A vallási szakadásnak Róma és Konstantinápoly között
messzeható politikai következményei is voltak, amelyek az idők folyamán a
nyugati és keleti császárság teljesen elszakadására vezettek. III. Mihály
császár alatt kegyencének, Bárdásznak döntő és fontos szerepköre volt. Utóbb
Bárdász megúnta III. Mihály császár pazarlásait és folytonos tobzódásait és
ennek nyiltan kifejezést is adott. Ennek az lehetett csak a következménye, hogy
Bárdász kegyvesztett lett a császár előtt és egy új kegyenc, az örmény
Baziliosz foglalta el Bárdász helyét. Érdekes volt az új kegyencnek
élettörténete.
A pogány bolgárok egyik betörése alkalmával esett
foglyul, de férfias szépsége, testi ereje és megnyerő modora következtében
csakhamar visszanyerte szabadságát. Makedóniában katonai szolgálatot vállalt,
de nem tudott boldogulni, mire teljesen lerongyolódva, kiéhezve
Konstantinápolyba ment, ahol egy zárdafőnök megszánta és beajánlotta a
főudvarmesterhez istállómesternek. Később a cirkuszi mulatságokon mint birkózó
vett részt. Felkeltette a császár figyelmét is és nemsokára udvari
főistállómester lett belőle. Az érvényesülés útja tehát előtte állott, csak ki
kellett használnia az alkalmat, amihez Baziliosz nagyon is értett, mert
hamarosan nem csak bizalmasa lett a császárnak, hanem derekasan segített neki
az ivásban és mindenféle tobzódásaiban. Bárdász elkeseredve látta, hogy
befolyása napról-napra csökken, viszont Baziliosz is felismerte, hogy Bárdász
neki titkos ellensége. Megelőzte őt. Bárdász sógorával, Szimbatiosszal
szövetkezve bevádolta Bárdászt a császár előtt, hogy a trónra vágyakozik. A
császár Bazilioszt bízta meg azzal, hogy Bárdászt tegye el láb alól, aminek
Baziliosz hűségesen megfelelt, mert Bárdászt a császár sátrában a császár
szemeláttára sajátkezűleg szúrta le. Mihály császár ez esetnek annyira
megörült, hogy Bazilioszt, mint a császári hatalom megmentőjét mutatta be a
népnek és nyiltan uralkodótársul fogadta maga mellé. Ámde alig jutott Baziliosz
ily előkelő méltóságba, kezdett az iszákos, mulatságkedvelő császártól
elhidegülni és inkább a szenátus és a főpapok barátságát kereste. Baziliosznak
ekkor még nem volt pártja, hanem csak a teljesen idegen embereknek (bolgárok,
perzsák, zsoldosok) jórészt megvásárolt bizalmára támaszkodhatott.
Hirtelen elhatározással rászánta magát, hogy a császárt
elteszi az útból. Amikor ugyanis a császár egy mulatságot rendezett a főváros
melletti nyaralójában és szokás szerint az eszméletlenségig leitta magát,
Baziliosz felbérelt emberei élén rátámadt a császárra, akit néhány embere
hasztalan igyekezett megvédeni. Amikor a nagy zajra és kardcsattogásra a
császár felébredt, illetve némileg magához tért, a bérencek levágták a kezeit
és keresztülszúrták a gyomrát. Baziliosz híveivel sietve Konstantinápolyba
ment, ahol I. Baziliosz név alatt császárnak kiáltatta ki magát. A további
események sok tekintetben enyhítették a trónbitorló új császár véres
trónfoglalását, mert egyrészt ugyanazt cselekedte, amit jórészt az elődök is
megtettek, másrészt egy olyan dinasztiának lett a megalapítója, amely a
birodalom ingatag alapjait meg tudta erősíteni. I. Baziliosz (867-886) egyéniségére
nézve jellemző volt, hogy Rómával szemben békülékenynek mutatkozott. Fotiosz
pátriárkát lemondásra kényszerítette s Ignácot visszahelyezte méltóságába.
Mégis, noha a II. Hadrián pápa által egybehívott konstantinápolyi zsinat
Fotiosz rendelkezéseit hatályon kívül helyezte, Ignác pátriárkának halálával
Baziliosz Fotioszt visszahelyezte méltóságába. Ekkor VIII. János pápa egyházi
átokkal sujtotta Fotioszt, mint eretneket, hasonlóval felelt Fotiosz is és noha
az utóbbi, mint méltóságától megfosztott egyházi fejedelem fejezte be életét,
Kelet és Nyugat sem vallási, sem kultúrális dolgokban többé nem olvadtak egybe.
Baziliosz különben az itáliai tartományokat kevesebb,
ellenben a balkániakat fel egészen Velencéig több sikerrel védelmezte meg a
több oldalról érkező támadások ellen. A hódításokkal kapcsolatosan haladt
természetesen a térítés is, a szláv népek valamennyien felvették a keresztséget
és Konstantinápoly egyházi hatalma alá helyezték magukat. Baziliosz halála után
fia, VI. (Bölcs) Leó következett a trónon (886-912). Uralkodásának jórészét a
bolgárokkal való súlyos hadakozás foglalta el, mert a bolgár fejedelmek
minduntalan megszegték a békét és állandó csatározásaikkal veszélyeztették a
birodalom épségét. Igaz ugyan, hogy a kereszténység felvétele óta a bolgárok
sokat engedtek vadságukból. Különösen Boris Mihály fejedelem igyekezett
Bizánccal a barátságot fenntartani. Ő azonban nemsokára kolostorba vonult s az
uralkodásban Vladimir, majd pedig Simon követte, a legjelentékenyebb bolgár
fejedelem, aki műveltségénél, pompaszereteténél fogva nemsokára hatalmas
versenytársa lett a bizánci császárnak. Bizánc csakis a magyarok szövetségével
és segítségével volt képes a bolgárok győzelmes hadakozásainak véget vetni.
Véres harcokat vívatott Leó az arabok ellen is, akik Sziciliában, majd
Görögország partvidékein és a görög szigeteken pusztítottak és állandóan
zavarták a birodalom nehezen szerzett békéjét. VI. Leó halála után az udvari
cselszövők újból akcióba léptek.
