A magyarok története.

Kézai krónikája a honfoglalásról.

Kézai Simon mester és Anonimusz krónikáját az a nagy ellentét különbözteti meg egymástól, hogy amiben nagyon is bőbeszédű az egyik, abban nagyon is hallgatag a másik és viszont. Anonimusz a magyarok honfoglalását feltűnő részletességgel beszéli el, Kézai azonban ennek a nagy eseménynek alig pár lapot szentel. Viszont a hún birodalommal és Attila személyével összefüggő elbeszéléseket ő tárgyalja részletesen, míg Anonimusz ennek a résznek mindössze néhány sort szentel. Ennek ellenére sem állíthatjuk, hogy a két krónika egymást kiegészíti. Kézai a hún, illetőleg a szkitha és a magyar nép történetét abban a fejezetében egyesíti, hol Szvatoplukról és atyjáról, Marótról szól. Szerinte Attila fiai a szkitha néppel a csaták következtében teljesen kipusztultak, úgyhogy Pannonia tíz évig király nélkül maradt és csak kóbor szláv, német, görög, morva és román csoportok maradtak benne, kik azelőtt Attila hűbéresei és szolgái voltak. Végre Szvatopluk lengyel fejedelem, Marót fia, a húnok pusztulása után uralkodni kezdett Pannóniában. Ezzel a Szvatoplukkal kerültek először összeütközésbe a magyarok, mikor az Ung-folyó vidékén megjelentek.

Szvatoplukot mindenféle ajándékokkal áltatták, miközben országa viszonyait kikémlelték s mikor megtudták, hogy csekély serege van, megtámadták s Pannoniát elfoglalták. Marót az öregségtől megtörve Veszprém várában élt, mikor a magyarok Pannoniába bejöttek. Fia szerencsétlensége olyan erővel hatott lelkére, hogy fájdalmában hirtelen meghalt. A magyarok beköltözésének évét Kézai a 872. évre teszi. Vándorlásaikat úgy adja elő, hogy átkeltek a bessenyők s a fehér kúnok földjén, Kiev városán s végre az Ung-folyónál telepedtek le, hol egy várat (Ungvár) építettek s erről a várról, illetőleg az itt haladó folyóról nevezték el a magyarokat ungáruszoknak. Építettek ezenkívül még hat várat, de Szvatopluk leverése után hét seregre szakadtak, mind a hét seregnek hét vezére volt, kiknek egyformán engedelmeskedtek. Minden sereg harmincezer fegyveresből állott, vagyis Kézai szerint a honfoglaló magyarság kétszáztízezer harcossal hódította meg az országot. A hét kapitány között Árpád volt a leggazdagabb és leghatalmasabb. Árpád első szállása Fehérvár (Székesfehérvár) volt, itt ütötte fel először táborát, mikor Pannonia földjére érkezett. A második sereg kapitánya Szabolcs, aki Csákvár környékén ütött tábort, tőle származik a Csák nemzetség. A harmadik sereg kapitánya Gyula, aki a honfoglalás után később Erdélybe költözött. A negyedik sereg kapitánya Örs a Sajó vize tájékán telepedett le. Az ötödik seregnek Kund volt a kapitánya. A Nyír mentén táborozott, két fiát Kusidnak és Kupiánnak nevezték.

A hatodik sereget Lél (Lehel) vezette, aki eleinte Galgóc, később a Nyitra vidékén tartózkodott. A Zuárd-nemzetségnek ő volt az őse. A hetedik sereg Vérbulcs vezetése alatt állott. A Balaton körül telepedett meg. Vérbulcsnak azért nevezték, mert mikor öreg apját felkoncolták, bosszúból ő is több németet süttetett meg nyárson és olyan dühvel volt eltelve irányukban, hogy vérüket, miként a bort, úgy itta. Kézai ezzel a rövid tudósítással, melyet kivonatosan itt ismertetünk, be is végzi a honfoglalásról szóló elbeszélését. Az ő szűkös közlései tehát éppen úgy nem derítik fel a valóságot még csak hozzávetőlegesen sem, mint az Anonimuszéi, melynek talán az a baja, hogy nagyon is bőbeszédű. A magyarok honfoglalásáról tud még egy másik krónika is, illetőleg egy olyan irat, mely eredetiben nem maradt ugyan fenn, de tartalmát meg lehet állapítani a későbbi átvételekből. Nevezhetjük ezt dömösi krónikának, mivel eredeti szövegezését itt állították össze alkalmasint a tizenkettedik század közepe táján. Ez a krónika azért érdekes, mert a magyarok hazaszerzését a 677. évre teszi, tehát jó két századdal előbbre, mint a többi krónikák és a külföldi források. A magyarok ekkor a bessenyők, fehér kúnok földjén át Susdal (Oroszország) és Kiev érintésével átkeltek egy nagy hegyen, honnan termékeny tartományba szálottak alá. Sokáig azonban itt nem maradhattak a sasok nagy száma miatt, melyek rendkívül nagy kárt tettek marháikban és jószágaikban.

Utrakeltek tehát és háromhónapi utazás után eljutottak Erdélybe és, innen Magyarországba. Vezéreik között Árpád, Álmos fia volt a leghatalmasabb. Álmos azonban nem jutott el Pannoniába, mert Erdélyben megölték. Erdélyben egy darabig éldegéltek, de mikor hallották a Duna és Magyarország dícséretét, Kund fiát, Kusidot elküldték, hogy kémlelje ki a földet és lakóit s hozzon felőlük tudósítást. Kusid egészen Magyarország közepéig hatolt s nagy megelégedéssel tapasztalta a föld és a víz kitünő voltát. A tartomány fejedelméhez, Szvatoplukhoz vitette magát s miután tolmácsolta a magyarok üdvözletét, előadta jövetelének célját. Szvatopluk igen megörvendett a jövevényeknek, mert úgy vélte, hogy az földmívelő népség, mely az ő földjeit is mívelni szeretné. Ajándékokkal bocsátotta el Kusidot, aki, mielőtt visszatért volna, kulacsát megtöltötte a Duna vizével, tömlőjét fűvel, zsákját pedig fekete földdel. Hazaérve elbeszélte a látottakat s hogy társait még jobban meggyőzze szavai igazságáról, megmutatta a vizet, a füvet és a fekete földet, melyet magával hozott. A magyarok egyenként megvizsgálták a hozott dolgokat s megállapították, hogy az ország vize édes, földje jó és legelője füves. Árpád kürtjébe öntötte a vizet és kürtjét magasra emelve kérte az Istent, hogy segítse őket ezen föld megszerzésében.

Árpád fohásza után a magyar nép háromszor egymásután kiáltotta : “Isten, Isten, Isten !" Ez a háromszoros kiáltás, melynek szokását később is megtartottak, a magyarok fohászát jelentette. A magyarok Kusidot most újból követségbe küldték, mégpedig gazdag ajándékokkal. A földért küldtek egy nagy fehér lovat aranyos nyereggel és aranyos fékkel. Szvatopluk még jobban megörült a magyarok hódolatának. Örömmel fogadta az ajándékot s mikor a követ cserébe füvet, vizet és földet kért, mosolyogva felelte : “Ezért az ajándékért legyen nekik, amennyit akarnak." Mikor a követ visszatért, Árpád és népe felszedték sátraikat és Pannoniába jöttek. De nem mint hódolók, hanem mint hódítók. Megint követet küldtek Szvatoplukhoz és megüzenték neki, hogy hagyja el azonnal az országot, mert a földet megvették a fehér lóért, a füvet az aranyos fékért és a vizet az aranyos nyeregért. Szvatopluk, mikor hallotta a követ beszédét, nevetve válaszolta : “A lovat sulyokkal agyonüttetem, a féket a mezőre dobatom, az aranyos nyerget a Duna vízébe vettetem." A követ erre így felelt : “Hát uram, mi kárunk lesz abból ? Ha a lovat agyonütöd, kutyáinkat táplálod, ha a féket a fűbe dobod, kaszásaink fogják megtalálni az aranyát, ha a nyerget a Dunába veted, halászaink az aranyat partra hozzák és haza viszik. Mert ha a föld, a fű és a víz a mienk, akkor minden a mienk." Szvatopluk látta, hogy komoly a dolog. Hirtelen szövetségesek után nézett s miután hadi népét összeszedte, megindult a magyarok ellen.

A magyarok már a Duna közelében voltak, mikor a Szvatopluk seregével találkoztak és megütköztek. A szerencse a magyarokat pártolta. Szvatopluknak egyetlen támadása sem sikerült s mikor serege bomladozni kezdett, ő is futásban keresett menedéket. De szerencsétlenül járt, mert a magyarok üldözése elől ki nem térhetvén, az előtte levő Dunába vettete magát és annak hullámai temették el. A krónika a magyarok további szerepét így adja elő : “Az Ur visszaadta a magyaroknak Pannoniát, mint ahogy Mózes idejében Kánaán minden birodalmát örökségül adta Izrael fiainak. Árpád pedig a többi magyarokkal együtt legyőzvén és megölvén Szvatopluk herceget, a Noé-hegyen, Fejérvár mellett ütött tábort. Ez az első hely, melyet Árpád magának Pannoniában kiválasztott és ezért alapította Szent István király, ki tőle származott, ide közel Fejérvár városát." Ez az elbeszélés mindenesetre mint mese is érdekes. Hogy később szintén hatott a krónikásokra és a verselőkre, bizonyítja az a tény, hogy egy igen régi verses elbeszélés, melynek címe “Ének Pannonia megvételéről", ezt a mesét használta fel alapul. Bizonyítja Anonimusz krónikája is, hol nem ilyen részletesen és nem ilyen vonzóan, de szintén meg van említve a fehér ló regéje Zalán vezérrel kapcsolatban.

A dömösi krónika és az Anonimusz tudósítása között az a különbség, hogy míg amott Szvatopluknak Árpád egy nagy arab lovat küld aranynyereggel és aranyos fékkel, addig Anonimusznál Árpád az ajándékok egész tömegét küldi, még pedig : tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét, tizenkét kún gyermeket és Zalán feleségének tizenkét okos ruthén leányt, tizenkét hölgymenyét és tizenkét nyusztbőrt és tizenkét aranyos köntöst. Árpád cselfogása azonban Anonimusznál is ugyanaz, ami a dömösi krónikában. Árpád, mikor követét Zalánhoz küldi, egyelőre nem kér többet, minthogy engedjen át neki barmai alá való földet egészen a Sajó-folyóig.

Magyarország a honfoglalás előtt és a honfoglalás korában.

A krónikák regényes meséi mindenre adnak feleletet, ami csak némileg is érdekes a magyar honfoglalásban s e bőbeszédűségük ellenére mégsem tudnak kielégíteni. Ha a valóság tényeit keressük bennük, nyomban zavarba jutunk. Az útirány, a sereglétszám, a vezérek, a fővezető, az új hazában talált népek, a hódítás egyes mozzanatai mind más és másképen bukkannak fel bennük, úgyhogy végeredményben ott vagyunk a krónikák tudósításaival, hogy azt sem tudjuk, mit lehet belőlük elhinni. Pedig az is kétségtelen, hogy eme kusza, egymásnak ellenmondó és az elbeszélt esemény időpontjára nézve is különböző előadásoknak valami történeti alapjuk van, csupán azt nem lehet megállapítani, hogy mennyi bennük az igazság. Tévedéseiket már sokkal könnyebb észrevennünk s különösen Anonimusz közleményei vannak szinte zsufolva mondai, kalandos és szójátékos elemekkel.

De e tévedések konstatálásával legfeljebb azt érjük el, hogy vitásnak kell tekintenünk minden olyan adatot, melyet a kritikai történetírás nem tud kellő kapcsolatba hozni az egykori eseményekkel. A krónikáknak pedig alig van olyan adata, mely ebből a szempontból a bírálatot megállaná. A történetírás ezen tudósításokkal szemben kénytelen tehát a sommás tagadás álláspontjára helyezkedni s nemcsak a vándorlásra, a halicsi és lodomériai kalandokra, hanem a honfoglalásra vonatkozó elbeszéléseket is gyanusaknak tekinteni. Ugyhogy erről a kritikai álláspontról vizsgálva a krónikák tudósításait, még az is kétségesnek tűnik fel, hogy léteztek-e általában azok a fejedelmek és tartományok, melyek felett a honfoglaló sereg állítólagos győzelmeit aratta. Ez a kételkedés azonban nem azt jelenti, hogy a honfoglaló magyarságnak nem kellett volna az új haza elfoglalásáért hatalmas harcokat vívnia, sőt nagyon is valószínűtlennek látszik a küzdelem nélküli foglalás feltevése, de az is bizonyos, hogy e fontos és rendkívüli jelentőségű eseménynek összefüggő részleteit hiteles leírások hiányában feltárni nem bírjuk. Nemcsak a magyar, hanem minden más nép is így van ősi multjával. A krónikák elbeszélései után most a tudomány megállapításaihoz fordulunk és ezeknek világánál próbáljuk legalább halvány körvonalakban megrajzolni azt a képet, mely a mai Magyarország honfoglalás előtti és alatti állapotát tárja elénk.

A magyaroknak Pannonia földjén való megjelenése előtt az a terület, mely a mai Magyarországot magábafoglalja, különböző időkben különböző népeknek szolgált lakóhelyül. Az első jel, mely a legrégibb élet nyomaira vezet, a föld mélyében elrejtve heverő emlékek alakjában került felszínre. Szervezett társadalmi életet élő közösségről ekkor még nem lehet szó, mert az ősember korában vagyunk, aki ezen a területen élve, a maga szükségleteit a rendelkezésére álló fogyatékos eszközökkel elégítette ki. A történelmi élet eme kezdő korszakában az ember megélhetésének eszközeit azok a kőből készült szerszámok alkották, melyekkel az ember a természet mostohasága ellen hadakozott. A kőcsákány, kőbalta segítségével védekezik a vadállatok ellen, melyeknek bőrét ruházatul használja, húsát pedig táplálkozására fordítja. Ebben a korszakban a magyarországi területen élő ősember még barlangokban tanyázik s Magyarország elég gazdag olyan hegyekben, melyek ennek a régi állapotnak az emlékeit őrzik. A kőkorszakot a rézkorszak váltotta fel, midőn az ember szerszámai és fegyverei nem kőből, hanem rézből készülnek s életmódja is tökéletesebb valamivel.

Az a néphullám, mely valószínűleg Ázsia belsejéből hatolt ide s magával hozta a réz ismeretét, a maga tökéletesedése és az újabb népelemekkel való keveredése folytán idők mulva még fejlettebb korszakba lép, midőn már az ember a rezet az ónnal képes vegyíteni, vagyis a bronzot tudja előállítani. A bronzból készült fegyverek az embernek még nagyobb biztonságot adtak az őt körülvevő állatvilággal szemben. A bronz, mint ipareszközre való anyag is tökéletesebbnek mutatkozott a kőnél s a réznél s az ember megélhetését, a létért való küzdelmét mindenképen előmozdította. A bronzkorszak az előbbieknél is fejlettebb, állapotokat teremtvén, most már azt is lehetővé tette az embernek, hogy kezdetleges, barlangi lakásait elhagyja és megfelelőbb módon élhessen. Ámde ez az állapot is csak addig tartott, míg a bronz helyébe a vas lépett, mely fegyverek készítésére és ipareszközök előállítására egyaránt alkalmasabb lévén, a vele rendelkező népet a bronzkori állapotban maradt ember urává tette. A Krisztus születése előtti 350-ik esztendőig vezetnek el körülbelül a nyomok, mikor a vaseszközökkel dolgozó kelta nép megtelepedik Magyarországon. A kelták megjelenésével már a történeti időbe lépünk, midőn a tudományos kutatások adataival tudunk beszámolni az őskori élet egyes nyomairól. Azok a kelta sírok és kelta eszközök, melyek az ásatások folytán napvilágra jöttek, beszédesen bizonyítják ezen népnek a mai Magyarország területén való tartózkodását.

Herodotosz görög történetíró feljegyzése alapján némely tudós azonban úgy vélekedik, hogy a keltáknál is előbb laktak Magyarországon, a Maros folyó vagy a Tisza mentén az úgynevezett agathirszek, majd utánuk görög kereskedők különösen az erdélyi részekben s ezekkel egyidejűleg a kelták, kik a dunántúli részekben alapítottak otthont maguknak. A kelta nép már fejlett kultúrát hozott magával. Értette a bányamívelést, földmívelést, kereskedelmet s a talált kelta leletek mind azt tanúsítják, hogy műveltségben előrehaladott állapotot értek el. Alig két és fél század mulva a keltákon kívül már újabb népek tünnek fel Magyarországon. És pedig az erdélyi részekben a géták, majd a dákok, kik később egyesültek és Augusztusz római császár idejében Dáciát alkották. A mai Nagy-Alföldön a jászok telepednek le, míg Dunántúl megmaradnak tovább is a kelták, a Kárpátok alatt ellenben a germán eredetű kvádok alapítanak otthont maguknak. Határozottabb ismereteink a mai Magyarország egykori viszonyáról akkor kezdődnek, midőn a rómaiak meghódítják a kelták által lakott részeket. Miután más helyen ezeket az eseményeket részletesebben tárgyaltuk, itt csak futólag s csupán az eredmények feltüntetésével jelezzük a változások folyamatát. A rómaiak már régebb idő óta érintkezésben voltak a keltákkal, kiknek földjére szintén ki akarták terjeszteni hatalmukat. A hódító hadjáratot Oktáviánusz Augusztusz kezdte meg ellenük és Domiciánusz, majd Trajánusz császárok fejezték be.

A rómaiak által elfoglalt területbe beletartozott a Dunántúl, a Száva és Dráva vidéke, Erdély, illetőleg Dácia, melyet Trajánusz császár hódított meg a Decebál vezérlete alatt álló dákok ellen vívott harcokban. A római hódítás magával vonta a hatalmas virágzásban levő római kultúrának Magyarország és Erdély népeire való kiterjesztését. Természetesen ebben az időben Magyarország és Erdély elnevezések ismeretlenek s a magyarországi római terület Veszpáziánusz császár idejében kapta a Pannonia elnevezést, míg Trajánusz ezt a területet két részre osztja : Felső és Alsó-Pannoniára. Az utóbbinak székhelyéül az Óbuda melletti Akvinkumot tette, melynek római vonatkozású régiségei ma is ékesen beszélnek a kultúrának arról a magas fokáról, melyet a rómaiak Pannoniában és Dáciában meghonosítottak. A Dáciára vonatkozó régi kultúrélet emlékeit azok a helyek őrzik, hol a rómaiaknak különböző gyarmataik vagy táborhelyeik voltak, mint : Szarmiszegethusza, később Ulpia Trajana (Várhely körül), Apulum (Gyulafehérvár), Kongri (Szamosújvár), Napoka (Kolozsvár), Potaissza (Torda). A Duna-Tisza közötti síkságot Szármácia, a kvádok által lakott dunáninneni részt pedig Markománia néven kormányozták. A római hódítás ereje azonban elenyészett, mihelyt feltünedeztek Dácia és Pannonia földjén azok a népelemek, melyek a népvándorlás emberáradatát zúdították Európa területére. A Krisztus születése utáni második század vége felé Dácia és Pannonia többé-kevésbbé már ki volt téve ezen népáramlatok dúlásainak.

Pannonia ugyanis főútja volt a dél és nyugat felé haladó néptömegeknek, éppen ezért a rombolás itt éreztette hatását leginkább. Egy ideig védelmet nyújtottak e betörések ellen azok a hatalmas erődítmények, melyeket a római hadvezetőség a határok épségbentartására épített, de nemsokára már ezek sem mutatkoztak elég erőseknek a mindegyre terjedő áradatok feltartására. Dácia 256 körül Krisztus születése után a nyugati gótok hatalmába került s alig húsz év mulva kénytelenek voltak a rómaiak kivonni Dáciából haderejüket és lejebb, Möziába helyezni azt. Ezzel mindazokat az alkotásokat, melyeket két század alatt létesítettek, átadták a barbároknak. Dácia elvesztése után egy századdal Pannonia is állandó betöréseknek lett a színhelye. Valentiniánusz császár uralkodása alatt aztán az egész tartomány virágzó telepeivel a barbár hordák martaléka lett, melyek még századok mulva sem voltak képesek azt a magas kultúrát elérni, melyet a római hódítók egy század alatt teremtettek. Dácia és Pannonia eddigi kultúráját a rajtuk keresztül vonuló és ideiglenesen megszálló vándor törzsek teljesen megsemmisítették. Pedig, hogy az építőművészetnek micsoda hatalmas és csodálatraméltó alkotásait teremtette meg ezen a területen a római faj, még ma is tapasztalhatjuk azokból a föld alól előkerülő romokból, melyek annyi évszázad multán is fennmaradtak. A mai magyar terület a negyedik században már óriási népmozgalmaknak a színtere.

A legvegyesebb és legkülönfélébb barbár csapatok törtetnek rajta keresztül, úgyhogy a római katonaőrség mindinkább kénytelen előlük a határöveken felállított kasztrumaiba vonulni s végül ezeket is feladva a birodalomba visszatérni, zsákmányul hagyva az egész területet a gótok, vandálok, kvádok, markomanok, szarmaták, alánok, húnok pusztításainak, kik rövid idő alatt feldúlták az útjukba eső vidékeket. E népek közül Attila vezetése alatt a húnok alkottak egy ideig államszervezetet a mai magyar föld területén. A húnok felől a nemzeti krónikák állandóan úgy emlékeznek meg, mint a magyarok őseiről, kik Szikthiából jöttek ki és Attila királyuk által ismertették meg hatalmukat Európa népeivel. A tudomány azonban a krónikáknak ezen hagyományokra és mondákra alapított rokonsági elméletét nem fogadja el és az úgynevezett finn-ugor iskola, melynek megteremtői Hunfalvy Pál és Budenz József voltak, egyáltalában nem akarja ezt a felfogást vita alá sem vonni, mivel nyelvi adatok nem állanak rendelkezésére, tekintve, hogy a hún nyelvről semmiféle emlék nem maradt fenn. Vámbéry Ármin és mások viszont azokból a leírásokból következtetve, melyek a húnok harci modoráról, szokásairól s fajbeli sajátságairól maradtak fenn, a húnokat török-tatár eredetű népnek vélik s feltételezik a magyarokkal való rokonságukat. Természetesen ezt a kérdést sem lehet véglegesen eldönteni.

A húnok Krisztus után 375-ben tűnnek fel Európában és 453-ban bomlik fel birodalmuk Attila halála következtében. A birodalom felbomlása a hatalmas faj szétzüllését okozta, mely nyom nélkül eltűnt aztán a történelem színteréről. A hagyomány azt tartja, hogy egyik részük Erdély bércei közé, a mai Székelyföldre húzódott és ezeknek az egyenes leszármazottai a székelyek. Ezen kérdés körül is sok vita folyik már évtizedek óta, de az eredmény felől kétséget kizáró bizonyosságokkal ma sem rendelkezünk. A régi Magyarország területi és népességi viszonyai a római uralom megszünése, majd a hún birodalom feloszlása által így alakulnak. Dáciát egészen a gepidák foglalják el, Pannoniában és Möziában a keleti gótok, a Duna-Tisza között levő jászok helyébe a herulok, a kvádok helyébe pedig a rugiaiak lépnek. A keleti gótok távozásával aztán Pannoniát is elfoglalják a gepidák, kiket az avarok győznek le, majd a longobárdok semmisítenek meg, miáltal az elfoglalt birodalmon is közösen osztozkodnak. Mikor pedig a longobárdok elhagyják Pannoniát és Itáliába húzódnak, úgyszólván az egész terület az avarok birtokába jut. Az avarok nemzetiségéről többet alig tudunk, mint a húnokéról. A hagyomány korábbi magyar törzsnek tartja őket s régebben a történetíróknak is az volt a véleménye, hogy a magyarokkal közeli rokonságban állottak.

Ma már azonban ez is vitássá lett, habár némelyek hajlandók őket török-tatár eredetűeknek tartani, mely esetben, elfogadva a magyaroknak szintén török eredetű származását, rokoni kapcsolat volna közöttünk, valamint az avarok és húnok között is. Harcias, vakmerő katonanép volt az avar, mely Baján nevű vezérük életében Európa népeit és különösen a keletrómai császárságot veszélyeztette állandóan. Baján halála után azonban, ami Kr. u. 602-ben következett be, folytonosan gyöngültek s végül a Nagy Károly által ellenük viselt hadjáratokban elvesztették országukat, hol két évszázadon át uralkodtak. A hadjáratok után megmaradt avarság nem tudta többé egykori hatalmát visszanyerni. Egy második hadjárat a frankokkal aztán a döntő csapást is megadta a vonagló avar birodalomnak. Az avarok ezután a kereszténység felvétele által erkölcseikben is megszelídültek és a frank, meg a szláv hatás következtében nyelvi önállóságukat is elveszítették lassanként. Az avar birodalom helyére most a frank birodalom nyúlt ki, mely délen egészen Nándorfejérvárig lehúzódott s a nyugati és északnyugati részekben a morva-szlávok földjét is maga alá hajtotta. Ámde a század folyamán kisebb fejedelemségek is alakultak a magyar területen, azonban egyedül a frank, illetőleg a német-frank birodalom tudott erősebb államszervezetet létesíteni. A történeti adatok világításában ezen alakulások folyamatát elég összefüggő képben figyelhetjük meg.

II. Lajos német király fennhatósága alatt a kilencedik század első felében egy Privina nevű szláv főnök a Duna balpartján Morvaországot alapította meg, ámde tartománya nemsokára Moimir hatalmába jutott s Privina ismét II. Lajos védnöksége alatt a Duna jobbpartján, Alsó-Pannoniában alkotott egy új szláv fejedelemséget. A német-frank és a szláv fejedelmek között eközben többször kiújult a harc, melynek célja a szlávok függetlenítése és a német-frank befolyás meggyöngítése volt. Ezek a harcok Morvaország fejedelmei Moimir, majd az utána következő Ratiszláv támadásai következtében nagy hévvel folytak ugyan, de nem sok sikert eredményeztek. Csak 870 körül, Szvatopluk felléptével kezdődnek a változások, aki Ratiszlávot megbuktatta, majd a Privina utódai alatt álló Alsó-Pannoniát is elfoglalta és megalapította Nagy-Morvaországot. II. Lajos német-frank király halála után Bajorországban, vagyis a keleti frank uralom középpontjában fia, Karlman jutott uralomra, aki Karinthiát és Felső-Pannoniát Arnulf nevű törvénytelen gyermekének adta. Karlman, majd ennek fia, III. Lajos halála után Vastag Károly uralma alá jutott a keleti frank császárság, de Arnulf ekkor is megmaradt az általa uralt tartomány fejedelemségében. Ámde Ausztria birtoka miatt nemsokára összeütközésbe jutott úgy Vastag Károllyal, mint Szvatopluk morva fejedelemmel, kit Ausztria (Osztmark) grófja, Aribo segítségül hívott ellene.

Arnulf ekkor nemcsak Karinthiának és Felső-Pannoniának, hanem a frank birodalomnak is fejedelme volt, miután nagybátyját, Vastag Károlyt szerencsésen legyőzte. Szvatopluk terjeszkedését azonban nem tudta meg akadályozni s emiatt megtámadta Morvaországot. Ebben a hadjáratban Arnulfot egy magyar csapat is kísérte, mely nagy dúlást vitt végbe Szvatopluk országában, anélkül azonban, hogy elhatározó diadalt nyert volna. Szvatopluk 894-ben meghalt s birodalmát még életében fiai, Moimir és II. Szvatopluk között osztotta fel. A monda szerint egyetértésre intette őket és okosságra. Hogy kipróbálja élelmességüket, három összekötözött nyílvesszőt adott át nekik s felszólította őket, hogy törjék el. Nem tudták. Ekkor Szvatopluk egyenként szedte elő és tördelte el a nyilakat, így példázván, hogy okossággal még az erő felett is diadalt arathat az ember. A monda azonban tud egyebet is Szvatoplukról, ami természetesen nem dicsekedhetik valami nagy hitelességgel. Mikor Árpád Szvatopluk birodalmát megdöntötte, ez állítólag egy erdőségbe menekült, mely Zobor hegyét fedte. Egy barlangba ért, hol három remete lakott, kik gyökerekkel táplálkoztak és az egész napot imádkozással töltötték. Mihelyt a remetéket meglátta, gödröt ásott, lovát leölte és királyi palástjával és koronájával együtt oda helyezte el. Aztán ruháját megtépte és sárral kente be s így jelent meg a remeték előtt arra kérvén őket, hogy hátralevő napjai számára engedjenek neki a barlangban menedéket.

Halála napjáig, mely csak évek mulva következett be, élt aztán Szvatopluk ebben az elhagyott környezetben s csak halálos ágyán fedezte fel társai előtt királyi voltát. A remeték szépen eltemették a szerencsétlen uralkodót és sírja fölé emléket állítottak, melyre a következő szavakat írták : “Itt fekszik Szvatopluk eltemetve országa közepén." A történeti adatok igazolják Arnulfnak a magyarokkal Szvatopluk ellen való szövetségét, de arra is vannak adatok, hogy 894-ben a magyarok a morvákkal állottak szövetségben s midőn Szvatopluk fiai egymás ellen harcba keveredtek, a magyarok az idősebb fejedelmet, Moimirt támogatták. A szlávokon kívül bolgárok, németek s más népek is éltek a honfoglalás idejében Magyarországon. Felső-Pannoniában, mely Szárhegytől a Rábáig és Rábcáig terült el, németek laktak. A Rábától nyugatra és délre Alsó-Pannonia húzódott német, főként szláv lakossággal. Az avarok kisebb csoportja a Fertő körül vonta meg magát. A Kárpátoktól délre és nyugatra szlávok, a Szerémségben és Tiszántúl bolgár kormányzat alatt bolgárok és szlávok laktak.

A honfoglalás a történeti adatok megvilágításában.

A krónikák elbeszéléseit a honfoglalás eseményeiről már ismerjük. Ha ugyanilyen részletességgel hiteles tudósítások maradtak volna fenn a magyar sereg haditetteiről, akkor tiszta képet alkothatnánk magunknak az egész vállalat lefolyásáról. Ámde éppen az nehezíti meg a tiszta látást, hogy az a gyér adat is, ami a honfoglalásról szól, annyira hézagos és szűkszavú, hogy az események hiteles feltárásáról szó sem lehet, legfeljebb az adatok révén felmerülő kombinációk segítségével lehet a honfoglalás képét megrajzolni. S bárha a történetírás azon az állásponton van, hogy a krónikák elbeszéléseit elfogadni nem lehet, mégis kénytelen minduntalan tudomásul venni azoknak a tudósításait, melyek a köztudatba is annyira belementek, hogy onnan kiirtani őket ma már nem lehetséges. Az események vázolását ennélfogva Pauler Gyula és más történetírók kutatásainak alapján kíséreljük meg. Pauler azt állítja, hogy a magyarok 895 végén Árpád vezérlete alatt a Vereckei-szoroson át szállottak le Tiszahátra, Munkács, Ungvár vidékére. Velük jöttek Kurzán, Előd, Álmos és a magyar székek vajdái : Kund, Und, Tas, Huba és Töhötöm. A magyarok mindenekelőtt a Felső-Tiszánál igyekeztek tért foglalni, ahol még nem az erős Morvaország, vagy a bolgár hatalom hanem, csak némi avar, bolgár töredékek és apróbb szláv törzsek állottak. Lenyomultak a Sajóig, Zagyváig, Tiszántúl a Berettyóig.

Midőn pedig Morvaországban Szvatopluk fiai között kitört a viszálykodás, megrohanták a morváktól függő Duna-Tiszaközt, melynek lakói közül a mai Bácsban, Bodrogban lakó bodrivok vagy keleti obotriták nevét ismerjük. Elfoglalták le a Szerémségig, népét leigázták vagy szétszórták, úgyhogy aki fegyverüknek meg nem hódolt, a bolgárokhoz, horvátokhoz és a többi népekhez volt kénytelen menekülni. Majd kelet felé megtámadták a tiszántúli bolgár birtokokat és hatalmukba ejtették, országukat a mai Orsováig terjesztették s diadalittasan már Pannonia elfoglalására, Karantánia és Olaszország megrablására kezdtek gondolni. Paulernek ez a közleménye két esztendőnek, vagy két és félnek az eseményeit öleli át, látnivaló tehát ebből is, hogy még ez a pár sor is, melyet némi történeti alappal egybeállít, mennyire a feltevések és nem a biztos adatok keretében mozog. A magyarok 898-ban már kezdenek Olaszország iránt érdeklődni s miután az odavaló út Pannonián, a bajorok tartományán vezet keresztül, Arnulf császár, aki ekkortájban már sokat betegeskedett, nem állított akadályokat a magyarok útjába. A Pannonián keresztül vezető úton 899 március havában mintegy ötezer válogatott harcos megindult aztán Olaszországba. Erős, fegyelmezett emberekből álló portyázó csapat volt ez, melynek közeledésére nagy rettegés fogta el a vidékek lakóit, amerre vonultak. A lovas csapatot megfelelő szekér és málhacsapat követte, mely az eleséget és a szükséges ruházati és fegyverzeti cikkeket szállította. Akvileja, Pádua és Verona érintésével egész Lombardiát elárasztották s mindent feldúltak és felégettek.

Majd eljutottak Vercelli városába, melynek Luitward nevű püspöke a magyarok jövetelének hírére dús kincseivel menekülni iparkodott. A magyarok azonban elfogták, megölték és tömérdek vagyonán megosztozkodtak. Attila húnjainak irtó dúlása lepte meg az olaszokat. A húnok óta alig járt olyan rettegett nép Olaszországban, mint most a magyar. Miután Bergamót is felégették, a velencei lagunákat támadták meg, melyeknek számos szigetét és városát feldúlták. Olaszország királya, I. Berengár, friauli őrgróf meglepetéssel hallotta, hogy egy teljesen ismeretlen nép tűnt fel országában s egyre pusztítja a falvakat és városokat. Hirtelen fegyverbe szólította népét s mintegy tizenötezer lovassal megindult az út és a harcok viszontagságai által megfogyatkozott és ötezernél jóval kevesebbet számláló magyarok ellen. A szétszórva kalandozó és portyázó magyar csapatok, mihelyt értesültek az olaszok szándékáról, gyorsan gyülekeztek s még volt annyi idejük, hogy egyesüljenek. Szerencsére az olaszok nem vágták el menekülésük útját s így az ellenük font gyűrűből idejekorán kijutottak. A veszély azonban nem mult el tőlük, sőt most kezdődött igazában, mert az olaszok mindenütt nyomukban voltak és olyan hevesen üldözték őket, hogy a kimerüléstől már alig tudtak haladni. Mikor a Brentán szerencsésen átúsztattak s látták, hogy az olaszok még mindig nyomukban vannak, egyezkedésre gondoltak, mert a kimerültség egészen harcképtelenné tette őket.

Az volt a feltételük, hogy hagyják abba az olaszok az üldözést, ennek fejében ők összes poggyászukat, lovaikat és fegyverüket átadják, csupán azt és annyit tartanak meg maguknak, ami hazautazásukra okvetlenül szükséges. Azt is megigérték, hogy ajánlatuk elfogadása esetén többé sohasem fogják Olaszországot megtámadni. Az olaszok a biztos győzelem és biztos zsákmány reményében hallani sem akartak az egyezkedésről. A magyarok összes ajánlatait elutasították s büszkén és megvetéssel mondották : “Mit szerződjünk, mit egyezkedjünk arról, ami már úgyis a miénk. Dögkutyáktól nem fogadunk el ajándékot." Biztosra vették ugyanis, hogy a teljesen elstrapált és kimerült magyarok egytől-egyig a kezeikbe jutnak. Mialatt tehát a magyarok a Brenta balpartján iparkodtak rendbehozni magukat, az olaszok is táborba szálltak a jobbparton. A nyugati népek harcmódja azonban lényegesen különbözött a magyarokétól, kik a táborozásoknál is nagy óvatosságot szoktak kifejteni. Az olaszok ezt egészen elhanyagolták s ez okozta a vesztüket. A magyarok ugyanis észrevették, hogy az olaszok a tábort védtelenül hagyták. Sem előretolt őrszemekről, sem figyelő őrségekről nem gondoskodtak, hanem gondtalanul átadták magukat a pihenésnek. A magyaroknak úgyis csak kettő között volt választásuk : vagy a szembeszállás vagy a biztos elfogatás. Ennélfogva az előbbire határozták el magukat. Miután ajánlataikat visszautasították, haditanácsot tartottak a további teendőkre nézve.

A vezetők a haditanácsban egy értelemmel kiáltották : “Ha már vesznünk kell, vesszünk el vitéz módra s azt a becsületet, mely ránk maradt apáinkról, csorba nélkül hagyjuk utódainkra." A haditanács gyorsan határozott s a következő percben a magyar lovascsapat óvatosan fölkészült a harcra. A halmok fedezékei mögött indultak el s a Brenta azon pontján, hol a víz legcsekélyesebb, átszálltak a tulsó partra. Elől haladtak a nyilasok, utánuk pedig egymástól nem messze a derékhad és a tartalék. Az olaszok éppen ebédeltek, mikor gyors egymásutánban viharos nyílzápor zúdult táborukra. Eleinte nem tudták, hogy milyen irányból jön a támadás, mert a nyilazók kétfelől is lövöldözték őket. A nagy zűrzavarban senki sem tudta, hogy mihez fogjon. A lovak nagy része ki volt kötve, a sereg pedig rendetlen és fegyverzetlen állapotban volt. A zűrzavart aztán betetőzte a magyar derékhad három irányból jövő rohama. Rettenetes kavarodás támadt az olasz táborban. És a magyarok mindenekelőtt ezt a nagy zavart iparkodtak kihasználni. Zárt sorokban törtek rá a táborozó olaszokra és irgalmatlanul vágták őket. Pár óra alatt tönkreverték az egész olasz sereget s maga Berengár is csak szökéssel menthette meg életét. Riasztó híre lett egész Olaszországban a magyarok nagy győzelmének. A hírek természetesen kiszínezve, a valóságnál is túlzottabban adták elő a küzdelem lefolyását s az olasz halottak számát húszezerre tették.

Ennyien nem estek el a Brenta melletti csatában, mert az olasz sereg hadbaszállása idején sem volt több tizenöt-tizenhatezer embernél, de az bizonyos, hogy a sereg negyedrésze odaveszett. A magyaroknak az olasz had megsemmisítésével nyitva volt ismét az útjuk Olaszországba. Nem is tértek vissza hazájukba, hanem visszamentek Olaszországba s most a Pó jobbpartján levő városokat és falvakat, közöttük Modenát, Reggiót, Piacenzát fosztották ki. Berengár király csak úgy tudott megszabadulni tőlük, hogy kezeseket küldött táborukba és drága ajándékok által vásárolta meg a békét. Egy külföldi krónikás borzalmas módon írja le a magyarok dúlásának véres hatását : “Mező, város - írja a krónikás - puszta volt, mert a polgár, a paraszt, aki a földet mívelte volna, elveszett s a föld fehér lett az agyonvertek csontjától." Az olaszországi kaland után 900-ban már itthon vannak a magyarok. Nemsokára a többi harcosok is hozzájuk csatlakoztak s elfoglalták Alsó-Pannoniát a horvát hegyekig. Árpád a Székesfehérvár közelében levő halmon ütötte fel sátorát. Nemzetségeinek és vezéreinek egy része pedig szintén ezen a területen, Veszprém, Balaton, Vértes, Bakony, Csepel, Akvinkum környékén telepedett le. A magyarság hódításai ekkor már kiterjedtek nyugat felé az osztrák határig, dél felé a Szerémség kivételével a Dráva-Száva mentéig, majd a Duna-Tisza közén a Mátráig s északkeleti irányban Munkácsig.

A Tiszántúl pedig a Temes, Maros és Körös folyók mentén egészen Belgrádig. Ehhez a nagy területhez csatolta aztán Töhötöm Erdélyt, melynek szláv törzseit nagyobb harcok nélkül hódította meg. A meghódított területen különféle népek laktak, nevezetesen : szlávok, morvák, bolgárok, kutirgurhúnok, bolgár kúnok, kazárok, bolgár enegelek, azaz székelyek s végül magyarok. Legnagyobb tömegben a szlávok voltak, kiknek nyelve, szokásai később nagymértékben hatottak a magyarra s mai napig is őrzi nyelvünk az egykori szláv hatás emlékeit. A hódítás további célját és irányát a bajorok uralma alatt levő Felső-Pannonia birtokbavétele szabta meg. A bajorok ismerték a magyarokat nemcsak hírből, hanem személyes érintkezésből is. Rettegve gondoltak tehát azokra a veszedelmekre, melyeknek a magyarok támadása által ki voltak téve. Hiszen már 900 folyamán egy magyar csapat hatalmas dúlás között betört Bajorországba. Egy másik csapat ugyan, mely kisebb volt, vereséget szenvedett a bajoroktól, de ezek most mégis annyira féltek, hogy a morvákkal, kikkel eddig hadakozásban állottak, hirtelen kibékültek. Ekkor építették az Enns mellett Ennsburgot, egy erős várat, melyet a magyarok ellen való védekezésül akartak használni. A magyarokat azonban nem tartotta vissza portyázásaiktól a bajorok védelmi készülődése.

A következő évben betörtek Karantániába, majd a morvákat támadták meg s a Vág és Nyitra vidékét foglalták el tőlük, 903-ban a bajorokat támadták meg 904-ben Szászországba törtek be s 906-ban újra nagy fosztogatást vittek ott végbe. A bajorok a folytonos és mindig nagy csapásokkal járó magyar támadásoknak végét akarták vetni s 907-ben nagy sereggel indultak meg ellenük. Bánhida környékén történt meg aztán a bajorok és magyarok ütközete. Egyike volt ez a hadjárat a honfoglalás legvéresebb csatáinak, mely a magyarok fényes győzelmével ért véget. A bajor had vezéreivel együtt a csatatéren maradt s olyan nagy volt a veszteségük, hogy meg sem kísérelték többé a küzdelmet. Belátták, hogy Alsó-Pannoniát nem vehetik vissza a magyaroktól s Felső-Pannoniában való maradásuk csak okul szolgálna a további viszályoknak, ennélfogva ezt a tartományt is odahagyták, mely azután a magyarok birtokába jutott. A hagyomány szerint ebben az évben, talán a bánhidai csata után Árpád vezér meghalt s holttestét “egy patak fölött, mely kőmederben folyik alá Attila király városában" temették el. A Névtelen jegyző Akvinkimot jelöli meg Árpád sírja helyéül s ezen a nyomon már évtizedekkel előbb megindult a kutatás a honszerző fejedelem porladozó csontjainak feltalálására. A kutatások során többféle kombináció keletkezett, de a sír maga nem került elő.

Meg kell elégednünk tehát az eddigi nyomozások és viták amaz eredményével, melyet az Árpád-sír hisztorikumának írója, Szendrey János ezekben a szavakban összegez : “Árpád sírja s az amellé vagy fölé épített Fejéregyháza az óbudai határ nyugati részén, a Vörösvár felé elnyúló dombsor alján, legvalószínűbben azonban a Radl-malom forrása fölött nyugatra fekvő, mai óbudai köztemető környékének emelkedettebb részén feküdt." A történelmi adatok igen gyér és halvány világításánál a honfoglalásról és annak eseményeiről hiteles és mindenben összefüggő részletes képet adni teljes lehetetlenség. A leghozzáértőbb tudósok kutatásainak eredményeinél is eleve fel kell tételeznünk nemcsak a tévedéseket, hanem a valótlanságot is, mert végtére is ezer év előtti eseményekről van szó, melyeknek hiteles krónikása sem hazánkban, sem külföldön nem volt. Ennélfogva nem is az abszolut igazság vagy a csalhatatlanság, hanem csupán a hitelességre törekvő történetírás szempontjából kell e kétségtelenül nemes, komoly és igen tiszteletreméltó tudományos fáradozások eredményeit mérlegelnünk. Homályos lévén a magyar honfoglalás szinte minden mozzanata, természetesen homályban maradt e nagy hadivállalat főemberének és lelkének, Árpádnak az alakja is. Ki volt, mi volt, melyik nemzetségből származott, minő körülmények között került a magyarság élére, mind olyan kérdések, amikre már századok óta várja a magyarság a feleletet.

