V. Henrik halála után, aki 1125-ben szállt sírba,
elszabadultak Németországban újra, a belső egyenetlenség ördögei. Henrik
nővérének Ágnesnek legidősebb fia, a 35 éves vitéz, okos, Sváb Frigyes volt V.
Henrik kiszemelt utóda. De Adalnert mainzi érsek, a pápa akaratának képviselője
másképp akarta. Adalbert cselszövései következtében Lothár szász herceget
választották meg V. Henrik utódává aki csak nagynehezen szánta rá magát a
korona elfogadására. III. Lothárt a leghatalmasabb német fejedelem, Welf bajor
herceg támogatta, akinek a fiával eljegyezte a leányát. Bár Sváb Frigyes önként
hódolt Lothárnak, ez azt követelte Frigyestől, hogy adja ki az összes birodalmi
javakat, amelyeket császári nagybátyjától kapott volt, köztük Mathild tusciai
grófnő birtokait is. Minthogy Frigyes a, Waiblingen-család, feje ezt
megtagadta, birodalmi átok alá fogták s ezzel megkezdődött az a száz évnél
tovább tartó áldatlan családi viszálykodás a Welfek és a Waiblingok (olaszul
guelfe és ghibellinek) között, amely a német birodalom hatalmát és egységét
nagyon meggyöngítette ugyan, de gazdasági és kultúrális érdekeinek nagy
hasznára vált. Kimondták a háborút is a két hohenstaufi testvér, Sváb Frigyes
és Frank Konrád ellen.
Ez utóbbi, aki nem tette még le a hűségesküt Lothárnak,
kikiáltatta magát Speierben királynak s bár a német püspökök száműzték és II.
Honoriusz pápa kiátkozta, mégis átkelt az Alpeseken s Anzelm érsek nemcsak
Monzában, hanem másodszor Milanóban is megkoronázta Konrádot Itália királyává.
De Itália nagyjai cserbenhagyták őt, úgyhogy nemsokára szegényen és elhagyottan
alig tudott visszamenekülni az Alpeseken keresztül Németországba. Eközben
odahaza is súlyos csapások érték a Hohenstaufokat. Lothár hosszú ostrom után
elfoglalta a Sváb Frigyeshez szító Speiert és pár hónap mulva megszállta
Nürnberget is. A Hohenstaufok pártjának legyőzése után Lothár Itáliába vonult,
ahol megint két pápát választottak II. Honoriusz halála után. A cisztercita
reformpárt bíbornokai II. Innocencet, a cluny reformpárt hívei II. Anaklétot.
Lothár II. Innocenc pápához csatlakozott. Mikor Lothár visszatért a dánok és
szlávok ellen folytatott harcból, a pápával együtt bevonult Rómába, amelynek
nagy része az Angyalvárral és a Péter-templommal együtt Anaklét ellenpápa
kezében volt. A királyt és feleségét, Richenzát 1133-ban koronázta meg II.
Innocenc a Laterán-templomban a császári koronával. Mathild tusciai grófnő
birtokait Lothár száz font ezüstért hűbérbe vette a pápától, aki csak
jelentéktelen engedményeket adott a császárnak az invesztitura-jog terén. Ez a
császári koronázás nem annyira megtiszteltetés, mint inkább megalázás volt.
Innocenc a császár halála után egy festményt
helyeztetett el a Lateránban s Lothárt úgy festette le, amint térdenállva,
imára kulcsolt kézzel fogadja el tőle a császári koronát. Sokkal értékesebb
volt ennél az a királyi korona, amelyet II. Roger normann fejedelem kapott
Palermóban II. Anaklét pápától. II. Roger király hamarosan egyesítette az
összes apró fejedelmeket s mint a pápa vazallusa, hatalmas birodalmat alapított
délen, amelynek határa Róma falai alá felnyúlt. Lothár és Innocenc csakhamar
otthagyták Rómát, mert féltek az ellenpápát támogató Roger fejedelemtől.
Odahaza több szerencsével állította helyre Lothár uralkodói tekintélyét. Mikor
Ulm városát bevette és felégette, teljesen megtörte a Hohenstaufok hatalmát.
Sváb Frigyes mezítláb járult Fuldában Richenza császárné elé, hogy közvetítését
kérje. A pápa is békét akart, hogy Németország hatalmát felhasználhassa II.
Roger és Anaklét ellen. A bambergi birodalmi gyűlésen Sváb Frigyes térdreborult
a császár előtt, aki kegyesen kibékült vele. Pár hónap múlva meghódolt
Boleszláv lengyel herceg is Merseburgban, amikor éppen ott voltak a görög
császár és Velence követei, hogy segítséget kérjenek II. Roger ellen. Végül
Konrád ellenkirály is meghódolt Lothárnak és kegyelmetkapott, mint Frigyes.
Visszakapta birtokait is, de meg kellett ígérnie, mint Frigyesnek, hogy
elkíséri Lothárt Itáliába. A hetvenéves császár hatalma tetőpontján állt s azt
remélte hogy Itáliában is győzni fog. A császár el is indult Itáliába
feleségével és Kevély Henrik bajor herceggel együtt.
A hatalmas sereg egyik részét Frank Konrád vezette s
keleten vonult dél felé, megrémítve Milanót, Paduát és Bolognát is. A sereg
másik részét Kevély Henrik vezette. Vele volt Innocenc pápa is. Rómát megkerülték
és Bariban egyesültek a császári seregek. Roger béketárgyalásokba kezdett, de a
császár a pápa és clairvauxi Bernát hatása alatt hallani sem akart a békéről.
Mivel a pápa szigorúan ragaszkodott a maga hűbérúri jogaihoz, Lothár
megsértődve visszaindult Németországba. Rómát megint elkerülte, mert Anaklét
pártját még mindig nagyon erősnek tartotta. A közelgő tél ellenére erőltette a
hazatérést, mert nem akart Itáliában meghalni. A bajor határon egy
parasztkunyhóban azonban meg kellett állnia. Átadta vejének, Henrik hercegnek a
birodalom koronázási jelvenyeit s meghalt. Halála után, mint a kártyavár,
összeomlott minden, amit Itáliában annyi áldozattal elért. Roger a német sereg
elvonulása után nyomban visszafoglalta Apuliát. Clairvauxi Bernát béketárgyalásokat
kezdett a hatalmas normann királlyal, de közben meghalt az ellenpápa, II.
Anaklét s ezzel véget ért a szakádás és II. Innocencet mindenki elismerte
pápának. Kevély Henrik volt Lothár császár kijelölt utóda, de az egyházi párt,
amelynek Albert trieri érsek volt a feje, félt Henrik hatalmától s Frank
Konrádot választotta meg királlyá, akit meg is koronáztak. Dühösködve és egy
ideig tétovázva, végül belenyugodott Kevély Henrik is a történtekbe.
Elküldte Konrádnak a koronázási jelvényeket is és
bejelentette, hogy lemond a trónra való igényéről. Személyesen azonban nem
akart megjelenni Konrád előtt, hogy hódoljon neki. II. Konrád a Hohenstaufok
dinasztiájának első uralkodója volt. Bár papi intrika juttatta trónra s a német
fejedelmek idegenkedtek tőle, ez a dinasztia testesítette meg először az
égretörő, merész német idealizmust és alatta élte a német lovagkor a valóságban
és a költészetben egyaránt a virágkorát. Konrádnak először a Welfekkel kellett
végeznie. Az augsburgi birodalmi gyűlésen felszólította Kevély Henriket, hogy
mondjon le mindkét hercegségéről. Minthogy ez vonakodott lemondani, kimondta rá
a birodalmi átkot s a szász hercegséget nyomban Medve Albert határgrófnak, a
bajor hercegséget pedig mostohaöccsének, Lipót osztrák határgrófnak adta. A Welfek
és a Hohenstaufok közt erre fegyvernek kellett döntenie. Medve Albert eleinte
diadalmasan vonult be a hercegségbe, de mikor Kevély Henrik megérkezett,
Albertnek menekülnie kellett. Strassburgban kimondták Henrik ellen a birodalmi
háborút s ekkor vált szét a birodalom először élesen a Welfek és a Waiblingek
pártjára. Kreuzburg mellett találkozott a két ellenséges tábor, de mielőtt
ütközetre került volna a sor, Kevély Henrik, aki még csak 35 éves volt,
hirtelen meghalt.
