A keresztesháborúk.

A keresztesháborúk indító oka.

Eljutottunk most azon bonyodalmakhoz, amelyek a világtörténelem nagy és különös hadivállalatait, a keresztesháborúkat okozták. Keresztesháborúk alatt értjük a népeknek azt a megmozdulását leginkább Európa nyugati és középső részeiben, de délen és északon is, amely különféle okoknál fogva arra kényszerítette őket, hogy nagy, nemzetközi népseregekké, rendszertelen hadakká álljanak össze és végigvonulva a mi világrészünkön, felkeressék Ázsiának azt a részét, amelynek Szentföld a neve, amely hajdan a bibliai események színhelye volt s amely Jézus Krisztus sírjával együtt akkor pogány - mohamedán - hatalom alatt állt. Az volt a célja ezeknek a néphadaknak, amelyekhez azonban csatlakozott a lovagok virága is, nemkülönben számtalan úgynevezett kóborlovag és kalandor is, hogy visszavívják ezt a földet a nem keresztény birtokostól és keresztény országot alakítsanak ott. Ez a cél csak ideig-óráig sikerült, a végeredményében kudarcot vallott. De születtek más olyan eredményei, amelyek döntő fontosságúak lettek a jövő alakulására.

A keresztesháborúknak nem pusztán egyetlen oka volt, aminthogy egyetlenegy ok, legyen bár az annak a kornak a mélységes vallásossága is, nem is szülhet ilyen óriási tömegmegmozdulásokat. Kétségtelen hogy a vallási buzgalom játszotta az indító okok közt a legfőbb szerepet. De az első ok nem ez volt, hanem a római pápáknak az a törekvése, hogy kiterjesszék hatalmukat az óhitűnek maradt bizánci birodalomra és a különféle mohamedán népektől ellepett Keletre is. Másik és talán legfontosabb magyarázója ezeknek a nagy népmegmozdulásoknak a gazdasági ok. A keresztesháborúk megindulásának az idejében a paraszt Európaszerte rettenetesen el volt nyomva, nem is jobbágya, hanem rabszolgája volt a földesurának. Állati módon élt és az a reménység, hogy új földön új viszonyokat talál, új, jobb életet szerezhet magának tízezrével csábította rá, hogy elhagyja a mostoha anyaföldet és menjen olyan vidékek felé, amelyek ismeretlenek, de amelyeken, úgy gondolta, csak jobbat találhat, mint amit otthon elhagy. Viszont a gazdag főurak, a ragyogó lovagok, akiknek itthon megvolt a birtoka és a jóléte, a vallásos cél mellett titokban azt remélték, hogy új hatalmat, talán egy-egy fejedelemséget szerezhetnek majd maguknak. A kóbor kolduslovagoknak a nagy serege pedig kalandvágytól csatlakozott e hadjáratokhoz. Ők mentek legkifejezettebben a szerencse után, amely azonban titkos célja volt a parasztnak is, főúrnak is egyaránt a vallásos buzgalom mellett. Ezek az okok szülték a keresztesháborúkat, amelyek, mint látni fogjuk, teljesen eredménytelenül végződtek, illetőleg egészen más eredményeket szültek, mint amelyekre törekedtek.

Ugyanaz a nagy római pápa, VII. Gergely, akinek sikerült a német császárt lealázni annyira, hogy végre vezekelni ment eléje, ragadta meg azt a hatalmas gondolatot is, hogy ne csupán Nyugat-Európát, hanem Bizáncot és Ázsia egy részét is római katolikussá tegye. Akkor érett meg benne ez a gondolat, amikor a görög császár hozzá fordult és tőle kért segítséget a vad szeldsukok ellen, akik a birodalmát veszélyeztették. Gergely második utóda, II. Orbán pápa már egy lépéssel tovább is ment és határozottabban megjelölte a célt : felhívta Európa népeit, hogy ragadják ki a mohamedán uralom alól Palesztinát, a Szentföldet. Ázsiának csaknem az egész, akkor ismert része mohamedán uralom alatt állott ebben az időben. Ők voltak az urak nemcsak Ázsiában, hanem Afrikában is. Szíria és Palesztina már a kilencedik században elvesztek Bizánc számára és a kairói kalifák hatalma alá jutottak. A kairói kalifák azonban békében éltek a keresztény világgal, sőt Bizáncnak egyenesen a kedvét is keresték, mert benne vélték megtalálni a támaszt a másik nagy és mindinkább terjeszkedő mohamedán hatalmasság, a bagdadi kalifaság ellen. Igy tehát Kis-Ázsiában és a Szentföldön ekkor még egészen jó volt a viszony a keresztények és a mohamedánok között.

De csakhamar megváltozott minden, amikor egy szilaj, harcias faj, a szeldsuk törökök előbbi pogányságukból áttértek a mohamedán vallásra (mert nem szabad elfelejteni, hogy a mohamedánizmus, vagyis az izlám vallása nem pogányság, mert egy Istent hisz és hogy a keresztény világ mégis pogánynak szokta mondani a mohamedánt, ez csak évezredes ellenségeskedésnek a jele) és tűzzel-vassal, harccal-háborúval terjesztőivé lettek a próféta igéinek. A szeldsuk törökök azzal, hogy segítségére voltak a gyenge bagdadi kalifának a siita bujidák (mohamedán eretnek) ellen, csakhamar megvetették lábukat Arábia egy részében, Szíriában és a Szentföldön. Uralkodóik közül Alp Arszlán különös bátorságával tünt ki és olyan sikeresen viselt hadakat, hogy fia, Melik sah már egész Kis-Ázsiában és Szíriában uralkodott. Igy tehát ott voltak már a szeldsuk törökök Bizánc közvetlen szomszédságában és kétségtelen volt a szándékuk, hogy megtámadják ezt is. Mihály, a bizánci császár tehát nem ok nélkül félt tőlük s ez a félelme csakhamar ijedelemmé vált, amelyben osztozkodott az egész keresztény világ, amikor híre ment, hogy Ortok, az a török vezér, akié Jeruzsálem volt, elfogatta és rabságra vettette az ősz Simeont, a jeruzsálemi pátriárkát. Ez hallatlan eset volt, mert addig a mohamedánok mindig tisztelték a Jeruzsálemben lévő keresztény papságot és nem bántották a zarándokokat sem. A zarándokok rémülten hozták meg az esemény hírét Bizáncba és Mihály császár ekkor fordult segítségért a török ellen a pápához.

Amíg azonban a levélváltások, készülődések tartottak, a szeldsukok még tovább terjeszkedtek és Szulejmán nevű vezérük elfoglalta már az egészen keresztény Nicea városát is, amely azután a birtokában maradt fiának, Kilids Arszlánnak is. Közben meghalt Mihály császár és utóda Komnen Elek lett a trónon. Ez alkalmas ember volt arra, hogy a keletről fenyegető veszedelemnek útját állja. Erőslelkű és hősies, de egyben ravasz is volt, egyaránt kitünő hadvezér és diplomata. Harminchat éves uralkodása alatt mindig ilyennek bizonyult. Elek, amint a trónra jutott, először is szövetségre lépett a német császárral a velenceiekkel, sőt magával a török Szulejmánnal is, hogy előbb egyéb ellenségeitől szabadulhasson meg. Csakhamar sikerült is végleg megvernie a vad bessenyőket, akik szintén fenyegették országát és elkergette, a rabló kún hordákat is. De ha ezek fölött diadalmaskodott is, Ázsiában nem tudta megakadályozni a törökök nagyarányú terjeszkedését. Nemcsak Antiókhia, hanem Nicea és Ikonium is a török kezében voltak már s Bizáncnak mindig attól kellett félnie, hogy egyszer csak az ő falai alatt is megjelenik az ellenség.

II. Orbán pápa megindítja a keresztesháborút.

Ilyen körülmények között Elek császárnak nem maradt más hátra, minthogy ő is a pápához forduljon segítségért. A pápa pedig ekkor II. Orbán volt, egy francia eredetű ember.

Miután Orbán biztosra vette hogy segítség esetén a bizánci császár is el fogja ismerni az ő fennhatóságát és ezzel az ortodox egyháznak vége lesz, meg is ígérte a segítséget, sőt csakhamar cselekedni is kezdett. Első tette az volt, hogy Piacenzában, ahova Henrik német császárral való civakodása miatt egyházi gyűlést hívott össze, ennek befejeztével megesküdtetett több lovagot arra, hogy elmennek Konstantinápolyba a császár segítségére. De igen kevés lovagnak akadt kedve arra, hogy Bizánc megmentéséért (mert, ekkor még a Szentsír visszavételéről nem volt szó) harcoljon a török ellen görög vezérek parancsnoksága alatt. Ez a kudarc azonban nem bátortalanította el Orbán pápát, hanem ellenkezően, ez adta neki a gondolatot arra, hogy a jövőben ne Bizáncról, hanem Jeruzsálemről beszéljen és a Szentsír megmentését tűzze ki a jámbor keresztények feladatává. Ez a gondolat volt megindítója a keresztesháborúknak. És ami tulajdonképpen mint a bizánci birodalom megmentése kezdődött meg - és titokban természetesen most is az volt a célja - az most átalakult az egész kereszténység ügyévé, mert “a tejjel és mézzel folyó Kánaánt” és Krisztus szent sírját kellett most már visszavenni a pogánytól. És Orbán pápa teljes lelkesedéssel látott hozzá munkájához. Mivel Franciaországban sokkal jobban előkészítettnek látta a talajt tervei számára, mint Olaszországban, tehát legjelesebb főpapjai társaságában fölkerekedett és útrakelt Franciaországba Mint mondottuk, francia ember volt, amellett pedig rendkívüli szónok, aki elragadó hévvel tudott beszélni.

Már útjában mindenfelé lelkesítette az embereket a Szentsír visszavívására és így érkezett meg a nevezetes Clermont városába, amely kiinduló pontjául tekinthető a keresztesháborúknak. Orbán azzal a bevallott céllal ment Clermontba, hogy ott törvényt fog ülni Fülöp francia király fölött, aki botrányos családi életet élt. De a fontosabb célja az volt, hogy összegyűjtse ide egész Franciaország papságát zsinatra s teljes erővel kezdje meg az agitációt a Szentsír visszavételéért. Nemcsak Franciaország vallásos hangulata, hanem az a körülmény is jó sikerrel biztatták Orbánt, hogy a Jeruzsálembe való elzarándoklás jámbor szokása újból kezdett lábra kapni az előkelő rendek, sőt a fejedelmek közt is. Szent Heléna császárné ideje óta, aki tudvalévően maga is járt a Szentföldön és ott fellelte Krisztus keresztjét, kezdett megszűnni a zarándoklás szokása. De ebben az időben már újból lábra kapott és a zarándokok nagy seregekben vándoroltak a Szentföldre. Sok fejedelmi zarándokról is történik ezekben az időkben már említés. Igy Ördög Róbert, Normandia hercege, aki méreggel megölte bátyját, Jeruzsálembe zarándokolt levezekelni a bűnét. Hidda őrgrófné, Keresztély őrgrófnak az özvegye szintén a Szentföldre zarándokolt, de ez egészen különös okból.

A gyönyörű szép és gazdag nőt ugyanis férje halála után úgy kezdték zaklatni a kérők, hogy a szerencsétlen, aki hű akart maradni férje emlékéhez, először levágta saját maga az orrát, hogy rútságával riassza vissza a kérőket. Azonban ez sem használt s így az agyonzaklatott özvegy elzarándokolt Palesztinába, ahova azután a kérők már nem mentek utána. Siegfrid, a mainzi érsek pedig három püspök segítségével óriási, hétezer főből álló zarándoksereget vezetett a Szentföldre. Ez a zarándoksereg mondhatatlan nélkülözések és a szeldsukokkal való folytonos harcok közben jutott el a szent helyre. De vissza nem egészen egy harmadrészük, csak kétezer ember érkezett, olyan pusztítást vitt végbe közöttük a nyomorúság, a nyavalyák és a török. Ezek a hazatértek azután eltöltötték panaszaikkal egész Európát, hogy Palesztina a pogányok kezén van s ezzel is szították a törekvést arra, hogy a Szentföldet fegyverrel vegye vissza a kereszténység. De gondoskodott Orbán pápa másképpen is a talaj előkészítéséről. Segítőtársai mindenfelé terjesztették a Clermontba utazásával kapcsolatos, csak félig-meddig titkolt szándékát. Igy azután, amikor megérkezett Clermontba, már mindenki tudta, hogy ott a zsinaton Fülöp király házi botrányainál sokkal fontosabb dolgok is fognak sorra kerülni. A nevezetes zsinaton nem kevesebb, mint tizennégy érsek, kétszázhuszonöt püspök, négyszáz apát, sokezer alsóbbrangú pap jelent meg. A világiaknak pedig olyan óriási száma sereglett össze, aminő soha előbb zsinatokon jelen nem volt.

Az ódon Clermont városa mellett egy nagy síkságon deszkákból hatalmas emelvényt állítottak s ezen foglalt helyet Orbán pápa ragyogó kíséretével. Megadták a jelt, hogy a pápa szólni akar és erre a sokezer főből álló néptömeg elhallgatott, még a lélekzetét is visszafojtotta, úgy hallgatta a szentatyát. Vázolta először a zarándokok szenvedéseit, azután megragadó színekkel ecsetelte Simeon pátriárka sorsát, aki a pogány rabságában sínylődik, majd rámutatott arra, hogy a török előrenyomulása nemcsak Konstantinápolynak, hanem az egész keresztény világnak a veszedelme. Palesztinát úgy írta le, mint a tejjel és mézzel folyó Kánaánt, amelynek a földje sokkal dúsabb termést ad, mint akár a legbővebben termő hazai föld. Azzal végezte beszédét, hogy mindenkit felszólított, hogy siessen a legfőbb hadvezér, “ Krisztus” zászlaja alá és segítsen fegyverrel vívni vissza “Hágár fiaitól” a megszentelt földet. Elragadó ékesszólása, a folyton fokozódó temperamentum, amellyel beszélt és a meggyőződés, amely sugározni látszott minden szavából, csodával határos nagy hatást tettek a néptömegre. Mindenki megértette, hogy ez az addig hallatlan, nagyszerű vállalkozás az Isten akarata s azért ki kell vinni és ki is vihető. “Ez Isten akarata, ez Isten akarata !” - hangzott fel a zúgó kiáltás a tömegből. És általánossá lett a meggyőződés és gyorsan futott országokon keresztül, hogy a pápa szavaival maga Isten beszélt.

A lovagi rend előtt pedig, amely úgyis telve volt részben aszkétikus buzgóságú, részben kalandot szomjazó hajlandósággal, ettől fogva Palesztina vált azzá az álomországgá, ahová mindenáron el kellett jutniok. Orbán ezután bejárta a Clermonttal szomszédos városokat is, hogy ott is buzdítsa a népet a keresztesháborúra. Puy városában az odavaló püspök, a karcsú, fiatal, lovagias és mindig derült lelkű Adhemar térdenállva fogadta a pápát, úgy kérte, hogy mentse fel püspöki kötelességeitől és engedje, hogy elmenjen harcolni a pogány ellen. Esdeklő szavai hallatára számosan léptek melléje s fogadták, hogy szintén elmennek a Szentföldre harcolni és kérték a pápa áldását. Orbán megáldotta őket, Adhemar püspököt pedig kegyesen felemelte a földről és ott nyomban azt a felhatalmazást adta neki, hogy Palesztinában ő legyen a képviselője és helyettese. Ugyanily hatásos módon volt a pápa segítségére René, a gazdag toulousei gróf is. Ez követséget küldött a pápához és a zsinathoz s tudatta velük, hogy ő már fel is tűzte a keblére a keresztet, a Szentsírért majdan harcbaindulók jelvényét. Tudatta azt is, hogy lovagokból és zsoldosokból álló nagy kísérettel már készülődik a nagy útra és hogy azoknak a számára, akik szegénységük miatt nem kelhetnének útra, ha csatlakoznak hozzá, nyitva áll a kincstára. Erre a két csattanós példára azután csakugyan általánossá vált a mozgalom és úgy látszott, hogy a vállalkozás sikere biztosítva van.

A keresztesvitézek gyülekező helyéül Orbán pápa ezek után Konstantinápolyt (Bizáncot) jelölte meg, az útrakelés napjául pedig 1096 augusztus 15-ikét tűzte ki. A harcbainduló zarándokoknak teljes bűnbocsánatot biztosított és biztosította őket arról is, hogy birtokaikról gondoskodni fog, nehogy távollétükben mások elfoglalhassák. Azután újból beutazta a pápa Közép és Dél-Franciaországot, felkereste a nagyobb városokat s mindenfelé lelkesítette a népet a harcra. És így történt, hogy amikor a pápa nagyszámú zarándokseregtől követve útrakelt haza, Róma felé, akkor már sokezer keresztesvitéz is útban volt a távoli Kelet felé. Amint a nemesség és papság Orbánban találták meg a lelkes apostolát a kereszteshadjáratnak, azonképpen támadt másik apostol is, aki viszont a köznépnek, a parasztságnak az ezreit tudta rávenni arra, hogy csatlakozzanak a kereszteshadakhoz. Ez a csodálatos ember egy remete volt : Amiensi Péter. Egy sokkal később forgalomba került legenda szerint tulajdonképpen ez a Remete Péter volt az egész kereszteshadjárat megindítója. Azt mondja róla ez a monda, amelynek a hitelessége azonban ma már meg van döntve, hogy Péter elzarándokolt Jeruzsálembe és odaérve, egyenesen a Szentsírhoz sietett, de amikor odaért, teljesen elfogta már a kimerültség és a sírra borulva elaludt.

És ekkor álmában megjelent neki maga Jézus Krisztus, megáldotta és azt a megbízást adta neki, hogyha hazatér, otthon mondja el, micsoda irtózatos nyomorúságban, micsoda pogány zsarnokság alatt vannak a szent helyek. Beszélték azt is, hogy maga a pátriárka adott Péternek levelet a pápához és ez az üzenet bírta rá Orbánt arra, hogy keresztesháborúra hívja fel a világot. Ez azonban mind csak későbbi rege, a tény csak annyi, hogy Amiensi Péter járt ugyan előzetesen is már a Szentföldön, de Jeruzsálembe el sem jutott. Ez a Péter egyike volt a legérdekesebb embereknek ebben a korban. Az amiensi egyházmegye egyik városkájában született és az erdős Berri grófság egyik erdejébe húzódott el, hogy remeteéletet éljen. Azután, mint már mondottuk, zarándokútra kelt, de főcélját, Jeruzsálemet nem tudta elérni. Amikor Orbán pápa szózata eljutott hozzá is - mert valószínű, hogy Clermontban nem volt jelen, - tüstént felkerekedett és kezdett faluról falura járni, városról városra vándorolni s mindenfelé hirdette a keresztesháborút és lelkesítette a föld népét, hogy csatlakozzék a harcosokhoz. Már külső megjelenése is csodálatot keltő volt. Alacsony, rendkívül sovány ember volt, barna arcbőrrel és villogó szemmel, arcát óriási nagy remeteszakáll körítette, amely leért közönséges madzagból kötött övéig. Viselete szőrből készült ing volt, efelett pedig a remeték szokásos kámzsája, amely fedetlenül hagyta két aszott karját és sovány alsó lábaszárait.

Igy járt faluról falura egy öreg, sovány öszvéren ülve és hirdette mindenfelé a pápa szavát az eléje siető parasztoknak s lelkesítette őket a keresztesháborúra. Nem evett egyebet, csak halat és nem ivott egyebet, csak valami nagyon csekély bort. Hús vagy kenyér soha meg nem fordult a szájában. Ez az egyszerű életmód, sajátságos megjelenése és lángoló ékesszólása csakhamar megszerezték neki a szent nevet a buzgó parasztság között. Kezdték annyira tisztelni, hogy sokan akadtak, akik még az öszvére szőreszálait is mint ereklyét őrizgették. Kétségtelenül rendkívül éles esze volt és megvolt benne az a tehetség, hogy igazságszeretet, erély, önzetlenség és jóakarat által uralkodni tudjon nagy néptömegeken. Csakhogy viszont makacsul ragaszkodott előítéleteihez, a szerencsétlenségben pedig teljesen elvesztette lélekjelenlétét.

A paraszthadak elindulása.

Amiensi Péter prédikációinak a hatását nagy mértékben növelte az, hogy a parasztok helyzete ebben az időben úgy Franciaországban, mint Lotharingiában egészen vigasztalan volt. A földesurak elviselhetetlen robotmunkával gyötörték a parasztokat és mindenféle címen kifosztogatták őket minden keresményükből.

Azonkívül ebben az időben hét esztendőn keresztül nem volt majdnem semmi termés sem Franciaországban, sem Lotharingiában, sem pedig Észak-Németországban. Ennek éhinség és a ragályos betegségeknek mindenféle faja lett a következése. Nem csoda tehát, hogy a francia paraszt előtt az az ember, aki Palesztinába hívta és ott szabadságot, tejjel és mézzel folyó földet ígért neki, valósággal angyal gyanánt tűnt fel. Ahová tehát eljutott Péter, pedig nagy földeket járt be, mindenhol ezrével sereglettek melléje a parasztok. Hogy megszerezhessék a nagy útra szükséges élelmet, fegyvert és pénzt, eladták mindenüket, sokszor a nevetségesnél is csekélyebb áron. Feljegyeztek egy esetet, amikor egy paraszt hét birkát százharmincnyolc fillérért adott el. Feleségüket, gyermekeiket kétkerekű taligákra ültették a parasztok és úgy vándoroltak el Péterhez minden pereputtyostól, hogy csatlakozzanak hozzá. Az éhség, a jó reménység és az áhitatos sóvárgás azután arra késztették ezeket a legelsőnek összeverődött seregeket, hogy előbb keljenek útra, még mielőtt a fejedelmek és a nemes urak felkészülődtek volna a szent háborúra. Mintegy huszonnégyezer ember gyülekezhetett így össze Amiensi Péter hadában, de ennek bizony körülbelül csak a fele volt fegyverfogható. Péter vezetésével keltek útra a gyülekezőhelyről, Berryből. Utközben azután még számosan csatlakoztak hozzájuk. Igy különösen kóborló, koldus lovagok, akik rendesen olyan szegények voltak, hogy a nép még csúful is odaakasztotta a nevük mellé koldus voltuk jelzőjét, mint melléknevet.

Igy csatlakozott például Amiensi Péter hadához az öreg és nemes Valter lovag, akinek franciául Sansavoir, németül pedig Habenichts (Semmimsincs) volt a mellékneve. Csatlakozott hozzá azután a clermonti gróf, Lambert is, aki szintén olyan földhözragadt volt, hogy elnevezték Lambert le Pauvre-nak (a Szegény Lambert). Igy érkezett meg ez a szedett-vetett, züllött és minden pillanatban veszedelmessé válható had Németország határára, azután pedig Köln városába, ahol Péter remete újból prédikálni kezdett, de a józanabb és jobbmódú német parasztság között nem igen talált követőkre. Ellenkezően, amikor látták a rongyos és tarkabarka menetet, még nevettek rajtuk és bolondnak csúfolták őket, hogy odahagyják az otthonukat és nekiindulnak az ismeretlen nagyvilágnak. Mindamellett kétségtelen, hogy Péter hadához sok német is csatlakozott, de leginkább csak az elzüllött, haszontalan emberekből. A lassanként ijesztővé dagadó tömeg így húzódott tovább Európán keresztül. Nemcsak az örök üdvösség vágya vitte őket, hanem a vagyonszerzés reménysége is, sokakat pedig az a titkos reménység, hogy nagy zsákmányban lesz részük és Keletnek ama buja gyönyörűségeiben, amelyeket a Palesztinából visszatért zarándokok a messzi földet bejárt utas túlzásaival szoktak ecsetelni.

Egyébként pedig bűnbocsánat is volt ígérve a kereszteshadban részvevőknek, nemcsak az égen, hanem a földön is, nem csoda tehát, hogy a remete Péter mellé csakhamar seregestül csatlakoztak zsiványok, tolvajok és egyéb latrok is s még veszedelmesebbé tették ezt a züllött sereget.

Amiensi Péter megérkezése Konstantinápolyba.

Remete Péter makacsul bízott abban, hogy Kölnben, ha még tovább fog prédikálni, többen is csatlakoznak a seregéhez. Viszont a francia parasztok egy részét semmi módon nem lehetet már visszatartani, tehát úgy intézkedett Péter, hogy seregének egy részét, mintegy tízezer embert átadta Sansavoir, vagyis Habenichts lovagnak, hogy az vezesse őket tovább s megbeszélte vele, hogy Konstantinápolyban fognak találkozni. A kereszteshadaknak ez a legelső csapata háromhónapi vándorlás után csaknem minden baj nélkül megérkezett Konstantinápolyba. Azonban azokat az országokat, amelyeken ez a rongyos, züllött és veszedelmes had elvonult, mindenfelé nagy rémület fogta el és Németországban is, Magyarországon is megtettek minden intézkedést, hogy barátságosan fogadják ugyan őket, de szemüggyel is tartsák. Igy azután csakugyan nem is lett semmi baj egészen Zimonyig. De itt egy kicsiny csapat hátra maradt, hogy fegyvereket vásároljon be s eközben olyan rakoncátlanul viselték magukat, rabolni próbáltak és annyi egyéb gazságot követtek el, hogy a magyarok kénytelenek voltak fegyverrel kergetni ki őket az országból, miközben tizenhatot meg is öltek közülük.

Belgrádban azután már nagyobb baj történt velük. Itt a nép nem akart nekik ennivalót adni, mire a keresztesek egyszerűen nekiestek a tehéncsordáknak és a birkanyájaknak és megint csak rabolni akartak. Véres harcra került a sor, amelynek a vége az lett, hogy a föld népe száznegyven keresztest agyonvert. A többi azonban minden további baj nélkül megérkezett Konstantinápolyhoz, ahol Sansavoir kihallgatáson jelentkezett a császárnál és megkapta tőle az engedelmet arra, hogy tábort üthessenek a város alatt és ott várják be Péter seregeit. Péter a husvéti ünnepek alatt csakugyan magához tudott még hódítani prédikációival néhány német grófot és papot és öt nappal az első sereg után ő is elindult csapataival. Különösen Svábföldön csatlakozott hozzájuk sok derék lovag nagy kísérettel, úgyhogy most már ezek kezdtek többségben lenni. Ezeket a csapatokat is mindenfelé barátságosan fogadták, Németországban is, Magyarországon is. Amikor azonban a zimonyiak hírét vették, hogy újabb kereszteshadak közelednek, hogy mindenféle rendetlenségtől és garázdaságtól visszarettentsék őket, városuk falára kiakasztották intőjelül az előbb megölt tizenhat keresztesnek a fegyverzetét és ruháit. Azonban ezzel éppen az ellenkezőjét érték el annak, amit akartak, mert a keresztesek nagy haragra gyulladtak megölt társaik miatt és bosszút követeltek Amiensi Pétertől, aki erre kiadta a rendeletet, hogy Zimonyt ostromolják meg. A zimonyiak nem tudtak ellenállni, a keresztesek bevették a szerencsétlen várost és csúnya dúlást végezve benne nagy zsákmányt ejtettek.