Eközben, hiteles feljegyzésektől és egykorú tudósításoktól függetlenül megalkotta a nemzet a maga képét róla, anélkül, hogy akár az időközben megismert adatok, akár egyesek véleményei különösebben befolyásolták volna. A hagyomány Árpád személyéhez fűzi a honfoglalás tényét. Árpád alakja a nemzeti köztudatban elevenen él s hinne benne még akkor is, ha megdönthetetlen bizonyságok szólanának amellett, hogy sohasem is létezett, hogy Árpád nevű vezére a honfoglalóknak nem volt s hogy elejétől végig költészet az, amit a hagyomány és a história az ő alakja köré font. Mert az kétségtelen, hogy a honfoglalás megtörtént és a magyarságnak a mai Magyarország területén való megtelepedése legalább is egy évezred előtt egy fizikai és szellemi értelemben egyaránt kitünő vezetőnek az irányítása mellett ment végbe. Másként el sem képzelhető. Nem vitás egy pillanatig sem, hogy a honfoglaló magyarságnak kivételes harci erényekben ékeskedő népnek kellett lennie s hogy vezetője, aki irányt szabott hadivállalatainak és országszervező munkájának, olyan egyéniség volt, kiben fajának legjobb tehetségei voltak egyesülve. A magyarság, midőn Árpádra gondol, a honalapítás kiváló hősét látja lelki szemei előtt, aki méltó volt az általa keresztülvitt nagy feladatra. Kétségtelen, hogy azt a feladatot, melyet Árpád és a magyarság végrehajtottak, csak kiváló vezér és kiváló nép tudta teljesíteni.

Hiszen 350-től kezdve, mióta történeti ismereteink vannak a mai magyar föld területén élt és eltűnt népekről, hány és hány csoport, faj, szövetség s más alakulat próbálkozott itt államot alkotni. És egyiknek sem sikerült. A világhódító rómaiakat éppen úgy elsöpörték az idők viszontagságai és a népvándorlás hullámai, mint a többi, ideig-óráig megtelepedett népet. Egyedül a magyarság volt az, mely Árpád vezetésével erős, fejlődésre képes és a jövő számára épített államszerkezetet tudott alkotni. Ennek a mindenképen kiváló fajnak , melynek kiválóságait az elért sikerek bizonyították legjobban, egyik életerős, hatalmas tehetségű kisarjadzása Árpád, kinek személyéhez a honalapítás műve fűződik. Más keretek között ugyanaz a kiválasztott személyiség ő, mint a zsidók Mózese, aki pusztákon, sivatagokon, ezerféle nélkülözések között vezeti el népét az igéret földjére. A magyarság Baskirián, Lebédián és Etelközön át így jutott el Árpád alatt a maga igéretföldjére s virágzó államot alkotott, hatalmas kultúrát fejlesztett olyan területen, hol egyetlen népfaj sem tudott tartósan gyökeret verni. Ha a nemzeti krónikák előadását vesszük alapul, Árpád szereplése ezekben is mindig úgy domborodik ki, mint a bölcseség, tapasztalatok és jövőbelátás által nagyra hivatott vezér ténykedése. Az idegen népfajokkal szemben türelmes, elnéző, ahelyett, hogy kiirtásukra törekedne.

Megköveteli tőlük a magyarság uralmának elismerését, de különben meghagyja őket rendes életviszonyaikban, biztosítja őket az ellenség ellen, miközben olyan kapcsolatokat létesít közöttük és a magyarság között, melyek a magyar uralom megszilárdítását mozdítják elő. A hagyomány és a költészet is ilyennek fogta fel Árpád egyéniségét. Nem rajzolják őt azokkal a zordon és erőteljes vonásokkal, mint Attilát, hanem a nyugodt, bölcs férfit mutatják be személyében, aki arra volt hívatva, hogy a maga elméjének biztos fölényével és akaratának parancsoló erélyével érvényt szerezzen a honfoglalás gondolatának. Szélsőséges természettel bíró, szilaj indulatoktól hányatott vezér nem lehetett volna alkalmas egy ilyen nagy feladat végrehajtására. Árpád személyében ilyenformán a bölcs országszerzőt, az alkotás emberét tiszteli a magyarság. A lángelme nagysága nyilatkozik meg abban a körültekintő és céljait tisztán látó szívósságban, mellyel a honszerzés művét megindította és befejezte. Ugyhogy mikor 907-ben, halálozása állítólagos évében elhunyt, szervezett birodalmat hagyott hátra örökül az ő véréből származó és a magyarság véréből fogant Árpád-házi fejedelmeknek.

Zsolt fejedelem uralkodása. - A külföldi kalandozások.

Árpád halála után egyetlen életben levő fia, Zsolt foglalta el a fejedelmi széket.

Krónikáink nem sokat tudnak róla, Anonimusz ellenben a maga könyvében egy egész fejezetet szentel uralkodásának. Az ő előadása szerint Zsolt, vagy ahogy ő mondja, Zulta vezér atyjához csak erkölcsben volt hasonló, mert termetben egészen elütött tőle. “Mert Zulta vezér kissé selypes, fehérbőrű, lágy, sárga hajú, középtermetű vala, harcos vezér, erős lelkű, de a polgárokhoz kegyelmes, nyájas szavú, de uralomra vágyó, kit Magyarország minden előkelői és vitézei csudálatosan szeretnek vala." Tizenhárom esztendős korában a nemzetségek előkelői bírákat rendeltek alája, kik a viszálykodók pereit és versengéseit intézték el. Másokat a seregek vezéreivé tettek, hogy a külföldi kalandozások ezek vezetése alatt történjenek. Az új vezérek : Lehel, Vérbulcs, másként Bulcsu és Botond. “Ezen férfiak harcosok és lélekben erősek valának, kiknek más gondjuk nem volt, mint uruknak nemzeteket hódítani és mások országait pusztítani." A vezérek seregükkel először is Karinthia ellen mentek, majd innen a lombardiai grófságba fordultak és Pádua városát tűzzel-vassal égették. Anonimusz itt elmondja a magyaroknak Olaszországba való betörését, Luitward püspök megöletését és a Brenta melletti ütközetet, melyet a történetírás az Árpád életében végbement események közé sorol s melyet mi is itt ismertettünk. Egyes írók szerint Árpád halálát a bajorok felhasználták arra, hogy támadást intézzenek a gyöngének gyanított birodalom ellen és a bánhidai csata, mely a bajorok súlyos vereségével végződött, állítólag Árpád halála után, Zsolt fejedelem uralkodása alatt történt. Meglehet éppen úgy, miként az ellenkezője.

Zsolt uralkodásának abban van a jelentősége, hogy alatta a magyar harci virtus külföldi kalandozásokban, a szomszédos és távolabb élő népek megtámadásában éli ki magát. A magyarok 908-ban már ismét künn kalandoznak s betörnek Szászországba. Nagy diadalt aratnak a szászok és a thüringiaiak felett, a következő évben pedig a svábok földjét dúlják s egészen Brémáig elkalandoznak. Átok, rettegés, borzalom és kétségbeesés kíséri mindenütt a magyarok jövetelét és menetelét. Ekkor kezdenek Németországban elterjedni azok a rágalmak, melyek a magyarokat vadállatoknak, ördögöknek, emberevőknek és mindenféle szörnyetegeknek híresztelték. A német szidalmak, ha nem is felelnek meg a valóságnak, de érthetők. Végtére nekik kellett megkeserülniök a magyarok fosztogatásait, nem lehet rossz néven venni tehát tőlük, ha elfogultságukban és halálos félelmükben minden rosszat rákennek a magyarokra. Sok tekintetben a magyarság maga is alkalmat szolgáltatott ezen rágalmak elterjedésére és kiszínezésére. Egy olyan népet, melynek a harc és hódítás a főhivatása, nem lehet valami szelíd tulajdonságokkal elképzelni. A honfoglaló magyarság is ugyancsak tele volt vadsággal és kegyetlenséggel, mikor arról volt szó, hogy hatalmát megszilárdítsa. De tévedés azt hinni, mintha a többi népek, akár Európa népei is különbek lettek volna. Való ugyan, hogy a kereszténységet ezek a népek már ismerték, de azért a háborúkban csöppet se voltak kiméletesebbek.

Éppen úgy gyilkoltak keresztény vallásuk dacára, mint a legvadabb hún-ivadék, az útjukba eső vidékeket irgalmatlanul megsarcolták, sőt a foglyokat is rabszolgák gyanánt hajtották el. A magyarok sem tettek mást, mégis őket ország-világ előtt iparkodtak befeketíteni. Ennek okát abban találhatjuk, hogy a magyar harcosoknak valóban volt egy olyan tulajdonságuk, mellyel fölébe kerültek az idegen népeknek s ezáltal félelmetesekké váltak előttük. Ez a tulajdonságuk egyben a magyar katonai taktika természetéből folyt, mely a harcoló csapatoknak a gyorsaságot tette legfőbb kötelességükké. A magyar harcos ezen tulajdonsága által keltette fel maga iránt a külföld rettegését. Háborúk vagy betörések alkalmával fergeteg módjára rohanták meg az ellenséget és ilyenkor nem kíméltek senkit, aki útjukba esett. Gyakori volt náluk a cselfogásnak olyan alkalmazása, hogy ütközetek alkalmával vereséget színleltek és hagyták, hogy az ellenség üldözze őket. Mikor aztán alkalmas helyre becsalták az ellenséget, villámgyorsan visszafordultak, vagy a készenlétbe helyezett csapatokat szabadították rá az ellenségre. Ezt a hadi taktikát csak nehezen tudták a külföldiek elsajátítani s főként ez okozta, hogy a magyarok olyan félelmes színben jelentek meg előttük.

Másfelől a honfoglaló magyarság között éltek még ekkor olyan szokások és babonák, melyek alkalmasak voltak arra, hogy a megriadt képzeletű külföldi ember kísérteties lényeknek nézze őket. Szokásban volt ugyanis náluk, hogy hadjáratok alkalmával nyereg alatt puhított hússal táplálkoztak, továbbá, hogy szerződések kötésénél vérüket egy edénybe eresztették s az eskü nagyobb hiteléül a vért megitták. Továbbá megvolt náluk az a babona is, hogy az emberi szív betegségek gyógyítására a legalkalmasabb orvosság. Megtették tehát nem egyszer hadjáratok közben, hogy az elesettek szíveit kimetszették és megették. Tagadhatatlan, hogy mindezek nagyon is barbár, sőt mai szemmel nézve rettenetes szokások, de figyelembe kell vennünk azt is, hogy ezer év előtti dolgokról van szó és egy olyan népről, mely a kereszténységet még nem ismerte, sőt semmiféle kultúrát nem ismert. Nem lehet csodálkoznunk a külföldi írók és általában a külföldi népek magyarellenes hangulatán, csakhogy ebből, miként már előbb mondtuk, éppenséggel nem következett az, mintha a külföldiek a magyaroknál humánusabbak lettek volna. A “művelt" nyugat sem volt jobb a barbár magyaroknál, kiket a művelődés nemesítő hatása ezideig bizony meg sem érintett. A külföldnek a magyarokról való vélekedését legjobban azok az egykorú irományok fejezik ki, melyeket német és olasz krónikások írtak. Egyik ilyen olasz krónikában a magyarokról a következő sorokat olvassuk : “Hajdan tilos volt a kutyát bevinni a templomba, most maga a legszennyesebb kutya lép be Krisztus házába.

Megöli a népet, elrabolja a jószágot, felgyújtja az egyházat. Istentelen kéz hasogatja az Ur asztalát. Fertőzött kéz érinti a boldogok szent ereklyéit és elhajtja az egyháznak a nyáját. Nem irgalmaz sem apának, sem anyának. A kegyetlen a szülők szemeláttára döfi át a fiút és a leányt nem váltja meg anyjának gyásza és siralma. Ifjú és öreg, csecsemő, fiú és leány haldokolva hömpölyögnek egymás vérében. Ott állanak Itália néptelen városai és a mívelőktől megfosztott földek. A mező a megöltek csontjaitól fehérlik. Azt hiszem, nincs is már annyi élő, mint amennyit Mars meggyilkolt." A sok, nagyon sok ilyen hangú külföldi írás közül ez az egyik a magyarokról. Egy másik azért érdekes, mert a magyarokat, mint az Isten bosszújának eszközét tünteti fel, kiket az eltántorodott lelkek és a rossz erkölcsökbe merült emberek megbüntetésére küldött az Isten. Ime : “Most pedig az isten igazságos ítélete szerint rajtunk garázdálkodnak a magyarok s ellenállhatatlan félelem jár előttük. Isten ily szörnyeket használ fel megbüntetésünkre, mert ámbár kegyelméből megismertük őt : nem tiszteljük, nem vagyunk hálásak iránta, hanem a bűnt szolgáljuk." Egy olaszországi egyházi ének egyenesen azért íródott, hogy az Ur irgalmát kérje a magyarok ellen.

Ez így sóhajt föl : “A magyarok nyilaitól ments meg Szent Geminián minket !" A bajorok pedig még a tizedik század végén is idézték litániájukban : “A magyar nép támadásától ments meg uram minket." Ilyen véleménnyel volt a magyarokról Regino prümi apát is, kinek krónikáját és annak magyar vonatkozású megjegyzéseit a történeti könyvek előszeretettel idézik. Egyike ő azoknak a külföldi íróknak, akik csak borzalmasságokat látnak a magyarok tetteiben s nyilvánvalóan örülnek rajta, hogy lelkük titkos haragját erkölcsi felháborodás alakjában önthetik ki ellenük. A megvető szavakat ez a krónikás sem sajnálja a magyaroktól, midőn lebecsülheti őket. Többek között ezeket írja : “Az Ur 899. évében a magyaroknak vad és minden baromnál kegyetlenebb népe, melyről századokon át nem hallottak és melyet nem is említettek, kitört Szkithiából és a mocsarakból, melyeket a Thanaisz kiöntései a végtelenig terjesztenek. Nem emberek, hanem vadállatok módjára élnek. Az a hír felőlük, hogy nyers hússal élnek, vért isznak, a foglyok szívét feldarabolva, gyógyszer gyanánt falják, nem ismernek könyörületet, nem indítja meg őket az irgalom. Hajukat bőrig leborotválják. Ennek a gonosz nemzetnek kegyetlensége pusztította el a mondott tartományokat, úgyszintén legnagyobb részében az itáliai királyságot." Egy másik német pap, miután kijelentette, hogy a magyarok Góg és Magóg azon eretnek népei, melyeknek eljövetelét Szent János látomásai megjövendölték, így ír : “Térjünk vissza a magyarokra, mily nemzet az és milyen földön lakik.

Mert e szörnyű nemzet nevét nem találjuk megírva semmiféle históriában, pedig bizonyára nincs a világon vidék, hova a római hatalom el nem jutott. És midőn e föld minden részét, Thulétől a naptól égett Taprobaneig átkutatták és életük kockáztatásával eljutottak még a sark alatt békében élő hiperboreuszokhoz is, miért nem említik éppen az ungrok nemzetét, miért kárhoztatják azt örök feledésre ? Erre azt lehetne válaszolni, hogy valaha más neve volt e nemzetnek és az idő folytán megváltozott, úgy mint a folyók és városok neve is megszokott változni." Ime egy csokorba kötve a magyarokra vonatkozó külföldi vélemények néhány szemelvénye. Eszünk ágában sincs tiltakozni ellene. Már előbb kifejtettük, hogy azok az életviszonyok, melyek között a magyarság lebédiai, etelközi és honfoglaláskori élete folyt, csupán arra voltak alkalmasak, hogy a harcos embert tökéletesítsék benne. Hiszen két század mulva, a kereszténység felvétele után a magyar éppen olyan művelt és humánus lett, mint Európa bármelyik nemzete. A külföldi bírálatok azonban nemcsak túlzottak, hanem igen gyakran rosszhiszeműek is, mert tudniok kellett, hogy a szlávok, gótok s más népek, melyek már régebben voltak Európában, sokkal durvább szokásokat őriztek meg és hogy hadjáratok alkalmával a német, olasz és bármely nép mind elkövette azokat a kegyetlenségeket, melyekkel a magyarokat vádolták.

Persze fájt nekik, hogy a kalandozásokban és hadjáratokban a magyar lett a győztes, emiatt zúdították aztán rájuk a rágalom és becsmérlés egész fegyvertárát, melyért keservesen meglakoltak volna, ha a magyarok a betűvetést értették volna. Ebben az időben azonban nem a betűvetés, hanem a csatározás foglalta el a magyarok minden idejét. A folyton megújuló szerencsés portyázások 910-ben arra indították a magyarokat, hogy ismét betörjenek Bajorországba és Svábországba. A németek ifjú királyuk, a tizenhat éves Lajos élén nagy készületeket tettek a magyarok fogadására. Megelégelték betöréseiket s most feltámadt lelkükben az a vágy, hogy erős összetartással és nagy haddal, ha lehet leszámoljanak a magyarokkal. Augsburg körül gyülekezett a bajor sereg és várta a magyarok közeledését. Ezek a Lech-folyó előtt tűntek fel. A bajorok rögtön megindították ellenük a támadást. Rendkívül gyorsan ment azonban a magyarok csatarendbe való állása, úgyhogy mikor a bajor hadak megindultak, ők is készen várták a támadást. Egy ideig mind a két részen egyenlő kitartással folyt az ütközet. A magyarok nyilakat lövöldöztek az ellenségre, majd úgy tettek, mintha támadnának és a támadás kudarca folytán visszavonulásra kényszerülnének. A bajorokat ez a csel tévedésbe ejtette és lelkesült kiáltások között vetették magukat a magyarokra. Ezek hagyták, hogy üldözzék őket, miközben a legéberebb figyelemmel lesték a bajorok nyomulását.

Mikor látták, hogy a bajorok elég előre haladtak és a támadás folytán hadsoraik kellőleg felbomlottak, szokás szerint villámgyorsan megfordultak és vad szilajsággal vetették rá magukat a bajorokra. A hátrálást úgy vezették, hogy egyik csapatuk a bajoroknak éppen a hátába jutott. Ekkor történt a színlegesen menekülő csapat visszafordulása, úgyhogy a németek elől és hátul is a magyarok közé voltak szorítva. Iszonyú mészárlás kezdődött ezután. Legtöbben menekülésre gondoltak, mert, mihelyt a magyarok cseltámadását észrevették, rögtön tisztában voltak az ütközet eredményével. Ebben az ütközetben a német sereg nagy része odaveszett. Hatalmas dúlás és fosztogatás követte ezt a diadalt. Bajorországot végigsarcolta a magyar sereg, majd a nyugati Frankország felé vették útjukat. Gebhard herceg és Luitfred gróf fel akarták tartóztatni az előnyomuló magyarokat, de ezek keményen megverték őket, úgyhogy most már a nyugati Frankországban is szabadon garázdálkodhattak. A Rajna távoli vidékéig barangoltak a magyar lovasok s az elért győzelmek már annyira vakmerővé tették a sereget, hogy a hadi fegyelem és a szükséges éberség betartásával sem törődött többé A következő évben ismét nagy szerencsével pusztították Frankországot és Thüringiát, 913-ban pedig a Rajnáig, sőt azon túl, Svájc nyugati részéig barangoltak. Visszatérő útjukban Arnulf bajor herceg és Berthold gróf az Inn-folyónál utólérték őket és elszánt támadást intéztek ellenük.

Hatalmas küzdelem fejlődött ki a csapatok között s mind a két részen igen nagy volt már a halottak száma. A magyarok mégsem győztek, sőt olyan nagy volt a veszteségük, hogy háromezer harcosukból állítólag csak harminc tudott elmenekülni. A nagy veszteség egy időre elvette a magyarok kedvét a külföldi kalandozásoktól, de ez a szünetelés azért nagyon rövid ideig tartott. A 912-ik esztendő nagyobb részét otthon töltötték, de már 915-ben megjelentek német földön s Alemánia, Thüringia és Szászország feldúlása után még a fuldai kolostort is kirabolták, sőt Frankországba is betörtek. Kedvezett ezen betöréseknek az a viszálykodás is, melyet Arnulf herceg Lajos király utóda, Konrád ellen támasztott. Arnulf szövetkezett Berthold gróffal s lázadást támasztott Konrád ellen, kinek azonban sikerült a lázadást elfojtania és a grófot lefejeztetnie. Mikor Arnulf látta Konrád szigorát, félelmében egész családjával Magyarországba menekült és a Zsolt fejedelem udvarában vonta meg magát. Zsolt szívesen fogadta a menekülő herceget, aki olyan jól érezte magát a magyar udvarban, hogy Konrád haláláig egyfolytában itt tartózkodott. A magyarokat 917-ben ismét Alemániában találjuk, hol az egész telet töltötték, 918-ban pedig Bázelt dúlták, ezután pedig Elzászt és Lotharingiát nyugtalanították. Konrád 918-ban meghalt s helyébe Madarász Henriket választották királlyá.

De ellenfele akadt s a magyarok valószínűleg ennek hívására 919-ben betörtek Szászországba, melyet kegyetlenül elpusztítottak és nagy zsákmánnyal megrakodva tértek vissza hazájukba. Konrád halála után Arnulf herceg visszatért Bajorországba s nemsokára elfoglalta a fejedelmi széket. Tartományát a magyarok ezután megkímélték betöréseiktől, állítólag azon a címen, hogy vendégeikkel szemben még később is jóbarát módjára szoktak viselkedni. A külföldi kalandozások színtere 921-től kezdve újból megváltozik s ebben az évben a magyarok egy olyan tartományt látogatnak meg, melyet immár húsz év óta nem háhorgattak. Ez a tartomány Olaszország. Maga Berengár király volt az, aki a magyarokat Olaszországba hívta. Berengár ellen ugyanis Felső-Burgundia királya, II. Rudolf lépett fel, hogy a hatalmat tőle elragadja. Helyzetét súlyosbította az is, hogy alattvalóinak nagy része, a többek között pedig Lambert milánói érsek, Gislebert gróf, Olderik palotagróf, sőt még Adalbert határgróf, Berengár veje is Rudolf pártjára állottak. Berengár ellenük a magyarok barátságát kereste s Bogát és Durcsák magyar vezéreket uszította ellenségeire. A magyarok igen fényesen oldották meg feladatukat. Berengár embereitől vezetve az ellenség hátába kerültek s hirtelen meglepték ezek alvó táborát. Nagy részük álmában ment át a másvilágra, azok ellenben, akik a nagy zajra felébredtek hirtelenében alig tudták fegyverüket kézbe venni, mert a tábor egy perc alatt a legnagyobb riadalomba jutott.

Az elfogottak között voltak Adalbert, Berengár veje és Gislebert palotagróf, Olderik ellenben a harctéren veszett el. Adalbert, mikor felismerte a helyzet veszélyes voltát, előkelő ruházatát hirtelen ledobta magáról és egy közemberével cserélte föl. Ebben a ruházatban került a magyarok elébe, kiktől azt kérte, hogy vezessék el egy közeli kastélyhoz, ahol rokonai biztosan ki fogják őt váltani. A magyarok a váltságdíj feletti örömükben teljesítették Adalbert kérését, kit egyik közkatonája ki is váltott. Csak akkor tudták meg, hogy micsoda zsákmányt bocsátottak ki kezeikből, mikor Adalbert már elmenekült. Gislebertnek azonban nem sikerült elmenekülnie, sőt nemcsak hogy nem menekült el, hanem félmeztelenül, iszonyúan elverve került Berengár elé, aki szabadon bocsátotta, hogy ellenségeit ezáltal kiengesztelje. A szövetség fejében a magyarok az egész 921-ik évet Olaszországban töltötték, sőt még a következő év nagy részében is ott tartózkodtak. Róma, Nápoly és a többi városok keservesen érezték ottlétüket. Tűzvész, rablás, fosztogatás jelezte mindenütt a magyarok útját és a foglyoknak töméntelen száma, kiket Magyarországba hajtottak. Két év mulva a magyarokat ismét Olaszországban találjuk, ismét Berengár támogatására jöttek, ki ellen hívei ismét fellázadtak és nagy sikerrel folytatták ellene a küzdelmet. A magyarok Zoárd vezérlete alatt indultak most Olaszországba.

Külföldi krónikásnak ez a feljegyzése is mutatja, hogy Anonimusz tévedett, mikor azt állította, hogy Zoárd a görög birodalomi bekalandozása után külföldön telepedett le és ott halt meg. Zoárd Lombardia fővárosa, Pádua ellen vezette seregét. Mindenekelőtt körülzárta a várost, hogy senki menekülni ne tudjon, azután az ostromhoz fogott. Miután a magyaroknak a falak töréséhez és várrombolásához nem voltak megfelelő eszközeik, tüzes nyilakat lövöldöztek a városba, hogy ezáltal felgyújtsák. Az égő nyilak egymásután és záporként hullottak a város házaira s pár nap alatt Pádua rommá égett. Csak templom negyvennégy semmisült meg, de itt veszítette életét több ezer emberrel a vercellei püspök is. Állítólag, mikor a magyarok a városba hatoltak mindössze kétszáz ember volt életben, a többit a füst fojtotta meg, vagy odaégtek ,vagy a nyilak ölték meg őket. Az életben maradt emberek nyolc véka ezüstöt fizettek aztán váltságdíjul a magyaroknak, kik a győzelem fejében ráadásul még az olasz tartományokat is szabadon dúlták. Páduában azonban nem állottak meg, sem a környékén húzódó városokban és falvakban, hanem, miután Berengár királyt honfitársai megölték, nekivágtak az Alpeseknek és berontottak Galliába.

Rudolf király, Alsó-Burgundia fejedelme és Hugó provencei gróf a hegyszorosok között iparkodtak feltartani és megsemmisíteni őket, de a magyarok korán észrevették ellenségeik szándékát s kerülő utakon szépen kimenekültek a csapdából. A nehezen járható és előttük teljesen ismeretlen szorosokból szerencsésen kijutván, ahelyett, hogy a hazatérésre gondoltak volna, átkeltek a Rhóne-folyón és Góthiába vonultak, ahol nagy dúlást vittek végbe. Innen lecsaptak a Földközi-tenger mellékéig, jártak a Pireneusi-hegyek alatt s nem volt hatalom, mely őket feltartóztatni bírta volna. Pedig Rudolf és Hugó bíztosra vették a győzelmet, mikor a magyarok a hegyszorosok között megjelentek. Csakhogy mire ütközetre került volna a sor, a magyar csapatok váratlanul eltűntek, úgyhogy az üldöző burgundi sereg már csak az utócsapat néhány emberét tudta elejteni. Rudolf csapatai nem tudtak ártani a magyaroknak, kik Góthiában szerte dúltak, raboltak és mértéktelenkedtek, úgyhogy meglepte őket egy nagyobb ellenség, a vérhas, mely aztán gyorsan végzett velük. A rendetlen élet, a déligyümölcsök túlságos élvezete és a folytonos kalandozás annyira megviselte a barangoló csapatot, hogy a háborúkban kiütött ragálytól csak kevesen tudtak menekülni. Ezek is csak nagynehezen, a piemonti havasokon és Lombardián keresztül jutottak vissza hazájukba.

A magyarok Szent-Gallenben.

A góthiai szerencsétlenség, mely a táborukban fellépett ragály által sújtotta a magyar harcosokat, nem tett mélyebb hatást a kalandvágyó csapatokra. Hozzá voltak szokva már régóta a hadjáratok bajaihoz és a különféle természeti csapásokhoz, úgyhogy 925-ben már megint külföldön kalandoznak a magyarok s egyes csapataik egészen Fanciaország közepébe behatolnak. Egy másik csapat Szászországba vonult s itt folytatta rablásait. Henrik király nem tudott semmit tenni ellenük. Sőt maga is Werlaon várába zárkózott be s várta, hogy a fosztogató csapatok elhúzódjanak országából. Henrik ugyanis megütközött a magyarokkal, de az ütközetben súlyos vereséget szenvedett. Semmi reménye nem volt tehát arra, hogy a magyarokat kiűzhesse. Ez alkalommal történt azonban, hogy emberei a magyarok egyik előkelő vezérét, némelyek szerint magát Taksony fejedelmet elfogták és Henrik udvarába vitték. A magyarok sok aranyat, ezüstöt és drága váltságot igértek vezérük szabadonbocsátásáért, de Henrik ebben a formában nem fogadta el ajánlatukat. Hanem maga akarta a feltételeket megszabni. Hogy országait megkímélje a további becsapásoktól, azt a javaslatot tette, hogy kössenek fegyverszünetet s a magyarok igérjék meg, hogy országait kilenc évig háborgatni nem fogják. Ebben az esetben nemcsak szabadon bocsátja vezérüket, hanem évi adó fizetésére is kötelezi magát.

Az ajánlatot a magyarok teljesíthetőnek találták s megkötötték kilenc évre a fegyverszünetet, melyet hűségesen be is tartottak. Ezen véletlen által tehát Szászországot egy ideig elkerülték a magyarok. Henrik terve az volt, hogy a fegyverszünet ideje alatt kellően elkészül a magyarok fogadására. Henrik király a béke alatt minden erejét országának erősítésére fordította. Várakat és városokat építtetett, katonáit folyton gyakoroltatta, leverte az országát háborgató szlávokat és megfékezte a lázongó fejedelmeket is. A következmények azt bizonyítják, hogy Henrik nagyon is helyesen cselekedett, mikor olyan jól felhasználta a fegyverszünet által nyújtott béke idejét. A Henrikkel kötött fegyverszünet nem vonatkozott azonban a többi német tartományra, nevezetesen Bajorországra, az újabban német uralom alá került Lotharingiára és más fejedelemségekre. Ennélfogva ezt a vidéket szabadon dúlták a magyarok és még Franciaországba is becsaptak. Miután ellenséggel, vagyis fegyveres ellenállással alig találkoztak, kisebb csoportokra oszlottak. A magyaroknak egyik serege Svábországba rontott s innen egy nagyobb csapatuk a Rajnán keresztül Svájcba, a Bódeni-tó keleti partjához közel fekvő szent-galleni monostor felé húzódott. A zárda krónikája elég részletesen fenntartotta ennek a betörésnek az emlékét. Abban az időben Engilbert nevű szerzetes volt a monostor apátja. Korán értesült a magyarok jöveteléről s minden előkészületet megtett fegyverrel való fogadásukra. Miután a kolostor környékének népe a magyarok hírére menekülni kezdett, Engilbert a szerzeteseket látta el fegyverrel, csuklyájuk alá páncélt húzatott s egész nap az ellenállás előkészületeit végeztette.

Szerzeteseinek kiadta a parancsot, hogy a magyarok, vagyis az ördögök ellen meg kell oltalmazniok a kolostort. “Eddig - mondotta - az Istenben bízva, szellemmel küzdöttünk az ördög ellen, most ugyanazt karral is cselekedjük meg." A szerzetesek eleinte nem akartak hitelt adni a híreknek s emiatt a kolostor elhagyására sem voltak rávehetők. De később, mikor a magyarok jövetele mind kétségtelenebbé vált, egy közeli patak táján alkalmas helyet választottak maguknak és az ott levő hegyorom várába hordották fel nagy sietséggel a kolostor értékes holmijait. Közben a hegyorom alján nagy árkot húztak és a vár előtt sáncokat emeltek, hogy nagyobb biztonságba helyezzék magukat. A monostor környékén levő falvak gyermekeit és öregeit a Bodeni-tó túlsó partján fekvő Wazzirburgba szállították. A barátok között többen voltak, akik még most sem hittek a magyarok jövetelében s nem is nagyon siettek a készülődéssel. A kolostor kémei azonban nemsokára jelentették a lovascsapatok érkezését. Megfigyelték, hogy a magyarok nem egy tömegben, hanem kisebb csoportokra oszolva járnak, miáltal könnyebben meglepik az ellenséget. Az erdőkből százanként rohantak elő, néha kisebb csapatokban is, de hollétüket elárulta nappal a füst, éjjel pedig a tűz, mely táborozásuk helyét jelezte. A szent-galleni kolostornak ebben az időben volt egy félkegyelmű, bolondos frátere, kit Heribáldnak hívtak.

Komikus, félszeg viselkedéséért a kolostor házibolondjának tartotta őt mindenki. A barátok menekülése alkalmával egyik társa őt is biztatta, hogy szedje össze holmiját, és fusson velük, de Heribáld kereken kijelentette, hogy ő nem fog menekülni. “Fusson, aki akar - mondta a barátoknak - én ugyan nem futok, mert a klastrom gazdája az idén még nem adott bőrt, hogy sarut csináljak." Be is tartotta szavát és nem ment. Pedig az utolsó percben a barátok már erőszakkal akarták magukkal vinni, de nem bírtak vele, mert ő esküdözött továbbra is, hogy amíg a sarubőrt részére ki nem adják, a kolostort nem hagyja el. Az általános riadalom és fejvesztettség közepette Heribáld volt az egyetlen férfi, akit nem rémített meg a magyarok jövetele. Mintha mi sem történt volna s ezután sem történne semmi sem, nyugodtan fel és alá sétálgatva várta a rettegett hírű ellenséget. A magyarok nemsokára a kolostor előtt termettek s mindenekelőtt átkutatták az egész környéket. “Ugy látszik - írja a krónika - semmi korúnak vagy nembelinek nem fognak kegyelmezni." Ámde nem találtak semmit, csak Heribáldot látták, aki félelem nélkül állott a kolostor udvarának közepén. A magyarok nem értették, hogy mit akar és csodálkoztak egyúttal bátorságán is, amikor látták, hogy rajta kívül mindenki elfutott. Tolmácsaik révén csakhamar megtudták aztán, hogy Heribáld bolond, ennélfogva megkegyelmeztek neki, sőt jókat mulattak tréfáin.

A kolostor oltárához hozzá sem nyúltak, mert kalandozásaikból már tapasztalták, hogy a szentek ereklyecsontjain kívül az ilyen oltárokban mást nem találnak. Hanem most elővették a bátor Heribáldot s követelték tőle, hogy mutassa meg a kolostor kincstárát. Heribáld engedelmeskedett. Szó nélkül elvezette őket a kincstár rejtett ajtajához, melyet betörtek. De itt is csalódás várta őket, mert a megaranyozott gyertyatartókon és csillárokon kívül a titkos kamrában egyéb értéket nem találtak. A magyarok mérgükben pofoncsapásokat igérnek az ártatlan Heribáldnak, pedig ő nem tehetett róla, hogy a kincseket elhordták. Ezalatt két vakmerő vitéz merő virtusból a toronyba hatolt, hogy annak a tetején levő érckakast lefeszítsék. Azt gondolták ugyanis, hogy a kakas legalább is aranyból vagy ezüstből van öntve. Az egyik már kezdte is feszegetni a kakast, de midőn evégett erősebben kihajolt, elveszítette az egyensúlyt és a magasból a földre zuhant. Nyomban meg is halt. Társa ezalatt pajkosságból egy magas fal pereméről le akart csúnyítani. Ámde alig helyezkedett el a veszedelmes helyen, midőn az egyensúlyt ő is elvesztette és a mélységbe zuhant. A magyarok mind a két halottat máglyára tették és a templom udvarában megégették. A lángok hatalmasan felcsaptak a máglya körül, a templomban azért semmi kárt nem tettek.

A magyarok nem is akarták a templomot bántani, mert, ha ez lett volna a szándékuk, mindjárt fel is gyújthatták volna. A magyarok eközben nagy zajongással járták be a szent helyeket és Heribáldot egyre nógatták, hogy mi van még. A bolond fráter most elvezette őket a pincébe, hol két hordó bor állott, melyet a menekülés alkalmával ott hagyták. Az egyik magyar baltájával nyomban rávágott a hordó abroncsára, de abba is hagyta, mikor Heribáld, aki ekkor már nagyon megszokta, sőt meg is szerette a magyarokat, rákiáltott : “Mit mívelsz jó ember ! Hát aztán mi mit iszunk, ha ti majd elmentek ?" Mikor a tolmács megmagyarázta a magyaroknak Heribáld óhaját, ezek nagy hahotára fakadtak s még ők kérték társaikat, hogy ne bántsák a fráter hordóit. Miután a klastrom körül dolgaikat elvégezték, kémeket küldtek az erdők irányába és a környék több pontjára, hogy mindent kutassanak át s az eredményről tegyenek jelentést. A kémek rövid idő mulva visszatértek azzal a jelentéssel, hogy ellenség sehol sem mutatkozik. Erre a magyarok hozzáfogtak a lakmározáshoz. Egy részük a mezőre vonult, a másik rész ott az udvaron telepedett le és nekilátott a lakomának. Néhány magyar eközben a klastrom Szent Ottmár kápolnájának szentségtartójáról fejtette le az ezüstburkolatot, Heribáld és egy fogoly paptársa, ki jól értett magyarul és a magyaroknak Heribáld szavait tolmácsolta, székekre ültek s nézték a lakoma folyását.

Heribáld megfigyelte, hogy a magyarok a húsdarabokat kések nélkül, erős fogaikkal szaggatják szét és jóízűen megeszik. A csontokkal aztán pajzánul megdobálták egymást. Boruk volt szintén bőségesen s mindenki annyit ihatott, amennyit akart. Persze csakhamar megrészegedtek s hatalmas kurjantásokba törtek ki. “Isteneikhez kiabáltak vad, káromkodó ordítozással" - gondolta Heribáld. Pedig bizonyára vidám dalokat énekeltek. A fogoly papot, valamint Heribáldot is kényszerítették, hogy velük tartsanak. A pap, kit azért hagytak életben, mert értette a magyar nyelvet, nem sokat kérette magát. Kiabált ő is torkaszakadtából, mindenféle bolond dolgokat beszélt a magyarok nagy mulatságára s végül rágyujtott a Szent Keresztről szóló egyházi dalra, melyet az előbbi jelenetek hatása alatt mintegy bűnbánólag, könnyes szemekkel énekelt. A magyarok hallani akarták azonban Heribáldot is, aki a maga rekedt és kopott hangján szintén énekelt s ezzel még jobban fokozta a magyarok vidám hangulatát. A furcsa ének mindjárt odacsődítette a mezőn ebédelő magyarokat is, kik a bortól ekkor már eléggé mámorosak voltak s a főbbek előtt táncolni és birkózni kezdtek. Az általános vidámságot a fogoly pap alkalmasnak vélte a maga kérelme előterjesztésére. Miután Szent Kereszt segítségéért fohászkodott, előlépett és a főbbek előtt térdre hullva szabadonbocsátását kérte. A főbbeknek nem tetszett a pap síránkozása s füttyökkel, morgással és kiáltásokkal adták tudtára, hogy kedvük ellenére van a kérése.

Heribáld ekkor ismét érdekes megfigyelést tett. Mikor ugyanis a fogoly pap a főbb magyarok lábai elé vetette magát, hogy szabadonbocsátását kérje, ezek katonáikat hívták, illetőleg velük közölték akaratukat. Heribáldnak úgy rémlett, hogy a beszéd, mely a magyarok ajakán elhangzott, “sziszegő, morgó" volt, vagyis reá, az idegenre, ilyen hatást tett a magyar szó. A katonák a főbbek intésére dühösen a paphoz rohantak, megragadták és elővették késeiket, hogy tonzurájától megfosszák, mielőtt kivégeznék. De éppen ebben a kritikus pillanatban a kürtök megszólaltak a vár felé fekvő erdőből és a kémek vágtatva hozták a hírt, hogy közelükben egy vár van, mely tele van ellenséges fegyveresekkel. Ez a váratlan és véletlen eset mentette meg a papot a biztos haláltól. A magyarok Heribáldot is, a papot is magukra hagyták, hirtelen kisiettek és “gyorsabban, mint hinni lehetne," hadrendbe állottak. Rövid idő mulva, miután a vár fekvését kikémlelték, megállapították, hogy az olyan helyen fekszik, melyet alig lehetne még veszélyek árán is megközelíteni, ha pedig a várbelieknek eleségük van, semmiesetre sem adják fel, ennélfogva elhagyták a szent-galleni kolostort és rendben elvonultak. Alkony borult már ekkor a tájra és a sötétség egyre nagyobb mértékben feküdte meg a vidéket.

A magyarok, hogy maguknak világosságot csináljanak, a falu néhány házát gyújtották fel s ezek világánál a Konstanz felé vezető úton szép csendben tovább haladtak. A várba menekült barátok az égő házak láttára azt gondolták, hogy a kolostor ég. Midőn értesültek a magyarok elvonulásáról, fegyveres népükkel egy rövidebb úton elérték az utóvédet, mely a csapat vonulását biztosította s megtámadták ezt. Néhányat levágtak közülük, de ezek is többet leterítettek a támadókból, kik mindössze egy magyar foglyot vittek magukkal, aki megsebesülve nem tudta magát védeni. A többiek szerencsésen kimenekültek a barátok kezeiből s futás közben kürtszóval figyelmeztették a főcsapatot az ellenségre. A derékhad erre gyorsan a síkságra húzódott, hogy szükség esetén hadrendbe álljon. Később a szekereket és a podgyászt köröskörül helyezték el, őröket állítottak, maguk pedig a fűre heveredve ettek-iddogáltak, majd álomnak adták magukat. Korán reggel a közeli falvakból prédát szereztek s miután az útjukba eső házakat felgyújtották, tovább mentek. Engilbert apát és szerzetestársai a magyarok elvonulása után visszatértek Szent-Gallenbe s nagy csodálkozással látták, hogy Heribáldnak semmi baja nem történt, a klastrom is azon állapotában van, ahogy elhagyták, sőt még a boroshordóknak sem esett bántódásuk.

A magyarok nagylelkűségét ők is meghálálták azzal, hogy az elfogott és magukkal hozott magyar sebesültet ápolták, a keresztény vallásra térítették s jámbor német alattvalót neveltek belőle, aki később meg is nősült s gyermekei már csak mint valami álomba való mesét hallgatták, hogy micsoda harcias és világjáró ember volt az ő apjuk. A visszatért barátok körében természetesen Heribáld volt minden érdeklődés középpontja. Miután előbb csodálkoztak hihetetlennek látszó megmenekülésén, később kötekedni és gúnyolódni próbáltak vele, csakhogy siker nélkül. Heribáld megfelelt őszintén és bátran nekik s nem hagyta, hogy az ő magyar barátait alaptalan rágalmakkal illessék. Az egyik barát például így szólott hozzá : “Nos, Heribáld, hogyan tetszettek a vendégek ?" Heribáld nagy álmélkodásukra ezt válaszolta : “Igen jól ! Higyjétek el, sohasem láttam klastromunkban vígabb embereket. Ételt, italt bőven adtak s amit én fösvény pincemesterünktől hiába kérnék, hogy nekem, szomjazónak italt adjon, ők azzal bőségesen kínálgattak." A fogoly pap, aki véletlen szerencsével megmenekült a haláltól, félbeszakította Heribáld lelkes áradozásait : “Sőt még pofoncsapással is kényszerítettek az ivásra, mikor nem akartál." Heribáld erre is megfelelt : “Az ugyan nem tetszett - mondá - hogy olyan féktelenek voltak. Mert mondom nektek , sohasem láttam Szent Gál klastromában olyan féktelen embereket, kik csak úgy mulattak, dévajkodtak és táncoltak a templomban és a klastromban, mintha mezőn lettek volna. És midőn egy ízben kezemmel inték nekik, hogy megemlékezvén az Istenről, legalább a templomban lennének csöndesebbek, jól nyakszirten ütöttek.

De tüstént megbánták, hogy ellenem így vétettek s borral kínálva, mit köztetek senki sem tenne, jóvátették hibájukat." Heribáld annyira megszerette a magyarokat, hogy mikor később olyan hírek jártak, hogy a magyarok ismét közelednek a kolostorhoz, makacsul kérte az apátot, hogy engedje őt “kedves magyarjaihoz." Ime a szent-galleni krónika elég részletességgel elbeszéli a magyarok ottani szereplését, melynek éppen e körülménynél fogva históriai szempontból többféle jelentősége van. Nem azért, mintha a szent-galleni epizód valami fontos és kimagasló eseménye lett volna a szertekóborló magyar had harcainak. Bármelyik kalandozásuk bizonyára volt annyira küzdelmes, mint ez s a jelentősége is több volt, mint ezé, de a szent-galleni epizód mégis fontos, mert elég részletes tudósítás maradt fenn róla, amit a többi kalandokról nem mondhatunk. És ennek a tudósításnak túlzással és elfogultsággal kevert adatain keresztül is érdekes képet kapunk a honfoglaláskori magyarság jelleméről, szokásairól, hadi taktikájáról. Hogy a magyarok semmi esetre sem voltak azok az ördögök és vadállatok, amiknek őket a külföldi krónikások olyan nagy előszeretettel festették, ezen elbeszélés adatai bizonyítják legjobban.

Szent-Gallenbe érve ugyanis nem égetik fel a templomot, nem csinálnak kárt az épületekben, nem bántják a papokat, sőt még boroshordójukat is megkímélik, mert ott, ahol nincs okuk a dúlásra, lemondanak róla. Mivel itt semmi ellenállással nem találkoztak, nem tettek kárt a kolostorban, csupán az értékesebb tárgyak után kutattak. Mikor ilyeneket nem találtak, beletörődnek a tényekbe és lakomához fognak, melyen a fogoly papot és a bolond barátot is megvendégelik. Mulatságaik persze zajosak, vidámságuk megnyilvánulása erős kitörésekkel jár, de azért korántsem vadak vagy emberevők. Viszontagságok között megedződött katonák, kiknek élvezetei és tréfái is vaskosabbak talán, mint a kolostorok falai között élő emberekéi, de azért nincs bennük semmi visszataszító vonás. A bolond barátot bőkezűen megvendégelik, mert könnyen jutnak a zsákmányhoz s szívesen részt adnak belőle vendégeiknek. Nyers húst esznek, említi a krónika és ebben nincs semmi borzasztó - ezer év előtt. Az angolok révén ezer év multán divatba jött egész Európában a húsnak félig, vagy még félig sem való kisütése, mondhatni, nyersen való feltálalása. Legfeljebb az a különbség, hogy az ilyen húsokat ma szolíd mesterséget folytató polgárok fogyasztják, kik nem nyereg alatt törik puhává, hanem a szakács készíti el nekik. Magában ez a dolog, hogy a nyers húst egy nomád életű nép megeszi, semmi borzasztót nem mutat. És abban is, hogy egymással duhajkodnak, majd a mámor hatása alatt féktelenkednek, táncolnak és birkóznak, semmiféle ellenszenves tulajdonságot nem lehet látni.

