Franciaország kialakulása.

Az utolsó Karolingok.

A nyugati frank birodalom történetét ott hagytuk abba, mikor Odo párizsi gróf halála után, 898-ban a frankok újra visszatértek a Karolingokhoz és Együgyü Károlyt, a Karolingok egyetlen élő sarját választották meg királyuknak. Károly szerette volna a hatalmas frank főurakat leigázni és a régi királyi hatalmat visszaállítani. Ez a törekvése azonban csak áldatlan és szerencsétlen végű belső harcokba bonyolította harmincesztendei uralkodása alatt. Folyton háborgatták eközben a normannok betörései is, akiktől Károly végre úgy szabadult meg, hogy békét kötött velük s átengedte vezérüknek, Rollónak a meghódított földeket s örökös hűbérül Normandia hercegség név alatt rábízta a folytonosan lázongó Bretagne főhatóságát is, azzal a kikötéssel, hogy Rollo népével együtt fölveszi a keresztséget.

Ez meg is történt és Rollo ezentúl Róbert, Normandia hercege lett. A normannok letelepedése volt az utolsó nagy bevándorlás a nyugati frank birodalomba. A normannok, bár még sokáig baráti összeköttetésben maradtak északi törzsrokonaikkal, akik még több ízben küldtek hozzájuk újabb letelepülő rajokat, csakhamar belenyugodtak a keresztény vallásba és megtanulták a francia nyelvet is, sőt nemsokára buzgó hívei lettek az egyháznak és a lovagi szokásoknak annyira, hogy ősi germán erejüket, vállalkozókedvüket és politikai képességüket átoltották a nyugati frankokba is és később kiváló képviselőivé lettek a középkorban a lovagi kultusznak. A normannok hatalma eleinte annál nyugodtabban fejlődhetett ki Normandiában, mert Együgyű Károly folytonos harcban állt többi vazallusaival. Odónak, az egykori francia királynak egy öccse, Róbert francia herceg volt a leghatalmasabb vazallus, aki harcba szállt Együgyű Károly ellen és királlyá kiáltatta ki magát. A soissonsi csatában Róbert elesett ugyan, de fia, Hugó megnyerte az ütközetet. Minthogy nagyon fiatal volt még, a trónról lemondott sógorának, Rudolf burgundi herceg javára, úgyhogy burgundi Rudolf lett Franciaország királya. (923-936.) Együgyű Károly Heribert gróf kezébe került s fogságban töltötte élete hátralevő részét. Fia, Lajos azonban anyjával, aki I. Edvárd angol király leánya volt, Angliába menekült s várta az idők jobbrafordulását. Rudolf király erélyesen uralkodott s megvédte a birodalmat a betörő magyarok ellen.

Akvitánián és Lotharingián kívül az egész birodalom elismerte őt királyának, de mikor Rudolf gyermektelenül halt meg, a főnemesek mégsem Hugó francia herceget, Rudolf sógorát választották meg királyuknak, hanem Együgyű Károlynak Angliában élő fiát, Tengerentúli Lajost, a Karolingok utolsó élő sarját, aki mint IV. Lajos foglalta el ősei trónját és a béke kedvéért Hugó herceg számára visszaállította a régi majordomuszi méltóságot és Hugónak “a frankok hercege" címet adományozta. Hugó hatalmát azzal is növelte a király, hogy mint az elhúnyt Rudolf sógorának, neki adta Burgundia egy részét is Fekete Hugó herceg rovására, aki Burgundiában Rudolf utóda volt. Mindazonáltal Hugó nemsokára szövetkezett Fekete Hugóval, Gizelbert lotharingiai és Vilmos normandiai herceggel a király ellen, úgyhogy Franciaországban vad polgárháború támadt. Még bonyolultabbá lett a helyzet, mikor Gizelbert lotharingiai herceg szövetkezett a német hercegekkel I. Ottó német király ellen s IV. Lajos király ezt az alkalmat fel akarta használni Lotharingia visszaszerzésére. Lotharingia ugyanis állandóan ingadozott Franciaország és Németország között s most inkább Németországhoz szított. Gizelbert halála után IV. Lajos feleségül vette Gizelbert özvegyét, Gerbergát, hogy jogigényét Lotharingiára még jobban megerősítse. Emiatt viszályba keveredett I. Ottó német királlyal akivel csak Gerberga közvetítésével békült ki.