Ennek a dolognak a híre azután ijedelmet okozott Belgrádban, úgyhogy ellenállás nélkül megengedték a kereszteseknek, hogy átkeljenek a Száván. Csak néhány bessenyő akarta megakadályozni az átkelésüket, de ezeket hamarosan agyonverték. A belgrádiak megengedték nekik az élelmiszerek bevásárlását, sőt még valamelyes pénzt is gyűjtöttek a szegényebb keresztesek számára. Hanem a bolgárokkal összeütközésre került a dolog. Ez úgy történt, hogy néhány keresztes azt hitte, hogy vásárlás közben a bolgár kereskedők megcsalták őket s ezért bosszúból Nis városa közelében több malmot és nyaralót felgyujtottak. Erre azután Nis parancsnoka, Nikita lóra ültette seregét és utána vágtatott a kereszteseknek, hogy megtorolja a gyujtogatást. Utól is érte őket és megtámadta szekereiket, amelyeken nemcsak az élelmiszert és egyéb málhákat szállították, hanem a haddal vonuló nők és gyermekek százait is. Kétezernél több szekérnek az útját vágta el a keresztesektől. De erre Péter visszafordult és sikerült is neki kiszabadítani a kocsikat. Hanem ez már nem használt. A keresztesek éktelen haragra gyulladtak s francia lovagok nem hallgattak sem Péternek, sem tisztjeiknek a parancsára, megrohanták a várost. De megjárták. A bolgárok nagy mészárlást vittek végbe köztük.

Még akkor is folyt a harc és a vérengzés a vad keresztesek és a szintén nekivadult bolgárok között, amikor Péter Nikitával fegyverszünetről és elégtételadásról tárgyalt. A bolgárok maradtak a győztesek : ezrével gyilkolták le a kereszteseket vagy pedig rabszolgának hurcolták el őket. Péter jól megtömött hadipénztárát szintén zsákmányul ejtették. Csak nagynehezen tudta Péter újból összegyűjteni a még megmaradottakat, különösen azokat, akik az ismeretlen vidéken messzire elmenekültek. De végül mégis megérkezett eredetileg 14.000 főnyi seregének a megmaradt kétharmad része Szófia elé. Itt találkoztak össze a császár első követeivel. Ezek azt az üzenetet hozták nekik, hogy a császár megengedi az országán való keresztülvonulást is, meg azt is, hogy élelmiszereket vásároljanak be, de nem szabad nekik egy városban sem tovább tartózkodni három napnál. Amikor Péter meghallotta a császárnak ezt a kegyességét, örömében hangos zokogásra fakadt. Több mint két héttel Sansavoir megérkezése után ütötte fel sátrait ez az újabb sereg is a másik mellett, Konstantinápoly falai alatt. És ott volt már a harmadik, kicsiny csapat is, az, amelynek Orléansi Folker volt a vezetője.

Zsidóüldözések.

Ez a harmadik csapat volt a legveszedelmesebb. Folker az egész seregét tönkrement parasztokból toborozta össze és a szükséges pénzt pedig azoktól a zsidóktól zsarolta ki, akik vonakodtak kereszténnyé lenni. Kölnből ez a csapat Prágába ment és itt azután rettenetes zsidómészárlást vitt végbe.

Prágában nagyon sok zsidó lakott, leginkább szláv rabszolgákkal kereskedtek és igen gazdagok voltak. A prágai herceg, Bretiszláv seregével a lengyelek ellen volt oda s azért a szerencsétlen zsidók teljesen védtelenül maradtak. Csak Kozmász érsek iparkodott védelmezni őket, aki sokat közülük el is rejtett palotájában. De ez nem használt semmit. A szerencsétlen zsidókat ezrével kaszabolták le vagy pedig erőszakosan keresztelték meg őket. Amikor a keresztesek elvonultak, Henrik német császár megengedte ugyan a zsidóknak, hogy újra visszatérjenek őseik vallására, de ezek nem érezték magukat többé biztonságban Csehországban és átvándoroltak részint Magyarországba, részint Lengyelországba. Jellemző arra a korra, hogy mielőtt elmehettek volna, akkor meg a hadból már visszatért Bretiszláv herceg foszttatta ki őket alaposan. Folker csapataiban a könnyű és bőséges zsákmányolás után felbomlott minden rend és fegyelem. Dúlva közeledtek Magyarország felé. Átlépték a határt s csakhamar megtámadták Nyitra városát, amely a hatezer főnyi sereg ellen nem bírt védekezni. De erre a király hatalmas magyar haderőt küldött ellenük, amely körülfogta őket és olyan rettenetes diadalt aratott rajtuk, hogy még hírmondó is alig maradt belőlük. Maga Folker is alig tudott elmenekülni s megmaradt néhány emberével Péterhez csatlakozott.

A legvadabb, legvisszataszítóbb viselkedésű kereszteshadak azonban azok a csapatok voltak, amelyeket Meluni Vilmos gróf és Leiningeni Emiko vezettek. Vilmos külsejére nézve valóságos óriás volt és a hívei úgy hívták, hogy Guillaume le Charpentier (Ács Vilmos), mert a kardjával úgy összevissza szokta kaszabolni, faragni ellenfelét, mint ahogy az ács tesz a gerendával. Durva volt szavaiban s durva volt cselekedeteiben is. Már nyolc évvel előbb résztvett Spanyolországban a mórok ellen való harcban, de társaival együtt még idejében odább állt. Most nagy sereg francia parasztot toborzott és ezek először is a németországi Speier városában mutatták ki a foguk fehérét. Ebben a városban rendkívül sok Franciaországból és Olaszországból bevándorolt zsidó család lakott, akik iránt Henrik német császár a legnagyobb jóakaratot tanúsította s többféle szabadságokat adott nekik. A zsidók itt teljesen külön és fallal körülvett városrészben laktak, a kereskedelem egészen az ő kezükben volt, voltak gyönyörű földbirtokaik és szőlőhegyeik is. Képzelhető, hogy ez a jólét, gazdagság és megelégedettség micsoda ádáz haragra ingerelte a vad jövevényeket a speieri zsidók ellen. Amint beértek a városba, tüstént összefogdosták az első tíz zsidót, aki a kezükbe jutott és elhurcolták magukkal a gyönyörű dómba, hogy ott felvegyék a keresztséget. De közülük egyik, egy nő a saját kezével vetett véget életének, a többi kilenc pedig mind egy szálig megölette magát, de a keresztséget nem vette fel.

Erre a borzalmas hírre a zsidók nagy része a császári palotába menekült, nagy részük pedig János püspök palotájában talált menedéket, akire azután a keresztesek természetesen ráfogták, hogy a zsidók megvesztegették, azért fogta pártjukat. Amelyik zsidó azonban idejében be nem menekülhetett valamelyik palotába, annak az élete is, a vagyona is áldozatává lett a vad kereszteseknek. Majdnem kétheti kegyetlenkedés után végre felkerekedtek Vilmos hadai, amikor már nem találtak semmi rabolni valót és tovább vonultak Wormsba. Itt Albrand wormsi püspök szintén megnyitotta a palotáját a zsidó menekülők előtt, de a fanatikus gyilkosok nagyon sok menekülőnek az útját állták és a legvadabb kegyetlenséggel bántak el velük. Mainzban egyesültek Vilmos hadai Leiningen Emiko grófnak tisztán németekből álló hadaival. Emiko rendkívül gazdag főúr volt Pfalzban, de most elhagyta birtokait, mert azt állította, hogy neki maga Isten jelent meg álmában és ő parancsolta, hogy siessen a zsidók üldözésére. Mainzban is megkezdődött tehát a kegyetlenkedés. A zsidók itt is az érseknek, Ruthardnak a palotájába menekültek. Ámbár Ruthard közeli rokona volt Emikónak, a keresztesek nem törődtek a főpap tekintélyével sem, hanem megostromolták palotáját és bedöntötték a kapuit. Rövid, ádáz vérengzés fejlődött ki, a zsidók alig védekeztek és halomszámra hullottak el a vad üldözők csapásai alatt vagy pedig a saját kezüktől.

Csak kevesen engedték magukat megkeresztelni. Ezek közt volt egy öreg zsidó is, akinek két gyönyörű szép leánya volt. Két nap mulva az öreg megbánta, tettét s saját kezével ölte meg először mind a két leányát, azután pedig felgyujtotta a házát. Amikor ez megtörtént, egy társával együtt elment a zsinagógába, azt is felgyujtotta s maga is ottveszett a lángtengerben. De elpusztult az így támadt tűzvészben Mainz városának jó nagy része is. Mainzban, egy akkori, hitelt érdemlő feljegyzés szerint 954 zsidó esett áldozatául a kereszteseknek. Hasonló jelenetek játszódtak le ugyanekkor még számos más helyen is.

A keresztesek Magyarországon.

Emiko a rajnavidéki zsidóktól rabolt arannyal hajókat bérelt, hogy seregét a Dunán vigye tovább. Amikor Magyarország határához érkezett ez a szedett-vetett had, mintegy 12.000 főnyi parasztból és 300 lovagból állhatott. Amint megérkeztek a Lajta-folyóhoz, ezen hidat kezdtek verni, de a Kálmán király által ellenük küldött magyar csapat útjukat állta az átkelésben. Azonban a magyarok száma aránytalanul kicsiny volt a keresztesekéhez képest s így a keresztesek tökéletes diadalt arattak fölöttük, a magyar sereg csaknem teljesen megsemmisült.

Ezt a diadalukat a keresztesek vad tivornyával ünnepelték meg. Emiko és Meluni Vilmos már-már egymás között kaptak hajba azon, hogy melyik legyen kettőjük közül - magyar király. Mikor továbbvonultak, a magyarok Mosony városánál próbáltak nekik ellenállni. De a szerencse itt is a kereszteseknek kedvezett Megostromolták a várost, kiverték belőle a magyarokat és maguk, telepedtek le benne éjszakára. Hanem ekkor azután fordult a kocka. Kideríthetetlen okból éjszaka a parasztokon valami babonás félelem, valami megmagyarázhatatlan rettenet vett erőt. Egyszerre felriadtak mind, kiszaladtak Mosonyból és elkezdtek menekülni. Ekkor azután rajtuk ütött a magyar sereg, amelyet maga Kálmán király vezetett s irtózatos pusztítást vitt véghez soraikban. Ezerszám hullott a keresztes, akit pedig meg nem öltek, azt foglyul ejtették a magyarok. Csak nagyon kevesen tudtak kerülő utakon elmenekülni és visszajutni, hazájukba. Ezek közt volt Emiko gróf is. Otthon gúnnyal és hahotával fogadták őket és világ csúfjai maradtak halálukig. Meluni Vilmosnak is menekülni kellett. Ez és még néhány más lovag csatlakozott Bouillon Gottfriednek már közelgő hadához, amelyről később lesz szó. Vilmos azután később Antiókhiánál gyáván elszaladt az ellenség elől s otthagyta a Szentföldet. Ha ugyan képzelhető, még ezeknél a vad hordáknál is vadabb és züllöttebb volt az a had, amelyet egy Gottschalk nevű barát gyűjtött össze német parasztokból.

Ez a barbár csorda, amíg az innen is, onnan is összeharácsolt pénzük tartott, csak lassan húzódott előre folytonos tivornyázás és részegeskedés között, amelyben résztvettek a zarándoknő címen hozzájuk csatlakozott züllött női személyek is. Amikor pedig elfogyott a pénzük, akkor nekiestek a közeli városoknak és falvaknak és rablással, lopással szereztek maguknak megint mindent, amire szükségük volt. Nem csoda tehát, hogy Kálmán király ezeknek is sereggel állotta az útját. A magyar sereg körül is vette őket, de Kálmán annyira mérsékelt volt, hogy szabad továbbvonulást igért nekik, ha lerakják a fegyvereiket és kiadják a rablott holmit. A keresztesek kénytelen-kelletlen beleegyeztek ebbe és elkezdték lerakni fegyvereiket. Ekkor azonban egy különösen vad csapatuk egyszerre csak megtagadta a fegyverlerakást és amikor a magyarok kényszerítették őket erre, vad harc, irtózatos vagdalkozás támadt. A magyarok olyan pusztítást vittek véghez Gottschalknak mintegy 5500 főnyi hordájában, hogy alig maradt meg egyharmadrésze. Akik haza tudtak menekülni Németországba, azok azután iparkodtak az országot minél jobban telekürtölni a magyarok kegyetlenkedéseivel. De még egykorú német krónikások is a magyaroknak adnak igazat.

A keresztesek Nicea előtt.

Igy tehát az a vállalkozás, amelyet Orbán pápa Clermontban mint a kereszténység legnemesebb és legdicsőbb feladatát jelölt meg, elveszítette már minden tekintélyét, sőt gyűlöltté vált Európa keletibb népei előtt, még mielőtt csak egy keresztesnek a lába is érintette volna Palesztina földjét. Bizonyára ez az oka annak, hogy több forrás Amiensi Péter seregét is hasonló garázdálkodással vádolta meg. Pedig ez nem volt igaz. Péter, úgyahogy, fenn tudta tartani a fegyelmet a seregében és nem is szorult népe rablásra, mert a görög császár ellátta őket pénzzel is, élelemmel is és végre a saját hajóin át is szállíttatta őket Ázsiába. Megérkeztek tehát vágyaik országába az első keresztesek - mintegy húszezer főnyi sereg. Nicea környékén vertek megerősített tábort, hogy ott várják be az utánuk érkező fejedelmi hadakat és a lovagokat. Mivel a rumi szultán, Kilids Arszlán ebben az időben tűrhető békességben élt Elek császárral, nem kellett támadástól félniök és hosszú ideig az ellátásukról is gondoskodott a császár. De úgy egy hónap mulva mégis csak meglazultak a fegyelem bilincsei és a rendbontást itt a franciák kezdték meg. Egy kisebb csapatuk portyázás közben eljutott egészen az ellenséges Nicea falai alá és sikerült onnan mindenféle barmot zsákmányul elhajtani anélkül, hogy a törökök rájuk támadtak volna.

Ezen vérszemet kaptak a nagyobb francia csapatok is, majd pedig a mintegy ezerfőnyi német had s ezek bőséges zsákmányt ejtve, vissza sem tértek többé a táborba, hanem a kis Xerigordusz várába fészkelték be magukat, hogy ott várják be a fejedelmi seregeket. Csakhogy Kilids Arszlán ekkor megsokalta már a garázdálkodást, erős seregével ott termett a várnál és ostrom alá fogva a vakmerőket, akiknek most már senki sem ment a segítségére s mindnyájukat vagy leölette vagy rabszíjra fűzette. Hajdan hatalmas és gazdag német grófok jutottak így rabságba és kénytelenek voltak életüket örökös rabszolgaságban tölteni. Pár nappal később, az élelmiszert szállító keresztesek közül is sokan a szeldsukok kezébe estek. Szerencsétlenségre ekkor Péter, éppen Konstantinápolyban volt a császárnál és így az intelmei és bölcs mérséklete nélkül maradt fősereg amely 7500 gyalogosra és 500 lovasra olvadt le, meggondolatlan elhatározásra ragadtatta magát. Nicea felé indultak, hogy megostromolják. De a törökök már útközben csatát álltak velük és tökéletesen tönkreverték őket. A lovasok kétharmadrésze esett el a csatatéren s a halottak között volt Sansavoir lovag is két testvérével együtt és Orleánsi Folker. Amikor a többi keresztes ezt a pusztulást látta, megszaladt és menekülve futott vissza a táborba. Csakhogy a felbőszült szeldsukok most már az üldözésükre siettek. Majd pedig betörtek a táborba is és itt nem kímélték többé sem az alvókat, sem a betegeket, sem az aggastyánokat, sem a gyermekeket, sem a papokat, hanem mindannyit lemészárolták, az ifjakat, a leányokat és a fiatal asszonyokat pedig elhurcolták rabszolgáknak.

Azonkívül magukkal vitték a keresztesek minden jószágát, összes lovait és öszvéreit. Csak kevés keresztesnek sikerült bemenekülni egy, a tengerparthoz közel lévő, rommá dőlt kis erődbe s itt ügyesen tudtak védekezni a törököknek azon szándéka ellen, hogy meggyujtott rőzsekötegekkel pörköljék ki őket menedékhelyükről. Közöttük azután akadt egy vakmerő ember, aki éjjel keresztül szökött a törökök táborán és úgy jutott el Konstantinápolyba hírt vinni a veszedelemről, hogy átuszta a tengerszorost. A vészhír hallatára a császár azután jól felfegyverzett hajóhadat küldött a szorongatottakért, akik azonban mindössze vagy kilencszázan voltak már csak és szerencsésen visszaszállíttatta őket Európába. A legtöbben csalódottan és teljesen elcsüggedve nem is tértek többé vissza Ázsiába hanem, elindultak vissza, hazájukba. Csak keveseknek volt bátorsága hogy átkeljenek újra a Szentföldre és ott várják meg a fejedelmek és lovagok megérkezését. E kevesek között volt maga Amiensi Péter, azután Ottó, a strassburgi püspök és Lambert le Pauvre, továbbá még öt német lovag is. De az emberek bizalma a nagy katasztrófa után teljesen elfordult az előbb csodatevőnek vélt Remete Pétertől és senki többé a vezetésére nem bízta magát, úgyhogy az ő vezéri szerepe csúfosan véget ért. A közelgő fejedelmi hadak számára bizony rossz előjel lehetett, hogy még meg sem kezdődött az igazi harc és máris 22.000 keresztesnek a holtteste borította Szíria napégette, kopár, borzalmas földjét.

Komnen Anna, a császár leánya leírja emlékirataiban, amely a világ legelső emlékirata, hogy a fehérlő csontok, amelyekről az éjjeli vadak és a ragadozó madarak letakarították a húst, dombnyi magas rakásokban voltak láthatók szanaszét. A legrosszabb eredménye azonban e harcoknak az volt, hogy a császár megtanulta belőlük, hogy a nyugatról jövő segítség semmit sem ér, a szeldsuk szultán pedig megtanulta a keresztény seregek erejének a büszke megvetését.

A fejedelmi keresztesek.

Ekkor már közelegtek a fejedelmi vezetés alatt lévő kereszteshadak és a fényes lovagok is Konstantinápoly felé. De ebben a seregben is nagy baj volt az egységes vezetés hiánya, mert igazi uralkodót a pápa nem állíthatott az élükre, hogy annak a tekintélye tartsa rendbe őket. Hiszen Henrik német császár is, Fülöp francia király is ki voltak közösítve az egyházból, Szent László magyar király pedig, akire a pápa még Clermontban gondolt mint fővezérre, előbb meghalt, mielőtt a kereszteshadak elindultak volna. Igy azután meglehetősen fejetlen volt ez a sereg is, amelyben azonban hatalmas nagy urak és vitéz lovagok s derék várnépség vonultak Palesztina felé. A legjámborabb, legderekasabb és a nagy célhoz legméltóbb ebben a seregben a toulousei grófnak a csapata volt. Saint-Gilles René toulouse-i gróf mesésen gazdag ember volt és hűséges híve az egyháznak. Éppen ezért az ő csapatához csatlakozott a pápa helyettese, Adhemar, a puyi püspök is.

Mivel pedig a hozzája csatlakozóknak pompás paripákat és remek fegyverzetet adott, sok gróf is csatlakozott hozzá Dél-Franciaországból, továbbá több püspök is. René szilajul tettrevágyó, gőgös és hatalomra meg kincsekre éhes ember volt. Már útközben azt a fogadalmat tette, hogy soha többé hazatérni nem fog, hanem királyságot szerez magának a Szentföldön. Rossz tulajdonságai azután sok huzavonának és veszedelmes surlódásnak lettek az okozóivá később, amikor a kereszteshadnak a legnagyobb egyetértésre lett volna szüksége. Másik kiváló vezére volt a kereszteseknek az egyházi átokkal sujtott Fülöp francia király testvére : Vermandois Hugo vagy amint másképpen nevezni szokták, a “nagy gróf” Ehhez leginkább az északi francia nemesség csatlakozott, míg a harmadik vezérhez, a gazdag Bloisi István grófhoz Közép-Franciaország nemessége. Utnak indult Normandia szilajlelkű, kalandra és élvezetre egyaránt vágyó hercege, Róbert is, akit apja, Hódító Vilmos angol király kizárt a trónöröklésből. Ez most elzálogosította a hercegségét testvérének, II. Vilmos királynak 10.000 márka ezüstért, persze szintén abban a reménységben, hogy a távoli világban új trónt szerez magának az elveszített helyett. Róbert flandriai gróf, akinek az apja mint zarándok járt a Szentföldön, kitünően felfegyverzett csapattal csatlakozott a keresztesekhez. A legelőkelőbb azonban az egész keresztesseregben Bouillon Gottfried volt, Lotharingia hercege.

Nemcsak gazdagságánál és rangjánál fogva volt a legelőkelőbb, hanem származásánál fogva is, mert úgy apai, mint anyai ágon Nagy Károly császártól származott. Kortársai ezt a herceget jámbor, vitéz és szavatartó lovagnak ismerték. Amikor a kereszteshadak mozgalma megindult, Gottfried is rögtön elhatározta, hogy elmegy a Szentföldre. Engedelmet kért erre a császártól s amikor azt megkapta, elzálogosította birtokainak egy részét s az így kapott pénzből több ezer főre rúgó, kitünően felfegyverzett csapatot szervezett, amelynek ő maga volt a fővezére, a testvérei pedig, Euszták és Balduin az alvezérei. Bouillon Gottfried azonban felsorolt hármas erényén kívül nem volt valami különösen kiváló férfiú. Jámbor is volt, vitéz is volt, szavát álló is volt, de a vezérséghez szükséges nagy áttekintés, gyors észjárás, önállóság és határozottság teljességgel hiányzott belőle. Később azonban, amikor a véletlen és a körülmények összetalálkozása folytán ő lett az első keresztesháború vezére, a nevét a rege körülfonta dicsfénnyel, az utókor felruházta olyan tulajdonságokkal, aminőkkel sohasem bírt. A kereszteshadak egyik legjelentősebb részét a délolaszországi normann vitézek alkották, akik hősiességükkel és harci kedvükkel régi idők óta nevezetesek voltak.

A pápa nevezetes és ravasz hívének, Guiscard Róbertnek a fia, Boemund különösen nagy örömmel ragadta meg a keresztesháborúk alkalmát arra, hogy Ázsiában királyságot szerezhessen magának, mert apja csak a kicsiny tarentói grófságot hagyta rá. Ő volt ugyan a legidősebb fiai között, de nem hercegnőtől, hanem egy feleségül vett rokon leánytól származott. Kétségtelen, hogy Boemund volt a legokosabb és legmegfontoltabb az összes keresztesvitézek között. Őt nem vezette semmiféle rajongás, egyszerűen birtokot és hatalmat akart szerezni magának. Csak kevés harcost tudott a maga pénzén felszerelni, azért parasztokat gyűjtött maga mellé keresztesekül. De seregét legjobban azzal gyarapította meg, hogy mostohatestvérének, Rogernek egész hadát magához hódította, ravasz beszéddel bírta rá őket, hogy ne öccsét, hanem őt kövessék a Szentföldre. Igy azután vagy 5000 harcossal indult el, ami persze csak a fele René vagy Gottfried hadainak, akik külön-külön 9-10.000 embert vezettek a Szentföldre. Boemundnak az unokaöccse volt a híres Tankréd lovag, aki körül a monda számos hősi, csodás tett emlékét szőtte, aki azonban a valóságban meglehetősen ravasz és nagyon becsvágyó ember volt : igazi normann. De őt mégsem a birtokra való vágyakozás késztette, hogy elinduljon a Szentföldre, hanem az a büszke kívánság, hogy azzal vezekelje le bűneit, hogy Isten legelső harcosává lesz a pogány ellen. Neki nem volt semmi vállalkozás elég vakmerő, sohasem volt neki elég a vér, amely az ütközetekben folyt.

Ezek voltak az első kereszteshadjárat legnevezetesebb lovagjai és könnyű belátni, hogy közülük egy sem volt alkalmas a fővezérletre, az összes keresztesek vezetésére. Amikor különböző utakon megérkeztek Konstantinápoly alá, felmerült ugyan közöttük a fővezérlet kérdése. Néhányan Adhemart, a puyi püspököt, a pápa helyettesét akarták fővezérré tenni, de a kölcsönös féltékenykedés vége az lett, hogy sem őt, sem mást nem választottak meg fővezérnek, hanem megállapodtak abban, hogy a kereszteshadaknak a fővezére úgyis - maga Jézus Krisztus, aki a vezérek tanácsán azután mindig tudtul fogja adni az akaratát. Elek császár, akinek e ragyogó, de szintén meglehetős rakoncátlan seregeknek az előfutárai, a parasztok már annyi bajt okoztak, nem nagyon örvendezhetett ezeken a mind sűrűbben érkező csapatokon sem, amelyeknek a száma végre olyan nagy lett, hogy Elek úgy érezte, hogy inkább félni kell ezektől, semhogy segítséget várhatna tőlük. Különösen a normannok viszontlátása keltett nagyon kellemetlen emléket benne. Sőt ezektől a fanatikus, rendetlen és meglehetősen műveletlen emberektől, akiket a büszke bizánciak lenézően csak “latin”-oknak neveztek, kezdte félteni Bizánc régi szép és finom kultúráját. Éppen ezért arra gondolt, hogy valahogyan a hatalma alá keríti őket.