Ez a nép katona fajta, mely egész életét a szabad természet ölén és hadjáratokban tölti. Az örömei és szórakozásai is durvák tehát, de azért férfiasak. Veszedelemmel, halállal nem törődnek s egy-egy virtusos cselekedetért készek minden meggondolás nélkül kockára tenni életüket. Ezt látjuk annak a két vitéznek az esetében is, kik a szent-galleni templom érckakasát akarták leszedni. Az egyik, éppen mikor lefeszítette volna, tehát mikor már a célnál volt, lezuhan a magasból és szörnyet hal. Társa fel sem veszi a katasztrófát s nem is gondol arra, hogy a következő pillanatban ugyan ez a sors őt fogja érni. Durva és brutális tréfájában, az a hetyke szándék vezeti, hogyha már megtette hiába a nagy fáradságot, legalább nevethessen ő is, a csapat is. De keservesen megfizet a nyers tréfáért, mert ő is a földre zuhan és szörnyet hal. Egymásután két halott, minden igaz ok nélkül. Ámha megtörtént a dolog, nem lehet többé változtatni rajta. Az udvaron levő harcosok gyorsan máglyát emelnek, társaikat ráhelyezik, és elégetik őket. Pogány szokások között élnek, gondolkozásuk és jellemük az egykori lebédiai és etelközi nomád élet hatását mutatja, de egyébként csöppet sem vadabbak, mint akár azok a népek, melyek ellen hadjárataikat folytatják. A szent-galleni epizódnak egyik későbbi mozzanata is igazolta ezt. A magyar csapat Szent-Gallen alól elvonulva Konstanznak vette útját.

A várost ostrom alá fogták és a külső részeit le is égették, de mikor látták, hogy az erős falak ostromuknak ellenállanak, tovább mentek és a Rajna mentén húzódtak alá azzal a céllal, hogy a folyón átkelnek. A Rajna túlsó partján egészen biztonságban lehettek volna, mert a fősereg, mellyel egyesülni akartak, ott tartózkodott. Éppen ez a tudat, hogy a fősereg közelében vannak, elbizakodottá tette őket s mikor este nyugalomra tértek, elmulasztották megtenni a szokásos óvóintézkedéseket. Őrségeket és őröket nem állítottak fel, minek következtében megtörténhetett, hogy a vidék népe Hirminger nevű ember és fiainak vezetése alatt a bortól mély álomba merült magyarokra rátámadt és kegyetlen kaszabolást vitt végbe közöttük A hirtelen meglepett tábornak annyi ideje sem volt, hogy fegyverét magához ragadja. A menekülők számára viszont csak egy út volt, a Rajna, mely sebes kanyargással zúgott tova. Ide vetette magát a magyarok egy része, de csak kevesen tudtak a túlsó partra jutni a víz sebes folyása miatt. Pedig a túlsó parton a fősereg ezalatt talpra állt és nyilak záporával, kiáltozásokkal próbálta az ellenséget elriasztani, miután a sebes folyón át nem kelhetett. Ijesztéseiknek nem sok hatása volt. Az ellenség kegyetlenül bánt az elfogott magyarokkal s vagy a vízbe fullasztotta őket, vagy megölte. Ilyen volt a “kultúrnép" fiainak a “barbár" magyarokkal szemben tanusított “humánus" viselkedése.

E szomorú epizód után a Rajna partján összegyűlt sereg Elszász felé iparkodott. A Fekete-erdő rengetegeiből fákat vágtak s azokból hajótalpakat és csónakokat készítve Bázel környékén átkeltek a Rajnán. A vidék népe mindenáron meg akarta akadályozni átkelésüket, de a magyarok minden rohamot keményen visszavertek és a körül levő falvakban nagy zsákmányolást vittek végbe. A hadjárat vége felé a bajor hercegnek sikerült megegyezésre lépnie a magyarokkal. Miként Henrik szász fejedelem, ő is adófizetésre kötelezte magát, ha a magyarok országát pár évig nem bántják. Henrik a fegyverszünet megkötése után minden erejét arra fordította, hogy becsapások esetére a magyarokat készen várhassa katonáival. Mindenekelőtt tehát falakkal vétette körül a városokat és mindenkép megerősítette azokat. A kolostorokat, templomokat szintén védelmi állapotba hozta s hogy még nagyobb sikerrel tudjon megállani a magyarokkal szemben, népét szorgalmasan kiképezte a lovassági harcra s főkép a magyarok taktikájára oktatta ki őket.

Ujabb kalandozások Zsolt fejedelem idejében.

Félszázad telt el azóta, hogy a magyarok Európában megjelentek és ezen idő alatt csak fegyverük erejével tudták a népek gyülöletét féken tartani. Rokonuk, bizalmas szövetségesük nem volt, köröskörül csupa idegen népek közé voltak beékelve. Csupán az őshazában élt egy töredék a saját vérükből, néhányezer magyar, kik baskir néven, Baskiria földjén tartózkodtak. Lebédiából való eltávozásuk idején a magyaroknak egy kisebb törzse ugyanis elszakadt a nagy tömegtől és visszahúzódott az őshazába, honnan nem is mozdult ki többé. Bolgár fennhatóság alá kerültek, de nyelvüket és szokásaikat egy ideig megőrizték s még a tizedik század közepén is összeköttetésben voltak az újhazában, a mai Magyarországban levő testvéreikkel. Később aztán a kapcsolat végleg megszakadt közöttük. Mi lett az őshazába visszament magyarokkal ? Konstantinosz császár említi először a lebédiai magyarok kettészakadását. A magyarok Lebédiába vándorlásuk előtt kettéváltak s a kisebbik rész kelet felé, Perzsia irányában húzódott. A Magyarországba került magyarok azonban mindig érdeklődtek elszakadt testvéreik iránt s még 950-ben is, mikor Konstantinosz Porfirogenitosz császár élt, küldöttek nekik üzeneteket. Később aztán semmi nyoma sincs a XIII. századig, hogy az őshazában maradt és az újhazában levő magyarok között meglett volna az érintkezés. A XIII. században, IV. Béla király életében és válószínűleg az ő ösztönzésére szent-domokos rendi barátok indultak útra Magyarországból 1235 körül az őshaza felkutatására.

A dominikánusok közül egyedül egy Julián nevű érkezett el az őshazába és utazásáról, valamint tapasztalatairól elég részletes jelentést tett, mely ma is megvan a vatikáni levéltárban. Júlián atya elbeszélése szerint ő és szerzetes társai Konstantinápolyból Cithiába hajóztak, innen Alániába s harminchét napi utazás után, különféle pusztákon és sivatagokon áthatolva egy Bunda nevű mohamedán városba érkeztek. Itt azonban Julián már egyedül maradt, mivel társai a fárasztó utazás alatt meghaltak. Bundából Julián Nagy-Bolgárországba ment, melynek egyik városában nagy meglepetésére és nagy örömére egy magyar asszonyt talált. Beszédbe elegyedett vele s megtudta, hogy nem kell két napig sem mennie és megtalálja a magyarok földjét. Juliánt, egészen megörvendeztette az asszony értesítése és meglehetős izgalommal indult neki az elszakadt magyarság otthonának. Az Etil nevű folyónál aztán megtalálta őket. Az ősmagyarok, mikor megtudták, hogy magyar ember van közöttük, aki az újhazából érkezett hozzájuk, rendkívül megörültek a hírnek. Juliánt nagyon szívesen, lelkes elragadtatással fogadták, elvezették sátraikba és tanyáikra s nagy kíváncsisággal kérdezősködtek testvéreikről. A magyar nyelvet beszélték mindnyájan s Juliánt is tökéletesen megértették. Julián, miután a magyarországi állapotokról kimerítően értesítette őket, a hitről és a vallásról kezdett beszélni nekik, amit ők szívesen hallgattak. A kereszténységről természetesen semmi fogalmuk sem volt. Pogány módra éltek ugyan, de bálványokat nem imádtak, vallásos felfogásuk az ősmagyar pogány hitet őrizte meg. Harcos, vitéz és nomád népek voltak ekkor is s ősi szokásaikat híven megtartották.

Földmíveléssel alig foglalkoztak, ellenben a fegyverforgatás és állattenyésztés, különösen a lótenyésztés volt kedvelt foglalkozásuk. Táplálkozásukban is meglehetősen vadak voltak. Ló és farkashússal éltek, kancatejet ittak, sőt vért is. Juliánnak elmondták, hogy tudtak ők is a régiek elbeszélései nyomán a magyarokról, arról is, hogy a magyarországiakkal valamikor egy hazában éltek, de azt már nem tudták, hogy ezek hova, merre lettek. Julián visszatért nemsokára Magyarországba, de többet már nem ment vissza az őshazába, melyet azóta több ízben iparkodtak felderíteni. De sem a Kőrösi Csoma Sándor, sem a Vámbéry Ármin, sem a Zichy Jenő gróf tudományos kutatásai nem jártak eredménnyel. A századok viszontagságai alatt az őshazában maradt csekélyszámú magyar töredék észrevétlenül eltűnt a népek tengerében, mialatt a másik ág, mely Magyarországon alapított otthont magának, ezer éven át meg tudta őrizni állami, nyelvi és nemzeti önállóságát. Abban az időben tehát, mikor a magyarok külföldi kalandozásaikat német, olasz, francia földekre terjesztették ki és évről-évre folytatták, az őshazában levő magyarok virágzásban voltak s habár számuk csekély volt, de szervezetten, egy tömegben éltek.

Rajtuk kívül vér és nyelv szerint más testvéreik az újhazában levő magyaroknak nem voltak, ha tehát egyesülni akartak volna az otthonmaradottakkal, kelet felé kellett volna kalandozásaikat folytatniuk és a bessenyőkkel s más népekkel harcolniok, kik sokkal nagyobb számban voltak, mint ők. A kelet-római császárok próbálták is őket nem egyszer rájuk uszítani, különösen mikor a bessenyők nagyon alkalmatlanok lettek számukra, viszont a bessenyőket is iparkodtak a magyarok ellen ingerelni. A magyarok azonban nem mentek lépre, hiába állították a kelet-római császárok : “Hajdanában ti laktatok ott, azon a földön. Jobban szeretnők, hogy ti lakjatok szomszédságunkban és ha hozzátok küldünk, mielőbb megtalálhassunk benneteket." A csábításnak nem volt hatása. Tudták a magyarok, hogy a bessenyőkkel való hadjáratban sikerre alig számíthatnak és az őshazában levő magyarok csekély száma megint nem elegendő arra, hogy esetleg velük egyesülve, kelet felé hadjáratot viseljenek. Azért a görög császárok követeinek bujtogatásaira elutasítólag válaszoltak . “A bessenyőket - mondották - nem támadjuk meg. Velük nem birunk, mert országuk és számuk igen nagy, azonkívül veszedelmes emberek. Azért erről nekünk többet ne is beszéljetek, mert hallani sem szeretjük." A kalandozások színtere ismét csak nyugatra terelődött, ahol a magyarok biztosabb sikerre számíthattak. Az újabb hadjáratra Henrik királynak az a tette szolgáltatott okot, hogy mikor 932-ben a magyar követek megjelentek nála az évi adóért, az adó kifizetését megtagadta.

Henrik ugyanis a fegyverszünet idejét, miként már említettük, a magyarok ellen való hadi készülődésre fordította. Most végre elég erősnek érezte magát arra, hogy fegyverrel is szembe tudjon szállani a veszedelmes ellenséggel. A magyarok nem is várattak sokáig magukra. Két csapat indult el ekkor Magyarországból. Az egyik Olaszországnak vette útját, a másik ellenben 933-ban Szászország ellen indult. A Szászország ellen induló csapat két részre vált. Az egyik Thüringián keresztül haladt előre, a másik ellenben délkelet felől akarta Szászországot támadni. Merzeburg körül pusztított ez a rész s kegyetlenül üldözte és sanyargatta a népet mindenütt. Kettészakadásuk azonban vesztükre vált, mert erejüket feldarabolták s nyomatékosan és döntőleg sehol sem tudtak fellépni. Azt a seregrészt, amelyik nyugati irányban haladt, a thüringeni grófok Gótha tájékán megverték és nagy részük a csatatéren maradt, az életben maradottak közül pedig számosan fogságba jutottak. A második seregrész eközben azt az értesítést vette, hogy Henrik király nővére Merzeburg várába zárkózott és tömérdek kincseit is oda vitette. Rögtön elhatározták, hogy Merzeburg várát fogják ostrom alá venni. Az ostrom kedvező sikerrel folyt eleinte s már-már bevették a várat, midőn értesültek, hogy Henrik király Riade irányából nagy sereggel közeledik ellenük. Az ostromot rögtön abbahagyták, szerte kalandozó csapataikat egyesítették s elhatározták, hogy másnap támadást intéznek a németek ellen.

Henrik szintén támadásra készült, úgyhogy az ütközetnek mindenképen meg kellett történnie. A német sereg ezúttal sokkal rendezettebb, fegyelmezettebb és harcrakészebb volt, mint bármikor. Henrik évek óta tanította katonáit a magyarok elleni harcra és a magyaroktól eltanult taktika segítségével néhány diadalt már aratott a szomszédos népek fölött. Most azonban bizonyságot kellett tenniök, hogy a magyarokkal szemben is meg tudják állni a helyüket. A magyarok hadi taktikájához képest a német sereg tehát mindenképen arra törekedett, hogy a nyilakkal szemben védelmezze magát. E végből szorosan együtt maradtak és pajzsaikkal iparkodtak a sűrűn röpködő nyilakat felfogni. A magyar támadás rendszere ebben az időben rendesen az volt, hogy az ellenséget gyors és meglepő mozdulatok által hozták zavarba. Támadásaikat rendesen nyílzáporral vezették be. A nyilazó csapatok az ellenségre zúdították nyilaikat s az ezáltal támadt zavar és bomlás tartama alatt aztán a támadó csapat villámgyorsan előrelovagolt és rávetette magát az ellenségre. A németek most éppen azt akarták tehát megakadályozni, hogy a magyarok ezen szokásos taktikájukkal ne érhessenek célt s kénytelenek legyenek kézi viadalba is belemenni, amitől rendesen óvakodtak. A német csapatok a vett parancshoz híven, zárt sorokban haladtak előre s a magyarok nyílzáporát testük elé emelt pajzsaikkal sikeresen felfogták.

A következő percben aztán rávetették magukat a magyarokra, akik hatalmas hajrá, huj-huj kiáltásokkal fogadták az előrerohanó és zárt rendben vágtató német lovasságot. A magyarokat meglepte a németek harcmodora, melyet eddig sohasem tapasztaltak. Az első meglepetés után azonban hirtelen megfordították lovaikat és hátra nyargaltak, hogy nyilaikat még egyszer rábocsáthassák a támadó csapatokra. A németeket azonban nem vezette tévútra cselvetésük. Tudták jól, hogy a magyarok csak színlelik a futást, hogy kellő távolságra jutva ismét visszafordulhassanak s nyilaikat kilőhessék. Ahelyett tehát, hogy megállottak vagy visszahúzódtak volna, mindenütt nyomukban voltak s ezáltal a magyarságot, mely a páncélos fegyverzetű németekkel a kézi viadalt mindenáron kerülni akarta, tovább való menekülésre kényszerítették. A riadei csata ezzel talán véget is ért. Külföldön az a híre járt, hogy a magyarok harminchatezer embert veszítettek, de ez a híresztelés nemcsak túlzás volt, hanem képtelenség is, mert ilyen nagy számban a magyarok sohasem kalandoztak külföldön. Nem is az elesettek vagy az elfogottak nagy számában állott a harc jelentősége, mert a magyarok nagyrésze megmenekült s úgy elesettekben, mint foglyokban keveset veszítettek. Hanem a tábor minden zsákmányával és a magyarok foglyai mind a németek hatalmába jutottak.

És ebben a tényben volt az ütközet jelentősége, hogy a magyarok a csatát úgyszólván küzdelem nélkül veszítették el. Ez volt az első eset, hogy nagy és komoly ütközetben a németek diadalt tudtak aratni a magyarok felett. A legyőzhetetlenség varázsa ezzel megszűnt a magyarokra nézve s a riadei csata után már nemcsak a szászok, hanem a szomszédos államok is gyorsan elsajátították a magyarok harci taktikáját s mindenütt városaik megerősítéséhez fogtak. A riadei kaland egyelőre elvette a magyarok kedvét a szászországi kalandozásoktól s e helyett a keletrómai birodalomra fordították figyelmüket, melyet eddig is többször feldúltak. A bessenyőkkel szövetkezve 934-ben betörtek tehát a római birodalomba, bekalandozták Thrákiát s kegyetlen öldöklés s folytonos pusztítás között egészen Konstantinápolyig nyomultak. Itt negyvennapi táborozás után, miközben foglyaikat eladták, a császárral egyezséget kötöttek s hazatértek. Amíg életben volt Henrik király, a magyarok nem bántották Németországot, de mihelyt értesültek haláláról, valamint Arnulf bajor herceg, egykori szövetségesük elhunytáról, ismét felkészültek, hogy a multkori kudarcért megfizessenek. Tehát 937-ben útra kelt ismét egy sereg Magyarországból s úgyszólván nekivágott a világnak, mert ez volt a legmesszebb terjedő kalandjuk, mikor az Óceánig, Franciaországig, sőt Spanyolországig eljutottak. Bajorországon való átkelésük után Alemániába, majd keleti Frankóniába törtek be s a Rajnán átkelve egészen az óceánig hatoltak.

Zsákmányaikat leginkább kolostorokból és templomokból szedték össze, mert itt találták a legtöbb kincset. A krónikák csodálatos és legendaszerű történeteket jegyeztek fel a magyarok ez évi kalandozásairól. Leírták hogy számos helyen a templomok épségben maradtak, mert a magyarok által készített tűz nem fogott rajtuk. Legendás eset az is, melyet egy harcos magyarnak az isteni gondviselés által való büntetéséről írtak. Wormsban a Szent Vazul templom egyik oltárára, felkapaszkodott az egyik magyar, hogy onnan egy ékszert elvegyen. Ámde mi történt ? Az Isten csodát tett, mert a magyar alig tette a kezét a márványra, az nyomban odaragadt és semmiképen nem tudta elvenni kezét a márványlapról. Csakis úgy tudtak segíteni rajta, hogy köröskörül kimetszették a márványt, mely tovább is ott maradt a kezén az isteni büntetés csodálatos jele gyanánt. Más hihetetlen esetről is beszélnek a csodakedvelő krónikák. Elmondják, hogy egy pap, ki a magyarok fogságába esett, úgy szabadult meg börtönéből, hogy éjszaka égi alak tűnt fel előtte, aki megoldotta bilincseit és észrevétlenül kivezette börtönéből. Egy más esetben szintén isteni csoda történt. A magyarok halálra ítéltek egy papot s egy fához kötötték, hogy nyíllövés által nemsokára kivégezzék. A pap szótlanul tűrte a kínzást, nem törődött semmivel, csak az Istenhez fohászkodott.

Ámde itt is mi történt ? Az az isteni csoda, hogy a magyarok hiába bocsátották rá nyílvesszőiket, azok egyenként visszapattantak a halálraítélt pap testéről. A magyaroknak ez évi kalandozása különben nagy sikerrel járt. Franciaország és Olaszország nagy részét is összekalandozták s óriási zsákmányt ejtettek mindenütt. Csak visszatértükkor érte őket baleset, amennyiben Abruzzó környékén az ottani hegyes vidékek között, midőn hazafelé akartak fordulni, az olaszok útjukat állták és nagyrészüket levágták. A magyaroknak egy másik csapata eközben arról értesült, hogy Henrik király utóda, Ottó herceg több fejedelemmel viszályba keveredett. Nyomban lóra ültek, hogy erejüket Ottó ellen is kipróbálják. Kalandozásaikat és pusztításaikat Thüringiában és Szászországban folytatták, de az utóbbi helyen, melynek népe a magyarok elleni hadakozást már jól értette, nem volt szerencséjük. Az egyik magyar csapatot a polgárok megszalasztották, a menekülőket pedig a nép elfogta és leöldöste. Egy másik csapatuk pedig árulás által semmisült meg. Thirmining nevű szláv kalauzuk ugyanis Drömling környékén olyan mocsaras tájra vezette őket, hol lovaikkal alig tudtak előrehatolni. Az elbujtatott németek aztán rájuk csaptak s nagy részüket a mocsárba fullasztották vagy megölték, úgyhogy a főcsapat erre jónak látta a visszavonulást. De Ottó fejedelem ennek az utóhadában is nagy kárt tett. A magyaroknak ez volt az utolsó betörése Szászországba.

Az ismételt kudarcaik most már őket is óvatosabbakká tették s ezentúl békét hagytak Ottónak és népének, kik már eddig is sok kárt okoztak csapataiknak. A magyarságot a folytonos külföldi kalandozások évről-évre gyöngítették és számerejében is apasztották. Ámde azért a külföldi portyázások vágya nem szűnt meg bennük azután sem s mindig újabb és újabb törzsek vállalkoztak arra, hogy gazdag zsákmány reményében az eddigi kalandokat tovább folytassák. Szászország és általában Németország egyik része sem volt már hálás terület számukra, ennélfogva portyázásaik színhelyét áttették Olaszországba és Spanyolországba, hol kevesebb ellenállással találkozhattak. A 940. év folyamán egy magyar csapat ilyenformán újból Olaszországban tűnik fel és különösen középső Olaszország vidékét fosztogatja. Burgundi Hugó volt ebben az időben az olasz király, aki tíz véka ezüstért nagynehezen békét vásárolt tőlük s rávette őket arra, hogy országából távozzanak Kordovába, melynek gazdag népe és hatalmas kincsei kárpótolni fogják minden fáradalmaikért. A Hugó király által adott vezetők kalauzolása mellett megindultak Kordova irányába, de Aragoniánál tovább nem jutottak, mert a nagy forróság és a víz hiánya annyira elvette a kedvüket, hogy nem akarták a fárasztó úttal lovaik és a maguk életét kockára tenni.

Miután az a gyanujuk támadt, hogy a járatlan és kietlen vidékre való jutásuk vezetőjük csalása miatt történt, aki így akarta volna őket elveszteni, nagy haraggal rátámadtak, agyonverték s azután sietve hazatértek. Az a csapat azonban, mely Bajorországban és Felső-Ausztriában kalandozott, kénytelen volt abbahagyni a küzdelmet, mert a szerencse itt is elpártolt tőle. A zsákmányoló magyarok ellen Berthold herceg ugyanis hadat gyűjtött s útjukat állta. A magyarok egy darabig sikerrel küzdöttek, de látták, hogy harci taktikájukat már a bajorok és a karantánok is kezdik elsajátítani. Különben is nagyobb számban volt az ellenség s így kénytelenek voltak nagy vereséggel menekülni Berthold hadai elől. A nyugati hadjáratok után és ezeknek egyik-másik kudarca következtében most kelet felé, Görögországra vetették tekintetüket. A görög császárokkal való viszonyukat az a béke szabályozta, melyet közösen kötöttek azzal a feltétellel, hogy a béke ellenében a görög császár köteles nekik évi adót fizetni. Ámde a szászországi s más apróbb vereségeik után a görögök azt hitték, hogy a magyarok erejétől már nincs mit tartaniuk, ennélfogva az adó fizetését megtagadták. A magyarok nem sokat haboztak, hanem fegyverkeztek s betörtek Thrákiába. Ámde alig értesült a görög császár jövetelükről, követeit mindjárt eléjük küldte s az adó megajánlásával újabb öt esztendőre megkötötte a békét. Ezt az öt esztendőt a görög politika csak arra akarta felhasználni, hogy a béke állandóságát lehetőleg biztosítsa.

Legjobb eszköznek mutatkozott erre az, ha a magyarokat a keresztény vallásra térítik. Természetesen nehezen ment a dolog, de azért valahogy mégis ment. Egyelőre csak a főbbek tértek át a keresztény vallásra, azok közül sem mindenik s nem is végérvényesen. Mikor ugyanis a görögök a békét megkötötték, azt kívánták, hogy a magyarok kezesek által biztosítsák adott szavuk hitelét. Kívánták továbbá, hogy a kezes valamelyik magyar nemzetség előkelője legyen, ki a béke tartama alatt a bizánci udvarban tartózkodjék. Nem állott semmi akadály útjában az ajánlat elfogadásának, ennélfogva Bulcsut nevezték meg kezesül a magyarok s nemsokára útnak is indították Konstantinápolyba, hol az udvar őt nagy fénnyel és pompával fogadta. Bulcsut hízelgésekkel, ajándékokkal és kitüntetésekkel a görög udvarnak sikerült rávennie a keresztény vallásra való áttérésre, minek fejében pátriciusi ranggal is kitüntették. Bulcsu után Gyula erdélyi vajda, Töhötöm vezér unokája ment követségbe Konstantinápolyba. Hatalmas termetű, erőteljes, marcona férfi volt Gyula vajda, akit a hadakozások és táborozások edzettek vitéz katonává. Jellemének vadságát azonban enyhítették olyan vonások, melyek temperamentumával és érettebb elméjével voltak összefüggésben. Gyula vezér ugyanis inkább keleti temperamentum volt, ami a szemlélődésre tette őt hajlandóvá s habár a harcokban vitéz, állhatatos és bátor katona volt, azok elmultával, a békés életbe könnyen beletalálta magát.

Mikor Görögországba ment, őt is nagy kitüntetésekkel fogadták, pátriciussá tették s mindenben a kedvébe jártak. Gyula szintén felvette a kereszténységet és állhatatosan megmaradt új hitében. Mikor Magyarországba, illetőleg Erdélybe visszatért, egy Hierotheusz nevű szerzetest is hozott magával, kit a konstantinápolyi pátriárka Turkia püspökévé szentelt. Hierotheusz komolyan vette hivatását és elég nagy sikert ért el Erdélyben. Nagy segítségére volt a térítésben Gyula vajda, aki Konstantinápolyból való visszatérése után egészen a keresztény vallás elvei szerint élt, a görög birodalomba betöréseket nem rendezett, sőt nem egyszer megtette, hogy saját pénzén vásárolta össze a keresztény foglyokat, hogy őket szabadon bocsáthassa. Gyula lelkében a görög politika és a keresztény vallás magvai hálás talajra találtak, de nem így volt Bulcsunál. Bulcsuból a vérengző, féktelen és kalandvágyó természetet az a szentelt víz, mellyel Konstantinápolyban megkeresztelték, nem tudta kiirtani. Amíg a görög udvarban tartózkodott és annak pompájában és jólétében élhetett, úgyahogy megtartotta a keresztény szertartásokat, sőt az udvar iránt is jóindulatot tanusított. De mihelyt a követségből visszatért, egyúttal régi állapotába is visszaesett. A keresztény vallás csak külső máz volt rajta, mely rögtön eltűnt, mihelyt ősi természete érvényesülhetett.

Ő bizony nem sokat törődött többé a keresztény vallással és szertartásaival, de még a görög-római császárokkal sem, kiknek területére, valahányszor zsákmánnyal kecsegtető kalandoknak szerét ejthette, minduntalan becsapott. Később a keresztény vallást külsőleg is elhagyta s egészen a pogány szokásoknak hódolt és pogány szertartások szerint él.

Taksony fejedelemsége.

Zsolt fejedelemsége, amennyiben a hagyományoknak hinni lehet, 947-ben megszünt, élete pedig 950-ben befejeződött. Igy volt-e valójában, avagy másként, biztosan persze nem lehet tudni. Zsolt még életében lemondott a fejedelemségről, hogy az uralkodást fiának Taksonynak (Toksun) adja át, kiről Anonimusz azt állítja, hogy külsejére nézve szép, nagyszemű, fekete, lágyhajú ifjú volt, akinek “üstöke olyan vala, mint az oroszlánnak." A magyarság történeti élete 947 óta tehát az ő uralkodásával folyik tovább. A görög császárral kötött béke a magyarok kalandozásait kelet felé egyelőre fékezte, viszont a nyugaton, különösen a németek által szenvedett vereségek arra indították a vezéreket, hogy a kalandozó hadjáratokkal hagyjanak fel.

Szükség volt erre azért is, mert az immár évtizedek óta tartó kalandozások óta a nemzet jelentékenyen megfogyott, amit külföldön szintén tudtak s iparkodtak kihasználni. Nyilvánvaló volt, hogy a német fejedelmek nem fogják megtorlás nélkül hagyni azt a sok veszteséget, melyet a magyarok miatt szenvedtek s már Zsolt uralkodása alatt szó volt róla, hogy Ottó király a saját földjükön akarja a magyarokat fölkeresni. Evégből Zsolt a határszéleket megerősítette, Vasmegyében Kőszeg várát építtette, a Fertő-tó környékén bessenyőket telepített le s rajta volt, hogy az országot mindenféle meglepő támadás ellen biztosítsa. Taksony fejedelem uralkodása azért mégsem telik el hadjáratok nélkül, sőt már a kezdete is hadakozásokkal indult meg. A magyarokat 948-ban állítólag megverik a németek, de a következő évben már a magyarok győznek, 950-ben pedig az a példátlan eset történik, hogy Henrik herceg magyar földre tört és nagyobb zsákmánnyal távozott. Ez volt az első eset, hogy német vezér magyar földre betörni merészelt. De éppen ez a támadás mutatja, hogy a külföld már kezdte észrevenni a magyarok gyöngülését. A magyarok azonban nemsokára már ismét Olaszországban kalandoznak. A magyarok folytonos, mondhatni szünet nélkül való kalandozását nem értjük meg kellőképen, ha nem vesszük figyelembe azokat a viszonyokat, melyek között a honfoglaló magyarság a tizedik század első és második felében volt. A honszerzés befejezése után a törzseknek és nemzetségeknek megvolt ugyan a lakóhelyük, de a nép maga az új hazában is csak az maradt, ami Lebédiában vagy Etelközben volt.

Az írást-olvasást nem értette, a keresztény vallást nem ismerte, a földmívelést, ha ismerte is, inkább rabszolgáira bízta, arra volt tehát utalva, hogy szükségleteit nomád hajlamainak és a nomád berendezkedésének megfelelő módon szerezze meg. Erre a harc volt egyetlen eszköze. A hadviselést a honfoglaláskori magyar nemcsak kitünően értette, hanem szerette is, mert egyenesen utalva volt reá. Zsákmányolásból volt kénytelen fenntartania magát, természetes tehát, hogy az összes törzseket és nemzetségeket elsősorban a harci szellem hatotta át és ebben a szellemben nevelték az ifjú nemzedéket is. A külföldi kalandozás a tizedik század magyarjánál nem puszta időtöltés vagy vitézi szórakozás tehát, hanem az életküzdelemnek az a formája, mely az ő primitív társadalmi viszonyaiból következett és annak teljesen megfelelt. Az összehordott zsákmányon és a rabbá tett foglyokon itthon aztán szabály szerint megosztoztak és az el nem adott foglyokat rabszolgáikká tették. Ezekből, valamint az időnként történő letelepülőkből, a bessenyőkből s a bolgárokból egészült ki aztán lassanként a magyarság létszáma, úgyhogy a külföldi kalandokban ért veszteségek ellenére a beolvadt elemek kiválóbbjai révén a fegyverfogható harcosok száma még mindig elég nagyra ment. Az időközben szenvedett kudarcok azonban mind nem voltak elég nagyok arra, hogy hosszabb időre megszüntessék a külföldi portyázó hadjáratokat.

Társadalmi szervezetükből folyt, hogy ezek nélkül csak úgy máról-holnapra nem lehettek el s végig kellett menniök mindazon átalakulási folyamatokon, melyek végre a nomád harcosokból a keresztény vallás ereje által megszelídült és békés foglalkozást űző embereket neveltek. A tizedik század második felében a magyarságra nézve ez az idő azonban még nem következett be. Azok a társadalmi viszonyok, melyek az egyesek törekvéseit, életmódját és céljait meghatározzák, a tizedik század második felében élő harcias magyarságra ugyanazok, mint a kilencedik század közepén vagy végén. A vagyonszerzés legbiztosabb és legkönnyebb módja rájuk nézve a hódítás és a harc volt, melyben mindig kockára tették ugyan az életüket, de a szenvedett fáradalmakért kárpótolta őket kalandozásaik végső célja : a gazdag zsákmány. A külföld, mely ekkor a keresztény vallást már rég ismerte és mindenütt szervezett társadalmakat tudott alkotni, természetesen nem jó szemmel nézte ennek a pogány népnek folytonos becsapásait, melyek évről-évre veszélyeztették azokat az alkotásokat, melyeket az európai kultúra eddig létrehozott. A magyarok félszázados európai életük alatt szinte csodával határos vakmerőséget tanusítottak kalandjaikban. Jártak mindenütt, ahol lovas ember megfordulhat, az Alpokon, a Pireneus-hegységek alatt, az óceán vidékén.

Szerte barangolták Német, Olasz, Francia, Spanyolország és Belgium vidékeit, egyes csapataik Párizsig elhatoltak s Nagy Károly egykori világbirodalmából csak Franciaország és Lotharingia némely része volt hátra, ahol fegyvereiket még nem ismerték. Ezúttal tehát a még ki nem zsákmányolt Rajnántúl megsarcolását tűzték ki célul. Csakhogy az idevaló eljutásnak legbiztosabb és legkönnyebb módja, a Németországon való keresztülhatolás volt. Ottó, ki ekkor erős birodalmat egyesített maga alatt, éppen viszályban volt fiával, Liudolf sváb herceggel és Konrád lotharingiai herceggel, kik ellene támadtak. A magyaroknak tehát kapóra jött Liudolf hívása, aki segítségüket kérte Ottó ellen. A magyarok Bulcsu vezérlete alatt 954-ben Németországba indultak, de a harcba nem igen avatkoztak, inkább siettek a Rajnán-túlra, hova Liudolf emberei vezették őket. Virágvasárnap érkeztek Wormsba, hol Konrád herceg, aki az Ottó elleni lázadásnak egyik részese volt, gazdagon megvendégelte őket s arany és ezüstajándék ellenében a maga ellenségei ellen kérte támogatásukat. Maga Konrád herceg vezette őket innen Alsó-Lotharingiába, ellenségeinek, Ottó király öccsének, a kölni püspöknek és Reginár hennegani grófnak a birtokaira. A magyarok útját már előbb is nagy pusztítás jelezte mindenütt. Köln és környékének lakosai között érthető volt a rémület, melyet megjelenésük okozott. Konrád herceg nemsokára megvált tőlük, mire a magyarok szokott zsákmányolásuk között nyugatra fordultak. Senki sem mert nekik ellenállni.

A lotharingiai lovasság jövetelük hírére szétfutott, a városok és községek lakosai pedig menekültek, a klastromok szerzetesei hasonlóképen vagy úgy tettek, mint a lobesi kolostor apátja, aki kétszáz pénzben kiegyezett velük és kezesek ellenében békét vásárolt tőlük. Az apát azonban nem bízott a magyarok ígéreteiben s éppen ezért a kolostor megerősítéséről is gondoskodott. Fatörzsekkel, szekerekkel, nagy kövekkel vétette körül a kolostort és a templomot s itt várta be a magyarok elvonulását. A magyarok a husvétra következő vasárnapon érkeztek s a lobesiek kétségbeesésükben már a halálukat várták. A fürgébbek és az ifjabbak a magaslaton levő erődített templomba húzódtak, az öregek ellenben otthon maradtak. Ezek szinte mindannyian a magyarok fogságába jutottak, kik két barátot ott a szemük láttára mindjárt le is vágtak. Ezután megkezdték az ostromot a templom ellen. Tüzes nyilakkal lődözték az erődítést s már azon a ponton voltak, hogy a templomot elfoglalják, midőn a krónikák szerint a templom tornácából egy pár galamb röppent elő s háromszor körülröpülte az ostrom alá vett templomot, mintegy jelezve, hogy az isteni gondviselés védi ezt a helyet a pogányok ellen. A következő percben aztán hatalmas zápor keletkezett, melytől a magyarok tegezei úgy megereszkedtek, hogy nyilaikat nem tudták többé használni. Ez a jelenés állítólag olyan nagy hatással volt a magyarokra, hogy az ostromot rögtön abbahagyták és elsiettek a lobesi klastrom alól.

Embereiket korbáccsal kergették a távozásra, foglyaikat pedig magukkal vitték, de útközben egy templomot még felégettek. Magukkal vitték a klastrom elásott kincseinek egy részét is, miután a foglyok egyike elárulta az elrejtett holmik hollétét. Lobestől délnyugatnak, a nyolc mérföldnyire levő Cambray városhoz húzódtak, melynek lakossága a megerősített város falai mögött keresett menedéket. A külváros felgyújtása után a belső várost támadták, de minden siker nélkül, mert az erős falak ellen semmit sem tehettek. Kifáradva az ostromtól, pár óra mulva félrehúzódtak a város melletti folyó partjához és az étkezéshez fogtak. Bulcsu vezérnek az öccse azonban most sem pihent, hanem pár emberével a város közelébe húzódott, hogy a falakat megvizsgálja. A városbeliek észrevették közeledésüket s mikor egészen a falak közelébe jutottak, rájuk csaptak. Bulcsu öccse kivételével a többiek megszaladtak, de a vezér öccse szégyennek tartotta a futást, inkább szembeszállott üldözőivel, kik közül néhányat leterített, amíg ártalmatlanná tudták őt tenni. A cambray-i polgárok azonban szintén nem sokat teketóriáztak, hanem megölték a vitéz harcost. Ezután fejét levágták és egy lándzsán a vár falára tűzték ki. Bulcsut rendkívüli fájdalommal érintette öccse halálának híre. Bosszút akart állni s elkeseredett dühvel tért vissza Cambray alá, hogy a polgárokat megleckéztesse.

Megkezdődött a nyílvesszők zápora és a városfalak ostroma, de Bulcsu hiába vezette rohamra csapatait, a cambray-i polgárok mindannyiszor erélyesen visszaverték a rohamot s nem engedték a magyarokat a falakon bejutni. Kifáradva a megerőltető rohamoktól és különben is unva már a céltalan ostromot, Bulcsu beüzent a városba, hogy átadja összes foglyait és zsákmányát amit Cambray körül szedett, ha öccse fejét kiszolgáltatják. Sőt azt is megigérte, hogy a város alól rögtön elvonul. A város, polgárai nem teljesítették kérését. A magyar sereg most elkeseredett dühvel újra rávetette magát a városra. Miután a falakat betörni nem tudta, tüzes nyilakkal árasztotta el a várost, hogy legalább a templomban és a nagyobb épületekben kárt tegyen. A templom meggyulladt ugyan, de gyorsan eloltották a tüzet, mialatt Bulcsu serege a város mellett levő Szent Gériről elnevezett apátság ostromára indult. Ugy értesültek, hogy a kolostorban temérdek kincs van elrejtve, hevesen hozzáfogtak tehát a támadáshoz, de a bennlevő papok és fegyveresek minden támadást visszavertek. A magyarok legalább a templomot szerették volna felgyújtani, de ez sem sikerült, mert az ólomburkolattal bevont fedélről a tüzes nyilak ártalmatlanul pattantak vissza. Éppen távozni készültek, midőn egy váratlan eset új fordulatot adott a támadásnak. A monostor templomából ugyanis egyik pap, aki eddig csak szemlélője volt a küzdelemnek, mikor a magyarok távozását látta, nyíllal közéjük lőtt.

A magyarokat a pap vakmerősége újabb dühre ingerelte s nem törődve többé az erődítésekkel és a mögöttük levő emberek kőzáporával, teljes erejükből a torlaszokra törtek. Patakokban folyt a vér a most keletkező iszonyú mészárlás alatt. Papokat, polgárokat, parasztokat vágtak, le, a templomban pedig tüzet gyújtottak és az egész épületet megsemmisítették. Folytonos gyujtogatás, rablás és öldöklés között hagyták el végre a várost és nagy zsákmányukkal átvonultak Franciaországba, honnan kisebb-nagyobb csatározások és fosztogatások között Burgundiába s onnan Felső-Olaszországba, majd hazájukba tértek vissza.

Az augsburgi csata.

A franciaországi kalandozás sikere 955-ben új betörésre villanyozta a magyarokat. Most az volt a tervük, hogy Franciaországnak azt a részét fogják sarcok alá vetni, ahol eddig még nem jártak. A szent-galleni krónika szerint olyan nagy számmal készültek fel erre a hadjáratra, aminővel még sohasem indultak. Állítólag százezer ember gyűlt össze, de ez a híresztelés olyan túlzás, melyet még csak valószínűnek sem lehet elfogadni. Lehettek mindössze húsz-huszonötezren, ami szintén szokatlanul nagy szám a külföldi kalandozások történetében, mikor tudjuk, hogy rendesen négy-ötezer főnyi, sokszor még ennél is kisebb csapatokkal szoktak kivonulni. Nagy számuk következtében ezúttal csak a nyár folyamán indulhattak és pedig megint Németországon keresztül.

Az elmult évben átvonulásukat és németországi dúlásaikat elősegítették azok a viszályok, melyeket Liudolf és Konrád hercegek folytattak Ottó király ellen, csakhogy azóta itt is megváltozott a helyzet. Ottó a két herceggel, miután azok neki meghódoltak, kibékült, többi ellenségeit pedig szerencsésen legyőzte. A magyarok, hogy az átvonulást maguk számára biztosítsák, követeket küldtek Ottóhoz, akik nemsokára Ottó ajándékaival tértek vissza a vezérhez. Ezt a hadjáratot megint Bulcsu vezette. Henrik herceg azonban, alighogy a magyarok követei Ottótól eltávoztak, jelentést küldött Ottónak, melyben értésére adta, hogy a magyarok többfelől betörtek Németországba és meg akarják őt támadni. Henrik herceg értesítése hiteles volt, mert a magyarok tényleg betörtek Bajorországba, majd Svábországba, a fősereg pedig a Lech-folyó jobbpartján haladt előre, hogy Augsburgot vegye ostrom alá. Augsburgot Ulrik püspök védelmezte a magyarok támadása ellen. Mikor a magyarok a falak alatt megjelentek, Ulrik személyesen buzdította híveit, akik erejük végső megfeszítésével küzdöttek. Egy magyar vezér is elesett, kit társai gyorsan vállukra kaptak, elmenekültek vele, miközben az ostromot is abbahagyták. Mikor újra hozzáfogtak a magyarok a támadáshoz, csodálkozással tapasztalták, hogy az éj folyamán Ulrik püspök a város falait megerősíttette és a falak mögött mindenütt friss csapatok várták az ostrom kezdését.

A vezérek haditanácsot tartottak, hogy vajjon bocsátkozzanak-e most támadásba vagy hagyják későbbre, hiszen úgyis biztosra vették Augsburg elfoglalását. Azalatt, amíg tanácskozásaik folytak, megszólalt a fővezér kürtje, mely a támadás abbahagyására intette a sereget. Berthold gróf, Ottó ellensége és a magyarok jóbarátja hozta a hírt, hogy Ottó király nagy haddal közeledik a magyarok ellen. Az ostrommal rögtön felhagytak és elhatározták, hogy előbb Ottó seregeivel fognak megütközni. Ottó ugyanis, mihelyt értesült a magyarok betöréséről, nagy sereget gyűjtött, melynek egyik részét Konrád herceg vezette. A magyarok és németek előörsei már találkoztak s mind a két fél tisztában volt, hogy a fősereg nem messze tartózkodik. Ottó hadseregéhez az augsburgi Ulrik püspök öccse, Dietpold is odacsatlakozott a maga embereivel, úgyhogy a német had körülbelül tizenöt-húszezer emberből állhatott. Augsburgtól mintegy öt mérföldnyire fekszik a Lech-mező, hol a németek és a magyarok döntő csatájának kellett eldőlnie. Széles és hosszan nyúló síkság ez, melyet itt-ott cserjék-bokrok tarkítanak s kisebb-nagyobb dombocskák fednek, de amely lovas ütközetre kiválóan alkalmas. Keleti részén a Lech-folyó húzódik, dél felé pedig az Alpok kinyúló részei szegélyezik. Mind a két sereg tele volt harcvággyal és lelkesedéssel. A németek a leszámolás napját várták ez ütközettől, a magyarok pedig fegyvereik becsületéért szállottak síkra.