Munkájukat megkönnyítette az a körülmény, hogy Leó
utóda, fia, VII. (Bíborban született) Konstantin (912-959) ekkor még alig volt
hétéves. Az ő nevében tehát mások kormányoztak, nevezetesen anyja, a szép Zoe,
majd Sándor nevű nagybátyja, Nikolaosz pátriárka és mások. Ehhez az állapothoz
utóbb Konstantin annyira hozzászokott, hogy még nagy korában is másoknak
engedte át a birodalom sorsának intézését, ő maga pedig bezárkózott a szobájába
és tanulmányokba merült. Amikor a bolgárok a bizánci sereget megverték,
nevezetes szerepet játszott Romanosz Lekapenosz örmény csapatparancsnok. Ő lett
a testőrök és az idegen csapatok főparancsnoka s annyira megnyerte a császár
kegyeit, hogy ez Romanosz leányát ; a gyönyörű Ilonát nőül vette, apósát pedig
uralkodótársul fogadta. Romanosz közel negyedszázadig intézte a birodalom
ügyeit és csak akkor távozott helyéről, amikor fiai lázadást szítottak ellene.
Meg kell említenünk, hogy a bolgárok ellen Bizánc csak muló sikereket érhetett
el, sőt nemsokára kénytelen volt újból a régi szokásnak megfelelően drága békét
vásárolni tőlük. Ellenben az arabok ellen már jelentékeny eredményekkel
működtek a bizánci csapatok. Midőn a bolgárok Fokász Leó és Romanosz vezérlete
alatt álló bizánci sereget megsemmisítették, Adrianopoliszig nyomultak előre és
egész Szerbiát hűbérükké tették.
Simon fejedelem büszkén nevezte el magát a bolgárok
cárjának és a rómaiak császárának. A nagy győzelmek erre méltán
feljogosíthatták Simon fejedelmet, akitől Bizánc békét kért és kapott is, de
drága pénzen. A béke után nemsokára meghalt Simon fejedelem. Utóda Péter,
fejedelem már jóval inkább közeledett Bizánchoz és nemcsak a békét újította
meg, hanem Romanosznak egyik unokáját nőül vette és általában véve barátságos
viszonyt igyekezett Bizánccal fenntartani. A birodalom békéjét a magyarok
gyakori betörése, valamint az oroszok rablóhadjáratai zavarták meg. Az oroszok
Olef és Dio nagyfejedelmek vezérlete alatt fenyegették a Boszporuszt és csak
akkor vonultak vissza, amikor flottájukat a bizánciak felégették. A következő
években Bizánc és a kievi nagyfejedelemség között nemcsak béke jött létre,
hanem az oroszok nagy része felvette a keresztséget is. Igor vezér özvegye,
Olga pedig meglátogatta Konstantinápolyt. Végre is le kellett számolni
valamikép az arabok folyton megújuló támadásaival. Ezt a feladatot azonban nem
maga a birodalom, hanem a veszélyeztetett tartományok oldották meg. Nikeforosz
Fokász vezérlete alatt ugyanis a kisázsiai nemesség külön haderőt szervezett az
arabok támadásai ellen, sőt nemsokára nemcsak védekezett, hanem már támadott
is.
Az arabok elleni küzdelemben főleg az örmények tűntek
ki, akik Kurkusz János vezérlete alatt húsz éven keresztül védték a birodalom
határait, sőt annyira jutottak, hogy az arabokat az örmény területről teljesen
kiszorították, másrészt az araboktól több területet is visszahódítottak. VII.
Konstantin utóda, fia, Romanosz alatt (959-963) a bizánci birodalom nagy
sikerrel folytatta az arabok ellen megkezdett hadakozást. Nikeforosz Fokász
hatalmas flotta élén visszafoglalta Kréta szigetét és onnan végleg elűzte az
arabokat. Innen átment Ázsiába, ahol százezer ember élén ismételt véres
csatákban nagy győzelmeket aratott az arab seregeken. Ezek a nevezetes
győzelmek természetesen óriási népszerűséget biztosítottak a vezérnek, aki győzelmeivel
szerencsésen egyengette útját a császársághoz. Romanosz halála után ugyanis a
szép fiatal Anasztázia császárné két fia, Baziliosz és Konstantin nevében
átvette a kormányzást. De az özvegy császárné egyidejűleg titokban kegyeivel
tüntette ki Nikeforosz Fokász vezért, aki seregének élén bevonult a fővárosba
és császárnak koronáztatta meg magát. II. Nikeforosz Fokász (963-969), bár
rövid ideig uralkodott, mégis rendkívül sokat lendített a birodalom sorsán.
Nőül vette mindenekelőtt a szép Anasztázia anyacsászárnét és a két kiskorú
herceg trónöröklési jogát biztosította. Becsületes, tisztességes,
lelkiismeretes uralkodó vált Nikeforoszból. Az arabok ellen bámulatos
sikerekkel folytatta a hadakozást és nemcsak visszaűzte őket, hanem országukból
nagyobb területeket foglalt el.
Ugyancsak Nikeforosz uralkodásának idejére esett a
bolgárok között beállott szakadás. A bogumilok felekezete felkavarta a bolgár
császárság nyugalmát és míg a hithű bolgárok Péter cár alatt tömörültek, addig
a szakadár bolgárok Simon vajda oltalma alá helyezték magukat. Ekként a bolgár
birodalom nyugati és keleti részre oszlott, Nikeforosz felhasználta ezt a
szakadást s az oroszok segélyével megtámadta Bulgáriát és az elért sikerek
eredményeképen Bulgáriát Bizánc védelme alá helyezte. Mindezek ellenére
Nikeforosz sem halhatott meg természetes halállal. Szabadelvűsége sehogy sem
tetszett az egyháziaknak és a nemeseknek. Felesége is ráunt. Nem csoda, hogy
ezek után palotaforradalom tört ki amelynek folyamán Zimiszkesz János örmény parancsnok
vezérlete alatt az összeesküvők megölték Nikeforoszt. A gyilkosságnak
természetes következménye az lett, hogy Zimiszkesz János következett az
uralomban (969-976). Az ő érdemeit azonban, bár vér szennyezte be kezét,
eltagadni nem lehet, mert tetemes vagyonának felét a köznépnek, a másik felét
pedig kórházi célokra adományozta és a továbbiak folyamán egyéni kiválóságának
számos jeleit adta. Az ő uralkodása alatt egy hatalmas orosz sereg Szvatoszláv
vezérlete alatt betört Bulgáriába, elfoglalta annak tetemes részét, II. Boris
cárt foglyul ejtette és bevette Filippopoliszt is, amely alkalommal kétezer
bolgárt irtózatos kegyetlenségek között karóba húztak.
