A spanyolországi arab uralom megerősödésével együttjárt,
hogy a keresztény lakosság nagyobb tömege elmenekült a hódítók elől. Az
aszturiai és kantabriai hegyek közé menekült nyugati gótok számát lényegesen
szaporították más odacsatlakozott keresztények is. Asturia és Kantabria
területén a keresztények megóvták a függetlenségüket. A bátor Pelago vezetése
alatt mindjobban tömörültek s Pelago megalapította a spanyol félsziget északi
részén az asturiai királyságot. Asturia, mint független ország, részint a
nehezen hozzáférhető és jól védhető vidék, részint a kordovai kalifátus belső
egyenetlensége miatt önállóságát meg tudta tartani, sőt Pelago fia, Froila,
majd I. Alfonzó és ezek utódai, akik fölvették a király nevet is, sikerrel
léphettek fel az arabok ellen, mert ezek az afrikai berberek lázadása miatt
annyira igénybe voltak véve, hogy a kalifátus határait kellően nem
védelmezhették. Asturia gyorsan kezdett fejlődni, mert rendkívül sok menekült
keresztény telepedett ott meg. Az itteni lakókban pedig meggyökerezett az a
hit, hogy az arabok ellen küzdeniük keresztényi kötelesség. Állandó harcban voltak
az arabokkal és királyság határait mind jobban kitolták. Asturia közelében,
ettől függetlenül egy másik keresztény állam is alakult a Pireneusok között. Ez
a baszkok földje volt, Navarra, amelyet az arabak sem tudtak meghódítani.
Navarra és Aragon megalakulásának ideje messze nyúlik
vissza, amikor hatszáz elszánt gót nemes Garcia Zimenezt hercegének választotta
meg és a hegyvidéket hatalmas erődítményekkel látva el megalapította a baszkok
országát. A spanyol határvidék megalapítása is figyelmet érdemel a
kereszténység szempontjából. Alapítását Nagy Károlynak köszönheti. A határvidék
a Pireneusok aljától az Ebro-folyóig terjedt. A spanyol határvidék lakossága
keresztény menekültekből folyton szaporodott. Utóbb szövetségre lépett
Asturiával és az arabok ellen újból nagy harcokat vívtak a keresztények, aminek
az lett az eredménye, hogy a keresztények államai még jobban megerősödtek és az
arab uralom korlátok közé szorult. Mialatt az apró keresztény országok folyton
erősbödtek, fejlődtek és terjeszkedtek, a kordovai kalifátust a belső
egyenetlenségek kezdték gyöngíteni. Hisam kalifa alatt (788-796) az arabok
támadólag és hódítólag léptek fel a keresztények ellen. Narbonneig nyomultak
elő, számos keresztényt foglyul ejtettek és kényszerítették őket, hogy a kordovai
híres mecset felépítéséhez szükséges köveket ők hordják össze. Hisam mozlemita
fanatizmusa igen hozzájárult ahhoz, hogy a keresztény lakósók arabgyűlölete,
amely sokhelyütt tünedezni kezdett, újbál feléledt. Hisam utóda fia, I. El
Hakam lett (796-822). Ez a kalifa rendkívül víg életet folytatott és a Korán
parancsaiból csak nagyon keveset tartott meg.
Ennek volt tulajdonítható, hogy Kordovában az ortodox
papnövendékek (a fakik), számszerint mintegy négyezeren Jakhja Ibn Jakhja
vezetése alatt fellázadtak és a “hitetlen" emír ellen támadtak. El Hakam
azonban a lázadókat leverte és hatvankét papnövendéket keresztre feszíttetett.
Vezérük azonban elmenekült Toledóba, ahol a lakosság szintén lázadozni kezdett.
Hakam bosszúra határozta el magát. Elküldte fiát Toledóba, aki itt a
legtekintélyesebb családok tagjait lakomára hívta meg. Amikor a meghivottak
eljöttek, egyenként bocsátotta be őket a fémes terembe, ahonnan egy
mellékhelyiségbe vezették a belépőt. Itt az érkező vendégeket a hóhér várta,
aki rögtön lefejezte őket. Hétszáz előkelő toledói esett Hakam dühének
áldozatul. Az áldozatok testeit halomra hányatta a kalifa, levágott fejeiket
pedig a városban póznákra tűzette. A kordovaiak Jakhja papnövendék vezetése
alatt szintén fellázadtak az emír borzasztó kegyetlenkedései miatt. Már körül
is vették Hakam kastélyát s hangosan követelték, hogy a “vérontó",
“iszákos" emír adja meg magát. De az emír hirtelen elhatározással rajtuk
ütött és a többségben levő, de szervezetlen lázadókat leverte. Borzalmas megtorlás
következett. Háromszáz kordovait Hakam keresztre feszíttetett és a város déli
részét, amely a lázadók tanyája volt, a vad martalóc katonák prédájának engedte
át. Hatvanezer mozlemita szedte össze ekkor a batyuját és vándorolt ki
Észak-Afrikába. A toledóiak második lázadását hasonló kegyetlenséggel torolta
meg Hakam. De később megbánta a borzalmas vérontást.