Ottó kora reggel Lech mezejére vezette csapatait s az ütközet előtt Istenhez és Szent Lőrinchez fohászkodva azt a fogadalmat tette, hogyha győzni fog, hálából Merzeburgban püspökséget fog alapítani. Szent Lőrinc napja volt ugyanis, mikor a magyaroknak és németeknek meg kellett ütközniök egymással. Ottó úgy rendezte el a csapatait, hogy a síkság cserjéi és bozótjai, amennyire lehet, védelmet nyújtsanak embereinek a magyarok nyílzápora ellen. Nyolc hadosztályban nyomult a hadsereg előre. Az első három hadosztályt bajorok alkották, kik a beteg Henrik herceg tisztjeinek vezetése alatt állottak. A negyedik hadosztály frank harcosait Konrád herceg vezette. Az ötödik válogatott csapatokból állott, melyeknek élén az ördögöt legyőző Szent Mihály zászlóját vitték. A hatodik és hetedik hadosztályt, melynek csapatait jobbára svábok alkották, Burkhard herceg vezényelte, végre nyolcadik hadosztály gyanánt ezer válogatott cseh vitéz kísérte a sereget, akik egyúttal a podgyász-őrséget alkották. Ottó király az ötödik hadosztálynál tartózkodott. Ez a nyolc hadosztály három harcvonalba volt osztva s megfelelő összeköttetéseket tartott fenn egymással. Hogy a magyarok hadrendje milyen tagozásra volt beosztva, alig tudjuk, mert erről semmiféle tudósítás nem maradt.

Csupán a harc főmozdulatai felől van tudomásunk, melyekből megállapíthatjuk, hogy itt is körülbelül azt a taktikát követték, melyet a merzeburgi csatában alkalmaztak. A fősereg ugyanis szemben haladt Ottó hadával, míg egy másik csapat, az elkülönített rész, azzal a feladattal volt megbízva, hogy a Lech-folyón észrevétlenül átúsztatva iparkodjék az ellenség hátába kerülni és annak hadrendjét megbontani. A fősereg Bulcsu és Lehel vezetése alatt kezdte meg Ottó hadai ellen a támadást. Az elkülönített rész, mely Ottó hadainak háta ellen volt irányítva, feladatát gyorsan és kitünően teljesítette. Alighogy átkelt a Lech-folyón, a harmadik harcvonalban levő és a podgyász-őrséget alkotó cseh hadat hatalmas nyílzáporral lepte meg. A nyilazás által okozott zavart pedig arra használta fel, hogy teljes rohamban rávetette magát a csehekre s azokat szétverte. A podgyász ezzel a magyarok birtokába jutott. Most a svábokra került a sor, kiket rövid ellenállás után szintén megszalasztottak. Mialatt a magyar megkerülő csapat az ellenség hátát így megbontotta, azalatt a fősereg is közeledett a német derékhad felé, mely Ottó parancsnoksága alatt várta az ütközetbe való beavatkozását. Ottó azonban észrevette, hogy a hátulról támadó magyar csapat nem a fősereg, hanem annak egyik elkülönített része, ennélfogva Konrád herceget küldte a negyedik és ötödik hadosztállyal ellene azzal a paranccsal, hogy igyekezzék a magyarokat visszaűzni, a podgyászt tőlük elfoglalni és a szétszórt német sereget egyesíteni.

Konrád gyorsan és teljes sikerrel végrehajtotta a feladatot. Lovasságát zárt sorokban vezette a magyarok ellen s miután azokat megszalasztotta, a podgyászt és a foglyokat visszaszerezte. Győztesen tért vissza a fősereghez. Konrád támadása azért sikerült, mert a megkerülő magyar csoport maga is támadással és az ellenség üldözésével lévén elfoglalva, a két pihent hadosztállyal ellene jövő seregének nem állhatott ellent. A nagyobb bajt az okozta, hogy míg a megkerülő csoport az ellenség hátsó oszlopát támadta és három hadosztályát szétverte, azalatt a magyar fősereg mozdulatlanul állott s nem avatkozott rögtön a küzdelembe. A német derékhad szintén nem támadott, mert rá nézve ez nem is volt észszerű, amíg a sereg nagy része a magyarok ellen a hátvédharcban volt elfoglalva, de mihelyt Konrád herceg feladatát sikerrel elvégezte, Ottó nem késlekedett többé, hanem az eddigi védelmi állásból rögtön támadásba ment át és hadának egész súlyát a magyar főseregre vetette. Az első összecsapások alatt egyik fél sem lankadt el. Százan és százan hullottak el mind a két oldalon és a kézitusában is nagy számmal estek el, de még mindig egyforma eréllyel folyt a küzdelem. A döntő fordulat akkor következett be, mikor a Konrád herceg által visszavetett megkerülő csoport egyes osztályai visszaérkeztek a fősereghez.

A vezérek megdöbbenve látták akkor, hogy a támadással megkéstek s mialatt az ellenség háta ellen rendelt magyar csapat feladatát derekasan végezte, azalatt ők a fősereggel a német derékhadat foglalkozás nélkül hagyták. Holott a kétfelől való és egyöntetű támadással a siker teljes reményében elbánhattak volna a német hadsereggel. Ez a felismerés azonban most már késő volt. A német had öt hadosztálya felszabadulván a hátból támadó magyarok rohamai és nyílzápora alól, egyesült erővel vethette magát a magyar főseregre, mely ennek erős lökését nem bírta ki s hősies védekezés után végre is kénytelen volt meghátrálni. A szerencsétlenség gyorsan átragadt a csapatokra s egyik a másikat vonta magával a hátrálásban. A magyarok nagyobb része Augsburg felé vette útját, hogy a Lech vizén átkeljen. A németek azonban mindenütt nyomukban voltak s fáradhatatlanok voltak a menekülő magyarok hajszolásában. Azok, akik nagy nehezen a túlsó partig eljutottak, amint a magas parton kifelé iparkodtak, lovaikkal együtt visszazuhantak és ott vesztek a Lech vizében. Ellenben, akik a vizen szerencsésen átvergődtek, egyenesen a németek karjaiba futottak, kik válogatott kegyetlenségek között végezték ki őket. Az augsburgi csatának a magyarokra nézve nem az volt a veszedelme, hogy az ütközetet elveszítették és kénytelenek voltak megszaladni, hanem az, hogy az üldözés és az ellenük állított kelepce olyan volt, hogy az ütközetből elég nagy számban megmenekült magyar hadat úgyszólván csoportonként semmisítette meg.

Nem volt olyan gázló, hegyszoros, vízi átjárás, melyet Ottó király parancsára a nép el nem állott volna. Bárhova iparkodott menekülni a mind szorultabb helyzetbe jutó magyar had, mindig újabb és újabb kelepcébe került, melyek végül a sereget darabokra tördelték, szétzüllesztették és az ellenség kezeibe juttatták. Ha házakba menekültek, a házat rájuk gyújtották, ha a fáradtságtól kidőltek, agyonverték őket. A magyar sereget ezek az üldözések tették tönkre és az augsburgi csatának végzetes voltát, sőt történelmi jelentőségét is a csata után következő napok adták meg. Ugyszólván az egész sereg fogságba került vagy elveszett s még a vezérek is, Bulcsu, Lehel és egy harmadik, kit a külföldi krónikák Súr néven emlegetnek, fogságba jutottak. Állítólag Regensburgba vitték őket, ahol Henrik herceg személyükben az egész magyar nemzetet meg akarván gyalázni, kötél általi halálra ítélte őket. Az egykorú külföldi krónikás bizonyos fajgyűlölettel és a kielégített bosszú kéjével mondja : “Ocsmány halállal multak ki, mint megérdemelték, akasztófán döglöttek meg." A németek eljárása felülmúlt minden kegyetlenséget, melyet a pogány, barbár és csupán harcias ösztöneiknek hódoló magyarok valaha is elkövettek. A foglyok nagy részét ugyanis a helyszínén a legkegyetlenebb módon kivégezték.

A bajor had vezére, Eberhard, nagy részüket Ebersberg várába vitette, hol elszedette tőlük arany és ezüst ékszereiket s azután egy részüket elevenen eltemettette, míg a többit lassú kínzások között ölette meg. A kultúr németek ezt a bánásmódot tanusították a barbár magyarok ellen, mikor azok védtelenül a kezeik közé kerültek. Ime, a keresztény németek megmutatták, hogy ők minden kultúrájuk ellenére még a magyaroknál is vadabbak tudnak lenni. Ámde azért nem kell azt hinni, hogy az augsburgi ütközet könnyű diadal lett volna a németek számára. Az ütközetet ugyan ők nyerték meg, csakhogy a diadalt ők is drágán fizették meg. Konrád herceget éppen mikor a sisakját leemelte, hogy friss levegőt szívjon, egy nyíl torkon találta és megölte. Ebben az ütközetben esett el az augsburgi püspök öccse, Dietpold gróf, továbbá Reginbald gróf s más előkelőségek a több ezerre menő harcoson kívül, kiket a magyarok nyilai és baltái hagytak a csatatéren. Ottó király alakja nagyot nőtt egyszerre népe és a világ szemében az augsburgi ütközet után. A kereszténység megmentőjének tartották őt, aki elhárította Európáról a legnagyobb veszedelmet, mely a keresztény népeket a magyarok kalandozásai által állandóan fenyegette. Ekkor kezdik őt a “Nagy" melléknévvel emlegetni és ekkor lesz a német birodalom császára. A hazai közvéleményt az augsburgi csatavesztés szintén nem hagyta érintetlenül.

Különféle mondai töredékek maradtak fenn a gyászos végű ütközetről, anélkül azonban, hogy belőlük azt az egységes hatást megállapíthatnók, melyet a katasztrófa az itthonlevőkre tett. Pedig kétségtelen, hogy az augsburgi ütközet fájó sebeket vert a harcias magyarság lelkén. A hagyományok szerint az augsburgi ütközetből mindössze hét magyar menekült meg, kiket itthon mindenféle javaiktól megfosztottak és gyászmagyarkáknak csúfoltak, amiért nem választották inkább ők is a hősies halált a gyáva menekülés helyett. Még utódaiknak is bűnhődniök kellett az apák gyávaságáért. A nemzet kivetette magából őket és koldusokként kellett bolyonganiok egészen Szent István idejéig, aki az esztergomi Szent Lázárról elnevezett klastromban helyezte el őket, ahol mint Szent Lázár szegényei éltek. Természetesen nem lehet tudni itt sem azt, hogy ebből a mondából mi a költemény és mi a való. Még ha csupán heten menekültek volna is meg az augsburgi ütközetből, ez a hét ember semmiesetre sem érdemelte azt, hogy itthon gúny tárgyává tegyék őket, kitagadják a nemzeti közösségből és utódaikban is meggyalázzák, mert hiszen ez a hét magyar éppen nem volt gyáva ember. Részt vettek ők az augsburgi csatában, harcoltak az ellenség ellen, küzdöttek végső erejükig, csak mikor a sereget szétverték és mindenkinek a menekülésre kellett gondolnia, mentették meg életüket bizonyára emberfeletti küzdelmek árán az ellenség durva és kegyetlen bosszújától.

Egyik-másik elbeszélés szerint az itthoniak nem elégedtek volna meg a hét magyar kigúnyolásával, hanem meg is csonkították őket ; orrukat, fülüket levágták s arra kényszerítették őket, hogy városról-városra, faluról-falura járva elmondják a szomorú esemény részleteit. Nem tartjuk azonban valószínűnek ezt a hagyományt még abban a részében sem, hogy csak hét magyar menekült volna meg. Mert bizonyára jóval nagyobb lehetett a számuk hetvenhétnél is, csakhogy ennek a tudata éppen úgy elmosódott, mint a sokkal nagyobb jelentőségű eseményeké. A Lehel és Bulcsu haláláról is ellentétesek a külföldi meg a hazai krónikák adatai. A külföldiek kárörömmel említik, hogy Henrik vagy Ottó felakasztották őket. A hazaiak közül Anonimusz és Kézai szintén ezt állítják. Márk krónikája ellenben, ha fenn is tartja a dicstelen halált, de legalább felékesíti olyan mozzanatokkal, melyek megszépítik, különösen a Lehel halálát. A krónika szerint, midőn Lehelt és Bulcsut Konrád (Ottó) császár elé vezették, a császár így szólott hozzájuk : “Mért vagytok olyan kegyetlenek a keresztényekhez ?" A vezérek így válaszoltak: “Mi a nagy Isten bosszúja vagyunk, kiket rátok ostorul bocsátott, mert akkor a ti kezetekbe esünk és elveszünk, mikor titeket üldözni megszűnünk."

A császár kegyelmet akart gyakorolni fölöttük, megengedte, hogy az általuk választandó halál nemével menjenek a másvilágra, azért így szólott hozzájuk : “Válasszatok magatoknak oly halált, amilyent akartok." Lehel megszólalt : “Előbb hozasd elő kürtömet, hadd fujjam meg, azután majd megfelelek neked." Mikor a kürtöt elhozták és kezébe adták, egészen a császár közelébe lépett s úgy tett, mintha bele akarna fújni, de ugyanakkor teljes erejéből olyat sújtott vele a császár fejére, hogy az tüstént szörnyet halt. Lehel utolsó szavai ezek voltak : “Te előttem fogsz menni s engem szolgálsz a másvilágon." Ehhez a kijelentéshez a krónika aztán hozzáteszi, hogy a szkithák hite szerint, akiket ők leölnek, azok a másvilágon nekik szolgáik lesznek. A két vezért azután mindjárt lefogták és Regensburgban felakasztották. Az a nagy esemény, mely úgyszólván eldöntötte a magyarság további sorsát és különösen a külfölddel szemben ezután nagyon is óvatossá tette őket, kellett hogy érdekelje nemzeti krónikáinkat is. Hiszen az augsburgi ütközet a tizedik századbeli magyarság történelmi életének, habár igen szomorú, de legkiemelkedőbb eseménye. Anonimusznál, Kézainál, Márknál találunk is erre vonatkozó feljegyzéseket, amelyeknek hitelességét természetesen felesleges vitatni, hiszen az első olvasásnál kiderül, hogy még akkor is, mikor a legnagyobb hitelességre törekedtek, ellenmondásokba bonyolódtak. Anonimusz például úgy tudja, hogy az augsburgi hadjárat nem Taksony, hanem Zsolt fejedelem uralkodása alatt történt s a hadjárat harmadik vezére Bulcsu és Lehel mellett Botond volt.

Az augsburgi ütközetről érdemileg semmit sem tud, sőt Augsburg városát még csak meg sem említi, csupán azt tudja, hogy miután a magyarok Alemániában nagy dúlásokat vittek végbe, a bajorok és alemánok “istentelen cselei" által Lehel és Bulcsu fogságba jutottak és az Inn-folyó mellett felakasztották őket. Botond és társai, mikor látták az ellenség galád eljárását, megesküdtek, hogy egyikük a másikat nem hagyja el és baj esetén teljes erővel segítik egymást. Erre sebzett oroszlánokként rávetették magukat az ellenségre és olyan győzedelmet arattak felette, ami jóval többet ért a németeknek a magyarok felett nyert, győzelménél. Kézai Simon mester azonban jóval többet tud, mint Anonimusz. Az ő elbeszélése mindjárt az augsburgi táborozóknál kezdődik. A magyarok gyűlése ugyanis Lehelt és Bulcsut küldte Németországba, kik Augsburg alá érve, a Lech-folyón túl levő réten ütöttek tábort és a várost állandóan, zaklatták támadásaikkal. Ulrik püspök követeket küldött a császárhoz és felhívta őt, hogy segítse meg a várost, mert a magyarok sokan vannak ugyan, de “nem vigyáznak magukra," vagyis a szükséges éberséget és fegyelmet elmulasztják, minélfogva könnyen el lehetne velük bánni. A császár Ulrik hívására gyorsan összeszedte hadait és a város alá érkezett. Előbb azonban jól kikémleltette a magyarok, seregét és hadállását. Napkelte után három órával aztán, miközben nagy zápor zuhogott, rájuk támadt és a város közelében levő egyik csapatukat megverte.

Lehel és Bulcsu hajóra szállva iparkodtak a Dunán menekülni, hogy Magyarországba érjenek, de Regensburgnál elfogták őket és ugyanitt a császár mindkettőjüket bitófán végeztette ki. Kézai jelenti, hogy neki van tudomása a Lehel-féle legendáról, melyben a magyar vezér a császárt kürtjével agyoncsapja, de hozzáteszi, hogy ez “mesebeszéd," ami ellenkezik a valószínűséggel és aki az ilyesminek hitelt ad, gyengeelméjűségéről tesz bizonyságot, mert a foglyokat összekötözve szokták a fejedelmek elé állítani. Hanem az már megfelel a valóságnak, mondja Kézai és a krónikákban is meg van írva, hogy vakmerően káromkodva, tiszteletlenül beszéltek a császárral és szemébe mondották, hogyha megöleti őket, akkor a magyarok sem kegyelmeznek a német foglyoknak s valamennyiüket kivégzik. Tehát nem gyáván és meghunyászkodva haltak meg, hanem bátran és férfiakhoz illő módon, kik a császárral szemben is vitatták a maguk jogát. Figyelmeztetésüknek azonban nem volt hatása. A császár kivégeztette őket, mire a magyarok az összes foglyaikat, gyermeket, nőt, aggot, mintegy húszezret felkoncoltak. Kézainak tudomása van azonban a magyaroknak egy másik seregéről, mely Augsburgtól távolabb tartózkodott, de nem vett részt az ütközetben. Ez a sereg, mihelyt észrevette, hogy a császár hadai a magyarok másik seregére támadtak, észrevétlenül egy erdőbe húzódott és ott várta be az eredményt.

Mihelyt a csatának vége lett és a császári sereg felbomlott, ennek nagyobbik felét üldözőbe vették és megállásnélkül nyilazták, szabdalták és kergették őket, amíg ezek belátták menekülésük lehetetlen voltát s halálra szánva megadták magukat. A magyarok az egész sereget bekerítették s bosszúból a vezérek kivégzéséért valamennyiüket leöldösték, pedig lehettek vagy nyolcezren. A krónika így bosszúltatja meg az augsburgi ütközetet és a vezérek kivégzését a magyar sereg másik felével. A magyar sereg ezután Ulmnál átkelt a Dunán és a fuldai kolostort rabolta ki, majd az egész sváb területet feldúlta. Innen is tovább mentek azután és a Rajnán átkelvén az ellenük jövő lotharingai és sváb herceggel ütköztek össze, kiket keményen elvertek. Most zavartalanul folytathatták útjukat Franciaországba, hol a keresztényeket és a szerzeteseket sanyargatták, majd a Rhóne-folyóig jutva, Segusa (Susa) és a Taurina (Turin) városokat rabolták ki. Végre az olaszországi havasokon keresztül hazatértek. A Lehelről szóló mondának, ha több nem is, de legalább egy emléke maradt és ez a Lehel kürtje, mely ma is megvan és a jászberényi múzeumban őrzik. Ez a kürt elefántcsontból való faragvány, mely Pulszky Ferenc szerint bizánci munka és a X-XI. századból származhatik s tulajdonképen cirkuszi előadásoknál használt kürt volt, amint azt a rajta levő domborművek is bizonyítják.

Kezdetben csak jászkürt néven ismerték, de Molnár Ferenc jászkún kapitány révén általánosan elterjedt az a hit, hogy ez a kürt Lehel vezéré volt. Molnár Ferenc hirdette azt is, hogy a kürt csorbasága onnan származik, mert Lehel vezér főbeütötte vele Konrád császárt. Persze sokan, többek között Decsy Antal hisztorikus már régebben tiltakoztak ezen feltevés ellen, de a köztudatban úgy meggyökeresedett a kürt legendája, hogy azóta sem lehetett onnan kiirtani. A legenda még azt is fenntartotta, hogy a kürtöt csak Lehel vezér tudta megszólaltatni. Ezt az állítást azonban megcáfolja Káldy Gyula, aki 1893-ban hatalmas riadót fújt el rajta.

További hadjáratok Taksony alatt.

A németországi vereség nagy hatással volt a magyarokra, kikről egy olasz krónikás ekkortájban azt írta, hogy Ottó győzelmei folytán úgy meg vannak rémülve, hogy “moccanni sem mernek." Bizonyára túlzás ez a kijelentés, de annyi alapja mégis van s ezt Kézai is tudja, hogy a németországi vereségek lecsöndesítették a magyarok harci kedvét s ezután nem mentek sem Németországba, sem Franciaországba azért sem, mert tudomást szereztek arról, hogy Francia és Németország szövetségre lépett ellenük.

Az augsburgi ütközetnek voltak azonban más hatásai is a magyarokra. Kétségtelen, hogy vereségüket semmiesetre sem vitézségük hiánya, hanem a fegyelem felbomlása és a folytonos kalandozásokban megszokott portyázó, kisebb tömegekkel való és főként rajtaütésekre irányuló hadviselésük okozta. A német had előnye velük szemben éppen abban állott, hogy sokkal tökéletesebb fegyverzetén kívül eltanulta a magyarokkal való harcolás módszerét. A magyar törzsek között ezidőtájban, alighanem a fejedelem erélytelensége folytán, a belső fegyelem nagyon meglazult s a könnyű zsákmányszerzésen kívül egyébre alig gondoltak. A nemzet maga együttesen alig vett részt ezekben a hadjáratokban, hanem csupán egy-egy nemzetség, egy-egy törzs férfiai. Ennek a portyázó hadviselésnek előbb-utóbb jelentkeztek volna káros hatásai. Az augsburgi ütközet ennélfogva arra való volt, hogy óvatosságra bírja őket. Ez az óvatosságuk, ha nagykésőre is, de megnyilvánult most abban, hogy a nagyobbszabású nyugati kalandozásoktól ezután tartózkodtak. Dél és kelet felé azonban tovább is folytak egy ideig még a kicsapások, amíg lassanként azután ezek is elmaradtak. Alkalmilag, ritkán egy-egy csapat megjelent a mai Horvátországban, Dalmáciában, Montenegróban, Hercegovinában és Szerbiában, de állandóak az ide való betörések azért sem lehettek, mert a vidék szegény volt s nem érdemelte meg a magyarok fáradságát. Legszívesebben ezután is Konstantinápoly vidékét járták, mert itt még mindig számíthattak gazdag zsákmányra. A krónikák előadása szerint vagy öt esztendeig a magyarok nem mozdultak ki hazájukból, de ezután Bulgárián keresztül egészen Konstantinápolyig hatoltak.

Ekkor történt meg itt Botond vezérnek egy óriási termetű göröggel az a páros viaskodása, melynek emléke a mondában is fennmaradt. A magyaroknak Konstantinápoly alá való megérkezése után a városból egy óriás görög jött ki, aki azt ajánlotta, hogy két magyar álljon ki vele birokra s ha ő ezeket le nem győzi, a görög császár adófizetője lesz a magyaroknak. A magyarokat a görög hányavetisége igen felbosszantotta és Botond haragtól kipirulva előlépett és így szólott hozzá : “Én Botond vagyok, igaz magyar, legkisebb a magyarok között ! Végy magad mellé két görögöt, hogy az egyik kimenő lelkedet fogja fel, a másik pedig testedet temesse el, mivel minden bizonnyal adófizetőjévé teszem a görög császárt nemzetemnek." A sereg vezére, Apor, ekkor állítólag azt a parancsot adta Botondnak, hogy menjen Konstantinápoly érckapuja elé és mutassa meg rajta a maga erejét. Botond el is ment s bárdjával az érckapun egy csapással olyan hatalmas rést ütött, hogy azon egy ötéves gyermek kényelmesen ki és bejárhatott volna. Olyan nagy volt a görögök csodálkozása Botond erején, hogy ennek emlékére a kaput később sem igazították ki. Ezalatt a küzdőtér természetesen gyorsan megtelt emberekkel. Botond fegyvertelenül lépett ki a síkra. Körülötte a magyarok félkörben ívet vontak, a görögök pedig a város falain gyűltek össze, hogy a bajvívás lefolyását szemléljék. Megjelent nemsokára a görög óriás is.

Egyenesen Botondnak tartott, de midőn őt egyedül látta, felkiáltott : “Miért nem hoztál magaddal még egy magyart segítségül ?" Felelet helyett Botond megragadta a görögöt és egyórai küzdelem után úgy a földhöz teríti, hogy az semmiképen sem tudott onnan felkelni. Ennek láttára a görög császár, az előkelő görögök és a császárné udvarhölgyeivel otthagyták a városfalakat és palotáikba vonultak vissza. Igen nagy szégyennek tartották a vereséget. A görög törött karjával életben maradt, mégis ez okozta később a halálát. Ámde a magyarok is előállottak jussaikkal. Minthogy az ő emberük nyerte meg a küzdelmet, követelték az adót, mire a császár elnevette magát, ezzel jelezvén, hogy az egész igéret csak tréfa volt. A magyarok Taksonnyal tanácsot tartva elhatározták tehát, hogy Görögországot és Bulgáriát kíméletlenül fogják dúlni. Igy is tettek. Gazdag zsákmányt szedtek, melyben aranyon, ezüstön és egyéb drágaságon kívül rendkívül sok barom és fogoly volt s nagy örömmel visszatértek Magyarországba. Kézai megjegyzi, hogy ez volt az utolsó zsákmány, melyet a magyarok ejtettek, amíg pogány vallásúak voltak. Ez a monda azonban, bármilyen érdekességgel adja elő a magyarok konstantinápolyi szereplését, mégis csak monda, melynek állításait ellenőrizni nem lehet. A görög és német írók feljegyzései az augsburgi ütközet utáni időkre nézve valamivel több bizonyossággal tájékoztatnak.

Szerintük a magyarok 961 óta több ízben kalandoztak a déli és keleti tartományokban. Ez évben Thrákiában jártak. Egyik csapatukat Máriánusz pátriciusz szétverte, de a következő évben már ők győztek. Midőn pedig a rákövetkező évben Konstantinápoly felől dús zsákmányaikkal visszatértek, a lesben váró görögök újból megverték őket. Hadi kalandozásaik kiterjedtek még Bolgárországra is, melyet 964 óta sűrűbben meglátogattak. Bolgárországban ekkor Péter király uralkodott a görög császár oltalma alatt. Miután nem volt képes országát a magyarok ellen megvédelmezni, a görög császártól kért segítséget, aki azonban oltalom nélkül hagyta. Szláv harcosait egyideig szembeállította a magyarokkal, de miután a különben bátor és vitéz szláv katonák nem voltak képesek a magyaroknak ellenállani, jobbnak látta a küzdelmet abbahagyni. Erre Péter békét kötött a magyarokkal, biztosította őket az országán keresztül való szabad átvonulásról, ha őt és népét nem bántják. Kötelezte magát egyúttal arra is, hogy a görögök ellen harcoló magyarokat, mint a görög császár szövetségese sem fogja bántani. A magyarok nemsokára Thrákiába törtek Taksony vezetése alatt és ott nagy dúlásokat vittek végbe. A görög császár felszólította ekkor Pétert, hogy akadályozza meg a magyarok átkelését, de Péter visszaüzent, hogy semmit sem tehet, mert a magyarokkal való béke köti a kezét.

A békét pedig éppen azért volt kénytelen megkötni, mert a görög császár támogatását, mikor maga is veszedelemben volt, hiába sürgette. A görög császár haragja most tehát Péter ellen fordult s mivel ő háborúval volt elfoglalva, gazdag ajándék ellenében Szvatoszláv orosz fejedelmet vette rá Bolgárország megtámadására. Szvatoszláv alatt az oroszok mindinkább terjeszkedtek s a görög császár ajánlata egészen megfelelt céljaiknak s 968-ban már megkezdték a betörést Bolgárországba. A következő évben Szvatoszláv folytatta a bolgárok elleni hadjáratot, miközben a bizánci trónon Nikeforosz Fokász megöletése folytán változás állott be s a megölt császár helyét Zimiszcesz János foglalta el, aki megelégelte Szvatoszláv pusztításait s ezért ráüzent, hogy szüntesse be hadjáratát s vonuljon vissza hazájába. Szvatoszláv éppen megfordítva cselekedett. Visszaüzente a görög császárnak, hogy nemcsak Bolgárországot, hanem Bizáncot is meg fogja támadni s evégből szövetségre lépett a magyarokkal és bessenyőkkel. Ezekkel együtt betört most Thrákiába és Drinápolyig pusztította a vidéket széltében-hosszában. A görög császár által küldött sereg vezére, Bardász hadának csekély száma miatt nem mert megütközni Szvatoszláv hadaival, inkább visszahúzódott és a város falai között biztosította magát. Miután a szövetséges csapatoknak nem sikerült ezután sem harcra bírni őt, elszéledtek s nem törődve többé a hadi fegyelemmel, valamint a tábor rendbentartásával, kalandozásokra és tivornyákra adták magukat.

Bardász, mihelyt értesült a szövetséges seregben uralkodó állapotokról, nyomban haditervet készített és elhatározta, hogy külön-külön fogja őket megtámadni. Seregének nagyobb részét a város alatt vonta össze jól fedezett helyen. Egy kisebb csapatot aztán az ellenséges tábor irányába küldött, hogy az ellenséget maguk ellen ingerelve az összevont görög sereg csapdájába vonják. Ez a csapatrész először a bessenyőkkel találkozott, kik a görögök láttára lóra kaptak és vad rohammal iparkodtak őket szétverni. Ámde, mire ezt tehették volna, Bardász a csapdájába rohant bessenyőket hirtelen körülfogta és majdnem utolsó emberig levágta. Bardász ezután először az oroszok, majd a magyarok táborát rohanta meg és igen kemény, öldöklő harcban mind a kettő fölött győzelmet aratott. A magyaroknak valószínűleg ez volt az utolsó jelentékenyebb hadi vállalata, mert azontúl a hazai és a külföldi krónikák sem emlékeznek kalandozásaikról. Kisebb jellegű portyázások, alkalmasint történhettek ezután is, de a szinte rendszerré vált és évről-évre megismétlődő rablókalandozások most már nemcsak a nyugati, hanem a déli és keleti részek felé is megszűntek. A közel háromnegyedszázadig tartó portyázások és kalandozások a nemzet erejét nagyon meggyöngítették és hadrendszerét is károsan befolyásolták.

A nagyobb tömegű és szervezett hadviselés helyébe a kalandozások folytán a portyázó harc lépett, melynél a meglepetés, a gyors támadás és a siker gyors kihasználása volt a fő. Ezt szinte a virtouzitás színvonaláig fejlesztették, de eközben mindinkább elszoktak a nagyobb tömegekben való hadjáratoktól, melyek kemény vezetést, szigorú fegyelmet és pontos összműködést tettek szükségessé. Az augsburgi csata volt a megbosszúlója ennek az állapotnak, midőn a magyar seregnek nagytömegű, jól kiképzett, kitünő felszerelésű és az ő hadviselésük szerint betanított csapatokkal kellett megküzdeniök. Itt derült ki végzetesen, hogy a portyázó hadviselés mennyire elszoktatta már a magyarokat a hadseregkötelékben való működéstől s hogy milyen végzetessé vált az a mulasztás vagy gondatlanság, hogy a magyar megkerülő csoport támadása és a fősereg harcbalépése nem egyidejűleg és nem egyöntetűen lett végrehajtva. A harci kedv fokozatos megcsappanását és a békésebb életmódra való áttérést kétségtelenül az augsburgi csata hatásának kell tulajdonítanunk. És amilyen arányban szűnnek a kalandozások, abban az arányban bontakoznak ki a nemzet előtt olyan viszonyok, melyek mindinkább belevonják őt a nagy európai kultúra közösségébe. A tizedik század végéig a magyar nép nagy változásokon megy keresztül. Nomád életét lassanként a helyhezkötöttség s a gazdálkodás kényszere váltja fel. Az európaverő harcosok ivadékai számára az átalakulás új és új kényszerűségei nyílnak meg s a nemzet észrevétlenül alkalmazkodik az új viszonyhoz.

S miként egykor a szilaj harcokban, most a békés alkotások terén is megállja helyét az európai népek versenyében.

Géza fejedelem.

Taksony fejedelem állítólag 972-ben halt meg s holttestét a hagyomány szerint Pestmegyében, a Duna mellett fekvő Taksony községben pogány szertartás mellett helyezték örök nyugalomra. Taksony uralkodása alatt már ijesztő mértékben terjedt az az erjesztő folyamat, mely a magyarság belső egységét megbontotta. Az augsburgi ütközetig, sőt egy ideig még azután is, a magyarság nevezetesebb élményeit azok a külföldi kalandozások alkották, melyek Zsolt egész uralkodása alatt folytak és Taksony alatt is csupán a többszöri vereségek miatt szűntek meg. Taksony tehát semmiesetre sem lehetett az a hatalmas szervező tehetség és tekintélyes vezető, mint aki Árpád volt, mert különben nem hatalmasodhattak volna el alatta a külföldi kóborlások, melyeknek egyikében-másikában egyébként maga is részt vett s az egyes törzsek önkénye nem nőhetett volna a középponti hatalom fölébe. Árpád halála után a magyarság belső hanyatlását ugyanis az idézi fel, hogy a középponti hatalom fokozatosan meggyöngül és a fejedelem nem képes a törzsek felett hatalmát és akaratát érvényesíteni. A külföldi kalandozások mindinkább eltérítik a nemzetet igazi hivatásától és erkölcsét fokozatosan annyira aláássák, hogy a végén a zsákmány és a kincsszerzés mohó vágya hatalmasodott el rajta.

Természetes és magától értetődő dolog, hogy ez az állapot sokáig nem tarthatott. Mert a külföldi fejedelmek, ha viszálykodásokban éltek is egymással, azért a közös érdek következtében mégis csak egyesülésre voltak utalva, mikor a magyar betörések állandóságát tapasztalták. A számtalanszor szenvedett súlyos vereségek tehát közelebb hozták őket egymáshoz, mert a magyarságban azt a veszedelmet látták, mely mindannak a tönkretételére tör, amit az addigi kultúra alkotott. Az augsburgi nagy vereség után Taksony politikája és a törzsek magatartása nem lehetett más, mint a rájuk nézve már végzetes jellegű nyugati harcok kerülése és a civilizáltabb életmóddal való megbarátkozás. Ellenkező esetben egész Európa talpra állott volna a pogány és barbár magyarok ellen s bármilyen áldozatok árán, de végül mégis csak megsemmisítette volna a magyarságot. Hogy ez nem történt meg, kétségtelenül a magyarság magábaszállásának érdeme. Ezt az érdemet Taksony halála után még nagyobb mértékben megszerzi Géza fejedelem, ki már atyja életében nőül vette a Konstantinápolyban megkeresztelkedett Gyula vajda Sarolta nevű gyönyörű leányát. Történeti dokumentumok nem maradtak fenn róla, de politikája alapján kétségtelennek találjuk, hogy trónra lépése után Géza is felvette a kereszténységet, amire nagy szüksége volt, hogy a külföld előtt maga és állama iránt bizalmat keltsen.

Géza éles szemmel felismerte azokat a viszonyokat, melyekbe a magyarságot a külföldi kalandozások sodorták. Korán belátta, hogy a békében való maradás életkérdése a magyarságnak, azért szigorúan betiltotta még a határszéleken való hadjáratokat is. De ez csak az első lépése volt Géza azon politikájának, mely a nemzet átalakítását célozta. A viszonyok parancsoló kényszere egyenesen ráutalta arra, hogy olyan reformokat kíséreljen meg, melyek a nemzet fennmaradásának legszükségesebb feltételei. Kiváló segítőtársra találtak ezen törekvései feleségében, a szilajlelkű, de feltünően szép Saroltában, kinek kezéért többen vetekedtek, de ő Gézát választotta. Saroltát az egykorú írók szépsége különös kiemelésével igen szilaj, szenvedélyes és erőszakos nőnek rajzolják. Szenvedélyei uralkodtak fölötte, melyek a józan ész szavát nem egyszer egészen háttérbe szorították. Ivott, lovagolt, verekedett, mint bármelyik férfi s ha dühre ingerelték, képes volt embert is ölni, csakhogy indulatait kielégítse. Jellemére nézve tehát teljesen egyezett Gézával, aki szintén lobogó indulatú szenvedélyes ember volt. Sarolta nagyravágyása által is ösztökélte férjét a reformok megkezdésére. Géza a nemzet biztosításának módjait keresvén, mindenekelőtt arra határozta el magát, hogy Németországgal jó viszonyt fog fenntartani vagy legalább is keresni fogja az Ottóval való barátságot.

Az alkalmat megadta reá Ottónak Gézához küldött követsége. Taksony halála után ugyanis, még 972-ben a verduni püspököt, Brunót Ottó király Magyarországba küldte Gézához. Hogy mi volt Ottó célja a követségküldéssel, megtudjuk abból a levélből, melyet Pilgrim passaui püspökhöz intézett, amelyben a követet különös figyelmébe ajánlja. Ezen levelében Ottó többek között ezeket írta : “. . . a magyarok földjére küldjük őt, hogy azok királyát mentől előbb a mi szándékunkra hajlítsa. Gondod legyen tehát reá, hogy e követség a legóvatosabban végrehajtassék, mert ha az, miként mi kívánjuk, szerencsésen sikerül, mind neked, mind a tieidnek nagy hasznára leszen." Ottó, értesülve Géza békés hajlamairól, kétségtelenül arra törekedett, hogy egyfelől a békét biztosítsa, másfelől ennek zálogául a magyarokat a keresztény vallásra térítse. A verduni püspök eljött tehát Magyarországra. Látogatásának eredményei nem ismeretesek, de azt már tudjuk, hogy Géza egy év mulva viszonozta a látogatást a maga követei által, kik Kvedlinburgban keresték fel Ottót, kivel békét és szövetséget kötöttek. Valószínű, hogy Ottó a béke fejében azt kívánta Gézától cserébe, hogy a keresztény vallás hirdetésére Németországból Magyarországba menő papoknak szabad bemenetelt engedjen. Ottó még ebben az évben meghalt, de ezért eddigi rövid és barátságos érintkezésüknek mégis meglett az eredménye, mert a keresztény hittérítők lassanként átlépik az ország határát és a pogány magyarok között megkezdik az evangélium hirdetését.

A keresztény egyház ügye Magyarországon a honfoglalás előtt.

A magyar keresztény egyház megalakulásának, ha nem is szerves részét, de történeti szempontból előzményeit alkotják azok a törekvések, melyek Magyarország területén abban az időben mentek végbe, mikor ezt a földet magyarok még nem lakták. Érdekes és tanulságos dolog tudni, hogy miként indult meg ezen a területen a kereszténység térfoglalása és minő okok hatása következtében szakadt meg a tizedik század folyamán. Röviden átpillantjuk ezt a jelentőséges kultúrmozgalmat, hogy átmenetet adjunk a tizedik századbeli magyarországi eseményekhez. A kereszténység első nyomait Magyarország mai területén a nyolcadik században találjuk az avaroknál. Midőn Nagy Károly az avar birodalmat megsemmisítette, Tudun avar kán igéretet tett a keresztény vallás felvételére, mellyel azonban népe nem nagyon sietett, habár ő felvette a keresztséget. Az avar birodalom ellen folytatott harcok roppant néptelenné tették az ország akkori területét, úgyhogy Nagy Károly a Bajorországhoz csatolt Pannoniába kénytelen volt németeket és szlávokat telepíteni. Felső-Pannonia ezen részének a Duna, Rába és Dráva közé eső területét a salzburgi érsek a maga egyházi hatósága alá helyezte s innen kezdve, vagyis 797 óta kezdett a keresztény vallás ezen népek között lassanként tért foglalni.

Különösen azon a területen, melyet közönségesen avarok földjének neveztek, a Haimburgtól Szombathelyig elnyúló térségen fakadt fel elevenebben az egyházi élet. Amennyiben hinni lehet Piligrim passaui püspök okleveleinek, Lajos német-frank király 836-ban és pár évvel később ezen a területen adományozott birtokokat több német püspöknek s húsznál többre ment azon lelkészségek száma, melyek a vidéken voltak. Csakhogy ezen Piligrim-féle oklevelek adatai nem látszanak megbízhatóknak s az a vélemény róluk, hogy Piligrim azokat a saját érdekeinek előmozdítására hamisította. Morvaországban a kereszténység terjedése Privina morva-szláv fejedelem megtérésével kezdődik, ki, miután a keresztséget felvette, Nyitrán egyházat alapított, mely elég szépen virágzott. Német papok járják be ekkor az országot és buzgón folytatják a térítést, mivel a német királyok azt hitték, hogy a kereszténység által a népet nagyobb fegyelemben fogják tartani. Privina is hasonló szempontból támogatta a német térítők munkáját. Nemsokára elűzték ugyan innen, de Alsó-Pannonia szlávjainak fejedelmévé lett. Itt alapította, a Zala-folyó torkolatánál Mozaburg várát s ugyanitt templomot is emelt, melyet salzburgi érsek szentelt fel. Privina alatt Alsó-Pannoniában a kereszténység annyira megerősödött, hogy a templomok száma a harminchatot is meghaladta. Uralkodása azonban 861-ben megöletésével véget ért.

De fia, Kocel hű maradt atyja hagyományaihoz s iparkodott a kereszténységet virágzásban tartani. Morvaországban, miután Privina elűzetett, Moimir fejedelem lépett helyébe, kit 846-ban unokaöccse, Ratiszláv váltott fel. Ez több ízben tett kísérletet arra, hogy magát és népét a német-frank király hűbéruralma alól kivonja. Hogy egyházilag is függetlenítse tartományát a német befolyástól, III. Mihály görög császárhoz követeket küldött s olyan papokat kért tőle, akik a tartományában lakó szláv népet anyanyelvén volnának képesek a keresztény hitágazatokra tanítani. Mihály császár meghallgatta Moimir kérését és két térítőt, Methodiuszt és Cirillt küldte Morvaországba. A térítők azonban belátták, hogy igazi sikert csak akkor érhetnek el, ha a szertartásokat is szláv nyelven végzik. Evégből lefordították az evangéliumokat szláv nyelvre és az egyházi szertartásokra is ezt a nyelvet alkalmazták. A német főpapoknak azonban nem tetszett az egyházi liturgia elszlávosítása, ennélfogva Cirill és Methodiuszt feljelentették a pápánál, kiket I. Miklós pápa a feljelentés alapján magához idézett. Alsó-Pannoniában vette a két térítő a pápa halála hírét, minélfogva útjukat megszakították és a szláv evangéliumokat, valamint már a Morvaországban elterjesztett szláv írásmódot az itt lakó népekkel is megkedveltették. II. Adrián volt már a pápa, mikor a két térítő Rómába érkezett.

Itt azonban nem volt semmi bántódásuk, sőt a pápa helyeselte munkájukat s nemcsak eddigi működésüket hagyta helyben, hanem azt is megengedte, hogy az isteni tisztelet szláv nyelven tartassék. Cirill és Methodiusz egy ideig Rómában maradtak, hol az előbbi, miután szerzetes lett, nemsokára meghalt. Nemsokára aztán megérkeztek az alsópannoniai szláv fejedelem követei a pápához azzal a kérelemmel, hogy az egyházi tanok terjesztése céljából küldje Methodiuszt hozzájuk. Methodiusz Alsó-Pannoniában nagy eredményeket ért el a keresztény egyház gyarapításával, de sikereivel egyidejűleg a német papok, különösen a salzburgi érsek és a passaui püspök féltékenységét is felkeltette. Feljelentették tehát újból a pápánál az isteni tisztelet elszlávosítása miatt és sikerült azt is kivinniök, hogy működése helyét kénytelen volt elhagyni. Csak Adrián pápa utóda, VIII. János alatt térhetett vissza újból alsópannoniai egyházmegyéjébe. De még nagyobb lett ezután a hatalma, mikor Kocel halála után Alsó-Pannonia keleti részét egészen a Dráváig Szvatopluk morva fejedelem foglalta el. Methodiusz most a Nagy-Morvaország egyházi életének vezetője lett, ami a német papság gyűlöletét csak fokozott mértékben növelte iránta. Megint feljelentették a pápánál, de panaszukban ezúttal külön vádat is emeltek ellene s azzal gyanusították, hogy eretnek tanokat hirdet. A pápa hitelt adott a vádaknak és Methodiuszt magához idézte.

Kihallgatta őt s azzal bocsátotta el magától, hogy addigi intézkedéseit, néhány lényegtelen külsőség leszámításával helybenhagyta. Methodiusz 885-ig, haláláig vezette ezután egyháza ügyeit, de halála után alkotása csakhamar semmivé lett. Utóda, Wikling nyitrai püspök, azelőtt passaumegyebeli pap lett, aki, miután magát érsekké neveztette ki, sorban megsemmisítette Methodiusz újításait. A szláv liturgia híveit elkergette, a latin szertartást visszaállította s nem tűrt egyházmegyéjében csak olyan papot, aki a latin ritus szerint végezte az istentiszteletet. Az elűzött szláv papok Horvát és Bolgárországba, a mai Szerbiába menekültek. Methodiusz egyháza pedig rövid fennállás után megszűnt azon a területen, mely más név alatt, de a mai Magyarország jókora részét alkotta. Szvatopluk halála után Nagy-Morvaország darabokra bomlott. Az imént még virágzó egyházi élet is elsorvadt s különösen a magyaroknak az ország területén való megjelenésével egészen megszűnt, úgyhogy 899-ben a bajor püspökök, midőn a magyarországi szlávokról beszélnek, “álkeresztényeknek" nevezik őket s úgy tüntetik fel, mint akik a magyar szokások hatása alá kerülvén régi hitüket egészen elhagyták. A magyarokkal együtt raboltak és dúltak mindenfelé s külsőleg is iparkodtak hozzájuk hasonlítani. Hajukat éppen úgy nyírták, mint a magyarok s ha templom akadt útjukba, éppen úgy felégették, mintha ők is pogány magyarok lettek volna.

