A Frank világbirodalom.

A Karolingok hatalomrajutása. - Martell Károly.

A Meroving-dinasztia végnapjait élte a frank birodalomban, mert Khlodvig utódai között nem akadt egyetlen oly nagyszabású államférfi sem, aki Khlodvig művét méltóan folytathatta volna. A birodalom folytonos szétdarabolása, az örökösödési viszályok, a családi versengések, amelyek kegyetlen gyilkosságokkal szennyezték be az uralkodócsalád tagjait, lejáratták a Meroving-dinasztiát. A birodalom egységének biztosítása egy új, életerős dinasztiára várt, amely az elsatnyult Merovingokat felváltotta. Ez a dinasztia a Karoling-dinasztia volt. A Karolingok a ripuári frank törzsből eredtek. Nagykiterjedésű birtokaik voltak, de a család csak II. Khlotár király alatt kezdett jelentősebben szerepelni. II. Khlotár az ausztráziai nemesség kívánságára kénytelen volt Ausztrázia kormányzását rábízni ifjú fiára, I. Dagobertra, aki helyet egyelőre Arnulf metzi püspök és idősebb landeni Pipin kormányoztak. A két kormányzó családja csakhamar összeházasodott. Arnulf fia, Anzegizel feleségül vette Pipin Leányát, Beggát. II. Khlotár halála után Dagobert, aki öccsének kisfiát megölette, még egyszer egyesítette jogara alatt az egész frank birodalmat.

Dagobert uralma alatt kelet felől nagy veszedelem fenyegette a birodalmat. A nyugati szlávok ugyanis a mai Csehországban királyságot alapítottak és királyukká egy Szamo nevű frank kereskedőt kiáltottak ki, aki akkoriban éppen ott járt karavánjával és hathatósan támogatta a szlávokat az avarok ellen. Szamo kiterjesztette országa területét egészen a keleti Alpokig s beolvasztotta népei közé az ott élő szlovéneket is. Az új birodalom eleinte békességben élt a határos frank birodalommal, de mikor a szlávok több frank kereskedőt agyonütöttek és Szamo megtagadta az elégtételt, Dagobert szövetkezve a longobárdokkal háborút kezdett Szamo ellen. A longobárdok diadalmasan nyomultak fel észak felé és legyőzték a szlovéneket, de azután visszavonultak országukba. A frank sereget ellenben Szamo csapatai súlyosan megverték. Csak Szamo halálával szünt meg a fenyegető veszedelem teljesen, mert az első szláv állam a vezér elhunyta után gyorsan szétzüllött, minthogy a szlávok akkor még éretlenek voltak államalakításra. Dagobert király volt a Meroving uralkodók között az utolsó jelesebb uralkodó. Dagobert uralkodásának érdemeiért nem őt, hanem landeni Pipint illeti az elismerés, aki először emelte jelentős méltósággá a majordomuszi tisztséget. Voltaképen ennek a tisztségnek köszönhetik a Karolingok a hatalmukat. A majordomusz szó magyarul körülbelül háznagyot jelent. A majordomusz a királyi háztartás vezetője volt és a királyi jószágok igazgatója.

Hatásköre egyre bővült, mert erőskezű emberek nyerték el ezt a tisztséget, amint a merovingi királyok egyre jobban elsatnyultak. Eleinte a király maga választotta meg a majordomuszát, később már maguk a főurak választották s a majordomusz mintegy az ő képviselőjük volt a király mellett. Az ő érdekeiket védelmezte, az ő ellenállásukat szervezte és vezette a túltengő királyi hatalom ellen s legvégül a főurakra támaszkodva meg is döntötte a Merovingek hatalmát. Persze ez a fejlődés sok időbe telt. A fejlődés döntő fordulata az volt, mikor a majordomuszi méltóság örökössé vált a Karolingok családjában. Megtörtént az is, hogy míg a birodalomnak több árnyékkirálya volt, mert a Merovingok mindig megosztották a birodalmat a fiúörökösök között, addig az egész birodalomnak egy ember volt a majordomusza, akinek persze sokkal nagyobb volt a hatalma, mint az egyes királyoknak. A hűbéresekkel szemben is a majordomusz képviselte a királyi hatalmat. Mint a király jószágok igazgatója, ő gondoskodott a hűbérbirtokok kiosztásáról és visszavonásáról. Szóval hosszú időn át a majordomuszt tekintették már a frank urak az igazi úrnak, mikor névleg még egy-egy Meroving uralkodó ült a trónon. I. Dagobertnek, az utolsó jelesebb Meroving királynak, mint már említettük, Pipin volt a majordomusza. Pipin valósággal minisztere volt a királynak s eleinte mint az egész birodalomnak, később mint Ausztráziának a majordomusza, elsősorban a királyi hatalmat védte a nemesség túlkapásai ellen.

Pipin szigorú, de igazságos ember volt s ezért sokan gyűlölték. Halála után fia, Grimoald lett utóda az ausztráziai majordomuszi tisztségben Szigibert király mellett. Szigibert halála után a király fiát, II. Dagobertet kolostorba záratta és saját fiát szerette volna a trónra ültetni. Az ausztráziai nemesség azonban fellázadt a trónbitórló ellen, aki korán próbálta megbuktatni a Merovingeket és kiszolgáltatta Grimoaldot II. Khlodvig királynak, I. Dagobert utódának Burgundiában. Khlodvig 656-ban kivégeztette Grimoaldot Párizsban. II. Khlodvigot ugyanakkor Ausztráziában is elismerték királynak, úgyhogy egy ideig újra egy kézben egyesült az egész frank birodalom. II. Khlodvig halála után újra két részre szakadt a frank birodalom. Burgundia királya Khilderik lett, Ausztráziáé pedig II. Dagobert. Ennek uralkodása alatt ragyogott fel újra a Karoling-család régi fénye. Landeni Pipinnek és Arnulf püspöknek unokája, Anzegizelnek és Beggának fia, herisztali Pipin, aki örökölte mind a két család óriási birtokait, nem ugyan mint majordomusz, hanem mint a “frankok hercege" az első nemes volt Ausztráziában és oly hatalommal és tekintéllyel rendelkezett, hogy mikor II. Dagobert meghalt, Pipin megakadályozta a trón betöltését, úgyhogy az országnak nem is volt királya, hanem Pipin uralkodott, mint koronázatlan király.

A frank birodalom másik részében, Burgundiában és Neusztráziában a majordómuszi tisztség nem vált örökössé s ennélfogva ebben a két országban sokkal nagyobb volt a bomlás, mint keleten. A gyönge III. Theodorik alatt Ebroin volt a majordomusz, egy alacsony származású, de annál erőszakosabb és gőgösebb ember, aki csakhamar belekötött Pipinbe. Ebroin le is győzte az ausztráziakat, de egy év mulva otthon összeesküvés áldozata lett. A támadt zűrzavarban Gallia hajdani gót lakosságú része Eudo herceg alatt elszakadt a birodalomtól. Ebroin utóda, Berthari az új majordomusz Pipint hívta segítségül, aki megverte a nyugati frankokat s fiát, Grimoaldot Neusztriában, idősebb fiát, Drogot pedig Burgundiában majordomusszá nevezte ki, ő maga pedig megmaradt továbbra is Ausztráziában “a frankok hercegének." Tekintélye és hatalma kétségtelenül igen nagy volt, de távolról sem volt még elegendő ahhoz, hogy korlátlan úr lehessen az egész frank birodalomban. Mert valamint délen Akvitánia, úgy keleten több pogány germán törzs önálló törzsfőnökök alatt valósággal elszakadt a birodalomtól. Pipin hiába igyekezett rendet teremteni. Kísérleteit nem koronázta siker. Pipin 714-ben halt meg. Halála nyomában válságba került nemcsak saját családja, hanem az egész birodalom is. Ámde szerencsésen kilábolt a válságból mind a kettő. Pipin halála előtt, hogy a majordomuszi méltóságot megmentse családja számára, hatesztendős kis unokáját, Theodvaldot nevezte ki majordomusszá Ausztráziában.

Pipin özvegye, Plektrudisz, hogy Pipin intézkedését végrehajthassa, Pipinnek kiváló, de törvénytelen fiát, Károlyt Kölnben fogva tartotta, mert féltette tőle Theovald örökségét. De a neusztráziaiak új majordomuszt választottak maguknak. Raginfriedet és az ausztráziak ellen szövetkeztek a pogány frizekkel. E válságos időben Károlynak sikerült fogságából megszöknie. Hamarosan összeszedett néhány csapat fegyverest s a frizek elé vonult, akik a Rajna mentén már-már Kölnig nyomultak. A frizek megverték Károlyt, aki kénytelen volt egyelőre visszahúzódni s a neusztráziak kényszerítették Plektrudiszt, hogy adja ki nekik Pipin kincseit. Nemsokára azonban Károly súlyos diadalt aratott a neusztráziakon és ezzel élére került az ausztráziai nemességnek. Két évig tartó makacs küzdelem folyt most le a rokon ausztráziak és neusztráziak között. Végül Károly legyőzte Raginfriedet, akit egész Párizs kapujáig üldözött. Majd Köln alá nyomult és kényszerítette mostohaanyját, hogy nyittassa meg előtte a város kapuit és szolgáltassa ki neki atyja kincseit. Neusztrázia királya, II. Khilperik azonban szövetkezve Eudóval, az akvitániai herceggel, újabb ellenállást kísérelt meg s bár 719-ben Soissons mellett vereséget szenvedett, a békekötés szerint megmaradt továbbra is Neusztrázia királyának.

Károly azonban majordomusza lett az egész frank birodalomnak s 720 körül tehát Károly visszaállította családjának teljes hatalmát úgy, amint apja, herisztali Pipin megalapította. Az egész birodalomnak egyedüli majordomusza volt s mint a frankok hercege korlátlanul uralkodott az egész birodalomban, bárha Neusztráziában a trónon ültek még a merovingi árnyékkirályok, II. Khilperik és ennek halála (720.) után IV. Theodorik. Károly erős kézzel látott hozzá hatalma megszilárdításához. Hogy a nemességet magához láncolja és erős lovas sereget állíthasson föl, a gall egyházi javak nagy részét elvette s egész püspökségeket és apátságokat adományozott világi híveinek. Ámde nem örökös tulajdonul adományozta oda ezeket a birtokokat, hanem csak életfogytiglan tartó haszonélvezetre, mint hűbért vagy beneficiumot. Ugyanígy járt el Károly és nyomában utódai, mikor a koronajavakból adományoztak híveinek, mert jobban bízhatott a hűségükben, ha az adományozott birtok átöröklését utódaikra nagy szolgálatokkal kellett kiérdemelniök, mintha rögtön örökös birtokul nyerték volna a majordomusz adományait. Ilyen módon a Karolingok vetették meg a középkori hűbériség alapjait. A hűbéres nemesség természetesen a majordomuszban látta urát, akitől a hűbéri birtokokat kapta, nem pedig a merovingi árnyékkirályban. Bár Károly kíméletlenül sértette a szerzett jogokat s elszedte az egyház birtokait, hogy hatalmát megszilárdítsa, mégis megmentőjévé lett  keresztény egyháznak és a nyugati kultúrának.