Ekkor azonban IV. Lajos végérvényesen lemondott Lotharingiáról, Hugó francia herceget pedig megajándékozta egész Burgundia hűbérével. Lajos király és Hugó herceg között nem sokáig tartott a béke. Az újabb viszályra az adott okot, hogy Lajos király igazságtalanul bánt Normandia örökös hercegével. Róbert normandiai herceg fiát, Vilmost ugyanis, aki Hugónak barátja, volt, Arnulf flandriai gróf orozva meggyilkoltatta. Vilmosnak fia, Rikhárd, kiskorú volt még atyja halálakor s Lajos király azt hitte, hogy most kedvező alkalom kínálkozik neki Normandia meghódítására. A kis Rikhárdot tehát azzal az ürüggyel, hogy atyai gyámja akar lenni, átcsábította Franciaországba. Ez ellen felszólalt Hugó herceg, aki keresztüllátott a király tervén és azt kívánta, hogy a király adja ki neki a kis Rikhárdot. Már-már összeütközésre került köztük a dolog, ámde a normannok fellázadtak közben s azt követelték, hogy Lajos iktassa be Rikhárdot a hercegi székbe. Minthogy Lajos nem akarta teljesíteni kívánságukat, dán segédcsapatokban és Hugóban bizakodva betörtek Franciaországba. Lajos ellenük vonult, de szerencsétlenségére egy béketárgyalás alkalmával a normannok fogságába került. Most már kénytelen volt Rikhárdot atyja örökségébe, Normandia hercegi méltóságába formaszerűen beiktatni, mire Rikhárd herceg feleségül vette Hugó leányát, Emmát.

Lajos király és Hugó herceg között e fordulat következtében hosszas háborúskodás tört ki, amely csak akkor ért véget, midőn I. Ottó német király ismételt beavatkozására a két ellenfél formálisan kibékült, úgy azonban, hogy Hugó herceg hatalmi túlsúlya továbbra is megmaradt az alakuló Franciaországban. Pár év mulva Lajos király alig 33 éves korában meghalt 954-ben, miután oly szerencsétlenül bukott le lováról, hogy halálosan megsértette magát. Halála után özvegye, Gerberga királyné Hugó herceghez fordult, hogy kiskorú fiának, III. Lothárnak biztosítsa a trónt. Hugó támogatása fejében Akvitánia hercegség birtokát kötötte ki magának. Mialatt azonban hadat viselt Akvitánia birtokáért, meghalt. Két fia maradt. Az idősebbik, Hugó a francia hercegséget, az ifjabbik, Ottó Burgundiát örökölte utána. III. Lothár 954-től 986-ig uralkodott. Nagyratörő tervei voltak, hogy miként nagyobbíthatná birodalmát és növelhetné királyi hatalmát. Háborút indított Németország ellen is, hogy visszaszerezze Lotharingiát, de törekvése eredménytelen maradt. Fia és utóda V. Lajos, akit a történelem Dologtalan Lajosnak nevezett el, mert egyévi uralkodása alatt nem ért rá semmire. Hirtelen halálával kihalt benne a Karolingok nyugati frank ágának férfiága, csak egy oldalági rokon élt még tovább Lotharingiában, III. Lothár öccse, Károly, ez azonban elidegenedett a frankoktól és Németországhoz csatlakozott. Az utolsó Karolingokat semmiképen sem lehet az utolsó Merovingokkal összehasonlítani. Ezek elernyedt, életre képtelen férfiak voltak, akik mellett a majordomuszok joggal gyakorolták a hatalmat.

Az utolsó Karolingok ellenben tetterős, nagyratörő uralkodók voltak, csakhogy hiába próbálták régi hatalmukat visszaállítani, mert az idők nagyot fordultak s a nagy hűbérurak elhatalmasodása útját szegte minden törekvésüknek. A Karolingok ugyanis hiába szerették volna a régi egységes birodalmat helyreállítani. Erre képtelenek voltak, hiszen egész csomó hűbéresüknek nagyobb birtoka és több hatalma volt, mint a királynak, aki csak névlegesen volt főhűbéruruk. Amellett a Karolingok családjuk régi hagyományaihoz képest mindig a régi Nagy Károly-féle világbirodalom visszaállításáról álmodoztak, holott ez a világbirodalom örökre megszűnt, mert az egyes törzsek annyira elkülönültek egymástól az idők folyamán, hogy úgyszólván nem is érezték már magukat rokonoknak. Az új korszellem azt kívánta, hogy külön német és külön francia nemzet alakuljon s ennek a gondolatnak a megértésére a Karolingok nem voltak alkalmasak, mert ők egyik nemzethez sem tartoztak, hanem valamennyi nemzetnek urai akartak lenni.