A honfoglalás alatt nem is maradt meg egyetlen templom sem épségben az országban s majdnem egy századon keresztül, míg Géza térítési munkája meg nem kezdődött, papok, püspökök vagy más egyházi személyek nincsenek Magyarországon s a szláv ajkú lakosság, ha nem is felejtette el teljesen vallását, de annyira összekeverte babonákkal és előbbi pogány vallása emlékeivel, hogy keresztény vallásnak azt semmiesetre sem lehetett tekinteni. A honfoglalás a szlávok között erősödésnek induló kereszténységet teljesen tönkretette s csak akkor kezdődik igazában a szlávoknak is a megtérése, mikor a magyarság a keresztény eszmék befogadására kezd hajlani. Az a szláv nemzedék ugyanis, mely a honfoglalás óta nőtt fel, a vallási élet szükségletei iránt éppen úgy nem bírt érzékkel, mint a pogány erkölcsű magyarok. Hallott ugyan valamit apáitól a keresztény tanokról, de primitív elméje nem volt képes azt sem megérteni, sem átérezni, ennélfogva neki is várnia kellett azt az időt, mikor, mint a magyarokat, az uralkodó politikája őket is a keresztény hit felvételére utalja. A Magyarország területén élő horvátok, szerbek, bolgárok között a keresztény vallás elég gyorsan terjedt el. A térítésben János spalatói érsek járt elől, aki Dalmáciában és Szlavoniában templomokat építtetett, püspökségeket alapított s gyorsan terjesztette a kereszténységet.

A magyarok között a keresztény hitéletnek még a nyomát is alig találjuk a tizedik század második feléig. Etelközi érintkezéseik folyamán mindenesetre tudomással bírtak a keresztény vallás létezéséről azonkívül a kazároknál járt Cirill és Methodiusz atyák térítéseinek híre folytán, de őket teljesen érintetlenül hagyta ez a mozgalom. A honfoglalás idején pedig nemcsak hogy nem siettek a kereszténység felvételével, hanem a már addig alkotott magyarországi egyházi szervezetüket is megsemmisítették. Nem kell azonban azt hinni, hogy a kereszténység ezen megsemmisítését a magyarok ellentétes vallási elvei okozták. Számos bizonyság szól amellett, hogy a magyarság sohasem volt türelmetlen a vele egy területen élő fajok vallása iránt. A hódítással kapcsolatos harcoknak s a külföldi kalandozásoknak sok templom esett ugyan áldozatul, egyébként éppen a külföldi kalandozások igazolják és ezek között is főképpen a szent-galleni táborozás, hogy a keresztény vallással szemben türelmesek, sőt közönyösök voltak. A templomokat nem vallási fanatizmusból dúlták fel, hanem a remélt gazdag zsákmány kedvéért. Őket nem a vallás és nem a hitágazatok, hanem a préda érdekelte elsősorban.

A későbbi térítéseknek aránylag gyors és síma lefolyását is azzal magyarázhatjuk meg, hogy valamely különösebb vallási bigotság a régi magyarok között nem élt s ha itt-ott voltak is ellenkezések vagy küzdelmek az új vallás behozatala alkalmával közöttük, ennek okai inkább politikai, gazdasági és társadalmi természetűek, mintsem vallásiak. Árpád és Zsolt uralkodása alatt a magyarság körébe a kereszténység még elszigetelve sem hatolt be, sőt még Taksony uralkodása alatt sem. Az augsburgi ütközetnek kellett elkövetkeznie és ezen ütközet tanulságainak fokozatosan kellett a köztudatban gyökeret vernie, hogy Géza levonhassa belőlük a magyarság számára azt a következtetést, mely a kereszténység felvételét a lét vagy nem lét kérdése alakjában állította a nemzet vezető osztályai elé. És ennél a pontnál kezdődik a magyarság történelmi jelentősége Európában.

A térítés kezdete Magyarországon.

Abban az időben, mikor a verduni püspök Magyarországra jött, a svábországi einsidelni kolostor egyik szerzetese, Wolfgang atya megindult Magyarországba, hogy a keresztény egyház igéit hirdesse. Wolfgang német nemes szülőktől származott s már gyermekkorában nagy hajlandóságot mutatott a vallásos életre. Az egyházi pályára lépett s Henrik trieri érsek a maga helyettesévé akarta őt tenni, de Wolfgang ehelyett inkább azt kérte, hogy gyermekeket taníthasson.

Henrik érsek halála után a szent életű Wolfgangot Ottó király püspökké akarta kinevezni, de ő ekkor sem fogadta el a kitüntetést, hanem szülőihez ment, majd, hogy egészen kegyes elmélkedéseinek élhessen, az einsidelni kolostorba vonult. Itt ébredt reá igazi életcéljaira, hogy nem elég a maga életének a tökéletesítése, hanem rajta kell lennie, hogy Istentől nyert tehetsége és erényei által másokat is az igaz hit ösvényére térítsen. Wolfgang tehát elhagyta a kolostort s Alemánián keresztül Norikumba, majd Pannoniába, a magyarok földjére jött. Apostoli munkája állítólag kevés sikerrel járt s emiatt Piligrim passaui püspök visszahívta, hogy ő vehesse kezébe a térítés munkáját. Wolfgang visszahívásának okát a külföldi egyházi írók működésének meddőségével akarják magyarázni s Piligrimet is úgy tüntetik fel, mint akit tisztán a céltalan munkától való félelem vezetett Wolfgang mellőzésében. Nem látszik valószínűnek ez a magyarázat, ha olvassuk Piligrimnek emlékiratát, melyet a magyarok megtérítése ügyében VII. Benedek pápához intézett. Kiderül belőle, hogy Piligrimnek, mint egy telivér tizedik századbeli törtetőnek saját külön céljai voltak Magyarországgal és a magyarsággal. Az ő révükön akarta volna ugyanis a lorchi érsekséget elnyerni. Piligrimben nagy mértékben ki volt fejlődve ugyanis a nagyravágyás és a hatalomszomj, melyet egyházi karrierjének az emelésével szeretett volna kielégíteni. Mihelyt elnyerte a passaui püspökséget, mely a salzburgi érsekség alá tartozott, azon mesterkedett. hogy magát függetlenítse és püspökségét szintén érsekséggé emelje.

Mivel a passaui egyházmegye kinyúlt egészen a magyar határig, sőt Magyarország nyugati részét is magába zárta, magának akarta megszerezni a magyarok térítésének érdemét, hogy ezáltal a pápa és Ottó császár kegyét megnyerje és az érseki széket biztosítsa magának. Piligrim mindenáron ki akarta terjeszteni egyházi hatóságát az egész magyarországi területre, melynek újonnan szervezendő püspökségei aztán az ő érseksége alá tartoztak volna. Rá nézve tehát fontos érdek volt, hogy a magyarok megtérítését ne más végezze, nehogy az érdemek mások előnyére szolgáljanak. Azért hívta vissza Wolfgangot, kivel eleinte szigorúan akart elbánni s mint kóbor szerzetest akarta kérdőre vonni. Csak mikor tapasztalta Wolfgang jámborságát és kiváló tehetségét, akkor változtatta meg szándékát irányában. Magyarországra azonban nem küldte vissza ezután sem, hanem maga vette kezébe a térítést s embereit, több papot és szerzetest útnak indított, kik nemsokára meg is kezdték az evangélium hirdetését. Hogy érsekké való kinevezését és a magyarországi egyháznak érseksége alá való helyezését másképen is biztosítsa, nem riadt vissza némi okmányhamisítástól sem. Összesen öt pápai bullát hamisított s ezek egyikében a lorchi érsekséget úgy tűntette fel, mint a passaui püspökség korábbi intézményét, melynek joghatósága Pannoniára is kiterjedt, minélfogva a lorchi érsekség utóda a passaui püspökség lévén, őt nemcsak az érseki cím, hanem a magyarországi egyház felett való kormányzási jog is megilleti.

Ilyen argumentumokkal felkészülve, emlékirat kíséretében fordult aztán a pápához, hogy érdemeinek elősorolása alapján érsekké való kinevezését szorgalmazza. A pápához intézett egyik memorandumában szinte dicsekedve említette Piligrim a magyarok tömeges megtérését. De úgy látszik, hogy ez a jelentése tele volt ferdítésekkel, mert habár egyesek fel is vették a keresztséget, de a nagy tömeg még mindig pogány szertartásait követte, sőt becsapásokat intézett Piligrim püspök birtokaira is. Az idegen származású térítők emiatt kénytelenek voltak menekülni s pár év mulva Piligrim is felhagyott a magyarok térítésével s Babembergi Luitpold szövetségében támadást intézett a magyarok ellen. Piligrim püspöknek VII. Benedek pápához intézett emlékirata túlzásai és helyenként való megbízhatatlansága ellenére is a magyar viszonyokról igen érdekes adatokat tartalmaz. Piligrim afölött való sajnálkozással kezdi jelentését, hogy “lelke minden vágya" ellenére nem mehet Rómába, mert a magyarok között megkezdett térítő műve nem engedi, hogy mielőtt munkáját befejezte volna, szent hivatása helyéről távozzék. A magyarokra vonatkozólag aztán a következőket írja : “. . . bár ezen nemzettől való rettegés megyém más tartománybeli hittérítői előtt nagy idő óta elzárta a bemenetelt : a jelen idő alkalmas volta mindazonáltal oda hív engemet.

A mindenható Isten, ki szokott kegyelmével mindig összegyűjti a szétszórtakat, megnyitni méltóztazott szívüknek sokáig elzárt ajtaját, hogy ridegségük leple szétszakasztatván s vadállati kegyetlenségük megszünvén, nyakaikat az Ur szelíd jármába görbítsék. A magyarok ezen nemzetétől sok kérelmekkel hivattam, hogy magam mennék, vagy küldötteimet intézném hozzájuk az evangéliumi munkára. Akikhez midőn mind a szerzetesekből, mind más papi rendekből elég alkalmas férfiakat küldöttem s mindeneket akként intéztem, miként az angolok történetéből tanultam : az isteni kegyelem csakhamar oly gyümölcsözőnek mutatkozék, hogy a katolikus hitben oktatván és keresztelvén, mint a két nemű magyarok közül, mintegy ötezret nyertek meg a Krisztusnak. A keresztények pedig, kik a nép többségét alkotják s oda a világ minden részéből foglyokként hurcoltattak s kik eddig gyermekeiket csak rejtekben szentelhették az Istennek, most minden félelem nélkül hozzák a keresztvízre. Oly öröm tölti el valamennyiüket, mint a vándort, midőn hazájába visszatér, hogy immár keresztény módra imaházakat építhetnek s lekötött nyelveiket az Üdvözítő dicsőítésére megoldaniuk engedtetik. Mert az Isten csodálatos kegyelmességének hatása alatt maguk ama pogányok is, kik megtévelyedettségükben maradnak, alattvalóik közül senkit nem tiltanak el a keresztségtől s a papokat sem gátolják a szabad járás-kelésben.

A pogányok oly békében élnek a keresztényekkel s velük olyannyira barátkoznak, hogy ott Izsaiás próféta jóslata látszik teljesedni : A farkas és a bárány együtt legelnek ; az oroszlán és az ökör egy jászolból esznek. S ekként majdnem az egész magyar nemzet hajlandó a szent hit felvételére ; hasonlókép a szlávok némely tartományai is készek hinni. Az aratás tehát bőséges, de munkások kevesen vannak. Ennélfogva szükségesnek látszik, hogy Szentséged oda néhány püspököt tétessen, mert a keleti Pannoniának és Möziának már a rómaiak és gepidák idejében is hét püspöke volt, kik az én lorchi szentegyházamnak, melyet én méltatlan szolgálok, voltak alávetve." Piligrimnek ez a levele, mely 974-ben kelt, több szempontból érdemli meg figyelmünket. Elsősorban is azért, hogy olyan időből való tudósítás ez a magyarokról, melyből a legkevesebb írott emlék maradt reánk. De ha megvilágítjuk kellőképen Piligrim valódi terveit, akkor állításainak a hitelességét, legalább is szószerint és betűszerint való értelmükben gyanuba kell vennünk. Mert mit is akart tulajdonképen elérni Piligrim érdemeinek ezen pontos, sőt aggályosan elfogult beismerésével ? Az érseki palástot.

Ő maga kéri a pápát levelének további részében : “Méltóztatnál általuk (Piligrim követei által) nekem kegyelmesen megküldeni az érseki palástot és föveget, mely a szentszéktől csak a metropolitának küldetik meg tisztelet díjául." Piligrim tehát nagyravágyó terveinek elérésére akarja felhasználni a magyarok térítése körül teljesített munkáját s éppen, mivel ezt akarja, látszanak állításai túlzottaknak, mert általuk a maga érdemeit akarja mindenáron megnagyobbítani, kiszínezni. Ámde ettől eltekintve, vagyis túlzásait csak kellő fenntartásokkal fogadva, közléseinek egyéb részei kétségtelenül igazságot is tartalmaznak. Megállapítható belőlük, hogy a megtérés iránt váló szándék nem volt idegen ekkor a magyaroknál s a fejedelmi udvar programszerűleg foglalkozott a kereszténység behozatalának eszméjével. Ami azonban az ötezer magyarnak a megtéréséi illeti, habár megcáfolni nem is tudjuk, de hihetőnek sem tartjuk. Mert voltak később jóval nagyobb eredményei a térítések és a szépszerével vagy erőszakkal folyó keresztelés ezreket és ezreket vezetett a keresztény egyházba, de hogy Piligrim érte volna el ezeket az eredményeket, nem hihetjük éppen azért, mert nagyon is nyilván elárulja abbeli szándékát, hogy ő az érseki süveg után törekszik mindenáron. Aki pedig érsekséget kíván, jó dolgot kíván ugyan, de nehezen hihető, hogy hő vágyában ne túlozná kelleténél jobban a maga érdemeit. Tudósításának azok a részei, hol személyes érdekei nincsenek, inkább figyelemreméltók. Megtudjuk ugyanis belőlük, hogy a keresztények, vagyis az idegenfajú népek a magyarok fölött többségben vannak s már ebben az időben templomokat kezdenek építeni Magyarországon.

Továbbá, hogy a magyarság nagy türelmet tanusít úgy a keresztényekkel, mint a hittérítőkkel szemben s végül, hogy a nemzet közhangulatában hajlandóság mutatkozik a keresztény vallás iránt. De ha szószerint is igaznak vennők Piligrim állításait, a bennük kifejezett eredményeket mégis csak ideigleneseknek kell tekintenünk, mert a magyar kereszténységnek ezen első palántái, amilyen gyorsan keletkeztek, épp olyan gyorsan el is hervadtak. Piligrimnek meglehetős része van benne, hogy az elvetett magvak terebélyes fákká nem nőhettek. A német birodalomban ugyanis I. Ottó halála után zavarok keletkeztek, melyeknek egyik előmozdítója Henrik bajor herceg volt, aki II. Ottó koronájára vágyott s ellene háborút indított. Piligrim Henrik herceg fennhatósága alatt élt s az ő pártjára kellett volna állania, de ő inkább II. Ottóhoz csatlakozott bízva abban, hogy az ő közbenjárása révén az érsekséget könnyebben megszerezheti. Piligrim ilyenformán szembekerült saját hercegével, de a magyarokkal is, mert Henrik viszont Gézával keresett szövetséget. Géza nagyobb hadjáratot nem vezetett ugyan Ottó ellen, de az osztrák határon megjelentek a magyar csapatok és Piligrim birtokaira is heves becsapásokat intéztek. A térítésnek ennélfogva hirtelen vége lett s miután a Piligrim misszionárusait is úgy tekintették, mint az ellenség embereit, ezeknek is távozniok kellett az országból. A háború Henrikre kedvezőtlenül végződött.

Ottó pedig, hogy a magyarokon bosszút álljon, Babembergi Luitpoldnak az ostmarki határgrófságot adományozta, hogy a magyarok szomszédságában lévén, őket minduntalan háborgathassa. Babembergi Luitpold és Piligrim viszont szövetségesek voltak s együtt harcoltak akkor is, mikor Luitpold egy magyar hadosztállyal megütközött, de az megverte. Piligrimmel tehát a magyarok nem voltak jó viszonyban. Birtokait később is megtámadták, úgyhogy ha volt is valaha szándékában a magyarok megtérítése, most kénytelen lett volna lemondani róla, mert a magyarok bizalmát rég elvesztette.

Géza fejedelem és a kereszténység.

A magyarok megtérítésének ügye így áll tehát Géza uralkodásának első éveiben. Nagy eredményeket Piligrim szerzetesei éppen nem értek el, de ezt előre látni lehetett. Nem is ebben kell az eredmények értékét keresni, hanem abban, hogy a térítők Magyarországon már megjelentek és a fejedelmi udvar tudatában volt annak, hogy a magyarságot előbb-utóbb bele kell kapcsolni a keresztény népek közösségébe a keresztény vallás felvétele által. Hogy Piligrim abbahagyta a térítést s kisebb csetepaték a határszéleken a tiltó rendeletek ellenére is folytak, a kereszténység ügye azért nem bukott el Magyarországon.

Sőt csak most kezdődött el a kereszténység hódítása, miután terjedésének az útját maga a fejedelmi udvar készítette elő. Saroltától Gézának két gyermeke született, egy fiú és egy leány. Házasságuk nem tarthatott sokáig, mert Sarolta állítólag korán meghalt és az özvegységre maradt Géza nemsokára a lengyel király húgát, Adelheidot vette nőül. Adelheid sokban hasonlított Saroltához. Egyike volt ő is a legszebb nőknek s amellett erőteljes jellemmel bírt, miként Sarolta. Együtt vadászott, mulatott, ha kellett ivott Gézával és az uralkodás gondját is megosztotta vele. Olyan nagy befolyást gyakorolt férje felett, hogy kortársai azt állították, hogy még Gézát is ő kormányozta. Nagyobb érdeme volt azonban Adelheidnek az a buzgólkodása, melyet a magyarság megtérítése érdekében fejtett ki. Géza felesége ösztönzésének hatása alatt szabad bemenetelt engedett országába a külföldi papoknak, sőt nem egyszer maga is hívott papokat udvarába, kiket örömest meghallgatott. Lelke mindinkább felengedett a jámbor tanok iránt s ezzel együtt mindjobban megerősödött az a véleménye, hogy a nemzet fennmaradására a keresztény vallás felvétele mulhatatlanul szükséges. Géza megtérésének idejét pontosan meghatározni nem lehet. Főképen azért nem, mert a történetírók az ő uralkodásának ismertetésénél meglehetős zavarban vannak. Alig van biztos adat a kezeik között, melyre építhetnének, ennélfogva merő feltevésekben merül ki előadásuk. Egyik részük Gézának két feleséget tulajdonít, Saroltát és Adelheidot, a másik azonban csak egyet. Éppen így vannak a Géza megkereszteltetésével is. Vannak akik nem tudnak róla, némelyek Sarolta, mások pedig Adelheid idejére teszik.

A hézagos adatok alapján legfeljebb hozzávetőlegesen állapíthatjuk meg tehát az egyes tényeket, anélkül azonban, hogy a korszak életének részletes képét azok alapján megrajzolhatnók. Egyesek valószínűnek tartják, hogy Géza egész családjával áttért a keresztény vallásra és Adalbert prágai püspök keresztelte meg. Áttérése után egész erejével rajta volt, hogy népe is felvegye a keresztény vallást. “A hit megszilárdításában - mondja egyik krónikás - kegyetlenkedék s a pogányság régi bűnét az isten iránti buzgalomtól lángolva mosá le." Adalbert térítő papjai szintén tapasztalták, hogy az a vallás, melyet a kereszténnyé lett magyarok követnek, még mindig nem az igazi. Ha lassanként el is hagytuk nyilvánosan a pogány szertartásokat, titokban azért visszatértek hozzá s Erdélyben, a Duna-Tisza közén és a Dunántúl még mindig igen nagy számmal éltek olyan magyarok, kik megkeresztelésük ellenére a régi vallást követték. Sőt a hagyomány azt tartja, hogy maga Géza sem tudta egészen kiszakítani magát a pogány vallásból s miután már megkeresztelkedett, kétféle szertartás szerint áldozott az Istennek. De ez nem tartotta mégsem vissza attól, hogy az ellenkezőkkel szemben éreztesse erélyét. A térítés tagadhatatlanul Géza uralkodása alatt indul meg rendszeresen Magyarországon, de az is bizonyos, hogy nem ment végbe azzal a símasággal, ahogy azt némely író állítja.

A magyarság életében a keresztény eszmék hódítása, még ha szűkebb értelemben vesszük is a szót, forradalommal járt, mely legfeljebb nem volt általános és nem terjedt ki az összes törzsekre, de miként a későbbi események mutatták, sok helyen heves kirobbanásokkal járt. Ha magyar emberek végezték volna a térítés munkáját, ez esetben talán kevesebb megrázkódtatással ment volna végbe az átalakulás, ámde az első térítők kivétel nélkül mind idegenek voltak, kiknek céljaik elérésére feltétlenül a fejedelmi hatalomra kellett támaszkodniok. Géza pedig nem riadt vissza az erőszakos eszközöktől sem, csakhogy az általa helyesnek vélt és bizonyára környezete által is istápolt törekvést, a magyarság megtérítését diadalra juttassa. De különben is a népek életében az ilyen nagy változások, melyek a régi életmód abbahagyására, új világnézet, szokások felvételére irányulnak, mindig küzdelmek árán szoktak végbemenni. A régi és az új világfelfogás képviselői kénytelenek nagy harcokat vívni egymással s nemcsak régen volt, hanem ma is úgy van, hogy e harcok közepette a legádázabb fegyvereket fordítja mind a két fél egymás ellen. A tizedik században a kereszténység felvétele a magyarságra nézve életkérdés volt, miként már több ízben hangsúlyoztuk.

Géza tehát mindjárt a magyarság életének az első szakaszaiban azt az elvet képviseli a maga programjával, melyet a tizedik századtól kezdve a huszadig századig valamennyi kiválóbb reformer képviselt és ami röviden abban összegeződik, hogy a magyarságnak együtt kell haladnia a nyugati népekkel s azonosítania kell magát azzal a kultúrával, melyet Európa népei elsajátítottak. Ámde éppen a történelem ismerete és a mi napjaink eseményei tanítanak meg arra, hogy a nemzet érdekében való minden újítás, mely régebbi állapotok és szokások megváltoztatását célozza, a nemzet bizonyos részének, nem egyszer a nagyobbik részének állandó és heves ellenzésével találkozik. Ez az ellentét aztán, mely a régi és új irányzatok szembeállításából fakad, hozza létre azokat a harcokat, melyeket a nemzet egyes rétegei vagy osztályai a haladás érdekében folytatnak. Géza és a korabeli újítók törekvése lényegében tehát ugyanannak felismeréséből származik , ami Bocskay István, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc küzdelmeinek oka volt és ami Martinovicsokat, Széchenyieket, Kossuthokat, a haladás kiváló harcosait adta a nemzetnek. Nem tudnánk megérten a tizedik századbeli magyarság társadalmi viszonyait és küzdelmeinek a jelentőségét, ha ezt figyelembe nem vennénk.

Szerencse volt, hogy ennek a haladási törekvésnek a fejedelmi udvar volt leghathatósabb szószólója, mert így negyedrész annyi küzdelembe került a modern keretek közé való beilleszkedés, mint abban az esetben történt volna, ha ugyanezt alulról, valamely pártnak vagy törzsnek elszigetelten, az udvar és az előkelőbbek ellenére kellett volna megkezdenie. Géza politikai éleslátását és a nemzetközi viszonyok iránt való érzékét az jellemzi legjobban, hogy a kereszténység fontosságát a magyar nemzet jövőjére felismerte s habár ő maga hagyományainál, szokásainál és érzéseinél fogva még a pogány magyarság gondolatvilágában gyökerezett, belátását fölébe tudta helyezni előítéleteinek és lehetővé tette az első magyar kultúrharc győzedelmes megindulását. A magyarság Géza uralkodása alatt tudvalevőleg folytatott még kisebb harcokat Ottó király hasonnevű fiával és Piligrim passaui püspökkel, csakhogy ezek a harcok már korántsem voltak azok a portyázások, melyeket a magyarok korábban az európai népek rémületére viseltek. Leginkább védelmi jelleggel bírtak s Piligrim még csak azt sem mondhatta, hogy keresztényellenes célzatokból fakadtak, mert ugyanakkor, mikor a magyarság kisebb-nagyobb csatákat vívott ellene, Adalbert prágai püspök cseh és lengyel hittérítői megfordultak Magyarországon és valószínű, hogy Géza is egész háznépével a keresztény vallásra tért. Géza uralkodásának másik jelentékeny ténye, hogy a kultúrharc sikeres keresztülvitele érdekében előmozdította külföldi nemesek bevándorlását. Különösen olyanokét, kik fegyveres erő felett rendelkeztek és szükség esetén segítségére lehettek.

Ekkor telepedtek le Magyarországon elég nagy számmal azok a cseh, lengyel, majd német családok, kik rövid idő alatt a magyar viszonyok hatása következtében nemzeti nyelvüket csakhamar letették s egészen beleolvadtak a magyar társadalom közösségébe. Géza alatt azonban más természetű bevándorlás is folyik. Miután a nemzet zömét a harcos elem alkotta, szükség volt reá, hogy az átalakulások közepette legyenek olyan osztályok is, melyek az ipar, kereskedelem, kézművesség ismeretét terjesszék el Magyarországon. Kézai Simon mester krónikájának legértékesebb lapjait azok a helyek alkotják, hol a Géza által végbevitt telepítéseket vázolja, minden valószínűség szerint hitelt érdemlő értesülések alapján. Annak előre bocsátásával, hogy az igazi, tiszta magyarságban csak száznyolc nemzetség van, elősorolja, hogy honnan veszik eredetüket a másfajta magyarok, kik nem a száznyolc nemzetséggel egyidejűleg jöttek az országba. Kézai elbeszéli, hogy Géza fejedelem volt az első a magyarok között, kihez szózat hangzott az égből, hogy fogadja el a keresztény hitet. Minthogy azonban a kezéhez embervér tapadt, nem volt alkalmas arra, hogy egy ilyen nagy nemzetet megtérítsen. S habár Szent Adalbert püspök által ő is, családja is a keresztény hitre tért, az “égi trónusról" szózat jutott hozzá ismét, mely tudatta vele, hogy a nemzet megtérítésének magasztos feladatát fiára, Istvánra bízta a Gondviselés. Szent Adalbert püspök útmutatása szerint azonban, amit népe megtérítése dolgában tehetett, mindazonáltal megtette.

Követei szétmentek a keresztény országokba és tudatták Géza szándékát, mire sok gróf, nemes és közvitéz jött Magyarországba Európa minden tájáról. Ezeknek, vagyis a harcosoknak egyrésze azért jött, hogy a fejedelem segítségére legyenek a pogányok ellen, ha azok a keresztény vallást nem akarnák elfogadni. Géza tehát valóságos államszervező programmal intézte a magyarság életét és a modern magyar állam kialakítását. Feltehető róla, hogy lelkében talán ő maga nem rajongott túlságosan az újításokért, hiszen őt is a harcok nevelték s ő is annak a fajnak volt szülötte, mely a szabad mozgásban akadályozó békókat nem szerette, de nála a reformok nem is lelki szükség, hanem hatalmi érdek folytán találtak támogatásra és ez a hatalmi érdek, mely összefüggött dinasztiája és nemzete fennmaradásával, adta meg neki azt az erőt, hogy reformjait saját érzései s népének ellenkezése árán is végrehajtsa. A pogány szertartásokat állítólag ő maga is követte, még akkor is, mikor a térítés már javában folyt az országban s mikor neki emiatt egy püspök szemrehányást tett, úri egykedvűséggel így válaszolt : “Elég gazdag vagyok, hogy két istennek áldozhassak !" Ebből az állítólagos nyilatkozatából magyarázzák ki egyesek Géza államférfiúi nagyságát. Azzal érvelnek, hogy igazi politikusnak termett, ki az események mérlegeléséből meg tudta állapítani, hogy mi válhatik nemzetének üdvére s aszerint cselekedett.

És rávilágítanak államférfiúi éleslátására, ami rásegítette őt az egész nemzet egyetemes érdekeinek felismerésére. Nem vitatható, hogy Géza jellemében és uralkodási rendszerében az államférfiúi nagyság feltalálható, de még inkább kidomborodott volna ez, ha Géza a legvégsőig viszi programját s nemcsak megalkuszik a körülményekkel, hanem azoknak fölébe kerül. Vagyis, ha ő maga veszi a kezébe a térítést s mint reformátor, mindenütt előljár a példával s nem hagyja, hogy a kevés bizalmat keltő idegenektől hallja, a magyarság a keresztény ige hirdetését. Az érdemek azonban, melyeket kivívott magának, nem csorbulnak ezáltal sem, hiszen minden uralkodó és minden ember annyit végezhet, amennyire a viszonyok és tehetségei képesítik. A nagy munkának legnagyobb részét, mely a magyarság modernizálását célozta, lényeges kellékeiben Géza elintézte. Az ő terveinek tökéletesebb kidolgozása és az egész vonalon való szabatos végrehajtása más embert kívánt, olyant, aki kedvezőbb körülmények között indulhatott el, hogy a már megkezdett munkát a maga kiválósága, jellemereje és államférfiúi bölcsesége által végrehajtsa. Ez a férfiú István volt, Géza fejedelem fia és Géza eszméinek legilletékesebb örököse. A krónikák is úgy szólnak róla, mint aki isteni küldetés folytán jutott az ország élére.

Az ő számára volt fenntartva az a magasztos és egyben óriási feladat, hogy tető alá hozza a modern berendezkedésre készülődő magyarság épületét s végrehajtsa azt a világtörténeti missziót, mely a magyarságot az európai kultúrába beolvasztotta. Alig egy század lefolyása alatt tehát hatalmas átalakulások színterévé válik Magyarország és az államszervezkedésnek, az évezredekre szóló építkezéseknek olyan munkája indul meg, melyet ezen a területen megkísérleni egyetlen nemzet sem volt képes. A magyarság Géza uralkodása alatt kétségtelenül válságos eseményeket élt át és ez a válság olyan természetű volt, mely egyúttal a nemzet életképességének a kipróbálását jelentette. Ha átéli mélyebb rázkódtatás után a válságot, akkor, miként a veszedelmektől megszabadult beteg, új erőre kap, ha ellenben nem képes kiállani, ez pusztulását okozza. István uralkodása alatt a nemzet a válságot szerencsésen átélte. Megújhodott erővel került ki belőle s azóta ezer esztendőnek sokféle viharai és megrázkódtatásai közepette rendületlenül állja helyét a nagy világ kultúrnemzetei között.

István fejedelemsége.

Géza uralkodási rendszerének következetességét és helyes gyakorlati irányát jellemzi az a törekvése is, hogy fiát, kit megkeresztelése előtt Vajknak neveztek, iparkodott a külföldi hatalmakkal összeköttetésbe hozni. Az ilyen összeköttetéseknek legbensőbb kapcsa és záloga ebben a korban a házasság szokott lenni, ennélfogva Géza is olyan nőt keresett fia számára, ki a politikai kapcsolatok létesítésére kedvező lehetőséget nyújt. A bajor tartomány uralkodójának, Henrik hercegnek a leányát, Gizellát szemelte ki István számára és meg is tette a kezdeményező lépéseket a bajor udvarnál. Henrik hercegnek megtetszett a magyar uralkodó terve, mert a létesítendő házasság reá nézve azzal az előnnyel járt volna, hogy a még mindig félelmes magyarokban erős szövetségest nyer s azonkívül országa meg lesz mentve a magyarok becsapásaitól. A bajor uralkodóház csupán biztosítékot kívánt a magyarok hűségéről s a házasságot ahhoz a feltételhez kötötte, hogy István iparkodjék a keresztény vallást az egész népre kiterjeszteni. István állítólag személyesen nyugtatta meg leendő apósát aggályai iránt s Bajorországba érve, Sehira várában 995-ben eljegyezte Gizellát. Az esküvő idejéről nincs biztos tudomásunk. Némelyek szerint még Géza életében megtörtént, aki, miután fiát már előbb megválasztatta utódául, 997-ben meghalt. Némelyek szerint Gézát, lelki hajlamait tekintetbe véve, kétféle, t. i. pogány és keresztény szertartással temették volna el.

Ez azonban csak kombináció, aminek nincs történeti alapja. István feleségét, Gizellát egész sereg fegyveres német kísérte új hazájába, hol csakhamar ők is letelepedtek. Sokan közülük a fejedelmi udvar különféle tisztségeit nyerték el. Jelenlétükre szükség volt, mert István reformjai harcosokat követeltek, kik szükség esetén az ellenáramlattal szembeszálljanak. Huszonhét-huszonnyolc éves volt István, mikor a fejedelmi széket elfoglalta. Neveltetése körülményeinél, de belső hajlandóságainál fogva is jelleme sok tekintetben eltért atyjáétól. Ámde ami Géza jellemének a lényegét adta, a szilárdság és a végsőig való ragaszkodás a helyesnek felismert igazsághoz, azt István is örökölte, csakhogy nála ez a jellemvonás még határozottabban, erőteljesebben jutott kifejezésre. Apja és közötte az a különbség, hogy ő nemcsak hatalmi vagy célszerűségi okokból, hanem szívbeli meggyőződésből is híve volt a keresztény vallásnak. Amellett István kitünő műveltséget szerzett s járatos volt kora egyházi és világi tudományaiban. Apja oldala mellett nemcsak a hadi dolgokban való ismereteket, hanem az uralkodás tudományát is alkalma volt elsajátítania. Aztán megvoltak benne mindazok a tehetségek, melyek a vezetésre és kormányzásra képesítenek. Uralkodói gondjaiban vele osztozott neje, a gyönyörű bajor asszony, kit Istvánhoz a szerelem kötelékein kívül a közös célért való munkálkodás érzése is odaforrasztott. A kereszténység ügye István uralkodása kezdetén bizony nem a legkedvezőbb viszonyok között volt.

A pogány magyarok közül ugyan egyre többen keresztelkedtek meg, templomaik is voltak, sőt a papok sem hiányzottak, de a magyarság azért mégsem valami túlságos rokonszenvvel viseltetett az idegen származású térítők iránt. Nagyrészük, ha fel is vette a keresztséget, régi szokásait továbbra is megtartotta. Ámde, mihelyt István lép a trónra, a viszonyok gyorsan kezdenek változni. Kötelességévé teszi a népnek a keresztény vallás felvételét, ami azt jelentette, hogy mindenkinek meg kellett keresztelkednie. Ugyanekkor gondoskodik azonban arról is, hogy elegendő számú pap legyen az országban, kik a nép oktatását végezhessék. Természetesen ezeknek nagy része német volt, ami már magában véve nem tetszett a németgyűlölő szittya ivadékoknak. Pedig ez még csak a kezdetek kezdetét jelentette István reformjaiban. Amint a megkeresztelkedésre vonatkozó rendeletét közhírré tette, ezzel egyidejűleg olyan értelmű rendeletet is kibocsátott, mely szigorú kötelességévé tette minden megkeresztelkedett magyarnak, hogy a pogány szertartáshoz többé vissza ne térjen, továbbá, hogy keresztény rabszolgáit bocsássa szabadon. A külföldi kalandozásokból a magyarok igen sok foglyot hoztak magukkal. Több százezerre mehetett a számuk s ezeket itthon rabszolgáikká tették. A pápa már Géza idejében szóvá tette a keresztény rabszolgák ügyét, de szabadon bocsátásukat nem lehetett kivinni, mert a nemzet az uralkodó ellenében is ragaszkodott a maga jogaihoz. A pápai beavatkozásnak mindössze az lett az eredménye, hogy bizonyos szolgáltatások ellenében a földek mívelését megengedték nekik. István azonban nem elégedett meg ilyen félrendszabályokkal.

ő mindjárt az összes rabszolgák felszabadítását követelte s hogy példát adjon a főbbeknek, a saját birtokán levő szolgákat mind felszabadította, azokat a szolgákat pedig, kik az állami tulajdont alkotó várak őrizetét teljesítették, földek adományozásával a várak körül telepítette le és különböző mesterségek folytatására szoktatta. A főbbek egy része, miután a keresztény vallást felvette, felszabadította szolgáit, de sokan vonakodtak ezt megtenni, ami Istvánt arra indította, hogy sok helyen saját költségén váltotta meg a rabszolgákat, kiket aztán az egyes várak körül telepített le. A pogány rabszolgákra nem terjedt ki István felszabadítása, mert a pápa úgy rendelkezett, hogy a pogányok “legyenek alávetve a keresztényeknek." Az egyes törzsek és nemzetségek Géza idejében sem voltak hajlandók ennek az előttük érthetetlen intézkedésnek eleget tenni, most tehát szintén megtagadták az engedelmességet. Nem tudták elgondolni, hogy miként vállalkozhatik arra magyar ember, pláne fejedelem, aki az Árpádok véréből való, hogy az ilyesmire kényszerítse a törzslakosságot vagy ahogyan ma mondanák, az államfenntartó fajmagyar osztályt az idegenek érdekében. A magyarságnak ez a zöme nem nézett előre, nem vizsgálta a jövőt, csak a mával törődött, minélfogva ellenségnek és hazaárulónak tekintett mindenkit, aki őt előnyeiben háborgatni vagy megrövidíteni akarta. Az ellentét István és a törzsek között csakhamar kiélesedett.

Az országban fokozatosan növekedett az ingerültség István rendeletei ellen és a németek iránt, mint akiket az új rendszer közvetlen okozóinak tartottak. Forradalmi állapot volt ez, mely a régi és új felfogás küzdelmét jelentette s amelynek emiatt fegyveres módon kellett így vagy amúgy eldőlnie. A forradalmi mozgalom a németek üldözésével kezdődött és az ország délnyugati pontján érte el hevességének tetőpontját. Ezen a részen indult meg ugyanis a térítés legnagyobb erővel és az új német telepesek is itt tartózkodtak legnagyobb számban. A forradalom vezére Koppány, másként Kupa, Tar Zerind fia volt, aki Istvánnal közeli rokonságban állott s akiről a krónikák azt tudják, hogy már Géza idejében vezérkedett. Koppány lelkéből gyűlölte mindazokat az újításokat, melyekkel István Magyarországot a fejlődés útjára akarta terelni. Mihelyt István rendeleteit kiadta, Koppány is összehívta a maga embereit, hogy szövetkezve egymással az ősi intézmények kiirtását megakadályozzák. A forradalomnak egyenesen az volt a célja, hogy Istvánt megbuktassa és a pogány álláspontot képviselő Koppányt fejedelemmé tegye. Koppány e nagyravágyó célját más úton is próbálta elérni. Az özvegy fejedelemné, Géza felesége, Adelheid (mások szerint Sarolta) iránt heves szerelemre lobbant és nőül akarta őt venni.

Plátói udvarlás volt-e Kupa szerelme vagy talán tartósabb barátság, minderről tudni semmit sem lehet, de az kétségtelennek látszik, hogy a még mindig szép és kívánatos özvegy kezének elnyerése által Koppány a fejedelmi szék felé is egyengetni óhajtotta az útját. Az özvegy fejedelemné azonban nem hallgatta meg az epekedő szerelmes udvarlásait s így a dolog abbamaradt. Vannak egyesek, akik azt hiszik, hogy Géza özvegye inkább szívén hordozta a hit szent ügyét, mint a maga jóvoltát s ezért utasította el Kupa vezér kezét. De ha már föltevésekbe bocsátkozunk, akkor valószínűnek tarthatjuk, hogy a fiára való tekintet is nyomós ok volt, hogy az özvegy fejedelemné lemondott a második házasságról. Koppány nem állott meg a fél úton. Miután tanácskozott az elégedetlenekkel, Somogyban forradalmat kezdett. Csapatokat szervezett s nyiltan szembeszállott Istvánnal. A keresztény Magyarországnak ez volt az első harca, melyben a régi és az új felfogás követői szálltak síkra egymással, hogy fegyverekre bízzák a döntést. A fejedelmi udvar István alatt Esztergomban volt. Itt lakott Gizella és azok a méltóságok, kik István és felesége udvartartását alkották. A Koppány által vezetett felkelés leverésére maga István vezette hadait a dunántúli részekbe. Külsőségeiben is egészen eltérő képet mutatott a két hadakozó sereg. Koppány népe a turul madár jelvénye alatt, könnyű fegyverzettel és olyan felszereléssel szállott hadba, mint a külföldi kalandokra induló magyarok szoktak.

Amellett inkább portyázó rajtaütésekre voltak berendezkedve. István seregének nagy részét németek alkották, kiknek élén az új törekvéseket jelképező Szent Márton és Szent György zászlóját hordozták. István fejedelem derekára német udvari emberei kardot kötöttek, amit Koppány seregében szintén nem ismertek. A keresztény sereg pedig olyan fegyverzettel harcolt, minőt a németek szoktak használni a háborúban. István Esztergomból a Bakony felé vezette hadát. A sereg igazi vezére azonban Venczellin volt, Wasserburg grófja. De ott voltak István környezetében a Hunt és Pázmán nemzetség tagjai és a sváboknak egy csapata, mely testőrség gyanánt védelmezte István személyét. Ezzel ellentétben Koppány vezér szittyái külsőleg is a régi állapotokat tükröztették. A támadást ők kezdték meg és pedig a régi módszer szerint: rablással, rajtaütésekkel, cselvetéssel. Az ellenség “javait pusztítani, a keresztény szolgák ellen kegyetlenkedni, a fejedelem hatalmával dacolni, tekintélye ellen gúnyolódni kezdtek" - mondja róluk a krónika. Előnyomulásuk közben eljutottak Veszprém váráig, mely István örökségét alkotta. Kemény ostromot intéztek a vár ellen, több helyen megrongálták s zsákmányt is szedtek belőle, midőn megérkezett a megtért és István hűségében maradt nemzetségfőkből, idegenekből és várszolgálatra alkalmazott keresztény szolgákból álló fejedelmi sereg.

Koppány vezér rohamra vezette hadinépét és vad elszántsággal támadta meg István seregét. Órákon keresztül folyt a harc és a döntő eredmény még egyik félen sem mutatkozott. Végre Venczellin gróf Koppánnyal összekerülve, párviadalban megölte őt, mire a lázadó sereg szétszaladt, másik része pedig fogságba jutott. Az elesett Koppány testét négybe vágták s elrettentésül egyik részét Esztergomban, másik hármat pedig Veszprémben, Győrben és Erdélyben függesztették ki, hogy mindenki lássa, mi a sorsa az olyan alattvalónak, aki fegyvert emel uralkodója ellen. István a hadjárat előtt fogadalmat tett, hogyha seregei győzni fognak, Koppány vezér összes javait és megyéjének tizedét a pannonhalmi apátságnak adományozza, melynek kolostorát még Géza kezdte építtetni. Pannonia első szentjének, Szent Mártonnak emlékére a Bakony egyik hármas hegyén ekkor építtette fel István a pannonhalmi apátságot, melyet gazdagon megajándékozott. Az apátságba a Szent Benedek rend tagjait telepítette le, kiknek első főnökévé Anasztáziuszt emelte. Az apátság nagy terjedelmű birtokok felett rendelkezett s csakhamar középpontja és gyűlőhelye lett a mindenféle foglalkozást űző embereknek.

S mialatt a műveletlen, elhagyatott hely a bencések letelepülése következtében egyre népesedik és virágzik, azalatt maguk a szerzetesek is hozzálátnak a második honszerző munkához s Koppány vezér mostoha viszonyok között maradt népét, a keményfejű, nyakas, nehezen hajlítható, nomád magyarokat tömegesen térítik a keresztény vallásra. Innen kezdve gyorsan változik az ország állapota. A keresztelés nyilvánvalóan nem tette keresztényekké az embereket. De ha egyesek vagy kisebb csoportok pogány szokás szerint egy ideig áldoztak még régi isteneiknek, az újítások ellen nem mert már senki nyiltan föllépni és az országba beözönlő külföldi papok nyugodtan járhattak-kelhettek mindenfelé. István mindenütt egyházakat és apátságokat alapított számukra és tekintélyük, befolyásuk folyvást emelkedett. A végtelen magyar puszták egyszerű lakója nem értette a körülötte végbemenő változásokat, de azért érezte, hogy egy erős kéz uralkodik rajta és valami olyan dolog történik szerte az országban, ami az ő szilaj, kalandokhoz szokott lelkétől és eddigi életétől merőben idegen. S habár látta és tapasztalta napról-napra az új idők változásait, többé már nem mert azoknak ellenszegülni. Megadta magát s fejet hajtott az új igék hirdetői előtt, akik a szeretet vallásáról, túlvilágról, az Isten jóságáról, az embereknek egymás iránt tartozó kötelességeiről beszéltek neki épületes dolgokat, miközben atyailag oktatták a munka megkedvelésére. A térítés nagy művének azonban alig lett volna oly mély foganatja, ha nem István lett volna az, aki a térítés élére állott. István papjaival egyetemben tevékeny részt vett a hit elterjesztésében.