Délről szörnyű veszedelem szakadt a frankokra, mert 731-ben Abderraluman, Spanyolország arab helytartója 400.000 főnyi sereggel átlépett a Pireneusi-hegységen és Arles mellett teljesen tönkreverte Eudo akvitániai herceget, aki serege romjaival fejvesztetten menekült s az egész déli frank birodalmat védelem nélkül kiszolgáltatta a pusztító araboknak. Károly hamarosan átlátta a fenyegető veszedelem teljes nagyságát és minden erejét megfeszítette, hogy elejét vegye az arabok továbbnyomulásának. Az arabok útját borzalmas vérengzések és pusztítások jelezték, a papság kétségbeesetten rimánkodott segítségért a vallás és az egyház védelmére. Ha nem sikerül a rohanó vad áradatot feltartóztatni, pusztulás fenyegette a frank birodalmat is. Károly fegyverbe szólította a frankok és a szomszédos germán törzsek minden hadierejét a kegyetlen ellenség ellen. Tours és Poitiers között vonult az arabok fergetege elé. Véres küzdelemben először csaptak össze a nehéz frank lovasok kelet könnyűfegyverzetű csapataival s késő este az ausztráziai paraszt gyalogságot küldte Károly az arabok ellen, akik a hatalmas erejű frank parasztok csapásai alatt lankadni kezdtek s mikor vezérük, Abderrahman elesett, visszavonultak. Késő éjszaka volt már, mira a véres ütközet véget ért. A frankok azt várták, hogy másnap tovább kell folytatniok a harcot, mert az arabok táborában egész éjszaka ezernyi őrtűz lángja lobogott.

Reggel azonban csodálkozva azt látták, hogy az ellenséges tábor helye üres. Az arabok az éjszaka folyamán elvonultak, az őrtüzeket csak azért táplálták, hogy a frankokat csalódásba ejtsék. Károly 732-ben aratta ezt a nagy véres diadalt az arabokon. Azóta nevezik őt Martell Károlynak, emlékeztetőül a véres ütközetnek. A Martell szó pörölyt jelent. Pörölye volt Károly az egyház ellenségeinek, úgy sújtott le rájuk, mint a pöröly. Károly a döntő ütközetet nem használhatta ki úgy, ahogy szerette volna, mert a frank tábor a diadal után hamarosan szétszóródott s a fegyveresek visszatértek lakóhelyükre. A következő években azonban nagy területeket foglalt vissza az araboktól s Narbonne mellett újabb nagy diadalt aratott rajtuk. De mikor ezek új erővel törtek be ismét Dél-Galliába s a nyugati Alpesekig nyomultak előre, Károly kénytelen volt Liuprand longobárd király segítségét kérni. A longobárd csapatok elől az arabok riadtan húzódtak vissza Spanyolországba. Martell Károly 741-ben halt meg 50 éves korában, miután az országnagyok beleegyezésével méltóságát örökül hagyta két fiára, Karlmannra és Pipinre s a birodalmat úgy osztotta meg közöttük, hogy Karlmann kapta Ausztráziát, az alemann földet és Thüringiát, Pipin pedig Neusztráziát, Burgundot és a Provence-ot.

Kis Pipin. - A kereszténység megszilárdulása a frank birodalomban.

Karlmann és Pipin szükségesnek tartotta, hogy még egyszer felhasználják a királyi méltóságot hatalmuknak megszilárdítására a karolingok régi hagyományai szerint. II. Khilderiknek a fiát, III. Khilderiket ültették a trónra, az utolsó Meroving-királyt. De ennél siralmasabb árnyékkirály még a Merovingek között sem akadt volt. A néven kívül nem volt semmi egyebe. Hosszúra eresztett hajjal és nyiratlan szakállal ült a trónján, meghallgatta a mindenfelől szine elé özönlő követek és küldöttségek előterjesztéseit s felelt nekik úgy, amint a majordomuszok parancsolták. A királyi néven és szerény ellátásán kívül, amelyet a majordomusz szabott meg számára, nem volt egyebe, csak egy kis földje és villája, szegényes udvartartása és néhány szolgája. Bárhová ment, ökrösszekéren járt. Igy jelent meg a népgyűléseken és így ment megint haza. Az állami ügyeket korlátlan hatalommal a majordomusz intézte. Karlmann és Pipin, a két testvér eleinte egyesült erővel láttak hozzá a törzsi önállóság megsemmisítéséhez. Pipin Odilo bajor herceget hűbéresküre kényszerítette s fiának, a hatéves Taszilónak atyja halála után csak mint hűbérbirtokot adományozta oda a hercegséget. Eközben Karlmann megsemmisítette a sváb hercegséget. De oly kegyetlenségek történtek ott az ő nevében, hogy a monda szerint bűnbánó szívvel lemondott emiatt a hatalomról és visszavonult Monte Cassinóba s 754-ben halt meg mint szerzetes Vienneben.

Pipin pedig egyeduralkodójává lett az egész frank birodalomnak, egyelőre még csak mint a birodalom egyedüli majordomusza. Kicsiny testében, amelyről melléknevét kapta, erős lélek lakozott és még nagyobb sikerekre vágyott. Nem érte be azzal, hogy az önálló törzseket leigázta a birodalomban, hanem hatalmát egyébként is szilárdabb alapokra igyekezett helyezni, hogy előkészítse ezzel királyságát. Az egyházi javak bevonását és világiak között való szétosztását, amelyet atyja kezdett, nem folytatta tovább, hanem különböző alkalmakkor kimondotta, hogy tekintettel a fenyegető háborús veszedelmekre , az elkobzott egyházi javak egy részét vissza kell adni az egyháznak, a világiak kezében megmaradt részek után pedig a haszonélvezeti jog fejében bizonyos csekély adót kell fizetni hadicélokra. Ha a haszonélvező meghal, a birtok visszaszáll az egyházra, hacsak a majordomusz a hűbéri adományt meg nem újítja az elhunyt utóda számára is. Hogy ezeket az intézkedéseket meg lehessen valósítani, birodalomszerte fel kellett jegyezni és összeírni a javadalmakat. Bármily szigorúan érintette az egyházat ez a rendszabály, mégis jobb volt, mint a régebbi teljes bizonytalanság és rendetlenség. A Karolingok pedig törvényesen elismert jogot szereztek maguknak arra, hogy az egyházi javak legnagyobb részével rendelkezhessenek.

Ilyen módon sokezer vazallust földdel láttak el és láncoltak magukhoz, minthogy az adományozás nem adott tulajdonjogot s aki örököseire akarta hagyni a birtokát, annak állandó, hű szolgálatokkal kellett kiérdemelnie az újabb adományozást. A szolgálat túlnyomórészben katonai szolgálat volt s ennélfogva ez az adományozási rendszer nagyon fokozta az ország fegyveres erejét és a Karolingok hatalmát, végül pedig a királyság nagyszabású reformjához vezetett. A Karolingok hatalmának megnövekedésével, részben erre támaszkodva, egy még nagyobbszabású átalakulás ment végbe ekkor. Ez az volt, hogy a germán törzsek mind fölvették a kereszténységet s ezáltal a frank egyház teljesen újjászületett. A germán törzseket nem frank, hanem ír és skót hittérítők kezdték megtéríteni. A legnagyobb hittérítő az angolszász Winfrid volt, latinul Bonifáciusz, Szent Bonifác, Németországnak első nagy püspöke, akit később a németek apostolának neveztek el. Winfrid 690 körül született Angliában. Gazdag szülők gyermeke volt s kolostorban nevelkedett. Miután pappá szentelték, a frank Frizlandba ment téríteni, de nemsokára visszatért Angliába, ahol apát lett. Majd Rómába zarándokolt, hogy II. Gergely pápától kérjen meghatalmazást térítő munkájához. Néhány évig újra a frizek között apostolkodott, majd Thüringiában és Hesszenben működött s újra Rómába ment, ahol a pápa nagy kitüntetéssel fogadta, mert Bonifác megesküdött neki, hogy a római pápaságnak feltétlen híve marad.

Gergely pápa ajánlólevelet adott Bonifácnak Martell Károlyhoz és a frank papsághoz, továbbá a thüringiai nemességhez és a szász néphez és felhatalmazta őt arra, hogy a németeknek, nemcsak a pogányoknak, hanem az eretnekeknek is prédikálhassa az igazi kereszténységet. Bonifác hozzá is fogott nagy  munkájához, de a germán törzsek nem fogadták mindenütt egyforma lelkesedéssel a római pápa követét. A frank, alemann és bajor papság egyáltalán nem akarta magát alárendelni a pápának és Bonifác némi csalódással, de lankadatlan hévvel Thüringiába és Hessenbe ment, ahol Martell Károly menlevelével jelent meg és rettenthetetlen bátorságával csakhamar nagy eredményeket ért el. Geismar mellett egy tölgyfát tiszteltek a pogányok, amely Donárnak volt szentelve s amelyet a nép sérthetetlennek tartott. Bonifác merész kézzel kidöntötte a szent fát, hogy egy csapásra véget vessen a pogány babonának. A pogány babonák helyét rögtön a kereszténység foglalta el s monda támadt, hagy a fa isteni csoda által négy részre hasadt és Bonifác a közeli Fritzlar mellett ebből építtetett Szent Péter tiszteletére egy kis templomot, amelyből később nagy kolostor támadt. A szent fa kivágása meggyőzte a pogányságot isteneinek tehetetlenségéről, úgyhogy tömegesen áttértek a keresztény hitre. III. Gergely pápa jutalmul érsekké nevezte ki ekkor Bonifácot, aki újra rómába ment, ahonnan mint a frank birodalom pápai legátusa tért vissza és most már rábírta a bajor papságot is a római pápa elismerésére s négy püspökséget alapított Bajorországban.

Egyelőre azonban maradt még némi ellenállás Bajorországban a római pápasággal szemben. Az ellenállás feje Virgil püspök volt, akit támogatott Bajorországnak az a törekvése is, hogy függetlenítse magát politikailag is a frank birodalomtól. Martell Károly halála után szabadabban fejthette ki Bonifác reformátori tevékenységét, mert Martell Károly, bárha támogatta is Bonifácot, annyiban mégis gátolta őt, amennyiben Károly arra törekedett, hogy az egyházat a maga politikai céljaira használja ki. Az egyházi javakat nagyon önkényesen osztogatta világi hívei között is és nem sokat törődött a szigorú egyházi fegyelemmel. Két fia azonban, Karlmann és Pipin, akik kolostorban nevelkedtek, sokkal nagyobb mértékben támogatták Bonifácot s az egyházi birtokokat is iparkodtak visszaszerezni az egyháznak. Bajorország mintájára rendezte Bonifác az egyházi viszonyokat Thüringiában és Hesszenben is és négy új püspökséget alapított s 742-ben zsinatot hívott össze Ausztráziába és ezt a szervezetet elismertette. A zsinat elrendelte továbbá azt is, hogy a meg nem felelő papok eltávolíttassanak s az egész papságot szigorú fegyelem alá helyezte. Az így reformált egyháznak pedig a Martell Károly alatt elkobzott javakat visszaadatta a zsinat.

Nemsokára a birodalom mindkét része egy közös zsinatot tartott, amely kimondta, hogy az elkobzott egyházi javak visszaadandók, kivéve a hadi célokra nélkülözhetetlen részeket. Ezeket is vissza fogja azonban kapni az egyház valamikor s addig is évi bért kap a visszatartott birtokok után. Bonifác egyik legnevezetesebb alkotása a fuldai kolostor alapítása volt, amelyet 744-ben Bonifác egyik legbuzgóbb tanítványa, Sturm épített, aki a kolostor első apátja lett. A kolostor alapításának kettős célja volt. Először azt akarta Bonifác, hogy itt nevelődjenek a jövő hittérítői. Másodszor pedig egy mintakolostort akart szervezni a germán népek számára. Éppen ezért a Bencés-rend híres anyakolostorának, a Monte Cassinói kolostornak mintájára rendezte be a fuldai klastromot. Karlmann és a frank főnemesek dús ajándékokkal és alapítványokkal gazdagították a kolostort, amely oly gyorsan fejlődött, hogy bár alapításakor csak hét tagja volt, Bonifác halálakor, tehát alig tíz évi fennállása után már négyszáz szerzetes élt és tanult a fuldai kolostorban. Bonifác belátta, hogy terveinek megvalósítására legalkalmasabb eszköz a kolostori élet szervezése s ezért számos Bencés-rendű kolostort alapított és pártolt állandóan mindenfelé a birodalomban. Nagyon érdekes körülmények között támadtak ezek a kolostorok. Mindenekelőtt szükség volt egy darab földre, amelyet valamely fejedelem vagy jámbor főúr ajándékozott az alapítandó kolostor céljaira. A földdarab rendesen irdatlan terület volt.