A békét azonban halála sem állította helyre, mert
Szászország most sem ismerte el Medve Albertet, hanem Henrik herceg tízéves
kisfia, a későbbi Oroszlán Henrik mellé állott. Bajorországban diadalmaskodott
Lipót osztrák herceg és Konrád király teljesen megtörte a Welfek ellenállását.
Itt történt, hogy Konrád megengedte a weinsbergi asszonyoknak, hogy szabadon
elvonulhatnak és magukkal vihetnek ingóságaikból annyit, amennyit elbírnak
vinni. Mikor minden nő vagy a férjét vagy a vőlegényét vagy az öccsét cipelte
ki a hátán a városból, Lothár unokaöccse, Frigyes, a későbbi császár meg akarta
ezt akadályozni, de Konrád mosolyogva így szólt : “A királyi szót nem szabad
sem kiforgatni az értelméből, sem félremagyarázni.” Mind a két párt ki volt már
merülve, mikor két haláleset megkönnyítette a békekötést. Elhúnyt Richenza
özvegy császárné, aki lelke volt a Welfek ellenállásának és pár hónap mulva
meghalt a fiatal Lipót herceg is. Konrád Frankfurtba birodalmi gyűlést hívott
össze, ahol megtörtént a nagy kibékülés. Lipót öccse, Henrik, megkapta az osztrák
határgrófságot és Kevély Henrik özvegyének, Gertrudnak a kezével együtt
Bajorországot is, amelyről Oroszlán Henrik lemondott. Medve Albert lemondott
Szászországról, amely Oroszlán Henriké maradt. A béke azonban nem volt tartós,
mert Gertrúd hamarosan meghalt. A fiatal Oroszlán Henrik anyja halála után nem
törődött többé a békeföltételekkel és a hohenstaufi királlyal. Megint bajor
hercegnek nevezte magát és Szászországban kedve szerint rendelkezett s soha be
nem várta a király utasításait.
Nagyon rosszul állt Németország ügye
Itáliában, ahol II. Roger normann király egységes, nagy normann birodalmat
alapított Rómától délre. Roger király elfogta II. Innocenc pápát is s a pápa
csak a legnagyobb engedmények árán kapta vissza tőle szabadságát. Sok hasznát azonban
nem vehette, mert odahaza Rómában Bresciai Arnold, a koldusbarát hatalmasodott
el annyira, hogy a rómaiak egyszerűen megtagadták világi ügyekben az
engedelmességet a pápának. II. Innocenc pápa ezen való bánatában nemsokára meg
is halt. Utódainak még jobban meggyűlt a bajuk Bresciai Arnold pártjával, de
hiába reménykedtek III. Konrád segítségében, aki éppen ekkoriban
keresztesháborúba indult a Szentföldre. (Konrádnak szentföldi útját ismertettük
már a második keresztesháború történeténél) III. Konrád hazatérte után
nemsokára meghalt. Halála előtt nyolcéves fia, Frigyes fölött a gyámságot a
koronázási jelvényekkel együtt unokaöccsére, a 32 éves Sváb Frigyesre bízta.
A német fejedelmek most Frigyest, a rőtszakállút vagy
Barbarossát választották meg egyhangúlag német királlyá. Barbarossa Frigyes
uralkodásának főbb eseményeit itáliai dolgait és végül halálát a Szentföldön
ismertettük már a keresztesháborúk történetében.
Ehelyűtt csak a németországi eseményekkel kell még e
nagy ember uralkodásának történetét kiegészítenünk. Alig lépett trónra,
sikerült rendet teremtenie, mert mindenki félt tőle és tisztelte eszét és
energiáját. Csak egy dolgot nem sikerült rendeznie : a bajor hercegség dolgát.
Talán azért, mert meg volt győződve róla, hogy Oroszlán Henriket illeti meg jog
szerint a hercegség és nem az osztrák Babenbergi Henriket, Oroszlán Henrik
mostohaapját. A bajor kérdést nem is tudta Frigyes rendezni, míg vissza nem
tért Itáliából, ahol császárrá koronáztatta magát. Ekkor a regensburgi gyűlésen
Henrik osztrák határgróf ünnepélyesen lemondott Bajorországról, amelyet a
császár Oroszlán Henrik hercegnek adott. Ugyanekkor azonban Ausztriát
Bajorországtól független örökös hercegséggé emelte s azt a hallatlan
privilégiumot adta neki, hogy fiutódok hiányában átszáll a hercegség a
Babenberg nemzetségből való oldalági rokonokra. Oroszlán Henrik merész kézzel
kezdett uralkodni Bajorországban s megalapította csakhamar az Izar partján a
seftlarni barátok templomtelepe körül München városát, amely gyors virágzásnak
indult. Babenbergi Henrik pedig az ősrégi Bécset választotta ki országa
székhelyévé. Tárgyalásokba kezdett a császár titokban Vladiszláv cseh herceggel
is, akinek végül megadta a királyi címet (ezóta királyság Csehország) annak
ellenében, hogy Vladiszláv megígérte hogy résztvesz az itáliai útban.
Burgundiát úgy fűzte hozzá jobban Németországhoz, hogy
feleségül vette Beatrixet, a burgundi szabad grófság szép örökösnőjét.
Megalázta Boleszláv lengyel herceget is, aki megtagadta a hűbéradót. Mezitláb,
nyakában csupasz karddal a császár lábai elé vetette magát Boleszláv
Magdeburgban és így kért tőle kegyelmet. Uj hűségesküt tett, nagy hadi
kárpótlást fizetett s háromszáz lovast ígért a legközelebbi itáliai útra. Igy
aztán meg is kapta a kegyelmet. Mikor a würzburgi birodalmi gyűlésen ott voltak
Konstantinápoly, Burgundia, Itália, Csehország, Magyarország, sőt Anglia s
Dánia követei is, hogy tiszteletüket fejezzék ki a hatalmas császár előtt, úgy
tetszett, hogy a világuralom büszke álma megvalósulás felé közeledik. Ezután
indult el Frigyes újabb olaszországi útjaira, amelyekről már megemlékeztünk.
Miután a szerencsétlenül végződött negyedik itáliai útjáról visszatért,
szükségesnek látta Rőtszakállú Frigyes, hogy családi hatalmát megnövelje.
Elhalálozások folytán visszaszállt rá a sváb hercegség és visszaszállt rá
számos uratlanná vált más hűbérbirtok is. Ekkor történt, hogy Frigyes örökössé
tette családjában a koronát is, amennyiben ötéves kis fiát, Henriket királlyá
koronáztatta. A megüresedett frank hercegséget harmadik fiára, Konrádra
ruházta, Burgundot és Arlest pedig negyedik fiára, Ottóra. Mindez nagyon
bosszantotta Oroszlán Henriket, aki gyanakvó szemmel látta a császári hatalom
folytonos erősödését.
Oly hatalmasnak érezte magát Oroszlán Henrik, aki két
örökös hercegségét, Szászországot és Bajorországot Holsteinban, Mecklenburgban,
Pomerániában és a vend földön szerzett hódításaival is gyarapította, hogy
önkénykedése kisebb hűbéreseivel szemben nem ismert határt. Vetélytársa, Medve
Albert élére állt az elkeseredett kisebb uraknak és megtámadta Henriket. Két
évig tartott a szenvedélyes, elkeseredett háborúskodás és végül Henrik győzött.
Frigyes császár a bambergi birodalmi gyűlésen kibékítette aztán az
ellenfeleket. Medve Albert halála után Henrik oly szilárdnak érezte hatalmát,
hogy nyugodtan elvándorolt régebbi fogadalmához képest Jeruzsálembe. Mikor a
császár ötödik itáliai útjára indult, ez főleg azért végződött oly
szerencsétlenül, mint már elmondtuk, mert Oroszlán Henrik, aki a császárra
féltékenykedett és csak a saját hatalma növelésével törődött, nem teljesítette
hűbéri kötelességeit. De ütött a bosszú órája. Mikor Frigyes császár végül
kibékült a pápával, legjobban Oroszlán Henrik ijedt meg. Nem ok nélkül.
