Ahhoz, hogy a mai hatalmas nagy brit világbirodalom
kialakulhasson, természetesen sok minden kellett. Elsősorban az, hogy az apróbb
királyságok olvadjanak egybe, hogy akadjon olyan férfiú, aki azután végre elég
erős lesz egyesíteni maga alatt az összes angol-szászokat. Erre nézve a
mozgalom és az alkalom Wessex királyságban jelentkezett legelőször. A wessexi
király, Ine 726-ban lemondott trónjáról és elhagyva Britanniát, Rómába
költözött. Lemondása után Wessexben hosszantartó és nehéz zavarok törtek ki, de
Ine uralkodócsaládja meg tudta tartani hatalmát, sőt összerokonulva a többi
angol szász uralkodóházzal, ezeket mindet túlélte és örökölt utánuk. Ebből a
dinasztiából származott az a férfiú, akit az angol-szász egység megalapítójának
tekinthetünk. Ez Egbert király volt (802-839). Előde alatt mint száműzött a
frankok birodalmában élt és most Nagy Károly császár segítségével visszatért
Angliába. Ő először is felvette a harcot a hajdan leghatalmasabb Mercia
királysággal a legelső rangért és a merciai király felett döntő csatát nyert.
Erre a kentiek is Egbertet ismerték el uralkodójuknak. Ezt a példát követték
csakhamar Sussex és Esszex is és amikor a merciai Beornwulf a keleti angolokkal
való harcban elesett, Mercia is. Igy aztán Egbert diadalmasan nyomult előre
egészen Northumberland határáig. A nothumberlandiak minden ellenállás nélkül
ismerték el királyuknak és amikor Egbert az egyesült királyságok hadi erejét
Wales ellen fordította, ennek a népe is megadta magát.
Először egyesült tehát a hatalom az összes angol-szászok
felett egy kézben. De Egbert a keleti angoloknál, Northumberlandban és Merciában
is alkirályokra bízta a kormányzást, sőt Kentből, Esszexből és Sussexből külön
alkirályságot csinált fia, Ethelwulf számára, magát továbbra is csak Wessex
királyának nevezte, tehát a maga számára csak mintegy a legfőbb királyi rangot
tartotta meg, de ezt örökölhetővé is tette. A külvilág kezdte már egységesnek
látni az egész germán Britanniát és ekkor kezdődött az az elnevezése, Anglia,
nem az uralkodó szász törzsek, hanem a legnépesebb angol törzsek után. Hogy
ebből az államszövetségből azután valóban egységes állam is vált, az két
körülménynek tulajdonítható. Az egyik az, hogy a kisebb királyi házak
lassanként mind kihaltak. A másik pedig az, hogy megkezdődött és mind
gyakoribbá lett a rendkívül harcias normannok (vagyis dánok) betörése, amely azután
arra kényszerítette az angol-szászokat, hogy minden erejükkel összetartsanak.
Egbert fia és utóda, Ethelwulf (839-858) kezdetben az egyházi pályára készült,
papos gondolkozású és békés hajlandóságú volt, pedig a dánok az ő uralkodása
alatt még jobban alkalmatlankodtak Angliának , mint valaha. És a sziget
partjának nagy terjedelme miatt szinte lehetetlen volt bírni velük, mert ha egy
helyen sereggel támadtak rájuk, azalatt más, haderő nélkül való vidékeken
szállottak partra csapataik és szabadon garázdálkodtak.
Rettenetes volt egész Angliában az ijedelem ezektől a
harcias, pogány emberektől, akik a legnagyobb kegyetlenségeket követték el,
ahol csak megjelentek. Még az a döntő ütközet sem tudta visszatartani ezeket a
mind tömegesebben fellépő kellemetlen vendégeket, amelyet Ethelwulf és fia,
Athelstan kenti alkirály aratott rajtuk. Ennek ellenére is befészkelték már
magukat a Themse torkolatának egy szigetén is. De azért a következő években
mégis legalább annyira nyugalom uralkodott, hogy Ethelwulf megvalósíthatta egy
régi tervét. Legkedvesebb fiát, Alfrédet nagy kísérettel elküldte Rómába, hogy
ott maga IV. Leó pápa koronázza meg és kenje fel. Két évvel később pedig maga
is elzarándokolt a szent városba. Itt nagyon megnyerte a rómaiak szeretetét,
azzal hogy gazdag alapítványokat tett a város templomai számára. Hazafelé való
útjában pedig a már öreg Ethelwulf másodszor is megházasodott, feleségül vette
Kopasz Károly leányát, Juditot, akit azután minden angol-szász szokás ellenére
királynévá koronáztatott. Ezzel azonban felkeltette első házasságából való
fiainak haragját, úgyhogy ezek egyike, Ethelbald kényszerítette, hogy ismerje
el őt Wessex királyának. Ethelwulf azonban ezután nemsokára meghalt és mivel
meghalt csakhamar Ethelbald is, a másik fiú, Ethelred foglalta el a wessexi
trónt s ezzel meg volt mentve az angol-szász államoknak már-már veszedelemben
forgó egysége.
