsisággal jöttek
át. A királyné fivérei alaposan kihasználták az uralkodó könnyelműségét, akitől
dús jövedelmű állami főhivatalokat kaptak. Mindenféle jött-ment idegennek
paradicsomi dolga volt III. Henriknél, aki már azért is kedvelte az idegeneket,
mert ezek derekasan segítettek neki a mulatságokban és a könnyelmű életmódban.
III. Henrik minduntalan pénzt és pénzt követelt alattvalóitól. A pénzt megkapta
ugyan, de mindig azzal a kikötéssel, hogy meg kellett ígérnie az alkotmány
biztosítását. Henrik király azonban nem tartotta be ígéreteit. Amikor leányának
a skót királlyal való házasságához ismét pénzt kért a nemesektől, éppen csak a
legszerényebb összeget kapta meg, egy kereszteshadjárat költségeire pedig csak
úgy számíthatott, ha a nagy szabadságlevelet (a Magna Chartát) megerősíti és
esküt tesz rá. Henrik azonban ezt nem akarta megtenni. Erre a hazafias
canterburyi érsek, Rich Edvárd, a főpapok élén, akik égő fáklyákat vittek, a
király elé lépett és ünnepélyesen kijelentette, hogy az egyház kebeléből
kiátkozza mindazokat, akik az ország szabadságjogát megsértik.
A főpapok az égő fáklyákat elfujván, földre dobták és
komoran így szóltak : “Akik ez ellen vétenek, azoknak lelkei pusztuljanak el a
pokolban, valamiként kialudtak az égő fáklyák !” Ez a komor ünnepség
megriasztotta a lelki üdvösségre annyira féltékeny királyt és sietve letette az
esküt a szabadságlevélre. De ezt az esküjét sem vette később komolyan. Annyi
haszna azonban volt az angol nemzetnek - és ez történelmi jelentőségű esemény -
hogy III. Henrik következetes hazudozásai, esküszegései megteremtették az angol
parlamentet. Az angol nemzet végre is megunta a dolgot, mert a király esküje
dacára sem tett semmit a felpanaszolt visszásságok orvoslására. A városok
panaszos küldöttségeket menesztettek a királyhoz, a kifosztott zsidók hangosan
tiltakoztak a piacokon, az angol bárók és grófok sem bírták már a király
“kegyes zsarolásait.” Az angol parlament ősalakja az a gyülekezet volt, amelyet
a király nemsokára azért hívott egybe az ország főpapjaiból és nemeseiből, hogy
a forrongó walesiek megfékezésére hadiköltséget kérjen. Ezt a gyülekezetet
nevezték el parlamentnek. Az angol nemességnek csakhamar nevezetes vezére
akadt, még pedig a király sógora, Montfort Simon gróf személyében, aki az
ismert keresztesvitéz fia volt. Montfort Simont elsősorban a sértett önérzet
állította az elégedetlenkedők élére.
Henrik király ugyanis apró cselszövések következtében
Montfort Simont a gascognei helytartóságtól elmozdította s helyébe legidősebb
fiát, Edvárd herceget ültette, mire Montfort egy ideig a francia udvarnál
vonult meg, majd pedig hazament Londonba. Mikor a király újra és újra pénzt
kért, a főnemesek, bárók, grófok megtagadták a pénzbeli segélyt s a rendek kijelentették,
hogy csak reformok és eskü ellenében adnak jó pénzt. Oxfordban 1258-ban közel
száz báró, gróf és főpap gyűlt össze és közös akarattal egy tizenkét tagból
álló bizottságot választottak, amelyhez még tizenkettőt a király nevezett ki.
Ez lett az úgynevezett purifikáló és kormányzó bizottság, amely csakhamar sok
keserűséget okozott a királynak. Ez a bizottság a király embereit és az
idegeneket kiüldözte a hivatalokból. A király nem tudott megküzdeni a bizottság
nagy hatalmával és kénytelen volt esküt tenni arra, hogy az úgynevezett oxfordi
határozatokat megtartja, minden évben háromszor összehívja a parlament
megbizottait, hogy velük a kormányzati teendőkről tanácskozzék. A bizottság
élére Montfort Simon gróf került, akit a nép mindenütt kitörő örömmel fogadott
s valóságos megváltóként üdvözölt. Akkora hatalomra tett szert a gróf, hogy
Cornwallis Rikhárdnak mindaddig nem engedte meg a partraszállást, amíg
kifejezetten el nem fogadta az oxfordi határozatokat. Montfort Simon gróf mint
a király teljhatalmú megbizottja békét kötött IX. Lajos francia királlyal,
akinek udvaránál maga III. Henrik király egy évig tartózkodott.