Ellenségei mind föllélekzettek s panaszt tettek ellene országháborításért és
felségárulásért. A würzburgi gyűlésen kimondták rá a birodalmi átkot és
megfosztották összes hűbérbirtokaitól. Oroszlán Henrik nem nyugodott bele
egykönnyen a fordulatba. Legalább Szászországot szerette volna megmenteni. De
hiába. A császár hadai mindenütt győztek.
Henrik személyes találkozást kért a
császártól, de ez megtagadta tőle s az erfurti gyűlés elé utasította őt. Meg is
jelent ott a büszke hős s a császár lábai elé borulva könyörgött kegyelemért. A
császár fölemelte a megalázott Henriket és békecsókot váltott vele.
Hercegségeit azonban nem adhatta már vissza neki, csak Braunschweigot és
Lüneburgot tarthatta meg Henrik, akire a gyűlés háromesztendei száműzetést is
kirótt büntetésül, amelyből csak a császár hívhatja vissza. Henrik feleségével
és két fiával Normandiába vonult s ott élt, várva a jobb időket, apósának, II.
Henriknek udvarában. Barbarossa élete további folyását, keresztesháborúját és
halálát a Szentföldön elbeszéltük már a keresztesháborúk történetében. Utóda
fia, Henrik lett, aki apja távollétében eddig is uralkodott.
Az alig 24 esztendős Henrik, akit apja már ötéves
korában királlyá koronáztatott, élni akart a nagy hatalommal, amelyet apja
ráhagyott. De fiatalsága csakhamar új tervek kovácsolására késztette a
Hohenstaufok ellenségeit. Oroszlán Henrik, bizakodva a császár távollétében,
megszegte esküjét és vissza akarta foglalni a szász hercegséget.
Sokan melléje állottak, de az ifjú király nem ijedt meg.
Harcra szólította fel a birodalom nagyjait az esküszegő herceg ellen és nagy
sereggel indult ellene. A birodalmi sereg oly döntő előnyökre tett szert, hogy
Fuldába létrejött a béke, amelynél fogva Oroszlán Henrik kötelezte magát többek
közt arra is, hogy két idősebb fiát, Henriket és Lothárt átadja túszokul Henrik
királynak. Lothárt Augsburgba küldte a császár, Henriket pedig magával vitte
Itáliába. Sziciliában Henrik feleségének, Konstancának az unokaöccse, II.
Vilmos volt a normann dinasztia utolsó törvényes sarja. II. Vilmos király
Henrik trónralépte előtt nem sokkal meghalt. A normann nagyok annyira útálták a
német uralmat, hogy nem Henriket választották meg királyuknak, hanem Leccei
Tankréd grófot, a királyi ház egy törvénytelen sarját, aki vitéz és lovagias
ember volt. Henrik 1191-ben akadálytalanul bevonult Rómába, mert a lombard
városok egyenetlenkedtek egymással. Az új pápa, III. Celesztin megkoronázta
ugyan Henriket császárrá, de Tusculum városát, amely mindig császárhű város
volt, át kellett engednie a rómaiaknak, akik azt földig lerombolták. A
sziciliai expedíció azonban szerencsétlenül végződött. Tankréd vitézsége és a
dögvész nagyon megritkította a német hadsorokat. Henrik maga is beteg lett s
feleségét, Konstancát pedig Tankréd foglyul ejtette. A császárnak így
dicstelenül kellett távoznia Itáliából. A pápa közbenjárására ugyan kiszabadult
később a császár felesége, de maga a pápa átpártolt a normannokhoz és
felruházta Tankrédot Szicilia királyságával.
A fiatal Welf Henrik, aki csak kénytelenségből követte a
császárt Itáliába, szintén Tankrédhoz pártolt, aki tárt karokkal fogadta. A
Hohenstaufok hatalma tehát rombadőlt Itáliában éppúgy, mint Palesztinában és
romlás fenyegette Németországban is. Mikor a császár hazaérkezett, összeesküvés
fogadta őt. Oroszlán Henrik nem teljesítette a fuldai béke föltételeit,
ellenben szövetkezett Sziciliai Tankréddal és sógorával, Oroszlánszívű Rikhárd
angol királlyal, aki ekkor úton volt már hazafelé a Szentföldről. VI. Henrik
erre bosszúból birodalmi átok alá fogta Oroszlán Henrik fiát, az ifjú Henriket,
de az alsórajnai fejedelmek mind Oroszlán Henrikhez csatlakoztak a császár
ellen. Nagy bajában az mentette meg a császárt, hogy véletlenülfoglyul ejtette
Oroszlánszívű Rikhárdot, aki álruhában igyekezett haza Angliába Németországon
keresztül. A lázongó német főurak, mikor hatalmas segítő társukat ekképpen
elvesztették, Speierben békét kötöttek a császárral, aki megígérte, hogy
Rikhárdot szabadon, bocsátja. II. Fülöp francia király követei azonban arra kérték
a császárt, hogy Rikhárdot ne bocsássa szabadon s egyben a császár unokahugát,
pfalzi Ágnest II. Fülöp számára feleségül kérték. Henrik császár nem tudta,
mitévő legyen. A bonyodalmat azonban asszonyi csel oldotta meg a császár
akarata ellenére, de a császár javára. Konrád pfalzi gróf felesége, Izmengard
grófné ugyanis leányát, Ágnest titokban feleségül adta Oroszlán Henrik fiához,
Braunschweigi Henrikhez, aki birodalmi átok alatt volt.
A császár kénytelen-kelleten belenyugodott ebbe a
fordulatba. A fiatal Henriknek megbocsátott és az angol királyt szabadon
bocsátotta, miután a 100.000 márka ezüst váltságdíj is megérkezett Angliából.
Igy álltak a dolgok, midőn a kevély Oroszlán Henrik is megjelent a császár
előtt és beleunva a húszesztendős háborúskodásba, békülni akart. Lemondott nagy
terveiről, visszavonult Braunschweigba s ott békességben élt haláláig (1190).
Merész, hősies férfi volt, akinek az volt a tragikuma, hogy a végzet nála is
hatalmasabb ellenfelet állított szembe vele annak idején : Barbarossa Frigyest.
Nemsokára meghalt Tankréd sziciliai király s nyomban utána legidősebb fia,
Roger is, úgyhogy Henrik császár, akinek az angol király váltságdíjából sok
pénze volt, azt remélhette, hogv most immár akadálytalanul elfoglalhatja
Szicilia trónusát. De a sziciliai országnagyok Tankréd második fiának, III.
Vilmosnak hódoltak, akinek anyja és gyámja Szibilla királyné volt. Fegyvernek
kellett dönteni. VI. Henrik császár elfoglalta és kifosztotta Salernót s
ünnepiesen bevonult Palermóba. Szibilla királynénak adta hűbérül a leccei
grófságot, Vilmosnak pedig Tarentumot s így végül királlyá koronáztathatta
magát békességben a palermói székesegyházban. A királyi kincseket, köztük II.
Roger bíborköntösét, ezt a gyönyűrű arab mnnkát, amelyet azóta a német királyok
használtak a koronázáskor, elszállíttatta Németországba.
A császár ekkor volt szerencséje tetőpontján. Nemsokára
arról értesült, hogy feleségének, Konstancának fia született, a későbbi II.
Frigyes császár. De csakhamar arról is értesült, hogy összeesküvést szőttek
ellene, amelyben résztvett Konstanca is. Érezte, hogy Sziciliában tűzhányók
fölött jár s ezért gyorsan cselekedett. Minden hatalmat átruházott Konstancára,
aki, mint II. Roger leánya, úgy is jogszerű örököse volt Sziciliának s
birodalmi helytartó gyanánt kinevezte melléje Urslingen Konrádot. Ezután
Szibilla özvegy királynét leányaival együtt egy elzászi kolostorba küldte, III.
