Magyarország további története az Árpádok alatt.

Szent László kora. (1077-1095)

Béla halála után a nemzet a daliás László herceget választotta királyául. Benne találta fel a nemzet azt az uralkodót, kiben a nemzeti erények legtökéletesebben egyesültek. A krónikák már herceg korában való szereplését rendkívül rokonszenvvel adják elő. Minden tettét nagy szeretettel jegyezték fel s szívesen iktattak életébe csodálatos legendákat. László személyében megtalálta a nemzet végre a várva-várt királyt, aki mindenképpen az uralkodásra termett. A Bécsi Képes Krónika így jellemzi őt : “Ugy tündöklött ő, miként a hajnali csillag a köd közepében, elűzvén a komor sötétséget és amint a hold ragyog holtötte idején, vagy amiképpen a nap fénylik, akképpen fénylett ő népe között !” A hagyományok szellemi és testi tulajdonságokra nézve egyformán kiválónak rajzolják őt.

Hatalmas, erős és emellett daliás férfi, aki egy fővel magasabb társainál és harcokban a legvitézebb. Ilyen embert várt már évek óta a magyarság a királyi székre s László egyrészt legendás vitézségével és nemzeti politikájával, másrészt vallásos érzésével harmóniába hozta a kereszténységet a nemzeti törekvésekkel, úgyhogy az a hatalmas reform, melyet Szent István az ország átalakítására indított, alatta válik szilárddá és befejezetté. A nemzet függetlenségét azonban a pápával szemben is biztosította. Mikor engedett a nemzet közóhajának és a trónt elfoglalta, mielőtt a pápa beleegyezését kérte volna, előbb megkoronáztatta magát. S csak a koronázás után jelentette, hogy készséggel akar a szentszéknek engedelmeskedni. A pápa azonban nem tartotta elég világosnak és határozottnak László ezen nyilatkozatát. Felszólította tehát őt, hogy fejezze ki magát érthetőbben, azaz mondja ki nyiltan, hogy elismeri a pápaság hűbéri jogát Magyarországra. De nem ért célt vele, mert László nem volt hajlandó nyilatkozatokat tenni, a pápa pedig később belátta, hogy Lászlóban a kereszténység legönzetlenebb támaszát bírja Magyarországon, ennélfogva nem követelte többé a hódolatot tőle. Salamonnal való viszonyát úgy rendezte, hogy a bukott királynak holtig tartó királyi ellátást ígért. Salamon elfogadta az ajánlatot, de már egy év mulva megbánta beleegyezését s László megbuktatására törekedett.

László most elfogatta és Visegrád várába záratta, hol 1083-ig maradt, mikor a Szent István és Szent Imre szenttéavatásának ünnepén a főpapok befolyására egy napra szabadon bocsátotta. VII. Gergely pápa ugyanis István királyt és fiát a szentek sorába vétette. Magyarországon ennek alkalmából nagy ünnepségek folytak. Ámde hiába akarták - mondja a legenda - a szent király sírkövét és koporsóját felnyitni semmi erővel nem bírtak hozzáférni, mit a papok arra magyaráztak, hogy amíg Salamon börtönben van, István koporsója nem fog felnyílni. László erre szabadon bocsátotta Salamont erre a napra, aki szintén résztvett az ünnepélyen. És csodálatos módon mihelyt Salamon börtönét elhagyta, Szent István koporsója is megnyílt. A jelenvoltak úgy találták, hogy a szent király jobbkeze egészen ép állapotban maradt meg, minélfogva László óhajára kivették a koporsóból s mint szent nemzeti ereklyét kegyelettel őrízték. Később a szent jobb tiszteletére László Bihar vármegyében a Szentjobb-apátságot alapította, melynek kötelessége volt a templomban a nemzeti ereklyére ügyelni. Salamon nem tudott beletörődni ezután sem sorsába. IV. Henrikhez szökött s miután tőle segítséget nem nyert, a moldovai kúnokhoz folyamodott támogatásért. Kutesk kún fejedelemnek megígérte, hogy leányát nőül veszi, Erdélyt pedig neki adja, ha segíti őt László ellen. A kúnok be is törtek az országba, de úgy őket, mint később a bessenyőket László keményen megverte, úgyhogy Salamon az események színteréről innen kezdve már egészen eltűnik.

A krónikák szerint remeteségre adta magát s ezen állapotában egy alkalommal László udvarában is megjelent de nyomban el is tűnt, mikor azt vélte hogy felismerték. Állítólag Póla mellett mint remete fejezte be életét. A krónikák és legendák szerint a nyugtalan király mint remete egy sziklabarlangban húzódott meg és hányatott életét teljes elhagyatottságban fejezte be. László a kúnokkal és besenyőkkel való harcok után Horvátország ellen vezette hadait, hogy testvére, Ilona hercegnő jogainak érvényt szerezzen. Ilona, Béla király leánya ugyanis férjhez ment Zvojnimir nevű horvát zsupánhoz. Ennek elhalálozása után a fejedelemnőt birtokában egy István nevű főúr háborgatta, aki a fejedelmi birtokok nagy részét is elfoglalta. Ilona segélykérésére László unokaöccsével, Álmos herceggel l091-ben megjelent horvát földön és az országot egészen a dalmát tengerpartokig elfoglalta és a magyar koronához csatolta. Miután a magyar törvényeket itt is meghonosította s később a zágrábi püspökséget alapította, Álmost Horvátország vezérévé nevezte ki. Maga sietve visszatért Magyarországba, melyet a kúnok újabb betörése ellen kellett megvédelmeznie. László a horvátországi hadjárat után sietve indult a kúnok ellen. A Temesnél utólérte s megverte őket. Az életbenmaradottak kénytelenek voltak a keresztény vallást felvenni. Ezeket László a hagyományok szerint a mai Jászságban telepítette le. Csakhogy a Moldovában barangoló kúnok az Aldunánál megint betörtek.

De ezúttal is rosszul jártak, mert László sietve a Vaskapunál termett s egész seregüket szétverte. A véres csata hevében László párviadalban ölte meg Ákos kún vezért.

Szent László törvényei.

Az ország érdeke megkívánta, hogy a helyreállított rend állandósítására törvények alkottassanak, melyek az egyházi és társadalmi élet további fejlődését biztosítsák. László uralkodása idejéből két, némelyek szerint három törvénykönyv maradt fenn, melyek a tizenegyedik századbeli társadalom viszonyait markáns vonásokkal jellemzik. Amennyire a törvények rendelkezéseiből megállapítható, a büntetések célja az elrettentés s ezáltal a rend megszilárdítása. László törvényei jóval szigorúabbak, mint Szent Istvánéi. A büntetések nemei között a pénzbírságon, szabadságvesztésen, kipellengérezésen kívül az akasztófa, testcsonkítások, a kéz, orr, fül levágása, megvakítás, fejvétel is szerepelnek. Még az olyan jelentéktelen bűnt is, mint például a tyúklopás, a kár megtérítésén kívül az egyik szem kiszúratásával sujtották.

László törvényeinek szigorú, mondhatni kegyetlen rendelkezéseiből az tűnik ki, hogy az állam mindenekelőtt a magántulajdon szentségét akarta biztosítani. És evégből a lopásra vonatkozó intézkedései a legirgalmatlanabbak. Itt nincs kivétel úr és szolga között legfeljebb némely esetekben, de általában véve a bűnös egyforma szigorral bűnhődik. Hogy az elnézés vagy visszaélés eleve ki legyen zárva, a törvény gondoskodik nemcsak a bűnösök, hanem a bírák büntetéséről is. Az olyan bírák például, kik a tolvajokat nem ítélték orrának levágására vagy kézcsonkításra, vagy nem akasztatták fel, vagyonuk elvesztése mellett rabszolga sorba helyeztettek. Későbbi törvénykönyvében, mely 1092-ben kelt, művelődéstörténeti szempontból figyelemre méltó a pogány vallást követőkre vonatkozó pont, mely így szól : “Aki a pogány szertartás szerint áldoz a kutaknál, vagy fáknál, forrásoknál és kőszálaknál hoz áldozatot, bűnét egy ökrön váltja meg.” Ugy látszik, hogy ebben az időben a pogány kultusz már csak szórványosan jelentkezik a magyarságnál, éppen ezért már nem is volt szükség a legszigorúbb rendszabályokat alkalmazni a pogányok ellen. Művelődési szempontból figyelemreméltó a házasságtörés büntetése is. A törvényben arról egy szó említés sincs, hogyha a férfi követte el a házasságtörést, mi a büntetése érte. Nemcsak valószínű, hanem bizonyos, hogy a férfit megóvta a törvény minden következménytől, kivéve azt az esetet, mikor a férfi erőszakot követ el, mert akkor pénzbírságot köteles fizetni. A házasságtörő nőt meg is ölheti a férj a törvénykönyv szerint.

A férjnek tehát jogában volt feleségét minden következmény nélkül megölni, sőt a törvény annyira védi a férj érdekeit, hogy abban az esetben, ha igazságtalanul ölte meg feleségét mindössze dorgatóriummal vagy pénzbírsággal sújtja. Intézkednek László törvényei a tizenegyedik század perditáinak, a bukott nőknek a helyzetéről is. A törvény őket a boszorkányokkal helyezi egy sorba, midőn így rendelkezik : “Szabad személyek és boszorkányok fölött a püspök ítél.” Uj dolog László törvényeiben az istenítéleti módszer alkalmazása, vagyis a bűnösöknek tűz és vízpróba alá való vetése, melyről a korábbi magyar törvények nem tudtak. A próba végrehajtására a törvény ezeket rendeli : “A tűz vagy vízpróbánál legyen mindig jelen három esküdt tanu, hogy akár a vádlottnak ártatlanságát, akár pedig a bűnösnek vétkét be lehessen bizonyítani. A pap két pénzt kap a tűzpróba s egyet a vízpróba után.” László törvényeiből tudjuk azt is, hogy Magyarországon a papok, házasságának kérdése ebben az időben már szabályozás alá került s azon az átmeneti ponton állt, mikor nemsokára kimondják a papok nőtlenségét. Nyugaton a papi nőtlenség már előbb megkezdődött. VII. Gergely pápa már 1074-ben egyházi átokkal sujtotta a házas papokat, de Magyarországon még a házas rendszer divatozott, csakhogy a törvény azt az állapotot követelte, ami ma a görög katolikusoknál van, hogy a papok csak hajadont vehettek el és az első házasság után, ha a nő meghalt, másodszor nem házasodhattak.

Ha ellenben a pap megszegte a törvényt s özveggyel vagy női rabszolgával élt együtt, megbüntették és pedig az utóbbi esetben olyan módon, hogy a rabszolganőt eladták, az eladási ár pedig a püspök pénztárába folyt. A mai embert közelebbről érdeklő esetekre nézve ezeket tartalmazzák László törvényei. Leginkább kifejezésre jut bennük a tulajdonjog biztosításának elve és a királyi és egyházi hatalom megerősítése. Lászlót uralkodásának utolsó éveiben azok a tervek foglalkoztatták, melyek a Szentföld megvétele érdekében intézett kereszteshadjáratok vezetésére irányultak. Magyarországon ekkoriban több ízben vonultak át kereszteshadak s midőn II. Orbán pápa a keresztény fejedelmeket felhívta az izlám elleni kereszteshadjáratra, a nyugati fejedelmek egyértelemmel Lászlót választották meg vezérnek. László éppen a husvéti ünnepeket töltötte bodrogi udvarában, mikor a követek közölték vele a nyugati fejedelmek határozatát. Nagy örömmel fogadta a megbizatást s komoly készülődéseket tett a hadjárat vezetésére, de kedvelt tervét, mellyel a kereszténység ügyének akart szolgálni, már nem valósíthatta meg. Ebben az időben már meglehetősen elöregedett a nagy király. Az öreg korral együtt járt természetesen a törődöttség és a gyakori betegeskedés. Végre aggasztó mértékben betegeskedni kezdett s 1095 július 29-én meghalt. Holttestét Nagyváradon temették el abban a székesegyházban, melyet ő alapított.

Szent László halálát egyetlen leánya, Piroska, Komnenosz János görög császár felesége siratta és a nemzet, mely három éven keresztül gyászolta a kiváló fejedelmet. Holttestéhez pedig Nagyváradra évek mulva is áhitatosan zarándokoltak. Az egyház nemsokára kiváló érdemeiért a szentek sorába iktatta. A hagyomány, a költészet és művészet pedig évszázadokon át olyan szeretettel fordult alakjához, hogy a magyar nép szívében ma is azzal az elevenséggel él, mint évszázadoknak előtte.

Kálmán király uralkodása. (1095-1116)

Az Árpád-hercegek közül László halálakor ennek testvére Lambert és Gézának két fia : Kálmán és Álmos voltak életben. Közülök kellett örökölnie egyiknek a királyi koronát. De Lambert előrehaladott korára való tekintettel lemondott róla. Kálmánt László eleinte papnak nevelte s már ki is szemelte neki az egri püspökséget. Kálmán azonban nem érzett kedvet a papi pályához, úgyhogy ő lévén az idősebbik fiú, László őt nevezte ki utódává, miután Álmosnak Horvátország igazgatását adta. Kálmán királyt a jobbára papi krónikások nem kedvelték, ennélfogva iparkodtak őt, ahol csak lehetett, nem nagyon rokonszenves vonásokkal jellemezni.

Azt azonban egyik sem tagadhatta, hogy ritka eszű, nagytehetségű uralkodó volt, aki a tudományokban lelte legnagyobb örömét s ezért is nevezte őt a nép Könyves Kálmánnak. Miután tehetségét kénytelenek voltak elismerni, ártani akartak neki az utókor előtt külseje és jelleme eltorzításával. Ugy rajzolták őt, mint akinek lelkéből az emberies érzések hiányoznak. Kegyetlen, gonosz indulatúnak, kedélytelen jelleműnek festették, mely tulajdonságainak méltó kiegészítője külseje. “Borzas, szőrös, kancsal, púpos, sánta, hebegő” - írják róla a krónikások, vagyis valóságos monstrum, akitől mindenkinek irtóznia kell. Ez a jellemzés, éppen azért, mivel tele van túlzásokkal, kevés hitelességre tarthat számot. Annyit elfogadhatunk belőle, hogy Kálmán király nem volt valami kiváló dalia, László királyhoz mérve éppen nem, de hogy olyan emberi szörnyeteg lett volna akár testi, akár lelki alkatában, amilyennek őt feltüntetni szeretnék, annak ellene mondanak alkotásai, melyek fennkölt szellemű embernek mutatják be őt. Megállapíthatjuk emellett azt is, hogy nem volt népszerű ember, de uralkodói hivatását ennek ellenére jelesen vitte. Alig két év mulva trónralépte után Horvátország ellen viselt hadjáratot, miután Péter főúr az erélytelen Álmos herceg ellen lázadást támasztott, sőt azt elűzni iparkodott. Kálmán leverte a lázadást. Álmos öccsét pedig Horvátország helyett a Tiszántúllal kárpótolta. Hogy a dalmát tengerpartot s az itt lévő városokat a magyar koronának megszerezze, Velencével szövetkezett, majd mikor Velence hűségét ingadozni látta, Szicilia urával, Rogerrel és később Elek görög császárral kötött szövetséget s hadjáratot indított a dalmát városok meghódítására. Vállalatát siker koronázta.

Elfoglalta Zárát, Traut, Spalatót és a körülöttük lévő szigeteket s miután a püspökök kiváltságait megerősítette, a lakosságot is iparkodott maga számára megnyerni. Ezért Dalmáciában királyi gyűlést tartott, melyen fogadalmat tett arra, hogy Dalmácia szabadságát megőrzi de a tartományt megtartja Magyarország számára. Nevezetes alkotásokat tartalmaznak a társadalmi rend megszilárdítására Kálmán királynak Tarcalon 1100 körül alkotott törvényei. Amíg László király törvényei a Szent Istvánéinak sok tekintetben pótlásai voltak, addig Kálmán egészen új csapáson indul. Szellemének fennköltsége, nemeslelkűsége, liberalizmusa, de egyben államférfiúi erélyessége egyformán megnyilatkoznak ezekben a törvényekben. Olyan külsőségektől és kicsinyességektől kezdve, hogy milyen ruhában szabad és milyenben nem szabad a papnak járnia, a papi nőtlenségre, a boszorkányságra vonatkozó intézkedésekig mindent felölelnek ezek a törvények. A paptól megköveteli, hogy magaviseletében, öltözködésében és egész életében tiszteletet parancsoló s követendő jó példát adjon híveinek. Megtiltja a magyar nemzetbeli vagy Magyarországon született rabszolgák eladását. Az istenítéleteket is megszorítja. A lopásra, melyet különösen Szent István, de még Szent László is olyan szigorúan bűntettek, Kálmán már nem alkalmaz olyan kegyetlen mértéket, mint elődei.