Ezt úgy vélte elérni, hogy mindnyájuktól hűségesküt követelt arra vonatkozóan, hogy az általuk Ázsiában meghódított földek a bizánci császárság hűbértartományai lesznek, az esetleg hódításhoz jutott vezérek tehát csak hűbérurak lehetnek. A “nagy gróf”, Vermandois Hugo, aki mámoros lelkesedésében még a saját, lassabban mozgó csapatát is elhagyta, le is tette a hűségesküt. Máskép cselekedett azonban Gottfried. Ő a hosszú utat Németországon, Magyarországon és Bulgárián keresztül baj nélkül tette meg. De amikor megérkezett Thrákiába s itt meghallotta a hírét Hugó hűségesküjének, ezen úgy felháborodott, hogy legjobbnak látta a császáron úgy állani bosszút, hogy - elpusztította Thrákiát. A szegény thrák nép itta meg tehát a nagyok versengének a levét. Amikor Gottfried megérkezett Bizánc alá, ott még kellemetlenebb meglepetés várt rá : a császár tőle is a hűségesküt követelte. Haragosan ütött tábort Pera mellett, hogy bevárja a többi fejedelem megérkezését. A császár először szép szóval iparkodott hatni rá, követeket küldött hozzá, majd magát Vermandois Hugót küldte el, hogy bírja rá Gottfriedet a hűségeskü letétetére. De a büszke lotharingiai haragosan csak ennyit felelt Hugónak : “A császár rabszolgája vagy és sohasem fogom a példádat követni !” Erre azután megunták a bizánciak Gottfried gőgjét és 1097 zöldcsütörtök napján fegyverrel támadtak rá. Azonban a keresztesek visszaverték őket és Gottfried újból kijelentette, hogy soha nem fogja letenni a hűségesküt a császárnak. De azután huszonnégy óra alatt kénytelen volt megváltoztatni büszke elhatározását.

Mert a bizánciak nagypéntek napján megint megtámadták és teljesen elnyomták, úgyhogy a lotharingiai végre, hogy kimeneküljön a bajból, megigérte, hogy leteszi a hűségesküt és hogy a hadaival együtt rövid idő alatt átkel Ázsiába. Pár nappal későbben megérkezett Boemund is Konstantinápolyba. Ennek az útja nem folyt le simán, mert vad csapatai könyörtelenül elszedték az élelmiszereket azoknak az országrészeknek a lakosságától, amelyeken keresztül mentek. Emiatt azután örökös volt a csetepaté a nép és a keresztesek között, úgyhogy végre a császár erős katonai csapatokat küldött ki arra a célra, hogy távolról kövessék a kereszteseket és lépjenek közbe, ha megint garázdálkodni akarnának. Ezen az őrizeten azonban nagy dühre lobbant a hevesvérű Tankréd lovag és csapataival már-már meg akarta támadni a bizánci seregeket. De Boemundnak végre is sikerült lebeszélnie őt erről az esztelen tervről. Boemund egyáltalán nagyon higgadtan és okosan viselte magát. Ez a nagyeszű ember, amikor már közeledtek Konstantinápolyhoz, seregét hátrahagyva előresietett, kihallgatást kért a császártól és habozás nélkül letette a kezébe a hűségesküt. Nincs semmi kétség aziránt, hogy Boemund az esküt csak azért tette le olyan könnyen, mert annak megtartása egyáltalán nem volt szándékában. Hiszen nemsokára ő maga is hangosan beszélte, hogy ami földet Ázsiában hódítani fog, azt saját magának hódítja, nem pedig a császárnak.

Elek császár előtt mindig gyanus is maradt a normann vezér. Pedig ez igyekezett neki még szinte hallatlan eszközökkel is megnyerni a jóakaratát. Igy, amikor az összes lovagok közül csak René és Tankréd vonakodtak letenni a hűségesküt, Boemund azzal a hallatlan ajánlattal fordult Elekhez, hogy kész őt fegyveresen is támogatni René és a saját unokaöccse ellen, hogy kicsikarhassa belőlük a hűségesküt. Elek azonban erre nem volt hajlandó, hanem a gyanus normannal szemben inkább Renéhez hajlott. Beérte azzal, hogy tőle nem kívánt hűségesküt, csupán fogadalmat arra, hogy sem az életére, sem a trónja ellen nem fog törni. Azután titokban megkötötte vele a “gyűlölség szövetségét” Boemund ellen.

Nicea bevétele.

Amint a keresztesek már mind együtt voltak, megkezdődött az Ázsiába való átkelés és a seregek itt először Nicea ellen fordultak, amely a rumi, másképpen ikoniumi szultánnak, Kilidzs Arszlánnak a birtokai közé tartozott. Ennek a városnak a megrettent őrsége már-már hajlandó volt megadni magát a kereszteseknek, amikor egyszerre csak megjelent Kilidzs Arszlán nagy felmentő sereggel.

De a város falai alatt váratlanul összetalálkozott az éppen akkor odaérkezett René gróf seregeivel s ez úgy megverte, hogy a szultán kénytelen volt visszavonulni Ikoniumba, az új hadikészülődések megtételére. Nicea azonban ennek a győzelemnek ellenére is ezután még egy hónapig tartotta magát és csak a bizánci ármánynak sikerült az, ami nem sikerült a keresztesek fegyvereinek. Elek császár ugyanis nagy titokban követeket küldött be a városba, akik rendkívül kedvező feltételeket kínáltak a lakosságnak, ha megadják magukat. Az alku sikerült és amikor a keresztény sereg általános támadást intézett a város ellen, a niceaiak kinyitották a bizánci hadak előtt kapujukat, de amint azok bevonultak, sietve megint becsukták a keresztesek orra előtt. Ez a hallatlan árulás rendkívül felbosszantotta a keresztesvezéreket, akik belátták, hogy Nicea ostroma most már, hogy a benn lévő bizánci seregek is ellenük fordultak, lehetetlenné vált. A császár azonban csakhamar lecsillapította dühüket azzal, hogy mindegyiküket gazdagon megajándékozta, amivel nem csak a kibékülést érte el, hanem azt is, hogy a vezérek mind újra letették kezébe a hűségesküt és ezúttal Tankréd sem vonakodott az eskü letételétől. Elek császár, a ravasz diplomata azután a serege többi részével hazatakarodott Konstantinápolyba s örült, hogy a keresztesek ilyen szépen kikaparták a számára a forró gesztenyét, Niceát a parázsból. A keresztesek pedig elindultak tovább és pár napi menetelés után összetalálkoztak Kilidzs Arszlánnal, aki nagy, bosszúálló hadsereg élén közeledett. Véres ütközetre került a sor.

Mivel Tankréd és Normandiai Róbert félretettek minden versengést s alárendelték magukat az okos Boemund vezényletének, a keresztesek mindaddig vitézül helytálltak, amíg a többi sereg is meg nem érkezett s azután végleg megverték Kilidzs Arszlánt. Ezzel a győzelemmel Kis-Ázsia meg volt nyerve a keresztények számára, a szultán pedig dühöngve, dúlva és fosztogatva vonult vissza kelet felé. Ezután sok szenvedés és nélkülözés várt a keresztesekre Kis-Ázsia barátságtalan, kopár éghajlata alatt, a terméketlen Taurusz-hegység vidékén, amelyet nagy ívben kerültek meg. Igy érkeztek Kilikiába ahol a tűrhetetlen és civakodó természetű Tankréd összeveszett Balduinnal. Ez, hogy szabaduljon a Tankréddal való együttléttől, engedett Thoros fejedelem meghívásának, hogy menjen el hozzá seregével együtt városába, Elesszába. Balduin először megvédelmezte a várost a szeldsukok támadásai ellen, de azután, összeesküvést szőve a lakossággal, megfosztotta a balgatag Thorost a trónjától és maga ült a helyére mint Edessza fejedelme. Igy lett Bouillon Gottfried okos és tetterős testvére az első, aki a keresztesvitézek közül fejedelemséget szerzett magának. Thorost pedig orgyilkosokkal tétette el láb alól.

Antiókhia bevétele.

Antiókhia volt Szíriának legszebb és legnagyobb városa. Hatalmas falak vették körül az egész várost sok mérföld hosszúságban s ezeken a falakon nem kevesebb, mint négyszázötven őrtorony állt. Abban az időben Antiókhia vára a bevehetetlenség hírében állt. A keresztesek, miután visszaverték Kilidzs Arszlánt, Antiókhia alá vonultak és ezt a várost szállták meg ostrommal. De a megszállás lassan és nehézkesen haladt az egységes vezetés hiánya miatt és főképpen azért, mert a kereszteseknek nem voltak ostromgépeik, amelyeket ebben a korban a várostromokhoz használni szoktak. Szerencsére azonban még az ostrom kezdetén új hadak érkeztek Európából. Ezek az emberek azonban korántsem buzgó zarándokok, avagy vitéz keresztesek voltak, hanem agyafúrt olasz kalmárnépség. Mikor ezek értesültek arról, hogy a keresztesek már nagy hódításokat tettek, de sok mindenben szükséget szenvednek, hajóikon mindenféle olyan dolgot szállítottak Antiókhia alá, amire a kereszteseknek szükségük volt s amivel pompás üzleteket lehetett csinálni. Élelmiszert, bort, gerendákat, deszkákat, amikből ostromtornyot lehetett ácsolni, vittek magukkal s volt közöttük több olyan ember is, aki értett a várostromlás mesterségéhez, mert az olaszoknál már ebben az időben aránylag nagyon ki volt fejlődve a mérnöki tudomány.

A szívesen látott és sok pénzt bezsebelő jövevények azután csakhamar hozzáláttak az ostromló készülékek összeállításához, mialatt a keresztesek vitézül visszaverték azokat a szeldsuk seregeket, amelyek a vár felmentésére iparkodtak. De az ostrom így is sokáig elhúzódott és egyszerre csak megérkezett a vészhír : Kerboga, a moszuli helytartó óriási felmentő sereggel közeledik Antiókhia felé. Ennek a hírnek a hallatára azután sikerült Boemundnak, aki kezdettől fogva saját maga szeretett volna úr lenni Antiókhiában, hogy megint a saját vezetése alatt tudta egyesíteni az összes kereszteseket. Amint megbízták a fővezérséggel, ez a ravasz ember először is a bizánci császárnak azt a főtisztjét távolította el a táborból, akit Elek tanácsadó gyanánt ugyan, de tulajdonképpen mint kémet küldött velük. Ezzel elhitette a ravasz Boemund, hogy a többi vezér az életére tör, amire a görög megijedt és hazautazott Konstantinápolyba. Vezértársai pedig beleegyeztek abba hogyha Antiókhia elesik, az kizáróan Boemund birtokává legyen. Azután tovább folytatta ravaszkodásait a normann. Antiókhiában élt egy mohamedán hitre tért örmény renegát, névszerint Firuz, aki halálos ellensége volt a vár parancsnokának. Ezzel elkezdett titokban alkudozni Boemund és nagy pénz, még nagyobb igéretek árán csakhamar meg is egyezett vele, hogy a kezére fogja játszani a várat. Igy is történt a dolog. Mikor a keresztesek megkezdték a támadást a vár ellen, maga Boemund volt az, aki az első ostromlétrát hozzátámasztotta a vár ama saroktornyához, amelynek az áruló Firuz volt a parancsnoka.

Az ő emberei egyetlen kardcsapás nélkül tudtak az árulás folytán benyomulni a városba, míg a keresztessereg többi része eleinte ellenállásra talált ugyan, de csakhamar előttük is megnyíltak a kapuk és ekkor borzasztó dühvel rohantak be a városba. Irtózatos volt a keresztesek dühöngése a szerencsétlen város lakosságán. Foglyot nem is ejtettek, hanem irgalom nélkül lemészároltak mindenkit, nemcsak a harcosokat, nemcsak a férfiakat, hanem a nőket és a gyerekeket is. Azután elkezdtek fosztogatni, gyujtogatni, majd pedig tivornyához ültek, amely napokig tartott s amelyen, a legőrültebb eszeveszettséggel falták fel és pusztították el mindazt az élelmiszert, ami Antiókhiában található volt. Rettenetes eszem-iszom, dőzsölés folyt, amit a keresztesek maguk már nem bírtak megenni, azt odadobálták a kutyáknak vagy pedig elpusztították máskép, csupa eszeveszett romboló ösztönből. A vezérek kérése vagy tilalma tökéletesen hiábavaló volt a megvadult sereg tombolásával szemben. De csakhamar jött rettenetes bőjtje az eszeveszett tivornyázásnak. Kerboga megérkezett Antiókhia alá óriási sereggel - egyes kortársak 300.000 emberről, mások meg éppen 600.000 emberről beszélnek - és körülzárta a várat. Most már ő vette ostrom alá a diadalmas ostromlókat. Antiókhiába többé semmit sem lehetett szállítani s így rövid idő alatt szörnyű inség támadt a városban a keresztesek között. Mivel, pár nap alatt fellakmározták és esztelenül elpusztítottak minden élelmiszert, csakhamar reáfanyalodtak a leglehetetlenebb eledelekre.

Először csak füveket és fakérgeket ettek, de amikor ez is elfogyott, rákerült a sor az éhségtől vagy betegségtől elhullott lovak és egyéb állatok húsára, majd szíjakat kezdtek éhségükben rágni, szóval leírhatatlanná vált az inség Antiókhiában. Sokan nem is bírták ezt a nyomorúságot és inkább megszöktek előle. Éjszaka hosszú köteleken ereszkedtek le a várfalakról. A mohamedánok táborába menekültek, megtagadták Krisztust s Allah hitéhez szegődtek, csakhogy enni kapjanak. S a pogány irgalmasabb volt hozzájuk, mint ők voltak Antiókhia lakosságához. Csupán a hitehagyást követelte tőlük, az életüket azután nem bántotta. A szökevények között volt Lambert le Pauvre lovag is, aki azonban később, amikor elmult a veszedelem, cserbenhagyta a törököt is és visszaszegődött a keresztesekhez. Annál nagyobb állhatatosságot mutattak azok, akik bennmaradtak és kitartottak a várban. A törökök folytonos rohamai közben, az állandó csatározásban gyakran lehetett látni harcosokat, akik a fáradtságtól, a kimerültségtől összerogytak és a csatatér közelében elaludtak hogy rövid szendergés után, amikor az álom új erőre kapatta őket, újra belerohanjanak a harcba. Mások szakadatlanul imádkoztak Krisztushoz, a Szent Szűzhöz, könyörögtek az összes szentekhez és csodától várták a szabadulást. Álomlátók és próféták támadtak a szerencsétlen város elgyötrött lakói között. És a tömeg ebben a nagy inségben kapkodott minden szalmaszál után, ami csak egy kis reménységet is látszott igérni.

Igy történt azután, hogy egy egyszerű provencei paraszt egy napon elment Renéhez, a toulousei grófhoz és különös álomlátásáról adott neki hírt. A provenceit Bartolomeus Péternek hívták és a következőket mondotta el a grófnak : “Az éjjel megjelent álmomban Szent András, kézen fogott és megmutatta azt a helyet, ahol az a lándzsa van elásva, amellyel a római katona átütötte a mi Urunk Jézus Krisztusnak az oldalát, mikor a kereszten haldokolt. A lándzsa itt van Antiókhia városában, mélyen elásva Szent Péter templomának a főoltára alá. Ha kiássátok és te a kezedbe veszed, biztos diadalra vezetsz bennünket vele a pogány ellen.” René a csodálatos álmot természetesen tüstént közölte vezértársaival és a papsággal. Erre nagy körmenet indult Szent Péter templomba s ott szent szertartások között felásták a helyéről elmozdított oltár alatt a földet és a nép csodálkozása mellett csakugyan rátaláltak egy lándzsára. Még ki sem áshatták egészen a földből, amikor az összesereglettek egymás hegyén-hátán tódultak oda, hogy mindenki megcsókolhassa a szent lándzsa hegyét. Lehet, hogy ez a csodás vagy pedig ravaszul kieszelt esemény okozta, lehet azonban az is, hogy miután az elcsüggedt vezérek ugyanekkor megint átengedték a fővezérletet az okos Boemundnak, aki azután cselekedni kezdett, de az tény, hogy ettől a naptól fogva fordulat állott be Antiókhia ostromlott kereszteseinek a sorsában.

Boemund azzal kezdte dolgát, hogy követet küldött Kerbogához, aki rávegye arra, hogy engedje el bántatlanul a kereszteseket. Erre a tisztségre pedig Amiensi Pétert választották ki, akinek régi tekintélye már teljesen és tökéletesen elveszett, mert még Antiókhia bevétele előtt megelégelte a sok nyomorgást és egy rossz órában Meluni Vilmos gróffal együtt meg akart szökni a táborból és csak Tankréd tudta visszahozni őket erőszakkal. De arra még jó volt a szóval hatalmasan bíró Péter, hogy elküldjék Kerbogához, aki a hozzá küldött követet esetleg - nyársba is huzathatta volna. Kerboga azonban ezt nem tette, hanem meghallgatta Pétert és emberségesen vissza is küldte a következő siralmas üzenettel : “Senkinek egy hajaszála nem fog meggörbülni és elmehet szabadon, aki - áttér a mohamedán hitre. Aki ezt nem teszi, arra a halál vár.” Ekkor azután Boemund mindent előkészített a várból való kirohanásra. Az elcsüggedteknek, akik inkább be akarták várni, amíg a török beveszi a várat, leromboltatta a házait, így kényszerítette őket is a kitörésben való részvételre. Igy azután kirohant Antiókhiából sovány, az éhségtől agyongyötrött keresztesei élén.

Kerbogát meglepte ez a váratlan és szinte hihetetlen hősiesség, de egyébként is kedvező volt az idő a keresztesekre nézve, mert a törökök táborában ott volt a damaszkuszi emír és a halebi emír is mindenféle szedett-vedett népséggel, amely csak láb alatt volt és rendetlenséget csinált. A kiéhültek és elrongyolódottak serege mint a villám csapott le Kerboga hadaira. A rendetlen, gyülevész népséget tüstént megszalasztották, úgyhogy azok mint a megriadt baromcsorda menekülésükben egyenesen nekirohantak Kerboga táborának. Felbomlott közöttük minden rend és a török csapatok csakhamar kénytelenek voltak menekülni a szélrózsa minden irányában. Akik még megpróbálkoztak az ellenállással, azokat a keresztesek irgalom nélkül halomra mészárolták. És a gyilkolásban, vérontásban legelől járt a Péter barát seregeiből alakult “koldus sereg”, amely külön kolduskirályt választott magának, akinek Tafur volt a neve. Aztán nekiestek a pompásan felszerelt tábornak, összeromboltak oktalan dühvel mindent, amire pillanatnyilag szükségük nem volt, az ételekből és italokból pedig hatalmas lakomát csaptak az agyonéhezettek. Ilyen körülmények között azután Boemund eredeti terve, hogy végleg odahagyják Antiókhiát, kudarcot vallott. A jóllakott és ellenségtől többé nem szorongatott keresztesek egy része a táborban maradt, más része apróbb csapatokra oszlott és a falvakat rabolta. Harmadik része pedig megrakodva jól a Kerboga táborából való elemózsiával, visszatért Antiókhiába. Ezeket érte el legelőbb a végzetük.

A városban az éhinség idején elpusztult sok embernek temetetlenül maradt és a forró ég alatt gyorsan feloszló hulláitól valami irtózatos ragályos nyavalya támadt, amely egy pár óra alatt végzett áldozataival és ezrével aratta a kereszteseket. Meghalt Adhemar, a puyi püspök is akinek a halála óriási veszteség volt, mert ő mint a pápa helyettese mindig szem előtt tartotta a hadjárat nagy célját és sohasem szünt meg egységre, kitartásra biztatni az embereket. És amint Adhemar meghalt, a keresztesek vezérei között rögtön kitört megint a legádázabb versengés Antiókhia birtokáért. René, a toulousei gróf ragaszkodott ahhoz, hogy a várost át kell adni a bizánci császárnak, akit a hűségeskü szerint az megillet. A többi vezér azonban, akiket Boemund már mind a maga pártjára hódított, amellett volt, hogy a város Boemundé legyen. Hogy a vetélkedésnek végét szakítsák, a fejedelmek elhatározták, hogy elküldik követségbe és megegyezésre Elek császárhoz Vermandois Hugó grófot. Ezt azután nagy meglepetés érte. A véghetetlenül ravasz császár felhasználta Kerboga vereségét s megszállta seregeivel egész Kis-Ázsiát, azután pedig a keresztesek híre-tudta nélkül békét kötött a törökökkel. Hugó, amikor megtudta a történteket, vissza sem ment többé Antiókhiába, még csak üzenetet sem küldött, hanem felhasználta ezt az alkalmat és visszatért hazájába. A veszekedés Antiókhiáért pedig folyt tovább René és Boemund között. Egyik sem akarta elhagyni a várost.

A provenceiak és a normannok elkeseredett ellenségeivé lettek egymásnak és ennek a lehetetlen helyzetnek azután csak az vetette végét, hogy René keresztesei kijelentették, hogyha maga a gróf meg is feledkezett a kereszteshadjárat végső céljáról, a Szentsír visszavételéről, ők nem feledkeztek meg róla és útnak fognak indulni, ha kell, vezér nélkül is Jeruzsálembe. Ennek a kerek kijelentésnek azután meg is lett az az eredménye, hogy René csakugyan élére állt hadainak és elhagyta Antiókhiát. A keresztesek bevették csakhamar Maara városát, de ennek a birtokáért megint csak az előbbi áldatlan civakodás kezdődött meg közöttük. Erre azután a provenceiak még gyökeresebb módot találtak arra, hogy továbbmenésre kényszerítsék Renét. Földig lerombolták az egész várost, amire a gróf azután tovább is vonult velük dél felé. Boemund pedig így vetélytárs nélkül maradt vissza Antiókhiában és hozzálátott, hogy rendbehozza az elpusztított tartományt, amelyet immár teljesen a saját birtokának tekintett. René pedig vonult tovább és elfoglalta Tripoliszt és itt akart magának újabb birtokot szerezni. De itt is kudarc érte. Elek császár gyors követet küldött hozzá azzal a határozott paranccsal, hogy tüstént vonuljon tovább Jeruzsálem felé, mert ő maga is nagy haddal fog nyomban útrakelni a szent város falai alá. René dühében hangosan sírvafakadt, amikor ezt a parancsot meghallotta, de becsületes lélekkel megemlékezett esküjéről és engedelmeskedett s megindult seregével Jeruzsálem felé.

Ázsia sorsában azonban az alatt az idő alatt, amíg a keresztesek a szeldsuk törökökkel viaskodtak, nagy változás állt be. A hatalmas egyiptomi szultánok, akik a fatimidák nemzetségéből származtak, a szeldsukok folytonos vereségei folytán elérkezettnek látták az időt arra, hogy újból magukhoz ragadják Palesztinát. Elárasztották seregeikkel Ázsiát és Jeruzsálem maga már 1098-ban Alafdal fatimida vezérnek a birtokában volt. Ez, amikor megkapta a keresztesek üzenetét, hogy engedje át nekik a szent várost - mert sok napi járófölddel előttük siető követet küldtek hozzá - azt felelte vissza, hogy a várost semmi esetre sem adja oda, de azt megengedi, hogy a keresztesek apróbb és fegyvertelen csoportokban bemenjenek a városba, meglátogassák a Szentsírt. Erre azután elhatározták a keresztesek az ostromot és nyomultak tovább előre, a tengerpart mellett Jeruzsálem felé. A számuk pedig ekkor már aránylag nagyon csekély volt. Már Kerboga ellen is csak 16.000 keresztes küzdött, azóta pedig a ragály és az újabb harcok még jobban megtizedelték a soraikat. De minél kevesebben voltak, annál nagyobbá lett szívükben a lelkesedés és amikor elérkeztek arra a pontra, ahol sziklahasadékokon keresztül meglátszottak a távolból Jeruzsálem ormai és tornyai, akkor mindannyian térdre borultak, örvendő sírással, szent zsolozsmák éneklésével és imádságokkal köszöntötték vágyaiknak végre meglátott célját.

Alig lehetett visszatartani őket, hogy rögtön meg ne támadják a várost, még mielőtt a vezérek elkészítették volna a haditervet. De amikor azután ostromra került a sor, csakhamar nagy csalódás érte őket. Belátták csakhamar, hogy a várost nem lehet bevenni puszta lelkesedéssel, hanem ehhez kellő hadiszerekre és rendszeres ostromra van szükség. Közben pedig a kopár, teljesen terméketlen vidéken megint csaknem olyan nagy nyomorúságokat álltak ki, mint előbb Antiókhiában. Nem volt sem ennivalójuk, sem az ostromszerek építéséhez szükséges fájuk, sőt elegendő vizük sem volt, mert a menekülő lakosság, mielőtt elfutott, betemette a kutakat. Szerencsére azonban, amikor már igen nagy volt az inség, a közeli tengerpart Gaffa nevű kikötővárosában genuai hajók jelentek meg. Az élelmes olaszok megtudták, hogy itt is lehet jó üzletet csinálni és hoztak magukkal mindent, ami kellett eleséget, bort, szerszámokat, sőt még az ostromtornyok építéséhez értő ácsmestereket is. Most azután nekiláttak a munkának, a Betlehem vidékén lévő erdőségekből temérdek fát vágtak ki és azokból megépítették az ostromszereket, létrákat és ostromtornyokat.

Jeruzsálem bevétele.

Mielőtt azonban hozzákezdtek volna az ostromhoz, nagy körmenetben, szent énekeket zengedezve megkerülték a város falait. Azért tették ezt, mert egy provencei szerzetesnek álmában megjelent a puyi Adhemar lelke és ezt a parancsot adta neki. A körmenettől azt várták, hogy le fognak omlani Jeruzsálem falai, mint ahogy hajdan leomlott Jerikó Józsue hadai előtt. Mivel azonban a falak a körmenettől mégsem omlottak le, tehát megkezdték az ostromot. Őrjöngő harc fejlődött ki a szent városért, amely két napig folyt csaknem szakadatlanul és csak ekkor sikerült a lotharingiai csapatoknak, hogy ostromtornyuk csapóhídját leeresszék az ostromolt Jeruzsálem falára. A két testvér, Gottfried és Euszták volt az első, aki behatolt a szent városba, csaknem ugyanabban a pillanatban, amikor Tankréd is és a Normandiai Róbert is benyomultak a városba egy a várfalon ütött résen keresztül. A provenceiek csak később rohantak be, állítólag az Olajfák hegyén egy tűzruhába öltözködött lovag jelent meg előttük és azt parancsolta meg nekik, hogy vegyenek ők is részt a harcban. De amikor azután ők is betörtek a városba, versenyeztek a többi keresztessel a vad, gyilkoló dühben, a zsákmányolásban és pusztításban. Rettenetes megtorlást vettek az elszenvedett nélkülözésekért, de talán senki olyan vad szenvedéllyel nem kutatott főképpen arany és ezüst után, mint Tankréd lovag, aki egész sereg házat dúlt fel. Jeruzsálem zsidó lakosságának nagyrésze a zsinagógában keresett menedéket.