Vilmost pedig a hohenemsi kolostorba a Boden-tó mellé s ő maga visszatért
Németországba. Otthon nagy tervekkel foglalkozott. Örökössé akarta tenni
családjában nemcsak a német, olasz és sziciliái koronát, hanem császára akart
lenni az egész világnak s hűbéresévé akarta tenni Bizáncot, Franciaországot,
Spanyolországot és Angliát is. A tervhez csak 52 német főúr járult hozzá félig
kényszerűségből, de III. Celesztin pápa, akit fölkeresett VI. Henrik, hogy fiát
megkereszteltesse és megkoronáztassa, állhatatosan ellenezte a nagy tervet. Igy
aztán Frankfurtban csak úgy hódoltak a főurak a császár fiának, hogy a császár
előbb kijelentette, hogy lemondott arról a tervéről, hogy örökössé tegye a
koronát. Sziciliában eközben újra lázongás tört ki, amelyben résztvett
Konstanca is, aki sohasem szerette igazán a nála sokkal ifjabb német császári
férjet.
A császár gyorsan véget vetett a zendülésnek és rémes
bosszút állt a zendülőkön. Részint tengerbe dobatta őket, részint elevenen
szétfűrészeltette, karóba húzatta és szurokkal leöntve meggyujtatta őket. San
Giovanni várúrnak pedig, aki Konstanca kedvese volt és a sziciliai koronára
tört, a császárné szemeláttára izzó koronát szegeztetett a fejére. Azóta rend
volt Sziciliában. Bizáncban is kezdtek félni a császár hatalmától és III. Elek
császár, aki öccsét, Izsákot, Sváb Fülöp apósát megbuktatta, meghódolt
Henriknek és 6000 font arany évi adót ígért. VI. Henrik ekkor keresztesháborút
tervezett a Szentföldre. Össze is gyűjtött 60.000 főnyi sereget Dél-Itáliában,
amelynek első része el is indult. A császár azonban előbb meg akarta
koronáztatni kétéves fiát, a későbbi II. Frigyest. Mikor azonban Fülöp sváb
herceg, a császár öccse Sziciliába jött a kis Frigyesért, a 32 éves VI. Henrik
hirtelen meghalt. A kereszteshadak elfoglalták már Beimtot és éppen Jeruzsálem
ellen indultak, mikor a császár haláláról értesültek. Legnagyobb részük nyomban
visszaindult. Akik ottmaradtak, azok megalapították a német lovagrendet,
amelybe belépett számos francia, angol és olasz lovag is. Konstanca özvegy
császárné, aki sohasem szerette a németeket, kétéves fiát, Frigyest magánál
tartotta, a német vezéreket elkergette s érezvén közelgő halálát, III. Ince
pápát nevezte ki fia gyámjává és a sziciliai királyság kormányzójává. Igy aztán
nemsokára eltűnt a német uralom minden nyoma Közép és Felső-Itáliában is és
Róma lett Itáliának a fővárosa.
A Hohenstauf-ház
hívei, minthogy a Sziciliában élő gyermek Frigyestől nem várhatták a
szétzüllött birodalom rendjének helyreállítását, Sváb Fülöpöt választották meg
német királynak, VI. Henriknek az öccsét. Erőrekapott azonban a Welf-párt is,
amely Oroszlán Henrik 18 éves fiát, Ottót választotta meg ellenkirálynak s IV.
Ottó néven meg is koronázta őt Adolf kölni érsek. Ez az Ottó hősies, hatalmas
ifjú volt, de Normandiában nevelkedvén németül nem is tudott. A két ellenkirály
bősz haraggal tört egymásra s a német birodalom megint két pártra szakadt. Ujra
felhangzott birodalomszerte a Welfek és Waiblingok csatakiáltása. Évekig tartó
háborúskodás után végre mind a két király kijelentette, hogy belenyugszik a hatalmas
III. Ince pápa döntésébe, aki gyámja volt II. Frigyesnek és kormányzója volt
Sziciliának. Németország sorsa tehát ismét a pápától függött.
A pápa Sváb Fülöpöt akarta elismertetni királynak s
Ottót akarta kijelölni Fülöp utódának, akinek nem volt fia. De Ottó ezt a
döntést nem volt hajlandó elfogadni, mire megint fegyverrel akarták eldönteni a
sorsot. Már szemben álltak egymással a seregek, mikor a bambergi püspöki
palotában Wittelsbach Ottó pfalzi gróf orozva meggyilkolta a 32 éves Sváb
Fülöpöt, aki nem akarta feleségül adni hozzá legidősebb leányát, Beatrixot. A
sors végzése folytán IV. Ottó megszabadult az ellenkirálytól s Frankfurtban
eljegyezte magának Sváb Fülöp tízéves lányát, a bájos Beatrixot, hogy véget
vessen mindörökre a két család átkos viszályának. A gyilkos Wittelsbach Ottót
pedig birodalmi átokkal sujtották s röviddel utóbb Kalden Henrik birodalmi
marsall meg is ölte őt. Ősi várát lorombolták és birtokát a német lovagrendnek
adták. III. Ince pápa istenítéletnek jelentette ki Sváb Fülöp gyászos végét és
Ottó mellé állt. A würzburgi gyűlésen mindenki meghódolt IV. Ottónak, úgyhogy a
birodalom egysége megint helyreállt. A békével legtöbbet nyert III. Ince pápa,
aki közben Konstantinápoly elfoglalása után világuralomra tett szert. IV. Ottó lemondott
az invesztitura jogról teljesen, elismerte a pápa uralmát Itáliában és hadat
ígért az eretnekek ellen, csakhogy megkapja a császári koronát. Bevonult
Rómába, ahol hosszas tárgyalások után a pápa császárrá koronázta őt a
Péter-templomban. IV. Ottó ezután nem sokat törődött a pápának tett
ígéreteivel, hanem vissza akarta állítani hatalmát Közép és Felső-Itáliában,
sőt szemet vetett a sziciliai királyságra is.
A pápa átokkal sujtotta a nemrég
megkoronázott császárt, de IV. Ottó nem törődött az átokkal, elfoglalt néhány
itáliai várost s már-már megszállta egész Sziciliát, mikor hirtelen vissza
kellett sietnie Németországba, ahol időközben teljes lett a felfordulás, mert a
német fejedelmek nagy része III. Ince pápa és II. Fülöp francia király ösztökélésére
elpártolt az egyházi átokkal sujtott császártól és VI. Henrik fiát, az immár 16
éves II. Frigyest kívánta uralkodójául. IV. Ottó nem ijedt meg. Mihelyt
megjelent Németországban, a fejedelmek kezdtek hozzá visszapártolni. De ekkor
hirtelen meghalt ifjú felesége, Beatrix, pár héttel az esküvő után s ezzel
megszűnt minden kötelék, amely Ottót a Hohenstaufokkal összefűzte. II. Frigyes
pedig közeledett dél felől s mennél közelebb jött, annál nagyobb lett a
hatalma. Néhány híve megválasztotta II. Frigyest Frankfurtban római királynak s
pár nap mulva a mainzi érsek meg is koronázta őt. A Welfek uralma megint véget
ért. IV. Ottót Fülöp francia király is megverte s Ottó kénytelen volt lépésről
lépésre hátrálni II Frigyes elől is. Voltaképpen III. Ince pápa győzte le őt,
aki igazi nagy pápa volt, talán még hatalmasabb, mint VII. Gergely. III. Ince
utolsó nagy cselekedete a lateráni zsinat volt 1215-ben, ahol az egész világról
egybegyűlt főpapok és királyi követek jelenlétében kimondta a Welfek
kárhoztatását és elismertette véglegesen a Hohenstaufok uralmát. Itt határozták
el az új keresztesháborút is a szaracénok ellen. De ezt III. Ince pápa már nem
érte meg, mert a következő évben meghalt.
II. Frigyes akkor született, mikor apja, VI. Henrik
császár hatalma tetőpontján állt. Roger Frigyesnek nevezték nagyapjáról, akinek
királyságát a császári méltósággal együtt örökölnie kellett valamikor.