Hogy az alsóbb néposztályok számára jó példát mutasson és a keresztény szellem lényegét velük megértesse, nem röstelt a nép közé vegyülni, hogy őket oktassa. Nem egyszer megtörtént az is, hogy egész csomó szegényebb embert hívott udvarába, kiknek atyai türelmességgel és jóindulattal magyarázta a keresztény vallás elveit, miközben segítséget is nyújtott számukra mindazokban az ügyes-bajos dolgokban, melyek egyszerű életüket megzavarták. A nép lassanként kezdte aztán megérteni István törekvéseit és a keresztény vallás mivoltát. A pogány magyarság mindinkább megbarátkozott a kereszténységgel, mert belátta lassan, hogy az új viszonyok között, midőn a rablóhadjáratok kora már végképen megszűntnek látszott, új, békésebb életet kell kezdenie. Ha az idősebbeknél nem is volt egyelőre valami nagyon mély az új tan hatása, a gyermekeknél már egész erejével érvényesült, mert az új nemzedék természetesnek s célszerűnek látta azt, ami az idősebbeket, ki még a pogány erkölcsök hagyományaiban nőttek fel és a kalandozó, nomád élet változatosságai között nevelkedtek, bizalmatlansággal, idegenkedéssel töltött el. Istvánnak gondja volt arra is, hogy a nép ne nélkülözze azokat a tanításokat, melyek lelkiéletének épülésére és erkölcseinek megszelidítésére szükségeseknek mutatkoztak. Evégből megkezdte a monostorok, apátságok alapítását, a templomok építését s kötelezővé tette, hogy legalább minden tíz szomszéd helység egy-egy templomot tartson fenn.

A térítő munka szakadatlanul folyik s a tizedik század vége felé már olyan állapotok uralkodnak, hogy a kereszténység az egész országban megszilárdul. Mert István nemcsak szeretettel, szép szóval és buzdítással, hanem szigorral is tudott fellépni, ahol az állami érdek így kívánta. Hogy a nép ne idegenkedjék a papságtól s benne a maga vezetőjét és pásztorát lássa, gondoskodott István róla, hogy az országba olyan szerzetesek jöjjenek, kik vezetői hivatásuknak megtudnak felelni. A szerzetesek nemcsak Isten igéit hírdetik, hanem a kóborlásokhoz, nomád élethez és vad harcokhoz szoktatott népet szántás-vetésre, gazdálkodásra is oktatják. Az áldott magyar föld termékeny munkának válik színterévé. Eleinte persze szokatlan volt ez az élet. A harcos magyar nem igen akarta megérteni, hogy miért történnek ez újítások. De mikor látta munkája gazdag gyümölcsét, bizalommal fordult a papok felé és megbarátkozott az új élet rendjével. Koppány forradalmának gyors leverése példát adott a nemzetnek arra, hogy erőszakos úton a reformoknak útját nem állhatja. Ha voltak, itt-ott némi zavarok ezután is, azokat nem szervezett csoportok, hanem egyesek idézték elő s ezektől Istvánnak nem volt oka hatalmas alkotásának sikerét féltenie. Az ilyen elégedetlenkedők vagy makacsok ellen többféle rendszabály állott rendelkezésére, a figyelmeztetéstől, megintéstől kezdve a törvény teljes szigorának alkalmazásáig.

S éppen ezek az állapotok mutatják azt, hogy a tizedik század végén a magyarság már szervezett társadalomban él, melynek rendjét és egész berendezését az állam törvényei szabályozzák. S az államhatalom olyan erőt tud a maga céljainak kifejtésében alkalmazni, hogy nem lehet már szervezettségén rést ütni. Az államhatalom már annyira megerősödött, hogy a lázadásoknak vagy forradalmaknak felidézése szinte lehetetlenségekbe ütközik. A tizedik század végén az európai keresztény társadalom felett két nagyhatalom uralkodik : az egyik a pápa, a másik a német császár. A keresztény népek természetszerűleg elismerték a pápa főhatóságát, ámde ugyanekkor a német császárok is szerették volna a maguk befolyását biztosítani s a kereszténység terjesztésében való buzgalmuknak épen az a magyarázata, hogy a népek megtérítését politikai hatalmuk kiterjesztésével kapcsolták össze. A császárságnak közvetlen érdeke volt, hogy minden új államalakulást a maga hatalmának megnövelésére használjon föl. Ennélfogva már Géza idejében törekedett a magyar állam felett való főhatóságra. Géza alatt a német politikának ez a törekvése azonban kudarcot vallott. Mert ugyanakkor, mikor a keresztény hittérítőket országába fogadta, a német császárral háborúba keveredett s ugyanakkor, mikor Adalbertet Magyarországba hívta családjának megkereszteltetésére, Piligrim passaui püspök birtokát dúlatja és papjait az országból kiűzi.

Az volt most a kérdés, hogy Magyarország milyen szerepet foglaljon el a pápasággal és a császársággal szemben. Ha látjuk azt a tervszerű munkálkodást, melyet István a keresztény Magyarország megszilárdítása érdekében kifejtett, hinnünk kell, hogy ez a kérdés szintén foglalkoztatta őt, még pedig nagy mértékben, mert ennek helyes megoldásától függött az ország önállóságának és szabadságának kérdése. Nincs kétségünk aziránt, hogy a pápának István önként felajánlotta Magyarország hűségét, mert az állam keresztény voltánál fogva természetszerűleg el kellett ismernie az egyházi ügyekre nézve a kereszténység mindenható képviselőjének fönnhatóságát. De az is kétségtelen, mert a következmények igazolták, hogy a német császár és a német egyház befolyásától mindenképen meg akarta óvni az országot. Ez sikerült is neki, úgyhogy a magyar egyház, mint nemzeti egyház alakulhatott meg István vezetése alatt. A német császárok ugyanis egy nagy világbirodalmat akartak volna alkotni s ezért valahol csak lehetősége mutatkozott a kereszténység térhódításának, a császárok a legnagyobb odaadással mozdították elő a térítés érdekeit, mert ezáltal a maguk hatalmi politikáját is érvényesíthették.

Ámde éppen ez a nagy terjeszkedési politika volt az, melyet a pápai udvar nem nézett jó szemmel, mert ha örömmel is látta a pogányok megtérése folytán a keresztény egyházak gyarapodását, azt már aggodalmas szemmel figyelte, hogy a császárok világi hatalma a kereszténység terjedésével a pápaság rovására növekedik. Nem volt ez a politika Rómában rokonszenves azért sem, mert a császári főhatóság alatt levő német egyházak gyarapodásával végső esetben az a helyzet jelentkezhetett volna, hogy a pápaság a császárság világi hatalmával szemben elveszti a maga felsőbbségét. Legkiválóbb módon az a pápa fogta ezt fel, kinek nemsokára igen nagy szerepe lett az újonnan szervezett magyar egyház megalapításában s kinek a neve a tizedik századbeli Magyarország újjáteremtésével elválaszthatatlanul össze van forrva. Ez a kiváló tehetségű és nagy szerepet vivő pápa eredeti nevén Gerbert volt s 999-től kezdve II. Szilveszter pápa néven kormányozta a keresztény egyházat. Szilveszter pápa francia közrendű szülőktől származott. Gerbert az aurilláci kolostor iskolájába vétetett fel, hol rendkívüli előmenetelt tett. A szerzetesi pályára lépett s nemsokára Spanyolországba került s itt a teológiai tudományokon kívül a természettudományok terén is kiváló előmenetelt tett. Spanyolországból Rómába került s itt az akkori pápának, XIII. Jánosnak annyira feltűnt nagy tehetségével, hogy a pápa I. Ottó császár figyelmébe ajánlotta.

Gerbert aztán a császár engedelmével tanulmányainak folytatása és befejezése céljából Reimsbe ment, hol nemsokára a tanítványból tanár lett és a reimsi Adalbert érsek iskolájában mintegy tíz évig a legnagyobb elismerés mellett tanított. Itteni tartózkodása alatt több tudományos munkát írt s hírneve annyira megerősödött, hogy nevét Rómában is kezdték emlegetni. Adalbert érsek halálos ágyán őt jelölte ki utódául, de csak elődének, Arnulf érseknek elűzetése után kapta meg az érseki széket, honnan nemsokára III. Ottó császár hívására udvarába ment s mint a császárnak a tanára, megismertette vele mindazokat a tudományos kérdéséket, melyek Ottót különösebben érdekelték. Itt tartózkodása után a császár támogatása folytán elnyerte a ravennai érsekséget. De rövid idő mulva ennél is nagyobb szerencse érte. V. Gergely halála után őt választották meg II. Szilveszter néven római pápává. Szilveszter kétségkívül Ottó császárnak köszönhette a pápai széket, mert ő volt a legbuzgóbb támogatója s hatalmánál fogva ő volt abban a helyzetben, hogy akaratát keresztül is vihette. Szilveszternek nagy tervei voltak Ottó császárral, mikor a pápai tiarát elnyerte. Már reimsi érsek korában, mikor Ottó udvarában tartózkodott, állandóan arról az új szervezetű római császárságról beszélt, melyet véleménye szerint Ottónak kellene megalapítania. Most, hogy a legmagasabb egyházi méltóságot elnyerte, azon járt, hogy ezt a tervét Ottóval megvalósíttassa. Ottó már korábban is engedett Szilveszter rábeszélésének s midőn 998-ban Rómában volt, udvartartását egészen a bizánci császárság mintájára rendezte be Szilveszter tervezete alapján.

Különböző világi és egyházi tisztségeket alapított olyanformán, hogy a legfőbb tisztségeket mind egyházi személyek gyakorolták. Ezen rendszer mellett a császárság keretében Szilveszter olyan abszolut fölényt biztosított az egyházi személyeknek, hogy a pápaság törekvései teljesen érvényesültek benne és a császárság eszközévé vált a pápának. Ezen szerkezet szerint - írja Szilveszternek egyik életírója, - egy vegyes világi és egyházi világbirodalom keletkezett volna, melyben már annálfogva is, hogy a hét udvari főtiszt mindig csak pap lehetett, a papság, következőleg a pápa részére hajlott a hatalom mérlege, kivált miután a császár székhelyének is Róma volt kijelölve. Szilveszter ezen tervezet által korántsem a császári hatalom, hanem a pápaság megerősítésére akart törekedni. Miután tehát az ő célja mindenekelőtt a pápaság hatalmának biztosítására irányult, főképen arra törekedett, hogy az újonnan alakult egyházak a német befolyástól függetlenül a pápaság alá kerüljenek és megmaradjanak saját nemzeti önállóságukban. Két egyház volt abban az időben, melynek a megalakulása ezen törekvéseket elősegíthette. Ez a két egyház : a magyar és a lengyel. Mind a kettő, de különösen a magyar, féltékenyen őrködött nemzeti függetlenségére s a magyarról biztosan lehetett tudni, hogy amily szívesen hajlandó magát felvétetni a keresztény államok közösségébe, épp oly kevés hajlamot mutat arra, hogy egyházi különállásáról a német birodalom javára lemondjon.

Szilveszter pápának a magyar és a lengyel egyházak megalakulása alkalmul szolgált tehát arra, hogy hozzálásson terve megvalósításához, még pedig úgy, hogy az a kereszténység egyetemes érdekeinek s azonkívül a pápaság hatalmi érdekeinek is megfeleljen. Célját csak úgy érhette el, ha az újonnan keletkezett egyházakat a német befolyás alól kivonja s ezáltal a német császárság terjeszkedését és elhatalmasodását korlátozza. A magyar és lengyel egyház megalapítása olyan ügy volt, melyben a pápa a császár meghallgatása nélkül önkényesen nem dönthetett, hacsak nyilt összeütközést nem akart. Szilveszternek a magyar egyház dolgában sikerült megszereznie a császár beleegyezését, hogy Magyarország a maga külön egyházi vezére alatt független egyház legyen. Ottó császár ebben a kérdésben nem támasztott nehézségeket. Az egykorú krónikás is azt mondja, hogy István a császár ösztönzésére és kegyéből kapta Szilveszter pápától a koronát és a független egyházat.

Asztrik római követsége és Szilveszter bullája.

A hagyományok szerint István az 1000. év elején küldötte Rómába Asztrikot, más néven Anasztáziuszt, a pannonhalmi monostor apátját, hogy jelentse a magyarországi eseményeket és a pápa áldását kérje az újonnan alakított egyházra.

Részletes és hitelesnek látszó tudósítások erről a küldetésről nem maradtak fenn, de hihető, hogy a pápa nagy örvendezéssel hallgatta Asztrik híreit, melyek egészen meglepő eredményekről számoltak be előtte. Nevezetesen arról, hogy István az esztergomi érsekség alatt több monostort, püspökséget, zárdát alapított igen gazdag javadalmakkal ellátva s még nagy munkálatok folynak az egyházi szervezet tökéletes kiépítésére. Továbbá, hogy a papságot István az ország rendei között első helyre emelte, hogy templomok, zárdák, iskolák épültek és vannak készülőben, hogy ő maga is résztvesz a térítés munkájában s hogy az ország lakosságának úgyszólván az egész tömege felvette a keresztény vallást. Ezen hírekre állítólag Szilveszter pápa így kiáltott fel : “Bizony én csak apostoli helytartója vagyok az Urnak : de fejedelmed valóságos apostol, ki által Krisztus annyi népet térített magához." És valószínű az is, hogy István követét a pápai udvarban megkülönböztetett szívességgel fogadták, mikor küldetésének célja felől előterjesztését megtette. A Hartvik püspök által írott és az ő nevéről elnevezett legendában találjuk különben az egyetlen forrást, mely az István fejedelem által Rómába küldött Asztrik apát követségéről szól. A legenda szerint István atyja halála után a negyedik évben az isteni kegyelem intelme folytán Asztrik főpapot Rómába küldötte a pápához, hogy áldását kérje a pannoniai részeken újonnan támadt kereszténység számára.

Továbbá, hogy az esztergomi egyházat aláírásának tekintélyével érsekséggé emelje és a többi püspökséget is megerősítse. Egyúttal azt is kéri István követe által, hogy a pápa királyi korona küldése által őt is szilárdítaná meg fejedelemségében, hogy amit megkezdett, e méltóság segítségével biztosabban befejezhesse. Ebben az időben történt, hogy Miksa lengyel herceg, aki népével egyetemben a kereszténységet nemrégiben szintén felvette, követeket küldött Rómába a pápához, hogy támogassa őt apostoli áldásával és tüntesse ki királyi koronával. A pápa szívesen fogadva a lengyel hercegnek ez ügyben már több ízben tett kérését, elkészíttette számára a koronát, egy “gyönyörű művű" és drága jelvényt, melyet neki áldásával és a királyi méltóság megadásával együtt el akart küldeni. “De az Ur - mondja a legenda - ki ismeri, kik az övéi, inkább akarta kiválasztottját, Istvánt kitüntetni ezen világi koronával, hogy aztán még inkább felékesítse a mennyeivel." Már meg is volt állapítva a korona elküldésének napja, midőn Szilveszter előtt az előző éjjel egy égi alak jelent meg, akiben az Ur küldöttjét vélte felismerni s aki így szólott hozzá : “Tudd meg, hogy holnap az első órában eljönnek hozzád egy ismeretlen nép küldöttei, kik a maguk hercege részére királyi koronát és apostoli áldást kérnék tőled.

A kész koronát tehát halogatás nélkül ajándékozd hercegüknek, mert tudd meg, hogy őt illeti meg a királyság dicsőségével együtt érdemeiért." Minden úgy történt, ahogyan a látomány jósolta. Másnap megjelent a pápa előtt pontosan a jelzett időben Asztrik, aki, miután elmondotta jövetelének célját és urának hódoló üzenetét, kérte István számára a királyi jelvényeket. Elmondotta még, hogy István több népet hódított meg s számos hitetlent térített az Ur egyházába, azért is méltó minden elismerésre. Szilveszter pápa teljesítette Asztrik minden kérését. Mindent megadott, amit István kért tőle, sőt azonkívül egy keresztet is küldött számára, hogy azt mindig a király előtt vigyék apostoli jelvény gyanánt. Midőn a keresztet átadta, Asztrikhoz a következő szavakat intézte : “Én apostoli vagyok, de ő valóban Krisztus apostola, ki által oly nagy nemzet tért meg. Ezért is az ő rendelkezésére bízzuk azt. Igazgassa az isteni kegyelem útmutatásával Isten egyházait és népeit, úgy egyházi, mint világi jog szerint." Szilveszter pápa ugyanekkor egy levelet, helyesebben egy pápai bullát küldött állítólag Istvánnak, melyben részletesen válaszol mindazon előterjesztésekre és kérelmekre nézve, melyeket István követe útján elébe terjesztett. A bulla elején a pápa is mindjárt elmondja azt az égi jelenést, mellyel a legenda István koronájának történetét kezdi.

“Szerencsés küldöttség - írja Szilveszter az éjjeli jelenésre célozva - mely mennyei követ által megelőztetvén és angyali működés által támogattatván, isteni határozatból előbb hajtatott végre, mintsem általunk meghallgattatott." A bulla következő részében Szilveszter pápa a legnagyobb elismeréssel adózik Istvánnak az egyház megalapítása körüli érdemeiért s utalva Asztrik által előterjesztett kérésére, a koronát és a királyi címet ezekkel a szavakkal adományozza számára : “Ezért tehát, dicső fiam, mindazt, amit tőlünk és az apostoli széktől kívántál, a koronát, a királyi címet, az esztergomi metropolitaságot és a többi püspökségeket a mindenható Istennek és Szent Péter és Pál apostoloknak hatalmából, így rendelvén és parancsolván azt ugyanazon mindenható Isten, az apostoli áldással s minmagunk áldásával örömest engedélyezzük és megadjuk. Az országot is, melyet adakozásod Szent Péternek felajánlott s vele tenmagadat és az élő és jövendő magyar népet s nemzetet a római egyház oltalma alá vevén, bölcseségednek, örököseidnek s törvényes utódaidnak bírni, tartani, igazgatni, kormányozni és birtokolni visszaadjuk és adományozzuk." A bulla kötelességévé teszi István utódainak is, hogy a pápaság iránt mindenkor engedelmességet és tiszteletet tanúsítsanak, magukat a római pápa alattvalóinak ismerjék el, ki azonban az ő alattvalóit nem tekinti szolgáknak, hanem fiainak fogadja mindnyájukat és szülői szeretettel viseltetik irányukban.

Mivel pedig István az apostoli dicsőségre törekedve Krisztus hitének hirdetése és terjesztése által az apostolok önfeláldozó munkáját valóban teljesítette, érdemei elismeréséül őt, örököseit és törvényes utódait, a pápa azzal is feldíszíti, hogy megengedi számukra, hogy az apostolság jeléül maguk előtt keresztet vitethessenek. Végül megemlíti a bulla, hogy a koronát, melyet a pápa eredetileg a lengyel herceg számára készíttetett, Istvánnak adományozza és kívánja, hogy ezen jelvény öntözze áldása harmatával a magyarországi új kereszténységet, tartsa meg Istvánt az országnak, az országot neki, látható és láthatatlan ellenségektől oltalmazza és a földi kormányzás nehézségei után a mennyországban örök koronához juttassa. Nagyjában körülbelül elmondottuk II. Szilveszter pápa bullájának tartalmát, mely a benne foglaltak nagy jelentősége folytán csakhamar a legnevezetesebb okmányok sorába vergődött. Ennek a bullának a legújabb időkig kiváló jelentőséget tulajdonítottak a történetírók. Ez érthető is, hiszen benne olyan dolgokra nézve vannak értesítések, melyek István uralkodásával és a keresztény Magyarország megalakulásával vannak összefüggésben. A Szent István-féle koronáról a magyar műrégészeknek az a vélekedése, hogy ez a tizedik században készülhetett és római ötvösmunkának látszik. A magyar korona két részből áll, egy felsőből és alsóból.

A felső rész a tulajdonképeni István-korona, melyet latin koronának neveznek, az alsó ellenben görög korona, vagyis Dukász Mihály bizánci császár ajándéka és Géza király révén került hazánkba, mint a görög foglyok iránt tanusított emberséges bánásmód jutalma Nándorfejérvár elfoglalásánál. A felső korona nem tüntet fel olyan tökéletes művészi munkát, mint az alsó. A koronázási ereklyéknek fontos része még a palást. Erről az a hagyomány, hogy Gizella királyné, Szent István felesége, a székesfehérvári templom számára készítette. A művészi kivitelű és drága bíborszövet a leggyönyörűbb hímzéssel van tarkítva, mely Krisztus megváltásának és egyházának diadalát ábrázolja az égben és a földön. A palást mellett érdekes koronázási jelvény a királyi jogar és az ország almája. A jogar nyele vékony, aranyozott ezüstpléhből való, alul a markolatnál kisebb gömbbel, felül kis ökölnagyságú kristálygolyóval, melynek három oldalán mesés állatok vannak bevésve. A jogart a szakértők az ősmagyar buzogánnyal szokták összehasonlítani és időre nézve a koronával és a palásttal egykorúnak tartják. Az ország almájába felül kettős kereszt van illesztve. A rajta levő címer az Anjou-korbeli Magyarország címere s valószínűleg akkor készült ez a jelvény. Ami a Szilveszter-féle bullát illeti, annak a hitelessége évtizedeken át foglalkoztatta a tudósokat s kétséget kizáróan ma sem tudtak megállapodni annak hitelessége felől.

Az adatok, melyek István fejedelem életének megismerésére vezethetnének nagyon is hézagosak, szűkszavúak és megbízhatatlanok, úgyhogy eleve le kell mondanunk arról az óhajunkról, hogy a magyarság történetének eme kezdő korszakait azzal a részletességgel ismerhessük, mint mi napjaink történetét. Alig lehet azonban vitatni, hogy mindaz, ami a régi Magyarországnak modern Magyarországgá való átalakítása érdekében történt, Géza kezdeményező törekvései után István nevéhez fűződik. Hogy milyen arányokban terjedt el a kereszténység alatta és melyik év volt az, mikor az ország keresztény voltát hivatalosan is proklamálták, nem tudjuk ugyan, de azt tudjuk, hogy a kereszténység azon a vidéken terjedt el leggyorsabban, hol már azelőtt is volt némi talaja, nevezetesen az alsó-pannoniai részeken, vagyis a Dunántúlon és Esztergom környékén, hol a fejedelmi udvar tartózkodott. Legkorábban a dunántúli részeken alakulnak meg a győri, veszprémi, pécsi püspökségek, a pannonhalmi apátság és létesülnek más alapítások. Utánuk következnek, persze bizonytalan sorrendben, a kalocsai, nagyváradi, erdélyi, csanádi, bácsi püspökségek. Az bizonyos, hogy az átalakító és szervező munka serényen folyt az egész országban és a keresztény szellem igen nagy befolyással volt az erkölcsök szelídülésére. Olyan világ keletkezik most Magyarországon, mely teljesen ellentéte a réginek. A kalandozások korabeli szokások és erkölcsök kezdenek ismeretlen dolgokká válni.

Ugyanaz a nép, mely eddig rablókalandozásokból élt, most a keresztény társadalom szervezetébe iktatva, istenfélő, jámbor alattvalóvá válik. Nyereg alatt puhított hússal sem táplálkozik többé, hanem míveli földjét békésen. A törzsek szétmálló szövetsége helyett most az egész nemzet felett törvények uralkodnak, melyeknek ereje a királyi hatalomban gyökerezik. A nemzeti társadalom a benne szereplő osztályok és rendek fontossága szerint különböző rétegekre tagozódik s habár egyesekre nézve, kik azelőtt nagyobb, szinte korlátlan hatalom fölött rendelkeztek, ez az állapot bizonyos mértékű lemondást jelentett, de a nagy tömeg életét, vagyoni és személybiztonságát az új rend sokkal jobban biztosítja, mint azt röviddel azelőtt is remélni lehetett volna. István uralkodásának első korszaka ilyenformán már szervezett társadalmi életet teremt Magyarországon. A pápához küldött követség sikeres munkája után nem volt többé semmi akadálya a keresztény magyar királyság megalapításának. A koronázási szertartással nyerte betetőzését az a hatalmas mű, mely a magyarságot egyszerre a keresztény Európa egyik jelentékeny tényezőjévé emelte.

Szent István törvényei.

Magyarország átalakulása az ezredik esztendő végén a hagyományok szerint már megtörtént s ebben az évben István is elnyerte a királyi koronát s a magyar királyság első apostoli fejévé lőn. A nagy átalakító munka megszilárdítására természetesen állandó törvények kellettek, melyek az alattvalók életmódját és az egyházhoz, valamint a királysághoz való viszonyát megszabják. Igy jöttek létre valószínűleg a koronázás idejében és az egyházi szervezkedéssel kapcsolatban István királynak azon törvényei, melyeknek erejére az új társadalmi rend alapítva volt. “Mivel mindenik nemzet saját törvényeivel él - olvassuk a törvények elé írott bevezetésben - azért mi is, istennek intésére kormányozva monarkhiánkat, követve a régi és mostani császárokat, törvényes megfontolással állapítottuk meg nemzetünk részére, mikép éljen becsületes és ártatlan életet, hogy, amint isteni törvényekkel gazdagodtak, úgy a világiakat is megtartsák." A király szándéka nyilvánvaló. Az egyházi tanok által megszelídített és új eszmekörbe helyezett népet a világi törvények által is korlátolni akarja s evégből mindama kinövések ellen, melyek az új társadalom létére veszélyesekké válhatnának, szigorú törvényeket alkot. Szent István törvényei az egyházi vagyon rendezésével és védelmével kezdődnek. Az egyház igazgatása püspökségekre van bízva, melyek külön javadalmakat élveznek. Ezeknek javait bántalmazni, akár megrövidíteni, szigorúan tilos.

A második törvényfejezet a püspökök hatalmáról szól az egyházi vagyon fölött, a harmadik azt fejtegeti, hogy akik egyházi személyek ellen, akár mint tanuk, akár mint vádlók lépnek fel, minő kvalifikáció képesíti őket erre. A feleletet megtaláljuk a törvényben, mely azt mondja, hogy csakis becsületes, jó keresztény és családos emberek léphetnek fel törvényesen a papok ellen. Az egyháznak és a papoknak adott rendkívüli kedvezmények első pillanatra feltűnnek István király törvényeiben. A pap kiváltságos személy éppen azért, mert az új társadalmi rend az ő munkájára van alapítva. A király szándékainak ők a végrehajtói, a kereszténységnek ők a képviselői s a térítésben, oktatásban, kormányzásban egyformán előljárnak. A X. század kezdetleges társadalmában a pap az, aki a haladást képviseli. István király tehát a papságot nemcsak hogy az első országos rendek sorába emeli, hanem a legnagyobb védelemmel látja el, hogy tekintélyüket megszilárdítsa. Gondoskodik a papság megélhetéséről is, midőn behozza a papi tizedet, miáltal a népet arra kötelezi, hogy termésének egy tizedét a pap díjazására fordítsa. Kötelessége emellett minden tíz falunak egy templomot fenntartani s ennek javadalmazására két telket, két szolgát, két lovat, hat ökröt, két tehenet, harminc aprómarhát adni. A vasárnap megszentelt ünnep lévén, aki ezen a napon dolgozik, szigorú büntetés alá kerül. Ha például valaki ökörrel vagy lóval dolgozik, akkor az ökrét vagy a lovát veszik el bírságul, esetleg más állatát, szerszámát, amivel a munkát végezte. Vasárnap kötelessége mindenkinek a templomot látogatni, mert ellenkező esetben büntetéssel sújtja a törvény.

De nem mindegy az sem, hogy a templomban ki, miként viseli magát. A rendzavarók, illetlenkedők, hangosan beszélők, akár az előkelő, akár a közrendhez tartoznak, minden ilyen esetben megkapják büntetésüket, mely leginkább megcsúfolásból állott. Az előkelőket ugyanis megdorgálták és kiűzték a templomból, a köznép tagjait ellenben az előcsarnok ajtajában kikötötték, megkorbácsolták és hajukat csúfságul levágták. A bőjtök, a pénteki nap megtartása és a gyónás ellen vétők szintén büntetésben részesülnek. Ezeket a büntetéseket azonban az egyházi bíróság szabja ki s csak abban az esetben avatkozik a királyi bíróság az ilyen bűnösök ügyeibe, ha hétszeri figyelmeztetésnek sem lett semmi foganatja. A boszorkányokról, kiknek létezésében ekkor általánosan hittek, szintén megemlékeznek István király törvényei. Ha valahol boszorkányt fogtak el, aki természetesen alig lehetett más, mint valami idősebb asszony, a papnak kellett átadniok, aki szent munkáját azzal kezdte, hogy a boszorkánysággal gyanusított asszonyt megbőjtöltette, szentelt vízzel meghintette és vallásos oktatásban részesítette. A bőjt elvégzése után a boszorkányt újból a templomba vitték, hol a pap a templom kulcsával homlokára, vállára és mellére keresztforma bélyeget tett. Ha a boszorkány harmadszor is bűnbe esett, akkor a királyi bíróság ítélt felette, mely legtöbbször halállal sújtotta.

A magántulajdon birtoklására és öröklésére István törvényei ezeket határozzák : “Mindenki élethossziglan ura legyen tulajdonának és egyúttal a királyi adományoknak és halála után fiai hasonló joggal örököljenek." A püspökségi vagy várispánsági birtokok, miután ezek nem magánjellegűek, természetesen ki voltak véve az örökség alól. A magántulajdont védte a törvény az elkobzás ellen is, csak abban az esetben tett kivételt ha valaki a király ellen merényletet akart elkövetni, az országot akarta elárulni vagy külföldre szökött. Utódai azonban tovább örökölték a vagyont, ha az ily bűnben vétkes halállal bűnhődött is. Nem kevésbbé tanulságos István király törvényeinek büntetőjogi része. Lássuk például az emberölésre vonatkozó büntetéseket. Ha valaki szándékosan embert ölt, tartozott száztíz aranypénzt fizetni, melyből ötven a királyi kincstárt, ötven a rokonokat, tíz a bírákat és a közbenjárókat illette. Ráadásul kötelessége volt az előírt bőjtöket betartani. Ha ellenben az emberölés nem szándékosan, hanem véletlenségből történt, a váltságdíj akkor mindössze tíz arany. Ez az intézkedés azonban csak a kiváltságos rendbe tartozó egyénekre vonatkozott, mert a szolgák megölésénél egészen más az eljárás és sokkal kisebb a váltságdíj. A szolgákra nézve a törvény a következő megkülönböztetéseket teszi. Amennyiben az emberölést nemes ember követte el valamely szolgán, elégséges, ha a szolga helyett az illető tulajdonosnak egy más szolgát ad, vagy pedig a szolga árát megfizeti.

Ha azonban egyik nemes embernek a szolgája öli meg a másik nemes ember szolgáját, ebben az esetben a gyilkos a meggyilkolt gazdájának tulajdonába kerül, vagy megfelelő áron kell kiváltani. Ha valaki a feleségét ölte meg, a büntetést váltságdíj, vagy ahogyan a törvény mondja, vérdíj fizetése által rótták le. Ha ispán volt az, aki feleségét megölte, ötven tinót tartozott fizetni a nő szülőinek és az egyház által reámért bőjtbüntetésnek kellett magát alávetnie. A vitéz vagy jobbmódú ember megölt feleségéért tíz tinót fizetett, a közember pedig ötöt. Ugy a nők, mint a szolgák megölésére vonatkozó büntetések igen enyhéknek látszanak és nincsenek arányban a többi törvények szigorúságával. De itt, úgy látszik, az erkölcsök durva és vad állapotai voltak irányadók a büntetés szigorúságának kiszabásánál. Az olyan harcos népnél, mint amilyen a magyar is volt, az emberélet nem sok beccsel bírt s az emberölés nem tartózhatott a ritkaságok közé. Hogy ennek a féktelen elvadulásnak és barbárizmusnak véget vessenek, volt szükség azokra a szigorú törvényekre, melyeket a fegyver által okozott emberölés ellen hoztak. A törvény különben megmondja világosan, hogy a “béke" sértetlen fenntartása érdekében sújtja halálbüntetéssel azokat, akik fegyverrel ölik meg társaikat. És pedig, ki milyen fegyverrel ölt, olyannal végezték ki.

Ebben a tekintetben István törvényei nem tesznek kivételt az előkelőkkel sem, sőt azokat még szigorúbban büntetik, mert a törvény úgy rendelkezik, hogy abban az esetben, ha például valamelyik ispán betör valamely házba és a gazdát megöli, halállal büntettessék. De ha a gazda védi magát és védelme közben támadóját megöli, nem lakol semmiféle büntetéssel. Ha a támadás olyanformán történt, hogy a támadó maga helyett az embereit küldte és ezek követték el a gyilkosságot, a vérdíj ára száz tinó, vitézeknél tíz tinó, közrendűeknél öt. Az eskü megszegésének büntetési módozatai ezek. Főrendű ember keze levágatásával büntetetik, vagy ötven tinó váltsággal. Közember tizenkét tinóval válthatja meg a büntetést. A gyújtogatók kötelezve vannak az okozott kár megtérítésére és tizenhat tinó fizetésére, leányrablók a leány visszaadására és tíz tinóra, közembernek büntetése ilyen esetben öt tinó. A tolvajoknál különbséget tesz törvény nemes emberek és szolgák között. Mikor nemes emberek követik el a lopást, büntetésük első esetben a lopott értékek megfelelő váltság, aki azonban nem tudja magát megváltani, szolgának adatik el és további visszaesés esetében a szolgákra vonatkozó törvény által büntettetik. A szolgák büntetése meglehetős szigorú, mert csonkítással van, súlyosbítva. Amely szolga ugyanis először lop, megválthatja magát öt tinóval, de ha ezt tenni nem képes, akkor az orra levágatik.

Visszaesés esetében, vagyis a megcsonkított orrú szolga másodszori lopáskor füleinek a levágatásával fizet, ha azonban van öt tinója, még ekkor is megválthatja magát, csupán a harmadik visszaesésnél nincs kegyelem. Ekkor már halál jár a lopásért. A női tolvajokról külön törvény szól, mely akképp rendelkezik, hogy első két esetben a házas nőt férje megválthatja, de a harmadik esetben a nő szolgasággal bűnhödik. A hízelkedők, ravaszok, árulkodók, csalók büntetése szintén igen szigorú volt. Ha bebizonyosodott, hogy bűnükkel kárt okoztak, nyelvük kivágatására ítéltettek. A pletykahordók és rágalmazók ellenben halállal bűnhödtek, amennyiben rágalmaik a király személyére vonatkoztak. A törvény ezen része így szól. “Ha valaki álnok módon egy ispánnak vagy más hű emberének azt mondja - hallottam, hogy a király vesztedre beszélt -- és erre rájönnek : haljon meg." Nagyjában ezek István király törvényei. Ezeket a törvényeket, melyek a magyar alkotmány első alapvetésének eredményei, Szent István nagy ünnepségek között hirdette ki az ország tanácsában. Ezen törvényeken keresztül megismerhetjük a tizedik század végének magyar társadalmát és az akkori nemzedék kultúráját. A törvények soraiban megtaláljuk körülbelül azt az embertípust, melyre ezek a törvények vonatkoztak. És ebből a megismerésből semmi különösebb hátrány nem származik a tizedik század emberére.

A büntetés módjainak megállapításában látjuk ugyan, hogy durva erkölcsű, műveletlen, barbár hajlandóságú emberekre vonatkozik a törvények rendelkezése, de többet aztán nincs okuk és nincs joguk keresni bennük. Ezer év előtti kultúrállapotnak visszatükrözői ezek a törvények és nézzük meg a törvénykönyvünket ezer év után, mikor iskolák, templomok, egyetemek, rendőri hatóságok igyekeznek a bűnöket megakadályozni, az embereket jobbakká tenni. Azt fogjuk találni, hogy az ember gyarlóságai, bűnei és önzéséből eredő fogyatkozásai nemhogy csökkentek volna, hanem csodálatosan szaporodtak. Az ezer év előtti törvénytárat össze lehetett foglalni néhány íven, holott az ezer év utáni egész könyvtárat tesz már ki és mindarról szól, hogy mi a bűntetése ennek vagy annak a bűnnek, melyet a mai bonyolódott és sokoldalú életviszonyok között az ember elkövet. Ezer év alatt nagyot haladtunk. Vannak vasutaink, gőzhajóink, repülőgépeink, villamosságunk. Vannak ezerféle kultúrális intézményeink, de ugyanekkor azt tapasztaljuk, hogy az iskoláknál jóval nagyobb a bíróságok és a törvényszékek száma s hogy a fegyházak és börtönök olyan nagy sokaságát rejtik magukban a törvényes útról félrelépett szerencsétlen embereknek, hogy egész vármegyéket lehetne belőlük benépesíteni.

A történetírók nagy része azonban hajlandó abba az érzelgősségbe esni az ezer év előtti állapotok elbeszélésénél, hogy az ezer év utáni állapotok egészen más természetűek és haladásunk minden tekintetben bámulatos.

Szent István királysága. - Szent Gellért püspök.

István király törvényeiből elénk tárul a tizedik századvégi magyarság kultúrális és erkölcsi állapota, melynek megjavítására szolgálnak az új rendszer összes intézményei. A királyi hatalom intézi a vezetést, hogy egységesen végezhesse az újjáalakítás munkáját, ennélfogva a királyi hatalom ellen iparkodik feltámadni mindazon elégedetlenséget, mely az újítások nyomán a nemzet egyes rétegeiben keletkezett. Nem látszott már valószínűnek a régi elemek küzdelmének a sikere, de még az a lehetőség sem, hogy a régi, pogányos világ képes forradalmi erőt szembeállítani István király kormánya ellenében. Pedig az események azt mutatják, hogy a pogányságba visszavágyakozókat nem tudta az új rendszer teljesen eltűntetni s még mindig sokan lehetségesnek hitték a régi kormányzat visszaállítását. Koppány vezér lázadása után évek mulva Gyula erdélyi vajda, a Konstantinápolyban megkeresztelkedett idősebbik Gyula vajdának fia és István király nagybátyja állítólag 1000-ben egy új lázadás élére állott. Maga körül egyesítette erdélyi híveit s a körülötte élő pogányság néhány csapatát.

Mi lehetett az ok a Gyula vajda lázadásának ? Más és más körülményekben keresik a kutatók az erdélyi forradalom okait s míg az egyik rész csupán az újítások ellen való ösztönszerű idegenkedéssel iparkodik a felkelést megmagyarázni, a másik annak tudja be, hogy István király a magyarok rovására idegenekkel árasztotta el az országot s a főbb állásokba ezeket juttatta. Azonkívül a papi tized fizetése is felkeltette a nép gyűlöletét az új rendszer iránt, mert ettől mindenáron szabadulni akart volna. Nyilvánvaló, hogy Gyula vajda részéről akár hatalmi, akár elvi okokból történt a forradalom szervezése a körülötte gyülekező nép a keresztény állami rend megdöntéséért harcolt mellette. Tehát újból kenyértörésre került a dolog az újítók és a maradiak tábora között. István hadat vezetett Gyula ellen és sikerült őt levernie. Gyula kénytelen volt menekülni, mialatt felesége és két fia István fogságába jutottak. István nem üldözte Gyulát, ellenben Erdélyben rendet teremtett s azt szorosabban országához csatolta. Istvánnak Gyula elleni hadjáratát a Bécsi Képes Krónika is elbeszéli elég részletesen, úgyhogy ha nem is felelhetünk előadásának hitelességéről, de legalább összefüggő képet nyerünk a háború lefolyásáról. A Bécsi Képes Krónika szerint István 1002-ben, miután a hadjáratban megverte, elfogta Gyula vezért feleségével és két fiával. Azért kellett ezt tennie, mert habár több ízben megintette őt, mégsem akart sem megkeresztelkedni, sem a keresztény magyarok zaklatásával felhagyni. István karddal ment ellene s miután megverte őt, országát, melyet Erdőelőnek, másként Erdélynek neveznek, a magáéhoz csatolta.

Más adatok szerint Gyula vajda a bessenyőkkel szövetkezett István ellen, de a háborúban ő lett a vesztes, elveszítette országát és szövetségesei is vereséget szenvedtek. Gyula a háború elvesztése után Lengyelországba menekült Boleszlávhoz, aki őt szívesen fogadta és a magyar határ közelében levő egyik várát adta át neki. István azonban nagylelkűen viselte magát Gyulával szemben. Nem üldözte őt, sőt nejét és gyermekeit is visszaküldötte minden váltság nélkül. Volt azonban Istvánnak másik harca is, melyet ezúttal egy pártütő főúr ellen viselt, aki fellázadt ellene. Ajtonynak (Ohtum) nevezik a lázadó főurat, kit Csanád (Sunád) Doboka fia Maros várában megölt, amiért fegyvert mert emelni a király ellen. Ezt az eseményt részletesen elbeszéli a Szent Gellért püspök életéről szóló legenda, mely mondai és legendai elemekkel keverve adja elő ezt a háborút. Ezen feljegyzések szerint Maros várában élt egy hatalmas, Ajtony nevű fejedelem, kinek két felesége volt. Mert habár meg volt keresztelkedve, de mégis csak közönyösen teljesítette az egyház parancsait. Hatalmas birtokai, nagy gazdasága, ménesei, gulyái voltak s azonkívül is nagy vagyon felett rendelkezett. Ajtony a Tiszán vámszedői és őrei által elzárta a só szállítását és csak vám ellenében volt hajlandó a király szállítóit átengedni. Tehette ezt azért is, mert több fegyverese volt, mint magának a királynak.

A fegyveres nép vezére egy Csanád nevű főúr volt, kit Ajtony bizonyos okok miatt meg akart öletni. Csanád értesült az ellene készülő merényletről, István királyhoz szökött, aki őt mindjárt megkeresztelte. De mivel nem bízott eléggé benne, próbára tette. Felvilágosításokat kért tőle Ajtony viszonyairól, majd kipuhatolta, hogy vajjon nem kémkedés miatt jött-e hozzá. Csak mikor meggyőződött Csanád hűségéről, ajándékozta őt meg bizalmával. Egy napon aztán így szólt főembereihez : “Készüljünk háborúra az ellenségem, Ajtony ellen és foglaljuk el az ő országát." Közben vizsgálta Csanádot, hogy indítványa reá milyen hatást gyakorol. Csanád azonban őszintén megörült a háború hírének s minden habozás nélkül nyilvánította efölött való örömét. Mire a király ismét megszólalt : “Válasszatok egy férfiút, ki vezérünk legyen a csatában !" A főurak egyhangúlag így feleltek : “ Ki lehetne alkalmasabb Csanádnál ?" Nyomban megválasztották tehát Csanádot vezérnek, aki a kitüntetést ezen szavakkal fogadta : “Amint uramnak, a királynak tetszik. Uj keresztény vagyok a keresztények között, mint újonnan keresztelt, új csatára készülök, kész vagyok élni-halni veletek. Menjünk tehát és harcoljunk uram-királyom ellensége ellen." István király serege Csanád vezérlete alatt megindult tehát Ajtony ellen és a Tiszán átkelve megütközött ennek seregével. Az ütközetben Csanád lett a vesztes. Csapatai Kőkenyér nádasaiba, Szőreg környékére húzódtak és várták a további intézkedéseket.

A háborút ugyanis egyik fél sem akarta megszakítani. Csanád az Oroszlámosnak nevezett dombnál, Ajtony pedig Nagy-ősz mezején ütött tábort. Mielőtt azonban az újabb ütközet megkezdődött volna, Csanád az éj folyamán Szent Györgyhöz fohászkodott és fogadalmat tett, hogy monostort fog alapítani azon a helyen, hol táborozik, ha a szent őt megsegíti. Az ima végeztével nyugalomra tért, de álmában megjelent előtte Szent György egy oroszlán képében és felszólította őt, hogy támadja meg gyorsan az ellenséget, mert akkor győzni fog. Kora reggel Csanád támadásra vezette seregeit s olyan szerencsével harcolt, hogy vitézei nemcsak megszalasztották az ellenséget, hanem Ajtonyt is megölték. Fejét levágták s elküldötték István királynak a diadal jeléül. Csanád serege az ütközet után visszatért a király városába, hol Ajtony feje már ki volt függesztve. Nagyon megörvendett a király Csanád jövetelének, de még nagyobb örömmel fogadta Gyulát, Csanád egyik társát, aki elhozta Ajtony fejét és azzal dicsekedett, hogy ő vágta le a fejét Ajtonynak. Amint a király Gyulát dícsérte, Csanád előrelépett és így szólott : “Ha elhozta Ajtony fejét a királynak az, aki Ajtonyt levágta, miért nem hozta el a nyelvét is ?" Tényleg úgy volt, hogy Ajtony szájából hiányzott a nyelv.