Ennek itt is volt a legfőbb ideje, mert a normannok most
már nem csupán rablásra gondoltak, hanem hódítás és megtelepülés volt a
szándékuk. A normannok 866-ban nyolc király és több mint húsz jarl (vezér)
vezetése alatt jelentek meg az angol partvidékeken, Kelet-Angliában. Itt Edmund
alkirályt arra kényszerítették, hogy téli szállást adjon nekik. Ez meg is
történt, mire a normannok a következő évben betörtek Northumberlandba. Ott
azután rettenetes kegyetlenkedéseket vittek véghez. Meghódították York városát,
hatalmukba ejtették a királyság egész déli részét, egy év mulva pedig
elfoglalták Merciát is. Gyilkolva, gyujtogatva dühöngtek a keresztény lakosságon,
amely a kétségbeesés bátorságával védekezett ugyan, de mindenhol vereséget
szenvedett a vad pogánytól. Megrohanták és felgyujtották a kolostorokat, a
szerzeteseket pedig mind kardélre hányták. A keleti angolok fiatal királyát,
Edmundot pedig, aki Ingvar normann király kezébe esett, mivel vonakodott
keresztény hitét elhagyni és pogánnyá lenni, egy fához kötötték és halálra
nyilazták. Guthrun, a dán király pedig valósággal birtokába vette az egész
országot. Eddig csak Wessex és Anglia déli része volt megkímélve a
normannoktól, de most felhajóztak a Themsén és sikerült nekik itt is erős
tábort ütni. Ekkor azután a két királyi testvér, Ethelred és Alfréd végső,
kétségbeesett harcra indult ellenük. A szerencse kezdetben megint a dánoknak
kedvezett, visszaverték az angol-szászokat.
De ezek négy nappal később megújították a támadást és
fényes győzelmet arattak. Ez a győzelem azonban egyáltalában nem volt döntő,
mert utána az angol-szászok csakhamar két súlyos vereséget is szenvedtek
egymásután és a normannok ott maradtak az országban. Nemsokára ezután meghalt
Ethelred és utódául az angol-szászok Nagy Alfrédet választották meg. Nagy
Alfréd (871-901) mindössze még csak huszonkét éves volt. De harcban tapasztalt
és bátorlelkű ifjú kellett ekkor éppen a trónra. Mert a helyzet csaknem
teljesen reménytelen volt. Hiszen alighogy Alfréd trónra lépett, ismét új
hajóhaddal érkeztek a dánok seregei az angol partokra és Wilton mellett
tökéletesen megverték az ifjú királyt. Közben Mercia alkirálya is megadta magát
a dánoknak és hűbéresükké lett. Northumberlandben szintén csakhamar
befészkelték magukat a dánok s így Anglia egész keleti és északi része a dánoké
lett már, csak Wessex tudta még magát tartani. Alfréd belátta, hogyha
diadalmaskodni akar a normannokon, akkor neki is hadihajókat kell szereznie.
Építtetett is hadihajókat és ezzel a flottával azután csakhamar nagy diadalt
aratott az ellenségen. A normannok százhúsz hajóját megtámadta egy sűrű ködös
éjszakán és a meglepetteket úgy kergette, hogy hajóikkal kénytelenek voltak
rászaladni a veszedelmes zátonyokra, ahol aztán mindenestül nyomorúságosan
odavesztek.
Erre a vereségre a dánok kénytelenek voltak megegyezést
kötni Alfréd királlyal és azután elhagyták Angolországot. De hamarosan megint
visszatértek megszaporított haderővel. Ujra kitört tehát a harc és eleinte a
szerencse Alfrédnak látszott kedvezni, aki a dánokat úgy megverte, hogy
nyolcszáznegyven halottjuk maradt a csatatéren. Az angolok zsákmányául esett
babonás nagy zászlójuk is, a “Holló", amelybe magának Ragnar Lobdrok
királynak a leányai hímezték bele varázslatos szertartások között a normannok
címermadarát, a hollót. De ez csak a kisebb serege volt az ellenségnek.
