A német-római császárság kialakulása.

Madarász Henrik uralkodása. (919-936)

A keleti frank-germán birodalom történetét ott hagytuk abba, hogy I. Konrád halálos ágyán azt ajánlta öccsének, hogy béküljön ki Henrik szász herceggel, mert Henrik az egyetlen ember, aki rátermett arra, hogy rendet csináljon a bomlásnak indult birodalomban.

I. Konrád végső óhajtását teljesítették is és halála után a frank és a szász főnemesek Fritzlárban I. Henrik szász herceget, Ottónak fiát választották meg királyukká. A monda azt beszélte, hogy választása hírét madarak vitték meg neki s Henriket ezért Madarász Henriknek nevezték el. Egy másik monda szerint Henrik éppen madárfogással foglalkozott, mikor I. Konrádnak öccse, Eberhard, Konrád utolsó kívánságához képest fölkereste Henrik szász herceget és elvitte neki a koronázási jelvényeket a béke jeléül. Ez a monda a választás meglepő és váratlan voltát bizonyítja. Meglepő volt valóban ez a választás, mert a frank nemesség ezzel átengedte a vezetőszerepet a birodalomban a germán szászoknak, akik alig egy század óta voltak tagjai a birodalomnak s az egyháznak és az ősi germán szokásokból és intézményekből még sokat megőriztek. Folytonos harcban álltak keleti határaikon a szlávokkal és a magyarokkal és Henrik herceg hozzászokott már kora ifjúságában a harcokhoz. Nyugodt, elszánt, vitéz katona volt, de túlságosan nem volt vallásos hajlamú. Házasságát egyházilag nem áldatta meg, sőt mikor a mainzi érsek ajánlkozott, a házasság egyházi szentesítésére, Henrik visszautasította az érsek ajánlatát. Henrik királynak első feladata az volt, hogy választását, amelyet csak a frankok és a szászok fogadtak el, elismertesse a többi hercegségekkel is, a sváb, a bajor és a lotharingiai hercegséggel, amelyek igen nagy önállóságra tettek szert az utolsó évtizedekben a királyi hatalommal szemben.

Henrik király bölcs belátással meghagyta a hercegségeknek önállóságukat még külpolitikai kérdésekben is, sőt nem kötelezte őket szigorú hadi szolgálatra sem. Ő maga voltaképen csak a szász hercegségben gyakorolta teljes királyi hatalmát, de természetes, hogy a német birodalom súlypontja a rajnamelléki városokból a szász földre helyeződött át és Henrik király erős védelmezőjévé lett a német nép közös érdekeinek, mert ő volt az első, aki visszaszorította a keleti határról a magyarokat és megnyitotta a német nép számára a szláv keletet. Mikor 924-ben újra betörtek a magyarok német területre és egészen Szászország szívébe nyomultak előre, a németek elfogták egyik vezérüket. Henrik király felhasználta a szerencsés véletlent s szabadoneresztette ugyan az elfogott vezért és adófizetést is ígért a magyaroknak, de kikötötte, hogy kilenc esztendeig békességben fogják hagyni Szászországot és Thüringiát. A magyarok beleegyeztek ebbe a föltételbe. Henrik azonban a kilencesztendős békét nem pihenésre használta fel, hanem arra, hogy minden erejét megfeszítve olyan állapotba hozza országait, hogy annakidején döntő csapást mérhessen a magyarokra. A meglévő szász és thüringiai erődítéseket kijavíttatta és új várakat is emeltetett. Azután a föld népéből minden kilencedik embert berendelt a várakba katonának.

A föld népének többi része a várak körül mívelte a földet és a termés egy harmadát köteles volt beszállítani a várakba, hogyha hirtelen támadás érné az erődített helyeket, az őrségnek és a várakba menekülő föld népének hosszabb időre legyen élelmiszerkészlete. Minthogy a várakban tartatták ezentúl a bírói székeket és a vásárokat is, a várak jelentősége nemsokára kinőtt a régi keretekből és Szászország csakhamar kibontakozott ősi, kezdetleges állapotából. Henrik királynak volt gondja eközben arra is, hogy hadseregét fejlessze és hűbérbirtokok osztogatásával erős lovasságot létesített a föld népének többnyire gyalogos hadereje mellett. Henrik király csakhamar annyira rendbe szedte országát és oly erősnek érezte magát, hogy a kilencéves fegyverszünet letelte előtt másfelé akarta előbb kipróbálni készültségét. Alkalom csakhamar kínálkozott is tervének megvalósítására, amennyiben az Elbán túl lakó szláv népek állandóan háborgatták az ország határát s így megokolt volt e népek leigázása. Henrik legyőzte a hevelleket és fővárosukat, Brennabort (Brandenburg), amelyet tavak vettek körül, télen át a befagyott tavak jegéről ostromolta meg és foglalta el. Majd a daleminceket igázta le. Miután várukat, Ganát húsznapi ostrom után bevette, a felnőtt lakosságot megölette, a fiúkat és lányokat rabszolgáknak hurcoltatta el és a várat tövig leromboltatta. Helyette a törzs területének közepén, egy magas hegy tetején Meissen várát emeltette.

Kapóra jött Henriknek a további hadakozásra Csehország belső zavara. Csehországban ugyanis Wratizlávnak özvegye, a hősies lelkű Drahomira ragadta kezébe a kormányt, mint két fiának, Venceszlávnak és Boleszlávnak a gyámja. A kereszténységet kiirtotta az országból, a német birodalomtól pedig elszakadt. Henrik átkelt az Érchegységen, Prága elé vonult és a fővárost fennhatósága elismerésére kényszerítette. Közben grófjai leigázták a redariakat és az abotritokat. De a leigázott vendek megpróbálták újra lerázni az idegen uralmat. Általános zendülés támadt a szláv törzsek körében és a zendülők elfoglalták Walsleben szász városkát és lakóit lemészárolták. Rengeteg szláv sereg rohanta meg erre a jelre Bernhard és Thietmar szász grófokat, akik éppen Lenzen városát ostromolták az Elbe jobb-partján. Véres csata után a szlávok vesztették el az ütközetet. A szlávoknak csaknem egész seregét lemészárolta a diadalmas sereg s aki a menekülők közül nem került kardélre, azt egy közeli tóba kergették bele. Körülbelül 200.000 halottról emlékszik meg az egykorú krónika, a foglyokat pedig másnap egytől-egyig kegyetlenül felkoncolták. Ennek a nagy diadalnak az örömhíre akkor érte Henrik királyt, mikor fia Ottó éppen esküvőjét ülte Edithával, Athelstan angol-szász király húgával. Közben letelt a magyarokkal kötött kilencesztendős fegyverszünet, és Henrik király elérkezettnek látta az időt arra, hogy egyszersmindenkorra leszámoljon ezzel a veszedelmes ellenséggel.

A tizedik esztendőben megtagadta a magyar követeknek a kikötött adófizetést, mire a magyarok betörtek Szászországba. Ámde mily nagy volt meglepetésük, mikor Szászországban teljesen megváltozott állapotokat találtak. Egyik seregüket a szász hadak a Drömling-mocsárba szorították és megsemmisítették. Másik seregüket új lovassága élén várta Henrik király Rielheburg mellett. A szász hadak lobogóján Mihály arkangyal képe volt s a király “Kirie elejszon !" kiáltással vezette hadait a magyarok ellen, akiknek csapatai a váratlan erős támadásra úgyszólván harc nélkül szóródtak szét. A következő esztendőben Henrik északra indult a dánok ellen. Királyukat, Gormot adófizetésre kötelezte és helyreállította Slezvig határgrófságot, amelyet még Nagy Károly alapított. Rögtön egész csomó megbízható telepest is helyezett át ide. Ezután a király pártfogása mellett a brémai érsek megkezdte újból a dánok között a kereszténység terjesztésének munkáját és hamarosan szép eredményt is ért el. Henrik, miután rendbehozta országát és megszilárdította királyi hatalmát, elhatározta, hogy Rómába megy - valószínűleg a császári korona megszerzéséért. Azonban szélütés érte őt, mielőtt római útját megvalósíthatta volna. Midőn halálát közeledni érezte, összehívta birodalma nagyjait Erfurtba s utódául második fiát, Ottót ajánlotta nekik.

Nemsokára újabb szélütés érte Henriket, aki ekkor 60 éves korában meg is halt.

Nagy Ottó uralkodása. (936-973.)

Henrik nagyságát az bizonyítja legjobban, hogy fia, Ottó minden nehézség nélkül elfoglalhatta utána a trónt. De az egyházat, amelyet I. Henrik annakidején még visszautasított, nem lehetett most már mellőzni. A birodalom egyházi és világi nagyjai Aachenben, Nagy Károly régi palotájában gyűltek össze, a sokáig Franciaországhoz húzó Lotharingiában, nem azért, hogy Ottót királyukká válasszák, hanem már csak arról volt szó, hogy megkoronázzák és hódoljanak neki. A mainzi érsek tette az ifjú uralkodó fejére a koronát és királlyá kente őt fel a szentelt olajjal. A koronázás után ragyogó ünnepi lakoma következett, amelyen a hercegek először látták el asztal körül a szolgálatot, amiből később a nagy királyi tisztségek : a királyi kamarás, a királyi asztalnok, a királyi pohárnok és a királyi marsall méltósága fejlődött ki. Ottó atyja politikáját követte. Ámde a királyi hatalmat még jobban meg akarta szilárdítani és evégből királyi jogkörének bővítésére törekedett.

Henrik a hercegeknek bizonyos önállóságát és függetlenségét elismerte még, Ottó azonban egyszerűen a király képviselőinek és hivatalnokainak akarta őket tekinteni, akiket le is tehetett, mihelyt ellene és a birodalom érdekei ellen léptek föl. Hogy ezt az akaratát végrehajthassa, nagy belső harcokat kellett vívnia, amelyek uralkodása idejének nagy részét elfoglalták, végül azonban a kitűzött célhoz segítették őt. Egyelőre kénytelen volt a birodalom szélső határainak biztosítására fegyvert ragadni. A vend redárik ugyanis arra használták fel a német trónváltozást, hogy megpróbálták lerázni az idegen igát. De Ottó erős kézzel elnyomta lázadásukat. A csehek már előbb lerázták nyakukról a németek jármát. Boleszláv cseh herceg, aki merész, dacos férfi volt és még mindig ősei pogány hitét vallotta, meggyilkolta öccsét, Vencelt és elszakadt a német birodalomtól. A magyarok is megpróbálkozták vele, hogy újra betörjenek Szászországba. Mikor azonban látták, hogy Ottó király éppoly vitéz és elszánt uralkodó, mint atyja volt, lemondtak Szászországról és délnek fordultak, ahol Bajorországot és a sváb földet pusztítva egészen Burgundiáig előnyomultak. Veszedelmesebbek voltak azonban a belső harcok, amelyeket Ottónak el kellett intéznie. Az agg Eberhard frank herceg, ugyanaz, aki bátyja utolsó kívánsága szerint annak idején felajánlta I. Henriknek a királyi koronát, egy csapat frank lovaggal megtámadta egyik dacos szász hűbéresét, aki nem akarta Eberhard hűbéruraságát elismerni. Elfoglalta a hűbéres várát és felgyujtatta, miután a vár összes lakóit felkoncoltatta.

Ottó úgy fogta fel a békének ezt a megzavarását, mint beavatkozást a maga királyi jogkörébe s a frank hercegre száz ezüst font bírságot szabott ki büntetésül, amelynek értékét nemes paripákban kellett lerónia. Eberhard bajtársait pedig azzal a meggyalázó büntetéssel sujtotta, hogy vigyenek kutyákat a magdeburgi királyi palotába. Mindez kiújította a szászok és frankok közt rég lappangó ellentétet. Mialatt Frankóniában minden forrongani kezdett, Eberhard herceg fia egyenesen megtagadta, hogy hódoljon Ottó királynak. Mikor a békés kiegyenlítés nem sikerült, Ottó gyorsan határozott. Fegyveres erővel vonult az engedetlen herceg ellen, megfosztotta őt méltóságától, száműzte a birodalomból és Bajorország kormányzását Eberhard öccsére, Bertholdra bízta, míg a bajor püspökségek betöltésének jogát, amely eddig a bajor herceget illette, a maga számára foglalta le. De a belső viszályok egyre bonyolultabbakká váltak. Ottó idősebb mostohafivére, Thankmar, aki Henrik első házasságából való fiu volt s azért esett el a tróntól, mert az egyház Henriknek első házasságát utólag érvénytelennek mondta ki, elégedetlen volt, mert Ottó a fontos vend határgrófságot helyette Biltung Hermannra bízta s azonkívül nagyanyai örökségét is visszatartotta. Thankmar ennélfogva szövetkezett a frank Eberharddal Ottó ellen és pusztítani kezdték Westfaliát, miközben kezükbe került Ottó öccse, Henrik is. Mikor Ottó nagy hadsereggel ellenük vonult, Thankmar Eresburg várába vonult vissza.

Mikor saját emberei is elpártoltak tőle, a vártemplomba menekült s vitéz védekezés után a templom oltára előtt ütötték őt agyon. Eberhard, akit ez az eset nagyon elbátortalanított, meghódolt a király előtt. Ottó egyelőre büntetésből Hildeshemba internálta őt, csakhamar azonban, miután Eberhard újra letette a hűségesküt, visszahelyezte őt újra a hercegi méltóságba. Eberhard azonban csak színleg hódolt meg a királynak és leste az alkalmat arra, hogy bosszút álljon azon, aki megalázta őt. Evégből a király tulajdon öccsével, Henrikkel próbálta összeszűrni a levet, akivel már régebben, mikor foglya volt Eberhardnak, kezdett összebarátkozni. Henrik szívesen hallgatott Eberhard lázítására, mert azt hitte, hogy Ottó igazságtalanul jutott a királyi trónhoz. Mikor ugyanis Ottó született, atyja, Henrik király még csak herceg, Henrik születésekor ellenben már király volt. Erre alapította Henrik a jogigényét és megerősítette őt ebben a véleményében anyja, Matild, az özvegy királyné is, aki büszke és egyébként sok kiváló tulajdonsággal felruházott kisebbik fiát jobban szerette Ottónál. A szövetség harmadik tagja a király ingatag sógora, Gizelbert lotharingiai herceg lett volna s közös tanácskozás után Henrik 939-ben elutazott Lotharingiába, hogy onnan indítsa meg a háborút bátyja ellen. Számítottak titokban IV. Lajos francia király támogatására is. A szerencse azonban megint Ottónak kedvezett. Nem is nagy sereggel átkelt a Rajnán és Birten mellett legyőzte a szövetségeseket.

Henrik a vereség után visszatért Szászországba és ott próbált bátyja ellen lázadást szítani. Minthogy kísérletével kudarcot vallott, visszament újra Gizelberthez, aki eközben a francia királyhoz csatlakozott. Eberhard is levetette végre álarcát s nyíltan Ottó ellenségeihez csatlakozott, akiknek pártján volt titokban Frigyes mainzi érsek is. Ottó helyzete válságosnak látszott ezzel a túlnyomó erővel szemben. De azért nem csüggedt el. Gyorsan erélyes cselekedetre szánta el magát, benyomult Dél-Németországba. Ekkor váratlan fordulat következett be. Két rajnai gróf, Udo és Konrád akik Ottó pártján voltak, megrohanták lesből Eberhardot és Gizelbertet, mikor ezek átkeltek a Rajnán, hogy seregükkel betörjenek Szászországba. Eberhardot, aki vitézül védte magát, Konrád ütötte agyon, Gizelbert pedig menekülés közben belefulladt a Rajnába. Ottó erre IV. Lajos francia király ellen fordult. Hosszadalmas háborúskodás után végre békét kötött a francia királlyal. A békét Ottó nővére, Gerberga közvetítette, Gizelbert özvegye, aki később IV. Lajos francia királynak a felesége lett. A békeszerződés értelmében Lotharingia megmaradt a német birodalomban s a két király még szövetséget is kötött egymással. Henrik, akit mindenki cserbenhagyott, kegyelmet kért bátyjától és Ottó nagylelkűen meg is bocsátott neki. De a nagyravágyó fiatal herceg csakhamar új cselszövésen törte a fejét.

Számos elégedetlennel, akik közé tatozott Frigyes mainzi érsek is, azt a tervet eszelték ki, hogy Ottó királyt meggyilkolják és helyébe Henriket ültetik a trónra. De az összeesküvést fölfedezték, a főbűnösöket kivégezték vagy száműzték, míg Henrik futással menekült. Anyja harmadszor is kegyelmet kért kedvenc fia számára és Ottó megint megkegyelmezett pártütő öccsének. Henrik bűnbánóan tért vissza, Frankfurtban a király, lábai elé vetette magát, aki keblére ölelte Henriket. Henrik ezentúl változatlanul hűséges támogatója és barátja maradt bátyjának, aki aztán a bajor hercegséget adta öccsének. A belső viszályok elintézése után a király azzal próbálta hatalmát még jobban megszilárdítani, hogy a hercegi méltóságokat minden örökjog kizárásával saját hatalmától tette függővé s csak hű embereit és rokonait ruházta fel velük. E hercegek mellé Ottó azonban mindenütt palotagrófokat nevezett ki, akik a királyi birtokokat igazgatták és a királyt a bíráskodásban helyettesítették. A birodalom új belső rendjével kapcsolatban Ottó a határvidékeket is szervezte. A vendek a belső viszályokat felhasználva új lázadást terveztek. Gero őrgróf azzal akarta megelőzni a lázadást, hogy harminc vend nemest meghívott magához vendégül s lakoma közben orozva legyilkoltatta őket. De amit meg akart akadályozni, azt a rémes orgyilkossággal még jobban elősegítette. A szlávok elkeseredetten lázadtak fel és eleinte sikerrel is harcoltak.

Ámde áruló akadt közöttük. Tugumir hevelli nemes a németek kezére játszotta Brandenburgot s jutalmul a hevelli herceg méltóságát kapta árulásáért. A szlávok ellenállása ennek következtében magától ellankadt. Adót fizettek a németeknek s Ottó lassan a keresztény hitet is kezdte közöttük elterjeszteni és megszilárdítani. Nem tetszett azonban az új rend a szász nemeseknek, akik ezentúl nem törhettek be portyázó kalandokra a szlávok közé. A dánok ellen is hasonló sikerrel harcolt Ottó. Diadalmasan visszaverte a dánok királyának támadásait, sőt a monda szerint ez alkalommal felnyomult Jütland legészakibb csúcsára, ahol uralmának jeléül a tenger habjai közé hajította dárdáját. Ezután biztosította országának újra a slezvigi határgrófságot és több püspökséget alapított északon. Végül kényszerítette Boleszláv cseh herceget is a német felsőség elismerésére és Csehországot a regensburgi bajor püspökség hatáskörébe osztotta be térítési területül. Eközben Henrik bajor herceg vitézül küzdött a magyarok ellen. A magyarok többrendbeli betörését visszaverte, sőt gyors lovasaival ő maga tört be a Duna mentén Magyarországba és elfoglalta az erős Ennsburgot, hogy szilárd hadműveleti bázist teremtsen magának a határon és a Duna mentén. A terve az volt, hogy visszaállítja a Karolingok erős keleti határgrófságát s fel is vette már előre az őrgróf címet.

De nemcsak kelet és észak felé bizonyult Németország központi erőnek, hanem nyugat és dél felé is. Franciaországban Hugó francia herceg szövetségben a normannokkal IV. Lajos királyt, Ottó sógorát foglyul ejtette és meg akarta fosztani őt birtokai utolsó maradványától is. Lajos király felesége, Gerberga tehát bátyjától, Ottó német királytól kért segítséget. Ottó meg is ígérte ezt, mire Hugó herceg rögtön szabadon bocsátotta Lajost. Ottó azonban mégis 30.000 főnyi sereggel vonult Hugó ellen, mert ez unokaöccsét, akit szintén Hugónak neveztek, erőszakosan beültette a reimsi érseki székbe, amelynek hatásköre kiterjedt Németország egy részére is. A francia király azonnal csatlakozott Ottó seregéhez. Reimset elfoglalták ugyan a német seregek és az elűzött Arnoldot visszahelyezték az érseki székbe, de a közelgő tél elől visszavonultak megint hazájukba anélkül, hogy több város ellenállását letörték volna. A német király most fordult első ízben az egyház segítségéhez és kérésére a trieri német-francia zsinat egyházi átokkal sujtotta Hugó herceget. Ez sem használt, míg végre, mikor a lotharingiaiak újra benyomultak Franciaországba, Hugó herceg abbahagyta az ellenállást, újra meghódolt Lajos királynak. Fontosabb következményei voltak annak a viszonynak, amelybe a német birodalom Itáliával került. Itáliában Berengár ivreai őrgróf, aki hosszabb ideig a német királyi udvarvendégszeretetét élvezte száműzetése idején, fellázadt Hugó itáliai király ellen.

A német király támogatta Berengárt, aki mint Ottó vazallusa tért vissza Itáliába és Hugó halála után Itália királya tett s maga mellé fogadta uralkodótársul az elhúnyt Hugó fiát, Lothárt. Mikor Lothár is meghalt, özvegyül hagyván szép fiatal feleségét, Adelheidet. Berengár Páduában megkoronáztatta magát longobárd királynak és Adelheidet, minthogy vonakodott Berengár fiához, Adalberthez feleségül menni, Garda várába záratta. Berengár ekkor már nem akart eleget tenni hűbéresi kötelességének a német királlyal szemben, aki ennélfogva szívesen ragadta meg az alkalmat Berengár megfékezésére. Adelheid megszökött fogságából és Canossa várába menekült, ahonnan Ottó német királynak felajánlotta a kezét s vele együtt a longobárd vaskoronát. Ottó első felesége, Editha ugyanis már meghalt. A szép és kedves Adelheid keserű sorsa nagy részvétet keltett Németországban is és mikor Ottó király közölte nagyjaival, hogy hadsereggel akar bevonulni Itáliába, hogy Adelheidet megszabadítsa és feleségül vegye s vele együtt a vaskoronát is megszerezze, a német főurak örömmel helyeselték Ottó elhatározását. Ottó ellenállás nélkül bevonult Páduába, ahonnan Berengár megszökött. Aztán fogadta az olasz főurak hódolatát. Később fényes ajándékokkal követeket küldött Canossába Adelheidhez, hogy átvezessék a királyi táborba. Itt aztán ünnepélyesen megkérte a kezét.