Capetingek a francia trónon.

Az új nemzeti birodalmat csak új nemzeti dinasztia alapíthatta meg úgy Németországban, mint Franciaországban. A nagy tartományurak valamelyikének kellett a koronát megszereznie s királyi hatalmának alapjául saját családi tartományát kellett megtennie, ahol valóban királyi jogok illették meg őt. E családi tartományból kellett tervszerűen és fokozatosan kiterjeszteni a királyi hatalmat a szomszédos tartományurakra s ezek birtokaira is. Franciaországban így is történt. A leghatalmasabb hercegi család, Hugó családja jutott a trónra s míg eleinte csak saját hercegségében gyakorolt felségjogokat, szívós kitartással és szerencsével lassan-lassan hatalma és befolyása alá kerítette a többi tartományokat is és megalapította az egységes Franciaországot s benne az erős, egységes központi királyi hatalmat. A Karolingok kihalása idején ugyanis Franciaország nyolc nagy önálló tartományra szakadt. Mind e tartományokban a tartományurak gyakorolták a felségjogokat s grófok és algrófok útján kormányoztak, akik vazallusai voltak a tartományuraknak. Maguk a tartományurak a királynak voltak a vazallusai, aki mintegy csúcsa volt ennek az egész hűbéri rendszernek. Ez a gyönge kötelék kapcsolta csak eleinte egységbe a tartományokat a király hűbérurasága alatt ; de a tartományurak mindig tisztelték ezt a kapcsolatot, mert forma szerint a király volt minden jognak a forrása. Dologtalan Lajos halála után az ország nagyjai királyválasztásra gyűltek össze.

Szóba került ugyan a Karolingok családjából származó Károly herceg, de a főurak Adalbert reimsi érsek tanácsára, aki Franciaország főpapja volt, elálltak attól a szándékuktól, hogy ezt a hazájától elidegenedett herceget tegyék meg királyukká. Elhatározták, hogy nemzeti királyt fognak választani és választásuk a nagy Hugó fiára, Hugó francia hercegre esett, aki a leghatalmasabb tartományúr volt akkoriban. Övé volt, mint örökös hűbér, a francia hercegség, Párizs, a főváros és Saint-Denis, a családi kolostor, továbbá tíz kisebb szomszédos grófságnak a hűbérurasága. Hugó herceg a saint-denisi kolostornak világi apátja volt s ennek jeléül ünnepi alkalmakkor apátköpenyt hordott. Ennek a köpenynek latinul kappa volt a neve s erről nyerte Hugó a Cappatus (köpenyes) melléknevet, családja pedig a Capet nevet. Ezt a Capet Hugót választották meg tehát a Noyonba összegyűlt főurak és a reimsi érsek 987-ben meg is koronázta őt Reimsben királynak. Ugyanazon évben királlyá koronáztatta Capet Hugó fiát, Róbertet is, hogy biztosítsa családjának a királyi trónt. Az új királyi dinasztia, a Capetingek kilencszáz esztendeig maradtak meg szakadatlanul a francia trónon s az idők során megalapították az európai szárazföld legszilárdabb egységű birodalmát, az újkori Franciaországot. Addig azonban sok viszontagságon kellett még átesniök a Capetingeknek. Capet Hugó csak nagy küzdelmek árán tudta magát egész Franciaországban királynak elismertetni. Károly herceg, a Lotharingiába szakadt Karolingok sarjadéka, akit féltestvére, Arnulf is támogatott, aki erőszakkal megszerezte magának a reimsi érsekséget, sokáig ellene szegült Capet Hugó elismertetésének.