Mire Csanád tarsolyából elővette a kivágott nyelvet, ami István királyt olyan haragra gerjesztette Gyula ellen, hogy őt, mint hazugot és érdemtelent kiűzte udvarából, Csanádot pedig megtette Ajtony birtokai ispánjává. Kinevezését a következő szavakkal adta tudtára : “Mai naptól kezdve ennek a várnak nem Maros, hanem Csanád lesz a neve, mert ellenségemet kipusztítottad belőle. Te leszel e tartomány ispánja és te utánad fogják nevezni minden nemzedéken át." Csanád nemsokára elfoglalta új tisztségét s a döntő harc színhelyén, azon a ponton, hol az égi jelenést látta álmában, Szent György tiszteletére monostort alapított, melybe görög barátokat telepített le. Igy alakult meg a csanádi püspökség, melynek első püspökévé István király a szent életű Gellértet nevezte ki. Gellért püspök a magyarországi térítő papoknak egyik legkimagaslóbb alakja, aki erkölcsben és tudományban méltó társa volt Szent Adalbert prágai püspöknek, aki Géza családját térítette a keresztény vallásra. Gellért előkelő olasz családból származott, kit szülei beteges volta miatt Szent György klastromába adtak, hol a szerzetesek imáinak hatása alatt szerencsésen meggyógyult. Évei haladtával ugyanennek a szerzetnek perjele, majd később, tanulmányai végeztével apátja lett. Vallásos életű atyja Gellért klastromi tartózkodása alatt Jeruzsálembe utazott, de nemsokára meg is halt. Mikor Gellért tanulmányait elvégezte, elhatározta, hogy atyja példájára ő is a Szentföldre fog zarándokolni.

Hajóra is szállt, de egy tengeri vihar a dalmát partokon, Szent Márton monostoránál partra vetette, úgyhogy útját nem volt képes folytatni. A zárda apátja, Gellért egykori iskolatársa szívesen látta őt s miután felismerte kiváló erényeit, rajta volt, hogy utazásáról lebeszélje. Arra buzdította, hogy utazzék Magyarországba, hol a magyarok megtérítésével magasztos hivatást teljesíthet. Jeruzsálem helyett tehát Magyarországnak vette útját Gellért s először Maurusz pécsi püspökhöz zarándokolt. A pécsváradi apát, aki éppen itt volt látogatóban, a pécsi püspökkel együtt a magyar egyház szolgálatába akarta őt vonni s miután Pécsett és Pécsváradon igen nagy hatással szónokolt, Székesfehérvárra vitték, hol Mária ünnepe alkalmával István király előtt is prédikálhatott. Istvánnak annyira megtetszett a szent életű pap, hogy külön is felkérte a Magyarországon való maradásra és fiának, Imre hercegnek a nevelésével is őt bízta meg. Mikor Imre királyfi már megerősödött és tanulmányaival teljesen elkészült, Gellért a bakonybéli remeteségbe vonult vissza s itt tartózkodott mindaddig, míg István király őt a csanádi püspökség vezetésére szólította fel. Tíz szerzetes kíséretében indult el Gellért a csanádi püspökség átvételére s mihelyt Marosvárra ért, elkezdte a szent igéket hirdetni. A nép már eddig is sok szépet hallott felőle. Most, hogy egész közelről hallotta, tömegesen gyűlt köréje s nagy áhítattal épült beszédein.

A tíz szerzetes közül, kik Gellértet útjára elkísérték, heten és pedig Albert, Fülep, Henrik, Konrád, Krátó és Tasziló a magyar nyelvet is jól beszélték, ennélfogva ők is nagy hatással folytatták a térítést, mely hétről-hétre újabb és újabb hívekkel gyarapította a magyar egyházat. Gellért térítőtársaival gyakran beutazta a csanádi püspökséget, hogy a keresztény igéket egyházmegyéje minden részében terjeszthesse. Egyik ilyen útja alkalmával érdekes dolog ragadta meg a figyelmét, - egy magyar népdal. Gellért püspök Walther szerzetes társaságában egyik térítő útja alkalmával egy községbe jutott, hol az éjszakát szándékozott tölteni. Estefelé nyugalomra tért, éjfélig zavartalanul imádkozott, midőn valami zörgésre ébredt fel, mely úgy tetszett, hogy kézimalom működéséből származott. Az egyhangú és folytonos zörgést kellemes női hang kísérte, mely egészen felkeltette a püspök figyelmét. Kíváncsi érdeklődéssel szólott oda Walthernek : “Hallod-e a magyarok dalát ?" S azután mind a ketten mosolyogtak az ének tartalma fölött. Az ének azonban nem szűnt meg ezután sem, hanem a zörgéssel egyidejűleg folyt tovább, úgyhogy a püspök nem volt képes imáját végezni. Ismét odaszólt Walthernek.

“Mondd csak, Walther, micsoda dal ez, mely engem olvasásom abbahagyására kényszerít ?" Walther készségesen felelte : “Ez egy vers dallama s a nő, aki énekel, gazdánknak, kinél megszálltunk, szolgálója és az ura gabonáját őrli." Gellért tovább is érdeklődött : “Vajjon kézimunka hajtja-e a malmot vagy gép ?" “Kézimunka is, gép is" - válaszolt Walther. “Nem valamely állat ereje, hanem a kéz munkája mozgatja a malmot" - tette még hozzá. Gellért csodálkozással sóhajtott fel : “Csodálatos dolog, miként táplálkozik az emberi nemzedék. Ha mesterség által nem segíttetnék, hogyan győzné az ember a munkát ?" - Majd eltünődve afölött, hogy a dalnak milyen megnyugtató és kibékítő hatása van az emberi lélekre, az egyszerű szolgálóleányra vitte át a beszédet, aki kézimalma mellett munkáját végezve, tovább is gondtalanul énekelt. “De boldog ezen nő - kiáltott fel Gellért - aki másnak hatalma alá rendelve, szolgálatát mégis jó kedvvel, morgás nélkül, vidám énekléssel végzi !" És Gellért püspök elutazása előtt gazdagon megajándékozta a dalos kedvű szolgálót, aki énekével feltartotta őt áhítatos elmélkedéseiben. Gellért a magyar nyelvet korán elsajátította s azáltal, hogy a saját nyelvén tudott a néphez szólani, még jobban magához bilincselte a tömegeket. Az ő kíséretében levő tíz szerzetes közül hét már eddig is jól beszélte a magyar nyelvet s a másik három is haladást tett, mert a térítés munkája csak úgy lehetett sikeres, ha a saját nyelvén tudott a pap a nép szívéhez férkőzni. A csanádi egyházmegyének ezek a szerzetesek voltak az első esperesei, kik nemcsak az istentiszteletet végezték, hanem a nép oktatását is ellátták.

A bizalom megszilárdulásával a hívek nem egyszer megtették aztán, hogy gyermekeiket Gellérthez vitték azzal a kéréssel, nevelne papokat belőlük. Gellért Walther atya által neveltette a kereszténység ezen ifjú bajnokait, kiknek példáját minden rendbeliek követték s belőlük váltak aztán a Szent György monostor első magyar papjai.

A társadalmi osztályok Szent István alatt. - A külföldiek.

Mialatt István király a legnagyobb gondot fordította a keresztény egyház megszilárdítására, nem mulasztotta el az ország társadalmi kereteinek a kiépítését sem. Törvényei által megteremtette a rendet az országban, az egyes hivatalok méltóságok és rendek szervezésével pedig azt a vezető osztályt, melyre az állami élet biztonsága támaszkodott. A királyi udvarban a nádorispán, a tárnokmester, vagyis a kincstartó és az udvarbíró a legfőbb méltóságok. De ezek között is első a nádorispán, kinek hatásköre lassanként az ország kormányzására is kiterjedt. A király személye körül ezek a méltóságok látták el a királlyal egyetemben az állami kormányzás tisztét. “Királyi tanács" hozta a törvényeket és ezen tanács tagjait főpapok és főurak alkották, kiknek véleményét az uralkodó rendesen meghallgatta. A sérelmek orvoslására és törvényszolgáltatásra minden évben Székesfehérvárott úgynevezett törvénynapokat rendelt a király, melyek körülbelül a mai országgyűlésnek is megfeleltek.

István király alatt képződik egyúttal a rendiség, mely később kifejezettebb formát öltve egészen 1848-ig fenntartotta magát. A keresztény magyar társadalom szervezete ugyanis István alatt különféle osztályokra való tagozódással alakul. A legfőbb állami rendet a papság alkotta, melyet a király mindenféle kiváltságokkal és kedvezésekkel kitüntetett. A papság után következett a főnemesség osztálya, hova a régi törzs és nemzetségfők ivadékai és az előkelőbb külföldiek tartoztak. Harmadik rendet alkotta a vitézek vagy másként a köznemesek osztálya. Mind a három osztálynak kiváltságai ellenében kötelessége volt a trón védelmére állani és hadjáratok idején a király vagy a nádorispán személyes vezetése alatt az országot az ellenség ellen megvédelmezni. A főbb kiváltságosak ezen három osztálya mellett találunk azonban még más rendeket is, melyek az új magyar társadalom szervezetének fontos tényezői. Ilyenek például a várjobbágyok, kik a királytól kapott birtokaik ellenében várszolgálatra, katonáskodásra, béke idején kisebb tisztségek ellátására voltak kötelezve. Ezek szabad emberek voltak, ellenben a várnép nevezet alatt ismert osztály nem tartozott a szabadok közé. Ezek a vár tulajdonát tevő földeket, birtokokat bérelték, minek ellenében bizonyos adót fizettek. A várnép tagjaiból kerültek ki azok a királyi udvarnokok és cselédek, kik a királyi udvarban különböző belső szolgálatot teljesítettek.

A társadalmi rend legkivetettebb osztálya a rabszolgáké. Ők alkotják a tizedik század végének és a tizenegyedik elejének proletáriátusát, a jogok nélkül való, kizsákmányolásra szolgáló védtelen népet. Közigazgatási és politikai tekintetben vármegyékre osztották az országot, vagyis az országban levő királyi birtokokat. Minden vármegye (komitátus) egy-egy ispán (komesz) igazgatása alatt állott, aki nemcsak a vármegyében levő királyi birtokokat kormányozta, hanem háború esetén a vármegye népét hadba vezette és a belső életre vonatkozó mindenféle ügyben az ellenőrző és parancsoló szerepét teljesíti. Állítólag negyvenöt vármegye volt István király életében s ezeknek legnagyobb része a dunántúli részeken alakult és különösen azon helyeken, hol a királyi birtokok feküdtek. Háború esetén nemesi felkelést hirdettek és a nemességnek volt kötelessége elsősorban fegyverbe lépni. Ha a nemesi felkelés nem mutatkozott elégségesnek az ország védelmére, akkor a várjobbágyok és külföldről bevándorolt lovagok is hadba szállottak, amennyiben saját váruk területén katonai feladatokkal nem voltak igénybe véve. Nagyjában ez a képe az István király alatti Magyarország társadalmi és katonai szervezetének. Az új társadalmi rend magával hozta azt is, hogy a kereskedelem, ipar és gazdálkodás folytatására a csere legmegfelelőbb eszközét, a pénzt forgalomba vegyék.

A Szent István korabeli pénzek ma már természetesen a ritkaságnál is nagyobb ritkaságok. A belső államszervező munkában több ízben megzavarták Istvánt a külföldi fejedelmek beavatkozásai. Boleszláv Henrik lengyel herceg ellen viselt hadjáratai Istvánnak 1018 körül szerencsésen befejeződtek s miután a görögök felett is győzelmet aratott, a bessenyőket fenyítette meg, végül pedig II. Konrád német császárt, kivel egy évig tartó hadjáratot folytatott, melynek eredménykép a Lajta és a Morvamező között húzódó terület jelentékeny része István birtokába jutott. Ezek voltak István külföldi háborúi, melyeket országa függetlenségének biztosítása miatt volt kénytelen viselni. Mialatt azonban a külföld ellen az országot védelmezte, benn az országban a külföldieknek mindenféle előnyöket biztosított s kiváltságokkal, földbirtokokkal iparkodott őket megnyerni. Ennek az eljárásnak megmagyarázhatók az indokai. Mikor arról volt szó, hogy az államot a modern szükségletek szerint rendezze be, nem számíthatott az ősi magyarok támogatására, hiszen a reformok mind ennek a tömegnek a szokásai, hagyományai, politikai erkölcse és gondolkozása ellen irányultak. A külföldi ellenben, aki a modern intézményekben már járatos volt és azoknak fontosságát teljesen átérezte, szívesen vállalkozott a király törekvéseinek támogatására.

Igy értjük meg az akkori viszonyok szem előtt tartásával azt a politikai programmot, melyet István király fiához, Imre herceghez intézett intelmeiben fejtett ki és különös nyomatékkal ajánlott figyelmébe. Ennek a külföldiekre és idegenekre vonatkozó része így szólt. “Oly nagy a haszna a jövevény férfiaknak és a vendégeknek, hogy méltán tehető a királyi ékességek között a hatodik helyre A római birodalom is azáltal vált hatalmassá és királyai azáltal lettek dicsők és fenségesek, hogy mindenfelől odaözönlöttek a bölcsek és nemesek. Mert amint különböző vidékekről és tartományokból jönnek a vendégek, úgy hoznak magukkal különböző nyelveket és szokásokat, különböző ismereteket és fegyvereket. Mindezek díszítik a királyi udvart, emelik annak fényét és elrettentik a külső hatalmasságok gőgjét. Mert az egy nyelvű és egy erkölcsű ország gyarló és gyönge. Ezért meghagyom neked, fiam, hogy jóakarattal lásd el és becsületben tartsd őket, hogy szívesebben tartózkodjanak nálad, mint egyebütt." Az új állami rend megalakítása idején ez a politikai szempont az idegenekkel szemben feltétlenül meg volt okolva. Az idegenekben találta meg a királyi hatalom a reformok végrehajtásának biztosítását, mert ezeknek segítségét nem egyszer, sőt igen gyakran igénybe kellett venni a régi rend megrögzöttjeinek a letörésére.

Az idegen előkelő vagy közrendű telepes és a szintén idegenből jött pap volt a haladó elem az István király alatti Magyarország fejlődő szervezetében és ezekkel szemben, a régi állapotokhoz való ragaszkodást képviselte a törzsek és nemzetségek magyar közönsége.

A trónutódlás. - István király halála.

István király alatt nagyjában tehát végbement a régi Magyarország politikai és társadalmi életének átalakulása. A főbb pontokon megtörtént az új rend diadala, melyet aztán védett az elégedetlenek robbantó munkája ellen a királyi hatalom ereje. Ámde, miként már több ízben kellett kiemelnünk, úgy most is hangsúlyoznunk kell, hogy a kereszténység felvétele korántsem jelentette a szíveknek és elméknek keresztény szellem szerint való átalakulását. A hatalom ereje meghódolásra, elégedetlenségének visszafojtására kényszerítette az új rendszerben igazságtalan önkényuralmat látó népet, a királyi kormány pedig ezalatt folytatta tovább programmja kiépítését. Az évek múlásával István egyre öregebb és betegesebb lett s hogy megkezdett művét méltó kezekbe adhassa, a trónutódlás kérdését akarta még rendezni. Életének utolsó éveiben ez a kérdés okozott legtöbb gondot és aggodalmat lelkének. Imre királyfi, a trónörökös már korábban, állítólag 1031 szeptember 2-án meghalt, még pedig a krónikák szerint vadászat közben egy vadkan agyara által.

Pedig legendák jellemzései alapján nehéz elképzelni a királyfit merészvadász alakjában. Szent életű, kegyes, imádságokban és ájtatos lelki gyakorlatok között élő ifjúnak festik, aki Gellért magasztos példáin lelkesedve mindenben mesterének nyomdokain iparkodott haladni. Szigorúan tartotta a bőjtöket, megvetette a földi örömöket és az volt a legnagyobb boldogsága, mikor imáiba merülve túlvilági szellemekkel társalkodhatott. A legendák ilyen jámbor, kegyes és lemondó ifjúnak festik őt s alig tudjuk megtalálni az összefüggést Imre királyfi ezen aszkéta alakja és a medvékre és vadkanokra vadászó ifjú herceg között, aki végre egy felbőszült vadkan agyarának esik áldozatul. Miután ez az utóbbi adat hitelesnek látszik s a történetírók nagy része is annak tartja, megállapíthatjuk belőle, hogy Imre királyfi valószínűleg erőteljes, egészséges, vidám életkedvű ifjú volt, aki nem volt közönyös ugyan a vallás iránt, de az élet sokféle örömei elől sem zárta el lelkét. Atyja megható intelmek alakjában intézte hozzá tanácsait, hogy a kormányzás helyes elveit megismertesse vele. Az apa reménysége és a királyi korona örököse, valamint a kereszténység ifjú támasza azonban egyszerre megsemmisültek Imre váratlan halálával. Miután Istvánnak más fia nem volt, sem testvérei nem éltek, ennélfogva rokonai között kellett keresnie a trónörököst. Igy esett választása atyja öccsének, Mihálynak a nemzetségére. Mihálynak két fia volt : Vazul és Szár László. Vazulnak viszont három gyermeke : Endre, Béla és Levente. Vazult kicsapongó élete és valószínűleg pogány hajlamai miatt nem kedvelte, ezért a nyitrai zoborhegyi klastromba záratta.

A többiek iránt szintén nem volt bizalommal. Gizella királyné még csak élesztette az ellenszenvet benne az Árpád-fiak iránt, hogy a maga kegyeltjét, István nővérének, Ottó velencei herceggel való házasságából származott fiát, a tizenöt éves Urzeolo Péter herceget juttassa a trónra. Péter herceg és családja a királyi udvarba jött, hogy a trónutódlás eldöntését jelenlétükkel még inkább befolyásolják . De a király lelkében Gizella cselszövényei ellenére betegeskedése alatt mégis a jobb érzés és a törvénytisztelet kerekedett felül és Vazult jelölte ki utódául, bízva abban, hogy a kolostori élet pogány erkölcseit megszelídítette. Gizella királyné és pártja azonban meghiúsította a király akaratát. Mire István követe Zoborhegyre ért, a királyné bérencei már végre is hajtották Vazul ellen kegyetlen merényletüket. Szemeit kiszúrták és füleibe forró ólmot öntöttek. A Vazul elleni merénylet természetesen életkérdéssé tette a három Árpád-sarjadéknak, Endrének, Bélának és Leventének az országból való menekülést, nehogy ők is hasonló sorsra jussanak. István királyt szíve mélyéig meghatotta a szerencsétlen Árpád-sarj tragédiája, de már sokkal tehetetlenebb volt, hogysem a rút árulást képes lett volna megtorolni. István király már nem tudta pártját fogni a többi Árpád-sarjaknak sem, ezért csak azt ajánlotta nekik, hogy meneküljenek. Napról-napra betegebbé vált s minden órájával egyre közeledett a sírhoz.

Utolsó napjait egy összeesküvés zavarta meg, melyet udvarának néhány előkelő embere rendezett. Az összeesküvőknek az volt a szándékuk, hogy a beteges királyt elteszik láb alól. Egyik napon, estefelé egy felbérelt merénylő beosont az alvó király hálószobájába. Köntöse alatt meztelen kardot rejtegetett, mellyel Istvánt ki akarta végezni. A gondviselés azonban nem engedte ilyen gonosz kezektől elveszni a királyt. A merénylő ugyanis, mikor a király ágyához ért, tettének merészségétől és ocsmányságától állítólag megiszonyodva leejtette a kardot. A zajra a király felébredt, de a merénylő ugyanakkor térdreroskadt előtte. Bevallotta neki szándékát s bűnbánóan kegyelméért esedezett. A király nagylelkűen megbocsátott neki, de három cinkostársát mindjárt másnap szigorúan megbüntette, hogy példát adjon arra, hogy mi a sorsa az olyan embereknek, kik az igazak megrontására törnek. Mind a három összeesküvő szemeit kiszúratta és kezeiket levágatta. Ezen merénylet után István király állítólag nem sokáig élt. Hosszas betegeskedés után 1038 augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján halt meg. A hagyomány szerint a népet mélyen megrendítette királyának halála. Halála hírére nagy tömegben gyűltek össze mindenféle rendbeliek Székesfehérvárra, hol a Szent Szűz tiszteletére emelt és csak most felszentelt templomban, királyi koronával ékesített, fehér márványkoporsóban temették el.

Félszázad mulva a római egyház őt is, fiát, Imre királyfit is, mint a kereszténység buzgó bajnokait a szentek sorába iktatta. Jobbkezét pedig, mint drága ereklyét, ma is őrzi a nemzet a budavári templomban. Nincsenek megbízható forrásaink arról, hogy az István korabeli magyarság egyeteme milyen érzéssel fogadta királyának halálát és ítélte meg egyéniségét. De az már kétségtelen, hogy évtizedek és évszázadok multával a magyar nép lelkében olyan általános Szent István-kultusz virágzott ki, mellyel egyetlen magyar királynak az emléke sem vetekedhetik. Kifejezésre jut ez a szívek mélyén gyökerező kegyelet azokban a régi egyházi énekekben is, melyek Szent Istvánra vonatkoznak. Az egyik ilyen régi, XV. századbeli egyházi ének például ezt mondja : Dicsőséges szent jobbkéz, Melyet magyar óhajtva néz, Nagy öröme népünknek, Drága kincse szívünknek. A másik, melyből szintén kiárad a magyarság kegyelete első királyának emléke iránt, azokban a századokban keletkezett, mikor az idők viharos járása nehezült a szerencsétlen magyarra és mint védő atyát idézi Szent Istvánt : Hol vagy István király, Téged magyar kíván, Gyászos öltözetben Te utánad sírván. A krónikák szintén nagy részvéttel emlékeznek meg István haláláról. Tudósításaik szerint a magyar nép “jajgatással" siratta szent királyát, az ifjak pedig három évig nem táncoltak és ünnepi ruhát nem öltöttek magukra gyászuk jeléül.

A legenda aztán tovább szőtte a varázst a szent király alakja körül s azt hirdette róla, hogy csodatételek mennek végbe sírja körül. A betegek és nyavalyások, kik sírjánál imádkoznak, meggyógyulnak bajaikból. Voltak olyanok, akik állították, hogy sírján angyalok szoktak énekelni és a legfinomabb illat tölti el a levegőt sírja körül. Ezeknek a legendáknak mind több hívője és terjesztője támadt, kik a meglevőket újakkal egészítették ki, úgyhogy pár évtized alatt egész legendakör virult István alakja körül, hirdetve a nagy király egyéniségének kiváló voltát. A Szent István-kultusz Magyarországon a XI. század végén, Szent István szenttéavatása után kezdődött. A XII. században Szent István napján az Árpádházi királyok sarjai összegyülekeztek Székesfehérvárra nemzeti ünnepség tartására, a XIII. században pedig II. Endre 1222-i aranybullájában a nemzettel együtt törvénycikkbe foglalja, Szent István kötelező ünnepét s az ünnep helyéül Székesfehérvárt jelöli meg, hol ezen a napon a magyar király egyúttal Országos Törvényszéket is köteles volt tartani. IV. Béla és Zsigmond királyok megerősítették Endre határozatát és minden év május 30-án, a Szent Jobb feltalálása napján (Szent István épen maradt jobbkezét a hagyomány szerint IV. Béla a tatárjáráskor Dalmáciába vitette) országos ünnepélyt rendeltek, habár a tizenhatodik századig a szentté avatott ereklye nem Budán, hanem a biharmegyei Szent Jobb-apátság templomában őriztetett.

A tizenhatodik századi török harcokban az ereklye csodálatos módon eltűnt s ez időtől kezdve az ünnepségek is elmaradtak. Török katonák elrabolták ugyanis a szent-jobbi apátság drága ereklyéjét s eladták raguzai kereskedőknek, kik viszont a Raguzában működő dominikánusoknak adták át őrizetre. I. Lipót uralkodásáig Raguzában őrizték tehát a Szent Jobbot, ekkor azonban tervbe volt véve Budára való hozatala, de Lipót halálával a tárgyalások abba maradtak Mária Terézia uralkodásáig, mikor 1771-ben a raguzai küldöttek Bécsbe hozták és hivatalosan átadták az udvarnak. Aztán Budára hozták, hol ünnepélyes közszemlére tették ki. Ebben az időben több Szent István-ünnep volt Magyarországon s az augusztus 20-i nap, melyet közel másfél század óta ünnepel a magyarság, ekkor még nem volt általános és nem volt törvénybe iktatva. Végre 1774-ben Mária Terézia az augusztus 20-i napot rendelte el kötelező országos ünnepnek. A tizennyolcadik századi Szent István-ünnepélyek azonban ezzel a rendelettel még mindig nem váltak egységessé, sőt sok tekintetben általánossá sem. Egykorú krónikások adatai szerint ezek az ünnepségek ekkor főképen egyházi jellegűek voltak. Ferenc császár azonban 1819-ben még egyszer felújította Mária Terézia rendeletét az augusztus 20-i dátum kötelező ünneplésére.

A nép érzésvilágában mindig megkülönböztetett kegyelettel élt e nagy napnak a jelentősége s szeretettel ápolta lelkében az első királyára emlékeztető hagyományokat. Ezrével zarándokolnak az ország minden részéből e napon a magyar fővárosba ma is. A Szent Jobbot a budavári királyi palota templomában őrzik s évenként egyszer, Szent István napján ünnepélyes körmenetben szokták körülhordozni Budán.

Szent István jellemzése.

A Szent István alatt végbement államalakulásnál az egyik párton ott állott Szent István, mint vezér a papsággal és a külföldiekkel, egyszóval a nyugati elemekkel, a másik részen pedig a konzervatív világfelfogást képviselő pogány magyarság. A Pannonia földjére való letelepülés óta ez volt a magyarságnak első nagy társadalmi forradalma, mely folytonos válságok és tusák között folyt, amíg István király erős küzdelmek után hatalmat nyert a konzervatív pártok felett. Forradalmakat pedig nem szoktak imádsággal és kegyességgel elintézni, hanem öldöklő szerekkel irtó háborúkat vívnak a győzelemért a küzdő felek, ahogy Szent István alatt is történt.

Nem vall a gyönge és lagymatag emberre István királynak az a tette sem, midőn Koppány vezért és társait kivégeztette, sem az a nagy szigorúság, melyet a régi szokásoknak hódoló pogány magyarok ellen foganatba vett. István még később is kénytelen volt Gyula vajda és szövetségesei ellen folytatni a hadakozást. De még később is, azokból az epizódokból, melyek István király életével összefügnek, azt tapasztaljuk, hogy midőn gyönge emberek gyönge módon viselkednek, akkor ő úgy járt el, mint bármelyik középkori uralkodó. Nagyszerű szervező képességei mellett a törhetetlen erély volt jellemének legfőbb vonása. A tizenegyedik századbeli magyar társadalom kultúrális állapotáról bizonyítékokat találunk a Szent István-féle törvényekben, melyek az akkor szerveződő társadalmi élet különféle betegségeit sorolják elő. A Szent István-féle törvényeket olyan nép megfékezésére hozták, melynek életében a gyilkosság, lopás, rablás, fajtalanság, hitszegés, nőrablás, lázadás napirenden voltak. A törvény hű visszatükrözője a tizenegyedik századbeli állapotoknak, a félvad, szilaj, nomád élethez és rabláshoz szokott kóbor harcosoknak, kiknek megtörésére átalakítására nagyon erős kéz kellett. Hihető-e, hogy egy ilyen nyugtalan, rendhez és munkához nem szokott, szabad életet kedvelő nép megtűrt volna akár egy óráig is egy gyönge, erő nélkül való, csupán jámborságokkal ékeskedő királyt maga fölött. Hiszen a lázadások és a régi rend helyreállítására irányuló törekvések többször megújultak, de éppen az mutatja István király nagy erejét és tehetségét, hogy ezek a lázadások mindig vereséggel végződtek és a királyi hatalom ereje alatt a konzervatív elemek is kénytelenek voltak az új rend követéseivel megbarátkozni.

A tizedik század végén és a tizenegyedik elején - ahogyan a nagy messzeségből látjuk - egy hatalmas kultúrfolyamatnak olyan kiváló harcosa ő, kinél különbet még kettőt sem termelt ezer év alatt a magyar história. Éppen azért nem alázatosságában vagy jámborságában van az ő nagy jelentősége, hanem reformátori nagyságában, rendkívüli szellemi és jellemerejében s vállalkozásának kiváló eredményeiben. A magyar nemzet mindenkor a legnagyobb kegyelettel őrizte meg lelkében Szent István emlékét. A nemzeti kegyelet nyilvánításaképen a magyar állam díszes lovasszobrot emelt emlékének a budavári Mátyás-templom közelében.

Péter és Aba Sámuel. (1038-1040 és 1044-1046) - (1040-1044)

 Szent István halálával Magyarország állami életének nyugodt fejlődése jó időre megszakad. Nem hiába aggódott a nagy király országa sorsáért, mert az események valóban igazolták aggodalmát. Az ő erős, céltudatos és program szerint előre törekvő politikája helyett halála után hebehurgya, meggondolatlan és erőszakos igazgatás lépett fel, mely nem törődött sem a nemzettel, sem az egyházi érdekekkel, csupán a maga hatalmi önzését tartotta szem előtt.

Ennek a visszaeső és vészthozó új politikának a képviselője az olasz eredetű Péter, akit Gizella királyné pártfogása juttatott a trónhoz. Péter uralkodása háborúval kezdődik és ádáz belső viszályokkal végződik. Alighogy trónra lépett, betört Németországba, melynek királya az imént meghalt Konrád helyett Henrik lett. Péter 1039-ben intézte hadjáratát a németek ellen Bretiszláv cseh herceg szövetségében. Vállalatának nagy sikere volt és gazdag zsákmánnyal tért vissza Magyarországba. Henrik a következő évben a cseh Bretiszláv ellen folytatta a háborút és egy év mulva végre legyőzte. De Péter ezekben a hadjáratokban már nem szerepel, mert már az első hadjárat idejében olyan elégedetlenség tört ki ellene, hogy trónja a legnagyobb veszedelemben forgott. Péter ugyanis a reá bízott hatalmat nem a nemzet javára használta fel. Kegyetlen, gonosz, erőszakos módon lépett fel s hálátlanságát Gizella királynéval éreztette legelőször, kinek legtöbbet köszönhetett trónja megszerzése körül. Már Szent István meghagyta neki, hogy Gizellát, amíg életben marad, tiszteletben tartsa és birtokait biztosítsa számára. Esküvel erősített igéretét meg is tartotta vagy egy évig, de annak elmúltával elrabolta Gizella özvegy királyné birtokait, elszedte minden kincsét, őt magát pedig egy városban úgy elzáratta, hogy senkivel sem érintkezhetett. Három évig tartott az özvegy királyné keserves állapota, de a harmadik év multával Gizella a főurak elé terjesztette sérelmeit s őket kérte fel, hogy védelmezzék meg Péter erőszakosságaival szemben. Mikor Péter a főurak figyelmeztetését sem vette komolyan, ezek még egyszer megintették és tudomására hozták, hogy elpártolnak tőle, ha meg nem változik. Péter azonban ezt a figyelmeztetést sem vette komolyan, mint az előbbieket.

Rohant vakon, esztelenül, sőt lelketlenül végzete elé. Mert nem az volt az egyedüli vétke, hogy az özvegy királynét kifosztotta és sanyargatta. Nem bánt másképen a nemzettel sem. Könnyelműen kezelte az állam javait, a várakat csupa idegenekre bízta s ő maga minden idejét kicsapongás között töltötte. Az előkelők tanácsot tartottak és felkérték Pétert, vessen véget fejedelemhez nem illő életmódjának, törvénytelen intézkedéseit pedig vonja vissza. De ő cinizmussal felelte vissza : “Hacsak egy darab ideig is megmaradok a trónon, mind a bírákat, a jeleseket és tekinteteseket, csakúgy, mint a közönségeseket, a századosokat, tizedeseket és falusi bírákat, az egész Magyarország minden főemberét és hatóságát a németek közül nevezem ki, az egész földet megtöltöm gyarmatosokkal és a németek hatalmába hajtom." Zsarnoki uralkodását Péter a többszöri óvások ellenére sem akarta abbahagyni. Az ellene támadt mozgalom tehát fokozatosan erősödött. A nemzet a visszaélések egyik okozóját a király tanácsosában, Budban látta, kit elfogtak és megöltek, fiait pedig megvakították. Szebuszt pedig, aki annakidején Vazul szemeit kiszúrta, nagy kegyetlenkedések között szintén kivégezték s vele együtt mindazokat, kik befolyásukat a király tanácsában nem a közjó előmozdítására, hanem a maguk kapzsi céljaira fordították.

Pétert a főurak és a nemzet lázadása annyira megrémítette, hogy amikor látta bukása kikerülhetetlen voltát, nagy titokban, néhány hű emberével éjszaka idején Bajorországba szökött. Rövid és dicstelen szerepléssel ért véget Péter uralkodása. Magyarországból való menekülése után Henrik királynál keresett menedéket, ki ellen uralkodása elején háborút folytatott. Kegyelmet kért tőle s felajánlotta neki Magyarországot hűbérül, ha visszasegíti őt trónjára. Ilyen körülmények között az ország sem maradhatott uralkodó nélkül, a nemzet tehát Aba Sámuelt választotta királlyá, aki a hagyományok szerint az Edu és Edumér honfoglaló vajdák nemzetségéből származott. Aba Sámuelt főképen a nép szerette s a hagyomány Aba nevét is annak tulajdonította, hogy a nép iránt mutatott jóindulata és vonzalma miatt kapta az apa nevet, mely később Abává változott. Ő mindenekelőtt tisztába akart jönni vele, hogy Péternek minő céljai vannak Magyarország ellen s hogy Henrik békés szándékkal van-e Magyarország iránt vagy háborút tervez ellene. Követeit ezek kipuhatolására küldötte Henrik udvarába, de nyilt és őszinte válasz helyett kétértelmű és inkább hetvenkedő feleletet kapott : “Ha őrizkedik attól, hogy engem és enyéimet megbántson - üzente Henrik - én nem kezdem meg az ellenségeskedést. De ha ő kezdi, Isten segítségével majd megérzi, hogy meddig ér hatalmam." Aba Sámuel ebből az üzenetből azt olvasta ki, hogy Henrik rejtegeti szándékát előtte.

Nehogy ideje legyen tehát a támadásra, gyorsan hadsereget gyűjtött össze és 1042-ben ő támadta meg Németországot. Három hadosztályban indította meg seregét. Egyikkel a Dráva környékét, a másik kettővel a Duna partvidékeit pusztította. A hadjáratnak azonban nem volt sikere, mert az ellenség a három hadosztályból kettőt súlyosan megvert. Csak az Aba Sámuel vezetése alatt álló hadsereg teljesítette sikerrel feladatát. Ez Tullnig elkalandozván, hirtelenül meglepte a gondtalanul farsangoló vagy még ágyban levő népet s nagy kaszabolások után gazdag zsákmánnyal tért haza. Aba hadjárata Henriket is támadásra ösztönözte s most ő lépett fel Magyarország ellen. Még ez év nyarán Bretisztáv cseh herceg szövetségében megindította hadait Aba ellen s a Duna balpartján Pozsonyig, majd a Garamig hatolt előre, anélkül, hogy Aba fel tudta volna őt tartani A magyarok állítólag tudtára adták Henriknek, hogy Pétert semmi körülmények között nem hajlandók visszafogadni. Erre a német király egy más fejedelmet ajánlott, akit Henrik távozása után Aba kiűzött. Legvalószínűbb, hogy egyrészt Aba ajándékai, másrészt a tél beállta bírta Heniket az országból való kivonulásra. A béke Henrik kivonulásával még nem volt biztosítva. Aba Sámuel tehát nemsokára követséget küldött a Paderbornban időző Henrikhez a béke megkötése végett. Kijelentette, hogy a Tulln környékéről elhozott német foglyokat minden díj nélkül hajlandó a béke ellenében átadni.

De ajánlatának nem lett hatása s 1043-ban újra kitört a háború. A német hadsereg kitünően felszerelve ezúttal a Duna jobbpartján hatott le a Rábcáig. Aba Sámuel békére fogta ismét a dolgot s gazdag ajándék igérete mellett, valamint a még Szent István alatt elfoglalt terület (a Bécsi erdőtől a Lajta-folyóig) lemondása fejében és Gizella királyné birtokainak visszaadásával sikerült is neki a békét megkötni. A másik háborús veszedelem is szerencsésen elmult tehát, de Aba Sámuel a béke tudatában olyan végletekre ragadtatta magát, melyek különösen a főrendűek gyűlöletét keltették fel ellene. A krónika szerint ő valami kommunista-féle megoldást akart létesíteni. Azt akarta, hogy “minden közös legyen az urak és a szolgák között." Általában Aba Sámuelt a hagyományok úgy szerepeltetik, mint igen erős demokrata érzésű fejedelmet, ki az arisztokrácia helyett a népben kereste a maga támaszát s nemcsak politikából, hanem vonzalomból is a parasztokhoz húzott s az előkelőket megvetette. A főrendűek emiatt még jobban gyűlölködtek ellene s elhatározták, hogy ki fogják végezni. Az egyik összeesküvő azonban elárulta a tervbe vett merényletet, mire Aba az összeesküvés tagjait elfogatta és minden ítélet nélkül megölette. Ellenségeinek elpusztítását úgy hajtotta végre, hogy tanácskozás ürügye alatt egy házba hívta őket.

Vagy ötvenen megjelentek s mikor együtt voltak, az ajtókat bezáratta s mind az ötvennek levágatta a fejét. Kegyetlenségével csak azt érte el, hogy a főurak kezdtek megbarátkozni Péter visszajövetelének gondolatával, csakhogy őt elűzzék. Többen közülük Németországba mentek Péter visszahívására, aki viszont Henriket bújtogatta Aba ellen. Ez és más előjelek arra mutattak, hogy Aba uralkodásának végórája közeledik. Állítólag ebben az évben történt volna, hogy midőn Csanádon a husvéti ünnepekre megjelent, hogy királyi szokás szerint a templomban a koronát fejére tétesse, Gellért püspök az ötven főúr kivégeztetése miatt vonakodott eleget tenni parancsának, sőt a szószékről kemény beszédet intézett hozzája így dorgálván őt : “Ha életembe kerül is - hiszen én kész vagyok vértanuságot szenvedni - szemed elé tartom, óh király, jövődnek tükrét. Tudd meg tehát, hogy nemsokára lesújt reád a bosszú fegyvere, mely téged meg fog fosztani az országnak jogtalanul szerzett birtokából." A tolmács nem merte közölni a királlyal a püspök szavait, de Gellért megparancsolta, hogy szószerint, híven tolmácsolja a beszédet, melyet Aba komoran hallgatott végig a nép nagy csodálkozására, mely azt hitte, hogy a püspököt szigorúan meg fogja büntetni érte. Péter és az itthoni főurak csábításaira Henrik újból elhatározta a hadjáratot Aba ellen.

Ürügyet abban keresett, hogy Aba nem tartotta meg a békekötés alkalmával eskűvel erősített igéreteit, holott nem Aba, hanem éppen a németek szegték meg a békét, kik az Aba ellen elégedetlenkedő főurak által is egyre ösztönöztettek a hadjárat megkezdésére. Henrik király ilyen körülmények között a hódítás egyenes szándékával indult Magyarország ellen s Aba újabbi békeajánlatairól már tárgyalni sem volt hajlandó. Henrik a Duna jobbpartján vonult lefelé s mikor a Rábcához ért, visszabocsátotta Aba követeit s velük üzente meg, hogy harmadnapon támadni fog. Aba átkelt a Rábán s Győr irányában húzódott, hol a német sereg egyik csapata hátban támadta. De nem volt sikere a támadásnak, mert az Aba jobbára köznépből álló serege bátran küzdött és erélyesen visszaverte a németeket. Másnap, vagyis 1044 július 5-én Ménfő falu közelében, az úgynevezett ménfői síkon találkozott egymással a két sereg. A magyar hadban nagy volt a harcikedv, melyet Aba lelkesítő s a németeket gúnyoló szavai is erősen fokoztak. De alighogy megkezdődött az ütközet, a magyarokat különös szerencsétlenség érte. A legendás elemekkel kevert német krónika előadása szerint, mikor a két sereg feltűnt egymás előtt, “egy gyönge felhőcske jelent meg égi jel gyanánt" a magyarok előtt, kiket a pápa kiátkozott. Majd utána nagy forgószél kerekedett, mely a németek felől a magyarok szemébe fújta a port. A magyarokat egészen beburkolta a porfelleg és a szemeik is annyira tele voltak porral, hogy egymást sem voltak képesek látni.

A német krónika szerint Henrik katonái Isten nevének kiáltásával támadtak a magyarokra, kik a németek csatakiáltását vad kurjantásokkal viszonozták. Eleinte keményen tartották magukat, de mikor látták veszteségeik nagyságát, rémülve otthagyták a csatateret és futásnak eredtek. A német sereg azonban mindenütt nyomukban volt és hat mérföldön keresztül üldözte őket. A német krónikának ezen csodás elemekkel és magyarellenes elfogultsággal kevert tudósítása ellenében sokkal hitelesebbnek látszik a magyar tudósítás Aba és Henrik ezen ütközetéről. Eszerint a magyar sereg előtt felkerekedett hatalmas porfelleg egy ideig megbénította a csapatok harcképességét, de az ütközet sorsát nem döntötte el. A magyarok a porfelleg ellenére is tartották magukat s annak elvonulása után harci rendbe állva készültek az újabb támadásra. És ekkor állott be a katasztrófa. Az Aba táborában levő előkelők és párthíveik, akik elejétől fogva gyűlölettel viseltettek a király iránt, most látták elérkezettnek a pillanatot, hogy bosszút álljanak rajta. Eddig nem mertek elmaradni a táborból, most azonban csoportonként pártoltak át az ellenséghez. Mihelyt a tábor az árulást észrevette, bomladozni kezdett és futásnak indult. Henrik előtt nem lévén többé ellenség, akadály nélkül bevette Győrt és a királynak ott levő feleségét és gyermekeit fogságba ejtette s dús martalékkal távozott.

A sereg ezalatt szakadatlanul üldözte a magyarokat, kiknek nagyrészét szétverte, fogságba ejtette vagy levágta. A ménfői ütközet ezzel véget ért. A csatateret beláthatatlan távolságban az elesett harcosok hullái borították és az oszlásnak induló tetemek olyan iszonyú szagot terjesztettek, hogy még két hónap mulva is alig lehetett a csatateret megközelíteni. De nemcsak a magyaroknak volt nagy vesztesége a ménfői ütközetben, hanem a németeknek is, kikről a krónika feljegyezte, hogy Aba harcosainak elpártolása előtt a magyar harcosok csapásai miatt sűrűn hullottak. Aba életére a ménfői ütközet tragédiát hozott. Utolsó napjairól és bukásáról különböző tudósítások maradtak fenn, de valamennyi megegyezik abban, hogy a ménfői ütközet királyi hatalmát végleg megsemmisítette. A német évkönyvek szerint a csatából megfutván egy kunyhóba menekült, hogy az éj folyamán a vad erővel kitört vihar elől meghúzza magát. De nem volt szerencséje. A villámok lecsaptak a kunyhóba és Aba innen is kénytelen volt menekülni. Végre ellenségeinek kezeibe jutott, ezek pedig átadták őt Péternek, aki aztán lefejeztette. A hazai elbeszélések egyes mozzanataiban másként adják elő Aba király halálát. A ménfői ütközetből ezek szerint a Tisza felé vette útját és éjjelre egy faluban húzódott meg. Régi ellenségei, azok a magyar urak, kiknek király korában legtöbbet ártott, itt megtalálták és “egy veremben" megölték. Miután így bosszút álltak rajta, gondoskodtak tisztességes eltemetéséről.

Egy templom mellé temették el és sírja, valamint szemfedője, koporsója, ruházata azon ép állapotban volt még évek mulva is, mikor testét kiásták, hogy az általa alapított abasári monostorban eltemessék. Sőt a nép kegyeletes képzelete rokonszenvesen kiszínezte a király holttestének csodálatos megmaradását. Az a hír terjedt ugyanis el, hogy Aba királyt egészen ép állapotban találták meg sírjában és sebhelyei is, melyeket az ütközetben kapott, szépen be voltak hegedve. Aba Sámuel uralkodása éppen olyan rövidéletű volt, mint Péteré. Eseményekben és hadjáratokban elég gazdagnak mutatkozott, de már ezen években, Szent István király halála után alig hat-hét évre kiderült, hogy azok az alkotások, melyeket a szent király hatalmas tehetsége és államférfiúi ereje létesítettek, veszendőben vannak és züllésre jutottak a hozzá nem méltó utódok könnyelmű és komolytalan kormányzása folytán. A bomlási folyamat fokozatosan halad előre s alig van kilátás rá, hogy egyhamar valaki feltartóztassa. Aba Sámuel bukása visszaadta Péternek elveszett uralmát. Péter Henrik király segítségével elnyerte újra a magyar koronát, de cserében feláldozta az ország függetlenségét. A német évkönyvek úgy tudják, hogy a segítség fejében 1045 pünkösd vasárnapján Péter hűbér gyanánt ajánlotta fel Henriknek Magyarországot. A magyarok nem sokat nyertek ilyenformán Péter visszajövetelével.