A lelkiismeret szava felébredt benne s a különben
életvidor, könnyelmű, dorbézoló emír búskomorságba esett. Rémlátások kezdték
üldözni. Aludni nem tudott, dühöngővé, félőrültté vált és ekkép teljesen
kimerülve meghalt. Érdekes, hogy egy ilyen elvetemült, vérengző emírnek fia és
utóda, II. Abdurámán (822-852). Kordovának legtekintélyesebb kalifája lett, de
a fanatizált arabok vezérének, Jakhjának befolyása alatt állott. I. Mohamed
(852-886) Abdurámán negyvenöt fia közül való volt. Az ő uralkodása első éveiben
a keresztények fanatizmusa engedni látszott és helyet adott a belátásnak. De
Mohamed bizalmatlan lett a keresztényekkel szemben és ennek legelsőbben is abban
adott kifejezést, hogy a keresztények és mohamedánok egyenjogúságát
megszüntette. Közhivatalt ezentúl csak mohamedán kaphatott, ami természetesen
újból felkeltette a keresztények türelmetlenségét. A helyzet elmérgesedéséhez
hozzájárult az, hogy Muza, a saragossai Beni Kasszi törzs feje lázadást szított
és csakhamar hatalmas belviszály keletkezett. Spanyolországnak arabok által
lakott egész területén kitört a polgárháború, amely rendkívül elkeseredéssel
dühöngött s csak nehezen csendesedett el. Igy nézett ki a spanyolországi arab
uralom, amikor III. Abdurámán foglalta el a kalifatrónt (912-961) és újból
helyreállította az arab uralom egységét.
Noha az arabok spanyolországi uralma a tizenharmadik
század elejéig tartott, az arabok nem voltak képesek olyan politikai államot
alkotni és szervezni, mint aminőt reméltek. Az arabok politikai életének nem
volt alapja, célja. Államiságuk tisztán a kalifátus intézményében gyökerezett.
Állampolitikai kérdések megoldásával nem foglalkoztak és minden függő kérdést vallási
szempontokból, mindenesetre a fanatizmus szemüvegén át ítéltek meg. III.
Abdurámán alatt a kordovai kalifátus egy időre ismét hatalomhoz jutott,
fellendült, sőt ez a fellendülés még utóda, II. Hakem alatt (961-976) is
tartott. Hakem nemcsak a harcok mezején, hanem a tudományok berkeiben is
otthonosnak érezte magát. Javította a népoktatást, a kordovai híres könyvtárt
négyszázezer kötetre emelte fel. II. Hakem halála előtt megeskettette az arabok
előkelőit, hogy utódául fiát, a tízéves Hisámot választják meg, akinek
kiskorúsága alatt anyja, az okos Szobeja intézze a kalifátus ügyeit. II. Hakem
halála után fivére, Al Mundir szerette volna a trónt megkaparítani, de Hakem
egyik hű vezére, Ibn Ali Amir erről idejekorán értesült, a veszedelmes
trónaspiránst megölette. A kalifatrónra tehát Hisám jutott (976-1009). Hisám
maga tehetetlen, semmihez sem értő uralomra nem termett kalifa volt. Idejét
jórészt a háremben töltötte és palotáját alig hagyta el. Hisám csak színleg
uralkodott, tényleg a hatalom Ibn Abi Amir Almanzurnak, a kalifa helyettesének
volt a kezében.
Az özvegy Szobeját teljesen hátraszorította az országos
ügyektől és minden lényeges hatalmat a maga kezeiben összpontosított. Hisám
kalifának összes ténykedése csak az volt, hogy nevét az Ibn Abi Amir neve mellé
firkantotta. Ibn Abi Amir, aki nemsokára felvette a hadzsib címet (ez megfelel
az uralkodó teljhatalmú megbizottjának), a befolyásos embereket a hivatalokból
sorjában eltávolította. Kezdetben szövetkezett a testőrség két parancsnokával,
utóbb azonban meggondolta a dolgot és a nyolcszáz emberből álló testőrséget úgy
osztatta el öt kalifa palotájában, hogy a bérgyilkosok könnyen végezhettek
velük. Mind a nyolcszázat legyilkolták, mire a hadzsib a saját katonáit
állította be testőröknek. Ibn Abi Amis ezek után Hisám kalifát fogolynak
nyilvánítatta saját palotájában. Hisám nem ellenkezett, a hadzsib pedig
valósággal lakat alatt tartotta, nehogy valaki hozzá férkőzhessék. Most már a
hatalom egész teljességében a hadzsib kezeibe ment át. Ez a bevezetés, így
általánosságban véve nem volt valami jó ajánlólevél Ibn Abi Amir részére. Pedig
a következmények megmutatták, hogy csakis ilyen erényes ember volt képes a
kalifátus hanyatló hatalmát még egyszer felvirágoztatni. Ibn Abi Amir mint
kormányzó rendkívül erélyes volt, mint hadvezér pedig egy időre felelevenítette
a régi arab győzelmek korszakát.
Ibn Abi Amir okos, bőkezű és méltányos tudat lenni s
mialatt ekkép az arabok rokonszenvét magához tudta láncolni, ugyanakkor sietett
felhasználni a kínálkozó alkalmat a keresztény spanyol országok megtámadására.
Ezek az országok ugyanis egymás között állandóan viszálykodtak, részben pedig
kiskorú uralkodók alatt a belső pártoskodások gyengítették erejüket. Ibn Abi
Ami fiát, a rendkívül bátor, az apjára teljesen hasonlító Abdalmalikot Afrikába
küldte át, hogy ott a nyugtalankodó berber törzseket fékezze meg. Ő maga pedig
elindult a spanyol keresztény országok ellen és egy tekintélyes keresztény
sereget legyőzvén gazdag zsákmánnyal és számos fogollyal tért vissza Kordovába.
Ezóta nevezte el a nép Al Manzurnak, vagyis : Isten kegyelméből győzőnek.