Végül Adalbert laoni püspök árulása Capet Hugó kezére juttatta Károlyt, a legutolsó Karolingot. Hugó az orleánsi vár börtönében megölette Károlyt, mire összes ellenfelei letették előtte a fegyvert. Arnulfot a zsinat elmozdította állásából s helyébe a tudós Gerbertet választotta meg reimsi érsekké. Capet Hugó utóda fia lett, Jámbor Róbert, aki 996-tól 1031-ig uralkodott. Nevelője a tudós Gerbert volt és Róbert hívő, jótékony lelkének köszönhette melléknevét. A saint-denisi kolostor volt kedvenc tartózkodó helye s egy békésebb korban szelídségével jobban helyén lett volna, mint abban a vad, fergeteges időben, amikor birtokai és koronája védelmére szakadatlanul harcolnia kellett a rakoncátlan tartományurakkal, akik túltengő erejükben, minthogy nagy külpolitikai kérdések nem vonzották őket, egymás ellen hadakoztak s akadályozták a béke és a rend megszilárdulását odahaza mindaddig, míg végül a keresztesháborúkban nem nyílt számukra tér, ahol tettvágyukat kielégíthették. Jámbor Róbert annyira hű fia volt az egyháznak, hogy elvált szép feleségétől, Konrád burgundi király leányától, Bertától is, aki közeli vérrokona volt, mert az egyház kiközösítéssel fenyegette meg házasságáért. Azután Vilmos gróf leányát, az uralomra vágyó Konstancot vette feleségül. Róbert uralkodása alatt a legnagyobb belső háborúskodást Ottó és Fulko folytatták egymás ellen.

Róbert király ebben a viszályban Fulko pártjára állt s behívta segítségül Normandia hercegét, Rikhárdot is. Ez azonban Olaf vezetése alatt dán segédcsapatokat is hozott magával, amelyek oly vad pusztítást vittek véghez, hogy Róbert király sietett kibékülni Ottóval. Róbert halála után, 1031-ben a korona I. Henrik burgundi hercegre szállt, aki 1060-ig uralkodott. Konstanc, a büszke özvegy királyné hiába próbálta édes fia, Róbert számára megszerezni fegyverrel is a koronát. Henrik Ördög Róbert normandiai herceg segítségével megvédte trónját s végül mostohaöccsét, Róbertet a burgundi hercegséggel kárpótolta. A folytonos belső háborúskodást legjobban a francia nép sínylette meg. A hadseregek letaposták a vetéseit, kidöntötték gyümölcsfáit, felégették kunyhóit, elhajtották a barmait. Az utolsó félszáz év alatt többször sujtotta Franciaországot rossz termés és éhség is, úgyhogy a szegény nép helyzete borzalmas volt. A nép kétségbeesésében többször fel is lázadt nyomorgatói ellen, de mindig kegyetlenül vérbefojtották lázadását és a nép sorsa egyre rosszabbodott. A királyi hatalom gyenge volt még a nép támogatására, az egyház pedig nagyon el volt világiasodva. Az egyházi hivatalokat pénzért lehetett megszerezni, a papok rendszerint nős emberek voltak és javadalmukat át szokták örökíteni gyermekeikre. Az istentisztelet külső ceremóniákká és durva ereklyetiszteletté fajzott el. Nem csoda tehát, hogy itt-ott eretnekségek támadtak.

Végül Clunyból kiindult mozgalom kezdte az egyházat lassan emlékeztetni szociális feladataira. Először Burgundiában egyesültek a püspökök és kimondták az Isten békéjét, a Treuga Deit, majd másutt is. Egyelőre azonban nem sok foganatja volt a Treuga Deinek. Végül Akvitánia püspökei is kihirdették a Treuga Deit, még pedig nagy eredménnyel és csatlakozott hozzájuk csakhamar egész Franciaország. A Treuga Dei abban a vad korban egyike volt az egyház legáldásosabb intézkedéseinek. Azt jelentette, hogy egyházi kiközösítés terhe alatt tilos az egész év folyamán minden szerda estétől hétfő reggelig, továbbá a nagy ünnepeken háborúskodni. Tilos továbbá a háborúskodásban a parasztokat megölni, megcsonkítani vagy elhurcolni és a földmíveléshez szükséges eszközöket elpusztítani. Ezt a Treuga Deit, amely úgyszólván egy csapásra lehetetlenné tette a belső háborúskodást, csak lassan ismerték el. Kezdetben maga a király is ellene szegült. Megkezdődött csakhamar Franciaországban is a clunyi reform az egyházban. A reimsi zsinat, amelyen IX. Leó pápa elnökölt, a király és számos püspök ellenzése dacára kárhoztatta a szimóniát, az egyházi hivatalok pénzért való adományozását. Későbbi zsinatok, amelyeken pápai legátusok elnököltek ismételték a szimónia kárhoztatását, tilalmazták továbbá a papi házasságot is és közeli vérrokonok egymással való házasságát.