Nagy pompával megülte Ottó a menyegzőjét Adelheiddel Páduában és ezidőtől fogva Itália királyának nevezte magát. De célja elérésétől még messze volt. Frigyes mainzi érseket Rómába küldte a pápához, hogy tárgyaljon vele a koronázásról : de az érsek eredménytelenül tért vissza Páduába. Ugyanekkor Ottó király fia, Liudolf, sváb herceg atyjától el sem búcsúzva visszatért Németországba, mert bántotta őt atyjának új házassága. Otthon számos elégületlen társra talált s csakhamar riasztó hírek érkeztek hazulról Páduába. Ottó vejét, Konrád lotharingiai herceget hagyta maga helyett helytartó gyanánt Páduában, rábízta Berengár ellen a háború befejezését és visszaindult Németországba. Magdeburgba sietett Ottó ifjú feleségével, a szép Adelheiddel, hogy rendet csináljon országában és megfékezze a lázongókat. Itáliai útjából egy esztendő multán a longobárd vaskoronát, illetve az itáliai királyi címet és szép feleségét hozta magával a nagyratörő uralkodó, aki országnagyjainak helyeslésével indult el olaszországi vállalkozására s most hálából a sikerért otthon pártütést szítottak ellene. Konrád csakhamar tárgyalásokba bocsátkozott Berengárral s alig ért Ottó király Magdeburgba, megjelent színe előtt Konrád is Berengárral együtt, hogy kieszközölje Berengár számára Itália visszaadását, Ottó főhűbéruraságának elismerése mellett.

Ottót nagyon haragította ez az eljárás és nagyon ridegen fogadta Berengárt, akit Konrád arról biztosított, hogy nagy tisztelettel fogják látni Magdeburgban. Konrád, aki adott szavának érvénytelenítését látta a király eljárásában, mélyen megsértődött. Végül Ottó elfogadta Berengár hűbéresküjét s neki adta hűbérül a lombard koronát. Berengárnak azonban le kellett mondania Németország javára Friaulról, Akvilejáról és Isztriáról. A három határgrófságot a király a bajor hercegséghez csatolta. Igy aztán három hatalmas ellensége volt odahaza Ottónak : Liudolf sváb herceg, Konrád lotharingiai herceg és Frigyes mainzi érsek. Ottó, aki lekicsinyelte a veszedelmet, gyanutlanul megjelent Mainzban, ahol a három összeesküvő oly szerződés aláírására kényszerítette, amely szerint Ottó Liudolf hercegnek, mint társkormányzónak beleszólást enged a birodalom kormányzásába. Alig ért azonban vissza Ottó Szászországba, visszavonta rögtön a szerződést, minthogy kikényszerítették tőle s a két herceg meghódolását követelte birodalmi száműzetés terhe alatt. Minthogy Liudolf és Konrád nem engedelmeskedtek a parancsnak, Ottó megfosztotta mind a kettőjüket hercegségüktől, a mainzi érsek ellen pedig panaszt emelt. Míg Lotharingiában Konrád herceg és a király hívei között polgárháború támadt, a király Henrik bajor herceggel Mainzot kezdte ostromolni.

Közben azonban a bajorok is fellázadtak a távollevő Henrik ellen, aki nem tudta megnyerni magának a bajor nép szeretetét és Arnulf palotagróf vezérlete alatt elfoglalták Regensburgot. A király kénytelen volt Mainz ostromát abbahagyni és Regensburg ellen vonult, de egész télen át hiába ostromolta. Csak Lotharingiában ért el némi sikert, amennyiben öccsét, Brunót kölni érsekké nevezte ki. A nagy belső zavarok újabb betörésekre ingerelték a magyarokat is. Ezek pusztítva betörtek Bajorországba és Liudolf sváb herceg vezetőket bocsátott rendelkezésükre, lotharingiai Konrád pedig meg is vendégelte vezéreiket Wormsban és Lotharingián keresztül kísérte őket. A magyarok hazavonulásuk közben végigpusztították egész északkeleti Franciaországot és Burgundiát. Ez a nyilvánvaló hazaárulás és a magyarok pusztításai észretérítették a zendülőket. Mikor újabb királyi sereg vonult be Bajorországba, a bajorok fegyverszünetet kértek s Frigyes mainzi érsek és Konrád lotharingiai herceg meghódoltak Ottónak. Csak Liudolf állt tovább is ellen és ő maga is Regensburgba húzódott. A király újra ostromolni kezdte a várost, ahol már-már az éhhalál fenyegette a lakosságot. Mikor Arnulf palotagróf is elesett, Liudolf fegyverszünetet kért s megígérte, hogy megjelenik Fritzlarban a tárgyaláson. Ámde nem várt addig sem. Atyjához sietett, aki Thüringiában vadászott és Berka közelében mély bűnbánattal atyja lábai elé vetette magát bocsánatért könyörögve. A király, akit fia könyörgése meghatott, keblére ölelte Liudolfot és megbocsátott neki.

Liudolf és Konrád megtarthatták birtokaikat, de hercegségeiket nem kapták többé vissza. A sváb hercegséget Burkhard herceg kapta, Henrik bajor herceg lányának a férje, Lotharingiát pedig Ottó király öccse, Brunó kölni érsek. Csak Bajorországban tartott tovább a zendülés, amelyet Herold salzburgi érsek szított. Henrik herceg végül elfogatta az érseket, megvakíttatta és fogságban tartotta, az érsek híveit pedig megverte. Végül Regensburgot is megadásra kényszerítette a király és diadallal tért vissza Szászországba a két évig tartó polgárháború után, amelynél veszedelmesebb sohasem fenyegette Ottó hatalmát. A polgárháború következményei azonban még javában tartottak, mikor a leigázott szláv törzsek újra mozgolódni kezdtek és csaknem százezer főnyi magyar sereg is betört Bajorországba. Átvonultak egész Dél-Németországon és Augsburgot kezdték ostromolni, amelyet Ulrik püspök hősiesen védelmezett. A király megérezte az óriási veszedelmet és minden haderejét összeszedve megindult sietve a magyarok ellen. A két hatalmas tábor a Lekh-folyó mezején ütközött össze s a németek véres diadalt arattak a magyarokon, akiknek egész óriási seregük ottveszett a csatában és menekülés közben. Ez volt a magyarok utolsó betörése Németországba. A németek drágán vásárolták meg a diadalt. Roppant sok halottjuk volt nekik is, köztük Konrád lotharingiai herceg, aki régebbi árulását hősi halálával engesztelte ki.

Pár hónap mulva meghalt Ottó öccse, Henrik bajor herceg is, aki élete végéig hű és vitéz támasza volt a királynak. A bajor hercegséget utána kiskorú fia, Henrik herceg örökölte, anyjának Juditnak gyámsága alatt. A német királyság diadalmasan megállta a tűzpróbát és diadalai ezentúl egyre szaporodtak még. A bajorok lassan meghódították a régi karolingi keleti határgrófságot, amelyet ezidőtájt Burkhard őrgróf kormányzott. Leigázta csakhamar Ottó az északkeleti szláv törzseket is és területükből öt nagy határgrófságot alakított. Minden határgrófság katonai gyarmattá alakult, amelynek élén a király által kinevezett őrgróf állt, aki az egyes kerületek élére várnagyokat állított. Igy kezdődött meg a szlávok németesítése és párhuzamosan vele a szlávok teljes megtérítése is. Miután odahaza helyreállította Ottó a rendet és reformálta az egész birodalom alkotmányát, újra Itáliába készült. Berengár lerázta a hűbéri köteléket és hiába vonult ellene Liudolf s hiába foglalta el Páduát is, mert mielőtt Berengárt megfékezhette volna, hirtelen meghalt. A vérszemet kapott Berengár már egyenesen Róma ellen vonult. XII. János pápa és Felső-Itália püspökei és grófjai a német király segítségéhez folyamodtak Berengár zsarnoksága ellen. Ottó birodalmi gyűlést hívott össze Wormsba s ifjú fiát, II. Ottót, aki Adelheiddel való házasságából született, királlyá választatta és meg is koronáztatta. Azután átkelt másodszor is Itáliába.

Az egyházi és világi főurak hódolattal fogadták mindenütt s Ottó akadálytalanul bevonult Páduába, míg Berengár, akitől mindenki elpártolt, feleségével és fiaival egy várban rejtőzködött. Aztán megindult Ottó dél felé. Nem mint hódító, hanem mint meghívott védelmező és felszabadító vonult be az örök városba, ahol nagy lelkesedéssel fogadták és ünnepelték. Előre küldött nemesei a király nevében már előre megesküdtek a pápának, hogy a király minden erejével megvédelmezi a pápát és az egyházat, Rómában a pápa nélkül és a pápa ellenére nem fog intézkedni, átenged neki mindent, ami Szent Péter örökségéből most az ő kezében van s Itália jövendő királyát utasítani fogja arra, hogy a pápa birtokait védelmezze meg. XII. János pápa ilyen előzmények után Ottót és feleségét, Adelheidet a Szent Péter-templomban megkoronázta a császári koronával. A császár jól tudta, mennyire megbízhatatlanok a rómaiak s ezért a fény és a pompa ámításának nem ült fel. Híres rendeletében, a Privilegium Ottonianumban arra törekedett, hogy a császárság és a pápaság viszonyát rendezze.

Míg ő maga megerősítette a pápát minden birtokában, sőt újabb birtokok adományozását helyezte kilátásba, másrészt a római papságot és nemességet arra kötelezte, hogy a pápát a kánoni törvények szerint válasszák meg s a megválasztott pápát addig ne szenteljék föl, amíg a császári biztosok vagy a császár fia előtt meg nem újítja azt az esküjét, hogy megkapta választásához a császár hozzájárulását. XII. János pápának ezenkívül külön meg kellett esküdnie még arra is, hogy sohasem fogja támogatni Berengárt és ennek fiát Adalbertet. Egy zsinat felhatalmazta egyben a császárt arra is, hogy Magdeburgban érsekséget, Merzeburgban pedig püspökséget alapíthasson. A császár nemsokára eltávozott Rómából, hogy befejezze Berengár ellen indított háborúját. Berengár hőslelkű feleségét, Willát arra kényszerítette, hogy adja át neki az erődöt, amelyben rejtőzött. Willa azonban, minthogy a császár nagylelkűen szabadon bocsátotta őt, a császár táborából nyomban Montefeltro sziklavárába sietett férjéhez, akit további ellenállásra buzdított. Az alkalom kedvezőbbé is vált a védekezésre, mert XII. János pápa, aki már is megunta a császári gyámkodást, szövetkezett Berengár fiával, Adalberttel a császár ellen. A császár egyelőre nem vette komolyan a pápa összeesküvését s a szövetség hírére csak ennyit mondott : “Gyermek még. Majd megváltozik sok más kiváló ember példájára." Egyelőre fontosabbnak tartotta, hogy végezzen Berengárral, akit egész nyáron át körülzárva tartott Montefeltróban. De mikor értesült róla, hogy a pápa befogadta Rómába Adalbertet, újra Rómába vonult s ellenállás nélkül elfoglalta a várost.

A polgárságot most esküre kényszerítette, hogy soha pápát nem választanak és nem szentelnek föl többé anélkül, hogy Ottó császár és fia hozzá ne járulna a választáshoz. Egy zsinat maga elé idézte ezután XII. János pápát, hogy gyilkosság, hamis eskü, templomrablás és vérfertőzés miatt felelősségre vonja s mikor a pápa nem jelent meg a zsinat idézésére, felhatalmazták a császárt, hogy jelöljön ki új pápát. A császár a római papság ajánlatára VIII. Leót jelölte ki, akit fel is szenteltek. Eközben kapitulált Berengár két utolsó vára is : Montefeltro és Garda. Berengárt feleségével együtt Bambergbe internálta a császár, ahol Berengár nemsokára meghalt. Felesége, Willa kolostorba vonult, Adalbert pedig Korzikába menekült. De Rómában csak nem akart sehogy sem helyreállni a rend. Itt újra a pápai trónra ültették XII. Jánost, de a császár gyorsan vérbefojtotta a zendülést. Egy újabb lázadásra VIII. Leó pápa kénytelen volt a császári táborba menekülni s a rómaiak, mikor XII. János hirtelen meghalt, esküjük ellenére önhatalmúlag V. Benedeket választották meg pápának. A császár szász és itáliai csapatokkal elkeseredetten újra Róma ellen vonult, körülzárta a várost, míg végül a rómaiak, mikor már az éhség kínozta őket, elpártoltak V. Benedektől és megnyitották Róma kapuit. VIII. Leót visszahelyezte Ottó a pápai székbe s V. Benedeket, akit egy zsinat a császár jelenlétében megfosztott méltóságától, Hamburgba küldte száműzetésbe.

Ottó császár aztán kivonult Rómából, de seregében oly veszedelmes ragály ütött ki, amely a csapatokat csaknem megtizedelte. Egy darabig Páduában maradt a császár, majd visszatért megint Szászországba, miután megízlelte az olasz politika és hadviselés minden keserűségét. De még volt benne része ezentúl is. Felső-Itáliában fellázadtak az elégületlenek és visszahívták Adalbertet. Burkhard sváb herceg verte le a lázadást. Adalbert azonban megint megmenekült és a hegyek közé szökött. Öccse, Wido elesett a háborúban. Rómában is újra bonyodalmak támadtak. VIII. Leó halála után ugyanis a rómaiak a császár javaslatára XIII. Jánost választották meg pápává, minthogy azonban az új pápa keményen lépett fel velük szemben, durva bántalmazások közepette elfogták és száműzték. Ez a hír arra indította Ottó császárt, hogy harmadszor is Itáliába vonuljon. Mire megérkezett Rómába, addig a rómaiak XIII. Jánost siettek szabadon bocsátani. De azért a császár felakasztatta a zendülés tizenkét vezetőjét és Petrusz városi prefektust, a lázadás vezérét kiszolgáltatta a pápának. A pápa hajánál fogva felköttette a szerencsétlent Márkusz Auréliusz császár lovasszobrára, amely akkor a pápai palota előtt állt, azután meztelenül, fordítva szamár hátára ültette s a nép gúnyja között így vitette végig a városon, majd pedig Németországba küldte számkivetésbe.

Belátta a császár Rómában, hogy mindaddig nem biztosíthatja a rendet és békét, bármily kíméletlen szigorúságot fejt is ki, amíg Dél-Itáliával szemben, amely túlnyomó részben a keletrómai császárság felsősége alá tartozott, nem tisztázza a helyzetet. Különben is arra vágyakozott, hogy császári hatalmát egyenrangúnak ismertesse el a régi bizánci császári hatalommal s ezért fia, a későbbi II. Ottó császár számára az elhunyt II. Romanusz bizánci császár leányának, Anna hercegnőnek a kezét akarta megszerezni. Ezért tehát fiát Rómában császárrá koronáztatta s Liutprand cremonai püspököt elküldte Konstantinápolyba Nikeforosz császárhoz leánynézőbe. Ottó követét gőgös megvetéssel fogadták és a bolgárok követe után ültették. “Hallatlan kívánság - így kiáltott tel a bizánci császár - hogy egy bíborban született hercegnő idegenhez menjen feleségül !" Ottó a megaláztatás hírére nagy fegyveres erővel berontott Apuliába és Kalábriába s elfoglalta Nápolyt és Avellinót. A megbukott Nikeforosz császár és utóda, akit a bolgárok és az arabok szorongattak, kibékült a németekkel s beleegyezett abba, hogy a fiatal, alig tizennyolc éves II. Ottó feleségül vegye az eszes, művelt, szép Theofánia görög hercegnőt, aki akkor csak tizenhat esztendős volt. Ezzel az esküvővel a német-római császárság egyenrangúságát a keletrómai császárság is elismerte. Capua és Benevent a németeké maradt, Apuliát és Kalábriát pedig visszakapták a görögök. I. Ottó császár fiával és menyével a nagy siker után visszaindult Németországba.

Kvedlinburgban tartotta meg utolsó fényes birodalmi gyűlését. Büszkén és elégedetten tekinthetett vissza élete nagy művére. Közelből és távolból eljöttek a nemesek és a fejedelmek, hogy hódoljanak az agg és az ifjú császári párnak és elhalmozzák őket ajándékokkal. Ott volt a lengyelek hercege, a csehek hercege, Harald dán király követe, Róma, Benevent, Bizánc, az oroszok és a bolgárok követei, még a magyarok is küldtek ajándékokat. Ottó császár nemsokára meghalt. Magdeburgban temették el a Móric-templomban, első felesége, Editha mellé. I. Ottó volt az első német-római császár s ő volt a császárok közül az egyetlen, akit az utókor joggal tüntetett ki a “Nagy" jelzővel. Uj alapokra fektette a német alkotmányt, amennyiben míg a világi hercegségeknek kénytelen volt bizonyos önállóságot és részben az örökösödési jogot is megadni, addig másrészt a királyi hatalom legerősebb támaszává az egyházat tette, a főpapokat, akik abban az időben műveltségüknél és az egyház megállapodott szervezeténél fogva egyedül képviselték a birodalmi egység gondolatát. Akkoriban akadálytalanul gyakorolta a király a főpapok kinevezési jogát s a kánoni választás a papság és a nép útján puszta formaság volt csak. I. Ottó leghűbb embereivel töltötte be a főpapi székeket. Öccsét, Brunót kölni érsekké, természetes fiát, Vilmost mainzi érsekké és atyjafiát, Henriket trieri érsekké nevezte ki.

Minthogy a püspököknek tilos volt házasodniok, nem fenyegette a királyi hatalmat a püspökségek örökössé válásának a veszedelme sem. Rendszeresen erősítette Ottó a püspökök hatalmát. Nagy földbirtokokat adományozott nekik, rájuk ruházta a vásártartás, vámszedés és pénzverés jogát is, sőt a bíráskodási és katonai jogokat is a saját területükön, úgyhogy a püspöki birtokok mentesek voltak a rendes grófi joghatóság alól. Ezzel szemben azonban rendkívül sok szolgáltatást követelt tőlük. A püspökök és apátok voltak a király tanácsosai, kancellárjai és diplomatái, gyakran hadvezérei is és egyházi vazallusaikból tekintélyes fegyveres erővel támogatták a királyi hadsereget. Egyszóval I. Ottó alatt az egyházfejedelmek elsősorban a király hivatalnokai voltak s csak másodsorban az egyház szolgái. Bennük találta meg a királyság legerősebb és legmegbízhatóbb támaszait. Az új német alkotmány szükségszerű következménye volt, hogy Ottó biztosítani akarta magának az egyház fejének, a pápának a barátságát és jóindulatát is, mert enélkül a német főpapok állami és egyházi kötelességei könnyen összeütközésbe juthattak volna egymással. Meg kellett tehát szabadítani a pápát a római nemesség pártharcaitól, függetlenítenie kellett Rómától, amit csak úgy érhetett el, ha Rómát és Itáliát elfoglalja, azaz ha római császárrá lesz.

A német alkotmány biztosításának célja érlelte meg tehát Ottóban a nyugat-római császári korona megszerzésének a gondolatát s nem Nagy Károly birodalmának a felújítása ösztönözte őt erre. Nem romantikus ábrándot hajszolt tehát Ottó, mikor Itáliába bevonult és a pápát a maga emberévé tette, hanem az a reális államférfiúi gondolat vezérelte, hogy a német birodalom új alkotmányát biztosítsa s Németországból erős középeurópai birodalmat teremtsen. Ezt a célját el is érte. Ennél többet nem akart. Az ő német-római császárságának alapgondolata tehát nem a Nagy Károly-féle világbirodalom volt, hanem a német nemzeti gondolat : erős középeurópai német nagyhatalom. Nemzete megértette Nagy Ottónak a terveit és hűségesen áldozott érte vért és pénzt az alatt a tizenkét esztendő alatt, amelyet Nagy Ottó hazájától távol, Itáliában töltött. Utódai nem értették meg, illetve félreértették Nagy Ottó gondolatát. A német nemzeti alapról letértek és világbirodalmi ábrándokba ringatták magukat. Ez megvalósíthatatlan fantóm volt s ennélfogva csak kudarccal végződhetett.

Nagy Ottó utódai.  (973-1024)

II. Ottó (973-983), aki Nagy Ottónak halálakor csak tizennyolc esztendős ifjú volt, eleinte anyjának, Adelheidnek és feleségének, Theofániának, a szép görög hercegnőnek befolyása alatt uralkodott. Atyja politikáját akarta folytatni s megpróbálta a hercegek hatalmát megnyírbálni.

Mikor trónra jutott, Henrik, az ifjú bajor herceg, akit a történelem civakodónak nevezett el, Boleszláv cseh és Mieszkó lengyel herceggel szövetkezett a császár ellen. A császár idejekorán értesült az összeesküvésről és erélyesen megelőzte azt. De a cseh és lengyel hercegek megbüntetéséről egyelőre le kellett mondania, mert Harald dán király betört északról s a császár csak egyesztendei hadakozás után tudta Haraldot békére kényszeríteni. Majd Csehország ellen vonult, de nem sok eredménnyel, mert közben Henrik bajor herceg megszökött Ingelheimból, ahol a császár fogva tartotta s visszatért Bajorországba, ahol újra erős pártot ütött a császár ellen. A császár elfoglalta Regensburgot, Bajorország fővárosát és Henriket hercegi bíróság elé állíttatta, amely formaszerűen megfosztotta őt hercegi méltóságától. A császár ezután a leghatalmasabb déli hercegséget, Bajorországot szétdarabolta s a bajor püspökségeket függetlenítette a hercegi hatóságtól. Bajorország törzsét Ottó sváb herceg kapta. Henrik herceg még egyszer fellázadt a császár ellen, de újra eredménytelenül s a császár hódolásra kényszerítette ekkor Boleszláv cseh herceget is. Nyugaton is diadallal avatkozott be a császár az ügyekbe. Lotharingiában Reginár két fia, Reginár és Lantbert nyugtalanságot szítottak és Franciaországgal is szövetkeztek hercegségük visszanyerése érdekében.