Almanzur (egyszerűség kedvéért ezentúl így nevezzük) most más arra törekedett,
hogy az arabok vallási fanatizmusát ne csak ébren tartsa, hanem fokozza is,
másrészt pedig az volt a kedvenc terve, hogy egy hatalmas és jól fegyelmezett
sereget szervezzen. A hadsereg újjászervezése érdekében felelevenítette azt a
régi szokást, hogy győzelem után a csapatok számára gazdag lakomát rendezett, a
zsákmányt pedig egyötödnek a kivételével a katonák között osztotta el.
Harcosaival szemben rendkívül előzékeny volt, igyekezett a kiválóbb, bátor
katonákat mindenféle ajándékokkal ösztönözni. Ekkép csakugyan elérte azt, hogy
katonái lelkesedtek érte.
Másrészt a keresztény államok civódása, viszálykodása
egymás között előmozdította terveit és arab feljegyzések szerint állítólag
ötvenkét győzelmet aratott a keresztényeken és ezek eredményekép az elveszített
területek tetemes részét visszaszerezte a kalifátus részére. Ugyanebben az
időben Almanzur fia, Abdalmalik a berbereket győzte le Észak-Afrikában.
Almanzur olybá tűnt fel a keresztények előtt, mint akit rendes körülmények
között le nem győzhetnek. Nem is volt helyes és okos dolog, hogy az ő személyét
kezdetben a spanyol keresztény országok annyira lekicsinyelték. A véres harc az
új század beköszöntével újult erővel folytatódott, de mintha megtört volna az a
varázs, amely addig az arab fegyvereket kísérte. II. Bermudo, leoni király
halála után fia, az ötéves V. Alfonz került a trónra, aki mellett gyámja,
Menendo Gonzalesz gróf intézte az ország ügyeit. Ezt az alkalmat szándékozott
Almanzur kihasználni és egy hatalmas lovassereg élén a keresztény országok
leigázására indult el. Ámde ugyanekkor a keresztény országok is megfeszítették
minden erejüket és egy hatalmas sereget hoztak össze Almanzur méltó
fogadtatására. Az arabok a közeli győzelem tudatában rohanták meg a
keresztények tömött sorait, de rettenetes vereséget szenvedtek. Ezer és
ezerszámra hullottak el az arabok a keresztény lovagok kardcsapásai alatt. Maga
Almanzur is sebet kapott és a lesújtó veszteség láttára visszavonulást rendelt
el. Almanzur sebeibe nemsokára belehalt. Almanzur, noha nem volt uralkodó, de
ehhez hasonló szerepkört töltött be.
Kétségtelenül a legjelesebb arab
hódítók közé tartozott a spanyol félszigeten. Nem volt vérengző, mint annyi sok
kalifa és arab vezér, sőt sok tekintetben nagylelkűségről tett tanuságot.
Pártatlanul ítélkezett vitás ügyekben és mindezekhez járult egyéni erélyessége,
hatásos fellépése. Érdekes eseményt jegyeztek fel egykorú krónikások
Almanzurról. Egy alkalommal körülkerített egy tetemesebb számú keresztény
csapatot. A keresztények menekülése teljes lehetetlenség volt, miért is
felszólíttatta őket Almanzur, hogy adják még magukat. A keresztények a
felszólításnak nem engedelmeskedtek és elhatározták, hogy inkább meghalnak.
Előbb azonban valamennyien letérdeltek és buzgó imába merültek. Almanzurt a
keresztények buzgalma és Istenbe vetett bizalma annyira meghatotta, hogy az
egész csapatot bántatlanul elbocsátotta.
Almanzur halála nagy változásokat vont maga után. Minden
jel arra mutatott, hogy az arabokat hagyományos szerencséjük elhagyta. Almanzur
fia, Abdalmalik csak rövid ideig tudta még az arab kalifátus bomlását
megakadályozni.
Abdalmalik, aki atyjának hadzsib méltóságát örökölte,
újból győzelmet aratott a keresztényeken és benyomult Kataloniába, de seregei
itt nagy vereséget szenvedtek. Abdalmalik erre nemsokára meghalt. Utóda
Abdurámán lett, Almanzur másik fia, akit Hisam kalifa a helyettesi méltóságban
megerősített. Abdurámán azonban teljesen elütött nagynevű apjától. Belemerült
az élvezetekbe, folyton tobzódott és azt akarta kierőszakolni a kalifától, hogy
ismerje el utódának. Erre Hisám kalifának egyik rokona, Mohamed cselekvésre
határozta el magát és Abdurámánt egy véres uccai harcban legyőzte, foglyul
ejtette és irgalmatlanul keresztre feszíttette. Csakhogy Mohamed, aki ekként a
hadzsibi méltóságba jutott bele, nem volt megelégedve előkelő állásával. Azt
hiresztelte ugyanis, hogy Hisám kalifa súlyosan megbetegedett. Néhány napra rá
pedig egy keresztényt aki Hisámra hasonlított megfojtatott és a kalifa ágyába
rejtetett, míg Hisám kalifát egy eldugott börtönbe záratta. Ekként az álkalifát
ünnepélyesen eltemettette és egyidejűleg magát kiáltatta ki kalifának. De éppen
Mohamed kalifasága sietteti a kalifátus haldoklását. Ki kellett emelnünk, hogy
az afrikai berberek és az ázsiai származású arabok gyűlölete egymás ellen
sohasem szűnt meg s ez a gyűlölet épp Abdalmalik halála után, Mohamed idejében
érte el a tetőpontját. Ugyanis a kalifa testőrsége csaknem kizárólag
berberekből állott, akikkel szemben az arab lakosság nagy ellenszenvvel
viseltetett. Hogy tehát Mohamed, a bitorló kalifa megnyerje az arab lakók
rokonszenvét, meghagyta a berber testőrségnek, hogy Kordovát azonnal hagyja el.