A szimóniás püspököket rendre elmozdították és a papi házasságokat felbontották. Mindez a reformált pápaság egyre növekvő hatalmát jelentette, amely ezidőtájt dogmává emelte a papság közvetítő szerepét is az emberek és az Isten között. I. Henrik halála után hétéves fia, I. Fülöp lett az utóda (1060-1108). Anyja egy orosz hercegnő volt, Jaroszláv kievi herceg leánya, Anna. A király gyámja, aki helyette kormányzott, Baldwin flandriai gróf volt. A gyermekkirálynak eleinte gyönge uralma alatt Normandia hercegének annyira megnövekedett a hatalma, hogy veszedelmes versenytársává lett a királyi hatalomnak. Normandia története ez idő alatt a következő volt. Ördög Róbert, Normandia hercege I. Henriket hathatósan támogatta Konstanc özvegy királyné ellen. Jutalmul ezért neki adta Henrik az úgynevezett francia Vexint. Ördög Róbert hosszú hadakozás után hűbérurasága alá kényszerítette Allan bretagnei herceget is. Ezután azonban bátyja meggyilkolásáért lelkiismereti furdalás kezdte bántani. Ördög Róbert ugyanis úgy jutott trónra, hogy eltette láb alól bátyját, a törvényes örököst. Vezeklésül Jeruzsálembe zarándokolt. Mikor hazafelé tartott már, útközben meghalt s örököse nyolcéves természetes fia, Vilmos lett, aki egy falusi sekrestyés leányának a gyermeke volt. Vilmos hűbéreseinek folytonos lázongása közepett óriási erejű ifjúvá növekedett, akiben kíméletlen erőszakosság és fékezhetetlen uralomvágy tombolt. I. Henrik király segítségével leverte zendülő vazallusait.

Nemsokára vitézül megállta helyét szomszédainak és a királynak szövetsége ellen, amely romlással fenyegette. Folytonosan növelte birtokait s miután feleségül vette Baldwin flandriai gróf leányát, Matildot, jogot szerzett Flandriára is és ura lett Észak-Franciaország legnagyobb részének. Végre I. Fülöp kiskorúsága alatt meghódította Angliát is, mint azt másutt látni fogjuk. Ez idő óta tehát a Capetingeknek volt egy olyan hűbéresük, a normandiai herceg, aki egyúttal Anglia királya is volt. Természetes, hogy ez a hűbéri viszony névleges volt csak s Normandia hercege voltaképen állandóan veszedelmes versenytársa volt a francia királynak. Innen fogva kezdődik Anglia nagy befolyása Franciaországban. Anglia éppúgy gyarmatának tekintette Franciaországot, mint Németország Itáliát és arra törekedett, hogy hatalma alá igázza az egész országot. Ezekből a hosszasan húzódó viszályokból és harcokból ébredt egyre nagyobb öntudatra a francia nemzeti önérzet és hozta létre végül Angliával szemben az erős, nemzeti francia államot. Eleinte persze a hatalmasabb angol király és normann herceg befolyása azzal fenyegette a Capetingeket, hogy teljesen háttérbe szorítja és elnyomja őket. I. Fülöp, aki könnyelmű, pazarló uralkodó volt, áldatlan viszályba keveredett az egyre hatalmasabban fejlődő pápasággal. A király oly szemérmetlenül űzte a szimóniát, mert pénzre volt szüksége, hogy VII. Gergely pápa szigorúan megintette őt.