Ezt rájuk gyujtották, úgyhogy mindannyi nyomorultul odaveszett. Az öldöklés vége az lett, hogy Jeruzsálem nem keresztény lakosságából alig maradt meg annyi, amennyi elég volt a holttestek eltakarítására. Csak amikor már minden vad szenvedély kedvére kidühöngte, magát, akkor jutott eszébe a kereszteseknek, hogy a hatalmas diadalért hálát kell adni Istennek. Ünneplő ruháikba öltözködtek tehát, nagy körmenetté alakultak és imádkozva, énekelve járták be a szent helyeket s - megfogadták egyúttal, hogy megjavulnak. De amint el volt érve a nagy cél, megint megkezdődött előlről a régi, áldatlan viszálykodás. A keresztesseregben lévő papok Jeruzsálemből és környékéből Rómához hasonlatosan új egyházi államot akartak alkotni, amelynek az élén pátriárka állott volna. A lovagok viszont világi védelmezőt akartak a Szentsír számára. A leginkább rátermett két ember Boemund és Balduin távol voltak, először tehát a toulousei Renének kínálták oda a jeruzsálemi koronát. De ez jámborságában is, de belátva azt is, hogy itt kevés haszon kínálkozik, de nagyon sok baj, ezekkel a szavakkal utasította el magától királlyá való választását : “Nem akarok királyi koronát viselni azon a helyen, ahol az én Uram Üdvözítőm hajdan töviskoronát viselt.” Normandiai Róbertet meg sem kínálták a koronával, hiszen róla már a saját apja tudtára adta a világnak, hogy nem alkalmas a királyi korona viselésére. Igy tehát nem maradt más hátra, mint Bouillon Gottfried.

Tehát 1099 július 22-én őt kiáltották ki a vezérek - nem Jeruzsálem királyává, mert René példája után ezt a címet Gottfried is kénytelen volt visszautasítani - hanem a “Szentsír védőjévé.” Gottfried uralkodása nem tartott ugyan egy egész esztendeig sem, de ez az arasznyi idő is elégséges volt annak a bebizonyítására, hogy a jeruzsálemi korona valóban töviskorona. Az első viszálykodása mindjárt Renével volt, aki nem akarta elismerni a főhatalmát és nem akarta neki átengedni Jeruzsálem fellegvárát, a híres Dávid tornyát, amelyet az ostrom után René tüstént megszállt provencei hadaival. Szerencsére azonban a viszálykodás nem szórta még szét teljesen a kereszteseket, még csaknem mindnyájan együtt voltak, amikor a Jeruzsálemből kivert Alafdal vezér óriási, de tarka vegyülékű haddal, ethiópiai szerecsenekkel, egyiptomiakkal, arabokkal, sőt a fatimidáknak meghódolt szeldsukokkal is visszatért, hogy visszahódítsa az elvesztett Jeruzsálemet. Mivel tehát a keresztesek még együtt voltak, Gottfriednek csakugyan sikerült ez alkalommal címéhez méltóan megvédelmezni a Szentsírt. Eléje ment a közelgő pogány seregnek és Aszkalonnál a filiszteusok hajdani városánál találkozott össze vele. Heves, makacs harcra került a sor, amelyben a kereszteseknek sikerült olyan diadalt aratni Alafdalon, hogy az serege megmaradt részével együtt eszeveszetten menekült a tengerre és hazavitorlázott Egyiptomba. De csaknem nyomban ezen diadal után szertezüllött, szélnek eredt a keresztesek hada.

Belefáradtak a rengeteg nélkülözésbe, a tömérdek inségbe, belátták, hogy zsákmány sem kínálkozik többé, kezdtek hazavágyakozni, boldogan, hogy betöltötték a fogadalmukat és mehetnek, menekülhetnek Palesztina barátságtalan földjéről. Még egyszer bejárták a szent helyeket, még egyszer megfürdöttek a Jordán vizében Jerikó mellett “Ábrahám kertjé”-ből pálmaágakat vagdostak le maguknak emlékül, összevásároltak mindenféle ereklyét, azután pedig felkerekedtek hazafelé és sorsára hagyták a kereszténnyé lett Jeruzsálemet. A fejedelmek közül csak Tankréd maradt ott Gottfrieddel a Szentföldön. Ez nyolcvan lovaggal - több embere nem volt neki - egy külön kis uradalmat rabolt össze magának Tiberiasz városában és a környékén és megkapta Gottfriedtől a Galilea hercege címet. Közben Boemund is megmozdult 20.000 főnyi serege élén Antiókhiából és bevonult egyenesen Jeruzsálembe nem törődve semmit Gottfried tiltakozásával. Annyira nem vette számba a tehetetlen Gottfriedet, hogy elcsapta helyéről az addigi jeruzsálemi pátriárkát, Arnulfot, aki Gottfried embere volt és a saját hívét, Dagobert püspököt ültette a helyére, abban a hitben, hogy az majd őt fogja jeruzsálemi királlyá koronázni. Azonban csakhamar nagyot fordult a sorsa. Folytonos apróbb martalcóhadjáratokat viselt a szent vidékek környékén és egy ilyen hadjárata alkalmával egy szeldsuk emír, névszerint Danismend rajtaütött, seregét szétugrasztotta, őt magát pedig foglyul ejtette.

Egy erős várba hurcolták és ott három teljes esztendeig a legembertelenebb rabságot szenvedte el. Nagy váltságdíjért végre szabadon bocsátották. Ekkor újból sereget gyűjtött és bosszút lihegve támadta meg Hárán városát, hogy ott alapítson magának új királyságot. De elhagyta már végképp régi szerencséje, megint megverték és Boemund összetörve, tehetetlenül kénytelen volt visszatérni Itáliába. De a lelke rugalmas ereje nem hagyta el ezt a bámulatos embert. Otthon Apuliában is szakadatlanul újabb hadjáratra készülődött, seregeket toborzott, pénzt gyűjtött, fegyverkezett, de váratlanul, tettereje teljességében utólérte a halál. Nagy terve, hogy a bizánci birodalom és a mohamedán hatalmasságok közé nagy normann birodalmat ékeljen be, végleg megsemmisült. Párává vált ennek a hősies, lovagnak a halálával, aki a legkiválóbb volt az összes kereszteshadjáratra kelt fejedelmek között. Amiensi Péter később halt meg nála. Ez is odahagyta a Szentföldet, még pedig úgy látszik csúfos szökés útján, ami ezúttal jobban sikerült neki, mint Antiókhiából. A Szegény Lambert lovaggal együtt szökött meg és hazatérve Európába, itt a szintén szerzetessé beöltözködött Lamberttel együtt Huyben kolostort alapított. Ennek lett a perjelévé és itt halt meg 1115-ben.

Hét évszázaddal később, 1854-ben Amiens városa, ahonnan útnak indult a világba és a világtörténelembe, szobrot állított neki, amely ma is őrzi emlékét.

A jeruzsálemi királyság.

Mondottuk, hogy Bouillon Gottfriednek egy esztendő sem adatott arra, hogy viselhesse a Szentsír védőjének a címét, vagyis tulajdonképpen a jeruzsálemi királyságot. Már 1100 július 18-án meghalt, kétségtelenül valamelyikében ama járványos betegségeknek, amelyek a keresztes hadjárat nyomán úrrá lettek egész Palesztinában. A tízezrével heverő holttestek megfertőzték a levegőt és a vizet egyaránt, élelem csak kevés volt és az is hamar romlott a pokolian égető forróságban, nem csoda tehát, hogy mindenféle rettenetes járvány dúlt a Palesztinában maradt keresztesek között. Valamelyike e betegségeknek, talán a pestis, talán a vérbaj, avagy talán más járvány ragadta el Gottfriedet is, nem pedig az a méreg ölte meg, amelyet a későbbi krónikások szerint a cezareai emír öntetett orvul az italába. Ennek a becsületes lelkű, nagyon buzgó és nagyon lovagias érzületű, de egyébként egészen jelentéktelen embernek a holttestét Jeruzsálemben a Szentsír templomában temették el. Amidőn Gottfriedet eltemették Jeruzsálemben, akkor a szent város már nem is volt az övé tulajdonképpen.

A pápa Dagobert pátriárkasága alatt külön kis államot alakított Jeruzsálemből és Jaffa városából és amikor felszólította Gottfriedet, hogy engedje át ezeket a területeket, a nemeslelkű lotharingiai lovag tüstént engedett is, mert nem volt a szívében semmi hatalomvágy. De amint örök álomra hunyta a szemét Jeruzsálem legelső keresztény uralkodója, csakhamar vége lett ott ennek a papi uralomnak. Mert tüstént megszállták a lotharingiai lovagok a szent várost, amikor már nem tartotta vissza őket ettől Gottfried tekintélye és az újból hatalmukba kerített városból üzentek azután Balduinnak, Gottfried tetterős, cselekedni tudó testvérének, hogy jöjjön, a bátyja öröksége vár reá. Hiába kapkodott Dagobert fűhöz-fához, hogy megmentse hatalmát, ha még lehet. Hiába üzent Tankrédnak, aki a velencei hajórajjal alkudozott Kaifa város kikötőjében. Hiába írt Boemundnak, az akkor már szeldsuk rabságban sinylődött. Balduin tehát elhagyta edesszai hercegségét, átengedte azt egy szintén Balduin nevű unokaöccsének és mintegy ezer harcos élén bevonult Jeruzsálembe, amely örömujjongással fogadta. Gyönyörű szép, valóban fejedelmi külseje, nemeslelkűsége vitézsége és tettereje, amelyeknek akkor már híre volt az egész keresztényvilágon, csakhamar a részére hódították mindeneknek a szívét. Az első tennivalója az volt, hogy kegyetlen, megtorló hadjárattal járta be Palesztina déli részét, ahol még mindig fenyegetőzött az ellenség s amikor ezzel teljes sikert ért el, Dagobert pátriárka sem tiltakozott többé az ő hatalmi törekvései ellen, hanem annyira beletörődött a megváltoztathatatlanba, hogy ő maga kente fel Balduint Jeruzsálem első királyává Krisztus szülőhelyén, Betlehemben.

Tankréd sem állt ellen. Arra büszke volt, hogy meghódoljon neki, arra gyenge, hogy csatát álljon vele, azért önként odahagyta Tibériászt és galileai hercegségét és visszaköltözött Antiókhiába. Az új királynak az első dolga az volt, hogy biztosítsa is az uralmát. Uralkodásának az első tíz éve csupa sikert mutat fel. Bevette Tripolisztól kezdve Jaffáig - amely közben egy időre megint idegen kézre került - az összes kikötővárosokat, azután az egyiptomi és az arab határon hosszú sorát építtette az erődöknek. De az uralma zavartalan voltát legfőképpen annak köszönhette, hogy az egyiptomi szultánság ereje mindinkább hanyatlóban volt és hogy a szeldsuk emírek szakadatlanul civakodtak egymással. Nem alaptalanul számított Balduin arra is, hogy az országa Európából odasereglő keresztényekkel meg fog népesedni. Hiszen a hazatérő keresztesek csodákat beszéltek Palesztináról s az emberi természetnek már akkor is megvolt az a sajátsága, hogy a kiállott bajokat könnyen el tudja felejteni és az elmult napokból csak azt látja, ami szép volt bennük. A pápa is lelkesítette folyton a világot a szent királyság megerősítésére és folyton újabb és újabb keresztes seregek alakítására hívta fel az embereket. Igy azután már 1100-ban olyan hatalmas zarándokseregek indultak útnak Franciaországból, Németországból és Lombardiából, hogy számuk felülmulta a régi seregekét.

Természetesen rend és fegyelem dolgában ezek még veszedelmesebbek voltak, mint az elődeik, mert most már pusztán csak a kalandvágy és a zsákmányra való éhség vitte az embereket Palesztinába. Mivel az út most már biztos volt, nagyon sok nő is útrakelt, de ezek közt a legkevesebb volt a jámbor zarándoknő, a legtöbb olyan volt, aki csak a zsákmánnyal megrakódott lovagok aranyaira számított. Ekkor kelt útra Palesztinába Vilmos, Akvitánia hercege is. Elek császár ezekkel az újabb veszedelmes hadakkal szemben újabb taktikához akart fordulni. Nem állta útjukat, hanem inkább iparkodott siettetni az országán való keresztülvonulásukat azzal, hogy bőven ellátta őket élelmiszerekkel. De hiábavaló volt minden jóakarat, a keresztesek rettenetes pusztítás és rablás közben vonultak végig az országon. Amikor Konstantinápoly kapui elé értek, már csaknem ostromolni akarták a várat, sőt több helyen harcba is keveredtek a bizánciakkal, de végre Anzelm milánói érseknek sikerült lecsillapítani a vérszomjas kereszteseket, akik azután átkeltek Kis-Ázsiába. Mintegy 260.000 főnyi volt ezeknek a szedett-vedett hadaknak a száma, ha ugyan hitelt lehet adni az egykorú krónikások állításának. De mivel egységes vezetésről ezeknél még kevésbbé lehetett szó, mint elődeiknél, tehát óriási tömegekben pusztultak el, könnyű prédájául a mohamedánoknak.

Bagdadot akarták meghódítani, de a szeldsuk emírekkel való folytonos, harcokban nyomorultul tönkrementek és csak nagyon kevesen menekültek meg közülük. Igy Vermandois Hugó Kilikiába menekült, míg Akvitániai Vilmos és a bajor Velf herceg Antiókhiába, ahova rettenetesen nyomorult állapotban jutottak el, de szíves fogadásra találtak, Tankréd lovagnál. Az óriási seregnek túlnyomó része azonban nem látta meg sem Krisztus sírját, sem pedig viszont nem látta többé hazáját. Pedig az új királyságnak ugyancsak nagy szüksége lett volna a segítő erőkre. I. Balduin király ugyan még nagy sikereket ért el. A génuaiak és Szigurd norvég király segítségével meghódította az összes tengeri kikötőket a Szentföldön, úgyhogy a pogányok kezében csak az egyetlen Tirus maradt meg. Utódja unokaöccse lett, II. Balduin, aki méltó volt hőslelkű nagybátyjához és folytatta annak a munkáját. Mindenekelőtt egy veszedelmes belső ellenségen fogott ki ügyesen. Ez leghatalmasabb, de egyszersmind legfékentarthatatlanabb vazallusa volt Balduinnak : a púpos Joscelin gróf, aki folyton áskálódott a király ellen. Balduin, hogy a veszedelmes embert a maga pártjára hódítsa, végre is azt találta ki, hogy hűbérül neki adta Edesszát, amire az ellenséges Joscelin csakugyan azonnal a leghívebb barátja lett. Alig koronáztatta meg magát II. Balduin a jeruzsálemi Szentsír templomában, már is fegyverkezésre kellett gondolnia és indulnia kellett az antiókhiai hercegség megmentésére, mert azt Boemund kiskorú fiától csaknem egészen elragadta már két szeldsuk emír.

Balduin vitézül elkergette a törököket és már-már arra gondolt, hogy meg fogja hódítani Aleppót is, amikor szerencsétlenségére egy kisebb ütközet folyamán a törökök fogságába esett. Miután csak leánygyermekei maradtak, ezek közül a legidősebbnek, a nagyravágyó és cselszövő hajlandóságú Melizendának a férje, Anjoui Fulkó lett a jeruzsálemi király. Ez már csaknem ötvenéves ember volt, alázatos és engedelmes rabszolgája feleségének. Kövér, kényelemre és jó ételre-italra vágyó, korlátolt ember volt, aki bizony nem lett volna képes a két Balduin cselekedeteit folytatni, ha lett volna is kedve rá. Csak egyszer nyúlt a fegyverhez, akkor is buja természetű felesége sok uralkodónak egyike kényszerítette rá. A fiatal Hugó, jaffai gróf ugyanis olyan feltünő módon érintkezett viszonyt Melizendával, hogy ezen már a kényelemszerető Fulkó is felháborodott és elkergette Jaffából Hugót. Ez a fatamidákhoz menekült Egyiptomba és azokat akarta rávenni, hogy pusztítsák el a keresztény királyságot. Fulkó a veszedelem hírére nem gondolt fegyveres ellenállásra, hanem cselre. Ezért kibékült Hugóval és visszaadta neki Jaffát. Azonban amikor Hugo hazatérőben volt Jaffába, az úton felbérelt gyilkosok estek rá és súlyosan megsebesítették. Erre azután megelégelte Hugó a dicsőséget is, Melizenda szerelmét is és elmenekült vissza Európába.

Antiókhiában Melizendának szintén uralomra és szerelemre vágyó huga, Eliz volt az úr, amióta férje, II. Boemund meghalt. Ennek egy gyönyörű szép és fenkölt lelkű leánya volt : Konstancia. Hogy ne kelljen Antiókhiát, mint Boemund örökét saját leányának átadni, Eliz elhatározta, hogy újból férjhezmegy és csakugyan el is jegyezkedett a bátor és szép Poitoui René gróffal, aki színleg bele is egyezett a házasságkötésbe. Megindult a nászmenet s René kézenfogva vezette Elizát. De amikor már beértek a templomba és csak pár lépésnyire voltak az oltártól, akkor egyszerre a faképnél hagyta és a szép Konstanciához lépett - akivel már előzetes egyetértésben volt - és annak nyújtotta a kezét, azt vezette az oltár elé. S ezzel a házassággal természetesen magához ragadta az Antiókhiában való uralmat is. Balduin harmadik leánya a tripoliszi grófnak lett a felesége s itt is ő gazdálkodott férje helyett. Amint tehát látható, Fulkó uralkodása alatt veszedelmes asszonyuralom kapott lábra az egész királyságban. A púpos Joscelinben lett volna talán még ész és bátorság arra, hogy ennek a veszedelmes asszonyuralomnak végét vesse, de ez meg hirtelen ráunt az állami dolgokkal való foglalkozásra, otthagyta Edesszát és elvonult a hegyek közé, ahol pompás kéjlakot építtetett s ebben gyönyörű nőkből álló háremet rendezett be magának egészen mohamedán mintára. Igy tehát előrelátható volt már a pusztulás, amikor Fulkó váratlanul meghalt.

Akkon városának a kapuja előtt a lova elesett vele és a király lezuhanva olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy belépusztult. Igy azután az özvegyen maradt Melizenda vette át a kormányzást kiskorú fia, III. Balduin helyett. Joscelin üresen hagyott grófságát, Edesszát pedig elfoglalták a szeldsukok. A szeldsukok között ez időben nagy változás állt be Támadt közöttük végre egy erős, hatalmas vezér, aki az egymás között civódó emíreket vagy csellel vagy erőszakkal lassankint meg tudta törni és nagy hatalmat ragadott a kezébe. Ez a férfi Emád Eddin Zenki volt, aki Moszul helytartója volt, de a valóságban igazi ura. Ez hatalmas lelkű ember volt. Barbár módon kegyetlen a tunyákkal és gyávákkal szemben, de atyja a bátraknak. Tele volt az idegenek iránt való gyűlölettel és katonái rajongva szerették mert sok győzelemre vezette őket s atyai módon bánt velük. Ez nagy harcra készülődött a keresztények ellen és Laodiceából már el is vonszolt hétezer keresztény foglyot, amikor a keresztes lovagok végre belátták, hogy cselekedniök kell és szövetkeztek Zenki ellen a damaszkuszi szultánnal. Igy azután meg is tudták hiusítani a szeldsuk vezér szándékát, de csak egy időre. Mert közben újabb veszedelem támadt és ezúttal Európa felől.

Az történt hogy Bizánc új császárja, János elhatározta, hogy Antiókhiából és Ciprus szigetéből külön királyságot fog alakítani és annak a trónjára valamelyik közeli rokonát ülteti. Ez természetesen körülbelül a végét jelentette volna a jeruzsálemi királyságnak, mert egy hatalmas bizánci birodalom bizonyára csakhamar magába tudta volna olvasztani az ingadozó, magára hagyott fiatal országot. A lovagok tehát harcra készülődtek János ellen is, de ekkor a császár váratlanul meghalt. Vadászaton sebet ejtett magán, amely elmérgesedett és megölte. Pár hónappal ezután következett be Fulkónak a halála is és ekkor Zenki újból elérkezettnek látta az időt arra, hogy fellépjen a keresztények ellen. Hirtelen és egész váratlanul Edessza előtt termett és elkeseredett ostrom után bevette a várost s nagy vérontást vitt véghez a lakók között. Csakhamar a kezében volt már a grófságnak a fele, amikor haza kellett sietnie Moszulba, mert ott lázadás tört ki. Onnan azután nem is érkezett vissza többé, csak a híre jött meg, hogy megölték. Egy testőre, akit megbüntetett, éjjel álmában reárohant és átszúrta a szívét. Joscelint, aki már elveszettnek látta Edesszát, ez az örvendetes hír végre felrázta elpuhult mulatozásaiból. A városban termett s kiverte onnan a szaracénokat. De ekkor megjelent a város alatt Zenki fia, Nureddin erős sereggel és megint visszavívta Edesszát és kiverte belőle a keresztényeket, akik közül csak kevesen menekültek meg, közöttük Joscelin.

Rettenetes pusztítást vitt végbe Nureddin hada, 30.000 keresztényt gyilkoltak le, 16.000-et fűztek rabszíjra, a várost pedig lerombolták. A kereszténység első vára a Szentföldön, a büszke Edessza nem volt tehát többé. Ennek a nagy eseménynek a híre a keresztesekre inkább elrémítő volt, semhogy tettre ösztönözte volna őket. Belenyugodtak abba, hogy észak felől Antiókhia lesz a végvára a jeruzsálemi királyságnak és azon iparkodtak, hogy a szeldsuk szomszédok haragját ne ingereljék. Európába ugyan üzentek néha-néha segítségért, de ennek nem volt semmi foganatja, mert itt a kereszteshadak iránt való lelkesedés lassanként egészen elaludt.

Az asszaszinok. - A lovagrendek.

Törökkel, egyiptomival, arabbal sok harca volt a kereszteseknek, de ezekhez csatlakozott még egy félelmes ellenfél is az úgynevezett asszaszinok. Ezt a különös, fanatikus rendet, amelynek a kötelessége a gyilkolás volt, pár évvel a keresztes háborúk megkezdődése előtt alapította Perzsiában egy zavarodott lelkű, tébolyodott próféta, akinek Hasszán volt a neve. E köré az eszelős szent köré sok pap és számos erős ifjú meg férfi sereglett, hogy szót fogadjon a tanításának, amely úgy szólt, hogy az izlám ellenségeit orgyilkossággal, méreggel és fojtogatással is pusztítani kell. Csakhamar a rablóknak és gyilkosoknak veszedelmes rendjévé vált az asszaszinok szövetkezete.

A hegyek között, egy megközelíthetetlen sziklavárban lakott a rend feje, a félelmes Seik al Gebel, vagyis magyarul a Hegyek Örege. Ez adta ki a parancsokat a gyilkolásra és ennek a várába hordták össze a prédára került kincseket. Az ifjút, aki belépett a rendbe, először is elkábították a kender levéből készített hasis nevű bódítószerrel. Ettől elkábulva olyan kéjes, gyönyörű álmokat láttak, mint az ópiumevők. Amikor azután felébredtek a hasis okozta mámorból, akkor elhitették velük, hogy az alatt az idő alatt a paradicsomban voltak és oda csak akkor fognak visszajutni, de akkor azután mindörökre, ha a hitetlenek ellen való küzdelemben pusztulnak el. A hasisról kapták a hasisim nevet és ebből csinálták az Ázsiába jutott európaiak az asszaszin szót. Az asszaszinok azután csakhamar a rémeivé lettek egész Kis-Ázsiának, Szíriának és Arábiának, sőt távolabb eső vidékeknek is. Az egyszer megízlelt paradicsomi gyönyörűségre való vágyakozás elfeledtetett velük mindent, csak a fogadalmukat nem, hogy irtani fogják az izlám ellenségeit. Leginkább éjjel dolgoztak és egyetlen tőr volt a fegyverük. Mivel minden testi ügyességben szinte boszorkányos nagy fokra tettek szert, be tudtak lopózkodni az ellenség táborába, lakásaiba, sőt váraiba is és az éjszaka leple alatt orvul meggyilkoltak mindenkit, akihez hozzájutottak. Sokszor a legbiztosabbnak vélt helyen is egyszer csak reggel negyvenével-ötvenével találtak tőrrel átvert szívű keresztényeket, akiket álmukban terített le az orgyilkos keze.

Ha pedig elfogták az asszaszint, néma maradt a legpokolibb kínzások alatt is, a halált pedig mosolyogva várta, mert azt hitte, hogy az újra megnyitja előtte a paradicsom ajtaját. Csakhamar több sziklavárat is építettek, megközelíthetetlen fészkeket és rettenetes hatalmukat sinylette egész Ázsia. Mert többé nemcsak a keresztényeket gyilkolták, hanem mivel a Hegyek Örege akart úr lenni az egész mohamedánlakta földön, tehát eltétette láb alól azokat a szaracén vezéreket is, akik nem engedelmeskedtek parancsolatainak, amelyeket szintén titokzatos úton-módon adott a tudtukra. Sajátmagukat az asszaszinok nem így nevezték, hanem úgy hívták, hogy fedái, ami körülbelül rajongót jelent. Mindezekkel az ellenségekkel szemben aztán az oly hamar felvirágzott, de azután épp oly gyorsan lehanyatlott, fiatal jeruzsálemi királyság valóban értékes szövetségest csak a lovagrendekben talált. Ezek közül a legnevezetesebb és legelőbb alakult rend a templáriusoké, vagyis templomos vitézeké volt. Ez a lovagrend úgy alakult, hogy 1118-ban nyolc francia lovag összeállt s a szokott szerzetesi fogadalmak mellé még azt a fogadalmat is letették, hogy fegyverrel fogják védelmezni Krisztus egyházát, a Szentsírt és a Palesztinába iparkodó zarándokokat.