Mialatt Ottó császár a bajor zavarokkal volt elfoglalva, Lothár francia király azt hitte, elérkezett az ideje, hogy Lotharingiát visszacsatolja a francia birodalomhoz. Hadüzenet nélkül megrohanta Aachenben Ottó császárt, aki ott feleségével teljes csendben éppen Szent János napját ünnepelte. A császári pár csak nagy üggyel-bajjal menekült meg a franciák kezei közül, akik rögtön asztalhoz ültek és elfogyasztották a császári pár félbehagyott lakomáját. Ottó császár azzal felelt az orvtámadásra, hogy még az év őszén 60.000 főnyi sereggel benyomult Franciaországba, Párizs falai alá s a királyt és a város lakóit alaposan megrémítette azzal, hogy a Montmartre dombon nagy hálaadó istentiszteletet tartott. A közelgő tél elől vissza kellett vonulnia Párizs falai alól a német seregnek s a franciák megdézsmálták a császáriak társzekereit is, úgyhogy Ottó felvonulása nem járt eredménnyel. Lothár király később személyesen találkozott Ottóval s ekkor lemondott Lotharingiáról, mert akkoriban belső zavaroktól féltette hatalmát. Ottónak most nemsokára Itáliába kellett mennie, mert Rómában a nemesek pártja VI. Benedek pápát elfogta és megfojtatta s helyébe VII. Bonifácot választotta meg, akinek azonban még abban az esztendőben Konstantinápolyba kellett menekülnie saját hívei elől. A császár ellenállás nélkül bevonult Rómába és VII. Bonifácot visszahívatta. Ottó ekkor különösen görög felesége hatása alatt elhatározta, hogy meghódítja Alsó-Itáliát és egyszersmindenkorra véget vet a római zavargásoknak.

Alsó-Itáliába egyébként is évről-évre betörtek Abul Kazem emir vezérlete alatt a sziciliai arabok. A császár diadalmasan fogott hozzá terve megvalósításához. Néhány várost elfoglalt Apuliában, Kalábriában pedig két nagy győzelmet aratott az arabokon, akiknek vezére is elesett a harcban. Mikor azonban az izzó hőségben gondtalanul vonult tovább délre a partmelléken a császári hadsereg, az arabok, akik újra összeszedelőzködtek, lesből rajtaütöttek és Ottó csapatait szétverték. Maga a császár is csak nagynehezen jutott el a tengerpartra, ahol egy közelben horgonyzó bizánci hadihajóra menekült. A hadihajó parancsnoka az előkelő foglyot Konstantinápolyba akarta szállítani, a császár kérésére azonban beleegyezett abba, hogy előbb Rossanóba vitorlázzék, hogy a császár magához vehesse feleségét és kincseit is. Utközben egy Zolunta nevű rabszolgát megvesztegetett a császár s értesítést küldött vele a metzi püspöknek, aki a császárnéval Rossanóban tartózkodott. Mikor a görög hadihajó a kikötőbe érkezett s a püspök több öszvérrel jelent meg a parton, a császár merész elhatározással beleugrott a hajóról a tengerbe és kiúszva a partra, szerencsésen megmenekült. A dél-itáliai vállalkozás kudarccal végződött tehát, de a császár hatalma, nem rendült meg. A németországi és felső-itáliai főnemesség lelkes egyetértés jelét adta. Ottó hívására Veronában ragyogó birodalmi gyűlést tartottak.

A császár hároméves fiát, a későbbi III. Ottót elismerték olasz királynak s helyette a kormányzással nagyanyját, Adelheid özvegy királynét bízták meg. Azután a császár visszatért Rómába, hogy készüljön újra az arabok és a görögök ellen. Ekkor megrendítő hírek érkeztek a távoli északról. Az itáliai kudarc hírére a szlávok fellázadtak a szigorú Theodorik határgróf ellen s elpusztították Havelberget, majd pedig Brandenburgot is. A templomokat kifosztották, az ott eltemetett püspökök csontjait szétszórták és visszaállították a régi pogány hitet. A szászok felkelő serege ugyan visszaverte a Magdeburg felé nyomuló szlávokat, de a meghódított szláv törzsek közül csak a szorbok és a lucizok maradtak békességben. A rossz hír hallatára a császár súlyosan megbetegedett. Miután 28 esztendős korában elhúnyt Rómában, a Péter-templom előcsarnokában temették el. Mély gyásszal fogadta egész Németország a császár halálának a hírét. A császárt férfikora tavaszán ragadta el a halál s utóda egy háromesztendős gyermek volt, két asszonynak, egy görögnek és egy olasznak a gyámsága mellett. Ha nem támogatták volna őket a német püspökök, a koronát aligha tudták volna a gyermek Ottó számára biztosítani. A német fejedelmek éppen befejezték a kis Ottó megkoronázásának és felkenésének szertartását, mikor a császár haláláról értesültek.

Alig terjedt el a haláleset híre, az utrechti püspök azonnal szabadon bocsátotta Civakodó Henrik herceget, akit öt esztendeig kellett volna foglyul tartania. Henrik herceg azonnal azt követelte, hogy ő vigye a kiskorú Ottó helyett a birodalom kormányzását és rögtön hatalmába is kerítette a kis királyt. A birodalom nagyjai két csoportra szakadtak. Az egyik csoport azt kívánta, hogy német jog szerint Henrik legyen a gyámkormányzó, mint aki a kis királynak a legközelebbi férfi rokona. A másik csoport pedig a még Itáliában időző özvegy császárnét, Theofániát kívánta gyámkormányzóul. Csakhamar kitűnt azonban, hogy Henrik herceg nemcsak a gyámságra, hanem a koronára is törekszik. Erre ellene fordult csaknem mindenki s mikor Willigis, a jámbor és tudós mainzi érsek is minden tekintélyét latba vetette a kis Ottó érdekében, Henrik végre kénytelen volt lemondani nagyravágyó terveiről. A kis királyt kiszolgáltatta Theofánia császárnénak és a kis király nagyanyjának, Adelheidnek. De visszakapta a bajor hercegséget s ez időtől fogva úgy, mint annak idején atyja, haláláig hű támasza maradt a szász uralkodóháznak. A birodalmat tehát fia kiskorúsága alatt Theofánia özvegy császárné kormányozta. Nagy ügyességgel gondoskodott a birodalom érdekeinek megvédéséről. Mindenekelőtt északon és keleten kellett helyreállítani a birodalom megrendült tekintélyét. Ez hamarosan sikerült is neki. Itáliában nem rendült meg a császári hatalom.

Csak Rómában zendült fel újra a nemzeti párt, amelynek vezetője, Kreszcenciusz megbuktatta XIV. János pápát s az új pápát, XV. Jánost teljesen a maga befolyása alatt tartotta. De mikor Theofánia személyesen megjelent Róma előtt, Róma megnyitotta előtte kapuit és Theofánia megerősítette Kreszcenciuszt pátriciuszi méltóságában. Azt azonban nem bírta megakadályozni az özvegy császárné, hogy a birodalom nagyjai lassanként ne függetlenítsék magukat megint a központi hatalomtól. Civakodó Henrik a bajor hercegséghez hozzácsatolta Karintiát és Veronát is és amikor meghalt, a bajorok saját kényük-kedvük szerint fiát, Henriket kiáltották ki hercegüknek. Más országokban is kialakult lassan a hercegi családok teljes örökjoga. Theofánia hirtelen halála után Adelheid vette kezébe a kis király nevében az ország kormányzását. Ő neki azonban meg kellett már azt is engednie, hogy a legtekintélyesebb országnagyok érvényesítsék befolyásukat a kormányzásban, úgyhogy a hercegi méltóságnak jelentősége hatalmasan megnövekedett. Az özvegy császárné tanácsában legnagyobb befolyása a birodalmi kancellárnak, Willigis mainzi érseknek volt, aki később is hűséges tanácsadója maradt III. Ottónak s az ifjú, ideális hajlamú császárt sok eltévelyedéstől megóvta. A művelt és okos Theofánia császárné, amíg élt, gondoskodott róla, hogy fia minden tekintetben kitünő nevelésben részesüljön.

Csak az volt a hiba, hogy a fiatal császár nevelése teljesen római és bizánci volt, úgyhogy Ottó teljesen elidegenedett a hazai német szellemtől. Megvetette a “bárdolatlan szászokat" s minden vágyódása Itáliába és Rómába vonzotta. Arról álmodozott, hogy visszaállítja Nagy Károly birodalmát, csakhogy a császárságot keleti mintára alakítja át. Az új császárságnak ugyanis nem csak világi alapja lett volna. Néhány évtized óta a régi római kultúra ápolása mellett kifejlődött egy egészen különös, vallásos idealizmus, az aszkézis, amely az érzéki, bűnös világból való menekülést hirdette. Németországban a kolostori élet formájában fejlődött ez ki, anélkül, hogy lett volna valamiféle összefoglaló szervezete. Itáliában remeték voltak a képviselői, különösen rossanói Szent Nílus, aki megalapította az albán hegyek között a híres Grotta Ferrara kolostort, amely máig megőrizte a görög szertartást. Még híresebb volt a ravennai Romuald, aki apró telepekbe gyűjtötte össze a remetéket. Az aszkézis igazi hazája azonban Franciaország lett. Akvitániai Vilmos herceg 910-ben itt alapította meg egy pusztaságban, a Cluny-kolostort, amelyet kezdettől fogva a pápa alá rendelt. Innen terjesztette el a kolostor második apátja, Odo a legszigorúbb fegyelmet egész csomó kolostorban. Észak-Franciaországban, Burgundiában és Akvitániában s ezek a kolostorok mind a Cluny-kolostor föltétlen alárendeltjei voltak.

Majolusz apát kivitte azt is, hogy a Cluny-szervezethez tartozó kolostorokat feloldották a püspöki felügyelet alól és közvetlenül a pápa alá rendelték őket. III. Ottó császár a maga fantasztikus lelkével az aszkézisnek különösen itáliai formájához vonzódott, sőt arra is gondolt, hogy ennek a segítségével fogja megreformálni az egész pápaságot. Mikor tizenöt éves korában nagykorúsították és megszabadult a nagyanyai gyámság alól, elindult Itáliába. Rómában karintiai Ottó herceg fiát, Brunót, aki az ifjú császárnak testi-lelki jó barátja és rokona volt, V. Gergely néven a pápai trónra emelte. V. Gergely volt az első német pápa. A 30 éves ifjú ember szintén ideális rajongó volt és sóvárgott a mélyre süllyedt egyház reformja után. Mindenekelőtt megkoronázta III. Ottót császárnak. Az aszkézis mellett egy más ábránd is nagy hatással volt már az ifjú császárra. Gerbert reimsi érsek volt az, aki először töltötte, meg a császár fogékony lelkét a római császárság nagyszerűségének az ábrándképével. A terv az volt, hogy az aszkézissel reformált pápaság és a tiszta római módra szervezett császárság egymással kezetfogva uralkodjanak az egész világon s a világbirodalom határai essenek egybe a világegyház határaival. Természetes, hogy Ottó császár, aki visszatért Németországba, nem sokat törődött a szlávokkal, akik egészen Lüneburgig előnyomultak. Ellenállhatatlan vágy ragadta őt vissza Rómába. Rómában eközben az ifjabb Kreszcenciusz elűzte V. Gergelyt, a császári pápát és XVI. Jánost tette meg utódává.

Ottó császár ekkor megjelent Róma előtt s megadásra kényszerítette először a várost, majd az Angyalvárat is, amelyet egy ideig vitézül védelmeztek. A lázadókkal kegyetlenül bánt el. Az ellenpápát borzalmasan megcsonkíttatta, Kreszcenciuszt pedig tizenkét főhívével együtt kivégeztette. Mikor egy év mulva V. Gergely pápa hirtelen meghalt, Ottó kedves nevelőjét, Gerbertet nevezte ki pápává, aki II. Szilveszter néven uralkodott a pápai széken s az egyház és az apostoli szentszék jogait és igényeit nyomatékosan igyekezett érvényesíteni. Meg kellett volna kezdődnie az új korszaknak : a pápaság és a császárság világuralmának Rómával mint középponttal. Ottó az Aventinen emeltetett magának palotát s bizánci mintára bizánc hivatalokkal és méltóságokkal rendezte be az udvartartását. Németországot a világbirodalom egy távoli, barbár tartományának tekintette. Ottó misztikus alázatosságában “Jézus Krisztus és az apostolok szolgájának" nevezte magát, vezeklések és remetéskedő szemlélődések közepett töltötte az idejét, emellett azonban a régi Róma bölcs szenátusa, aztán Trajánusz és Márkusz Auréliusz diadalmenetei, továbbá a konstantinápolyi udvar félig antik, félig keleti pompája lebegett a szemei előtt. A rajongó aszkéta és az antik hajlamú romantikus ember egyénisége egyesült benne. Két hetet egy cellában töltött Rómában bőjtöléssel és imával.

Aztán mezitláb zarándokolt el a vértanuk sírjaihoz és elzarándokolt Gnezenbe, prágai Szent Adalbert sírjához, akinek tetemét Boleszláv herceg Gnezenben helyezte örök nyugalomra. A lengyel herceg Gnezenben nagy pompával fogadta Ottót, akinek beleegyezésével megalapította a gnezeni érsekséget, aminek az volt a jelentősége, hogy Lengyelország elszakadt a német egyháztól. Ottó Boleszlávot kinevezte “a római nép barátjának és szövetségesének" és fölmentette az eddigi adókötelezettsége alól. Ezután Aachenbe zarándokolt Nagy Károly sírjához, amelyet felnyittatott, hogy a nagy császár láttán, akit példaképül választott magának, magasröptű gondolataival éldelegjen. Nagy Károly nyakáról levette, az aranykeresztet, s a saját nyakára tette, azután megint bezáratta a sírboltot. Németországban eközben züllésnek indultak a közállapotok. Az állami kapcsolatok meglazultak, a törvénytelenségek elharapóztak, a hercegek önkényesen növelték önállóságukat s északon és keleten veszedelemben forgott már-már a kereszténység is. Mindez kívánatossá tette volna, hogy a császár odahaza maradjon és erélyes kézzel megpróbálja helyreállítani a rendet és a békességet. Mindezzel azonban Ottó nem sokat törődött, hanem 1000-ben, amint hírét vette annak, hogy Itáliában megint zavarok támadtak, harmadszor is átkelt az Alpeseken.

Levert Rómában egy zendülést s eközben palotájának erkélyéről oly megható módon vetette szemére az egybegyűlt tömegnek hálátlanságát, hogy a tömeg a zendülés két vezérét elfogta s félig meztelenül a császár elé hurcolta, hogy ítéljen fölöttük. Ámde ez a siker nem volt tartós és Ottó II. Szilveszter pápával együtt csalódottan újra elhagyta a hűtlen várost, hogy Ravennában újabb segítőcsapatok megérkezését várja be. A segítőcsapatok, azonban nagyon szórványosan érkeztek, mert a császár németellenes viselkedése annyira elidegenítette tőle a németeket, hogy felhívását nagyon kelletlenül fogadták, sőt élükön Willigis mainzi érsekkel már-már nyilt pártütésre gondoltak. Ottó ennélfogva döntő vállalkozásba nem foghatott s mikor újra megindult dél felé, Róma előtt, Paterno várában, amelyen egész élete folyamán sóvárgó szívvel csüggött, 1002-ben utólérte élete tavaszán a korai halál. Itáliában halála hírére rögtön kiújult a lázadás, úgyhogy a németeknek karddal kellett maguknak utat törniök hazájukba, hogy a császár holttestét utolsó kívánságának megfelelően Aachenbe vihessék eltemetni Nagy Károly mellé. Ugyanekkor indult el Konstantinápolyból egy görög hajó, hogy egy görög hercegnőt, akinek Ottó nemrég kérte meg a kezét, Rómába vigye a császári vőlegényhez. Egy év mulva meghalt II. Szilveszter pápa is félig elfeledetten. II. Szilveszter pápa emlékét mi magyarok is kegyelettel őrizzük, mert ő volt az, aki Szent István királyunknak megadta az apostoli címet és királyi koronát küldött neki, III. Ottóval kihalt Nagy Ottó császárnak egyenes férfiága.

A családnak már csak oldalága élt Bajorországban, ahol Nagy Ottó unokája, Civakodó Henriknek a fia, Henrik herceg volt a fejedelem. A német fejedelmek nem igen voltak hajlandók a trónt egyszerűen átruházni a bajor hercegre. Különösen a szászok ellenezték a trónöröklésnek ezt a kiterjesztését, továbbá Ekhard, a vitéz meisseni őrgróf és Hermann, a gazdag sváb herceg. A legjogosabb trónkövetelő azonban mégis csak Henrik herceg volt. Nemcsak azért mert születésénél fogva legközelebb állt az elhunyt császárhoz, hanem azért is, mert rendületlen hűséggel ragaszkodott hozzá mindenkor s hősiesen hadakozva átszállította a császár holttestét az Alpeseken keresztül és lefoglalta már a koronázási jelvényeket is. Az öregedő Hermann herceg versengésétől nem igen volt mit tartania, ellenben a vitéz Ekhard, a birodalom legmerészebb és legvállalkozóbb hercege, aki fáradhatatlanul védelmezte a keleti határokat a szlávok ellen és Itáliában is nagyrabecsülést szerzett magának vitézi tetteivel, veszedelmes versenytárs volt. Igen nagy pártja is volt különösen Szászországban. Ekhard el is határozta már, hogy szövetkezik a sváb Hermannal Henrik ellen s meg is indult már a Rajna felé, mikor két gróf személyes bosszúból orozva megrohanta és meggyilkolta Ekhardot. Ekhard halála után Henrik hívei gyorsan szaporodtak.

A bajor, frank és felső-lotharingiai országnagyok összegyűltek Mainzban s királlyá választották és meg is koronázták Henriket. A királyi korona tehát átszállt a délnémetekre és Szászország megszűnt a német királyság középpontja lenni. II. Henrik, az új király nem öröködési jogánál fogva jutott a koronához, hanem választás útján és különböző engedmények fejében. Kétségtelen, hogy mindez nagyon ártott a birodalom egységes fejlődésének, megrendítette a korona tekintélyét s nagyon megnövelte a püspökök és a világi fejedelmek befolyását a birodalmi ügyek intézésében. Mind ennek hamarosan jelentkeztek a következményei. Hezilo bajor határgrófnak, hogy megnyerje őt magának, Henrik még királlyá választása előtt megígérte a bajor hercegséget, most azonban nem akarta ígéretét beváltani. Hezilo erre szövetkezve II. Boleszláv lengyel herceggel, aki megszerezte magának a cseh hercegséget is, fellázadt Henrik ellen. Henrik azonban leverte a lázadást és Hezilo birtokait elfoglalta. Hezilo Csehországba menekült. Később azonban Henrik Hezilót újra visszahelyezte méltóságába. Természetes, hogy Henrik meg akarta torolni II. Boleszláv lengyel hercegnek a pártütését is. Kétszer viselt ellene hadat Henrik. Boleszláv végül megjelent Merzeburgban Henrik előtt, hogy hűbéresküjét letegye. Csakhamar azonban megfeledkezett hűbéri hűségéről, mire kitört a harmadik lengyel háború. A háború évekig tartott. Végül a hadakozó felek békeszerződést kötöttek.

Nyugaton több sikerrel intézte II. Henrik a birodalom ügyeit. Okosan és energikusan előkészítette Burgundia egyesülését a német birodalommal. Megkönnyítette tervét az a körülmény, hogy Rudolf burgundi király, országa nagyjainak dacosságával szemben német segítséghez folyamodott. Minthogy gyermektelen volt, II. Henriket nevezte ki örökösének és zálogul átadta neki Basel városát. Sőt amikor a burgundi nemesség továbbra is szorongatta, Rudolf Strassburgban hódolt Henrik előtt és elismerte őt társkormányzónak. II. Henrik hiába próbálta a burgundi országnagyokat e szerződés elismerésére kényszeríteni. Egyelőre le kellett mondani terve megvalósításáról. A jogcímet azonban mindenesetre megszerezte Burgundiára és Basel városát már most bekebelezte a birodalomba. Itáliában eredményesen próbálta, meg II. Henrik visszaállítani a németek uralmát. III. Ottó halála után Arduin ivreai őrgróf Páduában királlyá koronáztatta magát s visszaszorított egy német sereget, amely Ottó karinthiai herceg vezetésével benyomult a Pó mellékére. II. Henrik nagy kerülővel nemsokára Páduába ment, ahol megkoronáztatta magát a vaskoronával. De hogy mily népszerűtlen volt uralma az itáliaiak előtt, kitűnt abból, hogy a koronázás napjának estéjén a páduaiak elkeseredett zendülést rendeztek, amelyet a német haderő csak véres harc árán fojthatott el.

Mihelyt Henrik távozott Felső-Itáliából, királyi hatalma itt nyomban árnyékhatalommá zsugorodott össze. Közép-Itáliában névleg is alig ismerték el hatalmát. Tusciában minden hatalom az őrgrófé volt, Róma pedig Kreszcenciusz János hatalmában volt, tehát a legvadabb németellenes párt uralkodott itt, amely korlátlanul rendelkezett a pápasággal is. Csak Kreszcenciusz halála után sikerült a tusculumi grófoknak egy maguk közül való pápát, az erélyes és magasratörő VIII. Benedeket megválasztani, aki fegyverrel igázta le a Kreszcenciusz-pártot és elűzte Rómából Gergely ellenpápát. Gergely Henrik királyhoz folyamodott segítségért és személyesen kereste fel a királyt. De VIII. Benedek pápa is tárgyalt a német udvarral s minthogy a hatalom az övé volt, Henrik király a császári korona reményében VIII. Benedekhez csatlakozott. Henrik ismét megjelent Páduában, mire Arduin visszavonult váraiba és béketárgyalásokat szeretett volna kezdeni Henrikkel. Rómában ragyogó fénnyel fogadták Henriket s a pápa kereszttel ellátott arany földgömböt nyújtott át neki a keresztény világuralom jelképe gyanánt. Majd ünnepélyesen császárrá koronázta a pápa Henriket és feleségét, Kunigundát. Henrik nemsokára visszatért Németországba, Itáliában azonban még mindig nem volt valóságos uralkodó. Hogy hatalmát megszilárdítsa, az egyházra akart támaszkodni úgy, mint Németországban s arra törekedett, hogy visszajuttassa az egyháznak minden birtokát, amelyet ez az idők során elveszített.