Főserege nagy erővel és feltartóztathatatlanul nyomult előre s letört előtte
minden ellenállás. Maga Alfréd is kénytelen volt menekülni és egy maroknyi
csapattal a somerseti mocsarak megközelíthetetlen őserdőségeibe vette be magát.
Menekülése közben veszítette el kormánypálcájának remek kristálygombját is,
amelyet azután csodálatos véletlen folytán csak több mint nyolcszáz esztendővel
később leltek meg s amely most az oxfordi múzeumban van. A mocsarak közt - a
monda szerint - Alfréd egészen úgy élt, mint egy egyszerű parasztember s egy
pásztor osztotta, meg vele munkáját, meg az élelmét. Egy este a kemencében lévő
kenyérre kellett volna vigyáznia, hogy oda ne égjen, de Alfréd fegyverzete
tisztításával volt elfoglalva és eközben korommá égett a kenyér.
Amikor a pásztor felesége hazatért, ezért rettenetes
haragra gyulladt és összeszidta az ifjú, nagyétvágyú királyt, hogy csak enni
tud, de az ennivalóra vigyázni nem. A tény annyi, hogy Alfréd a normannok ellen
egy szigetszerű magaslaton tartotta magát a mocsár közepén s ezt a szigetet
csakhamar hatalmas erőddé alakította át. Mind többen menekültek hozzá, serege
megnövekedett és Alfréd elég erősnek érezte magát most már, hogy új harcot
kezdjen. Maga kémlelte ki az ellenséget vándor énekesnek öltözködve, kezében
hárfával. Azután pedig rája támadt Guthrun király normannjaira. Eddingtonnál
tökéletesen megverte őket, beszorította egy olyan helyre, ahonnan nem
menekülhettek és ahol kétheti ellenállás után végre kénytelenek voltak megadni
magukat. Guthrun nemcsak azt ígérte meg, hogy elhagyja Angliát, hanem azt is,
hogy áttér a keresztény hitre. Csakugyan, három héttel később harminc nemesével
együtt felvette a keresztséget. Erre azután teljes megegyezés jött létre a két
király között. Alfréd nem kívánta többé Guthruntól, hogy hagyja el az országot,
hanem átadta neki Mercia felét, Kelet-Angliát és Essex egy részét Londonnal
együtt. Igy tehát az Anglia feléről való lemondással megszerezte Alfréd a békét
és véget vetette a pusztításoknak. Amikor Guthrun elvonult, megtartva
birtokait, Alfréd király országa hosszabb ideig békességnek örvendhetett.
De ezzel még nem volt vége a veszedelemnek, mert ez a
megegyezés nem kötötte sem a tengerentúli, sem pedig a Northumberlandban lévő
dánokat és maga Guthrun is megbízhatatlan volt. Már 885-ben megjelentek újból a
normann hadihajók Anglia partjain és megverték Alfréd hajóhadát. Erre Alfréd
azzal felelt, hogy elvette a dánoktól Londont, megerősítette s jelentékeny
számú katonasággal látta el. De a helyzet megint csak rosszabbra fordult,
amikor újabb dán csapatok érkeztek Angliába és a rettegett, kegyetlen Hasting
vezetése alatt dúlva, pusztítva járták be az országot anélkül, hogy Alfréd
ellen tudott volna állni nekik. Csak a walesieknek sikerült Hastinget megverni,
seregét körülfogni és arra kényszeríteni, hogy elvonuljon. De újra megjelent
Hasting és felhajózott a Themsén. Alfréd azonban elzárta a Themsét és hatalmába
kerítette a dán hajókat. Végre azután az éhség és egyéb inség arra
kényszerítette a dánokat, hogy elvonuljanak. Egy részük Northumberlandba ment,
más részük Hasting vezetése alatt Franciaországba. Anglia megszabadult
sanyargatóitól. Alfréd a békét arra használta fel, hogy gyarapítsa a hajóraját
új alkotmányt és törvénykönyvet adott népének, gondoskodott a népnevelés
emeléséről is sok iskola alapításával. Mindezekkel érdemelte ki a “Nagy"
melléknevet ez a valóban nagy királya Angliának, aki jólelkű szeretetreméltó,
őszinte és jókedvű ember volt. Bizonyos okos józanság volt benne mindig, még a
legnagyobb harcok hevében is. Még csak ötvenkét esztendős volt, amikor meghalt.