A jeruzsálemi király is, a pátriárka is belátták ennek a vállalkozásnak a hasznos voltát és a király palotájának ama részében adott a lovagoknak lakást, amely Salamon király hajdani híres templomának a helyén állt s amelyet éppen ezért csak “a templom”-nak neveztek, róla pedig a lovagokat templomosoknak. Ezeknek az első nagymesterük Pagens Hugo volt. A rend csakhamar nagyon felvirágzott, számos tagja lett és sok dicső csatában harcolt a kereszténységért. Amikor azután a Szentföld mégis odaveszett, a templáriusok lovagrendje is Európába költözködött át és itt sokáig fennállt még, de csakhamar, hogy nem tölthette be többé az igazi célját, erkölcsi hanyatlásnak indult. A templáriusok vagy ahogyan a nép fehér köpenyükön lévő vöröskeresztről nevezte őket, “vörös barátok” kolostorai csakhamar különös hírbe keveredtek. Rettenetes babonákat űztek ott a lovagok és még rettenetesebb kicsapongásokat vittek véghez. Régi pogány szertartások szerint kezdték tisztelni az emberevő Bál istent és a förtelmes gyönyörűségekben kedvét lelő Militta istenasszonyt, akinek a számára külön papnőket is tartottak klastromaikban. Azonkívül mint földesurak is valóságos rémeivé lettek a jobbágyaiknak. Végre azután minden országban megunták a garázdálkodásaikat és megszüntették a rendjüket, sok helyütt vérontások árán is, Franciaországban meg egyenesen borzasztó kegyetlenségek között oszlatta föl őket az okos és kapzsi IV. Fülöp király 1314-ben.

Alakult még két másik lovagrend is, a johanniták, akik ismertetőjelül fehér szegletes keresztet hordtak a ruhájukon s később, amikor Palesztinát el kellett hagyniok, szintén más helyeken, főképpen pedig Málta szigetén telepedtek meg s ettől fogva máltai lovagoknak nevezik őket. Ez a lovagrend még ma is fennáll, de ma már csupán a háborúban megsebesültek ápolására szenteli óriási vagyonát. Megvan a harmadik lovagrend is, a német lovagrend, amely fehér köpenyt és rajta fekete keresztet visel. Ez is megvan még ma is, de a jelentősége természetesen jóformán semmi sem, csak afféle kitüntetés számba megy, ha a tagjai közé választ valakit.

A második keresztes háború.

Amikor a hatalmas moszuli helytartó, Zenki, mint ezt már az olvasó ismeri, bevette és földig rombolta Edesszát s rettenetes kegyetlenkedéseket követett el az ott talált keresztény lakosságon, ennek a borzalmas eseménynek a híre csakhamar megérkezett Európába is, de sehol valami nagy felháborodást nem keltett, sehol visszhangra nem talált. Németország nagy belső bajokkal volt elfoglalva, Olaszországban egy francia eredetű gyenge ember, III. Jenő pápa viaskodott a hatalomért Bresciai Arnolddal, ezzel a lángszavú koldusbaráttal, aki új köztársaságot tudott csinálni Rómából, úgyhogy a pápa kénytelen volt menekülni belőle.

Franciaországban pedig olyan kiváló elméknek működése következtében, mint Clairvauxi Szent Bernát és Abelárd, valami szabadabb, de igazabb vallásosság járta át az emberek lelkét, nem a hajdani vakbuzgóság. Azonban mégis Franciaországban támadt új mozgalom először az iránt, hogy új kereszteshadak induljanak a Szentföldre. Ennek a megindítója pedig maga a francia király, VII. Lajos volt Ez a király, amikor Tibald gróf a bourgesi püspök érdekében felkelt ellene, hadjárattal támadt Tibaldra és a pusztító hadjárat során egy kisebb városban, Vitryben felgyujtatta a templomot, amelybe ezernél több ember menekült előle. Mind odavesztek. Emiatt a gonosz tett miatt azután egyszerre nagy lelkifurdalás támadt Lajos királyban, aki végre is elhatározta, hogy elmegy a Szentföldre s kereszteshad élén levezekeli bűnét. Kibékült a pápával és Tibald gróffal is és megtette előkészületeit, hogy útnak induljon Jeruzsálem felé. Először Clairvauxi Bernátot kérte meg a király, hogy prédikáljon az érdekében és hívja fel keresztesháborúra a népet. De Szent Bernát ezt a kérését először megtagadta azzal az okos felelettel, hogy jobb önmagunkon győzedelmeskednünk, mint másokon és csak akkor engedett a király kérésének, amikor arra a pápa is utasította. És amikor Szent Bernát elkezdett prédikálni, csakhamar kiderült, hogy ő a leghatalmasabb embere egész századának. Igazi nagyhatalmasságnak bizonyult egymagában is ez a csodálatos szavú ember.

Ahova csak ment, szónoklataival mindenütt felgyújtotta a lelkeket, különösen pedig azon a husvéti gyülekezeten, amelyet 1146-ban tartottak meg Vezelay városában, ahol Bernát a keresztet már felöltő király mellett állt egy emelvényen és onnan hirdette az új keresztesháborút. Az ő szavának köszönhető, hogy csakhamar 70.000 harcos állt készen, hogy kövesse királyát Palesztinába. Franciaország ifjú királyának távollétében Suger, st-denisi apát kormányozta az országot. Suger első nagy minisztere volt Franciaországnak. Kolostora szűk cellájából nemcsak az ország, hanem az egész világ dolgait megfigyelte és megértette éles szeme. Leveleiből s VII. Lajos király életírásából korát meghaladó emelkedett szellem árad ki. Előmozdította a tudományok és művészetek fejlődését s, minden erejét arra fordította, hogy erősítse a királyságot és emelje a polgári rendet, amelyben a királyság legerősebb támaszát látta a nagy hűbéresek túlkapásai ellen.

A keresztesmozgalom átterjed Németországra.

Az új kereszteshadjárat megindulásának a híre csakhamar átterjedt Franciaországból Németországba is.

És itt is csakhamar láz fogta el a lelkeket, de a felizgult tömegek megint csak úgy kezdték itt a dolgot, mint ötven évvel előbb : a zsidókat rohanták meg, hogy bosszút, vegyenek a “hitetleneken, Krisztus gyilkosain.” A mainzi érsek hiába iparkodott minden eszközzel útját állni a barbár kegyetlenkedésnek és amikor látta, hogy nem boldogul, a mindenható szavú Clairvauxi Bernátot hívta ő is segítségül. Bernátnak csakugyan sikerült is hatalmas szavával lecsillapítani a zsidóüldözéseket és rávenni a háborgókat arra, hogy kereszteshadban induljanak a Szentföld felé. És amikor látta, hogy szavának milyen hatalmas visszhangja támadt, egyszerre merész gondolat ötlött fel a fejében : elhatározta, hogy magát Konrádot, a német királyt is rá fogja venni a kereszt felvételére és a szaracénok ellen való hadbaindulásra. A hatalmas barát fel is kereste Konrád királyt először Frankfurtban, de itt hiába beszélt a lelkére. A király hivatkozott országa veszedelmes belső ügyeire, a zavarokra, amelyek otthon is vannak és megtagadta a kereszteshadjáratra való indulást. De Bernát nem csüggedt, a királyt elkísérte Speierbe is, ahol az országgyűlést tartotta. Itt karácsony után való napon Konrád csendesen áhitatoskodott udvarával együtt a templomban. Egyszerre csak felállt Bernát megint a szószékre és szónokolni kezdett. És ekkor olyan elragadó, minden szívet lángragyujtó szavakkal beszélt, hogy Konrád is, a környezete is lelkesen megfogadták, hogy Lajos francia király példájára ők is elindulnak a Szentföldre a pogány ellen. Freisingeni Ottó püspök, a király mostohatestvére és annak a kornak a csüggeteglelkű krónikaírója szintén új reménységet merített a nagy lelkesedésből és maga is felvette a keresztet.

De általános lett az öröm, amikor híre ment, hogy Velf bajor herceg is, a király egyik legnagyobb és legveszedelmesebb ellensége elhatározta, hogy csatlakozik a keresztes hadjárathoz és kibékül Konráddal. Összesereglettek tehát újra a keresztes hadak. De különösen Bajorországból és Frankföldről most is csak olyan rongyos, éhes, kalandvágyó népség gyűlt össze, olyan világszemétje, mint amikor az első keresztesháború megindult. Éhenkórászok, pénzlesők, sőt tolvajok és rablók is csatlakoztak hozzájuk, úgyhogy megint európai veszedelem gyanánt kezdett megindulni ez a had. Amint a német király rendetlen, rosszul felszerelt seregével 1147 áprilisában Nürnbergből elindult, mindjárt nyilvánvalóvá lett, hogy sem hatalma, sem tehetsége nincs hozzá, hogy parancsolni tudjon embereinek. Magyarországon keresztül is folytonos zsákmányolás közt vonultak a keresztesek, úgyhogy a királynak is, a népnek is rengeteg baja volt velük. Amikor a bizánci birodalom területére értek, ott Mánuel császár már a legnagyobb gyanakvással fogadta őket. Amidőn pedig rendetlen hordáik görög hajóra rakva átérkeztek végre Kis-Ázsiába, ott a rettenetes éghajlat alatt, a szaracénok folytonos támadásai miatt ezrével pusztultak el, még mielőtt csak meg is közelíthették volna útjuknak sóvárgott célját, a jeruzsálemi királyságot. A még megmaradtak végre is kénytelenek voltak visszamenekülni Niceába és ott várták be, amíg megérkezett a francia királynak kissé rendezettebb hada.

De itt, illetve Efezusban, ahol a két király a karácsonyi ünnepeket töltötte, csakhamar újabb veszedelem állt be : Konrád és Lajos összevesztek egymással. A német király, aki az éghajlattól és az út viszontagságaitól különben is beteg volt, visszatért Bizáncba mint Mánuel császár vendége. A német keresztesek egy része azonban tovább ment a francia sereghez csatlakozva, egészen Attalia kikötővárosáig, ahol azonban a franciák rútul cserbenhagyták őket, mert az itt várakozó hajók még arra is alig voltak elégségesek hogy Lajos király hadát elszállítsák Antiókhiába. A szerencsétlen, vezetés és segítség nélkül maradt németek elszéledtek és áldozatául estek a köröskörül rájuk leskelődő törököknek. Lajos francia királynak kezdetben az volt a terve, hogy visszahódítja Edesszát. Ámbár tekintélyes serege volt, csakhamar lemondott erről a szándékáról és a Nureddin ellen való harcról és elment egyenesen Jeruzsálembe, hogy ott imádkozással és a Szentsír látogatásával vezekelje le a bűneit. Kétségtelen, hogy ebben az elcsüggedésében a döntő okozó az a családi szerencsétlenség volt, amely feldúlta élete boldogságát. Lajosnak gyönyörűszép, ifjú felesége volt, Akvitániai Eleonóra. Ez amazonruhába öltözködve elkísérte férjét a Szentföldre és olyan csodálatosan hódító szépségű volt, hogy a bizánciak elnevezték “aranylábú királyné”-nak. De ereiben az akvitániai hercegek forró, lobbanékony vére keringett és Eleonóra, nemsokára, hogy a Szentföldre érkezett, szerelmi viszonyt kezdett Renével, a fiatal antiókhiai herceggel.

Jeruzsálemben azután összetalálkozott Lajos megint Konrád királlyal is, aki közben Bizáncból szintén odautazott vezeklő útra. Jeruzsálemben még mindig Melizenda királyné vezette a kormányt, kiskorú fia, III. Balduin helyett. Ez a két királyt rábeszélte arra, hogy hódítsák meg Damaszkusz városát, amelynek az emírje még nem vetette alá magát Nureddinnek s így tőle segítséget nem várhatott. Mivel ugyanekkor egy keresztes hajóraj is megérkezett északnémet és angol keresztesekkel, a két király mintegy ötvenezer főnyi jól felszerelt hadsereget tudott összeállítani, hogy ezzel hódítsa meg Szíria legszebb és leggazdagabb városát, Damaszkuszt. De az ostrom húzódott egy ideig s ezalatt a cselszövő Melizenda királyné megtudta valahogy, hogy Lajos királynak az a szándéka, hogy abban az esetben, ha Damaszkuszt meghódítják, a várost is, környékét is francia hűbérré alakítja át és egyik grófjának fogja adományozni. Ez sehogyan sem tetszett Melizendának s fia útján, aki szintén ott volt a két király táborában, titokban alkudozásokat kezdett a damaszkuszi emírrel és csakhamar szövetséget is kötött vele a keresztesek ellen, természetesen titokban. Ennek a következése az lett, hogy az ostrom, amelyben a jeruzsálemiek csak látszólag vettek részt és inkább a szaracénok kezére dolgoztak, teljesen meghiusult. Konrád király látta be legelőbb minden fáradságnak a hiábavaló voltát és visszatért Európába.

A példáját követte Lajos király is és szintén hazatért. Igy tehát ez a nagy reménységekkel megkezdett keresztesháború két év alatt a legsiralmasabb véget érte. Közel százezer volt azoknak a kereszteseknek a száma, akik ott pusztultak el a Szentföldön. Nureddin hatalma pedig kezdett mind nagyobbá lenni. A két király elvonulása után csakhamar megtámadta és elpusztította Antiókhiát amelynek fiatal hercege maga is elesett a harcban, mintegy így bűnhödve a francia király feleségével elkövetett házasságtörésért. Nureddin azután az edesszai grófságnak még keresztény kézen lévő része ellen fordult és azt is hatalmába ejtette. Fogolyként magával cipelte Joscelin grófot is. Pár évvel később az övé lett Damaszkusz is árulás útján. Igy tehát Nureddin fenyegetően állt ott a jeruzsálemi királyság keleti határán, mint egy kialakuló, új birodalomnak az alapvetője. De más ember is volt Nureddin, mint a Palesztinában tökéletesen elpuhult, elhitványodott keresztény fejedelmek. Udvarában a legnagyobb egyszerűség, a legszigorúbb erkölcs, a legpontosabb rend uralkodott. Ő maga komoly, hallgatag, a legnagyobb lelkiismeretességig igazságos ember volt s a magához hasonló emberekből válogatta össze a hivatalnokait is. Híre messze túlterjedt az országa határán és az egész mohamedán világ a legnagyobb tiszteletben részesítette. De a keresztényekkel szemben rettenetes volt.

Azoknak a pusztítása, elnyomása és irtózatos nagyságú adókkal való sanyargatása volt életének főcélja. Konrád király nem sokkal a Szentföldről való visszatérése után meghalt. Valami alattomosan rágódó betegséget hozott haza magával Palesztinából s ez oltotta ki az életét.

Rőtszakállú Frigyes császár.

Konrád halála után a német fejedelmek ennek unokaöccsét, a harmincegy éves Frigyest választották meg királlyá, aki I. Frigyes néven foglalta el a trónt és 1152-1190-ig uralkodott. I. Frigyes trónralépésével új korszak kezdődik Németország történetében. Ez a rendkívüli ember külsejére nézve alig volt a középtermetűnél valamivel magasabb. Kék szeme mindig barátságos tekintetű, derűs arca pedig mindig vidámságra hajló lelkét árulta el. Hosszú haja, amelyet különös módon, köröskörül nyírottan viselt és a szakálla, amelyet szintén hosszúra hagyott, vörösesszőke volt, tehát nem égő vörös, mint sokan írják. Szakálláról nevezték el az olaszok, akik sok keserves tapasztalatot szereztek vele szemben, Barbarossa vagyis Rőtszakállú Frigyes-nek. Frigyes igazi fejedelem volt.

Jóságos és bőkezű, előkelő modorú és leereszkedően kegyes, erős akaratú és parancsolni tudó. Kitünő lovas volt és vitéz harcos még késő aggkorában is, ügyes szónok, pártfogója a Németországban akkor felcsirázó irodalomnak és művészeteknek, amellett pompakedvelő. Frigyes, amint a kezében volt a hatalom, mindjárt meg is mutatta, hogy tud élni vele. A római pápa ekkor IV. Hadrián volt, az eredeti nevén Breakspear Miklós, az egyetlen angol eredetű ember, aki a pápai trónra jutott, még pedig nagyon alacsony sorsból, mert gyermekkorában kenyérért koldult a st-albansi kolostorban. Hadrián azonban nem tudta elfoglalni székvárosát, mert ott a fanatikus Bresciai Arnold volt még mindig az úr és vele a legpiszkosabb római csőcselék. Frigyes tehát tudatta a pápával, hogy ő hajlandó hadseregével, amelynek élén már ott is volt Olaszországban, visszafoglalni Rómát és átadni a pápának, ha ez viszont őt császárrá koronázza. A megegyezés megtörtént és Frigyes csakhamar a hatalmába is ejtette Bresciai Arnoldot és kiszolgáltatta a pápának. Ez halálra ítélte a szerencsétlen barátot. Kora reggel vitték ki a vesztőhelyre - nem tudni sem a helyét, sem a napját a kivégzésnek - és felakasztották, azután a testét elégették és a hamvát beleszórták a Tiberis vizébe, hogy ne maradjon utána semmi ereklye, mert a római nép már életében is szentnek tisztelte a sajátságos lelkű, hatalmas szavú barátot. Azt írják a krónikások, hogy még maguk a hóhérok is sírtak, amikor ki kellett végezniök Arnoldot, a római nép lelkét pedig mély fájdalom és düh fogta el. Csakhogy a császárrá való koronázás mégsem ment olyan simán, mint ahogy a szerencsétlen Arnold kiszolgáltatása után várni, lehetett volna.

Frigyes Campo Grosso mellett táborozott a seregével és ide várta a pápát. Hadrián csakugyan meg is érkezett nagy kísérettel, de amikor le akart szállni a lováról, Frigyes - kétségtelenül büszkeségből - azt a nagy udvariatlanságot követte el, hogy nem tartotta a pápa kengyelét, mint ahogyan ez szokásos volt. Csak amikor leszállt már a lóról, akkor csókolta meg a lábát. Ezen a pápa nagy haragra gyulladt, nem adott szokásos békecsókot Frigyesnek, hanem haragosan visszafordult, miután kísérete már előbb felháborodva indult vissza. A pápa azután kijelentette, hogy addig nem hajlandó a koronázásra, amíg a köteles tiszteletnyilvánítást meg nem kapja Frigyestől. A rőtszakállú király erre az üzenetre kezdetben felháborodott és azt felelte, hogy nem hajlandó olyan szolgálat megtételére, amit lovászlegények szoktak végezni. De azután környezete rábeszélésére mégis engedett és tudatta a pápával, hogy hajlandó megadni neki a köteles tiszteletnyilvánítást. Erre a pápa újra megjelent a táborban és amikor a lováról leszállt, Frigyes csakugyan tartotta a kengyelvasát. Igy szent lett a béke és megtörténhetett a koronázás. Mivel azonban Frigyes félt a felháborodott római nép haragjától, titokban előbb katonasággal szállatta meg Rómának ama városrészét, amelyben a Szent Péter-templom van. Igy történt meg a császárrá váló koronázás és felkenés 1155 június 18-án.

De amikor a német csapatok már éppen visszavonulóban voltak a városból, a feldühödött római nép megtámadta őket. Véres harc fejlődött ki, amely egész délután tartott s amelynek a folyama alatt a pápa maga is abban a veszedelemben forgott, hogy a nép kezébe esik. Csak estefelé sikerült a németeknek úrrá lenni a rómaiakon, miután több mint ezer rómait megöltek, hétszázat pedig foglyul ejtettek. Ezután a pápa és a császár együtt vonultak ki a városból. Frigyes azután visszatért országába, de az olaszok mindenfelé bosszút lihegtek ellene. A csapatai is el voltak csigázva, mert a római Campagna egészségtelen, mocsaras vidékén igen nagy részük megkapta a váltólázat. Az olaszok pedig mindenhol a legnagyobb akadályokat gördítették a visszatérők útjába. Igy Verona városa nem engedte meg nekik, hogy a kőhídon vonuljanak keresztül és amikor a németek a fahídon kezdték meg a keresztülvonulást, az olaszok azt óriási fatörzsekkel, amelyeket a folyóba dobtak, iparkodtak alattuk lerombolni. Még nagyobb veszedelem várt rájuk Rivoli mellett, a veronai szoros legszűkebb helyén. Itt állt fenn a sziklatetőn a vakmerő Alberik lovagnak a vára és amikor a németek beértek a szorosba, amelyen az Adige folyó tajtékzó vize is végigszáguld, a várból elkezdtek reájuk óriási szikladarabokat és fatörzseket hengergetni.

Szinte lehetetlennek látszott a menekülés, mígnem a hőslelkű Wittelsbach Ottó gróf maga mellé vette a kétszáz legügyesebb német harcost s velük az alárobogó sziklákkal nem törődve, felmászott a hegytetőre s megrohanta a várat. Ádáz tusakodás fejlődött ki, amelyben Alberik lovagnak minden embere elesett, a tizenkét utolsót pedig magával a lovaggal együtt elfogták és a vár fokán felakasztották. Igy lett az út szabaddá Németországba, ahol a császár Bozenbe érve elbocsátotta a seregét s ő maga Bajorországba utazott. Frigyes országa erejét azzal is meggyarapította, hogy feleségül vette a szép Beatrix burgundi hercegnőt s ezzel Burgundiát is szorosabban fűzte országához. Azután ismét megjelent Frigyes Olaszországban és miután az ellenszegülő milanóiakat rettenetesen megfenyítette, Monza városában a híres vaskoronával megkoronáztatta magát Lombardia királyává. De később még egyszer meggyűlt a baja a milanóiakkal, akik sehogy sem akartak neki engedelmeskedni. Erre azután Frigyes elhatározta, hogy megkegyelmez ugyan a milanóiak életének, de városukat földig le fogja rombolni. Csakugyan be is vonult a szerencsétlen Milanóba, még pedig nem valamelyik kapun keresztül, hanem annak a jeléül, hogy mint hódító jön, egy a falba tört nagy résen át. Azután megkezdődött a rombolás és nem kíméltek meg semmi mást, csak a templomokat, de ezeknek a kincseit is összeszedték és elszállították Németországba.

A milanóiakat azután arra kényszerítette Frigyes, hogy négy nagy, fallal körül nem vett falvat építsenek maguknak s azokban lakjanak, még pedig német polgármesterek uralma alatt. Frigyes még harmadszor és negyedszer is járt Rómában, hogy a folyton ellenszegülő olaszokat végleg megtörje. Miután az új pápa, III. Sándor volt az ellenállás főszítója, Frigyes elhatározta, hogy ezt le fogja tenni s III. Paszkáliszt, az általa megválasztott ellenpápát ülteti a helyére. Ez volt negyedik római útjának a célja. A rómaiak azonban nem akarták beereszteni a németeket városukba, hanem eléjük mentek, hogy visszaverjék őket. De ekkor egy harcias német főpap, Keresztély mainzi érsek 500 német lovas és 800 brabanti gyalogos élén óriási diadalt vívott ki felettük. Maga az érsek bontotta ki a Szent Mihály képével díszített harci lobogót, azután buzogányt ragadva a kezébe, elsőül rohant neki az ellenségnek. Csakhamar le voltak gázolva a rómaiak, vad futással menekültek vissza a városukba, de alig egy harmadrészük érte el megint Rómát. E győzelem hírére maga Frigyes is Róma alá sietett Anconából, ahol addig időzött s ezzel azután el is dőlt a város sorsa, csakhamar egészen a németek kezébe jutott. Csak a megerősített Szent Péter-templomban fejtettek ki még a rómaiak ellenállást. Egy hétig hiábavaló volt minden erőlködés, hogy megtörjék őket. Ekkor azonban a németek felgyujtották a Mária-templomot, amelyről a tűz átterjedt a Szent Péter-templomra is.

A megriadt őrség oltáshoz fogott, ez megakadályozta őket az ellenállásban s a németek Rotenburgi Frigyes vezetése alatt csakhamar bedöntötték a templom főkapuját. Betörtek és csatatérré változtatták át a szent helyet, amelynek földjét csakhamar halomszám fedte az ostromlottak hullája. A többiek végre is megadták magukat. A győzelem után Paszkálisz pápa bevonult a Szent Péter-templomba s itt a vér szaga összevegyült a tömjén illatával, mialatt császárnévá koronázta Beatrixot, Frigyes feleségét. III. Sándor pápa Beneventbe menekült, de tehetetlen volt s úgy látszott, hogy Frigyes császár elérte hatalma tetőpontját. Ura volt az örökvárosnak s Olaszország nagy részének, megtörte a pápai hatalmat s a pápa csak engedelmes eszköz volt a kezében. De ekkor jött ama sorscsapásoknak egyike, amelyeken oly gyakran törnek meg hatalmas uralkodók legvakmerőbb tervei is. A német seregben a pestis pusztító erejével lépett fel megint a Róma mocsaras vidékén otthonos, veszedelmes mocsárláz. Alig pár hét alatt húszezer ember esett áldozatául a rettenetes nyavalyának, köztük volt Dasseli Rajnáld érsek is és ama Rotenburgi Frigyes, a császár unokaöccse, aki bedöntötte a Szent Péter-templom kapuját. S e rettenetes nyavalyával együtt feltámadt egy másik is : a babona. Az olaszok azt beszélték mindenfelé, hogy a németeket azért pusztítja a betegség, mert lerombolták és felgyújtották a templomokat. A német sereget erre olyan babonás félelem lepte el, hogy Frigyes végre is kénytelen volt elhagyni Rómát.

Betegen, elcsigázva érkeztek meg a németek Pádua városába. A német sereg pusztulásának a hallatára rögtön felkelt Frigyes ellen egész Lombardia és a lombard városok szövetségre léptek s első dolguk volt, hogy felépítették és megerősítették újból Milanót. Frigyes még próbálkozott fenyegetőzésekkel, de kimerült, összeolvadt hadával harcra nem is gondolhatott és így Lombardia jóformán a szemeláttára szakadt el tőle újra. III. Sándor pápa tehát végezetül mégis diadalmaskodott, Barbarossa Frigyes és Paszkálisz pápa mellett már nem állt semmi és senki más, csak egy város és két gróf. Frigyes lába alatt égni kezdett az olasz föld, nem lehetett többé szó a hatalomnak, még a becsületnek megmentéséről sem, a puszta életet kellett megmenteni. Mert már közeledtek ellene a lombardi seregek, amelyek elől csak nagynehezen tudott Susa városába menekülni. De itt meg a lakosság rohanta meg s Barbarossa kénytelen volt közönséges harcos fegyverzetébe öltözködve elmenekülni, mialatt a gyilkosok, akik szállására törtek, itt helyette Siebeneichi Hartmannt, a császár hűséges kamarását találták, aki a Frigyeshez való nagy hasonlatosságát felhasználva saját magát nevezte meg a császárnak. Hősies hazugsága azonban kiderült és a susaiak meghatva ennyi hűségtől, szabadon bocsátatták a kamarást.