S ő, mintha semmi sem történt volna, mihelyt a hatalom gyeplőit kezébe vette, folytatta tovább kicsapongásait, zsarnokságát és különösen az Aba-párti magyarok üldözését. Zsarnoksága az urak és a nép körében egyaránt elégedetlenséget támasztott ellene. Megbuktatására mozgalmak keletkeztek s Péter úgy iparkodik kivágni magát kellemetlen helyzetéből, hogy újból Henrik támogatását veszi igénybe. Természetesen ennek a támogatásnak is a nemzet adta meg az árát, mert Péter, csakhogy a trónon megmaradhasson, jobbágyi hűségre adta az országot s ennek jeléül Székesfehérvárott aranylándzsát nyújtott át a német királynak évi adófizetés ígéretével. Péter mindinkább gyűlöltté lett a magyarság előtt, mely a megbízhatatlan, jellemtelen, erőszakos és idegenekhez húzó király láttára elhatározta, hogy az Árpádok száműzött sarjaival, Szár László fiaival fog érintkezésbe lépni s a gyűlölt Pétert elűzik trónjáról. Péter tudomást szerzett az összeesküvésről s zsarnoki fellépéssel próbálta az elégedetleneket elrettenteni. Az összeesküvők közül sokat elfogatott s akasztás, megvakíttatás és más kegyetlenségek között végeztette ki őket. Csakhogy erőszakosságával még jobban felingerelte maga ellen a nemzetet, mely nem habozott többé. Csanádon kimondották Péter trónvesztését és az Árpád-házból való hercegek visszahívatását.

Vala lázadása.

Szár László fiai, Endre, Béla és Levente, midőn Szent István figyelmeztette őket az ellenük tornyosuló veszedelmekre, előbb Cseh, majd Lengyelországba menekültek. Bélát vitézsége csakhamar előkelő tisztségbe juttatta. Lengyelországban Miciszláv fejedelem oldalán a pomeránok ellen harcolván, azoknak fejedelmét párviadalban megölte, miáltal az ütközet sikerét is biztosította. Miciszláv hálából Rikhesza nevű leányát adta neki egy tartománnyal, hol Béla nyugodtan éldegélt, amíg Miciszláv halála után az ő tartományában is ki nem törtek a zavarok. Endre és Levente egy ideig Béla udvarában tartózkodtak, innen Lodomériába, majd a kunokhoz s végre Oroszországba költöztek, hol Jaroszláv fejedelem igen szívesen fogadta őket. Sőt Endréhez leányát, Anasztáziát nőül is adta. Az elégedetlen magyarok követsége itt találta meg Endrét, midőn a Péter létételére szövetkezett urak megbízásából őt felkereste. Endre szívesen fogadta a küldöttséget, örömmel vette ajánlatukat, de előbb ő is meg akart győződni az ügyek állásáról s evégből egyik hűséges emberét Magyarországba küldötte, aki csakhamar visszatért s mindenben megerősítette a küldöttség állításait. Endre tehát Levente kíséretében egy orosz csapattal megindult Magyarországba. Abaújvárnál a főrendek, mint magyar királyt fogadták. A Péter elleni forradalommal párhuzamosan egy másik forradalom is folyt az országban, mely egyenesen Szent István nagy művének megsemmisítésére tört.

A magyarság tömegében Péter uralkodása idején az elégedetlenség elemei többféle forrásból táplálkoztak. Az úri rend gyűlölte Péterben a zsarnok uralkodót, ki a maga hatalmi céljaiért az ország függetlenségét, vagyis a kiváltságos osztályok előnyös helyzetét is feláldozta a német királynak. A nép gyűlöletének okai azonban másféle forrásból eredtek. Szent István halála óta mindaz ami Péter és Aba Sámuel kormányzása alatt történt, a nép szemében úgy tűnt fel, mint az új rendszer tűrhetetlen és igazságtalan önkénye. Szent István tudott erélyes, sőt erőszakos is lenni az állami érdekek megvédésében, de másfelől rajta volt, hogy a kereszténység behozatala által érezzék az emberek, hogy ez az újítás több védelmet, biztonságot és igazságot szolgáltat nekik, mint a barbár rendszerben való életük. Péternek és Aba Sámuelnek, mint keresztény uralkodóknak az lett volna tehát kötelességük, hogy kormányzásuk humánus módja által meggyőzzék a tömeget a kereszténység nélkülözhetetlenségéről. De mind a ketten, különösen Péter éppen az ellenkezőjét cselekedték. Mialatt a papok az egész országban prédikálták a jámborságot, alázatosságot, az embertársak szeretetét, a gyöngék és elhagyatottak támogatását, a királyi udvar a legcsúnyább kicsapongásokba merült, egyik törvénytelenséget a másik után követte el s zsarolta a népet. Azonkívül a Szent István óta meglevő dézsma fizetése és egyéb szolgáltatások is izgatták a tömegeket.

A nép úgy vélte, hogy ezek ellenében az új rendszertől cserébe semmit sem kapott, azt azonban láthatta, hogy az idegen könnyebben boldogul, mint ő, az állások nagyrészét velük töltötték be, az adományozások az ő számukra történnek s ráadásul, minél jobban meggyökeresedik az idegen az országban, annál pöffeszkedőbb lesz s annál inkább éreztetik kiváltságos helyzetét a magyarsággal. Ezek a társadalmi, gazdasági és politikai jellegű visszaélések a nép szemében a keresztény vallás következményei gyanánt tűntek fel, ennélfogva a Péter elleni forradalom ezeket az indulatokat is felszabadította, úgyhogy egyszerre két irányban is feltörnek a forradalom hullámai. S mialatt a főrendűek a király elűzésén dolgoznak, azalatt a nép az új vallással összefüggő mindenféle újítás megsemmisítését és a pogányság visszaállítását veszi programmjába. A forradalmi erők kitörésével aztán valóságos dúlások színhelyévé válik az ország. A régi állapotokért sóvárgó magyarság megtámadja az idegeneket, a papokat, a püspököket, katonákat, dézsmaszedőket és mindenkit, akit a gyűlölt új rendszer fenntartójának és hívének tart. A pogány lázadás mind nagyobb erővel harapózott el s mikor Endre és Levente Pest környékére érkeztek, a nép már nyiltan követelte, hogy Endre törölje el az új vallást.

Levente állítólag szintén a pogánysággal rokonszenvezett, Endre pedig az általános közóhajjal találván szemben magát, ha akarta volna, sem lett volna képes reá, hogy a túlerővel szemben a keresztény érdekeket védelmezze. Hagyta tehát, hogy a nép támadjon a templomokra, égesse fel a kolostorokat és űzze el a papokat. És hagyta azt is, hogy gyilkolják az idegeneket, mert a népszenvedély elemi erővel tört ki ellenük, akikben a magyarság megrontóit látták. A pogány mozgalom vezére Vata nevű belusi várúr volt, aki a krónika szerint a pogányság visszaállításában maga járt elől jó példával. Haját pogány módon lenyíratta, csupán három csombokot hagyott lelógni fejéről. Ugyanezt tétette népével is. Azután ősi szokás szerint lovakat áldoztak isteneiknek s áldozat után táltosaik körében nagy lakmározásokat csaptak. A szent életű Gellért püspök ekkor Székesfehérvárott tartózkodott s megrémülve értesült a magyarok lázadásáról. Hogy a pogányság további terjedését megakadályozza, elhatározta, hogy személyesen fogja Endrét és Leventét felkeresni, minélfogva három püspöktársával s más hívőkkel Pest felé sietett. Utközben azonban egy lázadó csapat Buda környékén őt is, kíséretét is megtámadta. Gellért püspöktársait agyonverték a pogány magyarok. De nem kegyelmeztek a lázadók Gellértnek sem. Miután kocsijáról levonszolták, a Kelenhegy egyik magas pontjára vitték és onnan letaszították a mélységbe. Előbb azonban mellét lándzsával átszúrták, fejét kövekkel zúzták be s még, élt mikor a magas hegyről alágurították a mélységbe.

A hagyomány szerint azóta nevezik ezt a hegyet, mely a budai oldalon húzódik, Gellért megölésének emlékére Gellérthegynek.

I. Endre király. (1047-1061)

Endrét elismerte a nemzet királyának, Péter azonban nem akart és nem tudott a mellőzésbe beletörődni s fegyveres erővel próbálta hatalmát visszaszerezni. Először Székesfehérvárra menekült, de itt nem kaphatott segítséget, mert a lázadás ide is eljutott. Ezért Mosonynak vette útját, hogy Németországba sietve Henriktől segítséget kérjen. Mielőtt ezt tehette volna, már utólérte Endre követe, aki azt az üzenetet hozta számára, hogy maradjon az országban, ne csináljon belviszályt, mert a király hajlandó vele megbékülni. Péter hitelt adott a követ csábításainak s visszafelé indult. De mikor már jó utat megtett észrevette, hogy a követ kelepcébe csalja, mert a lázadók kezébe került. Mégsem adta meg magát. Zámor (ma Zámoly) helységbe húzta meg magát embereivel és ott három napon át védekezett kétségbeesett elszántsággal. Emberei fogytával végre a sors őt is utólérte. A magyarok elfogták és kiszúrták a szemeit. Hátralevő pár esztendejét Székesfehérvárott tengette.

Holttestét az általa alapított pécsi templomban helyezték örök nyugalomra. Egy másik adat szerint, melyet a külföldi krónikások őriztek meg, nőül vette Bretiszláv herceg nővérét, Juditot s számos évig boldog házasságban élt vele. Péter halála után a pogány lázadás helyenként kissé lecsöndesedett. Érdeme volt ebben Endrének is, aki öccsével ellentétben, nem rokonszenvezett a pogány vallással. Öccse, Levente viszont hirtelen meghalt s így nem volt alkalma, hogy a pogány lázadás tüzét erősebben élessze. Endre eleinte nem volt tisztában az országban uralkodó állapotokkal. Lassan tudott csak tájékozódni a pártviszonyok felől s mikor látta, hogy a lakosság nagyobb része a keresztény vallás híve, ezekkel szövetkezve leverte a Vata által vezérelt pogány lázadást és a törvényes állapotot aránylag elég gyorsan és elég sikerrel helyreállította. Trónja és az ország nyugalma érdekében még csak Henrik német királlyal kellett rendeznie ügyét. Tudta, hogy Henrik Péter elűzéséért elégtételt fog követelni. Hogy tehát a nagyobb veszedelmeket elhárítsa, követeket küldött Henrikhez a béke érdekében. A követek azonban eredmény nélkül tértek vissza s Endrének készülnie kellett a háborúra. Betegeskedése és a hadban való járatlansága arra ösztönözték, hogy Lengyelországban tartózkodó öccsét, Béla herceget hívja az országba. Az ország harmadrészét és halála után a királyi koronát helyezte számára kilátásba, ha a vezérletet elfogadja. Béla örömmel vette a meghívást s feleségével és két gyermekével, Gézával és Lászlóval az országba jött. A csatározások német részről indultak meg. Először Adalbert osztrák herceg, aztán pedig Gebhard regensburgi püspök pusztította a határokat.

Endre, hogy a kölcsönt némileg visszaadja, Bajorország dúlására maga is hadat küldött, közben pedig sürgősen folytatta a készülődéseket a hadjáratra. Henrik három nagy hadosztályban vezette seregeit az országba. A Duna balpartján menetelő két hadosztályt Bretiszláv cseh és Welf karantáni hercegek vezényelték, míg ő maga a jobbparton vezette seregét. Az eleséget és az ostromszereket a Dunán egy hajóhad szállította, melynek Gebhard püspök volt a parancsnoka. A magyar had sem ült tétlenül, mialatt Henrik előnyomult az országba. Béla herceg kitünően vezette, a védelmet. Henrik hadai előtt mindent felégetett, a lakosságot pedig az erdőkbe rejtette el. Henrik kétségbeesve tapasztalta, hogy nem tudja seregét etetni eleséggel, minélfogva a Duna elérésére törekedett, hogy az élelemszállító hajókból lássa el csapatait. Béla ijászai azonban itt is nyomában voltak. Komoly csatába nem elegyedtek, de annál inkább nyugtalanították és fárasztották a német sereget s tervszerűen akadályozták előrehatolásában. Béla ügyessége azonban ennél is jóval nagyobb kárt, úgyszólván döntő csapást okozott Henriknek. Gebhard püspök ugyanis nagynehezen levezette Győrig a német hajóhadat. De elveszítvén Henrik seregével az összeköttetést, futárt küldött felkeresésére és további parancsára nézve, hogy a hajóhaddal hol várja be őt. A futár a magyarok kezébe került, kik azt egyenesen Béla elé vezették.

Béla Miklós püspök segítségével megfejtette Gebhard levelét, amely nagy örömet okozott neki. Már a levél tolmácsolása közben tisztában volt tervével. Először is egy német embert kerestetett, majd mikor a németet, aki mellékesen magyarországi származású volt, elébe vezették, szigorúan meghagyta neki, hogy az általa küldött levelet vigye el Gebhard táborába és azzal az üzenettel adja át, hogy a német császár küldi azt neki. A levélben aztán Béla a császár nevében meghagyta Gebhardnak, hogy hajóhadával tüstént vonuljon vissza és közölje ilyen értelemben a császári parancsot a másik két hadosztály vezetőivel is. A visszavonulás okául azt említette, hogy a német birodalomban hirtelen válság tört ki, mely jelenlétét mulhatatlanul szükségessé teszi. A levéllel útnak indított német kitünően eljárt megbizatásában, Gebhard a német hajóhadat visszafordította és a balparti sereget is visszavonulásra utasította, mely ekkor már a Garamnál járt. Henrik a maga seregével teljesen magára maradt. Mikor az éhség elől menekülve, nagy erőfeszítések között végre a Dunához ért, újabb katasztrófa várta, mert az eleségszállító hajóknak hült helyét sem találta. Gebhard püspök azóta valahol Bécs körül hajókázott, míg Henrik serege az éhségtől és kimerültségtől elgyötörve kénytelen volt visszamenetelre szánni magát. Béla ezt a pillanatot találta legalkalmasabbnak a Henrikkel való leszámolásra.

Friss csapataival villámgyorsan megtámadta a Vértes-hegységnél az éhségtől alig támolygó németeket, akik kétségbeesetten menekültek előle. A német vértesek vértjeiket is elhányták, hogy könnyebben menekülhessenek, de hiába futottak. A folyamátjáróknál, az utak mentén a magyar ijászok lovasok és készen várták őket s olyan véresen verték vissza a német hadat, hogy az csak nagynehezen, tetemes veszteséggel tudott Hainburgba menekülni. Henrik nem tudta elfeledni magyarországi kudarcát. Másfelől hatalmi súlyának is sokat ártott, hogy a magyarok, kiket hűbéreseivé akart tenni, olyan csúfosan elverték. Az 1052. évben tehát megújította a hadjáratot s okulva a mult évi tapasztalatokon, seregét a Duna jobb és balpartján vezette, miközben hajóhada nagy eleségkészlettel, ostromszerekkel a Dunán indult lefelé. Hetekig tartott a készülődés, mert Henrik Pozsony vára megvételét tűzte ki céljául. Az ostrom már megkezdődött, mikor a várból éjnek idején egy Zothmund nevű búvár indult el azzal a feladattal, hogy a Dunán horgonyzó hajókat elsüllyessze. Zothmund nevezetes volt arról, hogy az úszásban és a víz alatti tartózkodásban senki sem versenyezhetett vele. A vett parancs értelmében, mikor az éjszaka beállott, szép csöndesen leúszott a Dunán és a császári hajókhoz érve azokat egymásután kifúrta, majd léket vágott mindeniken. Aztán, amilyen észrevétlenül jött, olyan észrevétlenül távozott.

Mire a pozsonyi várba ért, a hajók nagyrésze már víz alá került. Odaveszett az összes eleség, az ostromló gépek, sőt a hajókban elszállásolt emberek nagyrésze is. Henrik megszégyenülve látta, hogy a magyarok megint kijátszották, nagy haraggal kénytelen volt másodszor is kivonulni az országból. A béketárgyalások fonalát most a pápa vette a kezébe. Csakhogy az a terve, hogy Endre elismerje Németország főhatóságát s évi adót fizessen, ezúttal sem sikerült. Endre és Béla kereken kijelentették, hogy az ország függetlenségéről semmi körülmények között sem mondanak le. Szó sem lehetett tehát arról, hogy Magyarország maga fölött Németországot elismerje. A béke megkötését azonban késleltetni sem Endre, sem Béla nem akarták. Követeket küldöttek tehát Trierbe Henrikhez és közölték vele a feltételeket, melyek szerint Magyarország sem évi adót nem fizet, sem Németország főhatóságát nem ismeri el, ellenben az Aba Sámuel által átengedett Lajta és Szárhegy közötti terület birtoklásába beleegyeznek s emellett hajlandók a császárt háborúiban támogatni. Ezen az alapon létre is jött a béke, melynek zálogául más szerződést is kötöttek. Henrik ugyanis ajánlotta Judit nevű leányának Endre fiával, Salamonnal való eljegyzését. A magyar követek tudomásul vették a császár ajánlatát, sőt Endre is nagy örömmel karolta fel a dolgot, de hivatalosan csak később tartották meg az eljegyzést, mikor III. Henrik már nem volt életben s helyette IV. Henrik valósította meg előde akaratát.

A hadjáratok, és a béke szerencsés befejezésére Endre 1055-ben a nagyhírű tihanyi apátságot alapította. Amíg az ország a háború veszedelmeiben volt, Endre és Béla testvéri szeretetben éltek egymással. Endre elismerte Béla nagy érdemeit, a nemzet pedig rajongva vette körül a herceget, kit nagy sikerrel végbevitt hadjáratai a legnépszerűbb emberré tettek. Csakhogy a szép egyetértés Endre és Béla között nem tartott sokáig. A változott viszonyok különösen Endrének az érzelmeit változtatták meg Béla iránt. Mikor Endre király a háború idejében Bélát behívta az országba, azt az ígéretet tette neki, hogy halála után ő fogja a királyi koronát örökölni. Endrének ez az ígérete akkoriban teljesen őszinte volt. Ekkor ugyanis még nem volt gyermeke. Csakhogy időközben fia született s megbánta az öccsének tett ígéretet. A szerencse és öccsének nagylelkűsége azonban itt is segítségére jött. Béla ugyanis az 1057-i országgyűlésen ünnepélyesen kijelentette, hogy Salamon javára lemond trónigényéről s ezen kijelentése alapján 1058-ban Salamont ünnepélyesen megkoronázták. A koronázás után Endrét állandóan bújtogatták tanácsosai, közöttük Vid és Ernyei, hogy Béla a koronára törekszik s iparkodtak a különben is nyomott kedélyű királyt öccse ellen ingerelni.

Hasonlóképen cselekedtek Bélával az ő párthívei, úgyhogy a két testvér között mindinkább feszült és bizalmatlan viszony keletkezett s végül Endre, hitelt adva a gyanúsításoknak elhatározta öccsének kivégzését, ha a gyanu tényleg igazolást nyerne. Hogy Béla titkos érzelmeit és vágyait megtudja, bizalmasainak tanácsára egy jelenetet rendezett, melynek színhelye Várkony volt, hol ekkor mind a ketten időztek. Udvarí emberei és különösen a két főcselszövő, Ernyei és Vid, azt tanácsolták neki, hogy tegye próbára Bélát akképen, hogy a királyi koronát, mint az uralkodói hatalom jelvényét s a kardot mint a vezérség jelképét helyezze Béla elé, hogy ő a kettő közül tetszése szerint válasszon. Ha a kardot fogja választani, nincs baj, a királynak nem kell aggódnia fia sorsáért, ámha Béla a koronához nyúl, akkor menten ölesse meg, mert ez azt jelenti, hogy Béla igényt tart még mindig a trónra és Salamon uralkodását veszély fenyegeti. Endre belement tanácsosai tervébe s öccse érzelmeinek kipróbálására a várkonyi királyi lak közepén egy szőnyegre kitétette a koronát és a kardot. Azután hívatta Bélát, aki meg is jelent.

Abban a pillanatban azonban, mikor a terembe lépett, szerencséjére a palotások Miklós nevű vezetője az ajtóban oda súgta a hercegnek : “Ha kedves az életed, válaszd a kardot !" Béla nem értette, hogy mit akar mondani a palotások főembere a rejtélyes szavakkal, de már nem volt ideje sem a gondolkozásra, sem a kérdezősködésre, mert az ajtó feltárult előtte és ő a királyi teremben találta magát. Az itt látott dolgok még jobban felkeltették csodálkozását. A betegeskedő király egy pamlagon feküdt, előtte pedig egy szőnyeg volt leterítve, melyre a korona és a kard volt elhelyezve. Mihelyt Béla a terembe ért, Endre így szólt hozzá : “Öcsém úr ! Vezér ! Én fiamat megkoronáztattam ugyan, de azért nincs megkötve a te akaratod sem. Elismerem, hogy jogod van a koronához : ám válassz tehát tetszésed szerint a korona vagy a kard között." Béla agyában most világosodott meg a palotás főnök szavainak az értelme. Minden habozás nélkül egyenesen a kardhoz nyúlt s tettének magyarázatául ezeket mondotta Endrének : “Fiad már király, ám legyen övé a korona, én megelégszem a vezérséggel." Endre kitörő örömmel közeledett Béla felé s egészen boldog volt a kényes kérdés ezen megoldása miatt. De Bélát annál inkább elkedvetlenítette bátyjának méltatlan cselfogása és bizalmatlankodása. Nem érezte többé biztonságban magát az országban s fiaival együtt a lengyel királyhoz menekült. Endre érezte, hogy Bélával még egyszer számolnia kell, azért biztosítani akarta magát mindenféle eshetőségre s szövetségesek után nézett. Még ez évben szövetséget kötött IV. Henrikkel és eljegyeztette Salamon számára III. Henrik leányát. A cseh herceggel szintén szövetségre lépett. Endrét előérzete nem csalta meg.

Béla meg akarta torolni a rajta elkövetett sérelmet s három lengyel csapat kíséretében betört az országba. A testvérháború, miként mindig történni szokott, pártokra szaggatta az országot. Endre hívei a Duna környékén gyülekeztek s ide húzódott a német segélysereg is. Ez kevésre becsülte Béla haderejét s az útban levő cseh hadakat sem várta be, harcba bocsátkozott Béla portyázó csapataival és a színleg hátráló sereget keményen üldözőbe vette s közben átkelt a Tiszán is. De a helyzet egy pillanat alatt megváltozott, mihelyt Béla balparti serege kellő fedezékbe jutott és a németek csalogatását abbahagyta. A kelepce készen várta már a németeket. A Tisza balpartján Béla egy erős sereggel hirtelen Endre csapataira vetette magát s mikor ezek megfutamodtak, hogy az ország nyugati részéről érkező csehekkel egyesülhessenek, a hátuk mögé került lengyel csapat Béla vezetése alatt újból megtámadta s másodszor is megverte őket. Az ütközetben Endre király is súlyos sebeket szenvedett. Futás közben leesett lováról, a menekülés kétségbeesett zavarában több lovas keresztülgázolt rajta. Halálos sebekkel vitték Zircbe, hol pár napi szenvedés után meghalt. Holttestét a tihanyi apátság templomában temették el.

A gyermek Salamon királyt már jóval előbb, még a háború kezdete előtt Mölkbe vitték az osztrák herceghez s ide menekültek Endrének mindama párthívei, akiknek részük volt a Béla elleni intrikákban s most okuk volt tartani az új király bosszújától.

I. Béla uralkodása. (1061-1063)

Az a két erő, mely Géza, de különösen Szent István óta folytonosan küzd egymással, összecsap Béla uralkodása kezdetén is. A pogánysághoz szító konzervatív magyarságnak és a nyugati kultúrát pártoló haladóknak a harca, mihelyt forradalmi állapotok vannak az országban, nyomban kitör. Ezideig a pogány lázadások Szent István óta minden uralkodó alatt kitörtek. A két világfelfogás összecsapott Béla alatt is, mert a konzervatív elemek, habár ekkor már kisebbségben voltak, nem mondtak le arról a reményről, hogy a régi állapot egykor még visszatérhet. Béla uralkodása elején a magyarságnak az a rétege, amely nem tudott megbarátkozni az új viszonyokkal és főként az új viszonyok között szerephez jutó lelkiismeretlen emberek visszaéléseivel, egyre visszasírja a régi időket s újabb kísérletet tesz az új rendszer megsemmisítésére. Az uralkodó állapotokkal elégedetlen elemek az erdőkben, ligetekben, folyók partjai mentén húzódnak meg s megint pogány módon áldoznak isteneiknek, mialatt a nyugati magyar a templomot járja és a keresztény Isten és szentjei segítségéért fohászkodik. Béla nem maradhatott közönyös ezen vallási küzdelmekkel szemben s miután a lakosság nagy része a kereszténységet vallotta, nem foglalhatott másként állást, minthogy a kereszténység mellé állott.

Az igazi uralkodó bölcseségével ítéli meg Béla a körülötte végbemenő eseményeket s mind a két hadakozó pártnak megtesz annyit, amennyit a közbékesség érdekében méltányosnak vél. Egyfelől általános kegyelmet hirdet mindenki számára, kik az utóbbi évek küzdelmeiben résztvettek és Endre és Salamon párthíveire is kiterjeszti uralkodói kegyelmét. Másfelől mindazokat a törvénytelenségeket, melyek Péter uralkodása óta, különösen a nép kizsákmányolására történtek, nevezetesen az adók egy részét megszünteti és a kormányt érdemes emberek kezére bízza. De ennél a pontnál aztán meg is áll. A lázongó tömegek erőszakossága által nem engedi magát befolyásoltatni s midőn Székesfehérvárott, hova az ország ügyeinek rendezésére tanácskozást hirdetett, Vata fia, János a lázadók élén a pogány vallás elismertetését követeli, egy pillanatig sem habozik, hanem fegyveres erővel vereti szét a lázongókat. Egyik krónika tudósítása szerint a nép vezérei “magas állványokról" bújtogattak az új vallás ellen, a nép pedig nagy tetszéssel jutalmazta beszédüket. A lázadók, úgy látszik, népgyűléseket tartottak és az izgató beszédek, szónoklatok hatása alatt szervezték a népet, mely szívesen hallgatott rájuk, hiszen az ő bajait tolmácsolták. Küzdelmük azonban Béla alatt is kudarccal végződött, sőt ez volt az utolsó nagyobb lázadás a kereszténység ellen, mert a következő időkben, habár a pogányság hagyományai nem vesztek ki, szervezett mozgalmakkal már alig találkozunk.

A belső rend helyreállítása után az ország jólétének előmozdítására fordította Béla idejét. A vásárok napját rendezte, jó pénzt veretett, a mérlegeket szabályozta, úgyhogy a krónika feltünően túlzó jelentése szerint valóságos eldorádói állapotokat teremtett az országban, hol a “szegények meggazdagodtak, a gazdagok pedig dúslakodtak." Nem valószínű az ilyen óriási arányú föllendülés egy-két rövid esztendő alatt. De nem is kell szószerint venni a krónika tudósítását, melyben nem egy-egy részlet, hanem a lényeg a fontos. Ebből pedig azt következtetjük, hogy Béla tevékeny gazdasági politikát iparkodott kifejteni a nép anyagi felvirágoztatása érdekében. Ezen intézkedései közben tekintettel volt a Salamon királysága érdekében várható külső támadásokra is. Miután béketörekvéseinek nem lett sikere, szövetségesek után nézett s megtámadta az osztrák Ernő herceget, ki Salamon királyt a maga oltalma alá helyezte. Béla nem vett részt személyesen a háborúban s ennek lehet leginkább tulajdonítani, hogy vezérei a csatát a határon elveszítették s másodszor sem tudtak sikert aratni, mikor az osztrák herceg Magyarországba tört és elfoglalta Mosony várát.

A háború azonban nem sokáig tartott, mert a hagyomány szerint, midőn a király Dömsödön az ország dolgairól tanácskozott, a ház beomlása, más adat szerint a trón összeomlása következtében súlyosan megsebesült s rövid idő mulva meghalt.

Salamon király (1063-1074.)

A trónválságot most Béla fiainak, Gézának, Lászlónak és Lambertnek méltányos magatartása, a trónról való lemondásuk szünette meg. Lehet az is, sőt ez a valószínű, hogy Béla fiai nem találtak elég fegyveres segítséget s ezért mondtak le a kétes küzdelem megindításáról. Salamon most Henrik császár kíséretében akadály nélkül jött be az országba és egyenesen Székesfehérvárnak tartott, hol megkoronáztatta magát. A tizenegy esztendős király tanácsosai irányítása alatt megkezdte aztán a kormányzást. De úgy látszik, hogy Béla fiaival szemben nem teljesítette azoknak az ország harmadrészére vonatkozó igényét, mert a hercegek Lengyelországba menekültek, hogy jogaiknak fegyveres úton szerezzenek érvényt. Salamon erre Mosonyba menekült és Henrik támogatását sürgette. De időközben sikerült a békét helyreállítani olyan feltételek mellett, hogy Géza és testvérei megkapják az ország harmadrészét. A békesség jeléül Salamon és a hercegek Győrben jöttek össze. Néhány hónap mulva pedig a husvéti ünnepekre Pécsre látogattak, hol Géza ekkor személyesen tette Salamon fejére a koronát. Salamon és Géza egyideig békességben éltek, sőt az első hadi vállalatukat, mely Zolomér horvát zsupán (fejedelem) érdekében történt, közösen hajtották végre.

Zolomér ugyanis Béla király leányát, Ilonát bírta nőül, ezáltal Salamonnal és a magyar hercegekkel közeli rokonságba jutott. Miután Leopold karintiai herceg megtámadta, a magyarokhoz fordult segítségért, kik meg is védték őt Leopold ellen. Mikor pedig a csehek egészen Trencsénig betörtek, Salamon Gézával és a hercegekkel ismét közösen indult hadjáratra Csehország ellen. Itt történt állítólag, hogy egy óriás cseh vitéz leszólta a magyarok bátorságát s vitézi tornára hívta ki őket. A cseh vitéz gúnyolódására előállott egy Bátor Opos nevű magyar, aki fényesen legyőzte a cseh vitézt. Nagyobb jelentőségű volt azonban Salamonnak és a hercegeknek a kunok ellen folytatott hadjárata. A kunok Ozul vezérük alatt Erdélybe törtek és innen egészen a Nyírségig pusztították az országot. Már visszaindulóban voltak, midőn a magyar sereg Doboka vármegyébe vonult, hogy itt várja be a kunokat. Cserhalom környékén ütközött meg a két sereg egymással. A hegyet a kunok tartották megszállva és sűrű nyíllövésekkel iparkodtak a három oszlopban előretörő magyarok rohamát feltartani. Salamon, Géza és László vezették a magyar csapatokat s mindhárman merészen nyomultak előre. De leginkább a daliás László tüntette ki magát, aki egyszerre négy kunt levágott, majd egy ötödiket is, kitől azonban ő is sebet kapott. A krónika itt már legendás elemeket kever a hadjárat elbeszélésébe, mert azt mondta, hogy László sebe nem volt veszélyes. Csodálatos módon abban a pillanatban meggyógyult. A kunok állása a feltörő magyar had rohamai nyomán mind világosabbá lett.

Pláne, mikor a magyarok a hegy tetejére értek, nem bírták poziciójukat tartani, mert a magyarok úgy vágták a kopaszra nyírt kun fejeket, mint “a nyers tököt." Nagyrészük oda is veszett a csatában. A cserhalmi ütközetnek különben egyik romantikus epizódja ragadta meg legjobban a krónikások képzeletét. Lászlót a legrokonszenvesebb lovagias tulajdonságában tünteti fel ez az eset, amint egy gyönge nő védelmére kel. Az ütközet vége felé észrevette László, hogy egy kun harcos egy gyönyörű magyar nőt nyergébe emel és az ifjú hölgy jajveszékelése közepett tovaszáguld vele. László sarkantyúba kapta lovát s a kun rabló után vágtatott, de lova nagy kimerültsége miatt nem tudta azt utólérni. Nem akart mégsem belenyugodni abba, hogy a védtelen nő a kun harcos martalékává legyen, azért a nő felé kiáltott : “Szép húgom ! Kapaszkodjál a kun övébe és rántsd le őt magaddal a lóról." A nő engedelmeskedett László figyelmeztetésének, aki most utólérte a kunt és kemény viadal után leterítette, a remegő hölgyet pedig megszabadította. De ekkor derült ki, hogy a remegő hölgy nemcsak magamagáért, hanem a kun életéért is remegett s mikor László utólérte őt, kérve-kérte, hogy ne ölje meg a kun harcost. “Látnivaló - konstatálja ebből az alkalomból a krónikás - hogy az asszonyban nincs hűség, mert tán bujaságból akarta a kunt megszabadítani." Kiderült azonban más is.

László azt vélte, hogy a hölgy a nagyváradi püspök leánya, “de az a leány nem a püspök leánya volt." Salamon és bátyjai között az egyetértést ezideig nem sikerült a fondorkodóknak megbontaniok, a király és a három testvér ennélfogva diadallal harcoltak ellenségeik ellen. Amikor Dukász Mihály görög császár és ennek helytartója bujtogatására a kunok és a bessenyők az ország déli határán több ízben betörtek, Salamon a hercegekkel és a hadsereggel Nándorfejérvár ellen indult. A magyar had hajókon kelt át a Dunán s megkezdte Nándorfejérvár körülzárolását. Nyolc fatornyot emeltek és azokból lődözték a várost faltörőgépek, tüzes nyilak segítségével. Két hónapja folyt már az ostrom, mikor egy éjjel egy fogoly magyar leány felgyujtotta a várost, miáltal a magyarok a várfalak résein bejuthattak oda. Niketász helytartó a fellegvárba vonult, de nemsokára szabad elvonulás mellett megadta magát. Itt támadt az első komolyabb összeütközés Salamon és a hercegek között. A ravaszlelkű Vid főispán, a király tanácsosainak egyike rávette Salamont, hogy a zsákmányba Niketász őrségét is vegyék föl, amit Géza az adott szóra való hivatkozással nem engedett meg. Erre Vid rávette most Salamont arra, hogy a hercegeknek kevesebb zsákmányt adjon, ami miatt aztán összetűzés támadt Salamon és bátyjai között.

A viszályt nemsokára még jobban fokozta Dukász Mihály görög császárnak az az ajándéka, melyet Gézának küldött a görög csapatok szabad elvonulásának biztosításáért. Az ajándék között a hagyomány szerint volt egy korona is, ami a fondorlelkű Vidnek jó ürügyül szolgált arra, hogy a befolyásolható Salamont izgathassa. “Nem látod-e, királyom - mondta - hogy a külföld szemében nem te, hanem Géza a király ? Őt tisztelik meg a követek a koronával." Mikor pedig látta Salamon ingadozását, azzal próbált hatni reá, hogy figyelmeztette a hercegek hatalmának növekedésére és az ebből származható viszályokra. “Két éles szablya - mondotta - nem fér egy hüvelyben : két király nem lehet egy országban." Salamont addig környékezte Vid intrikáival, amíg az végre engedett a rágalmaknak és elhatározta, hogy megtöri bátyjai hatalmát. Ujra hadjáratot indított Nis ellen és felszólította a hercegeket, hogy vonuljanak táborába. Ezek azonban értesültek Vid fondorlatairól s László nem jelent meg, hanem a Nyírség körül maradt seregével, Géza pedig csak egy kisebb csapattal jött. A hadjárat Nis elfoglalásával végződött s nemsokára Salamon és Géza hazatértek. A bizalom azonban megszűnt közöttük s nemcsak a hercegek, hanem Salamon is szövetségesek után néztek. A háború nyilt kitörését csakis a püspökök közbenjárása akadályozta meg, kik rávették Salamont és Gézát a békére. Salamon Ernyeit és Videt küldte kezesekül Gézához, akiket Géza rövid idő mulva visszaküldött, mert nem bízott Salamon ígéretében.

Pedig nem a tehetetlen Salamon, hanem környezete és különösen a gonosz Vid volt az okozója a viszálykodásnak. Vid például azalatt a rövid idő alatt is, míg Gézánál tartózkodott, ennek két kapitányát, Bikást és Petrudot rávette arra, hogy háború esetén Salamonhoz pártoljanak. A háborút alig lehetett már elódázni. De nem Géza, hanem Salamon indította meg a harcot tanácsosai befolyására. Éppen akkor, mikor László és Lambert külföldi segítségszerzés végett távol voltak az országtól, megtámadta Gézát. Géza egyik hű emberének, Vilmos szegszárdi apátnak figyelmeztetéséből értesült az ellene készülő támadásról. Hirtelen összegyűjtötte csekély hadát s azzal a határszél felé törekedett, hogy a Morvaország felől segéllyel érkező Lászlóval egyesüljön. Szándékát azonban nem hajthatta végre, mert Salamon eléje került s csekély számú seregét megverte. A vereséget leginkább az okozta, hogy Bikás és Petrud, a két áruló megszegték esküjüket és átszöktek Salamon seregéhez. Amilyen volt az árulásuk, olyan volt a fizetésük is. A végzet utólérte őket. Salamon emberei ugyanis a szökevényeket is ellenségnek tekintették s őket is levágták. Géza nehezen kiszabadult az ellenséges gyűrűből s Vác irányába sietett, hogy Lászlóval és Lamberttel gyorsabban egyesülhessen. Salamon eközben Vid tanácsára ahelyett, hogy békülni iparkodott volna a hercegekkel, újabb ütközetre szánta el magát.

Értesült róla, hogy László megérkezett a segélyhaddal s Ottó morva herceg is vele van s Mogyoródnál ütöttek tábort. Géza és szövetségesei Cinkota tájékán táboroztak, nem messze Salamon seregétől, melyet az övéktől az a hegy választott el, mely Fóth és Mogyoród között húzódik A hagyomány szerint, mikor a hercegek tanácskozni kezdtek, László az égből egy angyalt látott leszállani koronával a kezében, melyet az Géza feje fölé tartott. A hercegek hadrendje a következőképpen alakult. A balszárnyat László, a jobbszárnyat Ottó és a centrumot Géza vezette. A harcvonal mögött volt elhelyezve ezenkívül egy erős tartalék, mely több dandárból állott. László az ütközet előtt fogadalmat tett, hogy templomot épít Szent Márton tiszteletére, ha győzni fognak. Eközben a királyi sereg a hegyen lefelé vonult, hogy az ellenséges hadat megtámadja. A jóindulatú Ernyei, ki hasztalanul figyelmeztette Salamont a viszálykodások abbahagyására, mikor meglátta a szép rendben felállított sereget, aggodalommal mondta Vidnek : “Ezek, látom, nem akarnak futni, hanem győzni vagy halni készülnek, különben nem álltak volna háttal a Dunának." Hogy Salamont félrevezessék, Géza és László az ütközet előtt öltözetet cseréltek, aminek meglett az az eredménye, hogy Salamon egyenesen a Gézának vélt Lászlót támadta meg, miután Gézát jóval gyöngébb hadvezérnek ismerték.

Az első összecsapások után felismerte azonban, hogy László áll előtte s hogy meneküljön előle, a középhadra vetette magát, miáltal Lászlónak lehetővé tette, hogy oldalt és hátában támadja meg Salamont, kit ezalatt Géza is keményen szorított és Ottó a jobbszárnnyal majdnem egészen bekerített. Az ütközet rendkívül véres lefolyású volt. Salamon csak a Bátor Opos közbelépése folytán tudott menekülni, mert tanácsadói, Ernyei és Vid a csatatéren maradtak. A karintiai herceg és a cseh vezér súlyos sebekkel fogságba kerültek és a királyi sereg szétszaladt. Mint az “ökröket a mészárszéken," úgy vágták Géza hadai a bekerített csapatokat. Köröskörül tele volt szórva halottakkal a csatatér s mikor László az ütközet után a szomorú helyet bejárta, a nagy veszteség láttára keserves sírásra fakadt. “Tépte orcáját és haját, mint ahogy az anya sír fiai halálán" - mondja a krónika. Az elesettek között ott találta Ernyei holttestét is. Nagy részvéttel nézte a jellemes magyar megmerevedett, néma arcát, aztán leszállván lováról, könnyes szemekkel megölelte, miközben mintegy magának beszélve, így szólott hozzá : “Ernyei ! Te békeszerető ! Sajnálom vesztedet, mintha testvérem lettél volna, mert szíved, tanácsod a békére hajlott." De nem messze Ernyei holttestétől ott találta a fondor lelkületű Vid hulláját, melynek láttára folytatta monológját : “Sajnállak téged is, Vid, bár örökös ellenségem voltál. Bárcsak élhetnél és megjavulnál, hogy ezentúl a békét hirdesd közöttünk.

Meghagyta aztán, hogy Ernyeit Vácon illő végtisztességgel temessék el s Vid eltemettetéséről is gondoskodott, de a katonák dühükben felvágták mellét s teleszórták homokkal s a szemeit is, “Amíg éltél, kebled és szemeid sohasem teltek el fénnyel és javakkal - mondották dühükben - most tehát por töltse meg azokat."

I. Géza király uralkodása. (1074-1077)

A mogyoródi ütközet eldöntötte a királyság sorsát. Salamon bukott ember lett, aki legfeljebb egy nagy győzelem árán juthatott volna ismét a trónra. Ezt akarta tehát most megkísérelni, midőn sógorához, IV. Henrik német császárhoz fordult segítségért s az országot hűbérül ajánlotta fel neki támogatása fejében. Géza és László ezalatt Székesfehérvárra siettek, hogy onnan tegyenek rendelkezéseket a határ megerősítésére és a hadak szervezésére, mert tartani lehetett attól, hogy IV. Henrik szó nélkül nem fogja tűrni sógora elűzését. Henrik már tavasszal be akart jönni az országba, de országa ügyei éppen akkor, mikor már útrakészen állt, visszatartották. Később aztán, úgy látszik, fontolóra vette a dolgot, de ekkor Salamon ajánlatai ösztökélték a megindulásra. A hercegek Henrik ellen azt a haditervet követték, melyet III. Henrik ellen Béla alkalmazott teljes sikerrel. Mindent felégettek serege elől, ők maguk a Duna egyik szigetére húzódtak.

Henrik így érkezett meg hadával a Vág vidékére, honnan Salamon három dandárral Nyitra megvételére indult, mert e vár harcosai okozták a mogyoródi ütközetben legtöbb kárt seregének. Bátor Opos, aki ide is elkísérte, hatalmas erejével több ízben kitűnt itt is, eredményt elérni azonban nem tudtak, úgyhogy Salamon győzelem nélkül tért vissza Henrik táborába. A németek között a hatalmas erejű Bátor Opos nagy csodálkozást keltett. Mikor Henrik elébe vezették, a német császár érdeklődéssel tudakolta : “Van-e sok ilyen vitéze Gézának és Lászlónak ? Salamon egész naivul bizonyos nemzeti büszkeséggel válaszolta : “Van sok, van ennél még jobb is." Henrik császár erre így felelt : “Ha így van, sógor, ilyen vitézek ellen nem is foglalod vissza többé az országot !" Kijelentette aztán, hogy visszamegy, mert nincs célja a hadakozásnak. Különben is az eleséghiány és a táborában kitört ragály nagyon elsanyargatták seregét. Anélkül tehát, hogy valami dicső dolgot művelt volna, kivonta hadait az országból. Magával vitte Salamon feleségét, Juditot is, kinek a háborús viszonyok között nem volt biztonsága az országban. Salamon elhagyatottságában a pápához fordult segítségért, de támogatás helyett VII. Gergely szigorúan megdorgálta, amiért hűbérül merte ajánlani Henriknek az országot. Csak ekkor és miután a pápa jóindulatát tapasztalta, határozta el magát Géza arra, hogy megkoronáztatja magát. A koronázás 1075-ben ment végbe, de a pápa ekkor feltételeket kötött elismeréséhez, nevezetesen azt, hogy ismerje el az országra a pápaság főhatóságát.

Géza azonban nem akarta az országot semmiféle hatalomtól függési viszonyba hozni, nem tárgyalt többé a pápával, hanem a görög császárhoz, Dukász Mihályhoz fordult elismertetésért, kivel második felesége révén rokonságban állott. A nyughatatlan Salamon, miután sehonnan sem kapott segítséget, most maga próbált szerencsét. Pozsony és Mosony környékén iparkodott az ellenállást szervezni. László azonban ostromzár alá fogta. Géza ekkor már kezdett azzal a gondolattal foglalkozni, hogy lemond a trónról vagy legalább is megbékül Salamonnal. A maga jószántából és az esztergomi érsek ajánlatára is kereste az összeköttetést Salamonnal, kivel meg is egyezett volna, ha a halál időközben, alig háromévi uralkodás után el nem ragadja. A jóindulatú, nemes szándékú és lovagias jellemű királyt két fia, Kálmán és Álmos és egy leánya, Zsófia gyászolták a nemzet egyetemes részvételével. Vácon temették el a Szent Szűznek áltata emelt templomában.