De arra, hogy neki az angol nemzet ellen segítséget
adjon, nem tudta a francia királyt rávenni. Annál készebb volt erre IV. Sándor
pápa, aki az angol királyt az oxfordi határozatokra tett esküje alól, miután
erre “külsőleg és belsőleg kényszerítették,” feloldotta. Ekkor az angol király
újból azzá vált, ami eredetileg volt : zsarnokká. Kiáltványt bocsátott ki és
ebben kijelentette, hogy senki által nem hagyja magát korlátozni. A nép óriási
elkeseredése lett a válasz s maga Montfort Simon állott a feldühödt, csalódott
nép élére. Mialatt III. Henrik és fia egy walesi lázadás elfojtásával voltak
elfoglalva, Montfort Simon gróf felhasználta az alkalmat, megszállotta Dovert
és ünnepélyesen bevonult Londonba, ahol a nép hangos óvációkkal fogadta a
bátor, jogvédő grófot. A jellemtelen és ravasz király megrőkönyödött és
hamarosan elrendelte, hogy a várakat adják át az ellenőrző bizottságnak, egyúttal
pedig nemcsak ő maga, hanem fia, Edvárd is esküt tettek a parlamenti
határozatokra. Alig jött tehát rendbe a bizottsággal, első dolga volt, hogy a
nemzet ellen fondorlatot szőjjön. Felkereste IX. Lajos francia királyt, hogy
általa tétessen igazságot. III. Henriknek most sikerült a jámbor, becsületes
francia királyt befonnia, megtévesztenie. A francia Amiensbe ünnepélyes gyűlést
hívott egybe s kimondta, hogy a parlamenti határozatok nem érvényesek, a
külföldiek visszahívandók és beosztandók újból a király tanácsadói közé.
Montfort Simon pedig elhatározta, hogy nyiltan ellene
fog szegülni a király hatalmának. Mikor III. Henrik a feleségével együtt
Londonba sietett, a nép gúnyos kacajjal és kődobálással fogadta az uralkodót. A
helyzet, az elkeseredés végre is megszülte a háborút a király és a nemzet
között. Az első csatát a király Northampton mellett megnyerte, ellenben Lewes
mellett nagy vereséget szenvedett és Cornwalis Rikhárddal, valamint ennek
fiával együtt foglyul esett, ahonnan azonban nemsokára kibocsátották őket. El
volt tehát ismét vetve a kocka a nemzet és király között. Az országnak Montfort
Simon gróf lett a teljhatalmú kormányzója. III. Henrik Montfort őrizete alatt
állott. A királynénak az a vállalkozása, hogy férjét egy francia zsoldos sereg támogatása
mellett kiszabadítsa kudarcot vallott, mert nem volt annyi pénze, hogy a
katonák zsoldját megfizesse. Montfort elhatározta, hogy a zsarnok király és a
pápai udvar befolyása ellen olyan szervet teremt, amely a nemzetet a
lehetőséghez képest megvédelmezi azáltal, hogy egyesíti magában közös érdekek
alapján a rendeket. Összehívta Londonba a parlamentet és felszólította a
seriffeket, hogy minden grófságból két lovagot, minden városból két polgárt, a
nagy kikötővárosokból pedig öt-öt képviselőt küldjenek. Ez a parlament azután
bizonyos megállapodásokra jutott a királlyal.
A király kiszabadult a fogságból, Edvárd herceget
azonban óvatosságból Montfort Simon egyelőre még őrizete alatt tartotta. Ámde
ugyanekkor Montfortnak egyik hatalmas és befolyásos híve, Gloucester Gibbert
váratlanul elpártolt tőle, ami tetemesen meggyöngítette a hatalmas népvezér
politikai erejét. Edvárd herceg megszökött a fogságból és híveit fegyverbe
szólította. Montfort pártját elhagyta a szerencse. Montfort Simon fia csatát
vesztett, majd pedig maga Edvárd herceg vívott győzelmes csatát Montfort Simon
ellen, aki ott lelte halálát a csatatéren. A herceg zsoldosai Montfort Simon
holttestét durva módon megcsonkították, a nép azonban később is felkereste a
gróf sírját, ahová valóságos búcsújárásokat rendeztek. Mi sem volt
természetesebb, mint az, hogy III. Henrik bosszút akart állani és megtorlásra
készült. A parlament Winchesterben ülésezett, de Henrik zsoldossereggel vétette
körül s annyira meg tudta félemlíteni, hogy maga a parlament hazaárulóknak
nyilvánította Montfort Simon híveit. Még egy ideig tartott a nemzeti
ellenállás, amely természetesen azt eredményezte, hogy az ország ismét
pusztulásnak indult. Végre a király maga is megijedt a köznyomor kiáltó
jeleitől és Gloucester gróf fáradozásai következtében helyreállította az
alkotmányosságot. A száműzötteket visszahívták, maga a király pedig
uralkodásának alkonyán igyekezett némileg helyrehozni nagymérvű mulasztásait.
Rendezte a közigazgatást és
beleegyezett, hogy a parlament minden országos ügyben javaslatokat terjesszen
elő. III. Henrik békét kötött most már IX. Lajos francia királlyal is és
beleegyezett, hogy Edvárd herceg Lajos királyt a kereszteshadjáratban
elkísérje. Nemsokára aztán meghalt.