Az embervédelem nála fontosabb s a gyilkosok ellen, bármilyen rendhez tartoznak is, szigorú eljárásokat foganatosíttat. Gondoskodik arról is, hogy az ártatlanul meghurcolt emberek, kiket ellenségeik rosszakarata a bírói szék elé állított, ártatlanságuk kiderülése esetén elégtételben részesüljenek olyanformán, hogy feljelentőik vagy elfogóik büntetést kapjanak. A régihez mérten, újítás Kálmánnak az az intézkedése is, hogy a falvakat nem veti istenítélet alá olyan esetekben, midőn valamely tolvaj ottlétének gyanuja forog fenn. A boszorkányokról pedig nyiltan hirdeti, hogy nincsenek, ennélfogva ne is kerestessenek. Törvényének ide vonatkozó része így hangzik : “Boszorkányok ellen pedig, akik nincsenek, törvényes eljárás ne indítassék.” A papok házasságára nézve Kálmán törvényei már közelednek a szigorúbb felfogás felé. Törvényei értelmében az olyan papok, akik mint nőtlenek szenteltettek fel, kötelesek életük egész folyamán megmaradni ebben az állapotban, a házas papok pedig feleségük halála után másodszor nem nősülhetnek. Szükségesnek tartja Kálmán kiemelni a részegség káros hatásait s a szeszesitaloktól különösen a papokat tiltja. A családi élet szabályozására vonatkozó törvényei annyiban mutatnak haladásra, hogy a házasságtörő férjet sem menti fel a büntetés alól. Ezen törvényei így szólnak : “Ha valaki rábizonyíthatja feleségére, hogy házasságtörő, ha akarja, más házasságra léphet. Ha a nő nemes, vezekel és nem léphet új házasságra.

Ha plebejus, örök szolgaságra eladatik. Ha azonban a férj nem bizonyíthatja be vádját, őt ugyanaz a büntetés éri és a nő új házasságra léphet.” Hasonló büntetés éri azt a férfit, aki másnak feleségével vagy azt a nőt, aki másnak férjével vétkezik. : “Aki leányt rabol vagy erőszakot követ el, ha nemes, a kánonok szerint vezekel és bírságot fizet. Aki nem fizetheti, megnyiratik és eladatik.” Más jegyesének erőszakos elrablója, ha nemes, az előbbi büntetésen felül nem léphet házasságra, ha pedig nem fizeti meg a bírságot, örök szolgaságra eladatik.” Csupán szemelvények ezek a Kálmán törvényeiből, melyek azt bizonyítják, hogy a királyi hatalom szükségét érzi a vad szenvedélyek letörésének és általában mindama kinövések lefaragásának, melyek veszélyeztetik a társadalmi együttélés összhangját. Természetesen azonban ezek a törvények is olyanok, hogy a szegénysorsú, vagyontalan népet jobban sujtják, mint a gazdagot, sőt egyenesen arra irányulnak, hogy a magántulajdont minden körülmények között megóvják a vagyontalanok merényleteivel szemben. A kereszteshadak útja, melyek a Szentföld felszabadítására indultak, Magyarországon vezetett keresztül. Kálmán Horvátországban tartózkodott, mikor értesült 1096-ban az első keresztescsapat jöveteléről, melyet Walter francia lovag vezetett. A király engedelmével elég rendben vonultak keresztül az országon.

Amiensi Péter nevű szerzetes vezetése alatt vonult keresztül a második had, mintegy negyvenezernyi ember. Majd Volkmar és Gottschalk vezérlete alatt újabb két sereg jött az országba, de ezek már zsarolni és rabolni kezdték a népet, úgyhogy fegyverrel kellett őket leverni. Féktelenkedő keresztesekből állott az a sereg is, amely Leiningeni Emikó és Meluni Vilmos vezérlete alatt indult Magyarországba. Ennek a garázda seregnek, mely mindenütt rabolt és pusztított, Kálmán megtagadta az átvonulást s Óvár és Mosony körül kemény csatákat vívott vele. Kálmán azonban leverte őket habár a győzelem nagy erőfeszítésébe került. Az utolsó hadat Bouillon Gottfried lotharingiai herceg vezette. Ez a sereg fegyelmezett, tisztességtudó csapatokból állott, éppen ezért Kálmán megengedte átvonulásukat, de okulva az eddigi példákon, tizenkét kezest követelt a rend biztosításáért, maga pedig mindenütt az oldalakban külön hadsereggel követte a kereszteseket, amíg azok az ország határát átlépték. Ezután Dalmácia elfoglalását készítette elő s időközben viselt hadjáratot a kúnok és az oroszok ellen is. Ezen gondjai és a Dalmácia elfoglalásával járó készülődései között azonban még Álmossal is kelletlensége támadt. Álmos ugyanis Horvátországból való visszahívását úgy fogta föl, mint a személye ellen irányuló merényletet, minélfogva hadsereggel akart támadni Kálmán ellen. Összetűzésre mégsem került a dolog, mert a nemzet főbbjeinek sikerült a békét létrehozniok.

De Álmos nem akart megnyugodni s újból fellázadt. Kálmán, noha fölényben volt Álmos felett s két ízben is lefegyverezte őt, megbocsátott ismét a hatalomra vágyó hercegnek, de nem bízott többé benne. Óvatosságát a körülmények nemsokára igazolták. Álmos kiszökött az országból és V. Henrikhez menekült, kinek segélyhadaival visszatért az országba. Henriket viszont Szvatopluk cseh király támogatta s az egyesült hadak Pozsony és Trencsén körül kezdték meg támadásaikat. Kálmán a lengyelek szövetségében fogadta az ellenség támadását és sikerült ismét győzelmet aratnia. De Henrik közbenjárására Álmos hercegnek újra megbocsátott, aki bűnbánata jeléül nemsokára a Szentföldre zarándokolt. Álmos, midőn a Szentföldről visszajött, egészen megtértnek mutatta magát. De bűnbánata csak rövid ideig tartó volt. Ujabb fondorlatokon törte a fejét, ami az ekkor már nagyon beteges és fülszaggatásai miatt rendkívül izgékony Kálmánt annyira felingerelte, hogy parancsot adott nemcsak Álmosnak, hanem ártatlan kiskorú fiának, Bélának a megvakíttatására is. Álmos a krónika szerint éppen a templomban tartózkodott, mikor a király emberei elfogták. Egyenesen az oltártól hurcolták el a vesztőhelyre, ahol szemeitől megfosztották. Kegyetlen bosszúját később maga is megbánta, de már akkor nem lehetett a szerencsétlenséget jóvátennie. Kálmánnak különben a családi élete sem volt szerencsés.

Első felesége a sziciliai normann Roger gróf leánya, Buzilla korán elhalt, második házassága az orosz Eufemiával (több histórikus Predzlavának nevezi) azonban annyira szerencsétlen volt, hogy az együttélésük idején született Boris herceget sem akarta törvényes gyermekéül elismerni. Mikor betegsége mindinkább elhatalmasodott rajta, első feleségétől származott fiát, II. Istvánt jelölte ki utódául s a kormányzástól egészen visszahúzódott. Hosszas szenvedés után 1114-ben halt meg. Az uralkodásban tizenhárom éves fia, II. István követte.

II. István. (1114 - 1131)

Kálmán uralkodásának legnevezetesebb eseményét Dalmácia meghódítása alkotta, mert ezáltal Magyarország nemcsak területi nagyobbodáshoz, hanem tengerparthoz is jutott, ami kereskedelmének fellendítésére nagy befolyással volt, illetőleg lehetett volna. Velence, melyre nézve kereskedelmi szempontból életkérdés volt a dalmát partok bírása, szívósan harcolt Kálmán ellen, kinek nagyobb ereje előtt azonban végtére is meg kellett hátrálnia. Kálmán halála Velencében újra aktuálissá tette a dalmát partok ügyét s midőn arról értesültek, hogy az erőskezű Kálmán helyett a zsarnoki hajlamú, szeszélyes és ekkor még gyermekifjú II. István áll velük szemben, nyomban megkísérlették a tengerparti városok és a dalmát partok visszafoglalását.

A hadjárat kezdetben sikerrel járt, de a magyar seregnek sikerült a foglalások nagy részét hamarasan visszavennie, minek megtörténte után Magyarország és Velence öt évre békét kötött oly feltétellel, hogy Zárán és a szigeteken kívül egész Dalmácia a magyar király birtokában marad. A következő év folyamán II. István a csehekkel, majd Leopold osztrák herceggel keveredett háborúba. Leopold hadaival több ízben betört az országba, míg végre pár év mulva egyezség jött létre közöttük, melyet Istvánnak Leopold unokahugával, Adelhaiddal való házassága még inkább megerősített. A csehekkel való viszonya is bensőbbé lett, különösen mióta Szobieszláv lett Csehország ura, kivel szövetséget kötött. István 1127-ben újra háborús bonyodalmakba keveredett. Oroszországban ugyanis Wladimir és Ratiszlav fejedelmek háborút folytattak egymással a hatalom elnyeréséért. Wladimir Istvánhoz folyamodott segítségért, aki egy sereggel meg is indult támogatására. A főbbeknek azonban nem tetszett, hogy István olyan hadikalandokra fecsérli az ország erejét, miből a nemzetre semmi haszon nem származik s emiatt kedvetlenül követték a királyt. Przemisl megvétele után István Kiev alá akarta vezetni a magyar sereget, de ez ellen már erélyesen tiltakoztak a vezetők, kiknek megbízásából a Pázmán nemzetségéből származó “Kozma úr” kijelentette, hogy a haszontalan kalandozásban nem hajlandók tovább résztvenni. István a lázadó urakkal szemben egyelőre semmit sem tehetett.

Visszafordította seregét, de mihelyt hazaért, egymásután kivégeztette a lázadókat, kiknek szövetségeseit és rokonait annyira elkeserítette kegyetlenségeivel, hogy elhatározták letételét. De István a pártütők két vezérét, akik, úgy látszik, a koronára aspiráltak, elfogatta s az egyiket száműzte, a másikat lefejeztette. Ez a lázadás Álmos személyére terelte a király figyelmét. Álmos ez időben Görögországba menekült, István tehát némi valószínűséggel következtethette, hogy a lázadásban az ő keze is benne volt. Követeit nyomban elküldötte Görögországba és Álmos kiadatását követelte. Mikor pedig a görög császár nem teljesítette kívánságát, hadat indított ellene. A készületlen császárt 1128-ban megtámadta és országát Filippopolig feldúlta. A következő évben azonban a görög császár aratott győzelmet, de mikor serege a gazdag zsákmánnyal visszatért, a magyarok átkeltek a Dunán és Branizovát bevették. Álmos időközben bekövetkezett halála aztán megszüntette az ellenségeskedéseket. Sőt István miután betegsége elővette és mindegyre nagyobb mértékben elhatalmasodott rajta, felhagyott Álmos és fia, Béla iránt táplált gyűlöletével.

Álmos, holttestét Magyarországba hozatta és Székesfehérváron temettette el, mikor pedig értesült Vak Béla életbenlétéről, nagy örömében, hogy a trón nem fog idegenek kezére szállani (neki nem voltak gyermekei), Tolnán fejedelmi udvart rendezett be számára és őt nevezte ki utódául.

Vak Béla. (1131-1141)

Istvánról azt jegyezte fel a történelem, hogy a kúnok és bessenyők egy csapatának letelepítésével szerzett magának legnagyobb érdemeket. Hozzátehetjük még, hogy Vak Béla iránt tanusított jóindulatával is kedvező emléket hagyott maga után. Béla irányában való jóindulata annyira ment, hogy feleséget is szerzett számára, Uroz szerb vajda leányát, a szép és erélyes Ilonát, aki tehetetlen férjének valóságos jobbkeze lett az uralkodásban. Szüksége is volt erre a szerencsétlen királynak, mert vaksága folytán teljesen támasz nélkül állott volna. Vak Béla trónralépése a nemzetet és a pártokat nagy elégedetlenségben találta. De legjobban elégedetlenkedett Ilona királyné, aki nem tudta elfelejteni azt a nagy kegyetlenséget, mellyel Kálmán király Álmost és fiát megvakítatta. Mivel pedig köztudomású volt, hogy Kálmánt Álmos és Béla ellen több főúr bujtogatta föl s hogy az Álmos pártján levő urak s általában mindazok, kik István alatt sérelmeket szenvedtek, most csak az alkalomra várnak, hogy bosszújukat kielégítsék, Ilona elhatározta, hogy országgyűlést hirdet, melyen le fog számolni ellenségeivel. Nagy titokban előkészítette bosszútervét.

Híveivel apróra megvitatta a teendőket s mikor a fődolgokra nézve tisztában voltak, Béla által a torontálmegyei Aradra országgyűlést hirdettetett, még pedig valószínűén azért, mivel ez az Arad közel lévén a szerb hátárhoz, a királyné váratlan meglepetés esetén rokonaival rögtön rendelkezhetett volna. A főurak és más hivatalos személyiségek gyanutlanul jöttek az aradi országgyűlésre, melyet a szabad ég alatt vert sátrak között tartottak. A gyűlés kezdetével Ilona a világtalan Bélát felvezette a trónszékre. A szerencsétlen király láttára az urak szívében nagy szánalom ébredt fel, melyet Ilona még jobban fokozott és egészen a bosszú érzéséig hevített, midőn így szólt hozzájuk : “Hű nép, urak és nemesek, vének és ifjak, gazdagok és szegények, halljátok ! Az Isten valamennyieteknek adott szemet, hogy lássatok. Mi az oka, hogy egyedül urunk királyunk van megfosztva szemevilágától ? Kiknek tanácsából érte őt e csapás ? És a bűnösök el fogják-e kerülni bosszútokat ?” Leírhatatlan zaj tört ki a királyné szavaira. A kardok kiröppentek hüvelyeikből s Ilona fegyveres párthívei hatvannyolc urat ott a helyszínén felkoncoltak azok közül, kiknek Béla megvakíttatásában részük volt, akik pedig a gyanusítottak közül nem voltak jelen, azokat száműzték. A forróvérű és felejteni nem tudó királyné így fizetett meg Béla megvakíttatásáért ellenségeinek. A véres gyűlés után Bélának tartania lehetett attól, hogy ellenségei Boricsot, Kálmán király második feleségétől származott, törvénytelen fiát fogják az országba behozni ellene, ennélfogva gyorsan talpra állította seregét.

A készülődéseket Borics mozgolódásai nemsokára igazolták. Borics, miután a lengyel király szövetségét megnyerte, a pártján lévő lázadó magyar urakkal betörni készült az országba. De közben Béla párthíveinek tudomására jutott, hogy a király táborában is vannak árulók. Azért, hogy színvallásra bírják őket még egyszer az aradihoz hasonló jelenetet rögtönöztek. A Sajó mellett táborozott ekkor a király serege, mikor ez a jelenet történt. A gyanusítottak közé tartoztak Lambert főispán Miklós fiával, Majnold, Tódor, Sámson, Bolkus és más urak. Az országtanácsban hívei javaslata szerint egy napon azt a kérdést intézte Béla a gyűléshez, hogy mit tartanak Boricsról, törvényes, avagy törvénytelen fia-e Kálmánnak. A gyűlés habozás nélkül kijelentette, hogy törvénytelen. Ámde Borics párthívei egy pillanatig ingadoztak. Ez éppen elég volt arra, hogy a feldühödt királypártiak bosszúja utólérje őket. Valamennyiüket felkoncolták, csupán Sámson és Tódor tudtak elmenekülni. Béla közben szövetséget kötött Szobieszláv cseh herceggel és Albert osztrák herceggel és várta Boricsot, aki Boleszláv királlyal meg is érkezett Magyarországba. A magyar had azonban szétverte a lengyel sereget. Borics többé nem is mert aztán trónigényeivel előállani. Bélának Ilonával való házasságából hat gyermeke született : Géza, László, István és Álmos s két leánya is volt : Zsófia és Gertrud.

Az ő környezetükben és jövőjük biztosításával töltötte a király hátralévő éveit. Öreg korában a krónikások szerint előszeretettel hódolt a boritalnak. Halála 1141-ben következett be és holttestét a székesfehérvári királyi sírboltba helyezték atyja mellé.

II. Géza. (1141-1161)

 Tizenegy esztendejét töltötte be a gyermekifjú Géza, mikor a nemzet őt Székesfehérvárott, atyja temetése után három hónap mulva megkoronázta. Kormányzóul anyai nagybátyját, Belust rendelték mellé, aki mindenekelőtt arra törekedett, hogy Géza számára a trónt biztosítsa. Elsősorban tehát családi és egyéb összeköttetéseket keresett számára azon fejedelmeknél, ahol Borics esetleg sikerrel dolgozhatott volna Géza ellen. Ilyen volt többek között a kievi orosz nagyfejedelem, kit Belus azzal kötelezett le Géza iránt, hogy az ekkor még csak tizenöt éves, de már három év óta uralkodó magyar király számára eljegyezte a kievi fejedelem Eufrozina nevű leányát. László herceget pedig a lengyel udvarból házasította meg. Borics mindenütt szerencsét próbált, de sem az orosz, se a lengyel pártfogást nem tudta elnyerni.