A császárnak ez a szándéka felingerelte a világi nemességet és Arduin újra pártot ütött. Csak miután legfőbb hívei a császári párt kezébe kerültek, akkor tett le Arduin a további küzdelemről s betegen visszavonult egy kolostorba, ahol meg is halt. De halála után is tovább viszálykodtak egymással Lombardiában az egyházi és világi nagyok s a császári tekintély egyre mélyebbre hanyatlott. Dél-Itáliával II. Henrik mindezideig nem ért rá foglalkozni, pedig ott fontos események történtek. II. Ottó legyőzetése óta a bizánciaké volt Dél-Itáliában a hatalom. Helytartójuk, aki Bariban székelt uralkodott közvetve vagy közvetlenül Dél-Itália legnagyobb részében s a konstantinápolyi pátriárka egész csomó püspökségre kiterjesztette egyházi főhatóságát. A bizánciak hatalmát az arabok rendítették meg, akik Tarentum mellett legyőzték őket. Csakhamar Barit kezdték ostromolni, amelyet csak egy velencei hajóraj segítségével tudtak a görögök felmenteni az ostrom alól. Végül a Dél-Itália lakóiban fölmerült az a gondolat, hogy nem szabad idegen segítségre számítani, hanem saját erejükkel kell védekezniők az idegenek uralma ellen. A harcok során VIII. Benedek pápa azt hitte, alkalma nyílik arra, hogy fellépjen a görögök ellen és biztosítsa a szentszék jogait Dél-Itáliára. Beavatkozott a küzdelembe, de nem sok szerencsével.

Végül a pápa Rómában sem érezte magát biztonságban s a császár meghívására Németországba utazott, hogy a bambergi Szt. István-templomot felszentelje. Megbeszélték ekkor azt is, hogy a császár benyomul Dél-Itáliába, hogy rendet teremtsen. II. Henrik császár el is indult itáliai útjára. Három hadoszlopban vonultak délre a német seregek. A hosszas hadakozás azonban, az apróbb sikerektől eltekintve, teljesen eredménytelenül végződött. A császár visszavezette hadait Rómába s Dél-Itália továbbra is Bizánc uralma alatt maradt. II. Henrik császár tehát Itáliában egy lépéssel sem ment túl az itáliai királyság biztosításán. Dél-Itália meghódítását kilátástalannak és céltalannak ítélte. Sohasem törekedett olyan fantasztikus világuralomra, aminő III. Ottónak az ábrándja volt. Uralkodásának főgondja mindig Németország volt s 22 esztendei uralkodásából csak hármat töltött Itáliában. A német alkotmányt Nagy Ottó császár hagyományaihoz híven fejlesztette tovább s az egyházfejedelmeket elhalmozta birtokokkal, jövedelmekkel és felségjogokkal, mert ezeknél nem kellett attól tartania, hogy családi érdekeket szolgálnak és hatalmuk átörökítésére törekszenek. Féltékenyen óvta az invesztitura jogát is, azaz az egyházfejedelmi méltóságok betöltésének a jogát és a püspököket legmegbízhatóbb hívei közül választotta ki. Az egyháznak adott kedvezményekkel kapcsolatban egyszer kedélyesen így szólt a császár : “Akinek sokat adunk, attól sokat vehetünk is el." Itáliában is úgy járt el, mint Németországban.

Második itáliai útjában Tusciába két császári biztost nevezett ki, hogy szerezzék vissza az egyháznak az elidegenített birtokokat. A lombard püspökségeket, amelyeket többnyire németekkel töltött be, grófi jogokkal ruházta fel, úgyhogy a világi nemesség függésbe jutott az egyházfejedelmektől. II. Henrik császár azonban jámbor vallásosságában támogatott az egyház körén belül egy oly mozgalmat is, amely csakhamar veszélybe sodorta az egész Nagy Ottó-féle birodalmi alkotmányt. Ez a mozgalom a Clunyból kiindult reformmozgalom volt. Clunyben Odilo apát nemcsak az aszkézist fejlesztette ki legszélsőbb formájában, hanem az egyház alkotmányával szemben egy új, minden világiasság ellen irányuló eszményt állított fel. Kolostora tagjaitól a legszigorúbb engedelmességet követelte meg. A szerzetesnek egyéniségét teljesen el kellett fojtania. Asztalnál és a hálóteremben egy szót nem volt szabad kiejtenie. A vidámság és a személyes barátkozás száműzve volt. Aki a rend szabályait megszegte, azt szigorúan büntették : megdorgálták, megostorozták, bebörtönözték és bőjtöltették. Mindez sötét, fanatikus rajongást szült a kolostorban s az apátot szerzetesei között korlátlan kényurrá tette.

Odilo apát az összes kolostorokat, amelyek az új iránynak hódoltak, egységes szervezetbe foglalta össze, amelynek élén mint kényuralkodó a clunyi apát állt s arra törekedett, hogy ezt a szervezetet tegye úrrá az egész egyházban. Azt követelte, hogy a papok nősülését tiltsák meg, az egyházat függetlenítsék minden világi hatalomtól s az aszkéta módra reformált pápaság legyen az egész egyháznak korlátlan ura. Ennek az eszménynek és törekvésnek a szolgálatában állt később a hatalmas VII. Gergely pápa is. Természetes, hogy ennek a reformmozgalomnak a tényleges állapotokban volt meg a gyökere. Az alsóbb világi papság, amely akkoriban európaszerte házasodni szokott, nagyon elvilágiasodott. A püspököket és apátokat a világi fejedelmek nevezték ki és iktatták be méltóságukba, aminek az volt a következménye, hogy az egyház függőségbe jutott a világi hatalomtól és virágzott a szimónia, vagyis egyházi hivatalok pénzért való megvásárlása, úgyhogy igen gyakran méltatlan kezekbe került a papi tisztség. Nem ritkán világi urakat ültettek be egyházi méltóságokba. A reformmozgalom hívei panaszkodtak, hogy az egyház léte veszedelemben forog. Az erőszakos, nyers világi élet ugyanis elnyeléssel fenyegette az egyházban rejlő magasabb kultúrális és erkölcsi erőt. Ebben rejlett a reformmozgalomnak jogosultsága és ereje, egyben azonban a veszedelme is, legalább a német császárságnak és a pápaságnak a viszonya szempontjából. Eddigelé a császár hatalmát az egyházra építette, amelyet mindenképen támogatott és kitüntetett, úgy azonban, hogy voltaképen ő maradt az egyháznak az ura.

Ha azonban a clunyi reform érvényesül az egyházban, akkor ez az alárendeltség az egyház és a világi hatalom között tovább nem állhatott fenn. Ezt a veszedelmet nem ismerte föl II. Henrik császár és rokonszenvezett a reformmozgalommal. Példájára a német birodalom több püspöke is hajlott a reformokra. A veszedelmet először Aribo mainzi érsek, Germánia primása vette észre, aki szót emelt a német egyház önállósága érdekében a clunyi reformeszmék és a pápaság fokozódó hatalmi igényei ellen. A viszály később nyiltan kitört s Németországot nagy egyházi harc veszedelme fenyegette. De 1024-ben meghalt II. Henrik császár, akit a bambergi székesegyházban temettek el. Benne kihalt a szász uralkodócsaládnak férfiága. A birodalomban, amelyet III. Ottó ábrándjai szétzüllésnek indítottak, helyreállította a rendet és a békét s visszaterelte az országot a nemzeti politika ösvényére. Ennél nagyobb dícsérettel uralkodót nem lehet illetni.

II. Konrád császár. (1024-1039)

Az egyházi viszálykodás közepette készülődtek a királyválasztásra a német egyházi és világi főurak. II. Henrik császár halálos ágyán Nagy Ottó egyik dédunokáját, Konrád herceget jelölte ki utódának, aki Nagy Ottó leányának leszármazottja volt. Konrád annakidején összeveszett Henrik császárral, mert a császár akarata ellenére feleségül vette Ernő sváb herceg fiatal özvegyét, Gizellát.

Később azonban visszanyerte a császár kegyét s Aribo mainzi érsek minden hatalmi súlyát latba vetette Konrád mellett, mert tudta, hogy Konrád, aki teljesen világiasan nevelkedett, hozzáférhetetlen lesz a clunyi reformmozgalom számára. A másik trónjelölt ifjabb Konrád karinthiai herceg volt, akit a clunyi reformpárt hívei, Piligrim kölni érsek és Frigyes felső-lotharingiai herceg támogattak. A királyválasztó gyűlést Aribo mainzi érsek Mainz közelébe, Cambába hívta össze. Idősebb Konrád herceg a választás előtt barátságosan megegyezett atyjafiával, ifjabb Konrád herceggel s ezzel jelét adta nagy diplomáciai képességének. A béke hatása alatt az egybegyűlt országnagyok, akik közül Aribo érsek szavazott először, egyhangúlag idősebb Konrád herceget választották meg, aki II. Konrád névvel foglalta el a német trónt. II. Henrik császár özvegye, Kunigunda átnyújtotta Konrádnak a koronázási jelvényeket s a főurak és a nép újjongó örömmel azonnal Mainzba vonultak nagy ünnepi menetben, ahol megkoronázták Konrádot. Néhány nap mulva Piligrim kölni érsek utólag megkoronázta Gizella királynét is, mert Aribo érseknek a közeli rokonság miatt kifogása volt a házasság ellen. II. Konrád királlyal újra frank törzsből való uralkodó foglalta el a német birodalom trónját. Elődeitől főleg az különböztette meg őt, hogy nem részesült tudományos nevelésben és az egyházi ügyek iránt sem érdeklődött túlságosan.

Világi uralkodó volt, erős gyakorlati érzékkel, vasakarattal. Büszke, szenvedélyes, bosszúvágyó, erélyes király volt. Trónralépte után beutazta lovon a német grófságokat, hogy személyesen győződjön meg népeinek bajairól és hogy mindenfelé igazságot szolgáltasson. Mindenekelőtt teljes rendet akart teremteni a német területen, mielőtt Rómába megy. Mert az ellenzék a királyválasztáson szenvedett vereség után egyáltalán nem békélt még meg. Ifjabb Konrád herceg, aki nem kapta még meg a lemondása fejében megígért karinthiai hercegséget, továbbá Ernő sváb herceg, a király mostoha fia, aki anyja örökrészéül Burgundiát szerette volna megszerezni, egyaránt békétlenkedtek. Konrád vasmarokkal fojtotta el a lázongásokat s azután készült itáliai útjára. Miután nyolc esztendős fiát, a későbbi III. Henriket utódául ismertette el, megindult Rómába. Akadálytalanul bevonult Milánóba, ahol Aribert, a nagyratörő, hatalmas érsek, akinek szüksége volt Konrád jóakaratára, mert Rómától független pátriárkátusra törekedett, nagy tisztelettel fogadta és a lombard vaskoronával Itália királyává koronázta. A világi nemességgel ellenben sok baja volt Konrádnak Felső-Itáliában. Fegyverrel kellett meghódítania Páduát, Ravennát és Ivreát s csak azután folytathatta útját Rómába, ahol XIX. János pápa császárrá koronázta. Ez alkalommal feleségét, Gizellát is megkoronázta a pápa.

A koronázási ünnepen részt vett Nagy Kanut dán király és Rudolf burgundi király is, akikkel Konrád megújította a baráti szövetséget. A császár korlátlanul rendelkezett a pápával. Dél-Itáliában is érvényesítette hatalmát. Mikor II. Konrád megjelent itt, Salerno és Benevent hercegei elismerték a német hűbéruraságot s a császár úgy akart békés összeköttetést létesíteni a keletrómai császársággal, hogy fia, Henrik számára, egy bizánci hercegnőt kért feleségül. Azután visszaindult a császár Németországba, mert mostoha fia, Ernő sváb herceg közben megint új bonyodalmakat támasztott. Ernő herceg sehogy sem tudott belenyugodni Burgundia elvesztésébe és több barátja támogatásával újra lázadást szított. Minthogy azonban hűbéresei vonakodtak a császár ellen harcolni, Ernő kénytelen volt az ulmi országgyűlésen meghódolni a császár előtt, aki börtönbe záratta őt. Azonban Gizella császárné közbenjárására ki akart vele békülni a császár és szabadon bocsátotta őt azzal a feltétellel, hogy részt vesz a küzdelemben a még mindig lázongó Werner ellen, aki Ernő mellett ütött pártot a király ellen. Ernő azonban kijelentette, hogy inkább lemond hercegségéről és a császár kegyéről, semhogy árulást kövessen el régi barátja és fegyvertársa ellen. Konrád császár erre száműzetéssel sújtotta Ernőt és hercegségét öccsére, Hermannra ruházta.

Ernő erre csatlakozott Wernerhez s néhány más barátjukkal együtt a Fekete-erdő hegyei közé vonultak, ahol félig rabló módra éltek, pusztítva a szomszédos vidékeket. A császár sereget küldött ki ellenük s az állhatatos lázadók kétségbeesett védekezés után holtan maradtak a csatatéren. A német nép annyira bámulta a baráti hűségnek ezt az önfeláldozását, hogy Ernő herceg hű barátságát dalokban dicsőítette. A császár ellenben nem igen bánkódott mostoha fiának tragikus vége fölött. Mikor értesült haláláról, csak ennyit mondott : “Harapós kutyák nem szoktak megvénülni." Csakhamar végzett ezután a császár a többi békétlenekkel és végre bekebelezhette országába Burgundiát is. A császár uralkodott ez időtől fogva az egész alpesi hegyláncolaton, Magyarországtól a Földközi-tengerig s teljesen kialakult a középeurópai német birodalom, amely magában foglalta Németországot, Burgundiát és Itáliát. Természetes, hogy ilyen körülmények között a birodalom középpontja egyre jobban eltolódott dél felé s ennek következtében a birodalom északi és keleti részén a szlávok egyre jobban elhatalmasodtak idővel. II. Konrád császár erélyesen megóvta ugyan a birodalom érdekeit a vendek és a lengyelek ellen, de az elvesztett szláv terület visszafoglalására mégsem gondolhatott, mert nem volt rá érkezése s a szláv térítés és gyarmatosítás munkája teljesen megakadt. Az északi germánok előtt meg is hátrált II. Konrád császár.

Mert mikor fiát, Henriket, minthogy a görög házassági terv füstbe ment, összeházasította Nagy Kanut dán király leányával, Kunigundával, átengedte a dán királynak Slezviget. A német gyarmatosítás folytonos előrenyomulása a magyar terület felé határvillongásokat idézett fel a németek és magyarok között. II. Konrád császár 1030-ban sereggel vonult be Magyarországba a Dunától délre, míg Bretiszláv herceg Cseh és Morvaország felől Esztergomig nyomult előre. De az úttalan vidék annyira megviselte a német hadakat, hogy csakhamar vissza kellett vonulniok a magyarok elől, akik üldözték őket és elfoglalták Viennát is, a mai Bécset. A császár, minthogy birodalma egyéb ügyei nagyon elfoglalták, a magyarokkal való viszály rendezését fiára, Henrik bajor hercegre bízta. Henrik azonban és a bajor országnagyok nem akartak a magyarokkal háborúskodni és békét kötöttek velük. A németek lemondtak határtelepeikről és a német gyarmatosításnak ennélfogva itt is vége szakadt. II. Konrád császár tehát nem tartozott a nagy német hódítókhoz, hiszen Burgundiát sem fegyverrel, hanem régi szerződések alapján szerezte meg. Hódítások helyett azonban fáradhatatlanul dolgozott a birodalom rendjének belső megszilárdításán s mint igazságos, bár szigorú bíró is nagyon népszerű uralkodó volt. A hercegek hatalmát nem törekedett ugyan megszüntetni, de minden alkalmat megragadott arra, hogy a hercegségeket lehetőleg családja tagjainak kezében egyesítse.

Igy történt, hogy Henrik trónörökös, aki bajor herceg lett, megkapta a sváb hercegséget és a császár neki szánta Karinthiát is. Az egyházat tervszerűen birodalmi intézménynek tekintette a császár s a püspököket és apátokat a legfőbb birodalmi tisztviselőknek. Rendületlenül ragaszkodott ennélfogva az invesztitura jogához és nem riadt vissza a szimóniától sem, az egyházi hivatalok pénzért való adományozásától, mert ilyen módon tekintélyes jövedelmet biztosított magának az egyház bevételeiből. Nem egyszer világiaknak is adott egyházi javadalmakat. Másrészt folytatta Konrád az Ottók politikáját s az egyházi méltóságokat grófi hatósági jogokkal ruházta fel, hogy ellensúlyozza a világi főurak hatalmát. A koronajavakból azonban nem ajándékozott többé egyháziaknak, ellenkezőleg, a koronajavak igazgatását újjászervezte s eközben oly újításokat létesített, amelyeknek a jövőre nézve nagy fontosságuk volt. Támogatni kezdte a kis hűbéreseket, hogy ezekben találjon támaszt úgy az egyházi, mint a világi hűbérurakkal szemben. A hűbéri rend szerint ugyanis a császár volt az egész hűbéri rendnek a csúcsa, ő volt a főhűbérúr s ő neki tették le a hűbéri esküt az összes nagyobb, önálló hűbérurak. A kisebb hűbéresek azonban nem érintkeztek közvetlenül a császárral. Ők apró hűbérbirtokukat a nagyobb hűbér uraktól kapták s ezeknek tettek hűbéri esküt, úgyhogy a császárral csak a nagy hűbérurakon keresztül függtek össze s voltaképen nem a császárnak, hanem a nagy hűbéruraknak az alattvalói voltak.

II. Konrád már most arra törekedett, hogy ez apró hűbéreseket függetlenítse s minden eszközzel annak az elvnek a szigorú érvényesítésére iparkodott, hogy a kishűbéreseknek hűbérbirtoka örökössé váljék, azaz, hogy a nagy hűbérúr ne vehesse el az apa kisbirtokát a fiútól. Amint a kishűbéres birtoka örökös birtokká vált, nem függött többé a nagyhűbérestől, hanem közvetlen kapcsolatba jutott a császárral és a kishűbéres a császár alattvalója lett. S minthogy függetlenségét a császárnak köszönte, hálás volt iránta és erős támasza lett a császári hatalomnak az egyházi és világi nagyok túltengésével szemben. Ez a szempont eredeti felfogás volt Konrád politikájában és nagyon megnövelte a császári hatalom szilárdságát. Ugyanezt a politikát űzte Konrád császár Itáliában is, ahol különösen - Lombardiában - oly nagy volt a püspökök hatalma, hogy az nemcsak az apróbb hűbéreseket, hanem a nagyobb világi urakat is elnyeléssel fenyegette. II. Konrád császár a világi hűbéresek pártját fogta kezdettől fogva, hogy visszanyerje hajlandóságukat, mert az itáliai nemesség nagyrésze régóta ellenséges indulattal viseltetett már a császárok iránt, akik különösen a püspököket és az egyházat részesítették kedvezményekben. A világi nemesség már-már rossz szemmel nézte azt is, hogy Itália kapcsolatban van Németországgal. II. Konrád császár sokat tett az itáliai nemesség megnyerésére.

Emellett azonban igen szigorú ura is volt az olasz nemességnek a császár. Az erőszakosságairól hírhedt Thasselgart grófot elfogatta és maga elé vezettette. “Ez hát az oroszlán, aki Itália állatait elnyelte ? - kérdezte császár. - Az Ur szent keresztjére, ez az oroszlán nem fogja tovább az én kenyeremet, pusztítani !" Azután fejedelmi törvény szék elé állíttatta Thasselgartot, halálra ítéltette és nyomban fel is akasztatta. A Felső-Itáliában támadt bonyodalmak Konrádot ismét beavatkozásra kényszerítették. Itália leghatalmasabb egyházfejedelme Milánó érseke, Aribert volt, aki minden módon a saját világi hatalma gyarapítására törekedett. A németeket, mint vad népet, útálta, német papokat nem fogadott be területére és a császárra nagyon dühös volt, amikor ez támogatta az itáliai németeket, akik nagyon ellenséges szemmel nézték Aribert terjeszkedését. Aribert oly keményen bánt a maga kishűbéreseivel, a valvasszorokkal, hogy ezek föllázadtak ellene. Aribert nagyobb hűbéreseinek, a kapitányoknak és a miniszteriálisoknak (egyházi lovagok) segítségével eleinte legyőzte ugyan a zendülőket, de ezek nem adták meg magukat, hanem Lodiba menekültek. A környéken lakó valvasszorok mind csatlakoztak a zendülőkhöz és erős seregbe tömörülve Milánó ellen vonultak. Aribert azonban a fenyegetett itáliai püspökök segítségével Lodi és Milánó között véres ütközetben legyőzte a zendülőket.

A véres diadalnak az lett a következménye, hogy most már az egész országban fellázadtak a kishűbéresek a nagyhűbéresek ellen s a csatakiáltás mindenütt az volt : “Tegyétek örökössé a hűbéreket !" A császár hidegen így szólt a rossz hírek hallatára : “Ha Itália törvényt kíván, akkor én Isten segítségével megtömöm majd törvényekkel." Aribert segítségül hívta a császárt is, aki, bár nem bízott Aribertben, mégis bevonult Milánóba, ahol az érsek nagy tisztelettel fogadta. Milánóban azonban nagy zavargás támadt. A császár erre áttette udvarát Páduába, ahová országgyűlést hítt egybe. Az országgyűlésen az ország minden tájáról jelentkezők súlyos vádakat emeltek Aribert ellen s mikor az érsek vonakodott alávetni magát a császár ítéletének, a császár egyszerűen elfogadta az érseket és elzáratta. Aribert azonban megszökött és szerencsésen Milánóba érkezett, ahol örömújjongással fogadták, mert a város népe ragaszkodott az érsekhez és inkább kívánta a fényűző érseket, aki olasz volt, mint a császár szigorú grófjait, akiket idegeneknek tekintett. A császár erőszakos eljárása nagy visszatetszést szűlt országszerte s a lázadó valvasszorok is Ariberthez készültek csatlakozni. A császár azonban nem volt hajlandó engedni a lázongóknak. Fiának, Henriknek megparancsolta, hogy nagy német sereggel vonuljon Itáliába. Az olasz fejedelmekkel pedig ő maga megindult Milánó ellen.