Természetes, hogy az elbizakodott berberek a parancsnak
nem engedelmeskedtek, mire Mohamed kalifa a kordovai lakók támogatása mellett
rettenetes, véres harcba keveredett a berberekkel. Késő éjjelig folyt a
kölcsönös öldöklés, de a berberek csak akkor hagyták el Kordovát, amikor
vezérük, Ibn Szulejmán megsebesült és Mohamednek kezébe került, aki a vezért
lefejeztette és fejét elrettentésül a távozó berberek után dobatta. Csakhogy
Mohamed csalódott, mert az elrettentés helyett az ellenkezőt érte el. A
berberek véres bosszút esküdtek. Vezérüknek megválasztották a lefejezett
Szulejmán rokonát, Szulejmán Ibn Hakamot. A berberek nemsokára véres győzelmet
arattak Mohameden. Szulejmán bevette Kordovát s az elmenekült Mohamed helyébe
kalifának kiáltatta ki magát. Ezek szerint a mozlemiták két táborra szakadtak
és megtörtént az a furcsa dolog, hogy a keresztények hol az egyik, hol a másik
mozlemita párt érdekében avatkoztak be a véres vitába. Mohamed a barcelonai
gróf támogatásával bevonult Kordovába, de nemsokára megjelent Szulejmán, aki
friss seregek élén körülfogta Kordovát. Ezzel újból elkezdődtek a borzalmak. A
szorongatott kordovaiak úgy akartak magukon segíteni, hogy Hisám kalifát
előhozták a börtönéből és bemutatták a meglepett népnek. Erre Mohamedet, a
bitorló kalifát Hisám elé vezették és mint a bajok okozóját lefejezték. De
Szulejmán távolról sem gondolt arra, hogy a bitorolt kalifaságról lemondjon.
A város alól kénytelen volt ugyan elvonulni, de
nemsokára új seregek élén újból megjelent Kordova falai alatt. A várost bevette
és a vérszomjas berberek rettenetes vérengzést vittek ott végbe. Szulejmán
pedig beleült a kalifák trónjába. Szulejmán csak három évig volt kalifa
(1013-1016). Csakhamar kitört az ellenforradalom és Hisám kalifa hadzsibja,
Hairan néhány fontosabb várost megszállott és több helytartóval szövetkezvén,
Kordova ellen vonult. Szulejmán kalifa súlyos vereséget szenvedett s az afrikai
Ali Ibn Hamid fogságába esett, aki Szulejmánt és ennek atyját sajátkezűleg
fejezte le. Ismét új kalifája volt a spanyolországi araboknak az afrikai
származású Ali személyében (1016-1018). Csak két évig tartott azonban az
uralma. Az arabok sehogy sem akarták őt elismerni, mert gyűlölték, mint afrikai
származású berbert. Különben maga Ali rontotta el a dolgát, mert gyanakodásában
legjobb barátait sértette meg. Hairan maga is elfordult tőle, lázadást szított
és az Omajada családból származó Abduramant kiáltatta ki kalifának. Ali még egy
ideig tartotta magát, sőt még az az elégtétele is megmaradt, hogy Hairant
elfogadta és sajátkezűleg fejezte le, de nemsokára néhány megvesztegetett
szolga viszont őt fojtotta meg a fürdőben. Erre a berberek Alinak a fivérét,
Alkaszimot kiáltották ki kalifának. Ugyanakkor Alinak a fia, Jodija, szintén
átsietett Afrikából, hogy apja örökségét birtokába vegye.
Ezek szerint három pályázó akadt, akik valamennyien
kalifák szerettek volna lenni. Borzalmas harc, kölcsönös mészárlás keletkezett
ebből a vitából. Mindegyik pályázó egy pár hónapig megkaparintotta magának a
kalifátust, de részint csatában, részint orgyilkosok kezei alatt estek el.
Jodija kalifa halála után a kordovai előkelő arabok III. Hisám személyében
újból egy Omajádot választottak kalifának. III. Hisám csak hosszas rábeszélés
után fogadta el a méltóságot, mert lelkéből megundorodott a kordovai
állapotoktól, ahol “minden a feje tetejére volt állítva." Hisám nem is
akart a kormányzással foglalkozni, hanem a kormányzást rábízta Djavar
hadzsibra, ő maga pedig sereget szervezett, hogy a keresztények ellen vonuljon.
De csakhamar vissza kellett sietnie, mert Kordovában a legnagyobb fejetlenség
kezdett dühöngeni és Djavar képtelen volt a helyzettel megküzdeni. De Hisám sem
tudott rendet csinálni. A kordovaiak fellázadtak ellene s hangosan követelték,
hogy mondjon le méltóságáról. Hisám nem gondolkozott sokáig, hanem megragadta a
várva várt alkalmat és így kiáltott föl : “Dicsértessék Allah, aki akkép
rendelkezett !" Aztán elhagyta Kordovát és csendes visszavonultságban
töltötte el hátralevő napjait. Ő benne halt ki az Omajádok hatalmas
dinasztiája. Ezután a kordovai kalifátus apró emirségekre bomlott szét. Azt
lehet mondani, hogy minden városban, minden kisebb összefüggő területen külön
emír kezeiben volt a hatalom.
Ezek az emírek egymással tartós harcban voltak s nem
csoda, ha ezt a helyzetet végre a keresztény államok ki akarták használni és
most több szerencsével működtek az arabok ellen, mint azelőtt, mert ekkor
alakultak ki a kasztiliai és arragoniai királyságok, amelyek szövetkeztek
Katalóniával. Hisám kalifa eltávozása után Djavar lett a kordovai kalifa.