A görög császár, Komnenosz Mánuel sokkal inkább el volt foglalva a maga háborúival, hogysem olyan kalandokba bocsátkozhatott volna, melyre Borics őt megnyerni kívánta. Végre Konrád német császárnál talált pártfogásra Borics. Konrád azonban el volt foglalva a Welfekkel, akik Bajorországra tartottak igényt, úgyhogy Konrád kénytelen volt saját birodalmát védeni, nemhogy Géza ellen fordulhatott volna. De ha maga nem is tehetett semmit, Henrik osztrák herceget bírta rá Borics támogatására. Henrik és Borics annyit elértek, hogy Pozsonyt csellel bevették, de mihelyt Géza nagyobb haddal indult az osztrákok ellen, Pozsony ismét hatalmába jutott. S nemsokára ezután, hogy Henriknek Magyarországba való betörését megakadályozza, maga lépte át az osztrák határt és hetvenezerfőnyi seregével a Lajta mellett nagy győzelmet aratott Henrik hadai fölött. Boricstól egyelőre nem volt mit tartania. De a keresztes hadak melyek Magyarországon keresztülvonultak a Szentföldre, óvatosságra kényszerítették Gézát, különösen Konrád császár iránt, aki hatalmas sereg élén indult szentföldi útjára. Géza csak úgy engedte meg Konrád seregének az átvonulást, ha a császár a legnagyobb fegyelmet gyakorolja katonái felett, amit Konrád megígért ugyan, de azért katonái mégis több helyen dúlták a vidéket. A németek után VII. Lajos francia király vezetése alatt a franciák vonultak a Szentföldre. Ez a sereg a legnagyobb mértékben fegyelmezett volt s Gézának nem is volt semmi kellemetlensége vele.

Sőt a két uralkodó annyira megbarátkozott egymással, hogy a francia király elvállalta Géza éppen ekkor született gyermekének keresztapaságát, viszont Géza egészen a határig elkísérte őt és gazdag ajándékokkal látta el, mikor az ország határát átlépte. Mielőtt azonban a francia sereg a határon átlépett volna, Gézának tudomására adták, hogy Borics is a franciák között lappang. Géza szóba hozta a francia király előtt a dolgot s Borics kiadatását követelte. Csakhogy Lajos sem sérthette meg a vendégjogot s állítólag úgy oldotta meg a kényes vitát, hogy Boricsot még az éj folyamán menekülni hagyta. A kereszteshadjáratoknak Géza csak annyiban látta hasznát, hogy a hagyományok szerint ekkor jöttek be Magyarországba a szászok és flammandok s engedelmet kértek a megtelepülésre. Géza szívesen fogadta őket s egy részüket az ekkor jobbára lakatlan Szepességen és Erdély délkeleti vidékén telepítette le. Géza egyúttal különféle kiváltságokban részesítette a szorgalmas népet, mely csakhamar virágzó városokat alapított és az ipar, kereskedelem terén élénk tevékenységet fejtett ki. Géza is beleavatkozott az orosz fejedelmek folytonos harcaiba. Feleségének bátyját, Izaszláv kievi fejedelmet a holicsi fejedelem ugyanis állandóan zaklatta birtokában. Izaszláv Gézához folyamodott segítségért, Géza 1152-ben nagyobb hadat vett maga mellé, megverte a holicsiakat s hadisarc fizetésére és a béke megkötésére kényszerítette őket. Alighogy vége lett aztán az orosz háborúnak, a görög császár ellen kellett Gézának fegyverkeznie.

Viszályra az szolgáltatott okot, hogy a szerb fejedelem Belus biztatására kivonta magát a görög császár főhatósága alól és a magyar főhatóság alá helyezkedett. Más körülmények között ez az átpártolás talán egészen símán végbemehetett volna, de most nem, mert Komnenosz Mánuel személyében olyan császár ült a görög trónon, aki nemcsak az uralkodásban, hanem a politikai cselszövésben is egyik legnagyobb embere volt a hanyatlásnak induló görög birodalomnak. Mánuel a szerb fejedelmet elpártolása miatt megtámadta legyőzte s egyben azt is elhatározta, hogy Magyarországra is kiterjeszti hatalmát. E célból Boricscsal is szövetkezett s mivel ekkor Géza az orosz hadjáratban volt elfoglalva a szerbeket újólag megtámadta, sőt Magyarországba is betört, de a csatározások fegyverszünettel végződtek. Azonban a hozzá menekült István herceg bíztatására és rokonának, Andronikusznak a lázadására, aki a magyar király támogatásával akarta megszerezni a császári koronát, megint kitört a háború Mánuel és Géza között. Komolyabb háborúra azonban nem került a dolog, mert Mánuel elfogadta a magyar király által felajánlott békét, de abban a reményben, hogy majd szövetségesével, Barbarossa Frigyes német császárral együtt támadja meg majd Magyarországot. István menekülése után nemsokára László herceg is a görög udvarban keresett menedéket. Hogy a hercegek pártütésének mi volt az oka, biztosan nem lehet tudni.

Mánuel azonban, noha közömbösséget mutatott, titokban örült a magyar hercegek jövetelének, sőt egyik unokahugát Istvánhoz nőül is adta. Abban bízott ugyanis, hogy kedvező alkalom esetén az ő segítségükkel Gézán esetleg diadalt nyerhet. Most azonban az idő nem látszott alkalmasnak arra, hogy ellene fellépjen, ennélfogva István herceg el is távozott udvarából és Frigyes német császárhoz folyamodott segítségért. Frigyes István ügyében felvilágosítást kért követei által Gézától, aki erre tudtára adta, hogy Istvánt álnoksága miatt volt kénytelen elűzni, mert, jólehet megosztotta vele az ország kormányát, István mégis a bujtogatók tanácsára hallgatott és fellázadt ellene. Frigyes a felvilágosítás, továbbá a Gézától küldött ajándék hatása alatt nem avatkozott többé István ügyeibe. Tette ezt azért is, mert Gézát szövetségesévé akarta megnyerni abban a viszályban, mely közötte és IV. Hadrián pápa között folyt. Hadrián halála után Frigyes ugyanis Oktáviánusz kardinálist akarta pápának, a bíborosok testülete azonban Rolandot választotta, aki III. Sándor néven uralkodott. Frigyes nem ismerte el Sándort, minélfogva a bíborosok új választásra gyűltek és a császár kényszerítésére IV. Viktor néven megválasztották Oktáviánuszt. Két pápája volt ilyenformán az egyháznak s ez a viszály már-már általános európai háborúval fenyegetett. Géza eleinte a Frigyessel való barátság miatt Viktor pápa mellett volt, de később papjaival egyetemben Sándor pártjára állott s végig őt támogatta.

A pápák között kitört válság, mely egyúttal a német császárságnak az európai fejedelmek fölé való kerekedését célozta, még javában tartott, mikor Géza 1161-ben elhunyt. Mindössze harminckét éves mult, mikor elhalálozott.

III. István, II. László és IV. István uralkodása. (1161-1172), (1162-1163), (1163-1165)

Az ország nyugalma Géza halála után egyszerre megváltozott. Hogy kié legyen a korona, ezért tört ki a háborúskodás. Ezt az ürügyet használta fel Mánuel görög császár is az ország dolgaiba való beavatkozásra. Az ország rendei Géza fiát, Istvánt választották meg királyukká, aki III. István néven uralkodott. Mánuel azonban tiltakozott a választás ellen s követei által megüzente a rendeknek, hogy szokás szerint a király halála után nem fiának, hanem testvérének kell őt a trónon követnie. A magyarok visszaüzenték, hogy ilyen törvény létezéséről ők semmit sem tudnak, István herceget, pedig, aki elveszítette népszerűségét Magyarországon, nem hajlandók királyul elismerni. Mánuel feleletképpen megindította seregét Magyarország ellen s fegyveres fellépésének meg is lett az a hatása, hogy a készületlen és ellenállásra igen gyöngén álló főurak, miután III. Istvánt anyja Pozsonyba vitte, kijelentették Mánuelnek, hogy feltételeit részben elfogadják és hogy hajlandók László herceget megkoronázni, Istvánt azonban nem ismerik el.

Mánuel a válságot és a testvérek között keletkezhető viszályokat azzal vélte megoldhatni, hogy István számára az Ur címet biztosította, amivel az ország harmadrésze járt. Tehát Lászlót megkoronázták, a már megkoronázott III. István király pedig Pozsonyban húzódott meg párthíveivel. II. László elérte végre, amire éveken át olyan kitartással és hévvel vágyott - a koronát, de nem volt sok szerencséje vele. Uralkodását különben sem tölthette volna nyugalomban, mert mellette ott volt még a megkoronázott király III. István, ellene pedig ott állott István herceg, aki szintén vágyott a koronára s nem lehetett tudni, hogy mikor és kikkel fog szövetkezni ellene. László nem sokáig élvezhette a hatalmat, mert egy év mulva, anélkül, hogy valami maradandót alkotott volna, fiatalon meghalt. IV. István csak nagy küzdelem árán, László halála után egy hónap mulva tudta fejére tétetni a királyi koronát. Ámde az általános bizonytalanság és pártvillongások, melyeket a korona körül való harcok okoztak, az ő számára sem tették jobbá a helyzetet. Ő zsarnoksággal próbálta magát a trónon megerősíteni, de éppen ez okozta a bukását. Rendkívüli szigorral lépett fel III. István hívei ellen. Birtokaikat lefoglaltatta, a főbb embereket kivégeztette és zsarnoki rendszerrel próbálta megerősíteni magát a trónon. De az ellenkezőjét érte el. A főrendek nem voltak hajlandók tűrni erőszakoskodásait s idővel mindinkább ellene fordultak.

István körül minden ingadozott. Hogy a főurak mozgalmát leverje, Mánueltől kért segítséget, aki küldött is egy sereget unokaöccse vezérlete alatt az országba. A görög csapatok megjelenésének volt némi hatása, mely főképpen abban nyilvánult meg, hogy az elégületlenek nem mertek nyiltan fellépni de ez csak addig tartott, amíg a sereg kivonult az országból. Az István, elleni elégedetlenséget újabban az is tetézte, hogy István a kapott segítség fejében Zimonyt és a Szerémséget a görög császár birtokába adta. Ez oly nagy mértékben ellene ingerelte a főurakat, hogy a görög had kivonulása után Istvánt megtámadták és híveivel együtt kiűzték az országból. István egyenesen Mánuelhez futott, aki megígérte támogatását, de mikor a nemzet ellenséges hangulatát tapasztalta, előbb diplomatikus módon iparkodott az ellentéteket elsimítani, úgy azonban, hogy a maga céljait érvényesíthesse. Miután tapasztalta az István elleni gyűlöletes hangulatot, azzal a tervvel állott elő, hogy a nemzet válassza meg Béla herceget királyául, III. István öccsét, kihez ő Mária leányát fogja nőül adni. A magyarok elfogadták a császár ajánlatát. Béla herceget elküldték Konstantinápolyba s átadták neki atyai örökségét, a Szerémséget. De mikor észrevették, hogy Mánuel ezen ürügy alatt a Szerémséget akarja magának megkaparítani, tiltakoztak követelései ellen, ami újra előidézte a válságot.

Mánuel ismét betört az országba IV. Istvánnal, de most már a nemzet is fegyverkezett és III. István csapataival készült a Mánuel elleni támadásra. Mivel III. István nem volt elég erős arra, hogy Mánuellel egymaga szembeszálljon, a cseh királlyal szövetkezett és az ő segítségével nagy erőfeszítés mellett visszafoglalta a Szerémséget Mánueltől. De az erre következő hadjáratban, amely pár hónap híján négy esztendeig tartott, végeredményében Mánuel lett a győztes, aki nemcsak a Szerémségnek, hanem Dalmáciának is a birtokába jutott. IV. István eközben, állítólag Zimony ostrománál mérgezés folytán meghalt. De a hadakozások még mindig folytak s III. István király mindent megtett arra nézve, hogy Mánuel ellen az országot megvédelmezze. Habár nemes törekvését nem koronázta siker, de a nehéz és válságos viszonyok között mindent megtett az ország védelmének biztosítására. A háborút csak III. Istvánnak hirtelen halála szüntette meg. Állítólag ő is mérgezés folytán hunyt el.

III. Béla. (1172-1196)

A trónviszályok III. István halálával éppen úgy felzavarták az ország nyugalmát, mint évekkel előbb trónralépésekor. A nemzet egyik része, különösen a főpapság nem bízott eléggé Bélában s helyette öccsét, Gézát akarta megválasztani az anyakirályné is.

A többség azonban célszerűbbnek találta Béla megválasztatását, ennélfogva mellette döntött. Mikor Béla Konstantinápolyból Magyarországba indult, Mánuel, akinek ekkor már gyermeke született, ígéretét vette, hogy ellene nem fog háborút viselni. Béla mindenekelőtt a maga pártjára óhajtotta megnyerni a nemzetet, ami sikerült is neki. Anyját és Géza öccsét, akik a külföldi segítségben bíztak, elfogta. Anyját Görögországba száműzte, öccsét pedig fogva tartotta. Azt az ígéretét, hogy Mánuel ellen nem visel háborút, míg a görög császár életben volt, megtartotta. Mihelyt azonban Mánuel meghalt, feloldva érezte magát adott szava alól s a Szerémség, valamint Dalmácia visszavételére hadat indított. Dalmácia különben is rosszúl érezte magát a görög uralom alatt, örömmel látta a magyar hadak jövetelét, melyek azt visszacsatolták a magyar koronához. Hasonló sikerrel járt Bélának a Szerémség visszavételére indított hadjárata, úgyhogy aránylag nagyon rövid idő alatt sikerült a nemrég még nagyon is veszélyes görög befolyást az egész vonalon megtörnie. Miután Béla első felesége, a görög származású Anna elhalálozott Béla másodszor is megnősült. Ezúttal Fülöp francia király Margit nevű leányát vette el. Házasságából két fia, Imre és Endre származtak. Imre volt a trónörökös, kit még életében megkoronáztatott, Endre fiának pedig az időközben megszerzett Galiciát adta, mely később, úgy látszik, visszaszállt az orosz fejedelem kezére, ellenben Béla fönnhatóságát elismerte.

Béla még Velencével is viselt háborút Dalmácia birtokáért. Az olaszoknak nem sikerült őt legyőzniök s kénytelenek voltak a háborút abbahagyni, mire Béla, hogy még erősebb kapcsokkal vonja Horvát és Dalmátországot Magyarországhoz, Imre fiát itt is megkoronáztatta. Uralkodásának második felébe esik a kereszteshadak átvonulása Magyarországon, midőn a harmadik kereszteshadjárat megvívására az európai keresztény fejedelmek seregeiket újból a Szentföldre vezették. Ez alkalommal Barbarossa Frigyes császárral és fiával Frigyessel jutott közelebbi érintkezésbe. A német császárnak és fiának készséggel megengedte ugyanis az országon való átvonulást, sőt annyi figyelmességet tanusított irányukban, hogy ennek viszonzásául a császár neki ajándékozta mindazokat a hajókat, melyek seregét Regensburgtól Zimonyig szállították s amellett a legnagyobb rendben vezette át hadát az országon. Ez alkalommal történt az is, hogy a császár Margit királyné közbenjárására öccsét, Géza herceget szabadonbocsátotta és kétezer fegyveressel őt is a Szentföldre küldte. Béla király azonban nemcsak az ütközetekben, hanem a kormányzás terén is kiváló uralkodónak bizonyult. Törvényei írásban nem maradtak ugyan fenn, mint a Kálmánéi, Lászlóéi vagy a Szent Istváné, holott kétségtelen, hogy ő az ország felvirágoztatására több újítást léptetett életbe. Eleinte a papság idegenkedéssel fogadta, mert attól tartott hogy a király a görög egyház érdekeit fogja szolgálni.

De csakhamar kellemesen csalódott ebben. Béla alapította többek között a szebeni és szepesi prépostságokat s ő telepítette le az országba a francia eredetű cisztercitákat, kiknek a pilisi, bakonyi, szentgotthárdi és más monostorokban adott otthont. Megalapította azonkívül az udvari kancelláriát, gondoskodott iskolák építéséről s a hagyomány szerint ő léptette életbe a törvénykezésben az írásbeliséget, vagyis azt a szokást, hogy a pörös felek panaszaikat írásban közöljék az illetékes bíróságokkal. Mindazt, ami III és IV. István és II. László zavaros uralkodása alatt az ország elveszített, diadalmas hadjáratok során gyorsan visszahódította s az eddigiek mellé Magyarország hatalmát Galiciára is kiterjesztette. Mikor életének vége felé járt, ő is tervbe vette egy kereszteshadnak a Szentföldre való vezetését. Fogadalmának végrehajtásában azonban állandóan akadályozva volt, annak teljesítését ifjabbik fiára, Endre hercegre bízta s ennek keresztülvitelére nagyobb összeget is hagyományozott számára. Halála 1196-ban következett be s az ő holttestét is a székesfehérvári királyi sírboltban helyezték örök nyugalomra.