De a város lakói oly vitézül védekeztek, hogy a császár kénytelen volt beérni az ostromzárral, sőt mikor a nyár egyre forróbb lett, kénytelen volt csapataival visszavonulni Verona tájékára, az Alpesek nyúlványai közé. Még Milánó ostroma közben kiadta azonban a császár híres hűbéri törvényét, amelyben úgy, mint Németországban tette, a valvasszorok pártjára állt a nagyobb hűbérurakkal szemben. Kimondta, hogy a kishűbérek is örökösek és a kishűbéres csak kishűbértársai ítélete alapján fosztható meg bűnösség miatt birtokától. Az ítélet ellen pedig a császárhoz lehet fellebbezni. Ezzel a merész lépéssel kirántotta a császár a valvasszorok zendülése alól a talajt s az egész kishűbéresrendet a császári hatalom támaszává tette a nagy egyházi és világi hűbéresekkel szemben, akiknek hatalmát ez a törvény érzékenyen megnyirbálta. Most végre döntő lépésre készült a császár Aribert ellen : egyházi bíróság nélkül megfosztotta őt érsekségétől. Ezzel azonban halálosan felingerelte Aribertet, aki szövetkezett több lombardiai püspökkel s Odo grófnak, Konrád régi ellenségének ajánlta fel az itáliai koronát. Odo be is nyomult Lotharingiába, de a lotharingiaiak teljesen tönkreverték seregét s őt magát is megölték, levágott fejét pedig az elfoglalt lobogóval együtt diadaljelvényül elküldték a császárnak Itáliába. Aribert hatalma ennek folytán tisztán Milánóra szorítkozott és helyi jelentőségűvé hanyatlott.

Milánóban azonban megvédte magát az érsek a lombardiai országnagyok támadásai ellen és a polgárokra támaszkodott, akiket rang és rendi különbség nélkül fegyverbe szólított. Nem is sejtette az érsek, hogy a városi népfelkelésnek ezzel az intézményével megvetette alapját Milánó köztársasági szabadságának s ezzel Itália történetének új korszakát alapozta meg. II. Konrád császár eközben dél felé tartott. Spellóban találkozott X. Benedek pápával, aki a császár kívánságára kiközösítette az egyházból Aribert érseket. A császár ezután Róma elkerülésével délre vonult, hogy ott is rendet teremtsen. IV. Pandulf, Capua hercege, ugyanis Capuából kiindulva, mindenfelé erőszakosan terjesztette a hatalmát. Ekkor jelent meg Konrád váratlanul. Pandulf, aki a császár váratlan felvonulásától megrémült, feleségét és fiát küldte a császári táborba, engedelmességet ígért és 300 font aranyat kínált bírságul. Ő maga azonban vonakodott megjelenni a császár előtt. A császár, aki ennélfogva joggal bizalmatlankodott Pandulfban, félbeszakította a béketárgyalásokat, azután ellenállás nélkül elfoglalta Capuát, ahonnan Pandulf megszökött. A fejedelmek bírósága megfosztotta Pandulfot Capuától, a herceg pedig Konstantinápolyba menekült. A császár, aki most valóságos ura volt Itáliának Apuliáig, az Adriai-tenger partján megindult észak felé, hogy visszatérjen Németországba. Azután elvonult Nimwegenbe, Nagy Károly ősi várába, ahol állandóan betegeskedett. Nemsokára aztán, 1039-ben, hatvanéves korában meghalt.

III. Henrik császár. - A német császárság fénykora. (1039-1056)

II. Konrád császárt az tünteti ki a középkori német császárok közül, hogy ő volt az első, aki teljesen világi politikát űzött s ő volt az első, aki a kisebb hűbéresek és lovagok jogi helyzetét rendezte és a császári hatalom új támaszát kereste bennük. Az egyházat tisztán birodalmi intézménynek tekintette annyira, hogy nem vette észre annak az új iránynak a rohamos fejlődését, amely csakhamar romlással fenyegette a császári hatalmat is. Utóda III. Henrik azonban egyelőre tovább fejlesztette még a császári hatalmat. Apja halálakor alig 22 esztendős ifjú volt csak. De király volt már 9 éves kora óta és úgyszólván már gyermekkorában résztvett a birodalmi ügyek intézésében. Brunó augsburgi püspök volt a nevelője, aki teljesen egyházias, tudományos nevelésben részesítette. Henrik azonban, bár erős vallásos érzésű uralkodó volt, energiáját nem veszítette el s a birodalom nagyjait vasmarokkal kényszerítette a császári tekintély tiszteletére.

Mikor trónralépte után régi szokás szerint végigjárta birodalmát, Aribert milánói érsek eléje járult és békejobbot nyújtott az új uralkodónak, aki annál szívesebben békült ki az érsekkel, mert voltaképen kezdettől fogva helytelenítette apjának erőszakos eljárását. Henriknek eleinte más gondja volt, mint az itáliai zavarok. Csehországban Bretizláv herceg nagy nyugati szláv birodalom alapításán törte a fejét. Elfoglalta a zilált Lengyelországot is. Prágából érsekséget akart, csinálni és független cseh nemzeti egyházat akart alapítani. Mikor III. Henrik hiába szólította fel őt, hogy vonuljon ki Lengyelországból, sőt mikor Bretizláv Péter magyar királlyal is szövetkezett Henrik ellen, Henrik hadat indított a veszedelmes szomszéd ellen. Első hadjárata kudarccal végződött, de másodízben diadalmasan nyomult Prága elé, ahol a prágai püspök a cseh nemesség legnagyobb részével Henrik mellé állott, úgyhogy Bretizláv kénytelen volt meghódolni. Hűséget esküdött Henriknek és lengyel hódításait is visszaadta. Csehország azóta egy félszázadon át szilárd hűbéri kapcsolatban maradt a német birodalommal. Fontos volt ez Németországra nézve különösen a magyar királyság miatt, amely egyre jobban megerősödött. Péter király, akit a magyarok letettek Szent István trónjáról, kétségbeesésében III. Henrikhez folyamodott segítségért. III. Henrik meg is ígérte támogatását, mert Péter révén jogot szerzett arra, hogy beavatkozzék a veszedelmes szomszédok dolgaiba. Be is vonult nagy sereggel Bretizláv támogatásával a Duna mellett magyar területre egészen Esztergomig, de nem sok eredményt ért el. A magyarok hallani sem akartak Péterről.

Henrik végre 1043-ban békét kötött a magyar királlyal, Aba Sámuellel, aki adófizetést ígért neki s kiadta a német foglyokat és a megszállott német területeket egészen a Lajta-folyóig, amely azóta nyugat felé Magyarország határa lett. Minthogy azonban a magyarok nem akartak a németeknek az adót fizetni, III. Henrik óriási bajor, osztrák és cseh sereggel ismét betört Magyarországba és Ménfő mellett nehéz lovasságával súlyos diadalt aratott a magyarokon. Visszahelyezte Pétert Székesfehérváron királyi székébe, hűbéresküt vett tőle, elrendelte a bajor jogrend behozatalát és német csapatokat hagyott hátra Magyarországban. Aba Sámuelt a német hagyomány szerint foglyul ejtette és lefejeztette. Henrik Esztergomban személyesen ruházta fel Pétert az ország hűbérével és fogadta a magyar nemesek hódolatát. Nagy sikere volt ez az ifjú Henriknek. Magyarországból német hűbérállamot csinált. Persze csak rövid időre, mert a magyarok nem sokáig tűrték a német jármot, amelyet a hazaáruló és elűzött Péter király hozott a nyakukba. Pétert újra elűzték a trónról, aki Ausztriába menekült. Utközben azonban elfogták őt a magyarok és megvakították. Endre király, aki Szent István királyságát és keresztény államrendjét akarta biztosítani, eleinte a béke kedvéért a német hűbéruraságot is elismerte volna, ha Henrik elismeri őt magyar királynak. III. Henrik azonban erről hallani sem akart, bár akkor már nagyon elfoglalták a birodalom egyéb dolgai.

Henrik betört újra Magyarországba s egészen Székesfehérvárig nyomult előre. Azonban rémes kudarcot vallott. Seregének csak romjait vezethette vissza birodalmába. A következő esztendőben kudarcot vallott Pozsony ostromával is, úgyhogy Magyarország ekkor már felszabadult a német felsőség alól, bár Endre király formaszerűen hajlandó volt még a német felsőséget elismerni. Tárgyalás közben azonban Konrád bajor herceg, akit Henrik megfosztott a hercegségtől, 1053-ban Magyarországba menekült és rábeszélte Endrét, hogy vonja vissza az engedményeket. Ujra megkezdődött erre a magyarokkal a határháború, de ezt már nem III. Henrik végezte be. Lássuk most Henrik uralkodásának többi eseményeit. Henrik legnagyobb ellenségei a világi fejedelmek voltak, mert a hercegekkel szemben kénytelen volt apja rideg politikájáról lemondani s a hercegségeket, amelyeket apja mind az ő kezében egyesített, külön-külön országnagyokra ruházta. Tartózkodott teljesen a szimóniától is, nem politikából, hanem szigorú egyházi meggyőződésből. Ezen a ponton gyökeres ellentét volt apja és az ő politikája között. Henrik ugyanis szigorúan vallásos nevelésben részesült s mióta feleségül vette VII. Vilmosnak, Akvitánia elhunyt hercegének leányát Ágnest, politikáját még jobban áthatotta a vallásos egyházi irány, mert Ágnes buzgó híve volt a clunyi reformmozgalomnak és a francia reformpártnak.

A zilált Franciaországban ugyanis egyre hatalmasabban terjeszkedett az egyház befolyása. Az istenbéke (treuga dei) egyre nagyobb mértékben elterjedt. Először Akvitániában rendelte el az egyház az istenbékét, oly módon, hogy az egyházi ünnepeken s azonkívül minden héten szerda estétől a következő hétfő reggeléig megtiltotta a fegyver használatát egyházi kiközösítés terhe alatt. A gyönge állami hatalom helyett ekképen az egyház gondoskodott a jogbiztosság megóvásáról. Ez a mozgalom csakhamar átterjedt egész Burgundiára is, ahol az istenbékét kiterjesztették az egész ádventra a karácsonyi és husvéti szent időkre is. III. Henrik, mikor Burgundiában járt, az istenbéke segítségével állította ott helyre hamarosan a belső békét s ez ösztökélte őt arra, hogy a német birodalomban is meghonosítsa lehetőleg a béke korszakát. Nem ugyan az istenbéke behozatalával, mert hiszen ez azt jelentette volna, hogy a királyi hatalom ott is átengedi a rend biztosítását az egyház erejének, hanem inkább személyes példaadással, hogy ily módon szoktassa le a germánokat a vérbosszú ősi hagyományáról. Ezért kihirdette, hogy megbocsát minden felségsértőnek s megszünteti száműzésüket. Henrik nem annyira mint parancsokat osztogató uralkodó, hanem mint jó keresztény viselkedett az egyházzal szemben. S tette ezt oly időben, mikor a clunyi reformpárt egyre határozottabban arra törekedett amúgy is, hogy az egyházat reformálja és minél jobban függetlenítse a világi hatalomtól.

Már most Németországban a birodalom egységének és a királyi hatalomnak alapja az egyház volt, amelyet a német császárok tisztára állami, birodalmi intézménynek fogtak fel. Ha az egyház függetleníti magát az állami hatalomtól Németországban is, akkor menthetetlenül szétzüllik a birodalom egysége. Ez volt a veszedelem, amely Henrik gyöngesége miatt fenyegette a birodalmat. III. Henrik elvileg ragaszkodott ugyan az invesztitura jogához és a püspökök hűségesküjéhez, de valahányszor határozott ellenmondással találkozott valahol, vallási okokból csaknem mindig meghátrált az egyház előtt és több ízben elengedte egy-egy egyházfejedelemnek a hűségeskü letételét. Emellett Henrik maga is elősegítette az egyháznak s mindenekelőtt a pápaságnak a reformját, nem politikai okokból, mint nagy elődei tették, hanem tisztára vallásos meggyőződésből. A pápaság reformjára valóban szükség is volt. Mert Szent Péter trónusa megint a római pártoskodások mocsarába süllyedt. Rómának 1045 táján egyszerre három pápája is volt : IX. Benedek, III. Szilveszter és VI. Gergely. Csak a német király menthette meg a pápaságot az erkölcsi zülléstől : ez volt a véleménye a komolyabb itáliai elemeknek is. III. Henrik nem is tétovázott elhatározásával. Mikor elindult Itáliába, kíséretében két érsek és tíz püspök is volt.

Páduában birodalmi zsinatot tartott az itáliai, német és burgundi püspökökkel és ünnepélyesen tiltakozott mindenfajta szimónia ellen. Csak ezután értesült róla, hogy VI. Gergely pápa is szimóniával szerezte meg a méltóságát, amennyiben 1000 font ezüstöt fizetett IX. Benedeknek, aki azonban az adásvétel után is ragaszkodott a pápai méltósághoz. Erélyes intézkedésre volt szükség. Sutriban második zsinatot tartott a császár, amelyen kimondták III. Szilveszter letételét, VI. Gergely pedig önként lemondott a pápai székről. Rómában III. Henrik egy harmadik zsinattal kimondatta IX. Benedek letételét is. Nyomban ezután jogszerűen megválasztották az egybegyűlt római papok és nemesek Snidger bambergi püspököt, aki II. Kelemen névvel foglalta el a pápai trónt és III. Henriket nyomban császárrá koronázta. A rómaiak felruházták a császárt a pátriciusi méltósággal, aminek az volt a jelentősége, hogy ezentúl a császárt illette meg a pápaválasztásnál az első, tehát a döntő szavazat. Ezután Henrik császár Dél-Itáliában is rendezte a zavaros viszonyokat s miután itt két normann grófságot alapított, visszatért Németországba. Magával vitte VI. Gergely pápát is és ennek kedvenc tanítványát, Hildebrandot, a későbbi VII. Gergely pápát. Az új pápa nagy eréllyel látott hozzá a reformmunkához. De nemsokára meghalt s oly zavaros volt még akkor mindig a helyzet Rómában, hogy IX. Benedek, a trónja fosztott pápa újra hatalomra jutott, de hamarosan ő is meghalt.

A császár erélyes pápát akart most már és Brunó touli püspökre esett a választása, aki a clunyi reformpártnak a híve volt. Brunó csak föltételesen fogadta el a wormsi országgyűlésen a pápai tiarát s hangsúlyozta, hogy megkívánja, hogy a római nép és papság szabályszerűen válassza meg őt utólag, különben nem tekinti magát pápának. Mint zarándok vonult be alázatosan Rómába, ahol ünnepélyesen fogadták őt s IX. Leó néven pápává kiáltották ki. IX. Leó pápával kezdődött meg a pápaság reformálása, egyelőre teljes egyetértésben a császárral. A pápa első segítőtársa Hildebrand volt, aki nagy körültekintéssel és okosan rendbehozta csakhamar a pápai udvar zilált háztartását. Több római zsinaton is kárhoztatták a szimóniát és a papi házasságot. Róma szimóniás és nős papjait letették, a bíbornoki testületet, amely akkor a római püspökség káptalanja volt, újjá alakították és külföldiekkel is kiegészítették. IX. Leó pápa személyesen szállt síkra mindenütt reformjai mellett. Zsinatokat tartott Itáliában, Németországban és Franciaországban, a legkülönbözőbb városokban. Elsősorban a déli tartományokra támaszkodott, mert a német papság egyelőre nagyon hűvösen fogadta a pápa reformtörekvéseit. III. Henrik nagy hibát követett el a császári hatalom szempontjából azzal, hogy előmozdította a pápaság és az egyház reformját.

Ezt azonban szintén bajos lett volna megakadályoznia, mert ez a reform a lelkek meggyőződéséből fakadt, úgyszólván korszellem hozta magával. A német egyház egyelőre csak Lotharingiában hallott a clunyi reformra. A német papság még mindig gyakorlati politikával és gazdálkodással foglalkozott s új erővel vetette magát az északi és keleti hittérítés munkájára. Az egyház reformmozgalmát ellenben hűvösen, sőt közönyösen szemlélte. A német papság középpontja a hamburgi érsekség volt s a németek Nagy Kanut dán király segítségével egész sor új püspökséget alapítottak északon és keleten. Az akkori német papság legjelentősebb alakja Adalbert hamburgi érsek volt, aki csodálta a déli nagyobb kultúrát s északon is szerette volna azt meghonosítani. Nagy kőegyházakat építtetett a régi egyszerű fatemplomok helyébe, kert és szőlőmívelést űzött s pompázó istentisztelettel iparkodott a nép szívét megnyerni. S értette a módját, hogy fényes udvartartásával és nagy ünnepségekkel elvakítsa és magához láncolja, a világi nemességet is. A német hittérítés munkáját nagy energiával folytatta, még Izlandba és Grönlandba is küldött hittérítő papokat. A hamburgi érseknek nagy híre terjedt és az északi országokból szakadatlanul nagy tömegben keltek át a tengeren a jámbor zarándokok, akik Hamburgba zarándokoltak, hogy Adalbert áldását kérjék. Az érsek azonban többre törekedett. Mindenekelőtt meg akarta szerezni egyházi hatalma mellé a grófi jogokat is és maga köré gyűjtötte udvarába a szász nemesek nagy részét.

Végső célja azonban az volt, hogy a pápaságtól csaknem független északi patriárkátust alapítson, olyanformát, amilyen délen a konstantinápolyi pátriárkátus volt. Ezért utasította vissza a császár ajánlatát, aki megkínálta őt a pápai méltósággal. Ehelyett aztán IX. Leó pápa kinevezte Adalbert érseket az egész észak pápai legátusává és vikáriusává, amivel együtt járt az a jog, hogy a saját egyházi tartományában az érsek töltötte be a püspökségeket. Egy lépés hiányzott már csak Adalbert céljához, a pátriárkátushoz ; de ezt a lépést a császár nem tette meg Adalbert nagy terve érdekében. Érthető, hogy a hamburgi érsekség túltengő hatalmával szemben III. Henrik császár szükségesnek tartotta, hogy újra megerősítse királyi, hatalmát északi Szászországban, amely a császárok déli politikája következtében háttérbe szorult s a királyság támaszából a hamburgi érsekség támaszává kezdett átalakulni és a birodalmon belül egészen önállóan kezdett berendezkedni. A királyi hatalom megerősítésére annál nagyobb szükség volt, mert a világi nemesség nem nagyon rokonszenvezett III. Henrik törekvéseivel és az elégedetlenkedés annyira fokozódott, hogy lotharingiai Gottfried fellázadt a császár ellen. Alig verte le Henrik a lázadást s alig ejtette foglyul Gottfriedet, Baldwin, Flandria grófja lázadt fel ellene.

A császár, aki ekkor Itáliában volt elfoglalva, szabadon bocsátotta Gottfriedet és visszaadta neki egész Lotharingiát. Gottfried azonban Baldwinnal és több más elégületlen nemessel pártot ütött Henrik ellen ismét egyházi politikája miatt. III. Henrik eleinte nem bírt a lázongókkal s csak úgy kényszerítette őket hódolásra, hogy egy dán-angol flottát mozgósított Hollandia és Flandria ellen és IX. Leó pápával kiközösíttette az egyházból a lázadókat. Ujabb bonyodalmak támadtak ekkor keleten. Konrád bajor herceg véres harcba keveredett a császár nagybátyjával, Gebhard regensburgi püspökkel, mire a császár letette Konrád herceget. A herceg erre a magyarokhoz menekült s azokat lázította fel Henrik ellen. Bajorországot ekkor a császár fiára, Henrikre ruházta, aki helyett egyelőre Gebhard püspök kormányzott. Most azonban egyre jobban előtérbe nyomultak újra az itáliai bonyodalmak. IX. Leó pápa tovább folytatta nagy reformmunkáját, és Dél-Itáliára is szerette volna kiterjeszteni hatalmát. Itt azonban a bizánciak mellett mindjobban elhatalmasodtak a normann grófok, akik a rideg északról jutottak Itáliának gyönyörű déli városaiba. Itt megtelepedtek s egyre jobban megszilárdították hatalmukat. A normannok hatalmaskodása ellen azonban most a bizánciak összefogtak a pápával, aki viszályba keveredett a normannokkal Benevent birtoka miatt s elhatározta, hogy az idegen normannokat ki fogja űzni Itáliából. A császárnak nem volt kifogása IX. Leó terve ellen.

Átengedte a pápának Beneventet és egyéb dél-itáliai birodalmi területet is adományozott neki, sőt megengedte, hogy német, különösen sváb lovagok is támogathassák a pápát. IX. Leó pápa maga, vezette csapatait a normannok ellen s a bizánciakkal is tárgyalásokba bocsátkozott a normannok ellen való szövetkezés dolgáról. A normannok felajánlották a pápának összes birtokaik, fölött a hűbéruraságot és évi adót is ígértek neki, de másrészt azt kívánták, hogy a pápa hagyja abba nyomban a bizánciakkal való szövetkezésről a tárgyalásokat. A pápa erről hallani sem akart. Igy aztán csatára került a sor. A normannok fényes diadalt arattak, sőt magát IX. Leó pápát is foglyul ejtették. Nagy tisztelettel és térdhajtással fogadták a normannok a fogoly pápát és Beneventbe kísérték. A pápa azonban még most is ragaszkodott a Bizánccal való szövetség eszméjéhez. A pápa azonban meghalt, mielőtt Bizánccal megállapodhatott volna, sőt a tárgyalások során kiélesedtek az ellentétek a római pápaság és a bizánci pátriárkátus között, úgyhogy szövetség helyett nemsokára teljes szakadás következett be. Ez időtől fogva a normannoknak nem volt többé komoly és veszedelmes ellenfelük Dél-Itáliában. III. Henrik császár mindezt tétlenül nézte. Mintha nem is érdekelték volna az események saját birodalmát.