Tört reményekkel érkezett haza Frigyes Németországba, a lombardiaik pedig pár héttel később hatalmas várost kezdtek építeni a Pó folyó síkján, erős falakkal vették körül és Sándor pápa tiszteletére elnevezték Alessandriának. Tizenötezer főből álló vitéz sereggel rakták meg ezt a várost, amely így biztos őrévé lett Lombardiának és a pápai hatalomnak. Nem sokkal ezután meghalt Paszkálisz pápa és ekkor Frigyes hajlandó lett volna kibékülni már III. Sándorral, de a német főpapok és a császárpárti bíbornokok nem engedték ezt és az albanói bíbornak püspököt választották meg ellenpápává, aki a III. Kalixtusz nevet vette fel. Barbarossa tehát ötödször is útnak indult Olaszországba hogy újból elvegye Sándortól a hatalmat és Kalixtuszt ültesse Szent Péter trónjára. A császár nem sok reménnyel indult a hadba, mert hatalmas alattvalója, Oroszlán Henrik herceg, aki csak a saját hercegségeinek dolgaival törődött, megszegte hűbéri kötelezettségeit és nem kísérte el a császárt útjára, aki így valósággal Henriknek köszönhette a későbbi véres kudarcot. Most csak mintegy négyezer emberből állt a serege, míg a lombardiaiak hadereje százezer főre rugott. Igy tehát amikor Legnano városa mellett ütközetre került a sor, ennek a kimenetele nem lehetett kétséges.

Bármily vitézül harcolt is a német lovasság a lombardi előcsapatok ellen, amikor a gyalogság is összeütközött s amikor a milánóiak rohama alatt elesett a német zászlótartó is, Barbarossa Frigyes császár alatt pedig összeroskadt a ló, a császárt nem lehetett többé látni és mindenki azt hitte róla, hogy meghalt vagy megsebesült : nagy félelem fogta el a német harcosok szívét, futva menekültek a csatatérről, be Pádua városának falai mögé. A zászlójuk is, a táboruk is a milanóiak hatalmába esett, számos fogollyal együtt. Pár nappal később éjjel egy fáradt vándor kopogtatott Pádua kapuján, ahol a németek Frigyes császár halálát siratták. Kinyitották előtte a kaput : maga volt Frigyes császár. Csak a lovát vágták le alóla, ő maga gyalog is harcolt tovább, egyike volt a legutolsóknak, akik a csatateret elhagyták és rejtett ösvényeken jutott el Pádua városáig. Ezután a végzetes vereség után csakugyan nem maradt más hátra a császár számára, minthogy kibéküljön III. Sándorral és elismerje pápának. Hosszas tárgyalások és különféle kikötések után ez meg is történt. A béke létre jött, Frigyes elejtette III. Kalixtuszt. De Sándor pápa irgalmas szívű volt az ellen pápával szemben. Amikor Kalixtusz elhagyta a rejtekét és elment Rómába s ott letérdelt Sándor előtt s beismerte a bűnösségét, a pápa felemelte, az asztalához ültette s úgy bánt vele, mint vendégével. De Sándor ellen elkeseredett gyűlölői még egy ellenpápát választottak III. Ince név alatt. Sándornak sikerült ezt is levernie, de közben megint fellázadtak ellene a rómaiak és bezárták előtte a város kapuját.

Igy történt, hogy ez a hatalmas pápa, aki meg tudta törni Barbarossa erejét, mintegy száműzötten halt meg. Amikor holttestét Rómába vitték, hogy a Laterán-templomban temessék el, a nép kővel és sárral dobálta meg a koporsóját. Rőtszakállú Frigyes császár, amikor a legnanói vereség után megint visszanyerte hatalmát, külsőképpen is kifejezést akart ennek adni s elhatározta, hogy Mainzban ünnepélyesen nagykorúsítja és lovaggá üti két legidősebb fiát, Henriket és Fülöpöt. Ez meg is történt, óriási ünnepségek közepette.

Barbarossa Frigyes a Szentföldre indul.

Frigyes császár azonban még egyszer ismét átkelt az Alpeseken és lement Olaszországba, de ezúttal nem sereg élén, hanem fényes, nagy kísérettel azért, hogy II. Roger sziciliai király leányát, Konstanciát feleségül vétesse a fiával, Henrikkel, hogy így a délolaszországi normann birodalmat is szoros kapcsolatba hozza Németországgal. Az esküvő meg is történt nagy pompával a hajdan oly ellenséges Milanó városában és óriási jelentőséget adott neki az a körülmény, hogy utána az akvilejai püspök Henriket ünnepiesen Olaszország királyává és cézárrá, a császár örökösévé koronázta.

Emiatt csaknem újból kitört a viszály Barbarossa és a pápai szék között, amelyben Sándor halála után először III. Luciusz, majd ennek rövid uralkodása után III. Orbán ült. Ez utóbbi már nyiltan is ellenségesen akart fellépni a császár ellen, már a nagy egyházi átokkal készült sujtani őt, amikor Ázsiából vészes hír érkezett Európába és megrázta az egész keresztény világot. Szaladin, a török szultán elfoglalta Jeruzsálemet - így szólt a hír. Ennek a vészhírnek a hatása olyan rettenetes nagy volt a különben is indulatos természetű, vérmes Orbán pápára, hogy belebetegedett - valószínűen szélütést kapott - és pár nap mulva Ferrarában meghalt. Ezzel vége lett a császár és a pápa között való s kitörőben lévő viszálynak, egész Európát pedig bejárta a kiáltás, hogy új kereszteshadjáratot kell indítani a Szentföldre. Az elsők, akik engedtek az egész világ kívánságának, II. Fülöp francia és II. Henrik angol király voltak, akik örökké harcban álltak egymással, de most, a vészhír hallatára kibékültek s mindkettőjük felvette a keresztet. Maga Barbarossa Frigyes is elhatározta, hogy csatlakozni fog a kereszteshadjárathoz és császári hatalmát ideiglenesen reáruházta fiára, Henrikre. Maga pedig Regensburgba ment sereget gyűjteni s itt a német vitézeknek csakhamar ezrei sereglettek köréje. Közben Angliában meghalt Henrik király, a fiatal Rikhárd lett az utóda, az a hős, akit később az Oroszlánszívű Rikhárd névvel ruházott fel kortársainak bámulata s ez is elhatározta, hogy csatlakozik a kereszteshadjárathoz.

Palesztina veszedelme. - A harmadik keresztes hadjárat.

Az első keresztesekből, akik hajdan megtelepültek Palesztinában, régen kivesztek már a jámborság a lovagi erények és helyet adtak a keleties elpuhultságnak. A lovagok, akik ott letelepedtek, a kincsszomjnak és a gyönyöröknek engedték át magukat, mialatt Nureddin, mint már tudjuk, Edessza és Damaszkusz meghódításával mintegy gyilkos öleléssel kezdte körülvenni a fiatal jeruzsálemi királyságot. III. Balduin király, amikor nagykorúvá lett, mégsem ő ellene fordult teljes erejével, hanem a fatimidák tehetetlen birodalma ellen és Egyiptomot pusztította. Balduin utóda a trónon testvére, Amalrik lett. Ez jó pocakos, kényelmes ember volt, aki abban a testi hibában szenvedett, hogy dadogott. Érdeklődött a tudományok iránt, de nem kevésbbé a pénz iránt is, főfoglalkozása pedig az asztal gyönyörűségeinek az élvezete volt. Amalriknak az egyiptomiakkal volt több háborúja és olyan szerencsésen harcolt ellenük, hogy megszállta Kairót s Egyiptomot mintegy hűbérállamává tette a jeruzsálemi királyságnak. Azonban ekkor a tehetetlen egyiptomi szultán Nureddinhez fordult segítségért, aki el is küldte neki egy kisebb csapat élén legkiválóbb hadvezérét, a kurd eredetű Sirkut. Ez eleinte szintén vereséget szenvedett a keresztényektől, de azután csakhamar kiverte őket az országból. Ekkor az ingatag akarat nélkül való egyiptomi kalifa Sirkut nagyvezérévé nevezte ki. De Sirku nem élvezhette sokáig a hatalmat, pár hét mulva meghalt és ekkor unokaöccse, Szaladin lett utána a nagyvezér.

Ez a fiatal hadvezér hatalmas kézzel verte le azokat a lázongásokat, amelyek az ország belsejében támadtak, de azután, amikor érezte, hogy tulajdonképpen már ő az úr Egyiptomban, letaszította a trónról a tehetetlen szultánt, maga ült a helyére s ezzel véget vetette a kétszáz esztendeig uralkodó Fatimida-dinasztiának. Szaladin, aki olyan nagy szerepet játszott azután a történelemben, ez időben ifjúságának teljességében volt, tele tetterővel, akarattal, lángelmével és sok tudással. A külsejére nézve is gyönyörű szép ember volt, a kedve mindig derült, a figyelme állandóan oda irányítva, amivel foglalkozott. Valódi lángelme volt Szaladin. Nureddin azonban nem feledkezett meg arról, hogy ő Sirkut és vele együtt Szaladint is, mint a saját hadvezéreit küldte Egyiptomba és azért Szaladint csak afféle hűbéresének tartotta, aki tulajdonképpen az ő számára hódította meg Egyiptomot. Többször parancsot küldött neki tehát, hogy támadja meg a jeruzsálemi királyságot. Szaladin azonban óvakodott ettől, mert a keresztény ország igen jó bástya volt közte és Nureddin birodalma között. Ellenben hatalmába ejtette Nubiát és Arábiának egy részét. Nureddin nagy haragra gyulladt a lázadó, semmiből lett szultán ellen és fegyverkezni kezdett, hogy hadat vezet ellene, de terve kivitelében megakadályozta a halál.

Amint Nureddin haláláról értesült Szaladin rögtön mint “védő” lépett fel az elhunyt kiskorú fia, Izmael mellett, de számított arra, hogy Nureddin örökét is ő szerzi meg. Izmael azonban sokkal több önállóságot tanusított, mintsem az Szaladinnak a szájaíze szerint való lett volna, azért elhagyta, sőt egyenesen ellene fordult, amennyiben magát ettőlfogva “Egyiptom szultán”-jának nevezte, Damaszkusz városát pedig meghódította. Mikor pedig meghalt Izmail, Szaladin rátette kezét annak a birtokaira is és három év mulva teljes hatalmú úr volt a Tigris-folyótól kezdve le egész Afrika sivatagvidékéig. Csak a jeruzsálemi királyság volt most már az útjában, az akasztotta meg a birodalmának teljes területi egységét. Elhatározta tehát a jeruzsálemi királyság megsemmisítését. A keresztény királyságban amúgy is nagyon rosszúl álltak a dolgok. Amalrik egyetlen fia, aki a halála után a trónra jutott, IV. Balduin, valami kiütéses betegségben meghalt, utóda V. Balduin pedig utána egy évvel szintén meghalt s így a királyság most Amalrik leányának, Szibillának, a második férjére szállt, Lusignan Guidó grófra. Ez afféle vasgyúró katona volt, csupán a verekedéshez értett, nem volt sem vagyona, sem hatalma, sőt nem volt jelleme sem és ésszel is csak igen szűk mértékben áldotta meg az Isten. Egyedül csak Rajnáldra, erre a hozzá hasonlóan kötekedő kedvű emberre hallgatott, aki most felbiztatta arra hogy vessen véget annak a fegyverszünetnek, amelyet IV. Balduin vásárolt nagy keservesen Szaladintól.

Guidó erre a legalkalmasabb módnak azt találta, hogy megtámadta és kirabolta a szultánnak egy dúsan megrakodott karavánját, amikor pedig ezért Szaladin elégtételt követelt, azt kereken megtagadta. Ekkor azután Szaladin győzelemhez szokott hadseregével elindult Damaszkuszból és megsemmisítette azt a mindössze százötven főből álló kis templárius csapatot amely a Kison-patak mellett akart eszeveszett vakmerőséggel ellenállani neki. Csak a nagymester és három lovag tudott megmenekülni a pusztulástól. Szaladin diadalmasan nyomult tovább és a Genezáret tava mellett teljes győzelmet aratott az utolsó keresztény seregen. A 30.000 keresztény harcos közül mintegy ezren René tripoliszi gróf vezetésével gyáván elmenekültek, a többit a törökök vagy lemészárolták vagy foglyul ejtették. Foglyul esett maga a király is, ennek a testvére Amalrik és Rajnáld is. Még aznap este maga elé hivatta Szaladin a foglyokat. A királyt barátságosan fogadta és üdítő italt adatott neki, ellenben Rajnáldot elhalmozta a leghevesebb szemrehányásokkal, aztán a dühtől elragadva hirtelen felugrott és kardot rántva kettéhasította Rajnáld fejét. Ez jel volt az öldöklésre. A törökök nemcsak az összes templárius lovagokat és johannitákat ölték le, hanem felkoncolták az alsóbb sorsú foglyokat is. Ettől fogva azután a félelem repült Szaladin serege előtt.

A kikötővárosok csaknem minden ellenállás nélkül sorban megadták magukat neki, csak Tirus állt ellen, mert ennek urát a velencei hajóhad segítette. Ezek után a szultán megkezdte az ostromot Jeruzsálem ellen. Miután a városban csak nagyon kevés volt a fegyverfogható férfi, amint a törököknek sikerült egy rést ütni a falon, a lakosság tüstént a megadásról kezdett tárgyalni Szaladinnal. A szultán kegyelmes is volt, Jeruzsálemnek 7000 lakója vonulhatott el szabadon, de nagy hadisarc fizetése után. De még azt is megengedte Szaladin, hogy a Szentsírt továbbra is bizánci keresztények őrizhessék. Szaladin 1187 október másodikán vonult be Jeruzsálembe. Hatalmába vette a várost, amely majdnem kilencven esztendeig volt a keresztények kezén. Országának minden részéből özönlöttek hozzá, hogy szerencsét kívánjanak neki a nagy diadalhoz, Szaladin pedig először is helyreállíttatta a keresztények által lerombolt mecseteket s megmosatta őket rózsaolajjal mintegy új felavatás gyanánt. A harangokat, kereszteket, ereklyéket, minden, a kereszténységre emlékeztető dolgot elpusztíttatott. Azokhoz az öreg vagy beteg keresztényekhez azonban, akik nem bírták elhagyni a várost, kegyelmes volt és a saját pénzéből tartotta el őket. Guidó királynak is, habár némi tétovázás után, visszaadta a szabadságát. Jeruzsálem eleste egész Európában kimondhatatlan ijedelmet okozott. Amikor III.

Orbán pápa a hír hallatába belehalt, utóda, III. Kelemen kijelentette, hogy meg fogja kísérelni, hogy rábírja Barbarossa Frigyest arra, hogy felvegye a keresztet és haddal menjen a Szentföldre. Azonkívül követeket küldött minden fejedelmi udvarhoz, az egész keresztény világra pedig új adót vetett ki, az úgynevezett Szaladin-tizedet. És csakugyan rendkívül sokan csatlakoztak a három uralkodó által vezetett keresztes hadakhoz Skandináviából, Olaszországból és Sziciliából is. Barbarossa Frigyes császár indult meg legelőször. Ő maga Regensburgtól a Dunán hajózott alá, de serege, amely több mint százezer jól felfegyverzett harcosból állt, a folyópartján indult el Magyarországon át, amelynek királya, III. Béla bőségesen gondoskodott az ellátásukról és Szerbián keresztül minden baj nélkül elérkeztek Bulgáriába. Itt azonban a vad bolgár nép ellen, amely éppen akkor szabadította fel magát a bizánci uralom alól, már kénytelenek voltak fegyvert használni. Még rosszabbá alakultak a viszonyok a görög birodalmon való átvonuláskor. A nyomorult lelkű Angelosz Izsák volt ekkor a bizánci császár. Ez ellen fellázadt a hadserege, de a császárnak sikerült Montferrati Konrád segítségével a lázadást lecsillapítani. Azzal hálálta meg Konrád segítségét, hogy összeveszett vele és elkergette az országából. Barbarossától rendkívüli módon félt Angelosz Izsák, mert sehogy sem akarta elhinni, hogy csakugyan csak a Szentföldet akarja visszahódítani s félt, nem fáj-e a foga az ő birodalmára is.

Ezért elkövette azt az alávalóságot, hogy Barbarossa ellen szövetséget kötött Szaladinnal. Igy álltak a körülmények, amikor a német seregek leereszkedtek a Balkán szorosain át a folyók völgyébe. Csakhamar észrevették, hogy ellenséges országban vannak. Ugyanakkor megérkezett Barbarossához a bizánci császárnak a levele, amelyben azt követelte, hogy küldjön számos és előkelő túszt az udvarba annak a biztosítására, hogy az ő országát meghódítani vagy megcsonkítani nem akarja. Azonkívül azt is követelte Izsák, hogy a Szíriában történő hódításoknak a fele mindig az övé legyen. Frigyesnek ez üzeneten való elkeseredését még növelte az, hogy követeit, akiket még Németországból küldött Izsákhoz, elfogták és gonoszul bántak velük. Ezért tehát, ahelyett, hogy engedett volna a bizánci császár követeléseinek, megszállta Filippopol városát. Izsák erre ijedten kiadta a foglyokat s amikor azok lesoványodva, betegen rongyosan megjelentek Barbarossa előtt, ez átölelte és megcsókolta őket, miközben könnyezett. De szükségessé vált a németek számára Drinápoly megszállása is, mert onnan tudták ellátni magukat a legjobban élelmiszerekkel. Amikor a szerb fejedelem és a bolgár fejedelem látták, hogy Frigyes ilyen könnyen elbánik a bizánci császárral, felszólították, hogy szövetkezzék velük és buktassák meg a bizánci birodalmat, amelyen majd megosztozkodnak.

Frigyesnek azonban sokkal jobban szívéhez volt nőve eredeti terve, semhogy ezt az ajánlatot elfogadta volna. Végül sikerült követének megegyezést kötni a már eléggé megijesztgetett bizánciakkal. Izsák biztosította a tengeren való átkelést s az élelmiszerekkel való ellátást, sőt még azt is megígérte, hogy a netán Szaladin fogságába eső németek kiszabadítására is felemeli majd szavát szövetséges társánál.

Barbarossa Frigyes halála.

Amikor a keresztesek át akartak kelni a tengeren, nagy viharok támadtak, úgyhogy az átkelés egy teljes hétig tartott. De még ennél is veszedelmesebb volt a Kis-Ázsián keresztül való átvonulás. A nagy seregnek már az élelmezése is mindenütt a legnagyobb akadályokra talált Izsák császár ígéretének ellenére. És minden város elzárta előlük a kapuit, minden sziklahasadékban martalóc csapatok leselkedtek reájuk, azonkívül a paripáknak és igavonó állatoknak az ereje is kezdett kimerülni. Amikor megérkeztek Kis-Ázsia naptól elperzselt fennsíkjára, akkor tudták meg, hogy az agg Kilids Arszlán szultán, akivel Frigyes már Németországból tárgyalt és megegyezésre is jutott, meghalt, a fia pedig, Kutbeddin, Szaladinnak egyik leányát vette feleségül.

Az ifjú uralkodó ugyan biztosította barátságáról a kereszteseket, de azért egy előkelő német lovagot túsz gyanánt magával vitt. Filomelium városánál nyilt ütközetre került a sor a törökökkel, akik valóságos nyílzáporral árasztották el a kereszteseket. Ezek úgy álltak bosszút a szenvedett veszteségekért, hogy a várost lerombolták. Ekkor már szinte tűrhetetlen volt a hőség és az élelemhiány. A keresztesek lovaikat és igavonó barmaikat vagdalták le, hogy azoknak a vérével csillapítsák a szomjúságukat. Könnyebben el tudtak bánni a körös körül portyázó török csapatokkal. Az ezekkel való harcban mindig Frigyes császár és a fia járt legelől s egy ilyen ütközetben történt, amint a rege mondja, az a páratlan eset, hogy az agg Barbarossa kardjának egyetlen csapásával a fejétől a nyergéig hasított ketté egy törököt, úgyhogy az két darabban hullott le a lováról. Amikor Kutbeddin látta a keresztesek sikereit, megijedt, hogy fővárosát, Ikoniumot is ostrom alá veszik s azért visszaküldte Barbarossához a túszul elvitt lovagot azzal az üzenettel, hogyha 300.000 aranyat fizetnek, akkor megengedi országán a szabad átvonulást. De mindenki amellett volt, hogy meg kell ostromolni Ikoniumot, maga a kiszabadult lovag is ezt tanácsolta. Megkezdődött az ostrom és Frigyes herceg csakhamar ellenállhatatlan erővel nyomult be a városba és megszállta azt a fellegvár kivételével. Barbarossa maga vezette a csatát.

Amikor azt látta, hogy a keresztesek egy pillanatra meginganak és hátrálnak a törökök előtt, kétségbeesetten vágtatott végig csapatai között és azt kiáltotta : “Krisztus a király, Krisztus győz, Krisztus vezet bennünket !” Azután nekirohant a törököknek, serege pedig fellelkesülten, új harcikedvvel eltelve követte s rohamukra a török csapatok szerteszóródtak. Kutbedinnek ezen vereség után nem lehetett mást tennie, minthogy most már ingyen is megengedte az országán való keresztülvonulást. A keresztesek nemsokára barátságos területre, a kilikiai örmények földjére érkeztek. Mikor azonban itt a Szálef-folyón átkeltek, igen nagy szerencsétlenség érte a kereszteseket. Az öreg Barbarossa császár, aki mindig előtte járt mindenkinek, megunta a folyó hídján, a tömegben való lassú haladást és hetykén, fiatalos kedvvel beleugratott a Szálef vizébe és keresztülúsztatott rajta lovával. Szerencsésen átérkezett a tulsó partra, ott bőséges lakomát költött el a kísérete társaságában, azután pedig kijelentette, hogy a délelőtti úsztatás olyan jól esett neki, hogy most pedig meg fog fürödni a Szálef hűs hullámaiban. Hiába intették, hiába mondták neki, hogy kímélje magát, Barbarossa nem hallgatott a tanácsokra, levetkőzött s beleugrott a folyóvízbe. Abban a pillanatban szélütés érte, elmerült, majd felkapták a sebes hullámok és magukkal ragadták. Csak messze alant sikerült a vízből kifogni a holttestét. Irtózatos volt ennek a szerencsétlenségnek a hatása, a kétségbeesés a keresztesek között szinte elképzelhetetlen. A krónikások egybehangzóan azt írják, hogy ezt a kétségbeesést nem lehet leírni.

A keresztesek közül nagyon sokan annyira elcsüggedtek, hogy nyomban elindultak vissza Európába. De a túlnyomó többség mégis követte a vitéz Frigyes herceget Anitókhiába. A keresztesek nagyon nyomorúságos állapotban érkeztek meg a Szentföldre, ahol pedig már az elűzött jeruzsálemi király újra összeszedte serege maradékát és vissza akarta vívni vele az országát. Frigyes herceg seregét azonban megtizedelte a szokatlan éghajlat okozta járvány, éppúgy, mint az előbbi keresztes seregeket s így mindössze körülbelül ötezer emberrel érkezett meg Akkon alá, ahol egyesült a jeruzsálemi király seregével. Hogy mennyire féltek az aggastyán Barbarossa Frigyes császártól egész Keleten, annak bizonysága az, hogy Szaladin, aki szintén Akkon közelében volt, a németek jöttének hallatára sietve visszavonult s csak akkor foglalta el megint előbbi hadállását, amikor megtudta, hogy Frigyes császár meghalt. Egy mohamedán történetíró pedig így ír : “Ha Isten kegyes rendelésével nem okozta volna a német császár halálát éppen akkor, amikor betört Szíriába, későbbi napokban azt mondták volna az emberek Szíriáról és Egyiptomról itt valaha a muzulmánok uralkodtak.” Amint említettük, Szaladin szultán szabadon bocsátotta Guidó királyt, miután előbb megeskette, hogy nem fog ellene harcolni.

Guidónak azonban kiszabadulása után első dolga az volt, hogy a pápa által feloldatta magát az esküje alól és tízezer emberrel megkezdte Akkon ostromát a szárazföld felől, míg a tenger felől több mint száz sziciliai, pisai és genovai hajó zárta el a várost. Pár nappal később azonban megjelent Szaladin hatalmas sereg élén, hogy felszabadítsa a várost. De a keresztény sereg is egyre-másra kapta az erősítéseket, mert nemcsak a németek érkeztek meg, hanem a többi, később indult keresztesek nagy része is. Igy mintegy 10.000 skandináv és friz, azután tirusi Konrád, III. Lajos thüringiai gróf és gelderni Ottó parancsnoksága alatt mintegy 20.000 gyalogos és 1000 lovas. Csaknem naponként voltak ütközetek az ellenfelek között s mindkét részről a legelkeseredettebb bátorságot fejtették ki, de mindegyik fél csak ideig-óráig tartó apróbb sikereket tudott kivívni a másik felett. És ámbár a harcokban is rengeteg ember esett el, a rossz ellátás és a ragályos betegségek pedig talán még többet ragadtak el : döntő diadalt egyik sem tudott a másikon aratni. Különösen nagy lett az inség a németek seregében. Élelmiszereiket már mind felemésztették, ostromtornyaikat elpusztította az ellenség, a pénzük pedig lassanként mind az élelmes olasz kalmárok zsebébe vándorolt, akik kihasználták a keresztény sereg inségét s rettenetes áron adtak túl portékájukon. Rettenetes pusztítást vittek véghez a különféle járványok a németek között. Maga Frigyes herceg is a ragály áldozata lett s a német sereg csaknem teljesen feloszlott.

A német vezérek közül már csak Babenbergi Lipót osztrák herceg maradt ott a Szentföldön és vett részt Akkon ostromában.

Oroszlánszívű Rikhárd és Fülöp Ágost a Szentföldön.