Imre és III. László. (1196-1204), (1204-1205)

Szent István halála óta az országos bajok legnagyobb része majd minden uralkodó alatt abból a forrásból fakad, hogy ki nyerje el a királyi koronát. A trónviszályok emésztették a nemzet erejét, alkalmat adtak a külső beavatkozásokra és a béke állandósulásának legnagyobb akadályai voltak. III. Béla halála előtt úgy rendelkezett, hogy a koronát Imre herceg örökölje, Endre pedig a Szentföldre zarándokoljon. Mihelyt azonban Imre koronázása Béla eltemetése után megtörtént - ezúttal a második koronázás, mert Imrét atyja életében is megkoronázták - Endre a kereszteshad szervezésére reáhagyott pénzen embereket fogadott, de más célból, mint atyja rendelte. Seregét nem a Szentföldre, hanem Imre ellen vezette, kit egy ütközetben meg is vert. Imre, ekkor a pápához fordult segítségért s arra kérte őt hogy vegye rá öccsét a szentföldi hadjáratra. III. Ince pápa, ki nemrég foglalta el trónját, eleget tett Imre kérésének. Egyházi átok fenyegetésével akarta kényszeríteni a herceget feladatának teljesítésére, de Endre nem sokat hajlott a pápa szavára, hanem tovább folytatta fegyverkezéseit s elfoglalta Horvátországot és Dalmáciát. Imre erélytelensége folytán nem tudta megakadályozni Endre terjeszkedését, de még a pártoskodás, megszünését sem. Az egész országban züllött állapotok uralkodtak. Az egyházi és világi főurak vetélkedve buzgólkodtak abban, hogy egymás rovására az állami törvényeket lábbal tapossák. A pártoskodások és engedetlenségek jellemzéséül álljon itt a következő eset.

A váci püspököt papjai és hívei bizonyos törvénytelenségek miatt följelentették. Mivel Imre nem találta otthon a püspököt, egyenesen a templomba ment s nem tekintve, hogy a püspök éppen misézik követelte tőle, hogy adja át a templom kulcsait és távozzék azonnal a templomból. A püspök nem engedelmeskedett. Szembeszállott a királlyal is, illetőleg úgy védekezett ellene, hogy az oltár mögé menekült. De ezzel még jobban felingerelte a királyt, aki nem törődve a hely szent voltával, agyba-főbe verte a püspököt, az oltár lépcsőin letaszította s erőhatalommal vitette ki a templomból. A püspök eltávolítása után, ami kincset a templomban és a püspöki épületben talált, lefoglaltatta, később pedig számára a papi tized fizetését is betiltotta. Imrének ezen erőszakos fellépése állítólag amiatt történt, mert a váci püspök Endre párthívei közé tartozott s résztvett azokban a lázadásokban, melyeket Endre az ő megbuktatására rendezett. Imre és Endre között az ellenségeskedések sokáig nem szüntek meg, sőt mikor Imrének sikerült öccse felett diadalt aratnia, ez Leopold osztrák herceghez menekült, kinek birtokait, miután vonakodott Endrét kiadni, Imre heteken át pusztíttatta. Nemsokára ezután Endre Horvátországban is helyreállította a rendet. Ince pápa közbenjárására azonban egy év mulva, 1200-ban megbékültek egymással a testvérek s ezen alkalommal mind a ketten felvették a keresztet. Imre azonban a Szentföld helyett Szerbia ellen vezetett hadjáratot.

A szerb fejedelmet elűzte s magát tette meg uralkodónak és az eretnekség helyett a katolikus vallást hozta be. Legjobban örvendett Imre sikereinek III. Ince pápa, aki felhívta, hogy folytassa hadjáratát Bosznia és Bolgárország ellen is, hol szintén az eretnek tanok uralkodtak a lakosság között. Imre Szerbia elfoglalása után Bolgárország egy részét is meghódoltatta s akkor a szerb és bolgár királyi címet is felvette. A Szentföld ellen vezetendő kereszteshadjáratot Imre és Endre mindeddig azonban elmulasztották, ami arra indította a pápát, hogy ígéretük beváltására figyelmeztesse őket. Imre azonban most sem tehetett eleget a pápa kívánságának, mert a Velencéből induló kereszteshadak betörtek Dalmáciába s elfoglalták Zárát. Tartott eközben attól is, hogy távolléte alatt lázadás törne ki az országban vagy Endre újból megkísérelné a trón elfoglalását úgyhogy nem volt hajlandó útrakelni még abban az esetben sem, ha Endre vele együtt menne. Viszont arra meg Endre nem volt rávehető, hogy egyedül menjen a Szentföldre, mert ő meg attól tartott, hogy távolléte alatt Imre kiskorú fiát megkoronáztatja s ezzel végleg elütné őt a koronától. A viszályok tehát nemhogy szűntek volna a testvérek között, hanem még jobban elmérgesedtek. A béke, mely a pápa közvetítésével jött létre közöttük, csak látszólagos volt és úgy látszik, csupán fegyverszüneti jelleggel bírt.

Endre mellett ott volt aztán felesége, merániai Gertrúd, ez a nagyravágyó erőszakos jellemű asszony, aki minden befolyását arra használta, hogy Endre számára szerezze meg bármi úton-módon a magyar koronát. Igy aztán ugyanazok a pártoskodások, melyek Imre uralkodása elején dúlták az országot, uralkodása második szakában is szüntelenül veszélyeztették a nemzet nyugalmát. Imre résztvett a Fülöp és Ottó német ellenkirályok közötti háborúban, mint az utóbbinak a szövetségese. A pápa felhívására adta meg Ottónak a segítséget, de mialatt külföldön volt elfoglalva serege, itthon Endre újra felhasználta az alkalmat az ellene való fellázadásra. Mihelyt értesült Imre az állapotokról és arról, hogy nemcsak Imre, hanem a bolgár Ivanics fejedelem részéről is veszedelem fenyegeti, nyomban sereget gyűjtött s megindult Endre ellen. A főurak közül igen sokan, mikor látták Endre erejét, elárulták Imrét és titokban öccséhez pártoltak. Imre ilyenformán szinte sereg nélkül maradt, de elhatározta, hogy a legvégsőt is megkísérli. A Dráva körül állott ekkor a két sereg. Imre parancsot adott csekélyszámú híveinek, hogy ne kövessék őt s ezután még a fegyverét is eldobta s csupán egy vesszőt vett a kezébe, mellyel egyenesen öccse táborába indult.

És amikor odaért, bátor hangon, parancsoló méltósággal mondta a körülállóknak : “Meglátom, ki merészli kezét felemelni felkent királya ellen !” A meglepett Endre-pártiakat annyira lenyűgözte ez a jelenet hogy nem mert senki sem a király ellen támadni, maga Endre sem, kit a király kézen fogott s kivezetett a táborból. Aztán átadta embereinek, hogy Keve várába szállítsák. Endre feleségét Gertrudot pedig Németországba száműzte. Endre elfogatása után a monda szerint a sereg megadta magát a királynak és hűséget esküdött neki. Nem valószínű, hogy ez a jelenet megtörtént vagy éppen így történt volna meg, de a hagyományban annyira belegyökerezte magát, hogy még a legkomolyabb és leghitelesebb történeti művek is hivatkoznak reá. Imre most Ivanics bolgár fejedelem ellen vezette hadait, aki még a Fülöp elleni háború alkalmával fellázadt ellene. A pápa közbenjárására azonban abbahagyta a hadjáratot, de viszonzásul ő is igénybevette a pápa szívességét, nevezetesen arra nézve, hogy egyezzék bele fiának, Lászlónak megkoronázásába. A pápa készséggel teljesítette Imre óhaját s 1204-ben László Magyarország királyává koronáztatott. Imre ekkoriban sokat betegeskedett már és egészen eltöltötte lelkét a halál után bekövetkezhető válságok gondja. Tudta jól, hogy Endre nem fogja nyugodtan tűrni László királyságát, azért, hogy fia számára az uralkodást biztosítsa, Endrét kibocsátotta fogságából és a kiskorú László gyámjává és az ország kormányzójává nevezte ki. Ezen intézkedése után nemsokára meghalt.

A koronázási ünnepély alatt a kiskorú László király képviseletében Imre király tette le a fogadalmat az ország törvényeinek megtartására és arra, hogy a római szentszék és a magyar egyház érdekeit mindig szívén fogja viselni. A pápa viszont rajta volt, hogy Endre a király végakaratának megfelelően kormányozza az országot és a kiskorú király jogait tiszteletben tartsa. Egy ideig a pápa ezen érdeklődése az ország ügyei iránt Endrét a törvényes úton tartotta, de mihelyt felesége, Gertrúd is visszaérkezett Németországból, az állapotok megváltoztak. A nagyravágyó és összeférhetetlen Gertrúd ugyanis Imre feleségével, Konstanciával kezdte éreztetni hatalmát és Endrét is egyre izgatta ellene. Konstancia csakhamar belátta, hogy sem ő, sem a királyfi nincs biztonságban a mindinkább Gertrúd befolyása alá kerülő Endre erőszakosságai miatt, ennélfogva László királlyal az osztrák Leopold herceghez menekült Bécsbe. Már úgy volt, hogy háború tör ki Leopold támogatása mellett László és Endre között, midőn a kiskorú király alig félévi uralkodás után meghalt. A háború oka váratlan halálával megszünt s László holttestét a székesfehérvári sírboltba szállították és nagy ünnepség között temették el. Anyja nem tért többé vissza az országba, három év mulva nőül ment II. Frigyes császárhoz.

II. Endre.  (1205-1235)

 A legnagyobb zavarok közepette foglalta el Endre a trónt, melynek bírásáért már Imre király életében annyit küzdött. Az ember azt hinné ezen szüntelenül tartó viaskodások láttára, hogy a tehetség nagyobb ereje, a rátermettség parancsoló kényszere vagy az ország ügyeinek nemesebb átérzése sarkalja és dühíti egymás ellen a versengő királyi sarjakat, holott mindez nagyon is távol áll tőlük s ha mégis élethalálharcot folytatnak a korona bírásáért, szinte kizárólag hatalomvágyból teszik. Endre sem akart okulni eddigi politikáján, hanem folytatta a kormányzást úgy, ahogyan érdekei és különösen nejének, Gertrúdnak szertelen önzése diktálták. Mindjárt trónralépése után pazar kézzel szórta adományait. Megjutalmazta régi párthíveit, de adományozott mindenkinek, érdemesnek, érdemtelennek, mert azt tartotta : “A király bőkezűségének ne legyen határa.” A királyi kancellária már nem tudta számontartani az esztelen pazarlást s nem egyszer megtörtént, hogy a már egyszer eladományozott birtokot, másodszor is eladományozta. “Hiszen fölülmulja az emberi tehetséget - mondta ilyenkor a király isteni naivsággal - hogy mindenre emlékezzék, ami az országban történt.” Endre királyt a krónikák csöndes jellemű, pazarló de inkább jóra hajló uralkodónak rajzolják, aki nem annyira a saját hibái, mint inkább feleségének a befolyása által vált elviselhetetlenné az országra. Uralkodásával egészen elhatalmasodott Magyarországon az idegen uralom.

Az adományokból első sorban a király rokonai kaptak. Pedig a nemzet forrongásának egyik legfőbb és legállandóbb okát már Szent István óta azok a sérelmek alkották, hogy az uralkodók mindig idegenekkel vétették körül magukat és azokat a magyarok hátrányára mindenféle kiváltságokban és kitüntetésben részesítették. Endre feleségének idegen pereputtya valósággal elözönlötte az országot. Ők voltak az úgynevezett merániak, kiknek átkos emlékezetét századok hosszú ideje sem tudta kiitani a nemzetből. Gertrúd testvérei, Berthold és Ekbert mindjárt uralkodása elején az országba költöztek és pusztították, zsarolták a szerencsétlen népet idegen jövevénytársaikkal egyetemben. A magyar történelemnek ezt a szomorú időszakát és Endre király uralkodásának sokféle siralmát az egykorú tudósításoknál is jóval közvetlenebbül és jellemzőbben örökítette meg egy halhatatlan költői mű, a Bánk bán című tragédia, melynek írója, Katona József ezzel a tragédiával megalkotta egyúttal a mindmáig legtökéletesebb magyar történelmi tragédiát. Katona csodálatos, mondhatni megrázó erővel tudta visszaadni Endre korának siralmas társadalmi állapotát, különösen a nép nyomorát és azt az elégedetlenséget, melyet az idegenek uralma, vagyis a merániak garázdálkodása fakasztott a nemzet minden rétégében. A tragédiában egy Tiborc nevű magyar paraszt által van megszemélyesítve a nép elégedetlensége és Tiborc szavain keresztül látunk be abba az óriási korrupcióba, mely Endre alatt elárasztotta az országot.

Katona tragédiájában megrázó erővel van elénk állítva az ország szerencsétlensége, mikor a közös bajban a főúr és a paraszt is összetalálkozik. Endre nem volt az az ember, aki feleségének befolyását és az idegen élősdiek hadát korlátok között tudta volna tartani. Mintegy nyolc évig feleségének és az idegeneknek önkénye szerint kormányozta az országot, 1213-ban pedig Galicia és Lodoméria ellen vezetett hadjáratot. Távolléte idején a főrendek csakhamar összeesküvést szőttek, hogy miként lehetne a gyűlölt idegenektől megszabadítani az országot. Az elégedetlenek leglármásabbika, Petúr csanádi főispán társaival együtt belép az összeesküvők közé s az a tervük, hogy annak fejéül az ország nádorát, Bánk bánt nyerjék meg. Az elégületlenség már annyira növekedett, hogy a nádor is meg van győződve róla, hogy az állapotok így nem maradhatnak. A tragédia szerint azonban Bánk bán mindaddig nem lépett az összeesküvők közé, amíg saját becsületének nagy sérelme nem kényszerítette őt véres megtorlásra. De amidőn megtudja hogy a királyné közreműködésével ennek egyik rokona erkölcstelen merényletet követett el a felesége ellen, az összeesküvők élére áll és számadásra vonja a királynét. Szemtől-szembe adja elő a vádjait és mikor a düh egészen elborítja elméjét, kirántja kardját és leszúrja Gertrudot. Más adatok szerint a merénylet a pilisi erdőkben történt, hol a sátrában időző királynét Petúr főispán és Simon bán, Bánk bán veje, ölték meg.

A király a gyilkosság hírére visszafordult, Petúrt kivégeztette, Bánk bánt megfosztotta nádori méltóságától, de az összeesküvés részeseit nem igen kutatta. A mozgalom a királyné megölése után egyidőre még nem csöndesedett le. A lázadó főurak Endre fiát, Bélát akarták királlyá koronázni s csak akkor hagytak fel akciójukkal, mikor Endre a pápához folyamodott segítségért, másfelől pedig hajlandónak mutatta magát a főurak követeléseinek teljesítésére. Endrének Gertrúddal való házasságából öt gyermeke született, közöttük Erzsébet hercegnő, kit a történelem Árpádházi Szent Erzsébet néven emleget. Erzsébetet már gyermekkorában, egy évvel anyja halála előtt eljegyezték Lajos thüringiai herceggel, kivel később házasságra is lépett. Gertrúd megöletése után Endre még egyszer megnősült, Henrik latin császár egyik rokonának leányát, Jolántát vette el. A galicia hadjárat eredményeképpen fiát, Kálmánt Galicia királyává koronáztatta. Endre 1217-ben elhatározta végre, hogy beváltja az atyja által reáhagyott megbizatást és kereszteshadat vezet a Szentföldre. Gondoskodott róla, hogy távolléte alatt az ország ne maradjon kormány nélkül s helyetteséül János esztergomi érseket nevezte ki. Arra az esetre pedig, ha meghalna, úgy intézkedett, hogy Magyarország trónját Béla, Galiciáét pedig Kálmán foglalja el.

Miután a szentföldi expedició mindenekelőtt sok pénzbe került, amivel Endre nem rendelkezett, első dolga volt vállalata számára pénzforrásokat nyitni. Még pedig olyan módon és olyan eszközökkel, ahogyan lehetett. Elkobozta a templomok kincseit, eladta az állami jövedelmeket, pénzt veretett, mely a réginél értéktelenebb volt, de értéke mégis a régiben volt megszabva. Aztán szövetkezett uzsorásokkal, pénzemberekkel, rászabadította őket a népre s olyan zsarolást idézett elő, melyet még évek mulva is nyögtek a szerencsétlen páriák. Ezen előkészületek után meglehetős viszontagságok között indult tízezer emberével a Szentföldre. De mindjárt a tengeren való átszállásnál baj volt s Zárát kénytelen volt örökre eladni Velencének, hogy útját folytathassa. Csak egyévig tartózkodott Endre a Szentföldön. Hadi babérokra a király nem igen vágyott. Jámbor zarándoklásokkal töltötte az időt. Egyetlen nagyobb hadi vállalata a Tábor hegyén lévő török vár megvívása sem sikerült. A magyarországi zavarok visszatérésre kényszerítették Endrét. Távolléte alatt a főpapok és főurak rendkívül elhatalmasodtak az országban. A szegény népet, a Tiborcokat most már nem az idegenek, hanem a saját vérei nyúzták és a főurak, valamint a főpapok visszaélései nem ismertek határt. Ezek csak a maguk önző érdekeivel törődtek, iparkodtak magukat kivonni mindenféle állami kötelezettség alól. Egymással is folyton civakodtak s bajok közé juttatták az országot.