Mikor Hildebrand vezetésével római küldöttség kereste fel a császárt és arra kérte, hogy jelöljön ki új pápát IX. Leó utódául a császár nagybátyjának, Gebhard regensburgi püspöknek ajánlotta föl a pápai trónt. Gebhard püspök csak azzal a kikötéssel fogadta el a császár ajánlatát, hogy a császár vissza fogja, szerezni az egyháznak minden elidegenített birtokát. Ilyen előzmények után foglalta el Gebhard a pápai trónt II. Viktor néven. A császár pedig második római útjára szánta el magát, hogy a pápát támogassa. Florenzben reformzsinatot tartott a császár a pápával. Kimondta a zsinat, hogy az egyházi javakat nem szabad csak egyházi célokra felhasználni s a szimóniás püspököket kárhoztatta. Ekkor ruházta a császár a pápára Spoleto hercegséget és a camerinói határgrófságot, továbbá a pápát nevezte ki Itáliában a maga helytartójává. Fiát, Henriket ugyanekkor eljegyezte a császár Ottó őrgróf leányával, Bertával, hogy ezt a hatalmas családot is szorosabban magához fűzze. Mialatt így munkálkodott a császár Itáliában, egyszerre csak veszedelmes összeesküvés híre érkezett hozzá Németországból. Az elzüllött Konrád bajor herceg összeesküdött Welf karintiai herceggel a császár élete ellen. Welf herceg azonban súlyosan megbetegedett és lelkifurdalásában követet küldött Itáliába a császárhoz és hírül adta neki a veszedelmes összeesküvést. A császár habozás nélkül haza indult.

Welf herceg azonban meghalt s meghalt ezidőtájt Konrád herceg is, aki a magyarokhoz menekült a császár haragja elől. III. Henrik császár tehát még egyszer diadalmaskodott ellenségein és korlátlan ura volt birodalmának az Alpeseken innen és túl. A rendkívüli, megfeszített munka azonban, amelyet kormányzása kívánt, időnek előtte kimerítette a császár erejét. Miután az országnagyokkal biztosította fia számára a császári koronát, 1056-ban elhunyt. Uralkodását, amely a német-római császárság fénykora volt, az jellemzi, hogy alatta nőtt nagyra a német birodalom két veszedelmes ellensége : a clunyi reformmozgalom és a világi nemesség önállósági törekvése. Az utóbbit még lebírta nyomni egyelőre a császár, de az előbbit ő maga is előmozdította, mert vallásos meggyőződése így parancsolta neki. Halála pillanatában súlyos válság fenyegette a német császárságot, éppen ennek a két fölfelé törekvő hatalomnak, az egyháznak és a világi nemességnek a részéről.

A pápaság és a császárság harca.

III. Henrik császár halála után nagy fejetlenség következett el a nagy német-római birodalomban. A gyermekkirály, IV. Henrik helyett anyja, Ágnes volt a gyámkormányzó. Az idegen özvegy királynéban nem volt meg semmi képesség arra, hogy a nagy birodalom gondjait vállára vegye és elbírja.

Teljes híjával volt minden tetterőnek s minthogy buzgó híve volt már neveltetésénél fogva a clunyi reformmozgalomnak, meglehetős ellenszenvvel viseltetett a német püspökök iránt, akik közönnyel figyelték az egyházi reformmozgalmat és önállóságukat féltették tőle. Mindazáltal Henrik augsburgi püspököt választotta ki Ágnes tanácsadójának. Míg egyrészt a német püspökökkel szemben idegenkedést érzett az özvegy királyné, addig másrészt a világi nemesség erőszakoskodásával szemben tehetetlen és erőtlen volt. A külfölddel szemben is erőtlennek mutatkozott Ágnes. Békét kötött Endre magyar királlyal s a békében elismerte a magyar királyság teljes függetlenségét, sőt baráti viszonyba akart lépni Magyarországgal és eljegyezte leányát Salamonnal, a magyar trónörökössel. Ennek ellenére azonban belenyugodott abba, hogy Béla magyar herceg 1060-ban megbuktatta Endre királyt. Az ifjú Salamon atyja bukása és halála után Németországba menekült, ahol szép szóval biztatták, de valami nagy támogatásban nem részesítették. A gyámkormányzónak ez a gyöngesége legvégzetesebben éreztette hatását a pápasággal való vonatkozásban. II. Viktor pápa utóda, István csak pár hónapig élt s ekkor a tusciai grófok pártja újra saját emberét ültette a pápai trónra : X. Benedeket. Hildebrand, aki akkor lelke volt már a clunyi reformmozgalomnak, a német udvarhoz fordult segítségért X. Benedek ellen. Elfoglalta Rómát és Ágnes császárné kívánsága szerint Gebhard firenei püspököt választatta meg pápának, aki határozott híve volt a reformpártnak s II. Miklós névvel foglalta el a pápai trónt.

Az új pápa a normannokban kereste támaszát, akik egyre jobban elhatalmasodtak Dél-Itáliában. A pápa jogosnak ismerte el hódításaikat, hűbérbirtokaikban megerősítette őket s a normann fejedelmek ez időtől fogva büszkén vallották magukat Róma kardjának és pajzsának. Lombardiában a német uralom ellenségeit pártolta az új pápa. Itt ugyanis Palaria címmel szövetségbe tömörült össze a gyülevész nép Milánóban, Cremonában és Piacenzában s harcot hirdetett az istentelen szimónia (egyházi és lelki javaknak anyagi előnyökért való eladása) és a püspökök zsarolásai ellen. A püspökök voltak tudvalevően a német uralom legerősebb támaszai Észak-Itáliában. Minthogy tusciai Gottfried is, a német királyság régi ellensége, Rómához hajlott, az lett a helyzet, hogy egész Itáliában uralkodóvá vált a clunyi reformpárt, amelynek fő célja az egyház függetlenítése volt a világi hatalommal szemben. Az ügyeket akkor már voltaképen nem II. Miklós pápa, hanem Hildebrand irányította, a későbbi VII. Gergely pápa, ez a nagyszabású politikus, aki diadalra is vitte a reformpárt zászlaját. Hildebrand döntő lépésre és nyilt színvallásra határozta el magát s 1059-ben a husvéti zsinatra 113 püspököt gyűjtött össze Rómába s nem volt köztük egyetlen német főpap sem. A zsinat kimondta, hogy a pápaválasztás ezentúl a bíboros püspökök testületét illeti meg. Bíboros püspököknek nevezték akkor a római egyházmegye, tehát egész Közép-Itália püspökeit.

Támogatják őket a pápa választásában a bíboros plébánosok, vagyis Róma város plébánosai. A zsinatnak ez a határozata tehát kivonta a pápaválasztást nemcsak a német királyok befolyása alól, hanem függetlenítette a római világi nemesek pártoskodásával szemben is. Szigorúan kárhoztatta ugyanez a zsinat a papi házasságot is és hivatalától való megfosztással fenyegette meg a nős papokat. S hogy a pápaság törekvéseit határozottan demonstrálja, II. Miklós pápa ezen a zsinaton jelent meg először két koronával annak jeléül, hogy császárnak és királynak tekinti magát Isten és Szent Péter kegyelméből. Ezzel jelképesen nyilvánossá vált a pápaság világuralmi programmja s a német uralkodóknak azt az ősi jogát, hogy beleszólhassanak a pápaválasztásba, az egyház többé nem volt hajlandó elismerni. A német birodalmi kormány csak nagyon gyenge kísérletet tett jogai megóvására. Egy német zsinat elvetette a római zsinat határozatait s mikor II. Miklós pápa halála után Hildebrand újra maga választatott pápát, II. Sándort, a lombardiai püspökök a német püspökökhöz csatlakoztak s Baselben II. Honóriuszt választották meg ellenpápának. II. Honóriusz meg is jelent Rómában, de ekkor tusciai Gottfried, csak hogy időt nyerjen a clunyi reformpárt részére, fegyveres erővel jelent meg Rómában s kijelentette, hogy az ellenpápák viszálykodásában a döntés joga a német királyt és a német fejedelmeket illeti meg. A német birodalomnak azonban más gondja volt.

A német egyházi és világi főurak már ráuntak a gyönge asszonyuralomra s összeesküdtek ellene. A vezérek Ottó bajor herceg és Hanno kölni érsek voltak. Az érsek a fiatal Henrik királyt erővel elszakította anyjától és Kölnbe vitte s ugyanekkor hatalmába kerítette a birodalom koronázási jelvényeit is. Az özvegy császárné belenyugodott a helyzetbe s csakhamar Itáliába vonult vissza egy apácakolostorba. A birodalom kormányzója ezidőtől fogva Hanno érsek volt. Az érsek azonban a döntő kérdésben, a clunyi reformmozgalomban éppoly gyöngének bizonyult, mint aminő Ágnes, az özvegy császárné volt, mert Hanno érsek érezte, hogy hatalma a birodalomban bizonytalanná válik, ha titokban nem ért egyet Hildebranddal és tusciai Gottfrieddel, akik urai voltak a helyzetnek. Közös megegyezés alapján Augsburgba hívták össze azt a zsinatot, amelynek dönteni kellett a pápaválasztás dolgában. Az augsburgi zsinat Hanno unokaöccsét, Burkhardot küldte Rómába királyi biztosul, hogy döntsön a helyszínén ideiglenesen, míg egyetemes zsinat elé nem kerül majd az ügy. Természetes az előzmények után, hogy a királyi biztos, II. Sándor javára döntött, ami annyit jelentett, hogy a német birodalom lemond jogairól a pápaválasztás dolgában. Hanno érsek mindazáltal nem sokáig maradt a birodalom kormányzója. A főurak a kormányzást Adalbert hamhurg-brémai érsekre bízták és Hanno kölni érsekre csak az ifjú Henrik nevelése maradt.

Adalbert erélyesen látott hozzá a bonyodalmak elintézéséhez. Mindenekelőtt a magyarokkal akart végezni. IV. Henrikkel együtt megindult Magyarországba, hogy az ifjú Salamont visszahelyezzék a magyar királyi trónra. Minthogy I. Béla magyar király időközben meghalt, a németek harc nélkül jutottak el Székesfehérvárra, ahol a magyarok Salamont megkoronázták. Adalbert a tizenöt esztendős IV. Henriket nagykorúsította s a királyi udvart Szászországba helyezte át, Goslarba. A pápasággal szemben nem volt hajlandó Adalbert sem erélyesen fellépni, mert nagyratörő terveihez szüksége volt a pápaság támogatására. Emlékszünk rá még III. Henrik császár idejéből, hogy Adalbert érsek északi pátriárkátust szeretett volna szervezni a maga számára s ez alá tartoztak volna az összes északi germán és szláv püspökségek . Mikor Mantuában összegyűlt az egyetemes zsinat, amelynek a pápaválasztás érvényességéről véglegesen kellett dönteni, Hanno érsek, a birodalmi kiküldött nem firtatta a pápaválasztás törvényességét, hanem egyszerűen beérte II. Sándor pápa esküjével, hogy szimónia nélkül és ősi római szokás szerint nyerte el a pápai méltóságot. Ennélfogva a német birodalom vezetői, politikusai könnyelmű rövidlátással érvényeseknek ismerték el II. Miklós pápa választási rendeletét. A clunyi reformpárt győzött és Nagy Ottó császár politikája egy döntő kérdésben kudarcot szenvedett.

Csakhamar súlyos kudarc érte királyságot odahaza is. A szász világi nemességet annyira elkedvetlenítette Adalbert érsek túlságos hatalma, hogy pártot ütöttek ellene. Rákényszerítették az ifjú királyt, hogy távolítsa el udvarából Adalbertet és ők maguk vették kezükbe a birodalom kormányzását. Sőt kényszerítették IV. Henriket arra is, hogy vegye feleségül Bertát, Ottó savojai őrgróf leányát, akit ugyan még apja jegyzett el vele, azonban IV. Henrik őt most ellenségei utált eszközének tekintette. IV. Henrik aki ilyen körülmények között serdült ifjúvá, Adalbert bukása után maga kezdett uralkodni. Goslarban maradt, sváb és frank lovagokkal vette körül magát és különösen nordheimi Ottó bajor herceg tanácsára hallgatott. De később visszahívta udvarába Adalbertet s ekkor ütött a bosszú órája. A király ellen való összeesküvéssel vádolták meg Ottót és felségsértésért száműzték. Ez volt Adalbertnek utolsó diadala, mert nemsokára meghalt. Ennek a diadalnak azonban drága ára volt. Mióta a német birodalom koronáját délnémet uralkodók viselték, Szászország egyre jobban elidegenedett a birodalomtól és egyre szívósabban ragaszkodott a saját örökös hercegeihez. Érezték ezt az uralkodók is és éppen ezért telepedtek meg a goslari udvarban s éppen ezért mozdították elő a nyakas szász nemességgel szemben a hamburg-brémai érsekség fejlődését. IV. Henrik tervszerűen folytatta a szászok megfékezésének munkáját.

Az ország különböző, jól megválasztott helyein erős várakat emeltetett, köztük a valóban királyi Harzburgot. Ezen várakba délnémet helyőrséget helyezett el a király. A várakhoz szükséges területet úgy szerezte meg, hogy visszavette a régi, elidegenedett királyi jószágokat, a várépítésre pedig a szász parasztság robotját használta fel. Mindez nagyon elkeserítette a szászokat. Elkeseredésüket még jobban fokozta, hogy a király Ohrdulf szász herceg halála után, csak úgy akarta Ohrdulf fiára, Magnuszra ruházni a hercegség hűbérét, ha Magnusz kötelező biztosítékot nyújt neki hűségét illetőleg s Magnuszt addig fogva tartotta. Magára haragította IV. Henrik a thüringiaiakat is, mert elrendelte, hogy a mainzi érsek részére fizessenek meg valami rég elavult egyházi tizedet. Általában pedig sértette a birodalom összes büszke hercegeit, hogy az ifjú király közrendű emberekből válogatta össze barátait és tanácsosait. Az általános elégületlenség csakhamar lázadáshoz vezetett. IV. Henrik támogatni akarta régi hűbéresét, Vratizláv cseh herceget a lengyelek ellen, akikkel Vratizláv évek óta háborúskodásban volt. Mikor Henrik hadba szólította hűbéreseit a lengyelek ellen, a szász nemesek közölték a királlyal, hogy a hadjáratban nem hajlandók részt venni, mert saját határaikat kell védelmezniök a vendek ellen. Henrik erre megijedt s titokban eltávozott Goslarból. Ez olaj volt a tűzre.

A keleti szász nemesség, élén nordheimi Ottóval, nagygyűlést tartott és fegyverbe szólította a népet “Szászország szabadságáért" a király ellen. A fegyveres felkelők Harzburg elé vonultak s azt követelték a királytól, hogy szász területen épített várait bontassa le. A király, bár egyedül volt és tehetetlenül állt a felkelőkkel szemben, mégsem engedett. Csak annyit tett meg, hogy Magnusz herceget szabadon bocsátotta. Azután megszökött Harzburgból és a lengyelek ellen gyűjtött frank haderőt akarta a szászok ellen vezetni. A frankok azonban erre nem voltak hajlandók. Közben a thüringiaiak is csatlakoztak a szászokhoz, akik nordheimi Ottó vezetése alatt harcrakészen várták a királyt. Ekkor belső háború helyett azt határozták az ellenfelek, hogy Kölnben béketárgyalásokat fognak folytatni a viszály elintézésére. IV. Henrik, aki árulástól félt, Wormsba vonult. Adalbert wormsi püspök azonban nem akart a király előtt kaput nyitni. Ekkor a wormsi köznép fogott fegyvert, a püspököt elkergette és felajánlotta erejét a király szolgálatára. Ez volt a fejlődő német polgárságnak első önálló politikai szereplése. Henrik azzal jutalmazta meg őket, hogy szabadságlevelet adott Wormsnak s a wormsi kereskedőket felmentette a főbb rajnai vámilletékek alól. Ez a váratlan városi mozgalom nagy ijedelmet támasztott. A dél-németországi püspökök azonnal a király mellé álltak. IV. Henrik a kemény tél közepén megindult új haderejével Szászország ellen, hogy várait megmentse.

De éppen akkor oly óriási hóesések következtek be, hogy a szemben álló ellenfeleket az időjárás békére kényszerítette. A király megígérte, hogy a szász várakat lebontatja, de a harzburgi templom és királyi kastély állva maradhat, a felkelőknek megbocsát és nordheimi Ottónak visszaadja a bajor hercegséget. A további részleteket Goslarban kellett volna elintézni. Ekkor azonban az történt, hogy a szász nép vak szenvedélye megbontotta a szerződést. A lázongó parasztok nemcsak a várakat rombolták le, hanem a harzburgi kastélyt és templomot is elpusztították s eközben feldúlták a templom sírjait is. Ezekkel a templomrablókkal most már nem állhatott szóba a császár s a püspökök. Ezenkívül a Rómából egyre-másra érkező tilalmak a szimónia és a papi házasság ellen az alsóbb világi papságot is nagyon elkeserítették, úgyhogy az egyházi főurak egyre nagyobb számban csatlakoztak a királyhoz, hogy egyrészt a föld népe, másrészt Róma ellen nála találjanak védelmet. IV. Henrik újra urává lett a helyzetnek s a strasburgi országgyűlésen kimondatta a szászok ellen a birodalmi háborút, mire nagyszámú fényes sereg gyűlt össze a király táborába. A király azonnal benyomult Thüringiába és véres ütközetben megsemmisítette a szászok hadseregét, amelyet nordheimi Ottó vezetett.

A szász nemesek és püspökök kénytelenek voltak föltétel nélkül megadni magukat s a király diadalmas tábora közepén fogadta őket. Valamennyiüket elfogatta, birtokaikat délnémet hűbéresei között osztotta fel s várait újra felépíttette. Csak a legveszedelmesebb ellenfelének, nordheimi Ottónak kegyelmezett meg. Bizalmas tanácsadójává tette Ottót és rábízta Szászország kormányzását is. A szászok ellenállása teljesen megtört s a királyi hatalom újra büszkén ragyogott a birodalom északi részében. Ámde a király nem sokat ért el azzal, hogy a szászokat letörte, mert a német törzsek függetlenségre törekvése nemsokára szövetkezett a világuralomra törő pápasággal s ennek a szövetségnek a német királyság áldozatul esett. Az itáliai és római eseményeket nem ellenőrizhette kellőképen IV. Henrik. Dél-Itáliában és Sziciliában bámulatos gyorsan kifejlődött az utolsó esztendők alatt a normannok nagyhatalma, a pápaság érdekében és a pápaság áldása mellett. Ekkor ragyogott föl Guiscard Róbert szerencsecsillaga. Szívós kitartással számos várost foglalt el Dél-Itáliában. Azonban nagy mérsékletet tanusított. Abból a jogelvből indulva ki, hogy senkit sem szabad jogaitól megfosztani, meghagyta a városoknak saját önkormányzatukat, csak erős várakat emelt védelmükre. A nemességet pedig hűbéreseivé fogadta és összeolvasztotta normann lovagjaival, oly rettentő haderővé, amely Róbert vezetése alatt egyetlen egyszer sem szenvedett vereséget.

Engedelmességre kényszerítette a többi apróbb normann fejedelemségeket is, úgyhogy korlátlan ura lett egész Dél-Itáliának. Nemsokára elfoglalta Szicilia legnagyobb részét is. Róbert itt is bölcs mérséklettel járt el. Magának csak Palermót és Messina felét tartotta meg. A sziget többi részét öccsének, Rogernak adta hűbérül. A kereszténységet uralkodó egyházzá emelték római szervezettel s a mohamedán arabok kénytelenek voltak több mecsetjüket, amely valaha keresztény templom volt, visszaadni a keresztényeknek. Egyébként azonban szabad vallásgyakorlatuk maradt és nemeseik beléptek a birodalom hűbéresei közé, úgyhogy az arab kultúra Sziciliában a normann uralom alatt is tovább virult egy ideig. Guiscard Róbert voltaképen kalandor volt. Csak a maga zseniális vakmerőségével szakította le ezeket az ősi, gyönyörű vidékeket a görög és arab kultúra kebléről. A Földközi-tenger középső részén, a nagyhatalmak között bizánci tartományokból és apró longobárd és arabs uralmakból életerős új nagyhatalmat alkotott. Guiscard Róbert megérdemelte nagy sikereit. Igazi északi germán hős volt, magastermetű, szőke fürtös, kékszemű. Jóságos volt a legkisebbekkel szemben is, dús ajándékokkal halmozta el a fegyvertársait s úgy bánt velük, mint egyenrangúakkal. De a lázadók ellen kemény és kíméletlen volt. Az ellenséget pedig nem átallotta megcsalni. Minden bőkezűsége mellett takarékos gazda is volt.

Longobárd feleségéhez, aki még a csatákba is elkísérte férjét, mindvégig hűségesen ragaszkodott. Büszke volt a “ravasz" melléknévre, amellyel már kora ifjúságában felruházták. És valóban, Guiscard Róbert egész mozgalmas életét valami eszes, számító vonás jellemzi. Bámulatos érzékkel eltalálta mindig azt, ami érdekeinek legjobban megfelelt és szövetségeseinek sohasem juttatott többet, mint amennyit érdekeinek megfelelően juttatnia kellett. Még a pápával szemben sem hagyta el őt számító hidegvére. De sohasem feledkezett meg róla, hogy hatalmát a pápasággal való szoros szövetségben alapította meg s éppen ezért rendületlen híve maradt élete fogytáig a pápaságnak. Igy hát a pápaságnak Dél-Itáliában hatalmas, buzgó fegyvertársa támadt. Ugyanekkor Közép-Itáliában is egyre jobban magához láncolt a pápaság egy másik hatalmat is. Tusciai Gottfried halála után, fia, púpos Gottfried lett Tuscia fejedelme, aki feleségül vette mostoha testvérét, Matildot. Minthogy Gottfriedet nagyon elfoglalták a lotharingiai ügyek, itáliai birtokai kormányzását feleségére, Matildra és ennek anyjára, Beatrixra bízta. Mind a ketten buzgó vallásosságból föltétlen hívei voltak a pápaságnak, sőt Matild személyes jóbarátja is volt Hildebrandnak. Fegyveres erejét föltétlenül a pápaság rendelkezésére bocsátotta.