Jólelkűségére mutat, hogy a végrendeletében nem feledkezett
meg senkiről sem, aki csak valaha is szolgálatot tett neki. Fia, I. Edvárd
(901-925) foglalta el a trónt. Ez ellen azonban felkelt rokona, Ethelwald, aki
segítségül újra behívta a dánokat az országba. De ezt a veszedelmet gyorsan
elhárította az új király. Diadalmas ütközetet vívott a betörőkkel és a
csatatéren ott veszett a dán királynak és Ethelwaldnak az élete is. Ez a diadal
azután alkalmat adott Edvárdnak arra, hogy a dánok által előbb lakott
területeket újból szászokkal népesítse be. Fia, Nagy Alfréd aranyhajú unokája,
Athelstan folytatta apjának munkáját, befejezte az angol-szász birodalom
egyesítését és Wessex királyságot a hatalma tetőpontjára emelte. Családi jogon
megszerezte Northumberlandot is, a fellázadt walesieket pedig megverte s kényszerítette,
hogy elismerjék hatalmát. De az ő kezében sem pihenhetett a kard. Egy rokona
lázadt fel ellene is, Anlaf, aki Northumberlandot magának követelte. Ez
szövetkezett az Irországban megtelepedett dánokkal, azután a britekkel és
Konstantin skót királlyal, hogy visszanyerje azt a földet, amelyről azt
állította, hogy apai öröksége. Az épp oly ravasz, mint bátor Anlaf felhajózott
a Humber folyón és bevette York városát. De ekkor Athelstan teljes erejével
útjába állt, harcra került a sor és ez volt az utolsó csata, amelyben kelta
fegyverek is mérkőztek még a germán fegyverekkel.
Híres emlékű Anglia történetében ez a csata, a
Brunnanburh mellett lefolyt ütközet, amelyben Athelsztán örökre letörte a kelta
ellenségnek hatalmát. Rettentő tömegű holttest fedte a véres csatateret,
közöttük ott hevert megölve öt kelta király és hét dán vezér is. Ezt a csatát
úgy az angol-szászoknak, mint a skandinávoknak számtalan hősdala és mondája
örökíti meg, mert ekkor már annyi volt a normann Angliában és úgy megotthonosodtak
ott, hogy Athelstan seregében is sokan harcoltak közülük a saját véreik és a
kelták ellen. Három évvel e csata után halt meg Athelstan. Nagy tekintélynek
örvendett nemcsak saját népe között, hanem a külföldön is lovagiassága és
igazságszeretete miatt. Olyan nagy volt a tekintélye, hogy egyik nőtestvérét
Hugó, a hatalmas párizsi gróf kérte feleségül, a másik pedig I. Ottó német
királynak lett feleségévé. A norvég király pedig, Harald, fiát, Hakont az angol
udvarhoz küldte, hogy ott nevelkedjék tudományban, vitézségben és lovagi
erényekben. Utódai, I. Edmund, Edred és Edvin nem voltak méltóak hozzája.
Uralkodásuk ideje vallási belvillongásokkal telt el, amelyeket Dunstan, a
nagyravágyó és fondorlelkű apát szított. Edvin ellen nemessége nyilt lázadásban
tört ki és letaszította a trónról. De nem kímélték meg a lázadók gyönyörű szép
nejét, Ethelgivát sem. Ezt Ottó érsek kolostorba záratta és csodaszép arcát
tüzes vassal kísértetiesen borzalmassá égettette, azután pedig száműzetésbe
küldte.
Amikor pedig a hőslelkű nő a száműzetésből is
visszatért, hogy férje oldalára álljon, az érsek emberei megint a kezükbe
kerítették és lábán bevagdalva az inakat, olyan rettenetesen összemarcangolták,
hogy pár nap mulva a legirtózatosabb kínok között halt meg. Kevéssel utána meghalt
Edvin is, valószínűleg őt is orgyilkosok ölték meg. Testvére és utóda, Edgár,
azután a hatalomra törekvő nagyurak kedve szerint való ember volt. Az uralkodás
gondjaival egyáltalán nem törődött. Azokat rábízta az érsekké tett Dunstanra, ő
maga pedig csak a tivornyázásra gondolt. De Edgár minden kicsapongása ellenére
is vitéz uralkodó volt, aki hajóival távol tudta tartani a dánokat országától s
az Irországban megtelepedett dánokat is meghódította. Alatta olyan hatalmassá
vált az angol-szász birodalom, hogy amikor egyszer Edgar király tengeri utat
tett országa körül és azután felhajózott a Dee folyón, a hajó evezőit nyolc
alkirálya húzta, míg ő maga a kormányt igazgatta. Ezt a büszke címet viselte :
“Az angol-szászok királya és uralkodója a szigeteknek, meg a tenger
királyainak." Fiát és utódát, a tizenhárom éves II. Edvárd-ot
mostohaanyja, Elfrida ölette meg, hogy saját fiának, II. Ethelred-nek szerezze
meg az angol-szász trónt.