János esztergomi érseket, a király helytartóját az urak, “a sátán csatlósai” kikergették az országból. Most már minden szabad volt és a közbiztonság megszünt. Endre, mikor visszatért az országba, tényleg felfordult állapotokat talált itt mindenütt. Hozzájárult a belső válság növeléséhez Endrének a nemrég elszakadt Galicia ellen indított újabb hadjárata, mely alkalommal megint csak törvénytelen eszközök segítségével tudott pénzhez jutni. Kálmánt azonban visszajuttatta trónjához. De mikor a magyar had hazatért, Galicia újból fellázadt. Kálmánt fogságba vetették a kúnok s csak azon feltétel alatt voltak hajlandók szabadonbocsátani, ha Endre nem érvényesíti Galiciában fia javára az uralkodói jogot. A főurak és az uzsorások martaléka volt az ország. A királyi kincstárba Endre távolléte alatt semmi sem folyt be, mert noha az adókat pontosan beszedték, de el is sikkasztották ugyanolyan pontossággal. Lopott, rabolt mindenki, ideértve elsősorban a főpapokat és a főurakat, de olyanformán, ahogyan szegény Tiborc panaszolta : aki százezreket összerabolt, bírája lett azoknak az apró tolvajoknak, kiket a végszükség apró garasok tolvajlására kényszerített. Endre pedig megint bőkezűen folytatta adományozásait s megint újabb s folyton rosszabb pénzt veretett. Béla herceg tartózkodóan viselkedett, habár látta az ország folytonos romlását.

S mivel a bajok főokát abban találta, hogy a királyi javak eladományoztattak, néha egész vármegyék, azt tanácsolta atyjának, hogy ezen adományozásokat az ország pénzügye érdekében haladéktalanul vissza kell vonni. Béla körül csoportosult a köznemesség és a papságnak az a része, mely felismerte az ország válságos helyzetét s szívén viselte az állam egyetemes érdekeit. A főrendek közül azok, kiket Béla fellépése eddig összeharácsolt anyagi javaikban sértett volna, iparkodtak mindenáron viszályt támasztani Endre és Béla között, hogy az utóbbi ne valósíthassa meg rendszabályait. S már majdnem el is érték céljaikat, mert az atya és fiú olyan ádáz haraggal állottak szemben egymással, hogy háborúra kerül okvetetlenül közöttük a dolog, ha a mérsékeltebb főpapok közbe nem vetik magukat és létre nem hozzák azt az egyezséget, mely némileg az állapotok rendezésére, főképpen pedig az aranybulla néven ismert oklevélre vezetett, mely a király és a nemzet törvényes jogait foglalta magában s a rendi alkotmány alapjává lett. Aranybullának azért nevezték, mert a hitelességét jelképező királyi pecsét aranytokba foglalva csüngött le róla. A harmincegy pontból álló oklevél főbb pontjai a következőket tartalmazzák : 1. A király Szent István ünnepén minden évben törvénynapot tart, melyen az állam minden polgára megjelenhet. 2. Törvényes ítélet nélkül nemes embereket elfogni nem lehet. 3. A nemes emberek semmiféle adót nem fizetnek.

4. A nemes ember halála esetén, ha fiúörökös nem maradt, birtoka negyedét leánya örökli, a többi felett tetszése szerint rendelkezhetik. 5. Nemes emberek jószágain megyei ispánok csak dézsma és pénzügyekben tarthatnak törvényt. 6. “A népek eskü által ne nevezhessenek tolvajt,” vagyis eltörlése annak a korábbi törvénynek, mely szerint ha egy falu valamelyik emberre rámondta a tolvajt, az illetőt istenítélet alá lehetett vetni. 7. Az országon kívül folyó hadjáratokban a nemesek nem kötelesek saját költségükön kísérni a királyt. 8. A nádor az állam összes polgárainak törvényes ügyeiben itélkezik, kivéve a nemesek fej vagy jószágvesztésére vonatkozó ügyeit, mert ebben az esetben köteles a királlyal együtt hozni meg az itéletet. 9. Az országbíró csak akkor itélhet, ha a királyi udvarban tartózkodik. 10. Ha valamely méltóságot viselő főúr a háborúban elesik, fia vagy testvére megfelelő adományban részesül. 11. Jövevények vagyis idegenek, kik az országban letelepedtek, az ország tanácsa nélkül nem nyerhetnek méltóságot. 12. Halálraítéltek özvegyei birtokaiktól meg nem foszthatók. 13. Az urak oly módon kötelesek az udvart követni utazások alkalmával, hogy a szegénységnek semmi kárt ne okozzanak. 14. Az ispán, aki méltatlanná lett méltóságára, az ország színe előtt csúfosan megfosztatik hivatalától. 15. Lovászok, solymárok s más udvari embereknek nemes emberek jószágán megszállaniok tilos.

16. Ispánságokat, méltóságokat a hozzájuk tartozó birtokokkal és jószágokkal ezentúl a király nem adományozhat. 17. Ha valaki igaz szolgálatért nyerte birtokát, attól őt megfosztani nem szabad. 18. Az olyan nemeseket, akik törvény alatt állanak, nem szabad másik birtokán befogadni, amíg törvényes ügyük el nem dőlt. 19. A várjobbágyok Szent Istvántól nyert jogaikban megtartandók. 20. A dézsmát ne váltsák meg pénzben, hanem úgy fizessék, ahogy a föld gabonát és bort termett. 21. A püspökök ne adjanak a király lovai részére dézsmát a nemes emberek jószágairól és népeik ne legyenek kötelesek dézsmájukat a királyi jószágokra elvinni. 22. Az udvar sertései a nemesek földjein csak azok engedelmével legelhetnek. 23. Az új pénz egy évig marad forgalomban. A dénárok olyanok legyenek, mint Béla király idejében. 24. A kamara ispánjai, a pénzváltók, sóárulók és adószedők csak nemesek legyenek. 25. Sót a birodalom közepében ne tartsanak, csupán Szalacson, Szegeden és a végeken. 26. Külföldiek az országban birtokadományt nem kaphatnak, amennyiben pedig eddig kaptak volna, a belföldieknek joguk van azokat visszavásárolni. 27. A menyét-adó (vadászati adó) Kálmán király meghatározása szerint fizetendő. 28. Ha valakit törvényesen elítéltek, nem szabad a hatalmasoknak őt védelmükbe fogadniok. 29. Az ispánok csak azt élvezzék, ami őket ispánságuk után törvényesen megilleti.

Ami a királyé : a csöbrök (a szőlő adója), az adók, az ökrök, a várjövedelmek kétharmada, azt a király kapja. 30. Csak ez a négy főúr a nádor, a bán, a király és a királyné udvarbírája viselhessen két hivatalt. 31. A király kijelenti, hogy ezen bullát két példányban kiadta, hogy a “magunk és utódaink korában mindenkor érvényes legyen.” Végül a törvénykönyv záradékában olvassuk azt a nevezetes passzust, mely a nemességnek örök időre biztosította jogát arra nézve, hogy kiváltságait a királlyal szemben is megvédhesse. A záradéknak ez a része szórol szóra így hangzik : “Megállapítjuk azt is, hogy azon esetben, ha mi magunk vagy valamely utódunk valaha meg akarná szegni ezt a rendelkezést ezeknek erejénél fogva szabad legyen úgy a püspököknek, mint birodalmunk más jobbágyainak és nemeseinek, mindnyájuknak vagy egyenként, a mostaniaknak és a későbbieknek, mindenkor ellenállani és ellenmondani nekünk és utódainknak.” Ez az aranybullának az a híres záradéka, mely a rendi kiváltságot nemcsak törvénybe iktatta, hanem annak hatalmi jogait az egyesekre és az összességre nézve elismerte. Innen kezdve a nemesség uralkodóival szemben mindannyiszor élt ellenállási jogával, valahányszor úgy látta, hogy kiváltságai veszedelemben forognak. Lipót császár uralkodásáig az aranybullának ez a biztosítása érvényben maradt, ekkor azonban, 1686-ban a nemesség a császár pressziója folytán lemondott róla s ezzel el is veszítette azt a jogát, hogy uralkodójával szemben törvényes alapon feltámadhasson.

Nagy ünnepségek között ment végbe az aranybulla kihirdetése. A főpapság, az ország rendei és zászlós urai jelenlétében Endre előbb felolvastatta a törvényszakaszokat és miután záradékkal ellátta, esküt tett reá, hogy a törvényt elsősorban maga fogja megtartani. Az aranybulla azonban nem felelt meg a hozzáfűzött várakozásoknak, mert nem állította vissza az országban a rendet. A főurak mindenféle eszközzel iparkodtak megakadályozni az aranybulla érvényét s el is érték nemsokára, hogy maga Endre volt az, aki eltávolította maga köréből a bulla értelmi szerzőit, magát a bullát pedig figyelembe sem vette. A főurak különösen fia, Béla iránt izgatták őt, mint aki szigorú kézzel akarta a törvényeket végrehajtani, hogy az erőszakoskodó főurak hatalmát megtörje, a királyi hatalmat pedig megerősítse. Ebbeli szándékai miatt azonban komoly összeütközése támadt apjával. Béla kénytelen volt végül Leopold osztrák főherceg udvarába menekülni. Azonban a pápa közbenjárása folytán nemsokára visszatérhetett, kibékült atyjával s visszakapta régi hercegségét : Horvátországot és Dalmáciát. Endre a béke helyreálltával kísérletet tett ugyan az erélyes kormányzásra, ámde a fegyelmetlenség a főurak között ekkor már annyira elharapózott, hogy nem tűrték a király rendszabályait. Összeesküvést terveztek ellene, majd meg akarták ölni s az volt a tervük, hogy Frigyes császárt fogják trónra ültetni helyébe.

Végül is Endre az aranybullát lényeges módosításokkal újból megerősítette. Mindez azonban nem sokat változtatott már az ország züllő állapotán. A viszonyok nem akartak, javulni ezután sem. Most különösen a főpapok panaszkodtak, hogy a király lépten-nyomon megsérti a térvényeket s engedi, hogy világiak adót vessenek a papokra s birtokaikból kiforgassák őket. Az esztergomi érsek, Róbert most a legvégső eszközhöz nyúlt. Az egész országot egyházi átok alá vetette. Főpásztori levelében a kiátkozást az esztergomi érsek ezen szavakkal rendeli el : “Mi tehát, miután Endre király úr általunk többször megintetett s mégsem gátolta meg a kihágásokat, a pápa parancsára egész Magyarországot egyházi tilalom alá vetjük.” Ez az egyházi átok azt jelentette, hogy 1232-ben minden templomot bezártak az országban. A harangok elnémultak. A papok egyházi kötelességeiket nem teljesítették s egész Európában a legnagyobb megdöbbenést keltette Magyarország kiátkozásának híre. Legjobban szívére vette az egyházi átkot Endre király, aki több ízben felszólíttatta az esztergomi érseket az átok visszavonására. De eredmény nélkül, mert az érsek a pápa parancsára hivatkozott s nem akart engedni. Endre ekkor a pápa megengesztelésére követeket küldött Rómába s hosszas könyörgésére a pápa végre beleegyezett abba, hogy az esztergomi érsek Magyarországot a megszégyenítő egyházi átok alól feloldja.

A kegyelemnek azonban az volt a feltétele, hogy Endre rendet teremt az országban, a törvényeket szigorúan betartja és mindenekfelett gondoskodik az egyház és a papság érdekeinek megvédéséről. Endre, csakhogy a kellemetlen helyzettől meneküljön, megígért mindent, de nem tartott meg semmit. A zavarok uralkodása végső napjáig állandóak maradtak az országban s nem segíthetett volna az állapotokon már az sem, ha a pápa ismételten egyházi átok alá veti az országot. Második felesége halála után, harmadszor is megházasodott Endre, aki egészen öreg ember volt, mikor Beatrix olasz hercegnőt nőülvette. Csupán családi életében jelent változást ez a házassága mert az ország kormányzásában minden úgy maradt, ahogyan régen volt. A változásokra kilátás csak akkor lehetett, mikor Endre 1235-ben meghalt és Béla lépett helyébe, kinek erélyes jellemét már a korábbi időkből ismerte a nemzet és azt a szándékát is, hogy a folytonosan lázongó, kapzsi főurakkal szemben a királyi hatalmat minden eszközzel megerősíteni törekszik.

IV. Béla. (1235-1270.)

A magyar királyok sorrendjében IV. Béla a huszadik, kit a nemzet Szent István koronájával királyává kent. Erős jellemű, kiváló tehetségű és élete virágjában levő ifjú volt, mikor az ország kormányát kézbe vette.

Huszonkilenc éves korában foglalta el IV. Béla atyja örökségét s mindjárt hozzá is látott az országszervezés munkájához. A züllés útjáról kellett visszatérítenie az országot, ennélfogva erélyes kézzel kellett megragadnia a gyeplőt, nehogy a válság a végső romlásba taszítsa a nemzetet. A főurak megrendszabályozásával kezdte. Szigorú rendeleteket adott ki, melyekben feltétlenül követelte a királyi tekintély elismerését. Reformjai külsőségekre is kiterjedtek. Meghagyta például, hogy a király jelenlétében a nemeseknek ezentúl leülniök nem szabad s valahányszor a király beszél hozzájuk, mindig állva kell őt meghallgatniok. Ujítása volt az is, amit különben már III. Béla próbált bevezetni, hogy a királlyal való ügyeiket nem élő szóval, hanem írásbelileg intézzék el, vagyis mindenféle panaszaikat vagy kérelmeiket írásbeli úton terjesszék az uralkodó elé. Ezen rendszabályai, ha keltettek, is elégedetlenséget a főurak között, mégsem szolgáltak okul arra, hogy meggyűlöljék őt. Tűrhetetlen akkor kezdett lenni rájuk Béla kormánya, mikor látták, hogy a király nem elégszik meg a külsőségekkel, hanem egyenesen a hatalmuk ellen tör s kényszeríteni akarja őket arra, hogy az alkotmány parancsainak engedelmeskedjenek. Béla ugyanis végrehajtotta azt a programot, melyet annak idején ő tűzött atyja elé, midőn az a szentföldi útjáról visszatért és az országot a legnagyobb romlásban találta. A bajok okát Béla ekkor a királyi javak elidegenítésében látta s ugyanez volt most is a legnagyobb baj.

Elrendelte tehát, hogy az Endre által elajándékozott királyi javak a kincstárnak visszaadassanak. Majd szigorúan megbüntette atyja hűtlen tanácsosait, kik Endre alatt a belviszályok okozói voltak. Az önző főurak, kik előtt a maguk érdeke volt egyedül szent, ezt már nem tudták elviselni. Lázadást szőttek ellene s elhatározták, hogy elűzik trónjáról. Rögtön szövetségbe is léptek Frigyes osztrák herceggel, aki a megígért királyi korona fejében nagyon is hajlandónak mutatkozott a pártütő magyar főurak támogatására. Csakhogy ezúttal nem a tehetetlen Endrével, hanem a vaskezű Bélával állottak szemközt, aki arra a hírre, hogy Frigyes a lázadó magyarokkal hadat indít ellene, maga is összegyűjtötte hadseregét. Gyors iramban Frigyesre csapott s kiverte őt az országból. A győzelem oly nagy volt, hogy Frigyes csak nagy hadisarc lefizetése árán tudott megmenekülni a tovább veszedelmektől. Ez uralkodásának második évében történt. De nemcsak a világi főuraknak adományozott királyi birtokokat, hanem a papságnak adottakat is visszakövetelte Béla, úgyhogy ezek is ellene lázadtak és résztvettek abban a harcban, melyet a főurak Frigyes osztrák herceg segítségével vívtak Béla ellen. Az osztrák beavatkozásnak Magyarország sorsába itt nyilvánul meg az első jelentékenyebb históriai nyoma és az ok, mely ezt a beavatkozást létrehozta, láttuk, hogy milyen természetű.

A mindenféle kiváltságokkal bíró főurak, csakhogy kiváltságaikat megtarthassák, nem riadtak vissza még a hazaárulástól sem. Már ekkor a nemzet nyakára akarták volna hozni az osztrák uralkodóházat, mely később megtalálta az útját hozzánk a Béla korabeli főurakhoz hasonló “hazafiak” buzgó segítségével. De a főurak rideg önzése és hazafiatlansága tudott módot találni rá, hogy akkor éreztesse gonosz haragját a királlyal, mikor az országnak egy megsemmisítő veszedelemmel szemben kellett védekeznie. A Frigyes felett aratott diadal után nemsokára, alig néhány év mulva jutott el az országba az a rémhír, hogy Ázsiából minthogy másfélmilliónyi mongol had árad Európa felé és végveszedelemmel fenyegeti mindenütt az útjába eső államokat. Éppen ezen rémhír után jelentkezett Kuthen kún vezér IV. Bélánál s azt kérte, engedné meg népének, mely körülbelül negyvenezer főt számlált, az országban való megtelepedést. Béla szívesen fogadta a kúnokat, mert abban bizakodott, hogy az ő segítségükben hatalmas támaszt fog találni ellenségei esetleges támadásai ellen, ennélfogva megengedte nekik, hogy a Duna és Tisza között megtelepedjenek. A vitéz és harcra termett kúnok nagy segítségére lehettek volna valóban Bélának, ha a polgári élettel megbarátkoznak. De éppen az volt a baj, hogy a kúnok nem a rend megszilárdítását segítették elő, hanem annak megbontását mozdították elő.