Lejjebb vonulva azonban, az oroszok Bárdász Szklerosz
bizánci vezértől súlyos vereséget szenvedtek. Nemsokára egy sereg élén
Zimiszkesz János császár is útnak indult, leverte az oroszokat, újból
visszahódította Bulgáriát és a bolgárok birodalmát több mint fele részben
bizánci tartományként bekebelezte. Hatalmának tetőpontján Zimiszkesz János most
már Nyugattal is tárgyalásokba bocsátkozhatott. A német-római császársággal
szemben beleegyezett abba, hogy Capua és Benevent közvetlen a németi-római
császár fennhatósága alá kerüljenek, viszont azonban l. Ottó császár Akvileja,
Kalábria és Nápoly birtokára támasztott igényeiről lemondott. Zimiszkesz János
a béke zálogául szép unokahugát, Teofániát II. Ottó menyasszonyaként átküldte
Európába. A császár ebben az időben hirtelen elhunyt. A trónon VII. Konstantin
fia, II. Baziliosz (976-1025) követte. Az ő uralkodása Bizánc történetében igen
nevezetes volt, mert noha sok kegyetlenkedést követett el és országa érdekében
nem ismert kegyelmet, azért elérte azt, hogy Bizáncnak hatalmát hosszú időkre
megszilárdította. Uralkodása első éveiben vezéreinek lázadásával kellett
megküzdenie, de amikor ezekkel szerencsésen végzett, minisztereit elkergetve
maga vette kezébe a birodalom ügyeit. II. Baziliosz kétségtelenül igen
sajátságos jellemű ember volt. Valóságos remete módjára élt és nem is nősült
meg. Kegyetlen volt önmagával szemben, de nem kímélt másokat sem.
Az ellenséggel szemben hallatlan kegyetlenségekre tudott
vetemedni. Feltétlen engedelmességet követelt. Mint katona és vezér kétségen
felül jeles volt. Azt a szándékát, hogy a birodalom alapjait megszilárdítsa és
a birodalmat hatalmassá tegye, megvalósította. Első feltételnek ebből a
szempontból azt tekintette, hogy a bolgárok függetlenségét végleg
megsemmisítse, mert a szomszédos bolgárok folytonos hadi támadásai
veszélyeztették nemcsak a birodalom békéjét, hanem annak erőteljes fejlődését
is. A bolgárok még egyszer megkísérelték, hogy visszaszerezzék régi hatalmukat.
Sámuel cár alatt kegyetlen pusztítások között törtek be a bizánci birodalomba s
a bizánci seregeket több ízben legyőzték. De végül Nikeforosz Uranosz bizánci
vezértől oly borzasztó vereséget szenvedtek, hogy a seregből alig menekült meg
néhány hírmondó, azok között maga Sámuel cár. Ettől az időtől kezdve a
bolgárokat elkerülte a hadiszerencse. Az újjászervezett bolgár sereg újabb nagy
vereséget szenvedett s mintegy tizenötezren bizánci fogságba jutottak.
Baziliosz császár pedig a tizenötezer foglyot, megvakíttatta és egy félszemű
bolgár kalauzolása mellett hazaküldte őket. A tizenötezer megvakított bolgár
harcos hazaérkezése oly megrendítő hatással volt Sámuel cárra, hogy
eszméletlenül esett össze és néhány nap mulva szívgörcsök között halt meg.
Ezt követőleg a bolgár birodalomban egyenetlenségek
keletkeztek, amelyek lényegesen megkönnyítették Baziliosz bizánci császár
terveit. A bolgár birodalom végleges bomlása Sámuel cár halála után rohamosan
következett be. Sámuel utóda és fia, Gábor csakhamar rokonának, Vladiszláv
Jánosnak gyilkos keze alatt vérzett el. Vladiszláv ezen tette után egy
vadászaton feleségét is felkoncoltatta és fiát megvakíttatta. De a trónbitorló
a bizánci császárral szemben nem tudta megállani a sarat és egy vár ostrománál
halálát lelte. Erre Baziliosz császár maga állott seregei élére s a bolgár
erődítményeket sorra elfoglalta, mire a bolgár nép zöme megunván a pusztító
hadakozást békekövetek útján felajánlotta meghódolását. Mikor Baziliosz császár
visszatért Konstantinápolyba, az aranykapun át, fején aranykoronával, maga
előtt a bolgár foglyokkal, a régi római győztes vezérek módjára vonult be
fővárosába. Bulgária meghódítása után Baziliosz kíméletesen bánt a bolgárokkal,
meglehetős autonómiát engedélyezett nekik, a bolgár nemességet pedig besorozta
a birodalmi nemességbe. A szerbek és a horvátok meghódolása után körülbelül az
egész Balkán bizánci uralom alá került. Hasonló sikereket ért el ezután az
oroszokkal s arabokkal szemben is, sőt Dél-Itáliában is megszilárdította Bizánc
uralmát.
Baziliosz csaknem ötvenévi uralom után 1025-ben, 68 éves
korában halt el. Fivére, VIII. Konstantin csak három évig volt császár és benne
a makedóniai uralkodóház férfiága kihalt és csak Konstantin leányaiban, Zoéban
és Theodorában élt tovább a nemzetség. A férfiág kihalása következtében a női
ág következett. A női uralkodók férjeikre ruházták a hatalmat, ami
természetesen politikai zavarokra adott okot és folytonos udvari cselszövéseket
vont maga után. Zoe császárnénak III. Romanosz Argirosz (1028-34) lett a férje
s ez uralkodott mint császár. Vele azonban a bizánci udvar hatalma, tekintélye
megrendült és csak egyes kiváló hadvezérek voltak képesek a birodalom egységét
megóvni. III. Romanosz folytonos palotaforradalmak legyőzésével volt
elfoglalva, mialatt Maniákesz György, a kiváló bizánci vezér Kis-Ázsiában és a
balkáni partvidékeken egyik győzelmet a másik után aratta az arabokon. III.