Fülöp francia királynak és Rikhárd angol királynak a keresztes vitézei sokkal később indultak útnak, mint a németek. A szerencsétlen Barbarossa császár akkor már hetek óta halott volt, amikor elindultak egyesülten Lyon felé. Itt azonban az élelmezés rendkívüli nehézségei miatt kénytelenek voltak szétválni, mindegyikük más úton haladt a tenger felé. Csak Sziciliában, Messzina alatt találkoztak megint össze Itt azonban a két nemzet hadserege között folytonos súrlódásokra került a dolog, hiszen angol és francia már évtizedek óta harcban álltak egymással és csak most, a keresztesháborúk miatt békéltek össze. Folytonos volt közöttük a civakodás és a csatározás. Rikhárd egy angol keresztes meggyilkolása miatt csatát kezdett a messzinaiakkal is és erőszakkal bevette Messzina városát. Rikhárd a város bevétele alkalmával olyan kegyetlenséget és durvaságot tanusított, hogy egyesek állítása szerint az olaszok ekkor nevezték el oroszlánszívűnek, nem annyira a bátorsága, mint inkább a kegyetlenül kemény szíve miatt.

Amikor Sziciliából elindultak, megint csak külön-külön hajóztak át a Szentföldre. Fülöp hat hajójával előbb érkezett oda. Rikhárd hajóraját azonban egy óriási zivatar szanaszét szórta s azt a hajót, amelyen a király menyasszonya, navarrai Berengária volt, Ciprus szigetének partjára vetette el. Rikhárd csak több hét mulva érkezett meg Ciprus szigetére s itt rossz hír várt rá. A bizánci császár fia, Komnenosz Izsák a hajótörötteket elfogatta, börtönbe vettette és ott sanyargatta. Rikhárd borzasztó haragra gyulladt és Guidó jeruzsálemi királlyal együtt, aki eléje utazott, elfoglalta az egész szigetet és Izsákot ezüstbilincsre verve adta át Guidónak őrizet végett. Azután óriási pompával megülte a lakodalmát Rikhárd még ott a szigeten, majd pedig huszonöt hajón átkelt a Szentföldre és Akkonnál kötött ki. Jöttén olyan nagy lett az öröm az Akkont ostromló seregben, hogy este fáklyákkal ünnepiesen kivilágították táborukat. És csakugyan, Rikhárdnak a bátorsága, önbizalma és harcias türelmetlensége mindjárt gyorsabb mozgásba hozott mindent a keresztesek között. Ámbár ezerféle baj volt a keresztény seregben, ámbár Guidó és Montferrati Konrád a nagyon is kérdéses jeruzsálemi koronáért folyton civakodtak, ámbár Fülöp francia király egy Messzinában kötött egyezményükre hivatkozva azt követelte Rikhárdtól, hogy Ciprus szigetének a felét adja át neki, ámbár Rikhárd maga, aki rendkívül gőgös és heves természetű ember volt, csaknem minden nap összeveszett valakivel legszívesebben pedig a németekkel, az ostrom munkája mégis gyorsan kezdett előrehaladni, mind szorosabb lett az ostromlók gyűrűje a büszke Akkon vára körül.

És csakugyan, nem is bírta magát sokáig tartani a város, hanem megadta magát. Az őrségét a keresztesek 200.000 dénár lefizetése ellenében szabadon bocsátották s mintegy kétezer keresztény fogoly, aki a városban volt, visszanyerte szabadságát. De a keresztesek a legnagyobb diadalnak azt tekintették, hogy újra hatalmukba esett a szent kereszt amelyet Akkonban őríztek. Kilenc napja voltak már benn a keresztények Akkon várában, amikor Oroszlánszívű Rikhárd hevessége és gőgje újabb bajnak lett az okozójává. Ugyanis Babenbergi Lipót osztrák herceg a maga embereivel egyedül vette be a várnak egyik tornyát s ennek az ormára természetesen a saját zászlaját tűzte ki. Rikhárd azonban ezt nem tűrhette. Felment a toronyba, saját kezével szakította le a zászlót és gúnyolódva a földhöz vágta. Nem csoda tehát, hogy a súlyosan megsértett Lipót elkeseredésében követte Fülöp francia király példáját, aki nem hallgatva sem a kérésre, sem a gúnyszavakra, elindult hazafelé. Igy tehát, miután már mintegy 300.000 keresztesvitéz vesztette érte életét, most a franciák is, németek is egyszerre feladták az eredeti tervet, a Szentsír visszahódítását. Annyi áldozat vére hiába hullott el. A franciák közül mindössze azok maradtak ott, akiket Burgundi Hugó herceg vezetett.

De viszont igaz, hogy az angolok mind számra, mind pedig fegyverzetre nézve olyan tekintélyes hadsereget alkottak, amellyel hőslelkű és lovagias királyuk, ha hóbortossága és hevessége nem tette volna tökéletesen képtelenné arra, hogy valami céltudatos nagy munkát vigyen véghez, egészen megfordíthatta volna a kereszténység sorsát a Szentföldön. De Rikhárd teljesen kiszámíthatatlan volt. Amikor Szaladin az akkoni váltságdíjat az ígért, napra megfizetni nem tudta, az összes visszatartott túszokat, 2000 embert kihurcoltatta Akkon kapui elé és ott koncoltatta fel őket véres kegyetlenséggel. Felháborodva ezen a valóban gyalázatos embertelenségen, Szaladin most már természetesen nem fizetett semmit Rikhárdnak, hanem az addig már összegyűjtött összeget szétosztotta hívei között. Krisztus állítólagos keresztjét pedig, amelynek a kiadását megígérte, szintén nem adta ki többé, hanem elvitette Damaszkuszba, ahol mind a mai napig van s az Ommajáda-mecsethez csatolt szegényházban őrzik. Pár nappal e vérfürdő után Rikhárd elindult dél felé. De folyton körülötte portyáztak a bosszúszomjas törökök, akik minden egyes kezükbe esett keresztény foglyot ott nyomban megöltek. Jaffába érve Rikhárd, ennek falait lerombolva találta és újra felépíttette. Valószínűen hosszabb ideig akart ott tartózkodni, de azután engedett a burgundiak kérésének, amelyhez a saját seregéből is igen sokan csatlakoztak és kelet felől közeledett Jeruzsálemhez.

De egynapi járóföldre a város előtt egyszerre csak felhagyott ezzel a tervével is, egyrészt azért, mert attól tartott, hogy Jeruzsálem ostroma nem fog sikerülni, másrészt azért, mert az élelmiszerek fogytán voltak. Az ostrom helyett tehát felépíttette egy útjába került, romban heverő várat. Erre a teljesen terv nélkül való kapkodásra azután Montferrati Simon is elhagyta a franciákkal együtt és Tirusba ment. Hazulról, Angliából is aggasztó híreket kapott a király és így belátta, hogy itt van az ideje annak, hogy valami döntő dolgot csináljon. És a kiszámíthatatlan király azt cselekedte, hogy elkezdett Szaladinnal alkudozni. Almelik Aladil, Szaladin hőslelkű testvére közvetítette ezeket a tárgyalásokat. Almelik többször megfordult Rikhárd táborában s ennek tetszését annyira megnyerte daliásságával, kitűnő modorával és azzal az adományával, hogy még az angol lovagoknál is jobban bírta a bort, hogy békekötés esetére felajánlotta neki nőtestvérének, Johanna özvegy királynénak a kezét s vele együtt a jeruzsálemi királyságot is. Az alkudozásokból azonban végre is nem lett semmi sem. Egy arab krónikás ezt írja erről a dologról : “Valahányszor megegyezés jött létre a királlyal, másnapra már megváltoztatta feltételeit. Mindig változtatott a már megbeszélt dolgokon és mindig újabb nehézségeket emelt.

Ha valamire szavát adta, másnap visszavonta s ámbár ő teljes titoktartást követelt, maga éppen nem titkolózott.”

Oroszlánszívű Rikhárd hazatérése.

Miután így meghiúsultak a tárgyalások, a király egy napon összehívta nagyjait és kijelentette nekik, hogy az a szándéka, hogy hazatér Angliába. Erre azonban az összes lovagok arra kérték, hogy mielőtt elutaznának haza, legalább igazítsa el a király a jeruzsálemi trónért való viszálykodást Lusignan Guidó és Montferrati Konrád között. A kívánság elől nem zárkózhatott el Rikhárd és amikor az összes nagyok úgy szavaztak, hogy Konrád az inkább uralkodásra termett ember, ámbár az ő jelöltje Guidó volt, beleegyezett abba, hogy Konrád legyen a jeruzsálemi király. Mivel Konrád már régen titkos szövetségi viszonyban volt Szaladinnal, ettől most, hogy királlyá lett, többféle kedvezményt kapott, ámbár a királysága csak afféle árnyékkirályság maradt. De Konrád alig pár héttel trónrajutása után meghalt, még pedig orgyilkos kezétől. A rettenetes asszaszinok ölték meg bosszúból, mert a tengeren elfogatott egy asszaszin hajót. A Hegyek Örege erre két keresztény barát csuhájába öltözött asszaszint küldött hozzá, akik vendégszeretetét kérték s éjjel azután meggyilkolták. Ujból királyválasztásra került tehát a sor, de ez most elég gyorsan megtörtént. Champagnei Henrik, VII. Lajos francia királynak leányágon való unokája és Rikhárdnak is rokona, pár nappal Konrád halála után feleségül vette annak özvegyét s ő lett Jeruzsálem királya.

Lusignan Guidónak pedig Rikhárd kárpótlásul odaajándékozta a királysággá emelt Ciprus szigetét, amely azután egészen 1489-ig a Lusignan-család birtokában maradt. Rikhárd most megint gondolt egyet, kijelentette, hogy mégsem hagyja el Palesztinát, hanem ott marad még egy ideig és hozzálát öccse, az új király érdekében Jeruzsálem ostromához. Utrakelt a szent város felé, de azután megint csak visszahúzódott, nem tudta semmire elhatározni magát. Ezalatt az idő alatt elriasztotta táborából az utolsó franciákat is azzal, hogy vezérüket, Burgundi Henriket megvádolta, hogy az életére tör. Közben Szaladin sem maradt tétlen és meghódította Jaffa városát. Rikhárd tüstént ott termett, sikerült neki visszahódítani a várost, de ezt az első, kicsiny diadalát azután arra sietett felhasználni, hogy békét kössön Szaladinnal és így végét vesse az egész keresztesháborúnak, amelyben már néhány százezer keresztény veszett oda anélkül, hogy az igazi célt, Jeruzsálem visszahódítását sikerült volna elérni. A mohamedánok is kívánták a békét. Három esztendeje bolyongott ott országukban a kalandorkedvű király és a neve olyan rémületessé vált egész Palesztinában és szomszédságában, hogy az arabok még évszázadok mulva is azt mondták, amikor egy-egy lovuk megbokrosodott : “Ez a ló Rikhárd királyt látja !” Csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehetett annyira rendbehozni a várakat, hogy a keresztények ellen biztosítva legyenek. Jeruzsálem falainak felépítéséhez a monda szerint maga Szaladin szultán is hordta a követ.

Óriásiak voltak a pénz és emberáldozataik is, úgyhogy a szultán hajlandó volt a békére. Azért fegyverszünet alakjában meg is kötötték a békét, amelynek értelmében a tengerpart Tirustól Jaffáig a keresztényeké maradt, Szaladin megengedte a Szentsír látogatását a keresztényeknek és beleegyezett abba is, hogy Jeruzsálemben, Názáretben és Betlehemben helyreállíttassék a latinnyelvű istentisztelet. Igy azután Rikhárd király 1192 októberében anélkül, hogy maga élt volna az engedelemmel és meglátogatta volna a szent helyeket, elindult hazafelé reménye vesztetten, mindenben csalódva. A balsors azonban hazatérő útjában is üldözte. A francia király, aki a Szentföldön tanusított magaviselete miatt a legelkeseredettebb ellenségévé lett, nem engedte meg neki semmiáron, hogy az ő országán keresztülvonuljon haza Angliába. Erre Rikhárd népe elszéledt és a király egészen magára maradt. Most megint kalandos terv jutott eszébe. Kereskedőnek öltözködött és elhatározta, hogy ebben az álruhában fog Németországon keresztül hazatérni. De éppen Bécs közelében, amely legféktelenebb ellenségének, Babenbergi Lipótnak volt a székhelye, felismerték, elfogták s átadták az osztrák hercegnek. Ez fogságra vetette, később pedig kiszolgáltatta VI. Henrik német császárnak, aki szintén fogva tartotta és csak tizennyolc hónapi rabság után, a német fejedelmek közbelepésére bocsátotta szabadon.

Igy tért haza Angliába Rikhárd egyedül, lerongyolódva és koldusan, mint hajdan a trójai háború után Odisszeusz, az ithakai király. Szaladin pedig, hogy eltakarodtak földjéről a keresztények, pompás diadalmenetben vonult be Damaszkusz ragyogó városába, ahol a négyévi háború és a nagy diadal után a nép véghetetlen lelkesedéssel és szeretettel fogadta. De úgy látszik, a hosszas hadviselés megtörte Szaladin életerejét is. Meghűlt és az aránylag könnyű betegségből nem bírt már lábraállni, tíznapi betegség után meghalt. Mindössze ötvenhét éves volt ez a rendkívüli férfiú, amikor 1193-ban megtért Mohamedhez, a paradicsomba. Nagy szerencse volt halála a Keleten élő keresztényekre nézve de még nagyobb szerencse volt az, hogy tizenhét fiú maradt utána s ő mind a tizenhetet egyformán szerette, egyenlően osztotta fel közöttük birodalmát. De a mohamedánoknak viszont szerencséje volt az, hogy Szaladin nagytehetségű testvére, Aladil, nem törődött bátyja végrendeletével, hanem a maga hatalmába kerítette az egész birodalmat és szultánná kiáltatta ki magát. Szaladin bőkezűségére nézve jellemző, hogy amikor meghalt, a kincstárában mindössze egy dénárt és harminchat dirhámot találtak, ami a mi pénzünk szerint körülbelül harminc pengőt tesz ki. Ez a nagylelkű férfiú, bármennyire telve volt is kincstára arannyal, azt rögtön szétosztogatta.

Minden hozzáforduló szegény embert gazdagon megajándékozott, országa nagyjai és a hízelgők pedig óriási vagyont szereztek könnyelműségen is túlmenő bőkezűségéből.

Készülődés a negyedik keresztes hadjáratra.

Amikor Szaladin szultán meghalt, akkor a pápai trónon egy rendkívüli férfiú ült, egyike a legnagyobb pápáknak. III. Ince volt ez, aki a régi római Conti nemzetségből származott s rendkívüli tehetsége folytán korán bíbornokká lett, majd pedig harminchét éves korában pápává választották. Alighogy elfoglalta a trónt, foglalkozni kezdett az új keresztesháború gondolatával, ami Szaladin halála után lehetségesnek is látszott. Ekkor jelent meg udvarában Leo örmény királynak a küldöttsége, amely segítséget kért tőle a mohamedánok ellen azzal az ígérettel, hogy ez esetben el fogják ismerni a pápa fennhatóságát. Erre Ince először biztató szavakat és egy megszentelt zászlót küldött az örményeknek, azután pedig követei útján az európai udvaroknál kezdte meg az agitációt az új keresztesháború érdekében. Franciaországban, Angliában, Magyarországon és Olaszországban hirdették kiküldöttei a keresztesháborút, a templomokban pedig perselyeket állítottak fel a kereszteshadjárat céljaira.

A legtöbb hatása volt egy francia barát gyujtó, hatalmas beszédeinek. Ezt a barátot Neuillyi Fulkó-nak hívták és előbb bizony szerette a bő lakomákat meg a jóféle italt, de most fellelkesülve a nagy célon, megtért és csodálatos erővel kezdett prédikálni. Szavaira csakhamar ezrek vették fel a keresztet s mivel Fulkó állítólag csodákat is tett, csakhamar szent gyanánt kezdték tisztelni. Boldog volt az a keresztes újonc, aki Fulkó csuhájából hasíthatott le magának egy darabot, hogy abból szabjon keresztet ruhájára. Emiatt aztán Fulkónak nem egyszer meg is gyűlt a baja, mert igen sokszor megesett, hogy a rajongók valósággal letépték róla, az egészruhát és ámbár a barát bottal verte el magától a nagyon erőszakoskodókat, nem egyszer kénytelen volt minden ruházat nélkül menekülni el a rajongók elől. Igy történhetett azután, hogy Fulkó, aki még jóval az új kereszteshadjárat megkezdése előtt meghalt, a halálos ágyán azzal dicsekedhetett, hogy több mint 200.000 keresztet osztott szét a csuháiból. Királyi vezére azonban nem akadt az új keresztesháborúnak. Fülöp Ágost és Oroszlánszívű Rikhárd ugyan kibékültek egymással, de mindegyikük megelégelte már a palesztinai tapasztalatokat és egyikük sem volt hajlandó a kereszt felvételére. De számtalan gróf és még több lovag vette fel a keresztet, közöttük a még csak huszonkét éves, fiatal Tibáld gróf, akinek testvére Henrik jeruzsálemi király volt és Bloisi Lajos gróf, aki szintén csak huszonhét éves volt.

Mindketten rokonai voltak a francia királynak s már csak azért is tömegestől csatlakoztak hozzájuk a lovagok, akik között volt a jeles Villehardouin Godfried is, aki éppen olyan vitéz harcos volt, mint aminő kedves íróművész s aki ennek a kereszteshadjáratnak a történetét egy rendkívül vonzó könyvben meg is írta. A lovagok közt volt a híres Montfort Simon is, azután Montmorency Mátyás, akikhez végre csatlakozott a lovagias lelkű Balduin flandriai gróf és a testvérei, Euszták és Henrik. Igy tehát az egész vállalkozásnak főképpen francia jellege lett. A keresztesek megegyeztek abban, hogy a tengeren teszik meg az utat, mert eredetileg úgy tervezték, hogy Egyiptomon kezdik a támadást. Tehát megalkudtak a velenceiekkel hajókra nézve. A ravasz és kapzsi velenceiek irtózatos árakat kértek hajóikért, azonkívül kikötötték, hogy minden zsákmánynak a fele az övék lesz. Hogy még egyebet, sokkal többet is előreláttak a velencések, különösen pedig bölcs öreg dozséjuk, Dandolo Henrik, arra vall az a szerződés, amelyet írásban kötöttek a keresztesekkel. Ebben sehol sem fordul elő az átkelés célja, az ellenfelet pedig sohasem emlegeti pogánynak, mint abban az időben szokásos volt, hanem csupán ellenségnek. Még mielőtt az átkeléshez hozzáfoghattak volna, nagy csapás érte a kereszteseket. Fiatal vezérük, Tibáld meghalt. Helyébe Villehardouin ajánlatára Montferrati Bonifácot választották meg, aki nemcsak lovag volt, hanem költő is, a trubadúrok közül való. Ami a Szentföldre való vonulását illeti, e tekintetben valószínűbb, hogy anyagi érdekek vezették oda, mint a vallási buzgalom.

Testvére volt annak a Konrádnak, aki Lusignan Guidóval szemben elnyerte a jeruzsálemi koronát és akit azután a Hegyek Örege két emberével megöletett. Közben Velencében összegyülekeztek ugyan néhány ezren a keresztesek közül, de nem annyian, mint várták és az átkelésre sem lehetett gondolni, mert még 24.000 ezüstmárka hiányzott a kialkudott árból. Erre Dandolo, a kilencvenéves dozse, aki magában már rég elhatározta, hogy a kereszteseket rejtegetett tervének, Bizánc meghódításának a céljaira fogja felhasználni, azt az ajánlatot tette nekik, hogy segítsenek visszahódítani a Velencétől elpártolt Zárát s ezzel törlesszék le az összeget. Ez meg is történt és erre maga Dandolo Henrik is felvette a keresztet.

Bizánc a bukás kezdetén.

Konstantinápolyban még mindig az alacsonylelkű Angelosz Izsák volt a császár. Ez az ember ugyan rendkívül féltette a hatalmát, de élni nem tudott vele és a megtartására sem tett semmit. Példányképe volt ő az elpuhult, romlott bizánci császároknak, akik minden keleti kényúrnál förtelmesebb életet éltek. Izsákot húszezer eunukh és háziszolga vette körül s ezek társaságában arra pazarolta az idejét és az állam pénzét, hogy komédiásokat és pojácákat játszatott. Eunukhjai a háta mögött kicsúfolták, de résztvettek lakomáiban is, amelyek igen nagy méretűek voltak és borzasztó ivásokban végződtek.

Izsák háztartása nem kevesebbe került, mint naponként 4000 ezüstmárkába, vagyis a mi pénzünk szerint körülbelül 380.000 pengőbe. A hitvány császár nem tudta elkerülni megérdemelt sorsát. Többször is tört ki ellene lázadás, de ezeket mindig le tudta verni. Hanem egyszer aztán áldozatául esett öccse, Elek álnokságának. Egyszer vadászatra ment a thrákiai erdőkbe és Elek arra használta fel távollétét, hogy a katonaság meg a papság által kikiáltatta magát császárnak. Izsákot e hír hallatára rögtön cserbenhagyták testőrei, amire Elek elfogatta, megvakíttatta és egy érctoronyba záratta, ahol csupán kenyéren és vizen tartotta. Egyetlen fiát, akit szintén Eleknek hívtak, megkímélte ugyan, de mindig magánál tartotta és mindenfelé magával hurcolta, nehogy ártalmára lehessen. Azonban a fiatal Eleknek mégis sikerült megszöknie, majd matrózöltözetben egy olasz hajón Sziciliába menekült. Ott azonban hiába kért segítséget a pápától, hiába fordult segítségért sógorához is, Sváb Fülöphöz bebörtönzött apja érdekében, mindenütt visszautasították. Amikor azonban a keresztesek megérkeztek Velencébe, az ifjú Eleknek a szívében felébredt a remény, hogy őket és a velencéseket hívhatja segítségül. Tárgyalásokat kezdett tehát Dandolóval és a keresztesekkel Zárában. Az apja kiszabadításáért 200.000 ezüst márkát ígért nekik és még további 10.000 márkát ajánlott föl Palesztina visszahódítására. A keresztesek nagy része kapva-kapott ezen az ajánlaton s így megalkudtak.

A keresztesek egy kisebb része azonban nem feledkezett meg a fogadalmáról, a Szentföld visszahódításáról és ezek Márton cisztercita apát vezetésével titokban hajóra ültek és elindultak találomra Akkon felé.

Konstantinápoly bevétele.

A velencei hajóraj 1203 májusában indult el Zárából Konstantinápoly felé. Mintegy negyvenezer ember volt a hajókon. Amikor megérkeztek Skutariba, III. Elek, aki egy cseppet sem volt különb a bátyjánál és dőzsölésben töltötte a napjait, beérte azzal, hogy követséget küldött hozzájuk és rájuk parancsolt, hogy vonuljanak odább. A keresztesek természetesen nem engedelmeskedtek ennek a parancsnak, hanem partraszálltak, amire az ott lévő bizánci katonaság rögtön megszaladt előlük. Igy felnyomultak Konstantinápoly egyik elővárosáig, Galatáig, a kikötőt elzáró láncot elszakították és Dandolo dozse vezetésével megkezdték Konstantinápoly ostromát a tenger felől. A velenceiek ostromgépei voltak abban az időben a legkitünőbbek, a legmintaszerűbbek. Ezeknek a segítségével már első nap olyan sikert értek el, hogy estére kelve Konstantinápolynak sok várfaltornya közül nem kevesebben, mint huszonötön lebegett ott Szent Márk zászlaja, Velencének e büszke jelvénye.

A konstantinápolyi csapatok egy része, különösen azok a norvég zsoldosok és pisai gyarmatosok, akiket Laszkarisz Teodor, a császár hőslelkű, kiváló veje vezetett vitézül védekeztek, de a gyáva bitorló ennek ellenére maga tette elveszetté a saját ügyét. Összeszedve minden kincset, amit csak hirtelenében összeszedhetett, éjszaka titokban hajóra ült és megszökött Konstantinápolyból. Az ostromlók táborában pedig már kora reggel megtudták a hírt, hogy a nép kiszabadította börtönéből a megvakított Angelosz Izsákot és örömujjongás közt, diadalmenetben vitte végig a város uccáin. Izsák csak némi vonakodás után egyezett bele a fia által tett ígéretekbe, amire Eleket is odavezették hozzá, pár nap mulva pedig IV. Elek néven régenstárssá nevezték ki az apja mellé és a Szent Zsófia templomban megkoronázták. A velencések pedig és a keresztesek akiket a görögök latinoknak neveztek, Pera városrészben ütöttek tábort, hogy elkerüljenek, minden civakodást a görögökkel. A gyorsan szerzett diadal hiábavalónak bizonyult. A fiatal császár kiragadott vak apjának a kezéből minden hatalmat s kezdte az ezüst és arany egyházi edényeket pénzzé veretni, hogy megfizethessen a kereszteseknek. A keresztesek és a velencések pedig elkezdtek fosztogatni, miközben a város kigyulladt és egyharmadrésze leégett. Mind e dolgok miatt csakhamar olyan nagy lett az elkeseredés a görögök között, hogy a Konstantinápolyban lakó 15.000 idegen is elhagyta a várost és a perai megerősített táborba menekült. Közben azután kiderült, hogy a fiatal IV. Elek sem különb az apjánál és a nagybátyjánál.

Ez is tivornyázni kezdett és hogy megnyerje a görögök kedvét, megszüntette a kereszteseknek a további fizetést. Az öreg dozse ezért találkozóra hívta a kikötőben és így kiáltott rá : “Gyalázatos fickó vagy, akit mi latinok húztunk ki a sárból, de mi fogunk visszahajítani is belé !” De a dozse e jövendőmondásának teljesülését megelőzte a császárnak egy rokona és az egész császári család egyetlen erélyes tagja Dukasz Elek, a melléknevén Murzuflusz. Ez elfogatta IV. Eleket, börtönbe vettette és saját magát kiálttatta ki császárrá V. Elek néven. A vak Izsák császár e rémhír hallatára meghalt, elgyötört testét megölte az ijedelem, IV. Eleket pedig az új császár megfojtatta a börtönben. Erre azonban a velencések és a keresztesek elhatározták, hogy a bitorló Murzufluszt elkergetik és az újonnan választandó császárnak csak az ország egy negyedét adják oda, a többiből pedig nagy hűbér birtokokat fognak alakítani. Ujra megkezdődött tehát a szerencsétlen város ostroma és három napi viadal után a keresztesek benyomultak a falak közé. Murzuflusz, aki gyáva katonáit hiába bíztatta az ellenállásra, kénytelen volt elmenekülni, példáját követte csakhamar Laszkarisz is, aki Murzuflusz szökése után magához ragadta ugyan a koronát, kikiáltatta magát császárrá, de szintén nem volt képes a gyáva, hitvány görög néppel ellenállást fejteni ki. A városba benyomuló keresztesek azután a legrettenetesebb bosszút vették a görögökön.