Rablásaikkal és kóborlásaikkal állandóan háborgatták a körülöttük élő magyarság nyugalmát, úgyhogy Béla is belátta végre, hogy nem sokat nyert letelepedésükkel. Hogy rablásaiknak elejét vegye, vezérüket Pesten telepítette le s elrendelte, hogy a kúnok különböző vármegyékben arányos elosztás szerint telepedjenek le. Csakhogy a kúnok és a magyarok között az összetűzés ezután sem szünt meg s a főurak elhitették a néppel, hogy a király egyenesen az ő rovásukra pártolja a kúnokat. Bélának közben volt egy érdekes és nagyjelentőségű terve, mely megérdemli a figyelmet, mert a régi magyarság őshazájának felderítésére vonatkozott. Kétségtelen, hogy Bélának e terve nem csupán kíváncsiságon alapult, hanem az őshazában maradt magyaroknak az új hazába való letelepítése is megfordulhatott gondolatai között. Az első, aki hírt adott az ázsiai magyarokról, egy Ottó nevű dominikánus szerzetes volt. A dominikánusok nemrég telepedtek meg Magyarországon, de már rövid itt tartózkodásuk alatt is olyan népszerűekké váltak, hogy a magyarok közül is többen felvetették magukat rendjükbe. Szeretettel és érdeklődéssel olvasgatták ezek a szerzetesek a magyarok régi hazájára vonatkozó krónikákat s többen elhatározták, hogy fel fogják keresni az ősmagyar hazát s az ott lakó magyarokat megtérítik. Már Endre király alatt többen megindultak a nagy veszéllyel és sok fáradsággal járó útra s háromévi viszontagságos küzdelem után az egyik szerzetes, Ottó nevű, szerencsésen el is érkezett a magyarok földjére.

Sokáig azonban nem időzhetett ott, hanem azzal a reménnyel tért vissza, hogy közelebbről ismét ellátogat majd az ősmagyar hazába. Mire azonban hazaért, a kiállott fáradalmak annyira megviselték, hogy nemsokára meghalt. Szerzetestársai megtudták mégis tőle, hogy élnek magyarok Ázsiában s az ott lakó magyarok ugyanazt a nyelvet beszélik melyet az itthoniak. Ottó elbeszélései nyomán több szerzetes elhatározta ekkor, hogy ők is fel fogják keresni az ősmagyar hazát. Béla király támogatásával el is jutottak Konstantinápolyig, hol tengerre szálltak és harminchárom napi tengeri út után szárazföldre léptek. Különböző tartományok érintésével az alánok földjére jutottak. Ekkor azonban közülük kettő, mert összesen négyen voltak, céltalannak látta a bolyongást s visszatért Magyarországba. A másik kettő, névszerint Bernát és Julián megmaradt állhatatosan szándéka mellett s nekivágtak az előttük teljesen ismeretlen országoknak. Végre harminchét napi pusztai utazás után ezer baj és nélkülözések között Veda nevű tartomány Bunda városába érkeztek. Bernátot a kiállott fáradalmak itt már annyira megviselték, hogy nem bírta útját tovább folytatni. Beteg lett s pár hét mulva meghalt. Most Julián szerzetes az ismeretlen népek között egészen egyedül maradt. De az ő szívós akaratát a nélkülözések nem tudták megtörni. El volt arra tökélve, hogy mindaddig folytatja útját, amíg eléri célját.

Mikor Bernát halála után egyedül maradt, egy szerecsen pap szolgálatába szegődött és ennek társaságában Nagy-Bolgárországba utazott. Egy alkalommal Nagy-Bolgárország egyik városában rendkívüli öröm érte Juliánt. Egy magyar asszonnyal találkozott, akivel egészen jól tudott beszélni. Ez az asszony az ősi magyar földről való volt. A magyar asszony elmondta aztán Juliánnak, hogy kétnapi utat kell még csak megtennie s meg fogja találni a magyarok őshazáját. Julián az asszony által adott utasítás szerint folytatta útját s az Etil folyam mellett megtalálta aztán végre, akiket keresett. Itt laktak a magyarok elég nagy számmal s jöttének hírére annyira megörvendeztek, hogy csoportosan jártak mindenütt utána, elvitték házaikba és falvaikba s igen nagy érdeklődéssel kérdezősködtek a keresztény magyarok országáról és királyáról Julián őket s ők Juliánt nagyon jól megértették. Julián úgy tapasztalta, hogy rendkívül harcias és bátor, nyiltszívű és vendégszerető nép az Ázsiában maradt magyarság. Szívesen hallgatták őt, mikor nekik a kereszténységről beszélt, de a kereszténységet nem ismerték. Teljesen pogányok voltak, kik ekkor is abban az állapotban éltek, amiben a honfoglalás idején volt a magyarság. Földmíveléssel nem igen foglalkoztak, inkább a vadászatot és halászatot kedvelték. Táplálékuk ló, farkas és más állatok húsából állott és lótejet ittak.

Szomszédságukban a tatárok éltek, kiket több harcban legyőztek s most szövetségeseikké tettek. A tatároktól tudta meg aztán Julián, hogy az ő országukon túl lakik egy idomtalan fejű és magastermetű nép, mely most indult nyugatnak és több országot akar meghódítani. Julián hazatérése után részletes jelentést tett Bélának útja eredményéről s ő jelentette először a mongol hadak elindulását. Béla Bolgárországgal volt éppen elfoglalva, midőn Julián tudósítását az Európába özönlő mongol hadakról megkapta. A szomszédos országok követei is, megerősítették, hogy a mongolok útban vannak Magyarország felé. Batu kán ötszázezer főnyi seregével, miután a Volga körüli népeket leigázta, Oroszország ellen támadt s rövid küzdelem után ezt is legyőzte. Béla megtette hirtelenében mindazokat az előkészületeket, melyek ilyen esetekben mulhatatlanul szükségesek. Az ország északkeleti részén két várat építtetett, 1240-ben a nádort a határszélre küldte egy sereggel, egyúttal kihirdette a felkelést. Régi szokás szerint véres kardot hordoztak körül az országban, ami az ellenség jövetelét, illetőleg a háború kitörését jelentette. A főurak azonban nem akartak hitelt adni a híreszteléseknek.

Ők ezzel szemben azt a hírt terjesztették, hogy az egész tatárjárás csak mese és voltaképpen ürügyül szolgál arra, hogy elleplezze azt az igazi veszedelmet, mely a kúnok betörésével vár az országra, akik csak azért jöttek Magyarországba és azért tanulták meg a magyar nyelvet, hogy megismerjék a földet és az itteni viszonyokat s az oroszok szövetségében annál könnyebben foglalhassák el az országot. Általában a főurak csak nagyon gyéren gyülekeztek a, táborba, holott a hírek hovatovább mind rémesebbek lettek a tatárok jöveteléről. Béla 1241-ben szükségesnek látta a teendők megbeszélése végett Budára összehívni a rendeket, kik még ekkor is mindig a kúnokban keresték a veszedelem forrását. De csakhamar meggyőződtek róla, hogy a tatárokról elterjedt hírek nem mesék s védekezniök kell, hacsak prédául nem akarják nekik odadobni az országot A határszélen őrködő Dénes nádor már kora tavasszal jelentette Bélának, hogy a tatárok hada a Vereckei-szoroson betört az országba és seregének nagy részét levágták. Béla hirtelenében összeszedett annyi segítséget, amennyit tudott, de a főnemesség egy része nem nagyon sietett segítségére. Hagyták, hogy a bajba került király törje magát a sereg előteremtésén s gúnyosan így nyilatkoztak : “Menjen harcolni a király kedves kúnjaival, kik között földjeinket felosztotta.” És nem is erőltették nagyon magukat a táborba váló gyülekezéssel. A táborba gyűlt urak pedig nem sok reményt nyújtottak a sikeres ellenállásra mert nem bírtak azokkal a harci erényekkel, melyek a sikert még nagyobb számú ellenség ellenében is biztosítani szokták.

Az egykorú krónikás feljegyzései között egyébként rendkívül érdekes korképet találunk a IV. Béla korabeli főrendű osztályok erkölcsi. hanyatlásáról. “A hosszú évek alatt a fegyverfogástól elszokva - írja a krónikás - kicsapongásokba, buja kéjekbe merültek, gyávákká lettenek. A föld gazdagsága okává lett fiai elkorcsosulásának. Mert mi egyéb volt ekkoron a magyar fiatalság törekvése, mint magunkat asszonyi módra cicomázni. Napjaik válogatott lakmározásokban, puha kéjekben s játékokban folytak le, az éjjeli álmot alig szakasztotta félbe a nap harmadik órája. Életüket nyaranta árnyas erdőkben, kies mezőkön töltötték asszonyaikkal s gondolni sem akartak a harcok zajára ők, kik ekként nem komoly dolgokkal, hanem merő mulatságokkal foglalkodának.” A tatárok ellen azért mégis készülődni kellett, mert a tatárok első csapatai már Pest alatt is megjelentek. Béla itt vonta össze hadának azt a részét, mellyel a tatárok feltartóztatását akarta végrehajtani. A tatárok több ponton törtek be az országba, de mindegyik betörési pont irányául Pest volt megjelölve, hol a királyi sereg táborozott. Utközben mindent feldúltak és felégettek s így érkezett az első csapatuk Pest alá, hol Ugrin kalocsai érsek a király ellenzése ellenére egy tatár csapatot megtámadott. A tatárok meg is futottak, de futásuk színleges volt, mert csupán azt akarták elérni, hogy a püspök dandárát a közeli mocsarak közé csalják ; ami sikerült is nekik úgyhogy Ugrin püspök serege odaveszett.

A mocsárba kergetett és benne mindjobban süppedő magyarokra hatalmas nyílzáport löveltek a tatárok s mikor látták, hogy a lovak súlya és a páncélos lovasok nehézsége, miatt sem ló, sem ember nem képes mozdulni, körbefogták és levágták őket. Az érsek csak néhány harcossal menekült vissza a király táborába. Nagy szerencsétlenségnek volt előidézője Frigyes osztrák herceg is, aki véletlenül a tatárok közül egy kún harcost megsebesített és a táborba hozott. A kún lovas láttára a tábor rögtön felzúdult Béla és a kúnok ellen. Pedig egész véletlenség volt, hogy Frigyes éppen ezt a szerencsétlen embert fogta el, aki nem a magyarországi kúnok közül való volt, hanem még az ázsiai harcok alatt jutott a tatárok fogságába. A főurak és az általuk izgatott nemesség azonban régi gyanujának igazolását látta az esetben, azt, hogy a kúnok nem mellettünk, hanem ellenünk harcolnak és a magyar táborban csak azért vannak, hogy adandó alkalommal az ellenséghez pártoljanak és velük az országot meghódítsák. A táborban egyszerre vad erővel tört ki a kúnok elleni gyűlölet. A vérengzéseket nem lehetett megakadályozni többé s Kuthen kúnjainak nagy része áldozatául esett magával a kún vezérrel együtt a magyarok dühének. De nemcsak ezek, hanem az útban lévő kún csapatok sem jártak másképpen. A magyarok ezeket is megtámadták, akik aztán védték magukat és elkeseredésükben kétségbeesett dühvel támadtak a magyarokra.

Igy történt, hogy mikor a tábornak közös erővel kellett volna készülődnie a tatárok ellen, a legválságosabb pillanatokban saját szövetségeseit űzte el magától. Közben a tatár seregnek azok a részei is folytatták előnyomulásukat és pusztították az útjukba eső falvakat, melyek a vereckei szoroson jöttek be. Itt-ott a magyarok arattak ugyan jelentéktelenebb diadalokat fölöttük, de ezek a győzelmek lényeges szerepet nem játszottak a hadjárat sorsában. A fősereg Béla vezérlete alatt Pesten táborozott még ekkor de a kúnok felkoncolása után a harci párt azt ajánlotta, hogy miután a tiszavidéki csapatokat úgyis hiába várják, induljon a király haladéktalanul a tatár fősereg ellen. Béla tehát megindította hatvanöt-hetvenezerfőből álló hadát Eger irányába, miközben Batu kán a Sajó, Hernád és Tisza között húzódó erdők fedezékében vonta össze csapatait. Kisebb tatár csoportok azonban állandóan foglalkoztatták a királyi sereget. Ezeknek az volt a feladata, hogy színleges támadásaikkal s hátrálásaikkal abba az irányba csalják a magyar sereget, hol a tatár had zöme tartózkodott. Béla serege a tatárok cselvető támadása folytán a Sajó folyóhoz érkezett és az úgynevezett mohi pusztán, Ónod és Papi községek között ütött tábort. Hogy a rendkívül mozgékony ellenség meg ne lephesse őket, a magyar csapatok egy tömegbe csoportosultak. A sátrak egymás mellett álltak s a tábort szekérvár vette körül.

Olyan szűk volt azonban ez a tábor, hogy mikor Batu kán a magyar sereg elhelyezkedését egy emelkedettebb pontról figyelte, a szűk tábor láttára állítólag így kiáltott fel : “Sokan vannak bár, de nem menekülnek meg kezeimből, mert nyájként ólba zárkóztak.” A tábor elrendezése után a király személyesen vizsgálta meg a csapatokat s mindenütt buzdító szavakat intézett harcosaihoz. De a főurak között még ekkor is voltak olyanok, akik nem átallottak így szólani : “Bárcsak szenvedne vereséget a király, legalább jobban keresné a főrendek kedvét.” A tatár táborból átszökött egyik orosz harcos elbeszélése alapján a magyarok megtudták, hogy Batu kán még az éj folyamán meg akarja támadni a királyi sereget. Ennek megakadályozására Kálmán herceg, Béla öccse és Ugrin kalocsai érsek a Sajó-hídhoz vonultak, de mire odaértek, nagy meglepetéssel tapasztalták, hogy a tatár seregnek egy része már átkelt rajta. A hídon átkelt tatár csapatot, mely ekkor még nem volt nagy számerejű, a magyarok megkergették és többet levágtak közülük, de azalatt a tatárok a gázlókon keltek át s virradatkor már minden oldalról körülfogták a magyar tábort, s irtózatos nyílzáport zúdítottak rá. A tatárok gyorsan felismerték a magyar had gyöngeségét és készületlenségét s óriási csataordítások között rávetették magukat a körülkerített táborra. A magyar táborban irtózatos zavar keletkezett.

Szó sem volt már hadirendről, rendes ütközetről, csak kisebb csapatok próbálták meg visszaszorítani vagy áttörni a mongol gyűrűt. Mikor a tatárok tüzet vetettek a szekértáborra, mely csakhamar hatalmas lángok között elkezdett égni, a fejetlenség általános lett. Kálmán herceg és Ugrin érsek csapatai hősiesen harcoltak, a templomosok egy szálig elestek, de nem használt már ekkor semmit az egyesek bátorsága. A szűnni nem akaró nyílzápor s a szekértábor hatalmas lángjai fogták közre a pusztulásra ítélt magyar sereget, mely ekkor, az általános zavarodásban nem is gondolt már többé arra, hogy védelmezze magát. A kétségbeesés olyan nagy volt a táborban, hogy a rend teljesen felbomlott, a vezetés megszűnt s mindenki csak arra gondolt, hogy életét menthesse. De éppen mivel a védekezésben semmiféle rendszer nem nyilvánult, ez sem történhetett meg eredménnyel. Mikor a tatárok látták, hogy a magyar tábor, mivel mást nem tehet, a menekülésbe veti már minden reményét, széles kaput nyitottak előttük és hagyták őket egy darabig futni. Taktikájuk az volt, hogy a tábor kigomolyodását gyorsítsák és ezáltal könnyebben elbánhassanak a menekülő magyarokkal. Tervük be is vált, mert a magyarok nyitott utat találva maguk előtt, csoportonként törtek ki, de az irgalmat nem ismerő, erélyes üldözés aztán teljessé tette a magyar sereg romlását.