Hároméves volt, mikor meghalt az apja, négyéves, mikor meghalt az anyja. Árván
egyedül maradt egy idegen, ellenséges világban. Igaz, hogy Palermóban sziciliai
királlyá kenték föl, de III. Ince pápa csak az összes egyházi szabadságok
fejében ruházta fel őt Szicilia királyságával. Cserbenhagyta őt még olasz
nevelője is, gróf Sorciano, akit édesanyja rendelt melléje. Apja a vitéz
Markwald grófot nevezte ki végrendeletében kiskorú fia gyámjává és a birodalom
kormányzójává, anyja ellenben III. Ince pápát. Mialatt a két párt egymással
civódott, a királyi gyermek egy ideig oly, elhagyottan maradt, hogy néhány
palermói polgár tartotta el őt felváltva hétről-hétre vagy hónapról-hónapra,
körülbelül addig, amíg a kis Frigyes hétesztendős nem lett. Ennél még nagyobb
baj volt, hogy a király fiatal lelkét komorrá tette az a sok kegyetlen látvány,
amellyel Alsó-ltália éppen akkoriban telve volt.
Ledöntött várak, felégetett falvak, megcsonkított
holttestek jelezték lépten-nyomon a harcot, amelyet a két párt a kis Frigyes
miatt folytatott egymás ellen. Nem igen változott a helyzete akkor sem, mikor
12 éves korában nagykorúsították, úgyhogy most már önállóan kormányozhatott. A
pápa csaknem egymillió pengős költségszámlát nyujtott át neki gyámsága
idejéből, Walter kancellár pedig, a palermói érsek olyan királyságot adott át
Frigyesnek, amely mindössze két városból állt : Messzinából és Palermóból, de
királyi vár nélkül, mert ez az ellenség kezében volt. A bonyolult helyzeten egy
házasság útján akartak segíteni. Hosszas tárgyalások után feleségül vette a 14
éves Frigyes Konstancát, Aragoniai Péter nővérét, aki Frigyesnek úgyszólván
anyja lehetett volna. Ez a házasság korán megérlelte az ifjú Hohenstauf lelkét.
Frigyes különben rendkívül tehetséges ifjú volt, aki beszélte az országában
dívó összes nyelveket. Szerette a természettudományokat, a matematikát és az
orvostudományt. Szeretett tudós arabokkal társalogni. Várait mór stílusban
építtette, kertjeit keleti pompa jellemezte. A szellemi munka után vadászatban
keresett szórakozást, továbbá az olasz trubadurokkal és német minnezengerekkel
való versengésben és háreme gyönyöreiben. Mikor IV. Ottó Kalabriába vonult,
hogy a pisai gályák segítségével átkeljen Messzinába és Sziciliát elfoglalja,
Frigyes hatalmát a legnagyobb veszedelem fenyegette. De IV. Ottó a német főurak
pártütésének hírére kénytelen volt hirtelen visszatérni Németországba.
A pápa elhatározta ekkor, hogy a gőgös Welf ellen
tanítványát, a fiatal Hohenstaufot fogja kijátszani, aki pápai engedéllyel
fölvétte a “választott római császár” címet, akkor született kisfiát, Henriket
pedig Szicilia királyává koronáztatta s a gyámságot és a kormányzást átruházta
feleségére. Mikor Frigyes tavasszal megjelent Rómában, III. Ince pápa nyugodtan
bocsátotta útjára a tizenhét éves ifjút, sőt pénzzel is támogatta, mert azt
hitte, hogy Frigyes szolgálatkész eszköze lesz neki és bele fog egyezni
Szicilia és Németország elválasztásába. Nagyon csalódott azonban ifjú
tanítványában. Négy pápai gályán vonult Frigyes Genovába, ahonnan csekély
kísérettel Mantuán, Veronán, Trienten és Szt-Gallenen át eljutott a Bóden-tó partjára,
ahonnan először pillantotta meg a Svábföld hegyeit. Mintha a német földből erőt
merített volna, híveinek tábora egyre növekedett. Mikor hatvan lovaggal
megjelent Konstanz falai előtt, Konrád püspök kinyittatta előtte a kapukat és
megengedte, hogy a székesegyházban kihirdessék a Welf császár kiátkozását, akit
pár nappal előbb ünnepélyesen készültek fogadni. Mikor IV. Ottó pár óra mulva
200 lovassal megérkezett Konstanz elé, a kapukat zárva találta. A fiatal
Hohenstauf nyájas bőkezűséggel osztogatta a javakat fűnek-fának s hívei egyre
szaporodtak. Cserbenhagyta Ottót legbizalmasabb híve, Konrád speieri püspök is,
mikor Frigyes megerősítette őt a birodalmi kancellári méltóságban.
Lotharingiában találkozott Frigyes Fülöp franciá király
fiával, Lajossal, akivel szövetséget kötött. A pénzt, amit segítségül kapott
tőle, szétosztotta a német főurak között, azután 1212 decemberében bevonult
Frankfurtba, ahol még egyszer királlyá választották s harminc nap mulva meg is
koronázták. Mind a két ellenkirály idegen, segítségre támaszkodott Frigyes a
francia királlyal szövetkezett, IV. Ottó ellenben nagybátyjában, János angol
királyban bizakodott. De a franciák legyőzték az angolokat s ezzel eldőlt
Frigyes és Ottó harca is. Ottó brabanti feleségével együtt Kölnbe vonult, ahol
a város kegyelméből éldegélt s pár év mulva meg is halt. Frigyes pedig
megnyerte a többi német fejedelmet s szövetséget kötött II. Valdemár dán
királlyal is, akinek átengedte az Elbén túli földet s azután 1215-ben
ünnepélyesen bevonult Aachenbe ahol a mainzi érsek, mint a pápa legátusa, még
egyszer fölkente és megkoronázta őt. Mikor a szentté avatott Nagy Károly
hamvait új, díszes szárkofágba helyezték át, Frigyes a pillanat hevében
megfogadta, hogy a Szentföldre zarándokol. Sok baja támadt még II. Frigyesnek
ebből az elhamarkodott fogadalmából. III. Ince pápa halála után akinek Frigyes
megígérte, hogy Szicilia és Németország koronáját nem fogja egyesíteni, nem
törődött többé ezen ígéretével.
Feleségét, Konstancát és fiát, Henriket Németországba
hivatta s Henriket sváb herceggé tette meg s pár év mulva Burgund rektorává.
Frankfurtban pedig az egyházi és világi urak közös beleegyezésével a kilencéves
Henriket, aki már Szicilia örököse volt, megválasztatta német királynak is. A
békés III. Honoriusz pápának, III. Ince utódának újra megígérte, hogy Sziciliát
nem fogja egyesíteni Németországgal s biztosította a pápát, hogy élte fogytáig
békén élvezheti a sziciliai királyság birtokát. A pápa, akit közben az a
kitüntetés ért, hogy Konstantinápoly új császára, Courtney Péter tőle kérte
felkenését és megkoronázását - ez volt az egyetlen eset, hogy a keleti
birodalom császárát a pápa koronázta meg - hajlandónak nyilatkozott arra, hogy
II. Frigyest császárrá koronázza, ha Frigyes ezután beváltja fogadalmát és a Szentföldre
vonul. Meg is történt Rómában a császári koronázás és Frigyes a koronázás
napján még egyszer ünnepélyesen megfogadta, hogy a Szentföldre vonul. A pápát
ez annyira meghatotta, hogy Sziciliával nem is törődött tovább, hanem
Frigyesnek készségesen megadta a kettős címet : a római császár és sziciliai
király címet. Frigyes mindenekelőtt rendet akart teremteni Sziciliában.
Legyőzte a szaracénokat, rendezte a pénzügyeket s elsőrendű hivatalnoki és
rendőri államot csinált Sziciliából. Fő támogatója Jakab érsek és Vineai Péter
volt, akit, bár egyszerű emberek fia volt, kiváló képességei a császár benső
barátjává avattak.