Természetes, hogy e sok emírség között Kordovának volt a legnagyobb súlya és
jelentősége. Az új kalifa mindent el akart követni az uralom helyreállítása és
az arabok egységének érdekében, de hasztalan. Annyira ment, hogy tanácsot
szervezett maga mellett és a legelőkelőbb arabokat hívta meg a tanácsba. De
hasztalan. Az arabok már nem akarták magukat a kalifának alávetni. Djavar váratlanul
elhalt és utóda fia Valid lett, aki folytonos harcban állott sevillai és
toledói emírekkel. Kordova váratlanul árulás folytán a sevillai emír hatalmába
jutott. A spanyolországi arab kalifátus bomlásának jelei nyilvánvalóan
mutatkoztak akkor, amikor Djavar foglalta el a kalifák trónját. A vidék
sorjában megtagadta az engedelmességet. Toledo, Valencia, Murcia, Saragossa,
Lerida, Sevilla, Malaga, Algeziras valamennyien ragaszkodtak önállóságukhoz és
figyelemre sem méltatták a kalifa parancsait. Ennek a visszás helyzetnek harc,
háború lett a következménye. Nemcsak a kalifa ellen, hanem egymás között is
hadakoztak az emírek.
Amikor a sevillai emír Kordovát is hatalmába kerítette,
ő kívüle már csak a toledói emír volt hatalmasabb, akinek azonban hatalmas ellenfele
keletkezett kasztiliai VI. Alfonzban, aki a sevillai emírnek volt a
szövetségese. Érdekes és jellemző volt a sajátságos helyzetre, hogy amikor VI.
Alfonz Toledót elfoglalta a sevillai emír támogatásával vonult be a régi
Toledóba és ezt a keresztények számára birtokba is vette. Toledo elestével
Alfonz király az araboknak szabad vallásgyakorlatott biztosított ugyan,
mindazonáltal módját ejtette annak, hogy a keresztény kultúra háttérbe szorítsa
az arabok szabad fejlődését. A nagy mecsetet elvette az araboktól és keresztény
templomot csináltatott belőle. Toledo után még több város esett a keresztények
hatalmába. Kétségtelennek látszott, hogy az arabok azt a hatalmat, amellyel
egykor rendelkeztek, végleg elvesztették és már csak a szigetnek inkább déli részére
szorítkozhattak. Mivel a spanyolországi arab uralom a keresztények ismételt
sikerei által komolyan veszélyeztetve volt, Motamid sevillai emír tanácskozásra
hívta össze az összes emíreket abból a célból, hogy közös erővel védekezzenek a
keresztények hatalmának terjedése ellen. Több indítvány került megvitatás alá,
de utóbb mégis az a javaslat győzött, amelynek értelmében a spanyolországi arab
emírek az északafrikai morabiták hatalmas uralkodóját, Jusszuf ben Tasirt
hívták segítségül.
Hasztalan óvta a malagai emír a társait ettől a
kísérlettől, hiába figyelmeztette, hogy utóbb majd az afrikaiak fogják az
arabokat leigázni. A javaslat győzött és a félvad morabiták a nyolcvanéves
Jusszuf ben Tasir vezérlete alatt csakugyan meg is jelentek spanyol földön. VI.
Alfonz kasztiliai király épp Saragossa ostromával volt elfoglalva, amikor hírét
vette, hogy nagy mozlemita sereg vonul a keresztények ellen. Gyorsan hírnököket
menesztett a többi keresztény fejedelmekhez és sikerült százezernél több
emberből álló sereget összehoznia. Az ellenfelek rettentően véres csatát
vívtak. Kezdetben a keresztény sereg volt előnyben, de utóbb a morabiták
valamikép a keresztények táborához férkőztek, azt felgyújtották és ez a
körülmény zavarba hozta a keresztény sereget. A mohamedánok felhasználták a
keletkező zavart és borzalmas vérengzést vittek végbe. Állítólag tízezer megölt
keresztény harcos fejét küldték hajón Afrikába győzelmük jeléül. A győzelmet
azonban a mohamedánok nem használhatták ki, mert Jusszuf arra a hírre, hogy fia
meghalt, visszasietett Afrikába s a sereget hadvezérére, Szajd Ibn Abubekrre
bízta. Ezalatt a keresztény fejedelmek újból talpraállították seregeiket. Több
esetben sikerrel harcoltak a mohammedánok ellen, mert az emírek maguk között is
harcban állottak.
A szorongatott emírek kénytelenek voltak újból
Jusszufhoz fordulni segítségért, aki csak hosszas rábeszélés után engedett, de
azzal a titkos szándékkal, hogy a szép félszigetet a maga számára fogja
meghódítani. Jusszuf midőn váratlanul partraszállott hatalmas seregével a
spanyolországi partokon, nem mint az arab emírek szövetségese, hanem mint
elnyomójuk jelent meg. Mindenekelőtt Granadát és Malagát foglalta el és azután
Motamid sevillai emír ellen indult, holott épp Motamid volt az, aki behívta őt
a spanyol területre. Motamid képtelen volt a harcszomjas morabiták ellen
megvédeni Sevillát, noha VI. Alfonz kasztiliai király is segélycsapatokat
küldött neki. Motamid fia megkísérelte, hogy a morabiták ellen még egyszer
harcba induljon, de sikertelenül. Ő maga is elesett és a morabiták az arabok
mozgalmát elfojtották. Motamid egy szűk toronyban zárva töltötte el napjait.