Valamelyik régebbi kolostor kiküldött azután a maga kebeléből néhány szerzetest az ajándékterületre, akik ott megfelelő pontot választottak ki maguknak a kolostor számára, távol az emberi lakóhelyektől, de jó ivóvíz közelében, esetleg a pogány vallás valami régi szent helyén, mert a legyőzött pogány vallás kiirtását egyik főérdeméül tudták be a szerzeteseknek. Itt azután a jobbágynépség kivágta az erdő fáit, lakóházakat és gazdasági épületeket emelt gerendákból a szerzetesek számára, kis templomot is épített fából és utakat csinált, mindezt a szerzetesek vezetése alatt és utasítása szerint, akik maguk is résztvettek a munkában. Mikor elkészültek, az apát a szerzeteseivel áttelepült az új kolostorba és megkezdte a misézést. Minden kolostor arra iparkodott, hogy megszerezze magának valamelyik szent maradványait, mert ezen relikviák csodatévő hatalma híressé és gazdaggá tette a kolostort. A relikviákat ünnepélyes körmenettel szállították a templomba s ezt a napot minden évben megülte a kolostor, mint legfőbb ünnepnapját. Ujabb ajándékok és jó gazdálkodás rendszerint annyira megnövelték a kolostor vagyoni erejét, hogy az eredeti, kezdetleges faépületeket lassacskán kőépületekké építhették át. De az eredeti tervet mindig megtartották. A telep középpontja a templom volt. E köré sorakoztak a kolostori épületek, hosszú sorban a szerzetesek cellái, a hálóterem, az ebédlő, a könyvtár, az iskola.

A telepre, amelyet fal vett körül, csak a rend tagjainak volt szabad belépniök. A falon kívül emelkedett az apát lakása, gazdag kolostoroknál pompás, palotaszerű épület, továbbá a vendéglakások és a kórházak a gyógyszertárral, a külső iskola, a kézművesek műhelyei és a gazdasági épületek: pajták, istállók, lakóházak, virágos és gyümölcsös kertekkel. Nem ritkán egész falu, sőt később egy-egy város is fejlődött a kolostorok körül. Minden kolostor egy-egy gyarmat volt az őserdőben, nagyszabású, rendszeres gazdaság, amely folyton újabb és újabb irdatlan területet hódított meg a kultúrának. A bencések honosították meg a germán területeken a finomabb gyümölcsfajtákat és a szőlőművelést. Ők voltak őrei és letéteményesei a művészi hagyományoknak is, mint építészek, szobrászok és festők. Iskoláik sokáig az egyetlen iskolák voltak birodalomszerte. A szerzetesek fáradhatatlanul másolták a régi írók és egyházatyák munkáit és a kéziratokat felhalmozták könyvtáraikban. Ugyszólván minden értékes munkát, ami napjainkig megmaradt, nekik köszönhetünk. Az antik tudás maradványai mind ott rejtőzködtek a kolostorok falai mögött. A középkor elején ezek a bencéskolostorok képviselték azt az erőt, amely a fiatal germán  kereszténységet lassan képessé tette a magasabb műveltség befogadására s éppen ezért jól választotta meg Bonifác tervei megvalósítására a legjobb eszközt, mikor mennél több új kolostort iparkodott létesíteni.

Bonifác különben 748 óta mint mainzi érsek intézte csaknem az egész germán keresztény egyház ügyeit. Csaknem félszázadon keresztül folytatta hittérítői munkáját. Még aggastyán korában is ifjúi lelkesedéssel látott hozzá a vad frizek megtérítéséhez, akik között ifjúkorában hiába járt. Hetvenéves korában, nem riadva vissza semmiféle veszélytől és fáradságtól, néhány hű kísérővel megindult a Rajnán lefelé a frizek közé, hogy prédikáljon nekik. Bálványaikat ledöntötte, templomokat épített és sokezer frizt megkeresztelt. A Borne-folyó mellett sátorozott, amikor egy csapat pogány friz megrohanta és 52 társával együtt legyilkolta az agg apostolt. Társai védekezni akartak, de Bonifác megtiltotta a védekezést és ünnepélyesen így kiáltott társaira: “Ne féljetek azoktól, akik csak a testet ölik meg, de a léleknek nem árthatnak!" Ellenállás nélkül haltak erre mindnyájan vértanuhalált s a vérengzés alatt Bonifác a szent evangéliumot magasra emelve tartotta a feje fölött. Holttestét régi óhajtása szerint a fuldai kolostorban helyezték örök nyugalomra (754.). A katolikus egyház szentté avatta a vértanuhalált halt Bonifácot, de a németek mindmáig valláskülönbség nélkül egyik nagy úttörő apostolát tisztelik benne a német kultúrának s 1855-ben, mikor halálának tizenegyszázados emlékére szobrot emeltek neki Fuldában, az egész németség emlékünnepet ült.

Kis Pipin megszerzi a frank királyi koronát.

A kereszténység elterjedése a frank birodalomban szoros kapcsolatot hozott létre a Karolingok és a pápaság között. Ez a kapcsolat döntő hatással volt egyrészt Itália sorsára, másrészt a frank politika irányára. Itáliában a VIII. század eleje óta nagy változások voltak folyamatban. A keletrómai császárság uralma megszünőben volt és a longobárdok terjeszkedése azonban ellenállásra talált a hatalmasodó pápaságban, amely végül a frank uralkodók segítségéhez folyamodott a longobárdok ellen. Ez  rövid áttekintése Itália e századbeli történetének, amelynél nem sok érdekesebb korszaka volt a félszigetnek, hiszen akkor szünt meg először a kelet-római császárok uralma Itáliában, majd a longobárd-birodalom is, akkor jutott a római pápa világi hatalomhoz és a Karolingok szövetségben a pápával akkor váltak először forma szerint is a frank birodalom királyaivá, majd csakhamar Nagy Károly alatt a régi római császárság felújítóivá. Az eseményeket Liutprand longobárd király trónrajutása indította meg 713-ban. A lovagias, ifjú Liutprand nagy terveken törte a fejét. A longobárd uralmat ki akarta terjeszteni egész Itáliára, amit persze csak úgy érhetett el, ha kiszorítja Itáliából a kelet-római császárt és leigázza a római pápa birtokát is, amelyet akkoriban a római dukátusnak (hercegségnek) neveztek. A nagy terv megvalósítására csakhamar kedvező alkalom kínálkozott.

Konstantinápolyban túlsúlyra vergődtek a képrombolók, akik megkezdték Itáliában is romboló munkájukat. Az itáliai lakosság azonban élén a papsággal nyiltan szembehelyezkedett a mozgalommal s mikor III. Leó kelet-római császár rendeletet adott ki a képek tisztelete ellen, II. Gergely pápa az amúgy is izgatott itáliai népet nyilt ellenállásra szólította fel a császár eretnek szándékai ellen. Velence nyomban fel is lázadt. Róma megtagadta az adófizetést, a bizánci hivatalnokokat elkergették, sőt az itáliaiak arra gondoltak már, hogy új császárt választanak Leó helyébe. Liutprand elérkezettnek látta az időt nagy terve megvalósítására. Elfoglalta Ravennát, a kelet-római császár helytartójának székhelyét és más városokat is. Benyomult már a pápa birtokaira is és úgy látszott, hogy sikerül longobárd uralom alá hajtania egész Itáliát. A döntő percben azonban Gergely pápa visszatérésre bírta a longobárd királyt, aki az elfoglalt Szutri városát is a római pápának ajándékozta s ezzel megvetette a pápaság világi uralmának az alapját. Gergely pápa nem érte be Liutprand visszavonulásával, hanem mindörökre el akarta venni a longobárd király kedvét attól, hogy egész Itália meghódítására gondoljon. Ezért Urzusz velencei herceget háborúra bírta Liutprand ellen s a herceg vissza is foglalta Ravennát a longobárdoktól.

Liutprand erre a görög helytartóval szövetkezve újra Róma ellen vonult s hamarosan megérkezett az örök város falai alá. A pápa könyörgésének azonban most sem tudott ellenállni, újra visszavonult s ezzel örökre elszalasztotta az alkalmat nagy terve megvalósítására. II. Gergely pápa utóda, III. Gergely folytatta előde politikáját s mindenáron tehetetlenné akarta tenni a longobárdok uralkodóját. Először a spoletói és beneventi hercegeket bírta rá arra, hogy pártot üssenek Liutprand ellen s amikor Liutprand legyőzte a pártütőket, a pápa Martell Károlyhoz fordult segítségért. Martell Károlynak azonban éppen akkor szüksége volt a longobárdok támogatására az arabok ellen s ezért nem teljesítette a pápa kívánságát. Liutprand már újra Rómát fenyegette, mikor III. Gergely hirtelen meghalt, pár hónappal Martell Károly halála után s Liutprand Gergely utódával, Zakariás pápával békét kötött. A római dukátus megszállott részeit visszaadta a pápának, sőt ráadásul a pápának ajándékozta Ankónát is néhány apróbb várossal együtt s Rómának negyvenévi békességet biztosított a békeszerződésben. A pápa nemsokára meglátogatta Liutprandot fővárosában, Páduában s ott arra is rábeszélte, hogy adja vissza a kelet-római császárnak Ravennát. A rákövetkező esztendőben, 743-ban meghalt Liutprand anélkül, hogy ifjúkori nagy tervét megvalósította volna. Unokája, Hildebrand követte őt a trónon.

Ezt azonban pár hónapi uralkodása után megfosztották trónjától a longobárdok, mert teljesen tehetetlennek bizonyult az uralkodásra s helyébe Rakhisz friauli herceget választották meg királyukká. Rakhisz után öccse, Aisztulf uralkodott. Halála után Dezideriusz tuszciai herceg került trónra, akinek uralkodása alatt megkezdődött már a longobárd birodalom rohamos felbomlása. Zakariás pápa ugyanis, hogy állandóan fenyegetett helyzetéből szabaduljon, újra megpróbált szövetségre lépni a frankokkal s evégből Pipinhez fordult, Martell Károly fiához, aki akkor egyedüli majordomusza volt már az egész frank birodalomnak. Pipin nagy örömmel fogadta a pápa ajánlatát, mert elérkezettnek látta az időt arra, hogy a Merovingok árnyékkirályságát ténylegesen is megszüntesse s a frank királyi méltóságot és hatalmat magának és utódainak biztosítsa. Hogy elhatározásának valami tetszetős megokolást adhasson, a pápa beleegyezését akarta előzetesen megszerezni. Elküldte tehát Burkhard würzburgi püspököt és Folrad apátot Zakariás pápához követségbe s arra kérte a pápát, feleljen erre a kérdésre: “Ki viselje a koronát ? Az-e, akié a hatalom ? Vagy az, akinek nincs semmi hatalma ?" A pápa, aki tudta, hogy számíthat Pipin hálájára, nagy kitüntetéssel fogadta Pipin követeit s azt üzente vissza a kérdésre. “A korona azt illeti meg, akié a hatalom." A frankok erre 752-ben Soissonsban országgyűlésre gyűltek össze s Pipint pajzsra emelve királyukká választották, III. Khilderiket, az utolsó Meroving királyt pedig kolostorba zárták.