A spalatói esperes, aki erről a szomorú emlékű hadjáratról érdekes feljegyzéseket hagyott hátra, Béla seregének pusztulását ezekkel a szavakkal ecseteli : “Jobbról és balról őszi levelek módjára hullottak el szegények s az egész utat testeik fedték és vérök pirosította. . .” A nagy szerencsétlenségben egyedüli szerencsének tekinthető, hogy a királyt nem tudták a tatárok kézrekeríteni, bármennyire számítottak elfogatására. Mikor a király látta, hogy a magyar sereg a tatárok által számukra nyitott utakat nem arra használja fel, hogy az ellenséget megtámadja, hanem vakon rohan minden cél és terv nélkül előre, ő sem tehetett már egyebet, minthogy menekülésre szánta el magát. A krónika szerint egy erdőbe futott és ott rejtőzött el, míg a tatárok elvonultak. Egy másik verzió szerint a királyt menekülő útjában több főúr követte s az ő önfeláldozásuknak volt köszönhető, hogy Béla nagy veszedelmek között bár, de megmenekült. Mikor lova már annyira letört, hogy nem bírta a királyt többé vinni, Huntpázmán András adta a király alá a maga lovát, később a főlovászmester és más főurak, úgyhogy a tatárok végre is abbahagyták az üldözést és a király szerencsésen megmenekülhetett. Hasonlóképpen megmenekült Kálmán herceg is, aki előbb Pestre, majd Tótországba sietett, de nemsokára a harctéren szerzett sebei következtében meghalt. A püspökök és főurak közül is többen megmenekültek, de a sereg odaveszett. Könnyeket fakasztott az emberek szemeiből a mohi pusztán végbement katasztrófa látványa.

Kétnapi járóföldön mindenütt halottak borították az utakat és mezőket, “mint a kőbányákban az építésre felhalmozott kövek.” A tatárok a döntő csata után szertekalandoztak az országban és a legborzasztóbb kegyetlenkedés között irtottak mindent, ami útjukba esett, kezükbe jutott a királyi pecsét is s a fogoly papokkal hamis leveleket irattak s küldözgettek szét az országban. Ezekben arra intették a népet a király nevében, hogy maradjon nyugodtan, ne távozzon el falvaiból, mert nemsokára újabb sereggel fogja megtámadni az ellenséget. A tudatlan, nép, de még az előkelőbbek is léprementek, tatárok hamis leveleit Béla király parancsának tartották s nem is hagyták el falvaikat. Az erdőkbe menekültek visszatértek lakóhelyeikre és várták a király jövetelét, aki helyett azonban a tatárok jöttek. Midőn eleségeikből és lovaik számára szükséges takarmányból kifogytak, a népet a föld mívelésére kényszerítették. Mikor pedig a nép munkájára nem volt többé szükségük olyan kegyetlenséggel fizettek, ami a világtörténelem legvéresebb és legszégyenletesebb lapjaira emlékeztet. Spalatói Tamás főesperes, a mohi katasztrófa krónikása borzasztó dolgokat beszél azokról az iszonyúságokról, melyeket a tatárok a lakosságon elkövettek. Valahány várost vagy falut megszálltak, első dolguk volt a rablás s miután mindent magukhoz ragadtak, hogy a végnyomorba döntött embereknek semmijük se maradjon, házaikat mind felgyujtották.

Azután az embereket kivétel nélkül, akár öregek, akár fiatalok, nők vagy gyermekek voltak, hosszú sorokban állították fel s a legvadabb kegyetlenségek között végezték ki. Anyáknak végig kellett szemlélniök gyermekeik megölését, gyermekeknek szülőik halálgyötrelmeit, férjeknek nejeik megbecstelenítését, miközben a vad csorda durva röhejek között szemlélte a szerencsétlenek kimúlását. Százan és százan voltak, kiket ezek a rettenetes órák megőrjítettek. Külön borzalmak vártak azután az egészen kis gyermekekre. Csoportonként sorba állították ezeket az ártatlanokat és a bunkós botokkal felszerelt tatár gyermekeket rájuk szabadították. Igy szoktatták rá csemetéiket a legborzalmasabb embertelenségek elkövetésére. Béla király, miután a mohi ütközetből nagy veszedelmek között megmenekült állítólag Turócba, némelyek szerint Nógrádon és Nyitrán át Pozsonyba menekült s innen Frigyes osztrák herceg tartományába futott hogy nála menedéket találjon. Az osztrák herceg embertelen lelkületét mi sem jellemzi jobban, minthogy Béla védtelen helyzetét arra használta fel, hogy őt mindenéből kirabolta és nemcsak drágaságaitól fosztotta meg, hanem az ország három vármegyéjének az átadását is kierőszakolta tőle. Béla, miután már élete sem volt biztonságban zsaroló házigazdájától, mindent megígért és bánatos szívvel Horvátországba, majd Dalmáciába ment, hogy itt várja be a tatárok elvonulását.

Hiába könyörgött a keresztény világ két nagyhatalmasságához, a pápához és a német császárhoz, hogy mentsék meg országát a “vadállatok módjára dühöngő tatároktól.” II. Frigyes császár és IX. Gergely pápa éppen halálos küzdelemben álltak egymással. Az Olaszországban hadakozó császár elfogadta ugyan Béla ajánlatát, hogy hűbérese lesz ha megvédi az országot, de csak annyit tett, hogy fiát, Konrádot megbízta, hogy gyüjtsön hadat a tatárok ellen. A vad csorda ezalatt feldúlta az egész országot. A bibliai átok teljesedett be ekkor a magyar nemzeten. Kő kövön nem maradt az országban. Télen, mivel befagyott a Duna, a tatár hordák betörtek a Dunántúlra is. Egész Dalmáciáig nyomultak s főképp a királyt szerették volna elfogni. Erdélyben, a Dunántúl, a Tisza és Duna között, ahová vad hordák elértek, mindenütt a legsivárabb nyomor és pusztulás képe tárult a szem elé. Pár helyen, mint Komáromnál, Fehérvárott és Pannonhalmán kudarccal végződött ugyan a tatárok támadása, de ezek vajmi kevés vigasztalást adhattak azért az általános romlásért, mely az országot úgyszólván egészen megsemmisítette. A tatárok az egész telet és nyarat is Magyarországban töltötték s csak másfél esztendő mulva, mikor híre jött a tatárok főkánja, Oktái halálának, vezette ki Batu kán seregeit az országból, miután kegyetlenségét még azzal is betetőzte, hogy a magával vitt foglyok nagy részét az ország határán túl leölette.

A tatárok kivonulása után Béla néhány hívével visszatért az országba. A látvány, mely szemei elé tárult, megrendítette a hatalmas férfiút. Nem tudta könnyeit visszafojtani, de nem is akarta. Keservesen, mint az olyan ember, aki a legdrágábbat veszítette el, amit az életben becsesnek tartott - sírásra fakadt. És a könnyek nem tudtak kiapadni szeméből még napok mulva sem. Nem élő, hanem halott ország volt az, melynek vidékeit most járta. A pusztulás írtózatos volt. A városok és falvak romokban hevertek, a földeket nem művélte senki, csontvázakra, temetetlen hullákra lehetett találni mindenütt. Az alföldi pusztaságon napokon át egyetlen élő embert nem látott a király. A fű embermagasságnyira nőtt a földek mentén, az utakat is belepte a burján és a moha, ember azonban nem mutatkozott sehol sem. Pedig Béla király hívta őket szeretettel, atyai jóindulattal, de az erdőkben és barlangokban rejtőzködő nép nem mert hinni szavának. Azt gondolták, hogy csak cselfogás az egész, melyet a tatárok azért eszeltek ki, hogy újra rájuk törjenek és ismét halomra gyilkolhassák őket. Lassan, nagyon lassan tért vissza a nép bátorsága s miután meggyőződött a tatárok kivonulásáról, félve hagyogatta el rejtekhelyeit. Béla király lelkét egészen megszállta a keserűség szegény magyar nép láttára. Inkább hasonlítottak a vadakhoz ezek a szerencsétlenek, mint emberekhez.

Hajuk, szakálluk a rejtőzködés alatt megnőtt testük lesorvadt, szemeik mély üregükből fénytelenül pislogtak, mintha egyenesen a túlvilágról jöttek volna. Ennyi szerencsétlenség és nyomor láttára nem volt képes a király könnyeit visszatartani. Együtt sírt, együtt zokogott népével, de ezek a könnyek nem a kislelkű, a lemondó ember könnyei voltak, hanem a csapások alatt megedződött férfié, aki ugyanakkor, mikor körüljáratta tekintetét a sivatagszerű pusztaságon, már elhatározta magában, hogy újjá fogja teremteni az országot és minden erejét annak szenteli, hogy a romok helyén új élet, az előbbinél termékenyebb és virágzóbb világ fakadjon. A tatárjárás, mely még évszázadok mulva is megmaradt a magyar nép emlékezetében, valóban a végső züllésbe döntötte az országot. Amit a honfoglalás óta a magyarság szorgalma és kultúrája két és fél század alatt alkotott, a tatárdúlás másfél esztendő lefolyása alatt teljesen megsemmisítette. De a király a rombolás ezen szörnyű jelenetei között sem veszítette el bizalmát. Mint egy második honalapító, hozzáfogott a szervező munkához és a maga életkedvét igyekezett a nép lelkébe is átönteni. A legnagyobb szükség mindenekelőtt az volt, hogy a nép el legyen látva élelemmel. Nagy költséggel külföldről gabonát hozatott, a vetéshez szükséges magvakat, igavonó állatokat, földmívelési eszközöket és azokat a nép között kiosztatta.

Aztán hozzáfogott a rombadőlt városok és falvak s a megsemmisített várak felépítéséhez. A főpapságnak és a főrendeknek kötelességévé tette hogy birtokaikon várakat építsenek s minden olyan szolgálatot, melyet a főnemesség és a nemesség az ország érdekében tett, kiváltságokkal és elismeréssel jutalmazott. A közös szerencsétlenség összeforrasztotta a királyt és a kiváltságos osztályokat. Béla sokkal elnézőbb lett most irányukban, mint a tatárdúlás előtt, ezek viszont készségesebben engedelmeskedtek neki. A várak, városok és falvak építésével egyidejűleg a tetemesen megfogyatkozott lakosságot idegenből jött telepesekkel pótolta, kiknek nagyrésze Németországból jött s magával hozta különböző iparágak ismeretét is. Okulva az ország korábbi állapotán és a tatárjárás alatt szenvedett vereségen, az ország védelméről is megfelelő módon gondoskodott. Szaporította a várjobbágyok számát s a városok által lovascsapatokat állíttatott ki. Most már volt hely a kúnok számára is. Béla visszahívta őket Bolgárországból s a Tisza mindkét partján jelölt ki számukra helyet. A János-lovagrendet pedig a határok védelmére megfelelő adományokkal a szörényi bánságban telepítette le. Ezen alkotásai közben híre jött megint a tatárok indulásának, mire Béla, hogy országának külföldi segélyt is biztosítson, István fiát a kún király, Kötöny leányával, Erzsébettel házasította össze.

Két leányát pedig a lengyel és az orosz fejedelmekhez adta nőül s ezenközben a haderő teljes szervezését is megkezdette, nehogy második betörésük esetére a tatárok készületlenül találják az országot. A Szent István által szervezett honvédelmi rendszer a tatárjárás alatt megsemmisült. Gondoskodni kellett tehát a pótlásáról, hogy a külső ellenség ellen az ország képes legyen magát védelmezni. Az új honvédelmi rendszer azonban magával vonta az alkotmány olyan változását, mely a hűbériség elvében jutott kifejezésre. Vagyis Magyarországon is megalakult a hűbéri rendszer, ami azt jelentette, hogy egyes főurak, lovagok, testületek, nemesek birtokokat kaptak a királytól, de ennek fejében hűség-bérrel tartoztak, vagyis kötelesek voltak katonai szolgálatot teljesíteni és háború esetén az országot védelmezni. Ezzel az újítással járt az a változás, hogy a nagybirtokok felett rendelkező uraknak külön rendje alakult ki, mely hatalomban és tekintélyben a király erejével nem egyszer vetekedett. A várépítés jogának megnyerésével a nagybirtokos világi és egyházi főurak hasonlók lettek a nyugateurópai hűbérurakhoz s néhány évtized mulva felbukkannak a királyi hatalommal is dacoló hatalmas főúri családok s örökre végét vetik az Árpádok uralmának. A tatárjárás utáni honalapítási mű mindenesetre igen nagy, korszakos jelentőségű dolog volt IV. Béla életében, de Eldorádóvá azért nem tette az országot.

Az emberek visszatérhettek falvaikba, hozzáfoghattak a romok eltakarításához, de aki szolga volt, éppen úgy felvette a jármot nyakába, mint a tatárjárás előtt s éppen úgy mostoha jövőnek nézett elébe, mint régen. Béla a tatárjárás után elkövette még azt a politikai hibát, hogy megalapította az ifjabb királyság rendszerét, István fiát megkoronáztatta s társul vette maga mellé. Az állandó viszályoknak eddig is az volt a forrása, hogy a király mellett annak testvérei vagy fiai az ország harmada fölött rendelkeztek. Ezáltal szinte állandó lett a főhatalom elnyeréséért a versengés s ha valamelyik párt nem talált támogatást a maga - igen sokszor törvénytelen - törekvései számára a királynál, a királyi hercegek támogatását kereste és nyiltan szembeszállott az uralkodóval. Ezekből a versengésekből az következett, hogy a lelketlen bujtogatók a legnagyobb válságokba kergették bele az országot, csakhogy maguknak minél több jövedelmet biztosítsanak. Szüntelenül izgatták az apát a fiú ellen és megfordítva s ha nem jövedelmezett eléggé az izgatásuk az egyik párton, átmentek minden lelkifurdalás nélkül a másikra, hol dúsabb kárpótlást remélhettek. Béla és fia István között szintén voltak ilyen versengések melyek jóidőre megakasztották az ország fejlődését. A Béla és István közötti versengések előzményei a Frigyes elleni harcokból keletkeztek.

A tatárok kivonulása után Béla ugyanis elhatározta, hogy bosszút áll a lelketlen osztrák hercegen, aki az ő szorult helyzetét arra használta fel, hogy kincseitől megfosztotta és három vármegyéről lemondatta. Meg is támadta Frigyest és a Lajta mellett olyan diadalt aratott fölötte, hogy az osztrák herceg is odaveszett. Ez a háború csakhamar a cseh Ottokárral keverte Bélát viszályba, melyet Frigyes tartományainak birtoklása okozott. Végre úgy egyeztek meg, hogy Stájerországot Béla, Ausztriát pedig Ottokár kapja. Béla ekkor István herceget nevezte ki Stájerország helytartójává, csakhogy a stájer rendek elégedetlenek voltak vele és elűzték őt, minek folytán most a Stájerországra vágyó Ottokárral kellett Bélának megküzdenie. A háború meg is indult és Béla vereségével végződött, aki lemondott Stájerországról azért is, mert a pártos főurak biztatására István herceg felhasználta apja szorongatott helyzetét s éppen a háború idején ütött lázadást ellene. Éveken át dúlt a viszálykodás apa és fiú között. István haddal támadt apjára és több ízben megverte, úgyhogy Béla idegen segítséget is kénytelen volt igénybevenni fia ellen. Végül a főpapoknak sikerült a békét létrehozniok s Béla országgyűlést is tartott ekkor, melyen az aranybullát újból megerősítette. Béla, az Istvánnal való kibékülés után nem sokáig élt.

Miután unokáját, Kunigundát, már korábban Ottokárhoz adta s másodszülött fíát, Béla herceget, Ottokár unokahugával házasította össze, a Nyulak szigetére (mai Margitsziget) húzódott és sok betegeskedés után az itteni apácák klastromában halt meg. Ebben a kolostorban volt apáca egyik leánya is, Margit, akit szent élete miatt halála után az egyház a szentek sorába iktatott.

V. István és IV. (Kun) László uralkodása. (1270-1272.), (1272-1290.)

IV. Béla halála után fia István lépett a trónra. Székesfehérvárt nagy ünnepséggel koronázták meg. De már a koronázás alatt olyan dolgok történtek, melyek csupán idő kérdésévé tették a háború kitörését. Anna hercegnő ugyanis, István testvére, a családi kincsek nagyrészét, közöttük egy arany koronát is magához vett s azokkal Ottokár cseh királyhoz szökött. Anna azt állította, hogy a magával vitt kincseket apja neki hagyományozta. István ellenben követelte azoknak visszaadását s miután Ottókár sem Anna hercegnőt, sem a családi kincseket nem szolgáltatta ki, István megindította ellene a háborút. Mikor a kölcsönös pusztításokat megelégelték, abban állapodtak meg, hogy Ottokár kiadja Istvánnak a kincseket és az udvarában tartózkodó pártütő urakat is elbocsátja. A cseh király azonban nem tartotta meg ígéretét, mire István újból megtámadta.