Romanosznak halála alkalmával Zoe császárné hamarosan megvígasztalta magát.
Férjéül választotta ugyanis az elhalt császár volt szolgáját, Mihályt, aki
ekkép IV. Mihály néven császár is lett (1034-41). Mihály egyetlenegy
kvalifikációval rendelkezett, hogy szép férfiú volt. Egyébként különös
uralkodói erényeket nem is lehetett tőle várni, akinek az volt az első dolga,
hogy két eunukh-fivérét miniszternek, illetőleg kincstárnoknak, Sztefánosz nevű
hajósács sógorát pedig - tengernagynak tette meg.
Ezen visszás állapotok ellenére a birodalom mégis
szerencsés helyzetben volt, mert Maniákesz György fővezér a további harcok
során is győzedelmeskedett az ellenségeken s különösen az arabok
előrenyomulását tette lehetetlenné. A szerbek és bolgárok lázadását meg maga
IV. Mihály verte le, noha a szerbek nem maradtak függő helyzetben a
birodalommal szemben, mint a bolgárok. IV. Mihály mint győző tért vissza
Konstantinápolyba, ahol csakhamar elhalt. Utóda V. Mihály lett, ki Zoe
császárnét kolostorba küldte, ami miatt a főváros lakossága fellázadt és V.
Mihályt néhány hónap mulva letaszította a trónról. Zoe császárné, aki már
kezdett öregedni, még nem mondott le az újabb férjhezmenetelről. Férjnek és
császárnak meghívta IX. Konstantint, egyik távoli rokonát. IX. Konstantin igen
különös uralkodó volt (1042-54). Mikor elfogadta a meghívást, magával vitte
kegyencnőjét, a szép Szklerainát is. A főváros lakossága ezen legkevésbbé sem
ütközött meg, sőt Zoe császárné sem, aki koránál fogva elvesztvén szépségét,
nem is akart új, harmadik férjére különös befolyást gyakorolni. Konstantint a
bizánciak nagy örömmel fogadták, mert értette a módját annak, hogy tegyen szert
népszerűségre. Életvidám, pompakedvelő, jó modorú férfiú volt, aki a művészetet
kedvelte, a fővárosban szebbnél-szebb épületeket emeltetett, gondoskodott a nép
mulatságáról, de már katonai kérdésekkel nem szeretett foglalkozni. Abban az
időben Bizánc, mondhatni, hatalma tetőpontján állott.
Nagy vesztesége volt azonban a birodalomnak, hogy
cselszövések folytán a császár a Sziciliában állomásozó hírneves bizánci
vezért, Maniákeszt a vezérségtől minden ok nélkül megfosztotta. Ez Maniákeszt
lázadásra bírta, ami sikerre is vezetett. De amikor császárrá kiáltatta ki
magát s az ellene küldött csapatokat leverte, hirtelen összeesett a csatatéren
és meghalt. Sokkal veszedelmesebb volt Tomikosz Leó vezér lázadása, aki számos
csapatvezért nyert meg terveinek. Tomikosz is császárnak kiáltatta ki magát, de
nem volt elég erős serege, hogy a fővárost bevehesse, mire pedig szervezkedett
volna, addig a császár két hatalmas sereget vont össze Ázsiából és ezzel
bekerítette Tomikosz seregét, amely a titkos ügynökök rábeszélésére átpártolt.
Tomikosz foglyul esett és nagyravágyását azzal fizette meg, hogy megvakították.
Veszedelem fenyegette a birodalmat az oroszok részéről is, akik százezren
jelentek meg óriási flottával a Boszporuson, de a bizánci flotta úgynevezett
görög tüzének nem tudtak ellenállni és csúfos békét kellett kötniök. Erre az
időre esett a görög és római egyház végleges kettéválása. A pápaság intézménye
már nagyhatalommá nőtte ki magát, fennhatóságából engedni nem akart, viszont
ebben az időben a cselszövésekre hajló, gőgös Kerulláriosz Mihály volt a
konstantinápolyi pátriárka, aki maga is felvette az egyetemes püspök (pápa)
címet és nyiltan kijelentette, hogy a római püspökkel nem tárgyal és eretneknek
nyilvánította magát a pápát.
Hogy ennek nyilt szakadás lesz a vége,
előre volt látható, ami aztán be is következett. Nemsokára meghalt IX.
Konstantin. Két évig uralkodott Theodóra (1054-56) és vele kihalt a makedóniai
női ág is. El kell ismerni, hogy ekkor Bizánc csakugyan nagyhatalom volt.
Ellenségei minden vonalon le voltak verve, megfélemlítve, hátraszorítva. A
belső lázadások elmultak, a sereg és a flotta jól volt szervezve. Ekkor még nem
lehetett sejteni, hogy a bizánci birodalom mily hamar le fog szállani arról a
hatalmi magaslatról, ahová felvergődött. Részint a török uralom, részint a
normannok letelepedése és a világhatalommá fejlődött pápaság megakasztották
Bizánc hatalmának terjedését. Kezdődött a pusztulás, a bukás.
Theodóra császárnő a halálos ágyon Sztratiotikosz
Mihályt jelölte ki trónutódául. Sztratiotikosz már hajlottkorú, tehetetlen,
egyébként semmi iránt sem érdeklődő férfiú volt, aki a túlburjánzott
bürokráciának kész eszközévé alacsonyodott le. Boldog-boldogtalannak osztogatta
a kitüntetéseket, alacsony állásban levő, félművelt emberekkel töltette be a
felelősségteljes állásokat.
A hadseregtől, de különösen annak parancsnokaitól
valósággal irtózott. Katakálosz és Komnenosz generálisokat nyilvánosan
sértegette, aminek az lett a következménye, hogy a hadsereg vezető tisztjei,
tábornokai összeesküdtek a császár ellen. Az összeesküvőket támogatta titokban
maga Kerulláriosz Mihály konstantinápolyi pátriárka is. Komnenosz és Katakálosz
Ázsiában szervezték a hadsereg forradalmát és nemsokára akkora haderő fölött
rendelkeztek, amellyel a nyilt lázadás terére léphettek. Nikomédia környékén
tönkreverték a császár szedett-vedett seregét, aminek további folyománya az
volt, hogy Komnenosz Izsák személyes pártja megmozdult és a pátriárka, valamint
ennek híve, a tudós, okos, de emellett aljas lelkűletű, romlott Pszellosz
Mihály mindent elkövettek, hogy Komnenosz Izsákot a császári trónra emeljék.