Igy tehát a pápa uralkodott Itália legnagyobb részében s mikor a franciaországi normannoknak megadta a felhatalmazást arra, hogy Angliát meghódítsák, a távoli északon is hatalmas szövetséges társat szerzett magának. És a reformált pápaság szilárd és gyors léptekkel tört célja felé : a pápaság és az egyház függetlenítésére a világi hatalomtól és a pápaság világuralmára. IV. Henrik király személyes ellenségeskedésbe keveredett már a pápával, mert a pápa kiközösítéssel fenyegette meg őt, mikor IV. Henrik el akart válni feleségétől. Amikor pedig II. Sándor pápa IV. Henrik négy tanácsosát szimónia miatt száműzte, a király nem bocsátotta el a tanácsosokat, hanem továbbra is kegyeiben részesítette őket. Nem sokkal később meghalt II. Sándor s a halálát követő napon, mikor az elhunyt pápát temették, 1073 április 22-én a lateráni templomban a nép és a papság viharos felkiáltásával, minden formaszerű választás nélkül a pápai politika eddig titkos irányítóját, Hildebrand arkhidiákonust emelték VII. Gergely névvel a pápai trónra és nyomban meg is koronázták a tiarával, minden császár hozzájárulás nélkül. VII. Gergely pápa volt ennek a kornak legnagyobb szabású embere, bár ellenfelei hátrahagyott írásaikban minden módon kisebbíteni próbálták nagyságát. Parasztszülők gyermeke volt s Tuscia déli részén született 1025 körül. Alig tízéves korában Rómába került, ahol a lateráni pápai iskolában nevelődött s tanítója a későbbi VI. Gergely pápa volt. Mikor VI. Gergely pápának szimónia miatt le kellett mondania, Hildebrand elkísérte tanítóját Németországba s ott élt vele Kölnben és Aachenben a pápa haláláig.

Ekkor az új pápának, IX. Leónak kíséretében visszatért Rómába, ahol pappá szentelték fel. Ezután meglátogatta a clunyi kolostort is, ahol Hugó apáttal szoros baráti viszonyba lépett s teljesen teleszívta lelkét a clunyi reformmozgalom eszméivel és törekvéseivel. Innen Németországba ment és IX. Leó pápa utódának a kijelölését kérte a császártól. Minthogy később II. Miklós pápa elsősorban Hildebrandnak köszönhette a pápai méltóságot, diákonussá és csakhamar arkhidiákonussá nevezte ki őt, úgyhogy ezzel Hildebrand a bíbornoki testütet tagjává lett. Rendíthetetlen meggyőződésű ember volt Hildebrand, aki kíméletlenül levonta meggyőződésének a következményeit, anélkül, hogy a gyakorlati lehetőségekkel sokat törődött volna. Szentül hitt a maga törekvéseinek jogosságában s bátran síkra szállt az egyház függetlensége és a pápaság világuralma érdekében. Emellett ő maga tisztalelkű és igénytelen ember volt igazi idealista lélek. Mivel IV. Henriket ekkortájt nagyon elfoglalták a szászországi ügyek, nem tiltakozhatott Hildebrand pápasága ellen s azt sem vette észre a császár, hogy a clunyi reformmozgalom egyre jobban elhatalmasodott Németországban is. Lombardiában pedig már is nagy eredményeket mutatott fel. A Patária szövetsége gyakorlatilag megvalósította a papi nőtlenséget s a városok lakosságát teljesen a hatalmába kerítette.

A lombardiai püspökök és világi főurak tehetetlenül álltak szemben az alsóbb néposztályok elhatalmasodásával. VII. Gergely pápa ilyen körülmények között döntő lépésre szánta el magát s egyházi átok alá vettette újra a császár szimóniás tanácsosait és a brémai, speieri és strassburgi püspököket és kimondta, hogy a püspökök invesztiturájának joga nem a császárt, hanem az anyaszentegyházat illeti meg. Ez hadüzenet volt. A német császár nem mondhatott le az invesztitura jogáról, mert hiszen ezzel kiszolgáltatta volna magát és hatalmát teljesen a pápaságnak. Hiszen a német császári hatalom alapja Nagy Ottó óta az volt, hogy a német császár maga választotta meg püspökeit és apátjait, ő ruházta fel őket az egyházi és világi hatalom jelvényeivel, úgyhogy a főpapság a császár hűbérese volt s a királytól függött. Ha erről a jogról lemond a császár - ez volt az invesztitura joga - akkor a főpapság függetlenné válik a császári hatalomtól s nem a császárt, hanem a pápaságot fogja támogatni. Viszont a pápa tudta, hogy az egyház reformja az invesztitura jogán fordul meg. Amíg a császár bárkit felruházhatott az egyházi hatalommal, addig nincs az egyháznak semmiféle biztosítéka arra, hogy csakis érdemes és méltó férfiak kerülnek a főpapi méltóságokba. IV. Henrik mindeddig maga is korlátlanul gyakorolta az invesztitura jogát úgy Németországban, mint Itáliában.

Érezte a kérdés fontosságát és mindent elkövetett, hogy a pápaság túlsúlyát megtörje. Titokban már Guiscard Róberttel is alkudozásokba bocsátkozott, hogy a pápaságtól eltántorítsa és a maga részére hódítsa. Mikor a szászokon fényes diadalt aratott, elhatározta, hogy most már személyesen vonul Itáliába és rendet csinál ott. VII. Gergely pápa nyilvános szakadást hozott létre. A császári követekkel, akik Rómából visszatértek Németországba, egy levelet küldött IV. Henriknek s levelében heves szemrehányásokkal illette a császár állítólagos erkölcstelen életmódja miatt, egyházi átokkal fenyegette meg őt, ha meg nem javul s végül felszólította, hogy nyomban bocsássa el kiátkozott szimóniás tanácsosait. A császár, aki saját követeinek a kezéből kapta meg ezt a fenyegető levelet, éktelen haragra lobbant és azon nyomban megadta a választ a pápának. Wormsban püspöki zsinatot tartott s a zsinatra összegyűlt huszonnégy püspök kimondta, hogy VII. Gergely erőszakoskodás, hamis eskü és az egyházi törvények megsértése miatt méltatlanná vált a pápai székre s ezért letétetik a pápai méltóságról. A lombardiai püspökök követei, akik örömújjongva vették tudomásul a wormsi zsinat határozatát, siettek Rómába, hogy hírül vigyék VII. Gergely pápa letételét. Mikor megérkeztek Rómába, ahol még tartott a bőjti zsinat és a német határozatot a zsinat színe előtt vakmerően felolvasták, csak VII. Gergely pápa személyes közbelépése mentette meg őket attól, hogy a haragra gyulladt pápai vazallusok nyomban fel nem koncolták a követeket.

De a pápa nyomban megadta válaszát a wormsi határozatra. Mindenekelőtt felfüggesztette az összes lombardiai püspököket és a Wormsban zsinatra gyűlt 24 német püspököt, azután Szent Péterhez intézett ima formájában megtiltotta Henrik császárnak, hogy Németország és Itália kormányzását tovább gyakorolja, alattvalóit feloldotta a hűségeskü alól és a császárt egyházi átokkal sújtotta. A hírre megrendült az egész földkerekség. Ilyesmi sohasem történt még. A pápa, mint Isten földi helytartója, a föld egyik leghatalmasabb uralkodóját kiátkozta s alattvalóit feloldotta a hűségeskű alól. Melyik világi uralkodó lehetett ilyen körülmények között biztos a maga hatalmáról ? A pápaság világuralma nemcsak az egyházi, hanem a világi uralkodók fölött is határozott formában nyilatkozott meg s megkezdődött az évszázados harc a pápaság és a császárság, az egyház és a világi állam között. Csakhamar kitetszett, hogy a német fejedelmek és püspökök még egyáltalában nem fogták fel VII. Gergely lépésének a jelentőségét nemzeti államuk szempontjából. Hallatlan dolgok következtek be. A pápai átoknak meglett a maga foganatja. Félig lelkiismereti aggályokból, félig önző célokból a német főurak rendre elpártoltak IV. Henriktől.

Először Welf bajor herceg, azután Rudolf sváb herceg, azután a szászok nordheimi Ottó vezetése alatt, akik gyorsan megszállták a császári várakat s végül a legtöbb német püspök. Majd Friburban gyűltek össze a német főurak, hogy tárgyalásokat folytassanak a kiátkozott IV. Henrikkel. A cserbenhagyott, tehetetlen császár kénytelen volt megígérni, hogy egyelőre tartózkodni fog a kormányzástól, a kiátkozott püspököket és tanácsosokat eltávolítja, Wormsot visszaadja püspökének és a pápát meghívja Augsburgba, hogy választott bírója legyen a német főuraknak császárukkal szemben. A Friburba gyűlt főurak ezenkívül közölték Henrikkel azt is, hogy ha egy év leforgása alatt fel nem oldatja magát az egyházi átok alól, akkor elárvultnak fogják tekinteni a német birodalmat és új császárt fognak maguknak választani. IV. Henrik Speierbe vonult vissza és mindenki azt hitte, hogy hatalmának örökre vége van. VII. Gergely pápa pedig megindult Németország felé az augsburgi gyűlésre. IV. Henrik ekkor kétségbeesett elhatározásra szánta el magát, hogy ellenségeinek terveit tönkretegye. Hűséges feleségének, szavojai Bertának kíséretében, akivel már évek óta teljesen kibékült, átkelt a legkeményebb tél idején apósa országán, Lombardián, a Mont Cenis keskeny hágóján és szerencsésen megérkezett Páduába.

Lombardia püspökei és főurai örömújjongással értesültek a császár megérkezéséről, mert azt hitték, hogy Henrik a pápa ellen akar vonulni és kardjukat felajánlották a császárnak a pápa ellen. VII. Gergely pápa, aki már el indult Németországba, rémülten menekült Canossa sziklavárába, hivéhez, Matild tusciai grófnőhöz, mert a német fejedelmek, akiknek felszólítására Augsburgba indult, nem küldtek a pápának német kísérő sereget. IV. Henrik, ha megragadja a kedvező alkalmat, könnyen hatalmába keríthette volna VII. Gergelyt s a világ történelme akkor talán egészen más fordulatot vesz. De Henriknek ilyesmi eszeágában sem volt. Egészen más volt a terve. Egyházi vezekléssel akarta megnyerni feloldozását a pápai átok alól. Tudta, hogyha bűnbánatot tart, a pápának nincs joga megvonni tőle a feloldozást. Azt is tudta Henrik, hogy ha a pápa feloldja őt az egyházi átok alól, akkor ezzel elvész a talaj a német fejedelmek talpa alól, akik az átokra hivatkozva lázadtak fel királyuk ellen, továbbá megnyugtatást nyer sokezernyi vallásos érzésében megzavart hűséges alattvalója is. Más kiátkozottak társaságában, 1077 január 25-én így érkezett IV. Henrik Canossa várába. Három napig állt itt a német császár a vár belső udvarában, szőrcsuhában, mezítláb, reggeltől estig bőjtölve s a római pápa ítéletét várva. Ez a vezeklés kényszerítő erővel hatott VII. Gergely pápára, akit különben Matild grófnő és Hugó clunyi apát is arra ösztönzött, hogy béküljön ki IV. Henrikkel.

Végül három nap eltelte után maga elé bocsátotta a pápa a császárt, feloldotta őt az egyházi átok alól és maga nyújtotta neki a szentelt ostyát áldozásra. IV. Henrik pedig megígérte, hogy megjavul s aláveti magát a pápa döntésének, aki ragaszkodott ahhoz a tervéhez, hogy folytatja útját Németországba. Henrik belenyugodott mindenbe, amit a pápa kívánt, mert azt remélte, hogy a pápa most már az ő javára fog dönteni az augsburgi gyűlésen. Ekkor azonban kitünt, hogy a német fejedelmeket nem annyira a pápai átok lázította fel IV. Henrik ellen, mint inkább a saját önző érdekeik. A canossai események hallatára összegyűltek a Nürnberg melletti Forchheimben és Rudolf sváb herceget választották meg német császárrá. Ezzel félretolták az útból VII. Gergelyt, akit döntésre hívtak Németországba és polgárháborút kezdtek nem a pápa érdekében, aki immár kibékült IV. Henrikkel, hanem a maguk külön érdekei miatt. IV. Henrik Lombardiában sereget gyűjtött s Karinthián és Ausztrián keresztül Regensburgba vonult. A birodalom délkeleti része, Karinthia, Ausztria, Bajorország, Csehország, továbbá Lotharingia a rajnai püspöki városokkal, a sváb földön Augsburg és Ulm, Frankóniában Würzburg és az összes birodalmi kolostorok a szász földeket kivéve, IV. Henrik pártján voltak. Rudolf hatalma voltaképen csak Szászországra és Thüringiára terjedt ki. Henriknek tehát elsősorban a szászokat kellett legyőznie, mert ezek voltak a lelke az egész áldatlan polgárháborúnak.

Bár folytonosan támadt és előrenyomult, a döntő ütközetet Flarchheim mellett 1080-ban mégis elvesztette IV. Henrik. VII. Gergely, aki időközben legátusaival többször próbálta a bírói döntést kieszközölni, a flarchheimi ütközetben Isten ujját látta s eddigi semlegességéből kilépett és újra egyházi átokkal sújtotta Henriket. Megfosztotta őt méltóságától és Rudolfot ismerte el német császárnak. Az egyházi átoknak azonban most már nem volt meg a kellő foganatja. IV. Henrik, aki Bambergben értesült a hírről, gúnyosan maga terjesztette el a kiátkozás hírét s csakhamar meg volt az az elégtétele, hogy most eredménnyel próbálhatta meg újra azt, amit az imént kudarccal kísérelt meg. Tizenhárom német püspököt gyűjtött össze Mainzban s ez a zsinat megfosztotta VII. Gergelyt méltóságától, Brixenben pedig harminc német és lombardiai püspök a király jelenlétében nemcsak a mainzi határozatot ismételte meg, hanem új pápát is választott Wibert ravennai püspök személyében. Ezeknek a kevély határozatoknak most már Rómában is érvényt kellett szerezni. IV. Henrik előbb azonban a szászokkal szeretett volna végezni. Megütközött újra nordheimi Ottóval s a csatát újra elvesztette. De ütközet közben Rudolfot, az ellencsászárt egy lándzsaszúrás oly súlyosan megsebesítette, hogy aznap estére Rudolf belehalt a sebébe. Egy kardcsapás pedig levágta Rudolfnak a jobbkezét, amellyel esküt tett s a nép ebben istenítéletet látott és a szászok vezér nélkül maradtak.

Lipót osztrák herceg a pápai legátus rábeszélésére elpártolt ugyan most IV. Henriktől, de ez Wratizláv cseh herceget küldte Lipót ellen s ő maga csekélyszámú haderővel Itáliába indult.(1081.) Bizonyára tudta, hogy Itáliában epedve várják már őt és VII. Gergely pápa csaknem védtelen Rómában, mert Guiscard Róbert Konstantinápoly ellen vonult éppen akkor s azzal a kalandos tervvel foglalkozott, hogy Perzsia királya lesz. Matild grófnő sem segíthette a pápát, mert vazallusai nem voltak hajlandók IV. Henrik ellen harcolni. Róma előtt állt már a császár, ahová ellenállás nélkül jutott el. Róma védekezett és IV. Henrik csak két esztendő mulva tudta bevenni a várost, egyrészt ostrommal, másrészt és még inkább megvesztegetés útján. Most Wibert ravennai püspököt III. Kelemen név alatt beültette Henrik a pápai székbe és az új pápa még aznap római császárrá koronázta Henriket. Csak az Angyalvár volt még a Gergely-pártiak hatalmában. Ekkor azonban fordult a kocka. Guiscard Róbert hiába próbálta Bizáncot elfoglalni. A görögök sokkal vitézebben védekeztek mint Róbert remélte. Igy aztán, minthogy Apuliában lázadás is támadt, visszatért Itáliába s 30,000 főnyi gyalogos és 6000 főnyi lovascsapat élén megindult Róma felé, hogy VII. Gergely pápát megszabadítsa a németektől. A császár a hatalmas normann sereg közeledésének hírére kivonult Rómából s a normannok bevonultak az örök városba.

Raboltak, fosztogattak, gyilkoltak és pusztítottak azon a címen, hogy bosszút állnak a rómaiakon, mert hűtlenek lettek VII. Gergelyhez s egész városrészeket romhalmazzá változtattak. A rómaiakat annyira elkeserítette ez a barbár pusztítás, hogy mikor a normann fölmentők elvonultak, VII. Gergely kénytelen volt csakhamar utánuk indulni, úgyhogy III. Kelemen nyugodtan visszatérhetett Tivoliból Rómába. De sem ő, sem a következő Gergely-párti pápák nem uralkodtak valójában az örök városban, amely újra a nemesek pártoskodásának színhelyévé lett. Ezek most ádáz dühvel harcoltak egymás ellen s a régi Róma építményei, a Kapitolium, a Kolosszeum, a Tituszív csakhamar a küzdő felek váraivá és őrtornyaivá alakultak át. VII. Gergely pápa Salernóba menekült s ott is halt meg, úgyszólván száműzetésben (1085). Rendületlenül hitt törekvéseinek a jogosságában, de azzal a keserű tudattal hunyta le szemét örök álomra, hogy vereséget szenvedett. “Szerettem az igazságosságot és gyűlöltem az igazságtalanságot, ezért halok meg száműzetésben" - ezek voltak utolsó szavai. A salernói dóm kriptájában temették el. De eszméi nem szálltak sírba vele s utódai VII. Gergely pápa nyomdokain törekedtek meghódítani a pápaságnak és az egyháznak az egész világot. Pár hét mulva elragadta a halál Guiscard Róbertet, a hatalmas normann hódított is. Fényes diadalt aratott a tengeren a bizánciakon és a velenceiken s elfoglalta Korfu szigetét is.

Eközben azonban megbetegedett s 70 éves korában meghalt Korfuban, fiának Rogernak és feleségének, Sigilgaitának a karjai között. Serege riadtan menekült Korfuból s útközben nagy vihar szétszórta a normann flottát is. Zátonyra jutott az a hajó is, amely Róbert holttestét szállította. Sigilgaita csak nagynehezen tudta megmenteni férje holttestét. Róbert utóda, Roger teljesen lemondott elődének a bizánci birodalomra vonatkozó nagyratörő terveiről. Ehelyett azonban végkép befejezte Szicilia meghódítását. IV. Henrik diadalmasan tért vissza Németországba, ahol ellenfelei Hermann lützenburgi grófot választották meg ellencsászárnak. Hermannak azonban a szász földön kívül nem igen volt tekintélye. Bár elfoglalta Augsburgot, mégsem ért el semmit, mert Lipót osztrák herceg, akit a bajorok és a csehek súlyosan megvertek, meghódolt a hazatérő császárnak, aki hamarosan visszaszerezte Augsburgot is. Meghalt időközben nordheimi Ottó herceg is.

IV. Henrik küzdelmei pártütő fiaival.

A tíz esztendőn át dúló polgárháború után mélységes vágy fogta el egész Némétországot a béke után. A parasztság megsínylette a folytonos háborút, a gazdasági élet rémesen pangott. A jogbiztonság alapjaiban megrendült, mert nemcsak ellencsászár és császár volt a birodalomban, hanem a két császár ellenfőpapokat és ellenfőurakat is nevezett ki s az ellenpápák, ellenpüspökök és ellenhercegek garázdálkodása már-már tűrhetetlen lett.

Az istenbéke kihirdetése termékeny talajra talált. Az egyes püspökök után végül 1085-ben a mainzi zsinat, amelyen IV. Henrik császár elnökölt, elrendelte az istenbékét az egész birodalomra vonatkozólag. A császár írásban biztosította a szászoknak ősi tartományi jogukat s mikor megjelent Szászországban, csaknem az egész ország meghódolt neki s az elnyomott nép a békefejedelmet ünnepelte benne, aki helyreállította a császárság és a német egyház nélkülözhetetlen kapcsolatát. A polgárháború itt-ott lobbot vetett még ugyan, de erőre nem kapott többé s Hermann ellencsászár el is esett. VII. Gergely pápának utódává Dezideriusz monte-cassinói apátot választották meg a Gergely-pártiak, aki III. Viktor név alatt foglalta el a pápai trónust. III. Kelemen pápa azonban nem távozott Rómából és III. Viktor meghalt anélkül, hogy Rómába bevonulhatott volna. Utódává a Gergely-pártiak Hugo ostiai bíbornokot, egy clunyi reformpártit választottak meg, aki II. Urbán néven foglalta el VII. Gergely örökségét. II. Urbán lemondott VII. Gergely nagy terveinek egy részéről. Nem törekedett arra, hogy a világi hatalmat alávesse a pápaságnak, csak arra törekedett, hogy az egyházat teljesen függetlenítse a világi hatalomtól és azzal egyenrangúvá tegye. A német császárság persze ebbe sem nyugodhatott bele s így tovább folyt a két nagyhatalom áldatlan viaskodása.