Magának az angol népnek volt oka legjobban megsiratni
ezt a gyilkosságot, mert Gyámolatlan Ethelred (ezt a nevet adták neki a
krónikások) volt a legügyefogyottabb királya Angliának. Amúgy is tehetetlen
uralkodása alatt megjelentek megint a dánok és a norvégok Anglia partjain. A
norvégokat Olaf vezette, a dánokat Sven és olyan hatalmas erővel támadtak rá az
országra, hogy Ethelred meg sem merte kísérelni az ellenállást. Csak nagy adó
árán tudta megváltani a békességet és ezt az adót nevezte el a szerencsétlen,
elsanyargatott angol nép dánpénznek. Amikor azonban a normannok (a norvégek és
dánok) követelőzése már mind tűrhetetlenebbé vált, akkor Ethelred végre úgy
iparkodott szövetségest szerezni magának, hogy feleségül vette Emmát, a
hatalmas II. Rikhárd-nak, Normandia hercegének nőtestvérét. De ennek a
politikai házasságnak az előnyeit megsemmisítette egy borzalmas esemény. Az
történt ugyanis, hogy egyszerre csak híre ment, hogy a dánok a királynak és a
főuraknak az életére törnek. Erre azután a fejevesztett Ethelred azt a titkos
parancsot adta ki, hogy meg kell ölni mind az országában lakó dánokat, akik
“úgy felburjánzottak, mint a dudva a búzavetés között." Ez Szent Brieciusz
napján, 1002 november 13-án meg is történt. Ezrei hullottak el a dánoknak s az
elkeseredett angol-szász nép vérengző dühe nem kímélte még a gyermekeket és az
asszonyokat sem, sőt az olyan angolokat sem, akik a dánokkal baráti viszonyban
voltak. De a bosszú nem sokáig váratott magára.
Rettenetes hajóhaddal megjelent Sven a partokon és
kegyetlen dúlással pusztította el a tartományokat. És ettől fogva minden
esztendőben ismétlődtek a betörések. Az angol nagyurak pedig ahelyett, hogy
összetartottak volna az ellenség ellen, folytonosan egymás között civakodtak,
sőt egymás ellen szövetségeket is kötöttek a dánokkal. Végre azután megjelent
maga Sven, a dán király is személyesen Angliában újból, meghódította Anglia
északi részét az úgynevezett “hét vár"-ral együtt, majd Oxfordot és
Londont is. Az angol-szászoknak minden bátorsága, minden ereje meg volt törve,
senki nem gondolt többé ellenállásra. Maga Ethelred király is cserbenhagyta
Anglia ügyét és a tengeren át Normandiába menekült a sógorához, Rikhárdhoz.
Csak az a véletlenség, hogy Sven hirtelen meghalt, engedte meg neki a
visszatérést országába. De új uralma csak, nagyon rövid ideig tartott. Mert
megjelent Anglia partjain hatalmas hajóraj élén Sven fia, Kanut, hogy folytassa
apja munkáját. A serege még növekedett azzal, hogy az északi vidék urai
hozzászegődtek, különösen pedig az áruló Edrik gróf, akit Ethelred a saját
fiával, Edmunddal együtt az angol-szász haderő fővezérévé nevezett ki. A gyáva
Ethelred a diadalmas Kanut elől London várába menekült és amikor ott meghalt,
Angliának már a legnagyobb része angol királynak ismerte el Kanutot. Csak fia,
a hős Edmund, aki vitézsége által a Vasbordájú melléknevet kapta, állt ellen
lankadatlanul a normannoknak.
Három gyilkos csata és az angol-szászokhoz visszapártolt
Edrik újabb árulása után végre ki tudott vívni Edmund annyit, hogy Kanuttal
megosztozhatott az országon. Ő maga lett az ura délnek, Kanut pedig az északi
tartományoknak. De tüstént ezután meg is halt Edmund Londonban valószínűen
orgyilkosok kezétől, akiket vagy Edrik vagy Kanut bérelt fel ellene. Erre
azután Kanut országgyűlést hítt össze Londonba, amely őt egyhangúlag
kikiáltotta Anglia királyává. Edmund rokonait pedig, akiket azután vagy
száműztek, vagy meggyilkoltak, kizárták a trónöröklés jogából. De az áruló
Edriknek is véres vége lett, Erik főúr Londonban agyonverte és holttestét a
Themsébe dobatta. Igy lett Nagy Kanut Anglia királyává és egyesítette Angliát Dániával,
Norvégiával és a mai német tengerparti vidékekkel, amelyekből így hatalmas
birodalmat alkotott. Kanut dán zsoldosokból hatalmas hadsereget szervezett.