Ott kesergett, éhezett, míg a leányai fonással keresték a kenyerüket. Sevilla
meghódítása után sorra kerültek a többi városok, nevezetesen : Granada, Malaga,
Kordova. Ekkép a déli spanyol terület jórészt a morabiták hatalmába került
Saragossa kivételével, amelynek emírjét Jusszuf nem bántotta, sőt vele külön
szövetkezett a keresztények ellen. Heves harcok folytak azonban Valenciáért,
amely akkor még független volt. Don Rodrigo Diaz, a spanyol lovagi kornak
dicsőített férfia egy külön sereg élén bevette Valenciát, ahol öt éven
keresztül mint független fejedelem állotta meg a sarat a mohammedánok ellen.
Halála után felesége, a bátor Ximena
védte Valenciát a morabiták ellen, akik csak hosszú harcok után tudták
Valenciát birtokukba keríteni. Valencia bevétele az immár aggastyán Jusszufnak
nagy örömet okozott. Ugy vélte, hogy a morabiták uralma ezek után már eléggé
meg van alapozva, lemondott tehát az uralomról és fiának, Alinak adta át a
hatalmat, ő maga pedig Ceutában telepedett meg, ahol három év mulva százéves
korában elhalt. Nemcsak érdekes, hanem egyúttal hatalmas és körültekintő
fejedelem volt, akinek még az a szerencséje is megvolt, hogy méltó utódot
hagyhatott maga után. Jusszuf fia, Ali minden tekintetben érdemes volt arra,
hogy átvegye atyja örökét. Harcban bátor, vakmerő, a kormányzásban körültekintő
volt. A két hatalmas morabita, Jusszuf és Ali meg tudták tehát menteni az
izlamot a spanyol területen, noha természetes, hogy az arabok meglehetősen
háttérbe szorultak és helyüket a berberek foglalták el.
Említettük, hogy a spanyolországi arabok sehogy sem
tudtak megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy felettük a berberek vagyis a
mórok uralkodjanak. Idegeneknek, betolakodóknak tekintették őket, de vajmi
keveset tehettek ellenük.
Másrészt a mórok is idővel annyira pusztultak, annyira
belemerültek az élet örömeibe, hogy már távolról sem tudtak harcban és
uralomban olyan energiát kifejteni, mint amennyi a folyton előrenyomuló
keresztények visszaszorítására szükséges lett volna. A kordovai udvar a
kényelem és gyönyörűségnek a központja lett s csak természetes, hogy a vidék
emírjei is utánozták a kalifa életmódját. Ez az életmód óriási pénzeket nyelt
el, amelyekhez az emírek csak zsarolások útján jutottak. Egész váratlanul
jelentkezett ekkor Mohamed Addalla Ibn Tomrul, egy afrikai arab törzs vezére,
aki rendkívül erkölcsös, becsületes életet élt. Kordovában és Bagdadban sokat
látott, tapasztalt és lelkében mélységes keserűséggel eltelve a mórok között
elterjedt erkölcstelenség felett, prófétának adta ki magát s szónokolni kezdett
az erkölcsök megjavítása érdekében. Szenvedélyes, tüzes beszédei csakhamar
számos hívőt szereztek neki, akik magukat “almuhedin"-eknek (egy igaz
Istent imádóknak) nevezték el. A spanyolok pedig almohádoknak nevezték őket. Az
új próféta, akit első híve és hadvezére, Abdel Mumen mindenüvé elkísért,
kezdett a morabiták ellen izgatni s csakhamar egész Észak-Afrika tudomást
szerzett arról, hogy mit kíván az új próféta, a Nyugatra szakadt izlam
reformátor. Afrikában a mórok uralmát hamarosan megdöntötték az almohádok.
Természetes következménye volt ennek, hogy a spanyol területen is fellázadtak
az arabok a mór (morabita) uralom ellen, nevezetesen Andaluziában. Arab emírek
kerültek Sevilla, Granada, Kordova élére, akik ugyancsak válogatott
kegyetlenségekkel állottak bosszút a morabitákon.
Abdul Mumen erre személyesen jött át Afrikából, hogy
megadja a döntő csapást. Algezirast csakhamar elfoglalta, sőt Xeres és
Gibraltár is meghódoltak neki. Ekkora szorultság között a morabiták keresztény
segítséget kértek. VIII. Alfonz kasztiliai királyhoz fordultak, aki a
felhívásra nagy keresztény sereg élén a genuai és a pisai hajóhad támogatása
mellett fényes győzelmet aratott az arabokon. Mindez azonban már nem mentette
meg a morabiták uralmát. Abdel Mumen bevette Kordovát és uralmát egész
Dél-Spanyolországra kiterjesztette. VIII. Alfonznak természetesen az volt a
célja, hogy a mohamedánok pártviszályát felhasználja s tőlük területeket
hódítson el. Mikor azonban a fanatizált almohádok uralomra jutottak, első
dolguk az volt, hogy a vallási fanatizmust az araboknál is felcsigázzák és őket
a keresztények elleni gyűlöletben tömörítsék. Ez a tervük sikerült is, mert,
Almeriát, sőt Granadát is oly elkeseredéssel ostromolták az almohádok, hogy
csakhamar győztesekként vonulhattak be. VIII. Alfonz király pedig erős
bánkódásában nemsokára meghalt, ami a keresztények ügyére óriási veszteséget
jelentett. VIII. Alfonz utódai alatt komoly veszedelem fenyegette Kastiliát.
Leon és Navarra külön fejedelmek alatt önállósította magát s véres
testvérháborúkban pusztították egymást a keresztények. Nem lett volna csoda, ha
a mohamedánok uralma ezalatt úgy megerősödik, amelyet aztán megtörni talán
sohasem sikerül.