Ez a békés forradalom évszázados fejlődésnek a természetszerű befejezése volt. Az elsatnyult, tehetetlen Meroving-dinasztia helyét egy új, életerős család, a Karoling-dinasztia foglalta el, amely különben is több évtized óta uralkodott már a frank birodalomban, habár névleg nem is volt az övé a királyi hatalom, hanem csak a majordomuszi méltóság. Kezdete volt azonban ez a békés államcsiny a frank birodalom új politikai korszakának is, amelynek alapja a frank királyság és a római pápaság szoros szövetsége lett. Pipin, mikor a pápához fordult, elismerte szent Péter utódának azt a jogát, hogy választott bíró gyanánt dönthessen világi ügyekben is. A pápa viszont hálából ezért Pipin javára döntött s Pipin sohasem feledkezett meg róla, hogy trónjának jogcímét a pápa szentesítette. A szövetséges viszonynak következményeit csakhamar súlyosan megérezték a longobárdok. Aisztulf longobárd király ugyanis fölelevenítette Liutprandnak nagy gondolatát s elhatározta, hogy meghódítja egész Itáliát. Ravennát elfoglalta s azt követelte, hogy a római dukátus is ismerje el a longobárd fennhatóságot s fizessen fejadót neki. Zakariás pápa utóda, II. István elhatározta, hogy Pipinhez fordul segítségért, még pedig személyesen. El is utazott a frankok közé, ahol Pipin nagy tisztelettel fogadta és 754 januárjában Párizsba kísérte a pápát.

A pápa itt az egyik apátság templomában ünnepélyesen királlyá kente föl Pipint és átokkal fenyegette meg mindazokat, akik valaha mást választanának királyukká, mint a Karolingok sarjait. Pipin ezzel szemben megígérte a pápának, hogy megsegíti őt a longobárdok ellen s megszabadítja őt az elnyomatás és az adófizetés alól. Ugyanekkor elfogadta Pipin a pápától a pátriciusi címet, amelyet eddig a keletrómai császár ravennai helytartója viselt és az anyaszentegyház védőjének nevezte magát. Kölcsönös eskűvel is megerősítették a két hatalom szövetségét. A longobárd királyt még egyszer felszólították, hogy ne legyen igazságtalan a pápával szemben s mikor Aisztulf hajthatatlan maradt és követelte tovább is az adót, Pipin nagy sereggel átkelt Itáliába, s a pápát kísérve benyomult a longobárdok országába. Aisztulf gyönge volt Pipin hatalmával szemben. Megtámadta ugyan a frankokat, de kudarc érte s kénytelen volt hadaival együtt visszavonulni. Országa megerősített fővárosába, Páduába. A frank hadak akadálytalanul elözönlötték erre Felső-Itáliát, bevettek és kifosztottak egész sereg várost és ostromolni kezdték Páduát. Aisztulf kénytelen volt békét kötni. Nemcsak azt ígérte meg, hogy lemond Róma adójáról, hanem arra is kötelezte magát, hogy visszaadja a pápának az elfoglalt területeket. Alig vonult ki azonban Pipin hadaival, Aisztulf megszegte a békét és bosszút lihegve erős sereggel újra megjelent Róma falai előtt.

Rómát iszonyú rettegés fogta el a longobárd harcosok láttára. Mintha újra a népvándorlás idejét élték volna s újra a vad gótok fenyegették volna kincseit. A pápa esengő levelet írt Pipinnek, ecsetelte szorongatott helyzetét és sürgős segítséget kért, az örök üdvösség jutalmát ígérve Pipinnek. Pipin, akit nagyon feldühösített Aisztulf szószegése, újra átkelt seregeivel az Alpeseken, bár a frankok morogtak  a céltalannak látszó hadviselés miatt. Aisztulf, aki nem várta frankokat, közeledésük hírére abbahagyta Róma ostromát és sietve északra vonult. De a frankok átkeltek már a hegyszorosokon és a longobárd király kénytelen volt megint az erős Páduába zárkózni. De hamarosan megadta magát Pipinnek, aki még szigorúbb békeföltételeket kényszerített rá. Életét és birodalmát is csak a frank főurak befolyásának köszönhette Aisztulf. De el kellett ismernie a frank főhatóságot és évi adó fizetésére kötelezte magát. Több várost át kellett adnia a pápának, aki ezzel megvetette alapját világi hatalmának, minthogy ez időtől fogva Róma is elismerte a pápát világi urának. A pápai területet azóta Péter országának (Patrimonium Petri) nevezték. A keletrómai császár a történtek hírére követséget küldött Pipinhez és azt kívánta, hogy a ravennai kormányzóságot adják vissza a császárnak, mert hiszen Aisztulf tőle foglalta volt el.

Pipin azonban elutasította a követséget ezzel az üzenettel: “Nem a császárt szolgálom én, hanem Szent Pétert." Aisztulf nem sokáig élte túl megaláztatását. Lebukott lováról és oly súlyosan megsérült, hogy csakhamar meg is halt. Utódává a longobárdok, mint már föntebb említettük, Dezideriusz tusciai herceget választották meg, aki hosszas alkudozások után még négy várost átengedett I. Pál pápának. Ellenben Benevent és Spoleto hercegei, akik közben Pipinnek hódoltak, újra elszakadtak a frankoktól és alávetették magukat a longobárd királynak. Pipin nem avatkozott be többé Itália dolgaiba. Nemesei ellenezték az itáliai háborúskodást és különben más, közelebbi ügyek foglalták le Pipin utolsó éveit, mert Pipin, bármily hatalmas uralkodó volt is, még távolról sem volt föltétlen ura az egész frank birodalomnak. Először is a frank főuraknak egyáltalán nem volt inyére a király egyházpolitikája és nem szívesen látták a szoros kapcsolatot a pápasággal a longobárdok ellen, akikkel mindeddig baráti viszonyban éltek. Ehhez az általános elégedetlenséghez járult egyes nagyobb országrészek tényleges lázongása. Bajorország ifjú hercegét, Taszilót Pipin a saját udvarában neveltette és elvitte magával Itáliába is, hogy lássa Aisztulf legyőzetését. Mikor Tasziló nagykorú lett és átvette Bajorország önálló kormányzását, Pipin arra kényszerítette őt, hogy fiainak és a frank népnek hűségesküt tegyen, úgyhogy Tasziló teljesen függő viszonyba került a frank birodalommal.

Nehezebb, kilenc évig tartó háborúskodása támadt ezután Pipinnek Waifar akvitániai herceggel. A herceg ugyanis vonakodott a legutolsó frank országos zsinat ama rendelkezését teljesíteni, hogy adja vissza az egyháznak elkobzott birtokait. Azonkívül Pipin határozott tilalma ellenére vonakodott kiszolgáltatni a hozzámenekült szökevény frankokat. Pipin ennélfogva nagy sereggel benyomult Akvitániába, hogy megtörje Waifar ellenszegülését. Bár ugyanekkor fellázította Waifar ellen a harcias baszkokat is, eleinte nem ért el sikert Waifarral szemben. Sőt Waifar pusztítva és rabolva betört a délnyugati Galliába és Pipin példáját utánozva fellázította az ott élő római-gót lakosságot a frank uralom ellen. Ez a lázadás nagyon akadályozta Pipin bosszuló hadjáratát, úgyhogy teljes kilenc évig tartott a háborúskodás. Végül azonban gyilkosság áldozata lett Waifar. Halála után Pipin megfékezte a lázongó akvitániaiakat s az ország nagyjait hódolásra kényszerítette. Akvitánia északi részeibe, hogy az új tartományt könnyebben ellenőrizhesse, frank királyi tisztviselőket nevezett ki. Hódolásra kényszerítette a baszkokat is és új herceget állított élükre. Az arabokon Pipin ez időtájt fényes diplomáciai sikert aratott. Abderrahman kalifa önként átengedett egyes területeket Pipinnek, hogy biztosítsa a békét országa számára. Ámde amit nyugaton nyert, azt újra elvesztette keleten.

Tasziló bajor herceg, aki együtt indult Pipinnel az újra lázadozó Akvitánia ellen, engedély nélkül visszatért országába és elszakadt újra a frank birodalomtól. Hogy függetlenségét biztosítsa, szövetkezett a longobárdokkal s feleségül vette Dezideriusz longobárd király büszke és nagyravágyó leányát, Liutbergát. Minthogy a bajorok és longobárdok országa szomszédos volt, a két szövetséges hatalom, erélyes és előrelátó uralkodók vezetése alatt, könnyen védekezhetett a frankok támadásai ellen. Pipinnek nem is volt már módjában a szövetséget szétrobbantania. Érezte, hogy közeledik halála pillanata. Összehívta tehát országa egyházi és világi nagyjait, hogy beleegyezésükkel megossza birodalmát két fia, Károly és Karlmann között. Károly Ausztráziát kapta az északi országrészekkel és Akvitánia egy részét, Karlmann pedig a bajor határtól a Pireneusokig húzódó területeket, úgyhogy Károly országai félkörben körülfogták öccse területeit. A birodalom megosztása után Pipin csakhamar meghalt, 768 szeptember 24-én ötvennégy éves korában. A szt.-denisi apátság templomában helyezték örök nyugalomra nagy gyászünnepséggel. Pipin hatalmas uralkodó volt. A frankok birodalmát egységesen kezdte szervezni, erős katonai állammá tette, megszerezte családjának, a Karolingoknak a frank királyi koronát. Mint a pápa szövetségese a kereszténység védőurává lett, minélfogva úgyszólván megszabta a frankok világtörténeti hivatását.

Fia, a későbbi Nagy Károly, méltó utódja lett apjának, akinek alkotását lángelméjével betetőzte.

Nagy Károly hódító hadjáratai. - A longobárdok és a szászok.

Nagy Károly ifjúságáról keveset tudunk. II. István pápa, mikor személyesen Pipinhez fordult segítségért a longobárdok ellen, 754-ben nemcsak Pipint kente föl a frankok királyává, hanem Pipin két fiát is, Károlyt és Karlmannt. Pipin halála után megismételték a felkenetés ünnepélyes aktusát s a frankok ünnepélyesen hódoltak az új királyoknak. A két testvér azonban nem élt békességben, mert terveik ellenkezésben voltak egymással. Míg Károly apja politikáját akarta folytatni s továbbra is szövetségben kívánt élni a pápasággal, addig Karlmann a frank nemesség régi vágyainak megfelelően barátságos összeköttetésbe akart lépni megint a longobárdokkal. Egyelőre Karlmann akarata érvényesült és édesanyjuk, Bertruda özvegy királyné tárgyalásokat kezdett Dezideriusz longobárd királlyal, hogy gyermekeik kölcsönösen házasodjanak össze. A terv az volt, hogy Dezideriusz fia, Adalgizusz, feleségül veszi Pipin leányát, Gizellát, Károly és Karlmann pedig nőül veszi Dezideriusz két leányát, Deziderátát és Gerbergát.