Eleinte kegyetlen nyomást gyakorolt az angol-szászokra, sok veszedelmesnek
látszó főnemest eltétetett láb alól, de amikor végre biztosítottnak gondolta az
uralmát, iparkodott az angol-szászok kibékítésére és arra, hogy
megbarátkoztassa őket a hódító dánokkal. Feleségül vette Ethelbert özvegyét,
Emma királynét, megtanult angol-szászul, sőt ezen a nyelven még költeményeket
is írt. Elősegítette a dánok és angol-szászok összeházasodását és
tisztviselőkké angol-szászokat is nevezett ki.
A dánok közt elnyomta a fel-fel újuló pogányságot, buzgó
katolikus volt, Rómába is elzarándokolt a pápához és uralma alatt a földmívelés
és ipar is felvirágzott. A hosszú béke olyan áldásokkal járt Angliára nézve,
hogy amikor Kanut 1035-ben meghalt, az egész nép úgy tekintette, mintha
angol-szász családból való uralkodó lett volna. Halála után azonban csakhamar
megint véget értek a békés idők Angliában. Három fia, Harald, Sven és Hardaknud
összevesztek apjuk birodalmán való osztozkodáskor és Ethelred fia, Edvárd is,
aki eddig Normandiában élt mint menekült, igényt támasztott apja trónjára.
Végül Harald tudta biztosítani magának a koronát. Halála után pedig az angol
főurak Hardaknudnak kínálták föl a királyságot. De ez lett az utolsó dán király
Angliában, mert halála után a hatalmassá vált Godvin főúr a koronát mégis csak
Ethelbert fiának, Edvárdnak ajánlotta fel s visszahívta őt Normandiából. Edvárd
gyengejellemű ember volt és francia-normann nevelése csaknem elidegenítette az
angol-szászoktól. Igy tehát puszta eszközzé vált Godvin kezében, aki feleségül
adta hozzá a leányát is, Editet, akit azonban Hitvalló Edvárd (mert így nevezték
el a krónikások) sohasem szeretett és még házassága későbbi éveiben sem
közeledett hozzá. Az anyjához meg éppen kegyetlen volt Edvárd. Elvette kincseit
és a kétszer is özvegy királyné kénytelen volt a szárazföldre menekülni. Az
ország kormányzását pedig teljesen Godvin és hat fia ragadta magához.
De nem kevésbbé volt hatalmas nála Leofrik gróf
Merciában és Siward, aki ura volt az északi részeknek föl egészen a skót
határig. Edvárd egészen normanná lett sógora udvarában Normandiában,
legszívesebben franciául beszélt, normann módra öltözködött és normannoknak
osztogatta a főbb hivatalokat. A francia és normann főurak befolyása udvarában
olyan döntő lett végre, hogy Godvint és fiait is megfosztották hatalmuktól s
száműzték őket. Edvárd még feleségét is eltaszította magától. Godvin azonban
külföldön csakhamar hadat gyűjtött és azzal támadt rá a megrémült Edvárdra, aki
azután kénytelen volt békét kötni vele és őt magát is, a fiait is visszafogadta
Angliába. De Godvin nemsokára meghalt. Egy lakomán ütötte meg a szél, vagy
pedig mások szerint megmérgezték. Ugyanakkor meghalt Siward is, Godvin hatalmas
vetélytársa. De Godvinnak két leghatalmasabb fia, Harald és Tostig megtartották
markukban apjuknak hatalmát és az egyik Wessexben, a másik Northumberlandban
lett igazi úrrá a gyámoltalan Edvárd helyett. Hozzájárult mindezekhez a
bajokhoz, hogy Edvárdnak nem lévén gyereke, a trónutódlás kérdése is zavarokat
támasztott még életében. Harald, Godvin fia is magának akarta a trónt, de
igényt tartott rá az angol-szász királyi családdal való rokonság révén Vilmos,
normandiai herceg is.