Mihály császár éppen Pszelloszt bízta meg azzal, hogy a lázadó győztes vezérrel
tárgyaljon. Pszellosz azonban félrevezette a császárt és mindaddig ámítgatta,
amíg a fővárosban is kitört a forrongás. Erre Pszellosz és Kerulláriosz azt
ajánlották Mihály császárnak, hogy mondjon le, amit ez sietve meg is
cselekedett. Komnenosz Izsák pedig a nép örömmámora között vonult be a
fővárosba Katakalosz oldala mellett. Komnenosz Izsák azonnal császárrá
koronáztatta magát. De csak két évig ült a trónon. Hatalmas, magas, valóban fejedelmi
alakja messze kivált az udvaroncok tömegéből. Mint katona, természetesen
ellensége volt a hivatalnok-rendszernek, melyet nyiltan megvádolt az ország
sokféle bajáért. Izsák császár feladatának tekintette, hogy a sokféle
bürokratikus visszaélést kiirtsa s ez okból a közvagyon elharácsolói ellen
teljes szigorral lépett fel.
Nem kímélte az egyházat sem és megparancsolta, hogy
feleslegét az államkincstárba szállítsa be. A szokatlan szigor nagy
elégedetlenséget keltett, sőt maga Kerulláriosz pátriárka is dühösen mondta
egyszer Izsák császárnak : “Én tettelek meg császárnak, de le is taszíthatlak a
trónról !" Izsák császár azonban röviden végzett a pátriárkával. Száműzte,
sőt be is akarta vádoltatni, hogy kivégeztesse, de Kerulláriosz váratlanul
meghalt. Erre Izsák császár Leikhondesz nevű eunukhját tette meg (természetesen
az egyházi rendek sürgős felvétele után) pátriárkának. Izsák császár ezek után
a birodalom határára ment, ahol részint a törökök, részint a pecsenyegek ellen
harcolt nagy diadallal. De amikor a Balkánról visszatért seregével, rettenetes
vihar lepte meg. A császár aztán a hülés következtében súlyos beteg lett. Testi
ereje, sőt némileg lelki egyensúlya is megfogyatkozni látszott, mire Pszellosz
Mihály ravasz ajánlatára lemondott a trónról és egy távoli kolostorba vonult
kapunyitogató szerzetesnek. Utódául Dukász Konstantint nevezte ki. Az új
császár, X. Konstantin (1059-67) teljes uralomhoz juttatta az erkölcstelen
hivatalnoksereget. Óriási pazarlások voltak napirenden az udvarnál, a hivatalnokok
pedig loptak, csaltak, ki-ki ahogy bírta. Mindenre volt pénz, csak komoly
állami célokra nem.
A hadsereg el volt hanyagolva, a törökök tehát épp
alkalmas időben kezdték meg rabló betöréseiket, mert a züllésnek indult
csapatok sehol sem tudtak komoly ellenállást kifejteni. Gyilkolva, rabolva,
egész vidékeket felégetve rohantak végig a lovas török csapatok az ország
tartományain. A tehetetlen császár addig tépelődött afölött, hogy vajjon
induljon-e harcba vagy sem, amíg a sok tervezésbe bele is halt. Halála előtt
arra kötelezte feleségét, a csinos Eudoxiát, hogy ne menjen férjhez. Megtette
három gyermeke mellé kormányzónak és melléje rendelte a fivérét, Dukász Jánost.
Az élni vágyó özvegy Eudoxia császárné azonban mitsem törődött elhalt férje
rendelkezéseivel, hanem titokban összebeszélt régi kedvesével, a szép és bátor
Romanosz Diogenesszel, akinek javára forradalmat szított a fővárosban és amikor
a helyzet eléggé elő volt készítve, Pszellosz Mihálynak kijelentette, hogy
Romanoszt férjül és császárul szemelte ki. Elhatározását pedig azonnal tettre
is váltotta. IV. Romanosz (1067-71) ismét rendszerváltozást hozott be. Ő is
gyűlölte a megvesztegethető, erkölcstelen hivatalnoksereget és inkább a
hadsereg felé hajlott. Előde ugyanis a hadsereget hagyta teljesen elzülleni,
aminek kínos következményei csak most mutatkoztak, amikor a törökök ismét
fokozott mértékben folytatni kezdték rablóhadjárataikat.
Rettenetes pusztításokat vittek véghez a tartományokban,
csaknem félvadak módjára viselkedtek, amennyiben ott, ahol valamely templomot
találtak, kirabolták és azután istállóknak rendezték be. IV. Romanosz
személyesen indult a harcba a törökök ellen. Ámde a rettenetesen elhanyagolt,
gyalázatosan elzüllött hadsereggel valami nevezetes sikert alig érhetett el. A
katonás császár ennek dacára sem ijedt meg, hanem egész Szíria belsejébe utána
ment a törököknek, akiktől a rablott zsákmányt visszavette, mire ezek következő
tavasszal hihetetlen vérfürdőt rendeztek Frigiában. A harc előlről kezdődött,
de a bizánci seregre nézve nagy balszerencsével. Egyik vereség a másik után
következett. A hadjárat legválságosabb része az volt, amikor Romanosz császár
százezer rosszul szervezett fegyveres ember élén támadóként lépett fel a
törökök ellen. Néhány múló siker azonban megtévesztette őt, mert a törökök
erejét nagyon lebecsülte. A Van-tó környékén foglalt állást a császár, ahonnan
seregéből nagyobb osztagokat különböző vidékekre küldött el, amikor váratlanul
megjelent Arszlán szultán negyvenezer rettenhetetlen lovas élén. Romanosz azonban
még ekkor sem ismerte fel a helyzetet, amikor pedig seregének egyik tetemes
része árulás következtében a felderítő körútról nem tért vissza, hanem
hazavonult, a vereséget elkerülni már nem lehetett. Arszlán szultán követeket
küldött a császárhoz, hogy tárgyaljanak a békéről. De Romanosz császár gőgösen
azt felelte, hogy csak akkor ereszkedik beszédbe a követekkel, ha a török sereg
eltakarodik.