A tervezett házasságoktól legjobban III. István pápa ijedt meg. Hiszen ha ez a családi összeköttetés létrejön, akkor a pápa világi hatalmát a legnagyobb veszedelem fenyegeti, mert a frankok támogatására nem számíthat többé a longobárdok ellen. Elkövetett tehát mindent, hogy a terv megvalósítását megakadályozza. Levelet írt Károlynak és Karlmannak, hogy  lebeszélje őket erről a házasságról. Levelében a következőket írta: “Micsoda esztelenség, legkitünőbb fiaim, nagy királyok ! Alig merem leírni, hogy a frankok nemes, minden nemzetek fölött kiváló népe és királyaik magasztos, legnemesebb nemzetsége, be akarja piszkítani magát a longobárdok hűtelen és bűzös nemzetével, akiket voltaképen nem is lehet a nemzetek sorába számítani s akiktől erednek bizonyára bélpoklosok is. Senki a világon, ha csak el nem veszett teljesen az esze, el nem képzelheti, hogy ilyen világhírű királyok ilyen útálatos és dögvészes összeköttetésekbe bocsátkozzanak. Miféle közössége lehet a világosságnak a sötétséggel, a hívőknek a hitetlenekkel ?" A pápa levelének azonban nem volt meg a remélt hatása. Sőt hiába fenyegetőzött a pápa az egyházi átokkal is, a házasság létrejött és Károly édesanyja maga hozta el Páduából fiának feleségül a longobárd királykisasszonyokat. A két testvér, Károly és Karlmann, azonban mégsem uralkodott békességben, hiába próbált meg mindent özvegy édesanyjuk, hogy visszatartsa őket a csúf viszálykodástól. A civódás Akvitánia miatt tört ki, amelynek mindegyikük egy-egy részét kapta az osztozkodásnál.

Károly részében fellázadtak az akvitániaiak az agg Hunoldnak, Waifar apjának vezetése alatt, aki fia és Pipin halálának hírére elhagyta kolostori celláját, amelyben visszavonultan élt és Akvitániát újra függetleníteni akarta a frankok uralma alól. Károly öccséhez fordult segítségért, de Karlmann megtagadta a segítséget, mire Károly a maga erejével nyomult be a fellázadt tartományba. Hamarosan leverte a lázadást. Hunold a baszkok közé menekült, Károly pedig nem is állított többé új herceget Akvitánia élére. Szerencse volt a frankok birodalmára nézve, hogy Karlmann, aki okvetlenül harcba keveredett volna most már bátyjával, hirtelen meghalt. Nem értette meg apjának terveit és veszélyeztette volna ellenkezésével Nagy Károly érvényesülését is. Karlmann halála után Károly lett a frank birodalom egyedüli királya, mert a frankok mellőzték Karlmann kiskorú fiait. Károly teljesen szakítani akart eddigi politikájával, amelyre különben is csak rákényszerítette őt anyja és öccse és elhatározta, hogy ezentúl teljesen apja nyomdokaiban fog haladni. Feleségét , Deziderátát, alig egyesztendei házasélet után visszaküldte apjához a longobárd királyi udvarba. Ezzel persze felbomlott a baráti viszony Károly és a longobárd király között, aki alig várta, hogy az első kínálkozó alkalmat megragadja és családja meggyalázásáért bosszút álhasson. Páduába menekült apjához Karlmann özvegye is két kicsi fiával s a longobárd király Hadrián pápához fordult, aki III. Istvánnak utóda volt, hogy kenje fel királlyá Karlmann két kis fiát s ezzel ismerje el jogos igényüket korán elhunyt apjuk örökségére.

Hadrián azonban elutasította a longobárd király kívánságát, mert inkább akart jóbarátságban maradni Károllyal, aki egyetlen védelmezője volt a longobárdok ellen. Igy történt, hogy elkerülhetetlenné vált a két birodalomnak, a frank és a longobárd birodalomnak döntő mérkőzése. A mérkőzés eredménye a longobárd birodalom teljes bukása lett. A frankok meghódították egész Itáliát, a Karolingok és a pápaság szövetsége még jobban megerősödött és végül a nyugatrómai császárság felújításához vezetett. Mikor Károly harcbakeveredett a szászokkal, Dezideriusz, a longobárdok királya, azt hitte, itt van az alkalom a bosszúra, mert Károly másfelé van elfoglalva. Betört tehát a pápai területre, elfoglalta egy részét és már-már Rómát fenyegette. Hadrián pápa gyors segítséget kért Károlytól, aki nem szívesen hagyta abba a szászok megkezdett leigázását és eleinte békés úton akarta elintézni Hadrián pápa és a longobárd király viszályát. Minthogy azonban Dezideriusz visszautasította Károly közbelépését, Károly nem tehetett egyebet, mint hogy abbahagyta a szászokkal való hadakozást és nagy sereggel átkelt az Alpeseken. A longobárdok ellenállásra készültek az Alpesekből levezető folyók völgyeiben, de a frankok ügyesen megkerülték a longobárdokat és oldalt támadva, hősies ellenállás után kiszorították őket erős hadállásaikból.

Dezideriusz visszavonult a megerősített Páduába, amelyet Károly hadaival ostromolni kezdett. Adalgizusz a longobárd királyfi, nővérével, Karlmannak özvegyével és ennek két kis fiával együtt Veronába vonult vissza, amelyet a frankok szintén ostrom alá fogtak. Verona csakhamar elesett. Adalgizusz Konstantinápolyba menekült, Gerberga ellenben két kis fiával a frankok kezébe került. Károly mind a hármukat kolostorba záratta s ott is haltak meg később. Pádua ostroma eközben még egyre tartott. A longobárdok hősiesen állták az ostromot. Károly az ostrom közben a husvéti ünnepekre Rómába utazott, ahol a pápa nagy tisztelettel fogadta. Ünnepi körmenettel vonult elébe, Itália megszabadítójának és római pátriciusnak üdvözölte. Károly résztvett a Péter-templomban az ünnepi istentiszteleten és Szent Péter sírja előtt térdre hullva mondott hálát Istennek a kivívott diadalokért. A pápa kérésére megerősítette újra Pipin adománylevelét, azután visszament Pádua ostromához. Tíz hónapig tartott az ostrom, míg végül Dezideriusz kénytelen volt kényre-kedvre megadni magát. Károly megfosztotta trónjától Dezideriuszt és kolostorba csukatta, ő maga pedig felvette a frankok és longobárdok királya címét.

Friaul, Spoleto és Benevent hercegségeken kívül, amelyek hercegei még néhány évig megőrizték függetlenségüket úgy a pápasággal, mint a frankokkal szemben, immár az egész longobárd birodalom Károly kezében volt, De Károly nem nyúlt a longobárdok alkotmányához. Megelégedett a birodalom birtokbavételével s a birtoklás biztosítására a nagyobb longobárd városokat frank helyőrséggel lát el. Károly egyik fiát, Pipint, 781-ben Itália királyává koronáztatta. Ezzel is még jobban meg akarta szilárdítani a frank uralmat, mert tudta, hogy a külön méltóság - ha csak névleges is - hízeleg a longobárdok önérzetének. Még a longobárdok meghódítása előtt belekezdett Károly, mint fönntebb már említettük, egész uralkodásának legsúlyosabb és legvéresebb, de egyúttal legeredményesebb háborújába: a szászok leigázásába. A szászok akkoriban a Werra és Fulda egybefolyásától az Északi-tengerig és az Elbától az alsó Rajnáig elterülő területen laktak s négy törzsre oszlottak. Vitéz törzsek voltak ezek, hűen megőrizték ősapáik szokásait és törzsi szervezetét. Hűségesen ragaszkodtak őseik pogány vallásához is. Természetes, hogy ennélfogva éles ellentétbe kerültek a frank törzsekkel, amelyek az idők folyamán felvették a keresztséget és erős államban tömörültek. A szász törzsek folyton rablóbetöréseket rendeztek a frank területre, úgyhogy Károly elhatározta, hogy véget vet a határháborgatásoknak s egyúttal a keresztény jog és államrendet kiterjeszti birodalma határain túl is. A térítés és a hódítás célja egyaránt ösztökélte tehát Károlyt a háborúra.

Károly, mikor megkezdte a hadviselést, nem igen gondolt arra,hogy úgyszólván egész uralkodása alatt foglalkoztatni fogja ez a vállalkozás. Mert a szászok elkeseredéssel és szenvedéllyel védekeztek s régi szabadságukhoz és vallásukhoz páratlan szívóssággal ragaszkodtak. Emellett a szászok területe sem kedvezett az ellenséges előnyomulásnak s Károly, különösen eleinte, csak pár hónapig tartó nyári hadjáratokat viselhetett nemeseivel és parasztjaival s nem igen hagyhatott hátra az elfoglalt területeken nagyobb, állandó megszálló seregeket sem. Igy a szászok évről-évre mindig újra összeszedhették magukat s a következő esztendőben Károly megint előlről kezdhette a hódítás munkáját. Az első összecsapás a szászok vereségével végződött. Károly elfoglalta főerősségüket: Eresburgot s lerombolta legfőbb szentélyüket, az Irmin-oszlopot, amely az ősmondák szerint a mindenséget tartó és összefogó szent oszlop körül volt. A szászok e kudarc után békét kértek Károlytól és túszok ellenében meg is kapták. De mialatt Károly Itáliában a longobárdok ellen harcolt, a szászok újra betörtek Hesszenbe és visszafoglalták Eresburgot. Károly csak a longobárdok meghódítása után fordulhatott újra teljes erejével a frankok ellen. Visszafoglalta Eresburgot s egészen az Oderáig nyomult, ahol az egyik törzs meghódolt előtte. Visszatérőben a többi törzseket is túszok adására kényszerítette. A diadal azonban nem volt végleges.

A szászoknak hatalmas vezérük támadt Widukindban, aki új ellenállásra tüzelte őket és sok-sok esztendőn keresztül szívós és lebírhatalan ellenfele maradt a frank uralkodónak. A szászok újra visszafoglalták Eresburgot. De Károly megint visszaszorította a szászokat és szász földre, Paderbornba hívta össze az esztendei nemzetgyűlést. Sok előkelő szász vitéz is, aki beleunt már a hosszú háborúskodásba, megjelent Paderbornban, de Widukind hajthatatlan maradt és a dánok királyához menekült. A paderborni országgyűlés biztosította a szászok alkotmányát, mire számos szász nemes fölvette a keresztséget és behódolt Károlynak. Az országgyűlés egyben szigorú büntetéseket állapított meg az új egyház rendjének a biztosítására, a többi között halálbüntetést szabott ki mindenkire, aki a király vagy az egyház ellen összeesküszik. Károly a paderborni gyűlés után azt hitte, hogy most immár nagyjában elérte célját a szászok között s ezért nyugodtan fordította figyelmét más ügyek felé. A paderborni gyűlés alatt történt ugyanis, hogy Ibn al Arabi, barcelónai helytartó mór követséget vezetett Károly elé és a hatalmas frank királynak segítségét kérte Abderrahman kalifa előnyomuló hatalma ellen. Károlyt érdekelte a mórok bizalma és elhatározta, hogy támogatni fogja őket. Két nagy sereggel át is kelt a Pireneus-hegységen s néhány várost hamarosan el is foglalt.

Ekkor azonban azt a hírt kapta hazulról, hogy Widukind újra fellázította a szászokat, akik pogány nemzeti hősük vezetésével betörtek a frank területre s a kolostorokat és templomokat pusztítva borzalmas vérengzéseket vittek véghez. Károlyt kellemetlenül lepte meg ez a hír, mert Hispániában nagy sikereket aratott és már-már azt remélte, hogy leigázza az egész kordovai kalifátust. Kordova mellett is nagy győzelmet aratott a szaracénokon. Ennek a diadalnak a gyümölcsét a szászok zendüléséről érkező hírek nem engedték megérlelni. Károly szokott energiájával és gyorsaságával elhatározta, hogy visszatér Hispániából és megfenyíti a lázadókat. De visszavonulása közben Lupusz vaszkoni herceg árulása következtében nagy vereség érte seregét. Ez a Lupusz, aki csak kényszer folytán tűrte a frank igát, mikor Károly seregei a Ronceval völgyének torkán vonultak keresztül, lesből megrohanta a frankokat és nagyrészüket felkoncolta. Károly sok hű vitéze pusztult el ebben a völgytorokban, közöttük a híres Roland bretoni gróf is, akinek hőstetteiről később egész sereg monda és legenda keletkezett. A mondák szerint Roland emberfölötti nagyságú és erejű hős volt, aki a kereszténység bajnoka lett az arabok ellen s csodás hőstetteket művelt és csodás kalandokat élt át. Kardja, amelynek Durandal volt a neve, könnyen kettévágta a márványt is, anélkül, hogy belecsorbult volna. Kürtjének pedig, amelyet Olivantnak hívtak, olyan hatalmas hangja volt, hogy mérföldekre elhallatszott.