A keresztények szerencséjére azonban ebben az időben
alakultak a spanyol hitvédelmi lovagrendek, amelyeknek tagjai a mohamedánok
elleni küzdelemre szervezkedtek, még pedig, amint később látni fogjuk, nagy
sikerrel. Meg kell állapítani, hogy Abdel Mumen alig három év leforgása alatt
óriási arab birodalmat alapított, illetőleg azt teljesen újjászervezte.
Észak-Afrika csaknem teljesen az új arab birodalom alá tartozott, nem is szólva
a spanyolországi területekről. Ujból feltámadt a nagy Abduraman korszaka. De
hiába. A mohamedán uralom napjai már meg voltak számlálva. Ideiglenesen,
átmenetileg tudta magát csak fenntartani, de régi szilárd alapja megingott.
Abdel Mumen harminchárom évi uralom után halt el. Fia, Szaid Jusszuf Abu Jakub
vereséget szenvedett ugyan Portugáliában, azonban fia, Jakub Almanzur tíz évvel
később kiköszörülte a csorbát. A súlyos vereség sem volt képes a keresztények
között hagyományos pártoskodást és egymás ellen való agyarkodást kiküszöbölni s
ha Jakub Almanzur kalifa nem hal meg alig négy évre győzelme után, a keresztény
ügyre valóban súlyos fordulat következhetett volna be. Hogy a keresztények
mégis sikert tudtak elérni, jórészt az arab uralom belső gyengülésében és más
országok unszolásának és segítségének volt betudható.
Végre is a pápa maga lépett közbe s a spanyolországi
keresztény országok egymás ellen való agyarkodását megszüntette azáltal, hogy a
közös ellenség, az arab ellen való harcra buzdította őket. Valóságos
kereszteshadjáratot hirdetett a pápa s a harcosok mindenünnen nagy tömegekben
siettek Spanyolországba. A spanyol hitvédő lovagrendek pedig ekkor léptek
tulajdonképen a cselekvés terére. Mohamed el Nazr tizennégy évig szervezte seregét,
de a keresztények sem voltak restek, ők is készülődésre fordították a béke
idejét. Mindkét részen óriási sereg állott egymással szemben. Mohamed átvonult
Andaluzián keresztül Tolosa elé, ahol találkozott a keresztény sereggel.
Hihetetlenül véres csata fejlődött ki, amely a mohamedánok óriási vereségével
végződött. Állítólag százezer ember fedte a csatateret s rengeteg zsákmány
esett a keresztények kezébe, akik természetesen a győzelem által megittasulva,
keresztényekhez nem illő kegyetlenségekkel bosszulták meg magukat (1212). Ez a
győzelem az almohádok uralmát teljesen tönkretette. Mohamed emír rá nemsokára
méreg által halt meg, utódai pedig már nem tudták a birodalom gyors pusztulását
megakadályozni. A kastiliai királyok is győzelmet arattak az arabok fölött.
Végül III. Ferdinánd Kordovát foglalta el, a granadai emír pedig adófizetője
lett. Nemsokára Sevilla esett a keresztények hatalmába, majd Cadix és Xeres.
Körülbelül ettől az időtől kezd a mohamedánok uralma Spanyolországban rohamosan
hanyatlani.
A mórok nagy tömegekben vándoroltak ki
és jórészt csak a granadai emírség tartotta magát, de már kevésbbé harcias
alapon. A mórok idővel, legalább is az előkelők, a keresztény szokásokhoz
kezdtek simulni, sokan megkeresztelkedtek és nemesi spanyol családokba olvadtak
bele.
Az európaiakhoz legközelebb estek az afrikai mohamedán
országok, ahol a legnagyobb hatalmat Ali utódai (Fatime, a próféta leánya
férjének leszármazói), másként a siíta Fatimidák érték el. Ők hódították meg
Egyiptomot és Muiz alatt megalapították a Fatimidák birodalmát, amelynek Kahira
(ma Kairó, azaz : a győzelem városa) lett a székhelye. Óriási terjedelme volt
ennek a birodalomnak. Szíriától az Atlanti-óceánig nyúlt el, hozzátartozott
Nubia és a két szent város is Mekka és Medina. Muiz és fia, Aziz idejében a
kahirai kalifának óriási volt a tekintélye. Szíria, Egyiptom és Észak-Afrika
népeinek vallási és politikai központja Kairóban volt. Aziz fia, Hakem alaposan
elrontotta azt a művet, melyet elődei építettek. Kíméletlen és kegyetlen volt
más felekezetűekkel szemben, üldözte a keresztényeket és asunnita
mohamedánokat. Kegyetlenkedéseinek nővére vetett véget, aki megölette.
Hakem utóda, Ali Abul Hasszan Tahar újból
visszaállította a régi rendszerű bölcs Fatimida-uralmat, de már a fia,
Muntasszir alatt a birodalom bomlásnak indult. Idegen zsoldosseregeket tartott
s ezeknek a parancsnokai módját ejtették annak, hogy a közhatalomnak tetemes
részét megkaparítsák. Ezek a parancsnokok azután fiók-kalifákká nőtték ki
magukat, felvették a szultán címet, a kalifát pedig csak mint vallási főnököt
ismerték el. Ahded Szedinilla, az utolsó Fatimida 1171-ben halt meg. Azzal
párhuzamosan, amint a Fatimida-uralom bomlásnak indult, Észak-Afrikában több
független emírség keletkezett. Az edrizidákon kívül függetlenek lettek a
zeiridák, akiknek emírségét Jusszuf Ibn Zeiri, egyik helytartó alapította meg.