Igy Angliára ismét a pártviszálynak és
az idegenek betörésének a borzalmai vártak és ezek csakhamar be is teljesedtek,
amint Hitvalló Edvárd örök álomra húnyta a szemét. Edvárd 1066-ban halt meg,
miután előbb vezeklésül azért, hogy nem zarándokolhatott el Rómába,
felépíttette Londonban a gyönyörűszép világcsodájú Westminster-apátságot. Ennek
a felszentelése volt az utolsó uralkodói tette. Halála után az angolok
Haraldot, Godvin fiát kiáltották ki királynak, miután Vasbordájú Edmundnak
unokáját, Athelinget mellőzték nagyon fiatal kora miatt. De Harald már nem
tudta megakadályozni, hogy Anglia koronája idegen kézre ne kerüljön, utána,
hosszas harcok után a normannoké lett egész Anglia és Hódító Vilmos lett a
király.
Vilmos normandiai herceg, mikor Edvárd haláláról és
Harald trónralépéséről értesült, elhatározta, hogy igényét az angol koronára
fegyverrel érvényesíti. Először is Harald öccsét, az elégületlen Tostigot küldte
ki hajórajjal Harald ellen, de Harald a Dervent-folyó mellett véres diadalt
aratott. Tostig is holtan maradt a csatatéren. Eközben Vilmos megszerezte
terveihez II. Sándor pápa jóváhagyását.
Ez, hogy befolyását erősítse Angliában és pontosan kapja
a Péter-filléreket, Haraldot száműzte és Vilmos vállalkozásához áldását adta.
Megszentelt zászlót küldött Vilmosnak és egy gyűrűt, amelybe Szent Péter
hajaszála volt belefoglalva annak jeléül, hogy pápai hűbérül adja neki a
meghódítandó országot. Vilmos hatalmas sereget toborzott össze. Seregének magva
normann lovasság volt, de a zsákmány és a hűbér reménye egész csomó kalandvágyó
lovagot és fejedelmet is Vilmos táborába csábított. Hatvanezer főnyi sereg élén
átkelt Vilmos 1066-ban a tengeren angol földre. Harald az ijesztő hírre
Londonba sietett, hirtelen sereget gyűjtött és a hastingsi magaslaton foglalt
megerősített állást. A normannok heves támadást intéztek ellene. Vilmos alól
háromszor kilőtték a lovat. A dúló ütközet, amely reggel kezdődött, még délután
három órakor is eldöntetlen volt. Végül Vilmos színlelt futással kicsalta
erődített táborhelyükből az angol-szászokat. Azután visszafordult ellenük s
rémes csatában tönkreverte őket. Harald is hősies halált halt és annyi seb
éktelenítette holttestét, hogy tulajdon édesanyja sem ismert rá. Londonban
hirtelen Vasbordájú Edmund kis fiát, Edgárt kiáltották ki királlyá az
angol-szászok. De Hódító Vilmosnak nem állhattak tovább ellen. Vilmos bevonult
Londonba, ahol Aldred yorki érsek 1066 karácsonyán Szt. Péter templomában
királlyá koronázta őt. Hódító Vilmosnak első dolga az volt, hogy Londonban erős
várat épített magának, a Towert az esetlenes zendülések ellen. Hogy uralmát
megszilárdítsa, szelíden és békésen járt el. Megígérte a régi törvények
tiszteletét, a régi birtoktulajdon védelmét és a normannokat összeházasította a
legyőzött angol-szászokkal.
Egy év multán annyira biztosnak érezte már új hódítását,
hogy Anglia kormányzását rábízta öccsére, Odo püspökre s ő maga visszatért
Normandiába. Angliában maradt normann lovagjai és az idegen kalandorok azonban
annyira sanyargatták a népet, hogy nagy zendülés támadt. Vilmos visszasietett
Angliába s kemény harc árán bevette a zendülés főfészkeit és helyreállította a
rendet. A következő esztendőben újra fellázadtak az angol-szászok. Vilmos
megint elfojtotta a zendülést, de most már kíméletlenül leigázta a lázadókat s
tűzzel-vassal elpusztított mindent a békétlen vidékeken. Büntetésül megfosztott
birtokától mindenkit, aki részt vett az ellene való harcokban. Megfosztotta javaiktól
csaknem az egész angol-szász nemességet s birtokaikat örökös, hűbérül a
franciáknak és normannoknak adta, akik az országot az ő számára meghódították.
Az új hűbéresek hűséget esküdtek Vilmosnak, és állandóan rendelkezésére
állottak, úgyhogy Anglia voltaképen rideg katonai állammá lett, ahol korlátlan
hatalmú király uralkodott rendeleteivel. Vilmos mindazáltal nem változtatta meg
az angol-szász alkotmány alapjait s ragaszkodott Hitvalló Edvárd törvényeihez.