Frigyesnek ilyen körülmények között semmi kedve sem volt
fogadalmát beváltani. Minthogy azonban a pápa sürgette a császár ígéretének
beváltását, Frigyes 1223-ban Terentinóban megesküdött a pápának, aki Jeruzsálem
címzetes királya és pátriárkája volt, hogy két év mulva a Szentföldre vonul.
Ugyanekkor Salzai Hermann, a lovagrend nagymesterének tanácsára a császár, aki
egy év óta özvegy volt már, eljegyezte Izabellát, Brienne Jánosnak, Jeruzsálem
címzetes királyának legidősebb leányát. Frigyes azonban még most sem
folalkozott szentföldi útjával s mikor Brienne János is azt kívánta, hogy előbb
üljék meg az esküvőt, III. Honoriusz pápa is beleegyezett az újabb halasztásba
és a császár újra megesküdött, hogy kiközösítés terhe alatt 1227-ben 150
hajóval elindul a Szentföldre. Felesége, Izabella időközben, mint anyjának,
Máriának örököse a jeruzsálemi királyság kormányzója lett, miután a tirusi érsek
meg is koronázta őt. Most új viharfelhők gyülekeztek Itália fölé. A császár
érvényesíteni akarta császári és longobárd királyi jogait egész
Felső-Itáliában, mire azonban a hatalmas északitáliai városok fölelevenítették
a lombard városi szövetséget, Frigyes pedig tizenöt várost, köztük Milanót,
Veronát és, Paduát birodalmi átok alá vetette és megindította a városi
szabadság ellen a harcot.
Ugyanekkor apósa, Brienne János panaszt tett a császár
ellen a pápánál, mert a császár ahelyett, hogy rábízta volna a jeruzsálemi
királyság kormányzását, esküvője napján ő maga vette föl a jeruzsálemi király
címét s azóta nem törődött feleségével sem. A pápa Brienne Jánosra bízta az
egyházi állam egy részének helytartóságát s nemsokára meghalt. Utóda a
nyolcvanesztendős, fanatikus, harcias IX. Gergely lett, aki azonnal erélyesen
felszólította a császárt fogadalma teljesítésére. Frigyes össze is hívta
Brindisibe a keresztescsapatokat 1227-ben. Roppant, tömeg jelentkezett. De
csakhamar pestis ütött ki a táborban, úgyhogy abba kellett hagyni az egész
vállalkozást, mert a császár maga is megbetegedett. A pápa nem hitt a
császárnak, hanem teljes díszben fölment az anagni székesegyház szószékébe s
kiátkozta a császárt, aki megszegte esküjét. Ezzel a kiátkozással új háború
kezdődött a pápa és a császár között. Egyelőre manifesztumokat adtak ki egymás
ellen. A pápa haragvó, dühös hangon írt, a császár szelíden, higgadtan,
mentegetőzve. A császár manifesztumainak nagyobb volt a sikere. Rómában annyira
hatott a császár szava, hogy mikor IX. Gergely megújította a császár
kiátkozását és négy nap mulva a Szt. Péter-templomban a mise után heves
vádbeszédbe kezdett a császár ellen, a nép fellázadt ellene, kiűzte a pápát a
templomból és Vitellóból, egészen Perugiába, ahol az agg pápa tehetetlenül
dühöngött magában. Frigyes császár eközben készült most már komolyan a
keresztesháborúra.
Összegyűltek hadai már megint Brindisiben, mikor
felesége, Izabella fiút szült, a későbbi IV. Konrádot de ő maga meghalt a
gyermekágyban. Ez megint némi késedelmet okozott. A császár spoletoi Reinholdot
bízta meg a helytartósággal, intézkedett a birodalomban halála esetére s azután
1228-ban elindult Brindisiből 40 hajóval Szíriába, nohá a pápa most már
tiltakozott a kiátkozott császár keresztesháborúja ellen. A császár sikereit a
Szentföldön ismertettük már a keresztesháborúk történetében. Mialatt Frigyes, a
Szentföldön járt, a pápa zsoldosai megszállták az itáliai királyság felét.
Frigyes azonban, mihelyst visszaérkezett Apuliába, hamarosan kikergette a pápa
hadait Apuliából és Nápolyból. IX. Gergely hiába szórta átkait a császár ellen
s hiába kért újra pénzt és hadakat az egész keresztény világtól Frigyes ellen.
Mikor Róma követei is meghódoltak a császárnak, végül a pápa is kezdett a
békére hajlani. Hosszas tárgyalások után létre is jött a béke 1230-ban San
Germanóban. Az egyházi állam visszaállíttatott és a pápa feloldozta a császárt
az átok alól. Három napon át a Conti-család várában, mert a pápa Conti gróf
volt, nagy ünnepségeket is rendeztek a béke örömére. De a béke nem lett tartós
és a németországi állapotok csakhamar új viszálykodásra adtak okot. Mikor a
császár tíz évvel előbb távozott Németországból, a kis Henrik király mellé
Engelbert kölni érseket nevezte ki egyedüli kormányzónak.
Henrik azonban, amikor megkoronázták, bár csak tizenegy
éves volt, maga akart kormányozni s ebből a legnagyobb bajok fakadtak. A kölni
érsek egy angol hercegnővel akarta a fiatal uralkodót összeházasítani, de
Frigyes császár VII. Lipót osztrák herceg leánya, Babenbergi Margit mellett
döntött, akit Henrik feleségül is vett Nürnbergben. Esküvő közben érkezett meg
a gyászhír, hogy Engelbert érseket kis Schwelm város közelében nyilt uccán
meggyilkolták. A hatalmas érsek halála után minden rend felbomlott
Németországban. A fiatal király, aki feleségét nem szerette, érzéki tobzódásban
töltötte életét. Pedig nagy szüksége lett volna Németországnak éppen ekkor
erélyes uralkodóra, mert II. Valdemár dán király is haddal fenyegette az ország
északi részét. De a harcokban a németek győztek s a dánok teljesen kiszorultak
Németországból. Ugyanez időben hódította el a német lovagrend is a nagy
területeket a litvánoktól. A dáridózó fiatal király azonban alig vett tudomást
mindezen eseményekről. Folyton énekesek és szemfényvesztők társaságában henyélt.
Egyszer csak elhatározta, hogy önálló politikára adja a fejét s a városokat
kezdte támogatni. De csakhamar kudarcot vallott, mert a wormsi birodalmi
gyűlésen bele kellett nyugodnia a városok szabadságának korlátozásába és meg
kellett vetnie a tartományurak függetlenségének alapjait. Beleegyezett ebbe
Frigyes császár is, aki 1232-ben találkozott Akvileja mellett Henrikkel.
Frigyes császár Sziciliában és Dél-Olaszországban élt,
ahol bámulatosan rendezett viszonyokat teremtett, tökéletes hivatalnok-államot,
amelynek csúcspontja ő maga volt. Az ipart, a kereskedelmet felvirágoztatta, a
pénzügyeket rendes adók segítségével rendben tartotta, a Földközi-tengert kis
hadiflottája segítségével megtisztította a szaracén rablóktól s bámulatos
pompát fejtett ki udvartartásában, ahol szaracén testőrzsoldosokkal vétette
magát körül. Ekkor azonban nyilt szakadásra került a sor a császár és fia,
Henrik között, aki a császár két hívének, Hohenlohe Gottfriednek és Konrádnak
várait leromboltatta. A pápa a császár kívánságára átokkal fenyegette meg
Henriket, aki erre nyilt manifesztumban szakított apjával és tárgyalásokba
kezdett a lázongó lombardokkal. A császár erre személyesen Németországba vonult
második fiával, Konráddal együtt. A fejedelmek mind cserbenhagyták Henriket és
a császárhoz csatlakoztak. Henrik nem is gondolhatott ellenállásra és a wormsi
birodalmi gyűlésen nyilvánosan bocsánatért esedezett. A császár azonban nem
volt hajlandó Henriknek visszaadni a hatalmat, amellyel visszaélt, hanem azt
második fiára, Konrádra akarta átruházni. Henrik erre szökni próbált, de
elfogták és fogoly gyanánt egyik várból a másikba, végül Itáliába szállították.
Utközben Alsó-Itáliában lebukott Henrik a lováról és meghalt. Özvegyét,
Margitot később Ottokár cseh király vette feleségül.