Iszonyú kegyetlenséggel folyt mindkét oldalon a hadjárat, a magyarok húszezer foglyot hoztak magukkal. Ottokár, hogy vereségét kiköszörülje, nagy hadsereggel tört az országba és a Duna felső részénél kegyetlenül pusztított. Győzni azonban megint nem tudott s miután a magyarok Ausztriában és Morvaországban is pusztították birtokait, békét kötött. Nehogy azonban hatástalanokká váljanak ígéreteik, a békeszerződésben Ottokár is, István is beleegyeztek abba, hogy a béke megszegőjét saját püspöke egyházi átokkal sújtsa. István ezután Szerbia ellen vezetett hadjárátot, hogy annak hűtlen fejedelmét, Urost, megbüntesse. Amíg a szerb háborúval volt elfoglalva, olyan esemény történt családjában, mely előidézője lett korai halálának. Istvánnak két fia volt, László és Endre Mind a kettő kiskorú volt még s anyjuk, a kún Erzsébet felügyelete alatt nevelkedtek. A nagyravágyó és álnok királyné azonban titkon szövetkezett Pektári Joakhim tótországi bánnal s más főurakkal és László herceget az udvarból ellopatta. A kis főherceg elrablása Erzsébet tudomásával és az ő közreműködésével történt, de hogy miért, annak okát ezideig még nem tudták kideríteni. László herceget a kapróncai várba akarták elrejteni, de még mielőtt idejutottak volna, István tudomást szerzett a gyermek rablásról és gyorsan otthagyta a tábort, hogy a rablókat utólérje. Ezek azonban elmenekültek a gyermekkel, Istvánt pedig a kiállott fáradalmak és az átélt izgalmak annyira megviselték, hogy súlyos beteg lett és így érkezett Csepel-szigetre, ahol nemsokára elhunyt. Az Árpádházi magyar királyok életében folytonosan visszatérő esemény a koronáért folytatott versengés.

Alig van olyan árpádházi király, aki ne akart volna még apja életében trónrajútni s alig van olyan lázadó vagy pártütő királyi sarj, akit uralkodása alatt ugyanez a sors utól nem ért volna gyermeke részéről. V. István is apja, IV. Béla ellen támasztott nagy pártütéseket, természetesen ő sem kerülhette el a maga sorsát. Tőle elrabolták a gyermekét, hogy annál könnyebben küzdhessenek ellene. Ilyen körülmények között Lászlóra sem várhatott valami nyugalmas és kényelmes jövő. A történelem őt a kúnokkal való barátkozása és anyja révén való kún származása miatt Kún László néven szokta nevezni. Mivel apja halálakor csak tízéves volt, helyette anyja és Pektári Joakhim kormányoztak. Ez a kormány ahelyett, hogy az ellentétek okos kiegyenlítésére törekedett volna, még csak jobban elmérgesítette az amúgy is meglevő válságot. Erzsébet királyné azzal kezdte a kormányzást, hogy a főurakat hivatalaiktól megfosztotta és helyükbe a maga embereit nevezte ki. Ez a bánásmód, a mellőzött urakat annyira felingerelte, hogy fegyveres erővel jelentek meg Székesfehérvárott és a királynét fiával együtt elfogták. A koronázást nem lehetett egy ideig tehát megtartani, de mikor Miklós erdélyi vajda, aki híveivel a király koronázására jött, beleavatkozatt a dologba és a lázadó főurakat megtámadta, Erzsébet és fia visszanyerték szabadságukat. Csak ezek után történt meg a koronázás. László uralkodása azonban nem hozott szerencsét az országra.

Ő maga nem kapott olyan nevelést, hogy hivatását komolyan betölthette volna, anyja és kormányzótársa, Pektári Joakhim pedig nem törődtek a főurak megnyerésével, hanem folytatták tovább azt az erőszakos politikát, mely mindenfelől gyűlölséget keltett ellenük. A lázadó főurak ekkor ismét Ottokárhoz menekültek és felkérték őt a király elűzésére. Már előbb a magyarok is betörtek Ausztriába és Stájerországba, most tehát Ottokár is hadat indított s Pozsony, Győr, Sopron, Nyitra alatt heves tusák folytak. Miután több várat elfoglalt és az ország nyugati részét megszállotta, kivonult az országból, mert Ausztriában olyan dolgok történtek, melyek trónját a legközelebbről érdekelték. A német fejedelmek ugyanis megválasztották császárrá habsburgi Rudolfot, a mai Habsburg-dinasztia megalapítóját. A német császári koronára Ottokár régtől fogva vágyott s, a választófejedelmek igéretet is tettek neki ebben az irányban, de cserbenhagyták. Ottokár másként nem tudta sem bosszúját, sem tiltakozását kifejezésre juttatni, minthogy Rudolf megválasztatását nem ismerte el s a magyarok támogatását kereste. Eleinte úgy volt, hogy László király Ottokárral fog szövetkezni, de Pektári Joakhim felbontotta a szerződést és a magyaroknál segítséget kereső Rudolf pártjára állott.

Kétségtelen volt már eleve, hogy ahova a magyarok állanak, ott lesz a győzelem, ezért óhajtotta mind a két hadviselő fél a maga számára biztosítani a magyarok szövetségét. Rudolfnak alig volt párezer főnyi serege, miután hűbéres szövetségesei elhagyták, a magyarok ellenben voltak vagy húszezeren s mindvégig döntő szerepet vittek a hadjáratban. A Morvaezőn találkozott a két sereg egymással 1278 augusztus 26-án. Rudolf a maga jelentéktelen hadával még pár órára sem tudta volna állani a küzdelmet, de ott voltak a magyarok, akik Ottokár seregét egymásután verték meg. Előbb a morvákat és cseheket, azután a lengyeleket. Dürnkrut és Stillfried környékén ment végbe a nagyjelentőségű csata, mely egyformán korszakossá vált mind Csehország, mind Magyarország későbbi történetének alakulására. Miután a magyar sereg Ottokár hadát megverte, egy kisebb csapattal Ottokár utolsó kísérletet tett a siker visszaszerzésére. Annyira komolyan vette az ügyet, hogy mikor seregének minden oldalon való hátrálását látta, ő maga ottmaradt a harctéren és addig küzdött, amíg egy magyar harcos fegyvere az ő életét is kioltotta. Rudolf elfoglalta így Ottokár tartományait s ekkor vetette meg a Habsburg-birodalom alapjait - a magyarok közreműködése által. Megérdemelték-e az osztrákok a magyaroktól ezt a nagy segítséget ? Olyan kérdés, amelyre ma sokkal könnyebb megfelelni mint hét és félszáz esztendő előtt, mikor ennek még senki sem láthatta következményeit.

Tény az, a magyarságé az érdem, hogy a Habsburgok birodalma Rudolf alatt megalakulhatott ha ugyan célszerű ezt érdemnek nevezni. Később Mária Terézia és Ferenc császár alatt, mikor a Habsburg-dinasztia fenmaradása megint a magyarság segítségén múlott, a magyar ontotta vérét s hozta a legnagyobb áldozatokát a császári ház érdekeiért, cserébe pedig mindannyiszor megkapta az osztrákoktól a hálátlanságot, a rosszindulatot és azt a soha meg nem szűnő törekvést, hogy önállóságától megfosszák. Kún László az Ottokár elleni hadjárat végeztével megelégedétt a Rudolf köszönetével, az Ottokár által elfoglalt magyar megyék visszacsatolásával, a hadizsákmánnyal és a csehektől elvett jelvényekkel, de azzal éppen nem törődött, hogy az elfoglalt tartományokból Magyarország számára is jusson valami. Folytatta előbbi életmódját, azaz kizárólag az élvezeteknek adta át magát. A szerencsétlen király a lehető legrosszabb nevelésben részesült. Komolyságra, önuralomra, szenvedélyei fékentartására nem nevelték, ellenben hagytak mindent a szeszélye szerint, hogy annál biztosabban zuhanjon romlásába. Ebben az időben már olyan botrányos életet folytatott, hogy a nemesebb lelkületű hazafiak egészen kétségbe voltak esve az ország sorsa felett. Kedvesei között, a kúnok társaságában töltötte miden idejét, a kormányzással nem törődött, az igazságot meg aszerint mérte, hogy kit milyen érdekek fűztek hozzá.

Nagy visszatetszést keltezt az is, hogy feleségét elűzte magától és kolostorba záratta de még jobban növelte a felháborodást a kúnokkal való barátkozása, kiket valósággal rászabadított a nemzetre. Ezek sanyargatták a népet, pusztították az országot, dultak, raboltak mindenfelé, úgyhogy az ország főbbjei a romlás megakasztása végett kénytelenek voltak Lászlót elfogni és elzárni. Nemsokára aztán szabadonbocsátották, mert töredelmes javulást ígért. De László ekkor sem változott meg. A kúnok ellen hadat, vezetett ugyan és leverte őket, de a megrendszabályozásukra hozott törvényeket nem hajtotta végre. Ezek tovább zsarolták az országot s közben, miként az már történni szokott az Árpád-királyok alatt, fellépett az új trónkövetelő, Endre herceg. De Lászlót mindezek nem érdekelték. Annyira süllyedt már a züllésben, hogy az italon és a rossz asszonytársaságon kívül egyéb alig érdekelte. Pedig a háborgás kitört már mindenütt körülötte. A pápa kereszteshadat akart indíttatni a kúnok ellen, az országgyűlés a királyt hivatalosan felszólította rendes élet folytatására. De László haladt következetesen a züllésben, úgyannyira, hogy egy éjjel a biharmegyei kőrösszegi várban, mikor kúnjai és szeretői társaságában tivornyázott, a huszonnyolc éves királyt megölték. Meggyilkolását némelyek egyik kedvese bosszújának tartják.

Vannak viszont olyan adatok, amelyek úgy tüntetik fel Kún László halálát, mint ellenségeinek a bosszúját, akik várták az alkalmat, hogy a gyűlölt királlyal végezhessenek.

III. Endre.  (1290-1301.)

Kún László halálakor már csak egyetlenegy Árpád-sarj volt életben, III. Endre, aki II. Endre királynak Beatrixszel való házasságából származott István herceg fia volt. Eddig külföldön, főként Velencében tartózkodott s ott is kötött frigyet egy olasz főúr leányával. Az Árpádházi királyok sorában ő volt a huszonharmadik és egyúttal utolsó magyar fejedelem, vele az Árpádok férfisarjadéka aztán ki is halt. Endre még Kún László életében érvényésíteni akarta királyi jogait, de nem talált elég pártolásra. Igy aztán Bécsbe ment Albert herceghez, Rudolf fiához, hogy tőle kérjen segítséget. Mihelyt értesült László haláláról, az országba sietett, hogy megkoronáztassa magát, de ekkor az a kellemetlensége támadt, hogy a németújvári grófok, elfogták, nyilván, azért, hogy szabadabban zsarnokoskodhassanak az országban. Csak nehezen tudott fogságából menekülni s a hatalmas Németujváry-család ezután is sok akadályt gördített megkoronázása elé. De Endrének sikerült végül legyőznie az akadályokat és magyar királlyá koronáztatnia magát. Az igazi nehézségek azonban csak most vártak reá, mikor a kormánypálca kezében volt.

Egyfelől az ország válságos gazdasági és politikai állapota, melyet Kún László szerencsétlen uralkodása idézett, fel másfelől pedig az újonnan jelentkező trónkövetelők okoztak neki sok bajt, kik el akarták ragadni tőle a királyi pálcát. Endre mindenekelőtt országgyűlést hirdetett és itt a bajok orvoslására számos törvényt hozott, melyek a nemzet helyeslésével találkoztak. Az országgyűlés után az volt a főfeladata, hogy trónját megszilárdítsa, mert egyszerre három trónkövetelő is támadt ellene. Ezek egyikét, az ál-Endrét, aki azt állította hogy ő az igazi III. Endre, rövid idő alatt kiűzte az országból. Következett ezután a második, Albert osztrák herceg, kit apja, Rudolf császár bujtogatott fel a magyar korona megszerzésére. Rudolf ugyanis Magyarországot minden teketória nélkül fiának adományozta. Alapította pedig ezen önkényes cselekedetét arra, hogy IV. Béla, midőn a tatárjárás után elmenekült, hűbérül ajánlotta föl az országot a német császárnak. A történelmi nevezetességű Habsburg-hálátlanság itt nyilatkozik meg először és pedig mindjárt Rudolfnál, aki a magyaroknak azt az ádozatkészségét, hogy őt Ottokárral szemben megvédelmezték és a Habsburg-dinasztia megalapításában segítették, azzal akarta viszonozni, hogy az országot a Habsburgok tartományai közé óhajtotta volna beolvasztani. Endre radikálisan végzett az osztrák herceggel. Egyenesen Bécs ellen vezette hadait és véres harcokat vívott Alberttel, aki, miután közben apja is meghalt, lemondott Magyarországra való igényéről és kibékült Endrével. A béke nagyobb zálogául a hadjárat befejezése után Endre nőülvette Albert Ágnes nevű leányát.

De hátra volt még a harmadik trónkövetelő Martell Károly, aki azon a címen formált jogot a magyar koronához, hogy ő Kún László nőverének, Máriának Anjou Károllyal való házasságából származott törvényes fia. Martell Károlyt Nápolyban meg is koronázták és a római szentszék is olyan erős támasza volt az olasz trónkövetelőnek, hogy az esztergomi érsek egyházi átokkal fenyegette azokat a magyar püspököket, akik Endrét támogathi merészelik. IV. Miklós pápa halálával Martell Károly leghathatósabb támogatóját veszítette el az Endre elleni küzdelemben, úgyhogy célját nem is tudta megválósítani s mikor ő maga is meghalt, Endre egyelőre vetélytársak nélkül maradt egy ideig a trónon. Miután az ország ügyei a legnagyobb rendetlenségben voltak a békét Endre arra használta fel, hogy a belügyekben valami rendet teremtsen. Szüksége volt erre azért is, mert az állampénztár üresen állott, a királyi jövedelmek megszűntek s a királyi hatalmat az a veszély fenyegette, hogy teljesen a hatalmas összeköttetésekkel bíró és nagyvagyonú főurak játékszerévé válik. Endre tehát mindenekelőtt a királyi jövedelmek helyreállítását vette programjába. Evégett vizsgálat alá vétette az eladományozott királyi javakat, hogy megállapítsa, vajjon törvényes úton jutottak-e azok birtokosaik tulajdonába.

Azokat, akik a törvényes tulajdonjogot kimutatni nem tudták és ilyenek számosan voltak - felhívta bitorolt javaik visszaadására. A kapzsi főuraknak egyéb sem kellett. Mihelyt azt látták, hogy a király az ő érdekeik ellen tör, nem törődtek többé semmivel, hanem csak a bosszúra gondoltak. El akarták űzni Endrét a trónról s Martell Károly fiát, Róbert Károlyt keresték fel, hogy őt tegyék meg magyar királlyá. Endre politikáját a kapzsi főurak ellenállása egészen megbénította. Korán belátta, hogy hova fog vezetni, ha követelni fogja a jogtalanul eltulajdonított királyi javak visszaadását, éppen azért, nehogy forradalmat támasszon abbahagyta szigorú programját s iparkodott csöndességre bírni a lázongó főurakat. Közöttük a Brebiri grófok, a Németujváry grófok s az Ujlakyak voltak a leghatalmasabbak. A pesti országgyűlésnek az a része, mely veszedelmet látott a főurak hatalmának gyarapodásában, vagyis a köznemesség, Endre utasítására meghozta ugyan a főurak hatalmának korlátozására irányuló törvényeket, de nem volt, aki azokat végrehajtsa, mert az arisztokrácia mindig meg tudta azokat akadályozni. A magyar főurak olyan ellenszenvvel voltak már eltelve Endre iránt, hogy 1300-ban Róbert Károlyt behozták az országba és Zágrábban királlyá koronáztatták. Endre sokkal gyöngébb és betegesebb volt már ekkor, hogysem fegyveres erővel meg tudta volna akadályozni a főurak lázadását és Róbert Károly megkoronázását.

Levelet írt tehát a pápának, melyben felkérte, hogy jelentse ki tiltakozását Róbert Károly megkoronázása ellen. Endrét értesítette Rómába küldött követe, hogy a pápai udvar nem tulajdonít fontosságot Róbert Károly megkoronáztatásának. Nem sokára vége is szakadt Endre küzdelmes uralkodásának, mert 1301 január 14-én meghalt, állítólag mérgezés következtében. Felesége egyik svájci kolostorba vonult, leánya, Erzsébet pedig, akit Vencel cseh király fiával jegyeztek el, megútálta kicsapongó jegyesét s szintén a zárdában keresett menedéket. III. Endrével megszűnt aztán az árpádházi királyok uralma. Ha nem számítjuk az Árpádtól Szent Istvánig tartó korszakot, Szent István óta éppen háromszáz esztendőt töltöttek az Árpádok a királyi trónon. Ez a háromszáz esztendő tel van hatalmas küzdelmekkel és belső viszályokkal és nagy kultúrális mozgalmakkal is, melyek között legnevezetesebb a kereszténység behozatala és az államszervezetnek nyugati formák szerint való átalakítása A királyok sorában Szent István, I. Béla, Szent László, Kálmán, III. Béla és IV. Béla tűnnek ki részben mint törvényhozók, részben mint hadvezérek és országszervezők s az övék az érdem, hogy az 1300. esztendő végeztével a magyarság erkölcseiben, szokásaiban és életmódjában annyira átalakult, hogy a magyar állam méltóan illeszkedhetett be a keresztény Európa modern államai közé.