A szultán erre fehér halotti ruhát öltve magára, kezébe
vette a kardját, megsuhogtatta és önérzetesen szólt oda a harcosainak : “Ha
legyőznek, ebben a ruhában temessetek el !" A csata aránylag rövid ideig
tartott. Talán győzhettek volna a bizánciak, ámde Dukász Andronikosz
visszavonta csapatait a döntő harcból. Erre hirtelen zavar ütötte fel a fejét s
a bizánci sereg megfutott. Romanosz pedig hiába biztatta és nógatta a
szaladókat. Sebesülten török fogságba esett. Arszlán szultán csak másnap
értesült arról, hogy milyen előkelő foglya akadt és miután régi szokás szerint
lábát a fogoly császár nyakára tette, drága ruhákat adatott rá, sebeit
kimosatta, békét kötött vele és nagy tisztelet nyilvánítások között
hazabocsátotta. Mielőtt azonban Romanosz hazatért volna, a Dukász-párt már
megmozdult s ennek az érdekében Pszellosz Mihály, az álszenteskedő tudós és
hízelgő főcselszövő is cselekedni kezdett. Eudoxia császárnét kolostorba
küldték és a fiát kiáltották ki VII. Mihály név alatt császárnak. Romanosz
ezalatt mindjobban közeledett a főváros felé. Amikor hírül vette, hogy azok,
akiket ő támogatott, letaszították a trónról, csekély számú seregével
visszavonult. De Dukász Andronikosz utólérte egy sereg élén és megverte, sőt
foglyul is ejtette.
A nyomorult Dukász megígérte Romanosznak, hogy életét
kíméletben tartja, ennek dacára a megbetegedett fogoly császárt egy közönséges
targoncán szállíttatta el és Pszellosznak, az alávaló cselszövőnek ajánlatára
megvakíttatta a szerencsétlent. A megvakítást a katonák a legbrutálisabb módon
áttüzesített sátorvasakkal végezték és hogy az áldozat még többet szenvedjen,
Dukász nem engedte meg, hogy enyhítő szereket adjanak a megvakítottnak, mire
Romanosz néhány nap mulva irtózatos kínok között meghalt. A pokoli lelkületű
Pszellosz Mihály ezeket írta hazug szemforgatással a haldokló Romanosznak :
“Nem tudom, hogy mint embert sirassalak-e meg, vagy pedig mint vértanut
dícsérjelek ? Isten elvette testi szemeid világát, hogy a belsődben annál
nagyobb világosság támadjon. Gondold meg, hogy bármi történik is, az mind a
Gondviselés műve !" Pszellosznak ez az írott gyalázatossága eléggé
jellemezte a bizánci közállapotok végtelen romlottságát, amikor VII. Mihály
(1071-78) lett császár. Pszellosznak volt a tanítványa és neveltje. Semmi
férfias komolyság nem volt benne és minden egyébnek alkalmas lehetett, csak
uralkodónak nem. A csalások, erőszakos adóbehajtások, jogtalan harácsolások
napirenden voltak uralkodása alatt. A züllött, rothadó közállapotokhoz járult,
hogy a birodalom dél-olaszországi tartományaira a normannok igyekeztek rátenni
a kezüket. Nyugtalankodni kezdtek a törökök is. Felbomlott az országban minden
rend és fegyelem. A földmívesek, akiket a hivatalnokok agyonsarcoltak,
otthagyták földeiket és rablásra adták a fejüket. Az erősebb joga kezdett
uralkodni.
Aki bírta, annak ment jól a dolga. Aki nem, az áldozatul
esett. A törökök Arszlán, majd Malek szultán alatt újból támadtak és ez utóbbi
szultán ügyes politikával a már agyonsanyargatott, kiszipolyozott keletázsiai
parasztok, nagy tömegét térítette a saját táborába azáltal, hogy szabadoknak
jelentette ki őket. Ugyanebben az időben a normannok is súlyos csapásokat
mértek Dél-Itáliában a birodalomra. Az egyik bizánci normann vezér elpártolt s
nyiltan fellázadt. VII. Mihálynak ilyen körülmények között olyan szorult lett a
helyzete, hogy tehetetlenségében a törökökkel szövetkezett a normannok ellen. A
törökök a szövetségesi kötelességüket híven teljesítették. A normann vezért
leverték és foglyul Konstantinápolyba küldték. De ez nemsokára megszökött,
újból sereget szervezett, mire a császár Komnen Eleket bízta meg a normann
vezér megfékezésével, ami sikerült is. A törökök ezalatt itt is, ott is
megszállottak egy-egy tartományt. Sok nevezetes város jutott a birtokukba,
másrészt az egyes tartományok gazdag és befolyásos csapatvezérei saját
számlájukra kezdték a tartományokat igazgatni. Mindenfelé a bomlás jelei
mutatkoztak. Ugyancsak ekkor két hatalmas vezér : Nikeforosz Brienniosz és
Nikeforosz Bofonia lesz (utóbbi Ázsiában, a másik a Balkánon) fellázadt és az
utóbbi ügyes taktikával császárnak kiáltatta kii magát, mire VII. Mihály
tehetetlensége tudatában lemondott és semmirevaló életét mint érsek fejezte be.
III. Nikeforosz (1078-81) rövid idei
uralkodása a sok, hiúságában sértett vezér lázadásai között telt el. Csak
Komnen Elek vezér támogatta egy ideig az új császár ügyét és több lázadó
parancsnokot győzött le. Amikor azonban Komnen Elek sógora is fellázadt, Komnen
letette a fővezérletet és ezzel lázadó sógorának helyzetét lényegesen
megkönnyítette.