Károlyt a Ronceval-völgyi vereség nem térítette el céljától s több véres diadalt aratott újra a szászok fölött, akik tömegesen rakták le a fegyvert előtte. Károly most már úgy bánt el a szászokkal, mint meghódított néppel behozta földjükre a frank katonai és bíráskodási rendet s a földet grófságokra osztotta be, amelyeknek élére királyi tisztviselőkül részint meghódolt szász vezéreket, részint frank nemeseket nevezett ki. Szerzetesek és világi papok telepedtek meg mindenfelé, hogy a szászok között terjesszék a kereszténységet. Károly megint azt hitte, hogy most végre biztosította a szászok hűségét és 787-ben nyugodtan elutazott Itáliába, hogy végkép rendezze az ottani, még mindég eléggé bonyolult állapotokat. Ekkor kenette föl a pápával másodszülött fiát, Pipint, a longobárdok királyává, harmadszülött fiát, Lajost pedig Akvitánia királyává. Mialatt Károly Itáliában időzött, nagy meglepetésére arról értesült, hogy Widukind újra lázadást szított ellene a szászok között. Adelgisz vezetésével sereget küldött ellenük, de a szászok a sereget megsemmisítették. Elesett maga Adelgisz is négy gróffal és húsz nemessel együtt. Károly mérhetetlen haragra lobbanva, 782-ben hatalmas sereg élén maga vonult a szászok földjére és bírói széke elé idézte a szász nemeseket.

Bár ezek a lázadásért minden felelősséget az elmenekült Widukinra hárították, akinek híveit, 4500 szász fegyverest kiszolgáltatták neki, Károly rettenetes bosszút állt a lázadókon s a padeborni határozatokra hivatkozva mind a 4500 szászt egy napon fejeztette le. A rémes vérbíráskodás nyomában új lángra lobbant a szászok zendülése. A szász parasztság tömegesen sereglett Widukind lobogója alá, hogy bosszút álljon a tömeges kivégzésért. Károly két véres ütközetben legyőzte a lázadókat s azután két éveken keresztül állandóan pusztító csapatokkal járt keresztül-kasul a szászok földjén, míg végül 785-ben megtört a szászok ellenállása. Két vezérük, Widukind és Albio maguk is lemondtak a további reményről. Mikor Károly hajlandónak mutatkozott a békére, önként jelentkeztek Károly színe előtt és karácsonykor fölvették ők is a keresztséget. Ezzel befejeződött a szászok meghódítása és a szász nép beolvadt a keresztény kultúrába. Csaknem ily nagyjelentőségű esemény volt Bajorország teljes bekebelezése is a frank birodalomba. Tasziló bajor herceg, bizonyos függetlenséggel uralkodott s kiváló uralkodó volt. Makacs küzdelem után teljesen meghódította keleti szomszédjait, a szlovéneket s úgy Bajorországban, mint a szlovének között buzgón igyekezett fejleszteni és megszilárdítani a keresztény egyházat. Egész sor kolostort és templomot alapított a bajor nemeseken kívül maga Tasziló herceg is. Nagyobb államférfiúi tehetség azonban nem igen volt Taszilóban, mert különben nem tűrte volna tétlenül a szövetséges longobárd birodalom pusztulását.

Hiszen országának egyetlen támasza csak az erős és szövetséges longobárd birodalom lehetett volna a frankok hatalma ellen. A longobárdok meghódítása után magára maradt Károllyal szemben és sorsa elkerülhetetlen volt. Határoznia kellett, hogy vagy csatlakozik becsületesen a frank birodalomhoz vagy kétségbeesett élet-halálharcra szánja el magát, ha függetlenségét meg akarja menteni. Tasziló azonban nem tudott választani s tétovázása végzetessé vált ránézve. Károly felszólítására hűséget esküdött ugyan Károlynak és túszokat adott neki, de később megtagadta Károlynak az engedelmességet és nem jelent meg a wormsi országgyűlésen. Engedetlenségének a pillanatát azonban rosszúl választotta meg, mert a szászok ellen viselt hosszú hadjárat éppen befejeződött és Károly hatalma teljes erejével rendelkezhetett. Nyomban háromfelől támadta meg a bajorokat. Pipin Itáliából nyomult elő, Károly a Duna jobb partján s a harmadik hadsereg a Duna balpartján. Tasziló a túlnyomó erővel nem mert szembeszállni, mert nem bízott teljesen saját népében sem, különösen nem bízott a papságában. Megjelent hát Károly táborában  és engedelmessége biztosítékául fiát szolgáltatta ki túszul Károlynak. Ámde Taszilónak ez a meghunyászkodása csak színleges volt. Valószínűleg felesége, a kevély és bosszúvágyó longobárd királylány, Liutberga is sarkalta őt az ellenállásra és Tasziló titokban folytatta áskálódásait a frankok ellen.

Az volt a célja, hogy szövetségbe egyesíti a frankok ellen az avarokat, továbbá Dezideriusz fiát, Adalgizuszt, aki a görögökhöz menekült volt a longobárdok meghódolása idejében s végül a beneventi herceget. Károly azonban idejekorán értesült Tasziló terveiről s nem késett elébevágni a fenyegető veszedelemnek. Udvarába idézte, a Rajna melletti Ingelheimbe Taszilót, aki nem sejtvén, hogy Károly tud már árulásáról, nyugodtan megjelent Ingelheimben, ahol azonban Károly nyomban elfogatta. A királyi bíróság, miután saját alattvalói ellene tanúskodtak, felségárulásért halálra ítélte Taszilót. Károly fogságra változtatta át a halálbüntetést, a bajor hercegséget pedig frank tartománnyá tette. Liutberga és leányai kénytelenek voltak kolostorba  vonulni, Adalgizusz pedig, aki megszökött, nemsokára meghalt, úgyhogy Károlynak ezentúl nem volt többé mit tartania a trónjafosztott longobárd királyi háztól. Taszilóra még egy nagy megaláztatás várakozott. A frankfurti országgyűlés elé vezettette őt Károly barátcsuhában s arra kényszerítette, hogy nyilvánosan bevallja, hogy felségárulásával jogosan vonta magára a frank király haragját. Kényszerítette továbbá arra is, hogy térdenállva kérjen bocsánatot és bűne kiengeszteléséül úgy a maga, mint örökösei nevében önként mondjon le minden igényéről a bajor hercegségre. Tasziló kolostorban végezte életét.

Tasziló gyászos sorsa nem tartotta vissza az avarokat attól, hogy be ne váltsák a neki tett ígéreteiket. Míg hadaik egy része benyomult Lombardiába, hogy támogassa Adalgizuszt, egy másik része a bajor hercegségbe tört be, hogy kiszorítsa onnan a frankokat. Mind a két helyütt visszaverték őket a frank hadak. Károly azonban nem érte be ennyivel. Állandó veszedelemnek tekintette immár megnagyobbodott birodalma keleti határán a vakmerő és vitéz avarokat s elhatározta, hogy leigázza őket. Három hadsereget indított meg a veszedelmes szomszédok ellen. Néhány nagy győzelmet aratott fölöttük, pusztítva nyomult előre a Rába torkolatáig és ötvenkét napig pusztította az avarok országát. Ezután visszatért országába. Az avarok hatalmát azonban ez a pár győzelem nem törte meg. Károlyt a kiújult szász lázadás megakadályozta abban, hogy továbbra is személyesen résztvegyen az avarok elleni háborúban s az avar birodalmat nem a frank fegyverek, hanem a belső egyenetlenség döntötte meg végül. Az avarok egy része Tudun vezetésével önként meghódolt Károlynak, míg a mai Magyarországban a többi avarok új kagánt választottak. Ekkor Erik friauli herceg átkelt a Duna jegén s ostrommal elfoglalta az avarok óriási gyűrűvárát a Duna és Tisza között. Majd Károly fia, Pipin is megjelent longobárd és bajor csapatokkal az avarok között s a gyűrűvár romjain fogadta az avar vezérek hódolását.

A győző babérjaival ékesítve vonult be Károly fia karácsonykor Aachenbe. Mérhetetlen kincset hozott magával, amelyet az avarok háromszáz év óta halmoztak össze, mint portyázó hadjárataik zsákmányát, különösen a keletrómai császárság területéről. E vereségek után az avarok egy része a Tiszántúlra húzódott, míg a Dunántúl lakók egyelőre továbbra is saját fejedelmeik alatt vazallusaivá lettek a frank birodalomnak és túlnyomó részben fölvették a keresztséget is. Több ízben támadtak az avarok között apró-cseprő zendülések, de ezek nem változtattak már a helyzeten. Sőt csakhamar hajdani szláv alattvalóik is annyira szorongatták az avarokat, hogy ezek ellen ők maguk folyamodtak Károlyhoz segítségért. Károly az avarok maradványait - az avar nemesség csaknem teljesen elpusztult - Karnuntum tájékára telepítette át. A kilencedik század elején az avarok végképen letüntek a történelem színpadáról, mert azok, akik nem olvadtak be közülük a frankokba, teljesen elszlávosodtak. Az avarokkal vívott harcai közben dolga akadt Károlynak mégegyszer a szászokkal is, akik sehogysem tudtak megbarátkozni az új intézményekkel. Különösen a papi tized és a katonai kötelezettség dühösítette őket. A szászok ugyanis kénytelenek voltak résztvenni Károly folytonos hadjárataiban. Ősi hazájuktól távoleső országokba kellett vonulniok s mindig oly ügyért kellett harcolniok, amelyet idegennek tekintettek, sőt gyűlöltek is.

A forrongás akkor vezetett nyilt zendülésre, mikor Theodorik gróf Károly megbízásából hadat gyűjtött a szászok között az avarok és a szlávok ellen. A szászok és a szintén zendülő frizek rajtaütöttek Károly kiküldöttjén és kísérőivel együtt felkoncolták őket. A gyilkosság hírére fellázadt a szászföld egész északi része. A papokat elkergették, telepeiket és templomaikat szétdúlták s újra felelevenítették a régi pogány vallási szokásokat. Károlyt most sem hagyta cserben régi gyorsasága és elszántsága. Két nagy sereggel vonult a szászok ellen, akik meghunyászkodva, béketárgyalásokat kezdtek Károllyal és túszokat adtak neki. Nagy Károly mindenütt helyreállította a keresztény vallást és ledöntötte a bálványokat. Egyelőre beérte ennyivel és lemondott a véres megtorlásról, mert ugyanakkor más bonyodalmak is támadtak óriási birodalmában, amelyeknek elintézése sürgősebb volt. Különösen Bajorországban volt fenyegető a nép hangulata. Ezenkívül a Bizáncban kitört képromboló mozgalom veszedelemmel fenyegette a nyugati egyházat is és Károlynak legfőbb gondja volt, hogy a kereszténység ifjú palántáját birodalmában megóvja hasonló viharoktól. Országgyűlést hítt össze Frankfurtba 794-ben, amelyen kifejtette hatalmának és méltóságának teljes ragyogó pompáját és elejét is vette a hitszakadásnak. Ugyanezen az országgyűlésen mondott le a fogoly Tasziló herceg is ünnepélyesen minden igényéről Bajorországra, mint ezt már előbb elbeszéltük.