Az angol-szász egyházat ellenben gyökeresen átalakította s a római egyházi
rendet léptette életbe. Az egyházi javadalmakat pedig normann-francia papoknak
juttatta. Főtanácsadója, egyházi ügyekben Lanfranc volt, korának egyik
legkiválóbb tudósa, akit Vilmos érsekké nevezett ki.
Az iskolákban francia nyelven folyt a tanítás, valamint
a francia nyelv lett udvari nyelvvé is. De azért az angol egyház függetlenségét
megóvta Vilmos a pápasággal szemben. A Péter-filléreket pontosan fizette ugyan,
de hűségesküt nem tett VII. Gergely pápának és ragaszkodott az invesztitura
jogához is. Pápai bullákat az angol püspökök csak királyi engedéllyel
hirdethettek ki és a zsinati határozatokat is a királynak kellett
megerősítenie. Hódító Vilmos háborúba keveredett I. Fülöp francia királlyal,
aki elfoglalta Normandia egy részét. Vilmos átkelt a csatornán. Egy város
felgyujtása alkalmával lova visszariadt egy égő gerendától és levetette hátáról
a királyt, aki súlyos sebébe 1087-ben meghalt. Halála előtt minden kincsét
kolostoroknak, templomoknak és a szegényeknek ajándékozta. Idősebb fiát,
Róbertet normandia hercegévé nevezte ki, második fiát, Vilmost angol királlyá.
Harmadik fiának Henriknek pedig 5000 font ezüstöt hagyományozott kárpótlásul.
Halála után fiai csakhamar viszályba keveredtek. II. Vilmos angol király
(1087-1100) igényt tartott Normandiára is, amelyen Róbert és Henrik
megosztozkodott. Vad polgárháború támadt Normandiában, de végül II. Vilmos
kibékült öccsével, Róberttel, Henrik pedig elmenekült. Róbert azonban oly
kicsapongó, ledér életet folytatott Normandiában, hogy ott csakhamar felbomlott
minden rend az országban. II. Vilmos is pazarló és könnyelmű életet folytatott,
de kifelé energikusan megóvta Anglia tekintélyét.
Odahaza azonban hosszú háborúba keveredett Malcolm skót
királlyal. II. Vilmos orozva meggyilkoltatta a veszedelmes szomszédot és fiát
Edvárdot s egyre nagyobb befolyásra tett szert Skóciában is. Ezidőtájt
kezdődtek meg a kontinensen a keresztes háborúk és Róbert normandiai herceg
három évre bérbeadta hercegségét 10.000 márka ezüstért II. Vilmosnak s ő maga
sok normann nemessel a Szentföldre vonult. Utközben feleségül vette a rokon
Guiscard Róbert leányát s aztán hősiesen harcolt a Szentföldön. Otthon
időközben meghalt II. Vilmos, akit kegyetlen zsarolásaiért mindenki gyűlölt.
Orgyilkos kéz ölte meg őt nyíllal vadászás közben. Utóda I. Henrik lett,
fiatalabb öccse (1100-1135), aki azzal nyerte meg az angol-szászok
rokonszenvét, hogy feleségül vette Matildot, Edmund király dédunokáját. Ez a
házasság nagyon előmozdította a hódító normannok és az elnyomott angol-szászok
összeolvadását. Róbert normandiai herceg, mikor hazaérkezett a Szentföldről,
nem akarta elismerni öccsét, Henriket angol királynak. Fegyvernek kellett
dönteni a két testvér között. Henrik erős sereggel átkelt Normandiába és döntő
diadalt aratott a normannokon. Róbert foglyul esett s angol fogságban halt meg.
Normandia tehát megint visszakerült az angol koronához. I. Henrik hosszú
uralkodása alatt felvirágzott Anglia.
A király a hatalmas normann-francia nemesség
ellensúlyozásául a városi polgárságot támogatta különösen és az ő uralkodása
alatt kezdődött meg a hódítók és a legyőzöttek végleges, összeolvadása és az
új, egységes angol nemzet kialakulása. I. Henriknek két gyermeke volt, Vilmos
és Matild, V. Henrik császár felesége. Fia azonban az angol nemesség
színe-virágával együtt tengerbe veszett egy katasztrófa alkalmával. A király
második házassága gyermektelen maradt, úgyhogy Hódító Vilmos második utódának
nem volt már fiútrónörököse.