Komnen Elek visszalépése csak látszólagos volt, mert
tulajdonképen az volt a terve, hogy alkalmas időben magához ragadja az uralmat,
ami sikerült is neki. A hadsereg csakhamar a pártján állott, mert Komnenek híre
messze bejárta az országot. A sereg nagy része kikiáltotta császárnak, mire
Komnen Elek a főváros ellen indult, amelyet árulás következtében hamarosan be
is vett. III. Nikeforosz pedig gyáván, minden ellenállás nélkül lemondott a
trónjáról. Erre Komnen Elek mint császár vonult be a fővárosba, amely régóta
látott falai között olyan uralkodót, mint aminő Komnen Elekből vált. Félig
züllött mindenkép elerőtlenedett állapotban találta az új császár a birodalmat.
Ha ő és utódai egyénileg nem lettek volna azok, akik
tehetséget, erélyt, ahol pedig szükséges volt, ravaszságot is tudtak alkalmazni
a birodalom talpraállításában, Bizánc talán már akkor letűnt volna a történelem
színpadáról. De ekkép még néhány évszázadig megmaradt, sőt a Komnenek alatt
jelentős nagyhatalommá bontakozott ki, noha magában hordta a későbbi pusztulás
csíráit. I. Elek (1081-1118) nagyműveltségű férfiú, bátor vezér, sok
tekintetben pedig ravasz uralkodó volt. Első feladatának azt tekintette, hogy
barátait megjutalmazza, ellenfeleivel kibéküljön és az ország anyagi erejének
megfeszítésével, jól szervezett sereget teremtsen. A felesleges hivatalokat
beszüntette, a törökökkel egyelőre békét kötött, mert alig lépett trónra, máris
kemény harcot kellett vívnia a normannokkal, akik Guiscard Róbert vezérlete
alatt az itáliai bizánci tartományokat veszélyeztették. A bizánci és velencei
flotta a normannok ellen nagy fölénnyel harcolt és győzött is, de már Elek
császár, noha hetvenezer ember élén támadott, súlyos vereséget szenvedett a
szívós normann harcosoktól. Erre a normannok áthúzódtak a balkáni partvidékre,
ahol nagy területeket foglaltak el s a bizánci csapatokon több ízben jelentős
győzelmet arattak. De végre is négyévi hadjárat után a fokozatosan
újjászervezett bizánci hadsereg elől meghátráltak és a Balkánon visszaadták
minden hódításukat. A pecsenyegek ellen is sikerrel harcolt Elek császár. Nagy
veszedelmet rejtett magában a szeldcsuk török uralom. Ennek a terjeszkedését
Bizánc nem tudta megakadályozni, mert az előbbi uralkodók nagy hibát követtek
el azáltal, hogy a birodalom határait nem erősítették meg kellőleg.
Elek császár hamar átérezte, hogy aligha lesz képes
egymaga megbirkózni a törökökkel, annál kevésbbé, mert a bizánci hadsereg még
nem volt újjászervezve. Ezért II. Orbán pápához követséget menesztett és
segélyt kért a nyugatiaktól a törökök ellen. Ezt az alkalmat vélte a pápa
felhasználni arra, hogy a szent sír birtokát biztosítsa s azt a
“hitetlenek" kezeiből kiragadja. Viszont azonban Elek császár úgy
gondolta, hogy nyugateurópaiakkal kikapartatja a forró gesztenyét és amikor
ezek a törökökkel végeztek, császári fennhatóságát érvényesíti a meghódított
területeken. Ebből a keletről jövő segélykérésből származott azután az első
keresztes hadjárat. Óriási tömegekben tódultak a nyugati harcosok keletre.
Bouillon Gottfried győzelmei a törökökön alkalmassá tették Elek császár számára
a helyzetet, hogy azt kiaknázza. A nyugati keresztesek által kivívott előnyöket
akként értelmezte, hogy voltakép bizánci terület szabadult fel ezáltal a török
uralom alól, ez a terület tehát Bizáncot illeti meg. Ebből aztán további vita
keletkezett a keresztesek és Bizánc között. Boemund normann herceg, aki annyi
sikert vívott ki a törökök ellen, utóbb kénytelen volt a meghódított
területekre Bizánc jogait elismerni. Ebből a keresztes hadjáratból voltakép
tehát csak Bizáncnak volt meg a remélt haszna. Elek császárt a fia, János
(1118-1145) követte.
Nemeslelkű, de emellett erélyes uralkodó volt, aki a
pecsenyegek betöréseinek egyszer s mindenkorra véget vetett, de már a
velenceiek kibontakozó tengeri, hatalma ellen nem volt képes sikerrel
szembeszállani. Flottája vereséget szenvedett, mire Velencével békét kötött és
ünnepélyesen elismerte a lagunák városának kiváltságait. Ettől az időtől
kezdődik Velence tengeri hatalma. János császár számot vetve a törökök újabb
mozgolódásaival, sereget szervezett és sikerrel hadakozott ellenük. Ugyanakkor
azonban a keresztes harcosok által elfoglalt szíriai területeket is bekebelezte
a birodalomba, mikor váratlanul egy vadászat után meghalt. A trónon fia, Mánuel
követte (1143-1180). Óriási erejű, szép, hatalmas férfiú volt, képzett, tanult,
aki még nagyobb ambiciókkal vette át az uralmat, mint elődei. Némileg
rokonszenvezni kezdett a nyugateurópai eszmékkel, mert anyja német leány volt,
és felesége is az. Az ő uralkodásának elejére esett a második keresztes
hadjárat. A törökök ugyanis több területet visszafoglaltak s félő volt, hogy a
szent sír vidéke is újból teljesen a hatalmukba kerül. Erre következett a
második keresztes háború, amely azonban már kudarccal végződött. Mánuel császár
nem is támogathatta kellőleg a nyugateurópai harcosokat, mert birodalma régi,
veszedelmes ellenfeleivel, a normannokkal keveredett nagy harcba. Ekkor
történt, hogy Konrád német császár, keleti útja közben beteg lett s Mánuel
császárhoz szállott.
Mánuel azonnal felhasználta az alkalmat, hogy a németek
és Velence támogatását megnyerje Roger sziciliai normann király ellen. A
szövetséget sikerült is létrehoznia, de utóbb Velence elpártolt, mert sértve
érezte magát azáltal, hogy Mánuel császár itáliai területeket akart elhódítani.