Később I. Fülöp elvált első feleségétől, hollandiai Bertától, közeli rokonságukra hivatkozva és elrabolta Fulko gróf szép, de erkölcstelen feleségét, Bertrádát, akivel egy kegyenc püspöke össze is eskette. Az autuni zsinat kiközösítette mindkettőjüket és minthogy Fülöp mégsem hagyta el Bertrádát, a clermonti zsinat megismételte az egyházi átkot. Ezen a clermonti zsinaton hirdette ki II. Urbán pápa felhívását az első keresztesháborúra. A pápa felhívása legnagyobb visszhangot Franciaországban keltette. Hiszen a francia nemesség az utolsó évtizedekben több ízben megsegítette már a keresztény spanyolokat az arabok ellen s belekóstolt már többször a pogány mohamedánok ellen való küzdelembe is. Az első keresztesháborút voltaképen a francia főnemesség viselte a tehetetlen és kiátkozott király minden részvétele nélkül, akit a diadalmas pápaság éppúgy megalázott, mint a német uralkodókat. Természetes, hogy a francia lovagok hódításai a távoli Szíriában nagyon megnövelték a francia főnemesség önérzetét. Ugyanekkor Loire-tól délre kialakult egy másik hatalmas tartomány is, amely délen éppúgy fenyegethette a királyi hatalmat, mint északon Normandia. Rajmund toulosei gróf volt az új tartomány ura. Rajmund kezében egyesült csaknem egész Dél-Franciaország a nyugati Alpesektől a Pireneusokig.

Rajmund keresztesháborúba indult Szíriába, ahol meg is halt, míg idősebb fia, Bertrand elfoglalta Tripoliszt és ottmaradt. Igy aztán a hatalmas tartomány odahaza Rajmund ifjabb fiára, Alfonzra szállt. Másrészt azonban a keresztesháborúk, illetve a francia nemesség hódításai Angliában, Dél-Itáliában, Spanyolországban és Szíriában megszabadították az anyaországot a túltengő harcias erők nagy részétől és lehetővé tették, hogy odahaza béke és rend fejlődjék. Megvolt ehhez a rátermett uralkodó is, I. Fülöp fia, VI. Lajos, akit apja gyöngesége érzetében társuralkodóvá fogadott maga mellé és meglehetősen önállóan engedte kormányozni már életében is. Siralmas állapotok voltak akkoriban a királyi uradalmakon is, mert a nemesek itt is oly engedetlenek és lázadók voltak, mint az ország egyéb részeiben. Egyébként az egész országban oly tehetetlen volt a király, mint az utolsó Karolingok. VI. Lajos nagyságát bizonyítja, hogy megértette a helyzetet és megtalálta az egyedül helyes megoldást a fenyegető bajok közepette. Uralkodását azzal kezdte, hogy az egyház és az elnyomott szegény nép védőuraként lépett föl s azután elhatározta, hogy állandó hadsereget fog magának teremteni. Egyelőre csak 200-300 nehéz lovast toborzott össze vagyontalan fiatal nemesekből. Kezdetnek azonban ez is elég volt. Mindenekelőtt leigázta az apróbb lázongó vazallusokat részint fegyverrel, részint békés szerződésekkel.

Különösen az egyház engedetlen vazallusait fékezte meg s így megszilárdította a kapcsolatot az egyház és a királyság között. Mikor Fülöp király végre elvált Bertrádától, bencés szerzetesként töltötte utolsó napjait. Halála után VI. Lajos haladéktalanul Orléansba sietett, ahol a sensi érsek nyomban megkoronázta őt Franciaország királyává. VI. Lajosnak (1108 -1137) megkoronázása után kemény harcot kellett vívnia mostohaanyjával, Bertráda özvegy királynéval, aki szerette volna a koronát megszerezni. Lajos azonban győzött Bertráda és hívei fölött, mert bátran szembeállíthatta a nemességgel és váraival az egyházi parasztság hozzá ragaszkodó hadait. Hosszadalmasabb és veszélyesebb volt viszálykodása I. Henrik angol királlyal, aki Normandia hercege is volt. Lajos király azt szerette volna, hogy Normandia szakadjon el Angliától, ámde terve kudarcot vallott, bárha egy erős normann párt támogatta is Lajost, mégis vereséget szenvedett s a megkötött békében, amelyet II. Kallixtusz pápa közvetített, el kellett ismernie I. Henrik fiát, Vilmost Normandia jogos örökösének. A normandiai kérdés azonban csakhamar újra kiújult, mert Vilmos, a normann-angol trónörökös a béke után, mikor hazafelé utazott Angliába, hajótörést szenvedett és meghalt s I. Henrik angol király most már Anglia és Normandia örökjogát egyetlen élő gyermekére, leányára, Matildra ruházta át, aki V. Henrik német-római, császár felesége volt.