Henrik elfogatása után pár nap mulva II. Frigyes császár
feleségül vette III. Henrik angol király 2l éves hugát, Izabellát, ugyanazt,
akit Engelbert kölni érsek tíz évvel régebben Henriknek szánt feleségül.
Kölnben és Worsban tartották meg a lakodalmi ünnepségeket páratlan fénnyel.
Hallatlan pompával folyt le a mainzi birodalmi gyűlés is, ahol 75 egyházi és
világi fejedelem és 90.000 lovag gyűlt egybe, annak jeléül, hogy a császári
hatalom elérte tetőpontját. Ezen a gyűlésen ért véget a Hohenstaufok és Welfek
évszázados viszálykodása is - legalább Németországban. A császárné
közvetítésére, aki a Welfeknek közeli rokona volt, a fiatal Lüneburgi Ottó,
Oroszlán Henrik egyetlen élő férfiunokája visszakapta braunschweigi hűbérét,
mint örökös hercegséget. Csakhamar legyőzte a császár hűtlen fiának, Henriknek
utolsó híveit is. A sikeres harcok befejezése után kilencéves Konrád fiát római
királlyá választatta, de a birodalom kormányzójává egyelőre Sigfried mainzi
érseket nevezte ki. II. Frigyes 1237 őszén vonult ki Németországból, ahová soha
többé vissza nem tért. Eközben Ezzelino da Romano elfoglalta Paduát és
Trevisót. Estei Azzo gróf pedig és Ferrara a császárhoz csatlakozott, aki
leigázta Mantuát is és fényes diadalt aratott a szövetséges lombard seregeken.
Állítólag tízezer volt a foglyok és a halottak száma.
Mikor Frigyes bevonult Cremonába, a birodalom
lobogójával díszített elefánt húzta a milanóiak zászlós kocsiját, a carrocciot,
amelynek árbocához oda volt kötözve Tiepolo Péter, Milanó podesztája. Veronában
nagy ünnepséggel ülte meg a császár leányának, Selvaggiának esküvőjét a
hatalmas veronai gróffal, Ezzelino da Romanóval s azután tovább harcolt a
lombard városok ellen, amelyektől föltétlen hódolást kívánt. Az erős Bresciát
azonban hónapokig hiába ostromolta. Közben IX. Gergely pápa szövetséget hozott
létre Genova és Velence között, amelyre szükség esetén ő maga is támaszkodni
akart. Mikor megtudta, hogy Szárdinia örököse, Adelaiza elfogadta Enziónak, II.
Frigyes császár természetes fiának a kezét, holott a pápa maga akarta férjhez
adni Adelaizát, másodszor is egyházi átokkal sujtotta II. Frigyes császárt és
alattvalóit feloldotta a hűségeskü alól. A császár nyugodt manifesztumban
tiltakozott az átok ellen és zsinat összehívását kívánta. De a pápai bullát mégis
mindenfelé elismerték, bár egyelőre senki sem merte elfogadni a királyi
koronát, amelyet a pápa többeknek odakínált. A császár eközben hiába ostromolta
Milanót és Piacenzát is és bár Felső-Itáliát ekképpen elvesztette, Enzio
kíséretében hatalmas sereggel benyomult Tusciába. Rómát azonhan nem merte
megtámadni, mert a pápa prédikációi a császár ellen nagyon megváltoztatták az
örökváros hangulatát. A pápa zsinatot hítt egybe Rómába, ennek összeülését
azonban a császár megakadályozta.
IX. Gergely halála után IV. Ince lett a pápa, aki
folytatta előde politikáját és Lyonba hítt össze zsinatot, ahová 483 püspök és
prímás, 800 apát és prior és igen sok fejedelem vagy fejedelmi követ gyűlt
egybe, köztük néhány német is. A zsinat megfosztotta a tróntól ünnepélyesen II.
Frigyes császárt és királyt, sziciliai és németországi alattvalóit feloldotta a
hűségeskü alól és a német fejedelmeket felszólította, hogy válasszanak maguknak
új uralkodót. Frigyes császár, aki Turinban várta a zsinat döntését, mikor a
döntésről értesült, dühösen így kiáltott fel : “Honnan meríti a pápa ezt a
merészséget ! ? Hozzátok ide a koronáimat, hadd lássam, csakugyan elvesztek-e
?” Aztán egymásután föltette a fejére koronáit és így kiáltott fel : “Még
megvannak koronáim és harc nélkül nem rabolja el őket tőlem sem a pápa, sem a
zsinat !” Frigyes császár ezután több manifesztumban tiltakozott a lyoni zsinat
döntése ellen és igazolni iparkodott egész életét. Sziciliában több felkelést
kíméletlenül elfojtott s Ezzelino és Enzio segítségével Felső-Itáliában is
visszaszerezte hatalmát. De Németországban teljesült a pápa kívánsága. Itt a
három rajnai érsek 12 püspökkel és néhány tartományúrral megválasztotta
királynak Raspe Henrik türingiai tartománygrófot, aki azonban pár hónap mulva
meghalt.
Ekkor Köln közelében új ellen királyt választottak a
pápa hívei : a húszesztendős Hollandi Vilmos grófot, akinek azonban oly kevés
híve volt, hogy nem is gondolhatott arra, hogy Itáliába vonuljon, ahogy a pápa
szerette volna. Egész Németországban dühöngött a polgárháború és orozva meg is
akarták gyilkolni IV. Konrádot, de a merénylet nem sikerült. Mikor a merénylet
híre megérkezett Itáliába, II. Frigyes császár nem élt már. A lyoni zsinat óta
kín és gyötrélem volt az élete. Ellenségek és árulók lappangtak körülötte
folytonosan s a császár egyre elhagyottabbnak, érezte magát. Értesült arról is,
hogy leghűbb embere, Vinea Péter is cserbenhagyta és meg akarja őt mérgezni. A
császár Pétert tüzes vassal megvakíttatta. Vinea Péter erre börtönének falán
szétzúzta a fejét kétségbeesésében. Még jobban elkeserítette a császárt kedvenc
fiának, Enziónak a sorsa, akit a bolognaiak foglyul ejtettek. Ennek hírére
számos kis város elszakadt a császártól. Csak Cremona állt ellen hősiesen és
Ezzelino elfoglalta Este várát is. Ez a vakmerő vezér, aki nem törődött sem a
pápa átkaival, sem a lombard városok szövetségével, sem az eskü szentségével, a
császár nevében egyre nagyobb mértékben urává lett Felső-ltáliának. A császár
újra reménykedni kezdett, de 1250-ben, pár napi betegeskedés után, 55 éves
korában hirtelen meghalt Fiorentinóban, fiának, Manfrédnak karjai között miután
a palermói érsek újra befogadta őt az egyházba és feloldozta bűnei alól. Halála
előtt pár nappal megírta végrendeletét.
Konrádé legyen Itália és Németország, Manfréd legyen
Itália helytartója, Henrik, az angol Izabella fia pedig kapja Jeruzsálemet vagy
kapjon pénzbeli kárpótlást. Minden templom és kolostor, a pápa is, kapja vissza
a magáét, ha visszaadja a birodalomnak, ami a birodalomé, 100.000 arany unciát
pedig fordítsanak a Szentföld védelmére és minden fogoly, a felségárulókon
kívül, kapja vissza a szabadságát. II. Frigyes császár holttestét kívánságához
képest a palermói székesegyházban temették el. A hatalmas császár halálának
hírére fellélekzettek a pápa hívei, de Németország és Itália igaz hazafiai
mélyen elszomorodtak. IV. Konrádnak az volt egyedüli vigasza, hogy féltestvére,
Manfréd vitéz hős volt, olyan, mint az édesapja. Sziciliában leigázta a lázongó
városokat és azután nagylelkűségével megnyerte őket. Csak IV. Ince pápa maradt
engesztelhetetlen. Minthogy Rómában a római nép hűtlensége és kapzsisága miatt
nem volt maradása, Felső-Itáliában járt városról városra és kezdte híveit
hercegségekkel megajándékozni, hogy a maga pártjára hódítsa őket. Erre Manfréd felszólította
bátyját, Konrádot, hogy foglalja el apai örökségét. IV. Konrád csakúgy, mint
apja, inkább olasz volt, mint német. Ő is azt hitte, hogy Németországot
könnyebb Itáliából, mint Itáliát Németországból kormányozni. Rábízta
Németország kormányzását apósára, Ottó bajor hercegre és ő maga Itáliába
sietett, ahol Manfréd várta már.