A zeiridák utóbb kétfelé szakadtak. A zeiridákat leverték a tizenegyedik
században a morabiták, egy berber, mór néptörzs. A morabiták Afrika
északnyugati részét hatalmukba kerítették és megalapították Marokkót, innen
pedig Dél-Spanyolországot hódították meg. A morabiták uralmát az almohádok
felekezete döntötte meg, amely Marokkót is hatalmába ejtette, sőt a spanyolországi
mór területet is. Meg kell említenünk, hogy a siíta felekezetből származott az
asszasszinok (vagy hasisánok) rettenetes mohamedán felekezete. A felekezet a
“hasis" nevű részegítő italtól vette a nevét. Az asszasszinok felfogása
szerint csakis Izmael utódai között volt és van az a két férfiú, aki jogosítva
volt a kalifátusra. Másrészt azt vallották, hogy a Koránnak csak jelképies
értelme van. Pozitív vallási dogmákra sokat nem adtak, ebből folyólag minden
erkölcsi és jogi kérdésben a lehető legönkényesebb szabadságot engedték meg
maguknak.
Innen származott az asszasszinok borzalmas bűntényeinek
a sorozata. Az asszasszinok titkos felekezetét a Perzsiából származó Hasszán
ben Szabba el Homairi alapította. Kahirában az izmaeliták tanát kezdte
hirdetni, amiért menekülni volt kénytelen és újból visszatéri Perzsiába. Gyujtó
beszédeinek hatása alatt sok hívője akadt, titokzatosnak látszó személye,
valamint a “bűvös" italnak elnevezett hasis ital, amely az azt élvezőket
gyönyörteljes álomba ringatta, csodálatos vonzóerőt gyakorolt a köznépre. Az
asszasszinok titkos rendjének szervezetét használta fel Hasszán arra, hogy
félelmetes hatalomhoz jusson. Ő volt a főmester, “a hegyen lakó öreg “
körülötte volt néhány “beavatott," ezután jöttek “a nem tudók," akik
rendszerint fiatal, minden cselekvésre elszánt legények voltak és mint kész,
vak eszközök teljesítették a főmester titkos parancsait. A főmester szinte
hozzáférhetlen hegy tetején, erős sziklavárában lakott. A titokzatosság
vonzóerejénél fogva a hívők száma egyre szaporodott, de szaporodott azért is,
mert a gunyolódókat titokban megölette a főmester anélkül, hogy bárki is
sejtette volna, hogy kik végzik el a véres munkát. Hasszán hatalmát messze
földön érezték és semhogy bárki is magára vonja neheztelését és bosszúját,
inkább szívesen fizetett neki adót.
Százéves korában halt meg Hasszán, utódai pedig még a
tizenharmadik század közepéig fenntartották magukat, amikor a mongolok vetettek
véget uralmuknak. Elő-Ázsiában ezalatt a különböző mohamedán törzsek vívtak
egymással véres háborúkat s hol az egyik, hol a másik került fölénybe. Végül
Gaszna városából kiindulva a gasznaridák jutnak hatalomra. Egyik gasznarida,
Mahmud megalapította a gasznaridák hatalmas, Indiáig elnyúló birodalmát. Mahmud
udvaránál élt Avicenna, a híres bölcs, továbbá Firdusszi, a perzsa költő. A
gasznaridák hatalmas birodalma is összeomlott nemsokára. Okozta pedig ezt főleg
a török szeldsuk népáradat, amely úgyszólván elsöpörte a gasznaridákat.
Szeldsuk alatt kezdtek a törökök nagy szerephez jutni. Szeldsuk szervezte a
török népet és képes volt kétszázezer emberből álló hadsereget talpraállítani,
amellyel könnyen megfélemlítette a körülötte levő népeket. Mahmud, a hatalmas
gasznarida uralkodó halála után (1030) Szeldsuk két unokája, Togrul és Csakir vezérlete
alatt nyomultak be a törökök a gasznarida birodalomba, amelyet elfoglaltak, a
bagdadi kalifa pedig Togrult emírnek ismerte el. Azóta a törökök hódító
csatározásokat folytattak Ázsiában, ahol fokozatosan minden nevezetesebb
területet birtokukba vettek. A török (szeldsuk) fejedelmek között
legnevezetesebb volt Melibra (1072-92), aki nemcsak harcokat vezetett, hanem
országszervezéssel is foglalkozott. Melibra azonban nem egyesítette az egész
birodalmat a saját kezeiben, hanem rokonai, vezérei között is szétosztotta.
Ez az intézkedés eredményezte azt,
hogy az óriási szeldsuk-birodalom kisebb országokra, uralmakra szakadt szét,
ami utóbb véres belháborúkhoz vezetett. Maga a szeldsuk, illetőleg török uralom
csak lassan és sokféle alakulat után tudott idővel megszilárdulni, mert
főhibája volt s széttagozottsághoz járult még az is, hogy az emírek egyik része
a sunnita, a másik a siíta felekezetnek volt a híve, ekkép tehát szoros
összetartás közöttük alig volt. Hozzájárult az is, hogy a keresztes hadjáratok folyamán
a keresztények Szíriában és környékén államokat, országokat alapítottak, a
török terjeszkedésnek tehát ezek útját állották. Nevezetes szerepre tulajdonkép
a mosszuli szultánátus vergődött Emad-eddin-Zenki alatt (1127-1146), aki a
szíriai és palesztinai keresztény erősségeket rendre hatalmába kerítette.
Nur-eddin folytatta atyja munkáját és mindent elkövetett, hogy a keresztények
által elfoglalt területeket végleg megszerezze. Damaszkusz nemsokára hatalmába
jutott, ezt követte Egyiptom meghódítása. Óriási hatalomra vergődtek a törökök
Szaladin kalifasága alatt (1171- 93). Fiai alatt azonban a birodalom
szétbomlott és csak később kezdtek a törökök valóban világtörténelmi szerepet
betölteni.