Természetes, hogy ez a fordulat roppant veszedelemmel fenyegette a Capetingek uralmát. Hiszen a német császár kezében e terv szerint még Nagy Károly birodalmánál is hatalmasabb birodalom egyesült volna : Olaszország, Németország, Normandia és Anglia, amely vasgyűrűként ölelte volna körül Franciaország belsejét. VI. Lajos király nem is késett e terv megvalósulása ellen dolgozni és támogatta a normannok zendülését, amely Matild örökjogát nem akarta elismerni. Az angol király erre vejét, a német császárt szólítatta fel a normann zendülés leverésére. De Lajos király nem riadt vissza. Reimsben zászlói alá gyülekezett egész Északi-Franciaországnak a nemessége és népe, úgyhogy a német császár a nagy elszántság láttára meghátrált és jobbnak látta apósának a békét ajánlani. Ezt meg is kötötték. Ekkor történt meg először, hogy a Capeting-dinasztia a francia nemzet nagy részének az élén állt s mint ünnepelt nemzeti dinasztia szerepelt a nemzeti ügy védelmében. VI. Lajos királyi hatalmát egyébként is elismerte egész Észak-Franciaország és a nagy hűbérurak engedelmes alattvalói voltak neki. Sőt Lajos a Loire-folyón túl is éreztette parancsoló karját, amit előtte egyik Capeting-uralkodó sem tehetett még meg. Kedvezett a királyi hatalom megszilárdulásának az a körülmény is, hogy a városi polgárság, amelyet sokhelyütt maga a király is támogatott, szervezkedni kezdett városaiban, hogy a hűbéres nemesség zsarnoki uralmát megtörje.

Szabadulni igyekeztek a városokra nehezedő földesúri terhek alól s a joghatóságot iparkodtak ráruházni az évenként újraválasztott városi hatóságra. Hogy céljukat biztosabban elérhessék, az északfranciaországi városok polgárai szövetkeztek egymással egy kommünnek nevezett szervezetbe és esküvel fogadták, hogy egymást kölcsönösen megvédelmezik. A kommün élén a polgármester állt, aki több esküdttel együtt intézte a város ügyeit és a legfontosabb ügyek elintézésére egy bizottságot, vagy a polgárság zömét hívta össze s egyébként ő gyakorolta a jogszolgáltatást is. A városi torony harangjának vészkongásával szokták a polgárságot gyűlésre hívni vagy fegyverbe szólítani. A szellemi élet terén is vezetőszerephez jutott Franciaország a Capetingek hatalmának megerősödésével egyidőben. Az egyház reformja francia földön valósult meg először a Treuga Deivel és a szimónia meg a papi házasságok kárhoztatásával. És ezzel kapcsolatban indult virágzásnak ugyancsak francia földön a szerzetesi élet. Uj bencés kolostorok alakultak szigorúbb rendszabályokkal. Kölni Brunó, egy reimsi iskolai gondnok 1084-ben tizenhárom társával együtt Grenoble mellett egy vad, sziklás völgyben megalapította a karthauziak rendjét, amelynek csak alapítója halála után állapították meg azt a szigorú rendszabályát, amely a rend tagjait hallgatag, zárkózott életre, szűkös táplálkozásra, szőr-ing viselésére, ájtatosságokra, kézimunkára és tudományos munkára kötelezte.

Több más hasonló rend is alakult akkoriban, de valamennyit felülmúlta jelentőségben két új rend : a ciszterciták és premontreiek rendje. Az előbbit champagnei Rudolf alapította 1098-ban Dijon közelében. A ciszterciták fehér rendruhájukban mindenekelőtt a mezőgazdaság űzését tűzték ki feladatul maguk elé s csakhamar elsőrangú gazdákká lettek, akik különben Németországban is nagy sikerrel hódították meg az irdatlan földnek folyton újabb és újabb darabjait a mívelés számára. A premontrei rendet Xanten Norbert alapította 1120-ban Laon mellett. Ez a rend elsősorban az ágostonrendi elvilágiasodott kanonokokat akarta a régi szerzetesi életre visszakényszeríteni. Csakhamar azonban versenyzett a cisztercitákkal a kultúra termékenyítő munkájának terjesztésében. Az egyházat átható új szellem érvényesült a tudományban is. Az új egyházi eszmények a szellem új iskolázását követelték meg. A hitet józan ésszel fölfogni és megérteni Arisztotelesz logikája alapján : ez volt az új iskolás tudománynak, a skolasztikának az alapgondolata. Ilyen iskolák keletkeztek majdnem minden kolostorral kapcsolatban s kiváló gondolkozók fejlesztették az új tudományos szellemet. Roscellinus kanonok a nominalizmust hirdette, amely szerint csak az egyes dolgok léteznek valósággal, az általános fogalmak csak a gondolkozás és a nyelv absztrakciói.