Konrád hidegen bánt Manfréddal, akiben
bizalmatlankodott. De Manfréd hűséges maradt bátyjához. Októberben elfoglalták
Nápolyt is, amelyet Konrád vad hadaival bosszúból végigpusztíttatott. Konrád
nagy sereg élén készült az engesztelhetetlen IV. Ince pápa hatalmát megtörni,
de Amalfi közelében, Lavellóban pár nap alatt mocsári láznak az áldozata lett.
A Hohenstaufok nemzetségéből most már csak egy törvényes férfisarj volt életben,
a kis Konrád vagy Konradino, IV. Konrád fia. Anyja a bajor Erzsébet volt. IV.
Konrád bizalmatlanságában nem féltestvérére, Manfrédra bízta a csecsemő
gyámságát, hanem IV. Ince pápára, a királyság kormányzását pedig Hohenburgi
Berthold határgrófra. Manfréd nem akart a pápának hódolni s nagy sereg élén
harcba kezdett ellene. IV. Ince pápa utóda IV. Sándor pápa lett, aki folytatta
előde politikáját, de az első években nagyon megkeserítette életét Ezzelino
rémuralma Felső-Itáliában. Ezzelino vad fanatizmusában azt tervezte már, hogy
kiirtja a föld színéről az egész kereszténységet, amikor ellenségeinek
szövetsége döntő diadalt aratott rajta. Ezzelino súlyos sebbel a fején fogságba
került és pár nap mulva meg is halt. Manfréd eközben visszafoglalta Apuliát és Kalabriát
és átkelt Sziciliába, ahol a királyság nagyjai, minthogy Konradino halála híre
terjedt el, királlyá választották őt.
A pápa még most sem akart Manfréddal kibékülni, mert
arra számított, hogy a gazdag Cornwallis Rikhárd gróf, akit az elhúnyt Hollandi
Vilmos után német királlyá választottak, támogatni fogja őt. De a tehetetlen
Rikhárd kénytelen volt lemondani a császári diadémról s IV. Sándor pápa
kétségbeesve halt meg, mert Pisa és Flórenc is szövetkezett Manfréddal.
Manfréd, noha a németországi Hohenstauf-párttal haragban volt, Sziciliában
békében uralkodott s éppoly fényes udvartartást vitt és éppúgy rendben tartotta
országát, mint II. Frigyes. Az új pápa, IV. Urbán azonban, aki egy francia
vargának a fia volt, nem akart kibékülni Manfréddal s IX. Lajos francia király
öccsének, az energikus és ravasz Anjou Károlynak ajánlotta fel Szicilia
trónját. Anjou Károly meg is indult Rómába, de mire odaért, IV. Urbán meghalt.
Utóda IV. Kelemen lett, aki megújította Anjou Károllyal a szerződést. Károly
bevonult Rómába, ahol örömujjongva üdvözölték őt mint Róma szenátorát. A pápa
meg is koronázta hatalmas hűbéresét a Szt. Péter-templomban Nápoly és Szicilia
királyává. Károly ezután hatalmas sereg élén Manfréd ellen indult, akit
Benevent mellett véres csatában legyőzött. Manfréd is elesett az ütközetben.
Manfréd ifjú felesége, Heléna pedig gyermekeivel együtt Károly fogságába került
aki éheztetéssel lassan valamennyiüket megölette a fogságban. Igy vonult be a
Capetingek sarja, Anjou Károly Sziciliába, ahol I. Károly néven kezdett
uralkodni.
Károly idegen, francia uralmat rendezett be nyomban
országában. Az olaszokat, akikre gyanakodott, börtönbe vettette s minden jó
hivatalba francia embert ültetett. Zsarnoki uralma eszébe juttatta az
olaszoknak a hohenstaufi Konradinót, aki ott élt Németországban, ahol vitéz
ifjúvá serdült fel s abból a reményből táplálkozott, hogy valamikor vissza
fogja szerezni az öt királyságot, Németországot, Itáliát, Sziciliát, Burgundot
és Jeruzsálemet, amelyeknek jogos örököséül tekintette magát. Hűséges barátja
volt neki az alig pár évvel idősebb Badeni Frigyes herceg. Amikor Felső-Itália
gibellinjei követségben járultak Bajorországba s arra kérték a tizenöt éves
Konradinót, hogy vonuljon Itáliába és álljon az élükre, Konradino nem tudott ellenállni
s párezer főnyi sereg élén bevonult Frigyessel együtt Veronába A pápa bírói
széke elé idézte Konradinót, “a II. Frigyes mérges nemzetségéből való kígyót.”
De a római gibellin-párt erősebb volt, a pápát elkergette és nagy diadallal
fogadta a Rómába bevonuló Konradinót, akit a Kapitóliumban imperátorrá
kiáltottak ki. Anjou Károly eközben riadtan készült a mérkőzésre a fiatal
Hohenstauffal. Tagliacozzon mellett találkozott a két sereg. A franciák
csakhamar hátrálni kezdtek, amikor Anjou Károly kétségbeesésében 800 lovas élén
lesből előrontott és váratlanul megfordította az ütközet sorsát. Konradino nem
gondoskodott tartalékseregről s a váratlan támadásra nem bírta seregeit
összetartani.
A diadalból véres vereség lett és Anjou Károly borzalmas
kegyetlenséggel állt bosszút a foglyokon. Konradino barátjával, Frigyessel
együtt szintén Anjou Károly fogságába jutott, aki Nápolyban vérpadon végeztette
ki (1268). Igy ért véget a Hohenstaufok utolsó férfisarja. Pár év mulva meghalt
Bolognában Enzio is, huszonhárom esztendei fogság után. A hatalmas
Hohenstaufoknak csak egy oldalága maradt meg Aragoniában. Anjou Károly ettől
fogva még nagyobb zsarnoka lett Sziciliának, úgyhogy III. Pedro, Aragonia
királya, aki Manfréd veje volt, elérkezettnek látta az időt arra, hogy
visszafoglalja Anjou Károlytól jogos örökségét. El is indult Szicilia felé, de
időközben kitört Sziciliában a nyilt lázadás. Palermo polgárai 1282 március
30-án, husvét hétfőjén ősi szokás szerint a monreali templomba vonultak
vecsernyére, amely nem messze van a várostól. Résztvettek az ünnepen a franciák
is. Régebben lovagi tornát szoktak rendezni a vecsernye után, de Károly király
megtiltatta a fegyver viselést. Egy Drouet nevű francia azzal az ürüggyel, hogy
rejtett fegyvereket keres, illetlenül bánt egy előkelő, fiatal sziciliai nővel,
aki vőlegénye társaságában jelent meg az ünnepen. A vőlegény felháborodva
rárohant a franciára, kirántotta ennek kardját és leszúrta vele. Csakhamar
összesereglettek a sziciliaiak, előkerültek a rejtett tőrők s pár perc mulva
megkezdődött a franciák lemészárlása.
A bosszú kiáltása csakhamar
végigzúgott egész Szicilián és kiirtottak minden franciát. Állítólag két
francia nemes maradt csak életben egész Sziciliában. Ez volt a híres sziciliai
vecsernye. A sziget elszakadt Anjou Károlytól s meghódolt Aragoniai Péternek,
mint Manfréd és Konradino jogos örökösének. Anjou Károly flottával sietett
Messzinába, de Péter vitéz tengernagya, Loria Roggiero szétszórta Károly hajóit
és fiát, a későbbi II. Károlyt is elfogta. Anjou Károly megalázottan és
kétségbeesetten halt meg. Fiát, II. Károlyt csak 1288-ban bocsátották szabadon
fogságából amikor Nápoly királya lett.