A hosszú nélkülözés, amit a táborban kellett kiállaniok s az évszázados gyűlölet az eretnek, ravasz, hitszegő görög nép ellen még csak fokozta haragjukat. Betörtek a városba és raboltak, gyujtogattak és halomra öltek mindenkit, akit elértek. V. Eleket (Murzufluszt) is utólérte a sorsa. Ez arra a szerencsétlen gondolatra jött, hogy a Tesszalóniába szökött III. Elekhez menekült. Ez azonban, ha nem volt irgalmas a bátyjához, nem ismert könyörületet a rokonával szemben sem. Még mindig jogszerű császárnak tartotta magát, elfogatta Murzufluszt és kiszúratta a szemét. Azután pedig, amikor menekülni próbált, újból elfogták, halálra ítélték s egy magas oszlop tetejéről lökték le, így pusztították el. Azonban III. Elek sem kerülhette ki végzetét. Mikor Tesszalóniából tovább akart menekülni, Montferrati Bonifác katonáinak a kezébe jutott. Bonifác elszállíttatta Montferratba, de onnan sikerült neki megszökni Ázsiába. Itt azután Laszkarisz Tódor, aki Niceában külön császárságot alapított magának, elfogatta és börtönbe vettette. Ott halt meg.

A latin császárság.

A zsákmányon való megosztozás után a győztesek első dolga az volt, hogy a hatalmukba jutott, hajdan oly büszke császárságot még a nevétől is megfosztották és elnevezték Romániának. Azután pedig hozzáláttak a császárválasztáshoz. Annak a 400.000 ezüst márkának, amelyet a győztesek összeraboltak, a felét elvitték a velenceiek, de azután még egyszer meggondolták magukat és még 50.000 ezüst márkát vettek el a keresztesektől azzal az ürüggyel, hogy az lesz majd a Szentföldre való átszállításnak az ára, pedig úgy állt a dolog, hogy a Szentföldre már nem is gondolt senki. Igazi céljukat egészen elfelejtették az emberek. Miután pedig megosztoztak a prédán, hozzáláttak a császárválasztáshoz. Ugy látszott, hogy a legerősebb joga erre a méltóságra Montferrati Bonfácnak volt, akit vakmerő bátorsága és lovagias, nemes gondolkozása miatt méltán neveztek el a lovagok virágának. Ő volt az, aki a kereszteseket győzelemre vezette, de családi jogon is neki volta legtöbb igénye a trónra, mert feleségül vette a megvakított és elpusztult Angelosz Izsáknak az özvegyét, Magyarországi Margitot s így mostohaapjává lett Angelosz Mánuelnek, akinek tulajdonképpen kizárólagos joga lett volna a trónra, de akinek császárrá tételére természetesen nem is gondoltak s aki különben is hitvány ember volt, méltatlan a bíborra.

Bonifácé lett volna az elsőbbség tehát, de a franciák nem akartak olasz embert császárrá tenni, sőt maguk a velencések is, akik folytonos civódásban álltak a többi olasz állammal, Bonifác ellen voltak s így a választásból győztesen Balduin, flandriai gróf került ki. Bonifác, ez a nagy, nemeslelkű férfiú, nem vette zokon ezt a választást, nem haragudott meg, ellenkezően, még ő maga is segített emelni azt a pajzsot, amelyen ősi szokás szerint megmutatta magát a népnek az első latin császár. Csakhamar következett azután a koronázás, amelyet nagy fénnyel ültek meg, majd pedig a kibékülés a pápával, aki nemcsak nagyon megharagudott a keresztesekre a Szentföld cserbenhagyása miatt, hanem egyházi átok alá is vétette őket. Most sietett III. Ince feloldani ezt az átkot, mert hiszen Konstantinápoly, az eretnekség fővárosa katolikus császár és katolikus lovagok uralma alá jutott, meghódolt Rómának s így el volt érve a rég sóvárgott nagy cél, amelyre olyan lángolóan törekedtek már VII. Gergely és II. Orbán pápák is. Ince tehát megbocsátott a kereszteseknek, visszavonta az átkot a velenceiekről is és az ősz Morosini Tamást, egy velencei család sarját megerősítette a konstantinápolyi pátriárkai székben, amely így szintén katolikus főméltósággá változott át. Az új császár gazdag ajándékokat küldött a pápának, ez viszont papokat küldött Rómából, hogy foglalják el a gazdag püspökségeket és egyéb egyházi javakat, amelyekből a görög papokat elkergették. Igy hát szent lett a béke. A földeken való megosztozkodás is megtörtént.

A vitéz Bonifác hűbérül Tesszalóniát kapta, más lovagok egyéb hűbéreket, Villehardouin pedig marsallja lett az új császárságnak és a Hebrus völgyében kapott gyönyörű birtokot. Mások - hajdan a legföldhözragadtabb koldusok és kalandorok - grófoknak és hercegeknek kezdték címeztetni magukat és a Palesztinába való vonulás soha többé senkinek az eszébe sem jutott. Az oroszlánrészt azonban a ravasz velenceiek vették ki maguknak. Megvásárolták a távoli Kréta szigetét Balduin királytól. Ez a sziget főképpen azért volt nekik fontos, mert vele csaknem egészen az ő kezükbe került a Földközi-tenger keleti felében egész Egyiptomig és Szíriáig a kereskedelem. A dozse pedig felvette ezt a büszke címet is : “Albánia deszpotája.” De csakhamar kiderült, hogy az új császárság gyenge, hogy ezek a kalandorok csak rombolni tudnak, újat a helyébe építeni nem. A régi uralkodóház egyes tagjai megvonultak és mintegy lesben álltak Trapezuntban is, Niceában is, sőt Durazzóban is. De még veszedelmesebb ellenség támadt észak felől János bolgár király személyében, aki először szövetséget ajánlott a kereszteseknek a görögök ellen, de mivel visszautasították, elkeseredett ellenségükké vált és csak az alkalmat várta a megtámadásukra. Ez az alkalom csakhamar bekövetkezett. Drinápoly városában az oda kirendelt francia és olasz helyőrség rettenetes garázdálkodást vitt végbe. A lakosság tűrte, ameddig tűrhette ezt az állapotot, de végre is fegyvert fogott és vagy agyonverte, vagy elkergette az idegen helyőrség katonáit.

Ezért bosszút kellett állani a városon s így maga a császár meg a dozse jelentek meg haddal a falai alatt, hogy megfenyítsék. Alighogy hírét vette ennek a dolognak János, a bolgár király, felkerekedett és gyors lovasaival mint a szélvész az ostromló hadsereg háta mögött termett. Megtámadta őket és egészen azzal a taktikával, amelyet a régi magyarok is használtak, diadalt aratott rajtuk. Gyors lovasai úgy tettek, mintha megfutamodnának a keresztesek elől és ezzel a többször is alkalmazott csellel csakhamar úgy kifárasztották a nehéz páncélruhába öltözködött lovagokat, hogy azok nem bírtak nekik többé ellenállani. Mintegy háromszázat közülük levágtak vagy foglyul ejtettek s a foglyok között volt maga Balduin király is. Az öreg Dandolo dozse ezt a csapást nem élte túl, nemsokára rá meghalt, távol szülővárosától, amelynek hatalmát addig páratlan ragyogásra emelte. Csak a rendkívül okos és erélyes Flandriai Henriknek, a császár testvérének sikerült megmenteni az országot a végromlástól. Ez bátyja fogságba esése után kormányzóvá lett, amikor pedig híre jött, hogy Balduin a fogságban meghalt, császárrá kiáltották ki. Összeszedte azt a kevés keresztest, aki a bolgár támadás után még megmaradt és visszahívta azokat, akik Niceát ostromolták, de hiába pusztították magukat. Ezekkel a csapatokkal azután lassanként kiszorította a veszedelmes ellenséget a császárság területéről. Montferrati Bonifáctól is, aki folyton kalandozott Görögországban s akinek leányát is eljegyezte, szintén segítséget kért Henrik császár.

Bonifác segítségére is ment, de nem érkezett el hozzá. Utközben a bolgárok megtámadták a csapatait s az eszelősségig vakmerő lovag, hogy hamarabb ott lehessen az ütközetben, páncélt sem öltött, úgy rohant oda. És úgy harcolt, mint az oroszlán, de egy bolgár kardja halálos sebet ejtett rajta. Kortársai mélységesen gyászolták a “lovagok virágát,” János király pedig büszkén emlegette, hogy győzte le “a legjobb, legvitézebb és legbőkezűbb lovagot, akit a világ valaha látott.” De ő sem örülhetett sokáig diadalának, még az év őszén Tesszaloniki (a mai Szaloniki) előtt, amelyet ostromolt, megölték saját emberei. Utódát azután a császár kiszorította a birodalomból. De a latin királyság azért nem volt életerős. Nemcsak a görögök és az idegenek közt volt állandó a gyűlölködés, hanem maguk a hódítók is folyton vetélkedtek egymással s állandó volt a civakodás franciák és olaszok között. Végre a fiatal Demeter tesszaloniai királynak, Montferrati Bonifác fiának két gyámja nagy összeesküvést szőtt a franciák ellen. Az volt a tervük, hogy fogjanak össze az olaszok a görögökkel és egyesülve rázzák le magukról a francia uralmat. A fiatal, alig negyven éves Henrik császár hiába iparkodott lecsillapítani az elégedetleneket.

Éppen Tesszalóniába utazott, hogy személyesen csillapítsa le a békétlenkedőket, amikor útközben váratlanul, minden betegség nélkül hirtelen meghalt, úgyhogy alapos a gyanu, hogy Demeternek egyik gyámja, Biandrate mérgeztette meg. Halálával körülbelül már meg is volt pecsételve a latin császárság sorsa. A trónra utána a sógorát hívták meg, Courtenay Péter grófot. Ez eladta gyönyörű franciaországi birtokait, hogy pénzt és csapatokat szerezhessen, áldást kért útjára a pápától és a velenceieknek ígérte Durazzo városát, ha a segítségére lesznek. De minden hiábavaló volt. Amikor Péter megérkezett Görögországba, először is Durazzót vette ostrom alá, mert abban egy görög kalandor, a régi császároknak egy rokona volt az úr : Teodor. Az ostrom szerencsétlenül végződött, a durazzóiak szétverték a franciákat, maga Péter császár pedig Teodor fogságába esett és ott halt meg egy év mulva. Özvegye, Jolánta a békét a fenyegetően fellépő niceai császártól csak úgy tudta megvásárolni, hogy feleségül adta hozzá a leányát. A fia, Róbert lett a császár, de ennek sem volt annyi ereje, hogy tartóztassa a már mindenfelől düledező császárság teljes összeomlását. A régi császárok rokonai mindenfelől fenyegetően léptek fel, Niceából is, Trapezuntból is. Montferrati Demetert pedig már el is űzte Tesszalóniából Teodor, aki császárrá is kikiálttatta magát. Róbert ennyi szorongattatás között a pápához fordult, de az is elutasította és a szerencsétlen, elcsüggedt császár, amikor Rómából hazatérőben volt Konstantinápolyba, az úton halt meg. Utána tizenegy éves öccse, II. Balduin került a trónra.

Balduin végigkoldulta egész Európát segítségért, de hiába. Azután pénzzé tette Franciaországban még meglévő birtokaikat, elzálogosította mindenét és nagyon sok ereklyét eladott. Ezek között volt Krisztus állítólagos töviskoronája is, amelyet IX. Lajos francia király vett meg. Igy mégis szerzett valamelyes pénzt Balduin és szövetséget kötött a kúnokkal és az ikóniumi szultánnal is. De a romlást ez már csak feltartóztathatta, elkerülhetővé nem tette. Niceában az ottani görög császárnak, IV. Jánosnak fővezére, a bölcs és bátor Paleologosz Mihály először társcsászárrá választatta magát, majd pedig börtönbe vettette és megvakíttatta a nyolcesztendős Jánost. Azután pedig átkelt a tengeren, hogy visszafoglalja a latinoktól a régi bizánci birodalmat. A városok egymás után adták meg magukat neki és csak Galata, Konstantinápoly elővárosa állt ellen olyan hősiesen, hogy Paleologosz Mihály kénytelen volt egy évi fegyverszünetet adni Balduinnak. De amikor ez a velencésekkel keresett szövetséget, Mihály csakhamar folytatta a harcot és megszállta a görög fővárost. Balduin egy velencei hajón menekült el Olaszországba, ahol hiába jelent meg kérve-kunyorálva Nápolyban, Rómában, Velencében. Eladta mindenét és pénzért árulta már a hatalmába nem tartozó latin hűbéreket is, de sereget nem tudott többé gyűjteni s volt császárságát nem látta többé viszont. Olaszországban halt meg mint hazátlan menekült.

Igy ért véget a latin császárság rövid fennállása után. Az új görög császár, Paleologosz Mihály 1261 augusztus 15-én nagy pompával tartotta meg a bevonulását Konstantinápolyba. A francia és olasz lovagok pedig vagy elhullottak a harcokban vagy pedig elszéledtek a világ minden részében. Ez a története a negyedik “kereszteshadjárat”-nak, amelynek szereplői, nem is látták a Szentföldet, de Görögországban sem tudták megtartani azt, amit meghódítottak. Ez a negyedik, célt tévesztett kereszteshadjárat nyitotta meg tulajdonképpen a törökök előtt az Európába vezető utat. Konstantinápoly elfoglalásával ugyanis maguk a keresztények rombolták le azt a hatalmas bástyát, amely a törökök egyre fenyegetőbb hatalmának útját állta eddig. A visszaállított görög császárság csak árnyéka volt már a réginek.

Az ötödik kereszteshadjárat.

Palesztinának mindazon őrtornyairól, amelyeken még keresztény zászló lobogott, vágyakozva néztek az emberek folyton nyugat felé segítségért. De az európai népek szívében is megmaradt az a titkos vágyakozás, hogy a Szentföldet meghódítsák a kereszténység számára, nem csupán vallási buzgalomból, hanem bizonyára azért is, mert a keresztesek közül sokan nagy zsákmányt hoztak haza magukkal s ez csábította az embereket.

A vallásos buzgalom azonban szintén szerepet játszott s ebből az érzésből támadtak a gyermekek kereszteshadjáratai, amelyek talán a legsiralmasabb fejezetét adják a keresztesháborúk annyi borzasztósággal teli történetének. A franciaországi Vendome egyik községében támadt egy pásztorfiúnak, névszerint Istvánnak az a gondolata, hogy amit a férfiak ki nem vívhattak, azt majd gyermekek vívják ki, mert Krisztus azt mondotta : “Engedjétek hozzám a kisdedeket, mert övék a mennyeknek országa.” Ez az István prédikálni kezdett és csakhamar sok hozzá hasonló fiú csatlakozott hozzá, 10-14 éves gyermekek, de voltak közöttük még kisebbek is. Csatlakozott azonban ehhez a különös sereghez egy sereg öreg ember és férfi, leginkább tolvaj és rablónépség, azonkívül pedig sok erkölcstelen nőszemély is. A gyermekeknek ezen ragadós őrülete ellen hiábavaló volt minden. Hiábavaló volt Fülöp Ágost francia király tilalma, hiába a szülők könyörgése, az anyák siralma. Fanatikus barátok is csatlakoztak a gyermeksereghez és lelkesítették őket, úgyhogy ez a különös hadmenet csakhamar 30.000 főre emelkedett. Ennyien érkeztek meg Marseille kikötővárosába, ahol két gaz, áruló hajótulajdonos azt mondta nekik, hogy átviszik őket ingyen Szíriába. Hajóra szálltak hát és megindultak. Két hajó Szárdinia szigete mellett hajótörést szenvedett és számtalan gyermek vízbefulladt. De rosszabbul jártak az élve maradottak, mert ezeket a lelketlen kalmárok egyenesen Egyiptomba vitték és ott rabszolgául adták el őket a pogányoknak.

Temérdek pénzt szedett össze a két kufár, de nem sokáig örülhettek a gazul szerzett vagyonuknak. Egyiptomból Nápolyba mentek és ott éltek álnéven, de francia kereskedők felismerték őket, amire azután elfogták és nagy kínzások közt kivégezték a latrokat. Burgundián keresztül Németországba is átterjedt a gyermekeknek ez a különös, rajongó őrülete. Itt apjától ösztönözve egy tízéves, Miklós nevű fiú kezdett prédikálni. E köré is sereglett vagy 20.000 gyermek, fiúk, lányok egyaránt és nehéz, fárasztó úton az Alpeseken keresztül Olaszországba indultak. Genovában néhányan ott maradtak közülük, ezek meg is telepedtek ott a városban és a monda szerint nem egyből élőkelő nemes családnak az őse lett. A többiek teljesen lezüllve eljutottak Brindisiig, ahol hajóra akartak szállani. Ezt azonban a püspök, aki ismerte a francia gyermekek szomorú történetét, nem engedte meg nekik, amire az egész sereg szertezüllött, a legtöbbje elpusztult, elkallódott vagy pedig pásztori és inasi sorban végezték be a keresztes dicsőséget. Csak kevesen jutottak haza koldulva, elrongyolódottan Németországba. És szinte hihetetlennek látszik, ezt az esztelen vállalkozást pártolta maga III. Ince pápa is, aki azt mondta : “Isten a gyengékben is erős !”

A pápa a hazatért gyermekkereszteseket vonakodott feloldani a fogadalmuk alól, sőt a szerzeteseknek megengedte, hogy Franciaországban sántákat, bénákat, betegeket és aggastyánokat is seregbe gyüjtsenek, mert János evangélista könyvéből azt a jövendölést olvasta ki, hogy a mohamedán uralomnak nemsokára vége lesz. Szakadatlanul gyűjtötte a pénzt is és újabb keresztesháborúra hívta fel a nemzeteket, de ennek megindítása előtt meghalt. A pápa szavának először II. Endre magyar király engedett, aki egyesülve VI. Lipót osztrák herceggel, Hugó ciprusi királlyal és Briennei János jeruzsálemi királlyal, 1217-ben jelent meg Szíriában és Egyiptomban. De ennek a kereszteshadjáratnak mindössze annyi eredménye lett, hogy Damiette egyiptomi város rövid időre a keresztények kezébe került. De Endre már a következő évben megbetegedett és hazatért, a többiek még ott maradtak 1221-ig, de a folyton erősbödő törökséggel szemben semmit sem tudtak kivívni és így lassankint szerteszéledtek. Okozója volt azonban még életében egy más, úgynevezett kereszteshadjáratnak is III. Ince pápa. Franciaországnak déli részében kezdett elszaporodni egy eretnek szekta, az albigensek szektája. Ezeket a pápa tűzzel-vassal ki akarta irtani és mivel a legtöbben a hatalmas és gazdag Rajmund toulouseli gróf uralma alatt éltek, felszólította ezt követe által, hogy irtsa ki az eretnekeket. Rajmundnak azonban éppen ezek voltak a legszorgalmasabb és leghűségesebb alattvalói, azért megtagadta a pápának való engedelmeskedést, a nép pedig az országúton megtámadta a gyűlölt pápai követet és agyonverte.

Erre azután a pápa haragra gyulladt, kiátkozta Rajmundot és keresztesháborút indíttatott ellene. Montfort Simon gróf, egy nagyon ügyes vezér, de lelketlen, zord ember vezette ezt a különös kereszteshadat, amely rablókból, zsiványokból és egyéb országszemetjéből alakult össze. Rettenetes barbár pusztítást vittek véghez a toulousei gróf birtokain, úgyhogy Rajmund, aki sehol ellenállni nem tudott nekik, csakhamar megadta magát, kegyelemért könyörgött a pápához és úgy vezekelt, hogy a mezitelen hátára vesszőcsapásokat szenvedett el. Erre azután Montfort Simon emberei továbbhaladtak és beziérsi és albii grófok ellen fordultak, aki szintén az eretnekeknek fogta pártját. Megtámadták a szerencsétlen Beziéres várost és hogy milyen sikerrel, arról tanuskodik az, hogy a követ csakhamar ezt írhatta a pápának : “A mieink nem kíméltek sem rangot, sem kort, sem pedig nemet” Vagyis rettenetes mészárlást vittek véghez, nem kevesebb, mint 20.000 halott hevert a szerencsétlen város uccáin szanaszét.

A hatodik kereszteshadjárat.

A Szentföldre is nagy kereszteshad indult el újból. De ezeket meg III. Honoriusz pápa nem akarta elismerni keresztesekül, mert II. Frigyes német császár seregei voltak, akivel a pápa közben megint összeveszett és akit egyházi átok alá is vett. Frigyes 1228-ban negyven hajóval indult a Szentföldre.

Pedig IX. Gergely pápa neki, mint kiátkozottnak, a leghatározottabban megtiltotta most már a kereszteshad vezérletét és amikor útrakelt, haragjában utána dörögte a kijelentést, hogy az ő emberei nem keresztesek, hanem pogányok, ő maga pedig nem keresztes vezér, hanem kalózok, tengeri rablók vezére. Frigyes és serege jó egészségben érkeztek meg a Szentföldre, ahol a helyzet is rendkívül kedvező volt számára. Aladil szultán fiai apjuk halála után összevesztek egymással és egyikük, Alkamil, akinek Egyiptom jutott, elfogadta Frigyes császárnak azt az ajánlkozását, hogy segít neki elfoglalni Damaszkuszt, ha ő viszont visszaadja neki Jeruzsálemet. Csakhogy Alkamil nemsokára megbánta ezt a megegyezést, amit még a császár követeivel kötött és amikor Frigyes partra szállt Akkonban, készakarva mindig elkerülte a vele való találkozást. Erre azután Frigyes megerősítette a még mindig keresztény kézben lévő Jaffa városát. Alig voltak készen az erőd tornyai, amikor Alkamil máris elhatározta magát, hogy megegyezik a keresztényekkel és csakugyan szerződést kötött a császárral, amelynek értelmében Jeruzsálem, Betlehem, Názáret, Akkon és Szidon városai egyelőre további tíz évre a keresztények birtokában maradnak. A siker után Frigyes arra kérte Gerold jeruzsálemi pátriárkát, hogy a szent városba való bevonulásakor fogadja ünnepiesen.

De a fanatikus főpap a pápai átokra hivatkozott s nemcsak megtagadta ezt, hanem istentelen pogánynak szidta a császárt, aki a kereszténység ellenségeivel szerződésre lép, ahelyett, hogy fegyverét használná ellenük. Frigyes azonban a pátriárka haragjával sem sokat törődött, hanem elindult Jaffából Jeruzsálembe és be is vonult a városba, ahol a németek örömujjongássál, énekléssel és ünnepi világítással fogadták. A császár a Szentsír templomában aranykoronát tett a fejére és hűséges emberével, Satzai Hermannal nyilvános kijelentést tétetett közzé, amelyben nemcsak azt iparkodott igazolni, hogy miért vállalkozott csak elkésetten a kereszteshadjáratra, hanem még a pápának az eljárását is a legszelídebb szavakkal mentegette. De a pápa a koronázást követő napon mégis elrendelte az egyházi átokkal járó interdiktumot (vallásgyakorlási tilalmat) Jeruzsálem legszentebb helyein is és így a császár végleg elkedvetlenedve elhatározta, hogy elhagyja Palesztinát és vissza is tért Európába.

A hetedik és nyolcadik kereszteshadjárat.

Nem sokkal később ezután még IX. Lajos francia király, akit később szentté is avattak, vezetett még egyszer keresztesháborút a mohamedának ellen, akik ekkorra már visszafoglalták végképp Jeruzsálemet és elpusztították a Szentföldön lakó keresztények legnagyobb részét. Lajos Egyiptom ellen indult, kezdetben sikerrel is harcolt amennyiben elfoglalta Damiette városát és innen a Nílus folyó mentén vonult Kairó ellen.

Azonban vakmerő testvére, Artois gróf az előhadakkal nagyon is előre merészkedet, megsemmisítő vereséget szenvedett és ezzel romlást hozott az egész seregre is. A szultán körülkerítette őket és az egész sereget a királlyal együtt foglyul ejtette. De emberségesen bánt foglyával s rövid tárgyalás után visszaadta a szabadságát és békét kötött vele. A szerződés teljesítését azonban megakadályozta a mamelukok lázadása. Ez a büszke katonai osztály, amely legtöbbször a szultánoknak is parancsolt, felháborodott azon, hogy most tudtuk nélkül jött létre a béke. Lázadást szítottak és felkoncolták a szultánt. Azonban Lajos király még e vad, szilaj sereggel szemben is oly hősi magatartást tanusított, hogy megkegyelmeztek életének és szabadon bocsátották. Lajos hazatért, de első hadjáratának kudarca nem vette el bátorságát. Ujabb kereszteshadjáratot határozott el és ezúttal Tunisz ellen fordult, mert abban reménykedett, hogy ennek fejedelmét egész népével együtt megtérítheti a keresztény hitre. De ez a reménység sem vált be és Szent Lajos Afrika földjén halt meg 1270-ben. Ezzel bevégződik a kereszteshadjáratok kora. Vannak történetírók, akik hét millióra teszik azoknak a keresztényeknek a számát, akik a hat kereszteshadjárat alatt elpusztultak. De a kár, amit tettek, szinte kiszámíthatatlan volt. Rengeteg köz és magánvagyont emésztettek fel s a Szentföldről visszatérő keresztesek a veszedelmes ragályoknak mindenféle újabb nemét hozták magukkal Ázsiából és Afrikából.

De a legnagyobb veszedelem, amit a kereszteshadak Európára idéztek, az volt, hogy az ázsiai mohamedán államok meggyengítésével utat nyitottak Európába a legveszedelmesebb, legbarbárabb ellenfélnek a mongolnak. A török és arab országok nem bírták meggyengült erejükkel feltartóztatni a mongolt és így a tatárjárás a közvetlen következménye volt a keresztesháborúknak.