Mánuel császár erre Velence riválisával, Génuával szövetkezett. A normannok
ellen azonban még sem tudott eredményeket elérni és kénytelen volt békét kötni,
amely Bizáncnak semmi előnyt sem nyújtott. Mánuel császár nyughatatlan
ambiciója által, ösztönözve, újabb és újabb harcokba bocsátkozott és ezek által
folyton szaporította a birodalom ellenségeinek számát. Hadakozott több-kevesebb
szerencsével a szerbekkel s a magyarokkal. Legszívósabban Velence ellen
hadakozott, de nem sok eredménnyel. A törökök ellen, akik a békét megszegték,
hatalmas sereget vezetett, de a törökök részéről fenyegető veszedelmet tartósan
elhárítani nem tudta. Arszlán szultán ugyanis a bizánci sereget megverte, de ez
a győzelem csak annyit eredményezett, hogy ideiglenes békét kötöttek. Mánuel
császár nemsokára meghalt. Már az ő uralkodása idejében mutatkozni kezdtek a
birodalom romlásának előjelei. Nagy baj volt, hogy Mánuel utóda, fia, II. Elek
(1180-84) még alig volt tizenhárom éves, a kormányzat körül pedig mélyreható
bajok mutatkoztak.
Az özvegy anyacsászárnét, mint francia nőt nem szívesen
fogadták, másrészt a fiatal császár gőgös nővére, Mária forradalmat idézett fel
a fővárosban, amelyet az idegen csapatok ugyan levertek, de máris kezdtek
kibontakozni a jövendő válság körvonalai. Óriási zavarokat, felfordulást
idézett ugyanis elő Komnen Andronikosz. Óriási erejű férfiú volt ez, akiben a
bizánci ember minden hibája megvolt. Volt észbeli tehetsége, ravaszsága, de
rendkívül szenvedélyesnek és hirtelenkedőnek bizonyult. Ha pedig saját céljairól
volt szó, ott az eszközöket nem válogatta meg. Mánuel császár a rábizonyult
cselszövések miatt elfogatta. A fogságból azonban megugrott és mint igazi
bizánci kalandor bejárta egész Keletet, végre pedig kibékült Mánuellel és
visszajött. Nyughatatlan természete azonban nem engedte nyugodni. Bithiniában
megnyerte az ottani parancsnok rokonszenvét. Az ottani sereg is hitelt adott a
kalandor vádaskodó beszédeinek és Komnen Andronikosz nemsokára egy erős sereg
élén mint “szabadító" és a “latinok legyőzője" tűnt fel a bizánci
birodalomban. A flotta is átpártolt hozzá, a seregek szintén. Ekkép tehát a
bitorló minden hatalmat magához ragadott. Alexiosz minisztert megvakíttatta, a
főváros csőcselékét fellázította, az idegeneket elűzte és rettenetes pusztítást
vitt véghez az idegen javakban. Ennyi “siker" után a “közvélemény"
nyomása alatt elfogadta a császár felett való gyámkodást, meg is koronáztatta a
császárt, de ugyanakkor valósággal dühöngeni kezdett mindenki ellen, aki csak
görbe szemmel tekintett rá.
A bizánci nemeseket összefogdostatta, lecsukatta és
sokat kivégeztetett vagy megcsonkíttatott közülük. A császár anyai rokonait
megmérgeztette, az özvegy anyacsászárnét kolostorba záratta, ráadásul pedig a
szerencsétlen gyermekcsászárt megfojtatta. Ennyi gazemberség és vérontás éppen
elég volt arra, hogy Andronikoszt császárnak kiáltsák ki. De alig volt egy évig
a trónon. Ez az egy év is elegendő volt, hogy féktelen szenvedelemmel
tomboljon. Soká azonban nem ülhetett a szerencsétlen birodalom nyakán. Az Angeloszok
lázadását még le tudta verni s hajmeresztő kegyetlenséget tanusított a
legyőzöttekkel szemben. De már Komnen Izsák lázadását Ciprus-szigetén nem volt
képes megfékezni. Izsáknak a normannok is segítségére jöttek s nagy tömegekben
Konstantinápoly ellen siettek, amelyet a normann flotta is körülzárt. A
normannoknak még egy váratlan lázadás is kedvezett. Ugyanis Andronikosz császár
leghirhedtebb porkolábja, Hagiokrisztoforitesz épp azon volt, hogy Angelosz
Izsákot minden ok és felhatalmazás nélkül a saját palotájában letartóztassa.
Angelosz kardot rántott, az ellene kiküldött fogdmegeket szétriasztotta s
lóháton vágtatva menekült a Zsófia-templom felé. Erre az eseményre a főváros
népe nyiltan fellázadt a császár ellen és óriási tömegekben rohant a palota felé,
amelyet az őrség nem is akart megvédelmezni.
A császár pedig egy hátsó kijáratnál a
tengeren próbált menekülni, de a szél nem kedvezett és hajóját visszaűzte
ellenségei karjaiba. A fellázadt nép rugdalva, pofozva, ütve, verve kergette
maga előtt a császárt, majd súlyos békókat vertek a kezére. Ezalatt Komnen
Izsák császárnak kiáltatta ki magát. És hogy valamikép a megszokott formáktól
eltérjen, levágatta Andronikosz jobbkezét, azután pedig kiszúratta a bal szemét
s fordítva rátétette egy tevére és végigvezettette a főváros utcáin a nép
gúnyolódásai s szitkozódásai között. Végre is megkegyelmezett neki s bizánci
módra a cirkuszban két oszlop között a lábainál felakasztatta. Irtózatos
kínokat szenvedett Andronikosz. Ordított, üvöltött fájdalmában s végül is már
csak annyit kiáltott : “Istenem, irgalmazzál ! Hát miért töritek össze a
megroppant nádszálat ? “ A nép végül agyonverte, agyonrugdosta a
szerencsétlent. A normannokat ezek után az új császár nem tekintette már
szövetségeseknek, hanem ellenségnek és sikerült is őket, legyőznie és kiűznie a
bizánci területről. Maga az új császár sem volt alkalmas arra, hogy a
bomladozó, ingadazó birodalmat megmentse, előre volt látható. A Kelet és Nyugat
között mesterségesen szított gyűlölet végül is elvezetett a bizánci birodalom
pusztulásához.