Tasziló lemondása biztosította a rendet és békét Bajorországban is. Most végre teljes erejével a szászok ellen fordult Károly, hogy immár örökre megtörje őket. Megkezdődött a szászok utolsó küzdelme. Károly most már nem érte be azzal, hogy a csatamezőn diadalokat arasson a szászok fölött, hanem gyökeres intézkedésekhez nyúlt. A háború első három esztendeje alatt tömegesen áttelepítette a legyőzött falvak lakosságát birodalma más, távoli részeibe s helyükbe megbízható frank gyarmatosokat telepített. Ez a kíméletlen szigorúság, amely a szászokat régi otthonuktól elszakította s vagyonuktól és birtokuktól megfosztotta, végül teljesen megtörte a szászok ellenállását, akiknek ez volt utolsó zendülésük. Károly továbbra is meghagyta nekik a szász népjogot, de a frank grófsági szervezetet léptette életbe közöttük. Egyébként a szászok egyenjogúak voltak a frankokkal, hiszen Károly célja az volt, hogy teljesen összeolvassza őket a frankokkal. Ezért a szász nemességnek minden előjogát meghagyta érintetlenül, mert saját uralmának egyik támaszát kereste benne.

Nagy Károly római császársága.

A szászok teljes leigázásával körülbelül véget értek Károly frank királynak hódító háborúi. Károly a hatalmasan megnövekedett birodalom részeinek szorosabb egyesítésére törekedett és 799-ben birodalmi gyűlést tartott Paderbornban. Ezen a gyűlésen kitünt, milyen nagy a tekintélye a frankok hatalmas királyának. A gyűlés idejének nagy részét a távoli országokból érkezett követségek fogadása foglalta le. A jeruzsálemi pátriárka és Harun al Rasid kalifa is elküldte követeit. Ez utóbbi tiszteletét küldte fejedelmi testvérének és felajánlta neki barátságát. Legnagyobb feltűnést keltett III. Leó pápa, aki kíséretével együtt személyesen jelent meg Paderbornban. III. Leó azért jött, hogy Károly segítségét kérje a rómaiak ellen. Mikor ugyanis III. Leót megválasztották az elhunyt I. Hadrián pápa utódává, Károly formaszerűen hódolt előtte és elküldte neki a szent város zászlaját és Szent Péter sírjának a kulcsát. Hadrián rokonai azonban összeesküvést szítottak az új pápa ellen, mert Róma fölött maguknak akarták megszerezni a világi hatalmat. Egy nyilvános körmenet alkalmával egy csomó lázadó, akiknek élén Hadrián unokaöccse állt, megrohanta a pápát s kegyetlenül összeverte, úgyhogy III. Leó csak hosszabb idő mulva nyerte vissza látó és beszélőképességét. A zendülők elfogták és kolostorba csukták III. Leót, aki azonban a fogságból megszökött és a spoletoi herceghez menekült. Innen ment Paderbornba, hogy Károly segítségét kérje a lázadók ellen.

Károly meg is ígérte, hogy fényes elégtételt szerez a pápának, akit nagy kísérettel nyomban visszaküldött Rómába s 800 augusztusában maga Károly is megindult Itáliába. November 24-én érkezett meg Rómába, ahol december 1-én nagy egyházi bírói széket ült a Szent Péter templomban. Itt elfoglalván helyét így szólott: “Azért jöttem Rómába, hogy mint a rómaiak védőura és pátriciusa helyreállítsam az egyház megzavart rendjét, megbüntessem a főpásztoron elkövetett gonosz tetteket és ítéljek a rómaiak, mint vádlók és a pápa, mint vádlott között." A vádaskodók közül azonban egyik sem tudta állításait bizonyítani, úgyhogy a pápa tisztító esküvel teljesen tisztázta magát. Az összeesküvőket halálra ítélték, de Károly a pápa könyörgésére Franciaországba száműzte őket. A frank királynak ez a bírói szereplése érlelte meg végkép azt a gondolatot a király művelt római környezetében, hogy föl kell újítani nyugaton a régi római császárságot, amelynek örökkévalóságában Dániel próféta jövendölésére támaszkodva, általában hittek akkoriban. A keletrómai császárság hatalma nyugaton csaknem teljesen megszünt, ellenben a frank birodalom oly hatalommá fejlődött, amelyet bátran lehetett a nyugatrómai császársághoz hasonlítani. Méltán támadt tehát az a kívánság, hogy a frank birodalom ura viselje fején a császári koronát. Ennek a gondolatnak a mélyén az a másik gondolat lappangott, hogy az új frank-római császárság képes lesz a keletrómai császárságot teljesen kiszorítani Rómából és Itáliából, képes lesz biztosítani a pápaság függetlenségét és megvédeni a pápaságot minden veszedelem ellen.

Nagy gyűlésre sereglettek tehát egybe Rómában a római és frank nép püspökei és főurai és elhatározták, hogy a császári koronát átruházzák a frankok és longobárdok hatalmas királyára. December 25-én, karácsony napján, amely az akkori időszámítás szerint a 801-ik esztendő első napja volt, Károly római pátriciusi díszben jelent meg Szent Péter templomában. Mikor a mise végeztével letérdelt az oltár elé, hogy imádkozzék, III. Leó pápa hirtelen odalépett hozzá és Károly fejére tette a római császárok koronáját, miközben az összesereglett nép ujjongva háromszor így kiáltott: “Adjon Isten hosszú életet és diadalmat Károlynak, a legjámborabb Augusztusznak, a rómaiak Istentől megkoronázott, békeszerző nagy császárának!" A pápa régi szokás szerint elmondta az áldó imát, megérintette Károly ajkát és kezét és meghajolt előtte. Ezután fölkente császárrá Károlyt és fiát, Pipint, aki Beneventből érkezett Rómába. Konstantinápolyban nagyon jól tudták, ami történt és nem voltak hajlandók ellenállás nélkül belenyugodni a dologba. Hosszú, eredménytelen tárgyalás után háborúra került a sor és Pipin 809-től 810-ig elfoglalta a velencei szigeteket és a dalmát partmelléki városokat. Végre 812-ben a keletrómai császárság is elismerte Károlyt császárnak az elfoglalt szigetek és Dalmácia fejében. Ezzel a szerződéssel végkép megszakadt Róma és Konstantinápoly régi kapcsolata és a keletrómai császárság hatalma megszünt Rómában és Itáliában.

Károly teljesen tisztában volt a nyugatrómai császárság felelevenítésének jelentőségével s 802-ben elrendelte, hogy birodalma minden férfialattvalója, aki elmult tizenkét esztendős, tegyen le új hűségeskűt, amely nemcsak az alattvalói hűségeskű megismétlése volt, hanem magában foglalta az egyház feje iránt való, keresztény engedelmességi fogadalmat is. A császár és a pápa ez időtől fogva két látható feje volt a nyugati kereszténységnek. A népek hozzászoktak ahhoz, hogy a császári méltóságot megosztva képzeljék s a császárt és a pápát két napnak tekintsék, amelyekből fény és rend árad az egész keresztény világra. A két hatalom eleinte kölcsönösen feltételezte egymást. A pápa jogot formált ahhoz, hogy a császárt a koronázással mintegy megerősítse méltóságában mindenkor, a császár hozzájárulása nélkül ellenben új pápát nem lehetett választani. Természetes, hogy ez a két hatalom csakhamar versengeni kezdett egymással s valahányszor az egyik erélytelenebb és gyöngébb volt, a másik mindig fölébe iparkodott kerekedni. Ennélfogva a császári méltóság fölelevenítésével Károly áldatlan harcok csiráját plántálta el birodalmában. Nagy Károly és III. Leó pápa az egyházi és a világi hatalom szerves kapcsolatának jeléül közös pénzt is verettek.

Nagy Károly birodalmának szervezete.

A császári koronázás után Károly nem viselt többé hódító hadjáratokat. Volt ugyan még pár apróbb háborúja, de ezekkel csak birodalmát iparkodott egyre jobban biztosítani, új területek szerzésére nem törekedett. Délen a spanyol határgrófságot biztosította Barcelona elfoglalásával és Tortoza  meghódításával. Az északi határt a  normannok, ez ellen a kalandor, tengerjáró nép ellen kellett jobban megerősíteni. Károly előre látta a veszedelmet, amellyel ez a nép birodalmát fenyegette. Egyszer, mikor a normann kalózok benyomultak egyik galliai kikötőbe, Károly császár könnyek között így szólt kísérőihez: “Mély fájdalom fog el, mert előre látom, hogy ezek a rablók mennyi bajt és szenvedést fognak okozni utódaimnak és népeimnek!" A szászok meghódítása is végleg be volt fejezve. Károly megállapította itt is a dolgok rendjét s a kereszténység teljes megszilárdítását hat új szász püspökségre bízta. Állandóan voltak apróbb csatározásai egyes szláv törzsekkel is. Bajosabb volt végezni a dánokkal, akik már régebben is folyton támogatták a szászokat. A dánok királya, Gottfried, a szász menekültekkel minduntalan be-becsapott a frankok határain, míg végül saját hívei megölték őt és Hemminget választották meg helyébe királyuknak. Hemming ünnepélyes békét kötött a frankokkal s úgy a dánok, mint a frankok erősségeket emeltek a határ mentén.

A rengeteg birodalom megvédéséről végül úgy gondoskodott Károly császár, hogy mindenfelé határgrófságokat kerekített ki, amelyeknek élén a határgrófok álltak nagyobb sereggel. A határgrófoknak, tekintettel a folytonos hadiállapotra, nagyobb jogkörük volt, mint a birodalom belsejébe kinevezett grófoknak. Ezek a határgrófságok vasgyűrű gyanánt övezték körül a birodalom fenyegetett határait. Nagy Károly óriási birodalma lényegesen különbözött a régi római császárságtól. Míg ez utóbbiban egy nép - a latinok - uralkodott az összes többi meghódított nép fölött, addig Nagy Károly arra törekedett, hogy összeolvassza az egyenjogú germán és román népeket. Az összekötő kapocs a keresztény-római kultúra volt, tehát első sorban az egyház s ennek két látható feje: a császár és a pápa. Bár Nagy Károly meghagyta minden népnek a maga külön jogrendjét, mégis megtett minden tőle telhetőt, hogy nagy birodalmát egységesen szervezze és oly általános törvényeket alkosson, amelyek az egész birodalomban egyaránt érvényesek. Evégből évente május havában országgyűlésre hívta össze a birodalom egyházi és világi nagyjait más-más helyekre s rendszerint hadiszemlét is tartott ilyenkor a néphadsereg fölött s kihirdette az új törvényeket királyi rendelet formájában, amelyeknek kapituláré volt a nevük. Az egybegyűlt nép tudomásul vette a rendeleteket, amelyeket a császár szűkebb tanácsával együtt mindig a megelőző év őszén készített elő. A néptisztviselők csaknem teljesen eltűntek.

A grófok és a határgrófok, valamint az alájuk rendelt alsóbb tisztviselők egytől-egyig királyi, illetve császári hivatalnokok voltak. A nagyobb területek hadseregeinek élére a császár hercegeket, dux-okat nevezett ki. Mindezek a hivatalnokok földbirtokokat kaptak javadalmazásul, de csak addig, amíg hivatalnokok voltak. Arra nagyon vigyázott Károly, követve nagy elődeinek bölcs példáját, hogy sem a hivatalok, sem a földbirtokok örökösekké ne váljanak. A 802. évben behozta Károly a királyi  kiküldöttek intézményét. Egy-egy nagyobb terület részére évenként két kiküldöttet, egy püspököt és egy világi főurat nevezett ki, akiknek kötelességük volt a rájuk bízott területet az év folyamán négyszer beutazni, hogy ellenőrizzék a grófok és a püspökök hivataloskodását, meghallgassák az alattvalók esetleges panaszait, bíráskodjanak, beszedjék az adót és rendben tartsák a hadsereget. Ezek a kiküldöttek a császári udvarban egységes utasításokat kaptak s így nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy birodalomszerte egységesüljön közigazgatás. Királyi, illetve császári hivatalnokszámba vehetők a püspökök és apátok is, akiknek ügyeibe Károly, mint az egyház feje, különösen császárrá koronázása óta állandóan és erélyesen beavatkozott. Szigorú rendszabályokat léptetett életbe. A püspököket az érsekek, a plébánosokat a püspökök alá rendelte és megkövetelte a szerzetesi rendszabályok szigorú megtartását is. A püspökök kinevezése a császártól függött.