Ezzel szemben Vilmos Párizsban azt hirdette, hogy az általános fogalmak is valósággal léteznek. A skolasztikát diadalhoz annak a kornak egyik legérdekesebb és leghíresebb alakja, Abelard Péter juttatta (1079-1142.). Abelard, aki előkelő család sarja volt, Roscellinusnak, majd Vilmosnak volt tanítványa s ennek utóda lett a párizsi egyházi iskolában. Abelard fiatal, alig huszonkét éves korában oly ünnepelt ember volt már, hogy ezernyi számmal sereglett köréje a kereszténység minden tájékáról a tanulnivágyók tömege. Lábai előtt ültek a kor legnevesebb gondolkozói. Uj, meglepő és lebilincselő eszméket hirdetett a fiatal Abelard, akit az a becsvágy hevített, hogy korának Szokrátesze vagy Arisztotelesze legyen. A vak hitet elvetve, azt fejtegette, hogyan kell a keresztény igazságot az ész próbakövén vizsgálni, hogyan kell a gondolkozó, okos embereknek Krisztust szeretniök. Dicsősége tetőpontján tragikus sors érte őt utól. Fulbert kanonok házába fogadta a világhírű dialektikust, hogy tizenhét éves unokahugát, Heloizet tanítsa. A két ifjú lélek izzó szerelemre gyulladt és elmenekültek Bretagne-ba, ahol Heloize egy fiúnak adott életet. Abelard feleségül akarta venni kedvesét, de Heloize, aki rajongott Abelardért, attól félt, hogyha feleségül megy hozzá, akadálya lesz fényes karrierjének, mert az egyház kárhoztatta a papi házasságot és ezért azt visszautasította. Heloize nagylelkűsége azonban nem használt Abelardnak.

Heloize rokonai egy éjszaka megrohanták a fiatal papot és csúfosan megcsonkították. Abelard erre visszavonult a saint-denisi apátságba, Heloize pedig apáca lett. Azonban Abelard nem találta meg a zárda falai között az óhajtott nyugalmat. Nemsokára megint fellépett, hogy tanítson, de ellenségei felhasználták Abelard erkölcsi fogyatkozását és hevesen támadták őt. Bernát, clairveaux-i apát valósággal vallási fanatizmust szított Abelard ellen. Egy zsinat el is ítélte Abelardot, de számos hívének közbenjárására megengedték neki, hogy visszatérhessen Saint-Denisbe, ahonnan azonban a szerzetesek gyűlölete menekülésre kényszerítette. A Szajna melletti Nogentbe húzódott, ahol megalapította a Paraklet remeteséget. Ellenségeinek gyűlölete innen is kiüldözte. Megint visszatért Párizsba, ahol Saint-Genovéva hegyén tanított. Végül klaervaux-i Bernát sürgetésére életfogytiglani zárdafogságra ítélték Abelardot, de Péter clunyi apát a Saint-Marcell apátságban menedéket nyújtott a sokat üldözött, szerencsétlen Abelardnak. Ott is halt meg, mint a szerzetesi fegyelem mintaképe. Tetemét Péter apát átvitette a Paraklétbe, amelynek Heloize volt a fejedelemasszonya. Heloize csak 22 évvel később halt meg s egy sírba temették Abelarddal. Jóval később a két szerető szív hamvait az egyik párizsi temetőbe. Abelard és Heloize elszakadásuk után egészen Abelard haláláig leveleztek egymással és leveleik máig megmaradtak.

Különösen Heloize levelei örökszép mintái maradtak a tiszta, forró, áldozatkész női szerelemnek, amely bár érzékileg kielégítetlen maradt, betöltötte Heloize gyöngéd és szenvedélyes lelkét. Abelard és Heloize szerelmi története egész csomó nagy írót megihletett a késő utókorban s nemcsak a francia, hanem más irodalmakban is szebbnél-szebb regények, novellák, versek és drámák őrzik a szenvedélyes, bús történet emlékezetét.