II. Urbán pápa úgy próbálta gyöngíteni IV. Henrik hatalmát, hogy minden módon szította és támogatta a délnémetországi reformmozgalmat, különösen a sváb hercegség déli részén, ahol seregesen tódultak az emberek a clunyi reformok szellemének a hatása alatt a kolostorokba. Azután 1090-ben a negyvenéves tusciai Matild grófnőt összeházasította Welf herceg tizenkilenc esztendős hasonló nevű fiával, hogy kapcsolatot hozzon létre a császár itáliai és délnémetországi ellenségei között. A császár veszedelmesnek tartotta ezt a házasságot és újra benyomult Itáliába és megtámadta Matild grófnő birtokait. Hosszú ostrom után elfoglalta Mantuát, a Póvidék legerősebb várát és diadalt aratott Vicenza mellett is, de hiába ostromolta meg Canossa várát. A császár ellen újra föllázadt a lombard Patária, Milánóban, Cremonában, Lodiban és Piacenzában magához ragadta a hatalmat s ez a négy város 1093-ban az első itáliai városi szövetségben egyesült a császár ellen, aki elől nyomban elzárták az alpesi átjárókat. Súlyosabb csapás volt ennél a császárra nézve az, hogy legidősebb fia, Konrád, akit utódává jelölt ki, szintén pártot ütött atyja ellen. Konrád csatlakozott a városok szövetségéhez és Monzában megkoronáztatta magát a lombard koronával. Emellett gyalázatot hozott IV. Henrik fejére második felesége az orosz Praxedis is, akivel első feleségének, Bertának halála óta nagyon boldogtalan házaséletet folytatott.

Praxedisz császárné a szigorú erkölcsű Matild grófnőhöz menekült és ott nyilvánosan házasságtöréssel vádolta meg magát. Ilyen körülmények között minden vonalon győzött a pápai párt. Bevonulhatott végre II. Urbán pápa Rómába is, ahol III. Kelemen pártja háttérbe szorult. II. Urbán diadalmasan vonult észak felé. A virágzásnak indult Pisát engedelmességéért azzal jutalmazta, hogy a pisai püspökséget érsekséggé emelte. Piacenzában pedig ezernyi pap és világi jelenlétében egy zsinaton fölelevenítette a papi házasság és a szimónia ellen hozott régebbi határozatokat, továbbá felújította az egyházi átkot, amelyet VII. Gergely adott ki IV. Henrik császár és III. Kelemen ellen. Cremonában az ifjú Konrád király fogadta őt, IV. Henriknek pártütő fia és hűségeskűt tett a pápának. Milánóban alázatosan meghódolt a pápa előtt Arnulf milánói érsek is, akit IV. Henrik nevezett volt ki. Egész Itália II. Urbán pápa lába előtt hevert. A pápa átkelt az Alpeseken és Burgundián keresztül Clermontba vonult, ahova egyetemes zsinatot hívott egybe. Amint a zsinat megnyílt, II. Urbán szent háborúra szólította fel a keresztény nyugatot, keresztes háborúra az izlam ellen. Ez a felhívás, amely évszázadokra irányt szabott a nyugati kereszténységnek, a pápaságot egy csapásra a keresztény világ látható fejévé emelte, úgyhogy a pápaság teljesen túlszárnyalta a császárságot.

A pápa felhívása nyomában több országban hallatlan mozgalom keletkezett, amelyhez Németországban egyelőre a lotharingiaiak csatlakoztak s a keresztények ezrei meg ezrei vonultak nyugatról keletre a Szentföld fölszabadítására. IV. Henrik császár pedig elhagyva és elfelejtve, hatalom nélkül és kétségbeesetten ott ült egyedül Felső-Itália északkeletén. Csak mikor a Welfek elszakadtak a pápától, akinek nem volt többé már szüksége rájuk, akkor sikerült Henriknek mindenféle engedménnyel, köztük Bajorország hűbérével a maga pártjára hódítani őket, úgyhogy végül utat törhetett magának az Alpeseken keresztül Németországba. Itáliáról lemondott. Fia, Konrád maradt Itáliában, aki nemsokára meg is halt keserű bűnbánatban. IV. Henrik most minden erejét a béke helyreállítására szentelte. A békét sóvárogta az egész birodalom, pláne minthogy az első nagy német keresztes háborúban, amely a távoli Kis-Ázsiában, mint később látni fogjuk, oly siralmas véget ért, egész sereg nyughatatlan és izgága elem eltűnt a birodalomból. A mainzi országgyűlésen a würzburgi püspök kihirdette tehát négy esztendőre a birodalmi békét, továbbá a császárnak azt az elhatározását, hogy ki akar békülni az egyházzal s azután személyesen vezet a Szentföldre keresztes hadsereget.

Ez a két elhatározás kiegészítette egymást, mert a birodalom békéjét csak úgy lehetett megóvni, ha a békétlen hűbéres lovagokat, akiket a hosszú polgárháború fegyverbe szólított, valami nagy külföldi vállalkozásban foglalkoztatni lehet. Máskülönben állandó veszedelemmel fenyegették volna a birodalom békéjét. Ez a nagy külföldi vállalkozás pedig, amely lecsapolja a túltengő erőt, akkoriban nem lehetett más, mint egy keresztes háború. Nagy csapás volt tehát IV. Henrik császárra nézve, hogy tervét nem valósíthatta meg, mert II. Urbán pápa utóda, II. Paszkhálisz lehetetlenné tette a császárra nézve, hogy kibéküljön az egyházzal és semmi szín alatt nem volt hajlandó a császárt feloldani az egyházi átok alól. Az egyházzal való kibékülés nélkül pedig a császár keresztes háborúba sem mehetett. Ilyen körülmények között a hűbéres lovagok elégületlensége a császár ellen fordult, mert benne látták a tűrhetetlen békeállapot szerzőjét. Vezérük is akadt IV. Henrik ifjabb fiában, a későbbi V. Henrik hercegben, akit a császár utódául jelölt ki a trónra. Amikor ugyanis Magdeburgba indult a császár, hogy megakadályozza egy Gergely-párti ember érsekké választását, útközben fia, Henrik otthagyta a császári tábort, a maga pártjára hódította Bajorországot és Szászországot, sőt a legtöbb püspököt is azzal a képmutató magyarázattal, hogy kiközösített apjával nem szabad tovább érintkeznie. Ujra áldatlan polgárháború kezdődött, eleinte Bajorországban, ahol a két császár csapatai előbb Regensburg mellett találkoztak, majd a Rajna mellett, ahol IV. Henriket különösen Köln támogatta rendületlenül.

V. Henrik Mainzból megindult a Rajna mentén Köln felé, hogy apjával szembeszálljon. Koblenz mellett találkozott a két sereg. V. Henrik azonban, mikor a két tábor harcrakészen szemben állt már egymással, újra a képmutatás könnyebb eszközéhez folyamodott a bizonytalan harc helyett. Hirtelen megbánást színlelt, személyesen apja bocsánatáért esedezett s azután apjával együtt, aki örömmel megbocsátott, fiának, Bingenbe lovagolt. Itt rábírta apját arra, hogy csapatait bocsássa el. Másnap reggel azonban elfogatta IV. Henriket és Bökelheim várába vitette. A szerencsétlen IV. Henriket ez az árulás teljesen megtörte. Kétségbeesésében lemondott a további küzdelemről és Ingelheimben, a Karolingok ősi palotájában, a fejedelmek színe előtt lemondott koronájáról. Ámde a gaz árulást nyomon követte a bűnhödés. Alsó-Lotharingiában feltámadt IV. Henriknek a pártja s a szerencsétlen császárt megszöktette fogságából. V. Henrik lovascsapatait megverték s Köln alól is teljesen visszaverték ostromló seregeit. Ugy látszott, hogy IV. Henrik hatalma új erőre kap s a régi rend helyre fog állani. Ámde ekkor 1106-ban IV. Henrik váratlanul elhunyt. Mint a görög tragédiák hőse, úgyszólván a végzetnek esett áldozatul, nem a saját bűnének.

De uralkodásának megvolt az a jelentősége, hogy a pápai világuralom teljes kifejlődését megakadályozta, mert teljes erejével ragaszkodott Ottó birodalmi alkotmányához s ezzel a német birodalom alapjaihoz. Különös játéka volt a sorsnak, hogy a két hatalmas ellenfél, akik egyéniségük teljes súlyával, lelkük teljes szívósságával kezdték meg a nyílt harcot a világuralomért, a két nevezetes és nagyszabású ellenség, IV. Henrik és VII. Gergely, a császár és a pápa, mind a ketten igen nyomorúságosan értek véget. VII. Gergely fogságban, száműzetésben, a pápai trónról letéve halt meg, azzal a tudattal, hogy legyőzték . IV. Henrik ugyancsak száműzetésben és fogságban és egyházi átokkal sújtottan halt meg, miután megérte, hogy nagy ellenfelének, VII. Gergelynek eszméi diadalmaskodtak.

V. Henrik. - A wormsi konkordátum.

IV. Henrik után fia, V. Henrik került a trónra alig huszonnégy esztendős korában. Apja ellen vívott harcaiban nemcsak a világi fejedelmek és a kisnemesség nagy része, hanem a legtöbb püspök is támogatta őt. V. Henriknek tehát eszeágában sem volt ennélfogva, hogy az invesztitura jogáról lemondjon. Tárgyalt ugyan II. Paszkhalisz pápával, de a tárgyalások nem vezettek eredményre és bár a pápa több ízben megújította több zsinaton az invesztitura tilalmát, ennek a tilalomnak nem igen volt hatása. Egyelőre azonban V. Henrik nem vonulhatott be Itáliába, mert a cseh, lengyel és magyar ügyekkel volt elfoglalva.

Trónralépése után négy évvel kerekedett csak fel Itália felé, ekkor azonban oly hatalmas sereggel, aminővel német uralkodó még sohasem jelent meg Itáliában. Piacenza mellett 30,000 főnyi lovasság fölött tartott V. Henrik hadiszemlét. E vaspáncélos lovashatalom előtt megszűnt az ellenállásnak minden reménysége. Még Matild tusciai grófnő is ellenállás nélkül hódolt meg. A pápa is megrémült, amikor a császár megindult Róma ellen s szerződést kötött vele. De a szerződést egyelőre titokban tartották. A pápa megígérte, hogy császárrá koronázza V. Henriket, ha ez előbb lemond az invesztitura jogáról, oly föltétel alatt, hogy a püspökök és apátok ezzel szemben lemondanak összes felségjogaikról és birtokaikról a birodalom javára. Ez gyökeres megoldása lett volna az invesztitura-harcnak, de megvalósítása lehetetlen volt s csak II. Paszkhálisz ideális lelke tételezhetett fel az egyházfejedelmekről ennyi önmegtagadást és igénytelenséget. Mikor V. Henrik bevonult Rómába és a pápa másnap a Szt. Péter templomban nagy gyülekezet előtt kezdte felolvasni a titkos szerződés szövegét, az egybegyűlt főpapok felháborodva kiáltottak közbe és a leghatározottabban vonakodtak lemondani felségjogaikról és birtokaikról. II. Paszkhálisz pápa kudarcot vallott tervével, V. Henrik pedig a tiltakozás hallatára kijelentette, hogy ennélfogva a szerződést érvénytelennek tekinti, ragaszkodik ősi invesztitura jogához és követeli, hogy a pápa nyomban koronázza meg, minthogy a szerződésért nem tud helytállni.

Minthogy a pápa nem volt hajlandó V. Henriket megkoronázni, ez egyszerűen elfogatta a pápát tizenhat bíbornokával együtt és a német táborba szállíttatta, ahonnan a Szabin-hegységbe vonultak a németek foglyaikkal. Hosszú tétovázás után itt végre új szerződésbe egyezett bele a pápa. Elismerte, hogy a királyt megilleti a régi invesztitura joga s megígérte, hogy V. Henriket sohasem fogja átokkal sújtani, a halott IV. Henriket is feloldotta az átok alól és császárrá koronázta V. Henriket. V. Henrik ezután nyomban visszatért Németországba s apja holttestét ünnepélyesen átszállíttatta a speieri dóm kápolnájába. Ez volt a lázadó fiú vezeklése apjával szemben. V. Henrik azonban nagyon csalódott, mikor azt hitte, hogy most már véget ért a császárság és a pápaság harca. A pápa hiába ígért meg bármit, a Gergely-pártiak hallani sem akartak az új szerződésről. S minthogy a pápa nem volt hajlandó megszegni a szavát, a Gergely-párti főpapok két ízben zsinatra gyűltek egybe és egyházi átokkal sújtották a császárt. A császár tehetetlenül állt szemben ezzel az átokkal, mert a Gergely-pártiak ereje nem Itáliában volt már ez időben, hanem Franciaországban, sőt Németországban is. A régi császári püspököket időközben lassanként csupa Gergely-párti püspök váltotta fel.

A világi fejedelmek pedig egyre merészebben szálltak szembe a császári hatalommal, különösen mióta oly vitéz és kiváló vezérük akadt, mint Lothár szász herceg. Lothár, akit maga V. Henrik ruházott fel a szász hercegséggel, hatalmas szász nemzeti uralmat teremtett hercegségében, amely nem férhetett meg a birodalom egységével, csak az esetben, ha a szász herceg lesz egyben a birodalom királya is. Lothárnak voltak is ilyen nagyratörő tervei. De V. Henrik erélyesen útját vágta a nagyobb bajoknak. Adalbert mainzi érseket, aki Lothárhoz szított, elfogatta s a szászokat megverte. Mindez azonban nem használt volna. A döntő csapást azzal mérte V. Henrik a lázongókra, hogy feleségül vette I. Henrik angol király leányát, Matildot s szoros kapcsolatba lépett a hatalmas Angliával. Esküvőjére az összes német fejedelmek Mainzba gyülekeztek s ezen a fényes gyűlésen meghódolt a császárnak Lothár herceg is. V. Henrik ekkor hatalma tetőpontján állt. Ámde nem sokáig tartott a császár dicsősége. A német fejedelmekkel erőszakosan kezdett bánni. Aztán szakadatlanul folyt a Gergely-pártiak izgatása is, úgyhogy csakhamar nagyon ingerült lett a hangulat a világi és az egyházi főurak között a császárral szemben. Mikor a császár az engedetlen frizek ellen hadbaszállt, háta mögött fellázadt Frigyes kölni érsek, a legtöbb alsólotharingiai és vesztfáliai gróf, sőt végül maga Lothár szász herceg is. A császár több apró csatározás után végül súlyos vereséget szenvedett.

Nem vesztette el azonban önbizalmát, hanem nyomban Szászország ellen fordult, de újra oly súlyos vereséget szenvedett, hogy Szászországból nyomban kénytelen volt kivonulni és visszahúzódott Mainzba. Bajorország és a sváb hercegség kivételével fegyvert fogott a császár ellen az egész birodalom s most már az egyház is nyiltan a császár ellen fordult. Pápai legátusok járták be a birodalmat s kihirdették újra a császár ellen az egyházi átkot és kiközösítették mindazokat a püspököket, akik a császártól kapták méltóságukat. Mindennek tetejébe fellázadtak a császár ellen a mainzi polgárok is és kényszerítették, hogy Adalbert érseket, aki egyik legveszedelmesebb ellenfele volt, bocsássa szabadon. V. Henrik súlyos helyzetében kétségbeesett lépésre szánta el magát. Elhatározta, hogy székhelyét hosszabb időre áthelyezi Itáliába, hogy ott személyesen tárgyalhasson II. Paszkhálisz pápával s ilymódon kirántsa német ellenségeinek lába alól a talajt, úgy, mint atyja tette negyven esztendővel azelőtt, mikor elment Canossába feloldozást könyörögni VII. Gergelytől. Annál kívánatosabbá tette a császárnak ezt a lépését az a körülmény is, hogy Matild tusciai grófnő meghalt és nagyterjedelmű birtokait Szent Péter utódainak hagyományozta. A császár átkelt az Alpeseken és mindenekelőtt elfoglalta Matild grófnő egész örökségét a birodalom javára, anélkül, hogy bárki is ellenszegült volna neki. Elfoglalta Canossát is.

Igy Felső és Közép-Itáliának legnagyobb földesura és hűbérura lett, dús adományokkal magához édesgette a nemességet és udvarába csábított számos püspököt is. Mindenekelőtt azonban a fölfelé törekvő itáliai városokat támogatta tervszerűen mindenféle privilégium és adomány osztogatásával. De főcélját, amiért Itáliába tette át székhelyét, nem érte el a császár. II. Paszkhálisz pápa hajthatatlan maradt, bárha magának Róma városának ura sem volt. Végül Róma prefektusa és konzuljai meghívták a császárt városukba, aki nagy haderővel meg is indult Róma felé. A pápa a császár közeledtének hírére Capuába menekült. V. Henrik pedig ünnepélyesen bevonult Rómába és Szent Péter templomában Burdinusz portugál érsek a császár fejére tette újra a koronát. Mikor II. Paszkhálisz meghalt, utóda, II. Geláziusz megválasztása után nyomban Burgundiába menekült. A császár haragra lobbanva, újra Rómába vonult és Burdinusz érseket VIII. Gergely névvel pápává koronáztatta. Ezzel azonban nem sokat ért el, mert a dolgok Németországban kerültek dülőre. Otthon szívósan fegyverkeztek egymás ellen a körülbelül egyenlő erejű ellenfelek. Délen Frigyes sváb herceg emeltetett erős várakat s kiszorította egyházkerületeikből a strasszburgi, speieri és wormsi püspököket. Frankóniában öccse, Konrád védte vitézül a császár ügyét. Mikor V. Henrik visszaérkezett Németországba, általános volt a kimerülés s a szászok fegyverszünetet kértek.

Mikor pedig ezek az ellenséges haderők újra szembekerültek egymással, ütközet helyett abban állapodtak meg, hogy birodalmi gyűlés üljön össze Würzburgban. Ez meg is történt s a birodalmi gyűlésen elhatározták a fejedelmek, hogy állandó béke legyen a birodalomban s úgy a birodalom, mint az egyház kapja vissza az elveszített birtokokat és az invesztitura kérdését egyetemes zsinat oldja meg. Szerencsére II. Geláziusz pápa halála után Guido viennai érsek került a pápai székre II. Kalixtusz néven. Ez, bárha régebben buzgó Gergely-párti volt, nem volt sem fanatikus, mint VII. Gergely, sem rajongó, mint II. Paszkhálisz s józanul szemlélte és fontolgatta az ügyeket. A német fejedelmek határozottan kijelentették előtte, hogy a császár nem mondhat le teljesen az invesztitura jogáról s a pápa ezt belátta. Igy aztán megegyezett a császárság és a pápaság a wormsi konkordátumban, amelyet mindjárt fel is olvastak a nagy gyülekezet előtt. Az egyezmény szerint a püspököt saját káptalanja, a birodalmi apátot a kolostori konvent fogja ezentúl szabadon választani a kánonjog (egyházjog) rendeletei szerint, de a császár vagy helyettesének a jelenlétében. Az invesztiturát pedig két részre osztják.

Az egyházi méltóság jelvényeit, a gyűrűt és a pásztorbotot püspöktársaitól kapja a megválasztott főpap, ellenben a birodalmi hűbérrel és a jogar átnyújtásával a császár ruházza fel őt, még pedig Németországban az egyházi invesztitura előtt, Itáliában és Burgundiában hat héttel később. II. Kalixtusz pápa ezt az egyezményt az egybehívott római zsinaton úgy tüntette föl, mint az egyház nagy diadalát s ebben a meggyőződésben is halt meg. Voltakép azonban ez az egyezmény kompromisszum volt csak a két hatalom között. A császárságnak meghagyta a régi invesztitura jog lényegét s helyreállította a császárság és az egyház szükségszerű kapcsolatát. Jelentős változás csupán az volt a császárság hátrányára, hogy a császár elvesztette minden befolyását a pápaválasztásra. Az invesztituraharc első szakasza tehát körülbelül azzal végződőtt, hogy az egyház függetlenítette magát a világi hatalom alól s bár nem kerekedett annak fölébe, vele mindenesetre egyenrangú hatalommá lett. Teljesen új jelenség volt német szempontból az, hogy a pápa és a császár közt folyó tárgyalásokon résztvettek a birodalom világi főurai is. Résztvettek tehát úgyszólván a birodalom kormányzásában s többé nem is mondtak le soha erről az újonnan szerzett jogukról. Sőt V. Henrik vereséget szenvedett a birodalmi hűbérek örökösödésének kérdésében is, amennyiben nem rendelkezhetett többé szabadon a nagy hűbérbirtokokkal sem. V. Henrik császár elért még annyit, hogy az egyik birodalmi gyűlésen kimondatta a birodalmi háborút a szász hercegség ellen.

Az egybesereglett hadakat azonban nem Szászország ellen vezette, hanem egészen váratlanul Franciaország ellen, mert közben apósa, I. Henrik angol király belevonta őt VI. Lajos francia királlyal támadt háborújába. A császárnak ez az elhatározása nagy visszatetszést szűlt birodalomszerte. Nagy baj azonban nem támadt belőle, mert a birodalmi sereg csak Metzig jutott. Mikor ott észrevette a császár, hogy egész Észak-Franciaország fegyvert fogott, seregével visszafordult a Rajna felé. Utközben azonban 1125-ben meghalt Utrechtben, 43 éves korában. Sokáig eltitkolt rákbaja ragadta el őt az élők közül. Benne kihalt a szálifrank uralkodók családja. V. Henrik császár elég szerencsésen végezte be az invesztituraharcot a pápasággal szemben, ámde a birodalom régi alkotmánya lényegesen megváltozott a harc folyamán. Azelőtt védőura volt a császár az egyháznak és szabadon rendelkezett az egyház birtokaival és méltóságaival. Most a harc végén a császár és az egyház viszonya hűbéri viszonnyá változott s a császár kénytelen volt a hűbérrel fölruházni azt, akit a káptalan vagy a konvent megválasztott a megüresedett egyházi méltóságra. A világi fejedelmek pedig rendszeresen kezdtek résztvenni maguk is a birodalom kormányzásában s hivatalaiknak és méltóságaiknak átöröklését, még a hercegségekben is, mindenütt biztosították maguknak. Ez az új rend nem is változott meg többé s a császári hatalom régi korlátlanságának és a birodalom erős egységének vége lett mindörökre.

Mialatt a nagy birodalmi hivatalnokokból örökös fejedelmek lettek, egy másik, talán még fontosabb változás is történt a birodalomban. Különösen a püspöki birtokokon az utolsó uralkodók tervszerű pártfogásával egy új politikai osztály kezdett kialakulni : az önálló, városi polgárság. Leggyorsabban fejlődött a városi önkormányzat és önállóság Felső és Közép-Itáliában és Burgundiában.