Az érseki palliumot ugyan a pápa adta, de csak a császár hozzájárulásával, jobban mondva a császár előterjesztésére. De a püspöki méltóságot csak a zsinat vehette el. A püspökök bírája a király volt. Büntető ügyekben a papság világi bíróság elé tartozott. Polgári ügyekben egyházi bíróság ítélt felettük, ha azonban a pap peres fele világi ember volt, a pörben szintén világi bíróság ítélt. Az egyház támogatta a maga részéről is a világi jogszolgáltatást, amennyiben a gyilkosságot, a házasságtörést és a hamis esküt egyházi büntetésekkel, bizonyos körülmények között kiközösítéssel sujtotta. Hogy mennél nagyobb és megfelelőbb sereggel rendelkezzen, nagy mértékben fejlesztette Károly a hűbéri intézményeket. Birtokait és az egyházi javakat egyre nagyobb mennyiségben adta hűbérül életfogytiglan hű embereinek, világi és egyházi nemeseknek, akik a hűbér fejében kötelesek voltak bizonyos számú nehéz lovast állítani a királyi zászlók alá. A Karolingok hatalmának alapja nagyszerű seregük volt, amelynek élén messze keleten, délen és nyugaton egyik hódítást a másik után hajtották végre. Általában nehéz fegyverzetű lovasság és gyalogság volt a frank sereg zöme. A karoling-korszak szellemi életét az teszi jelentőssé, hogy ez a korszak volt az első kísérlet a régi, antik kutúra felújítására s hogy Nagy Károly a saját udvarát avatta a szellemi törekvések középpontjává.

A világi emberek művelését a kereszténységgel hozta kapcsolatba, amennyiben a templomok és kolostorok mellett iskolákat állított fel, amelyekben a hazai és a latin nyelv oktatásán kívül éneket, írást és olvasást és számolást tanítottak. A császári udvarban külön iskolát rendezett be s ő maga is, úgy mint a saját és nagyjainak a gyermekei itt tanultak költészettant, szónoklatot, vitatkozást és csillagászatot. Mint a kisgyermeknek, oly öröme telt a hatalmas császárnak a tanulásban. Még öreg korában is lelkesedéssel igyekezett pótolni ifjúkori műveltségének fogyatkozásait s a tanulásra mindig tudott magának időt szakítani. Megtanult olvasni és írni, bár különösen az írásban soha nem vitte nagy tökéletességre. Latinul elég jól beszélt, görögül is egy keveset. A biblián kívül olvasott latin és görög könyveket is. Legjobban becsülte azonban két egyházatyának, szent Jeromosnak és szent Ágostonnak az iratait, akiket annyira csodált, hogy egy ízben így kiáltott fel: “Ah!" Bárcsak tizenkét ilyen emberem volna a birodalmamban!" Legkedvesebb embere, Alkuin így felelt a császárnak erre a felsóhajtásra: “Az ég és a föld teremtőjének csak ez a két embere volt, hogy nevét dicsőítsék s te mingyárt tizenkettőt kívánsz magadnak?" Nagy Károly kora tudós embereit mind egybegyűjtötte udvarába, mert különösen Itáliában fájdalmasan érezte, mennyire alsóbbrendű népének a kultúrája, mint a hajdani római kultúra volt.

Tudósai között, akiket az arabs fejedelmi udvarok mintájára tudós akadémiafélébe egyesített udvarában, a legkiválóbb az angolszász Alkuin volt, az udvari iskola vezetője, akinek minden politikai és közigazgatási kérdésben kikérte Károly a véleményét. Nagy gondot fordított Károly császár az istentisztelet méltóságára. A templomi harangok, amelyeket keleten már nagyon régóta használtak, a frank birodalomban már a hatodik század közepe óta hallatták hangjukat s ismerték az orgonát is. De az egyházi ének ügye nagyon nehezen javult, bár Itáliában különösen Nagy Gergely pápa óta az egyházi ének igen magas fokra emelkedett. Károly Rómában alig győzött gyönyörködni a kórus gyönyörű énekében, míg a rómaiak a frank énekesek énekére, akiket Károly magával vitt Rómába, rémülten befogták a fülüket. Azt mondták, hogy a frankok éneke vadállatok ordításához vagy terheskocsi kerekének nyikorgásához hasonlít. Hadrián pápa két legjobb énekesét elküldte Károlyhoz, akiket énekiskolák élére állított a császár. De azért a frankok nem igen tudtak később sem énekelni. Legalább Alkuin állandóan panaszkodik emiatt leveleiben. Nagy Károly családi élete nagyon bensőséges volt, ha meggondoljuk az akkori germán idők vad erkölcseit. Igaz, hogy első feleségét, Deziderátát visszaküldte apjához a longobárd királyhoz egy évi együttélés után. De ezt a nőt politikai okokból kényszerítették rá, nem ő maga választotta ki feleségül.

Csakhamar Hildegardisz alemann hercegkisasszonyt vette nőül, akitől nyolc gyermeke született. Hildegardisz halála után Rudolf frank gróf leányát, Fasztrádát vette feleségül, akitől két lánya született. Fasztráda is meghalt s negyedik felesége a sváb Luitgard volt, Négyévi házasságuk után Luitgard is meghalt. Károly császár nagyon szerette gyermekeit. Ha télen át is a táborban kellett maradnia, elhozatta a táborba családját is. leányaihoz annyira ragaszkodott, hogy meg sem tudott válni tőlük és egyiket sem adta férjhez. Lányait háziasan neveltette, fiait pedig korán megtanította fegyverforgatásra és az állami ügyek vezetésére. Nagy Károlynak Aachenben volt élete utolsó harmadában az állandó tartózkodóhelye. Itt emeltetett magának gyönyörű, császári palotát. Itt tartotta az országgyűléseket, itt koronáztatta meg fiát, Jámbor Lajost utódjának. Nagy Károly személyéről hű leírást hagyott ránk Einhard történetíró, aki tagja volt Károly udvari akadémiájának és megírta Nagy Károly életét is. E leírás szerint Nagy Károly erős, magasnövésű volt, hat láb magas, jó szál ember. Arca derült és vidám. Járása szilárd, tartása egyenes, hangja csengő, bár nem oly erős, mint tagbaszakadt termete sejttette. Szeretett lovagolni, vadászni és úszni s e téren mindenkit felülmult. Frank módra öltözködött, csak ritkán és csak Rómában viselt római öltözetet. Testén vászoninget viselt, amelyet lányai szőttek és fontak.

Efölött újjast, amelyet selyem öv szorított derekára. Lábán harisnya és cipő volt. Télen vidrabőr borította vállát és mellét. Felsőruhája rövid velencei köpeny volt. Mindig magával hordta aranymarkolatú hosszú kardját. Életmódja rendkívül egyszerü volt. Ételt, italt nagyon mértékletesen élvezett, az ittaságot gyűlölte. Nagy lakomákat ritkán adott, legföllebb nagy ünnepeken, de ilyenkor nagyon sok vendéget gyűjtött asztala köré. Evés közben régi királyok történetét vagy Szent Ágoston iratait olvastatta fel. Szerette ilyenkor az éneket és a hárfát is. Evés után egy-két órát szeretett pihenni. De éjszaka négyszer-ötször is felkelt álmából, elővette írótábláját, amely mindig fejvánkosa alatt volt vagy felkelt az ágyból és elnézte a csillagos eget. A nap minden óráját kihasználta s még öltözködés közben is társalgott barátaival, tanácskozott az államügyekről vagy vitákat döntött el. Sokat beszélt és mindenről világosan és belátással nyilatkozott. Jámbor hívő volt és vallásos okok gyakran irányították politikai intézkedéseit anélkül, hogy azért a papságnak vagy a pápának rabszolgája lett volna. Templomba háromszor is járt naponta s ügyelt arra, hogy a templomból minden zavaró vagy megszentségtelenítő dolog távol maradjon. Nagy jótékonyságot gyakorolt nemcsak saját alattvalóival, hanem birodalma határain túl is.

A legtávolabb élő uralkodókkal is ápolta a jó viszonyt, hogy segíthessen az ott élő, szűkölködő keresztényeken. A pápaságot elhalmozta ajándékaival. Rómát pedig, ahová négyszer ellátogatott, nem győzte eléggé díszíteni és fejleszteni. Három fia közül Károlyt, a legidősebbet 781-ben utódául szemelte ki a frank trónra. A középsőt, Pipint Itália királyává tette. A legfiatalabbat, a későbbi Jámbor Lajost Akvitánia királyává kenette föl. De két idősebb fia még életében meghalt: Pipin 810-ben, Károly pedig 811-ben. Ugyhogy csak leggyöngébb fia, Lajos élte őt túl. Elhatározta tehát, hogy egyetlen életben maradt fiát maga mellé veszi kormánytársul és kinevezi utódává az egész birodalomban. Ezért 813-ban országgyűlést hívott egybe Aachenbe. Közölte elhatározását nagyjaival és megkérdezte tőlük, akarják-e fiát, Lajost uruknak. A gyűlés egyhangú felkiáltással tudomásul vette Károly császár elhatározását. A következő vasárnap, november 16-án császári ornátusban, fiára támaszkodva, megjelent az agg császár a Mária-székesegyházban, hogy a koronázás ünnepélyes szertartását végrehajtsa. Miután mind a ketten elvégezték imájukat, Károly császár csengő hangon, az egész nép színe előtt arra intette fiát, hogy ne feledkezzék meg soha uralkodói kötelességeiről, tisztelje és szeresse az Istent, tartsa meg szigorúan az Ur parancsait, védelmezze meg mindig az egyházat, vezesse népét úgy, mint a jó atya gyermekeit, legyen a szegények vigasztalója, mindenekfölött legyen mindig igazságos és úgy éljen, hogy mindenkor fedhetetlenül léphessen az emberek és az Isten színe elé.

“Teljesíteni fogod-e mindezt, édes fiam?" - kérdezte végül a császár elérzékenyülten. Lajos mélyen meghatva ígérte meg, hogy megfogadja apja tanácsait. “Akkor hát - folytatta Károly császár - vedd le a koronát az oltárról, tedd föl a fejedre és ne feledkezzél meg sohasem ígéretedről." Könnyek között váltak el egymástól. Lajos visszatért Akvitániába és a császár érezte, hogy nem látja viszont soha többé egyetlen fiát. Pár hét múlva erős láz támadta meg, amelyet kimerült szervezete nem bírt leküzdeni s 814 január 28-án halt meg Aachenben 70 éves korában, uralkodásának 47. évében. A nép mindenféle csodás eseményt hozott kapcsolatba a nagy uralkodó halálával. Nap és holdfogyatkozás ijesztette a megrémült embereket. A mainzi Rajna-híd, amelyet a császár építtetett, leégett. Az aacheni palota oszlopcsarnoka beomlott s a villám leütött a Mária-templom tetejéről egy aranyalmát. egy egykorú krónikás így siratta a hatalmas uralkodó halálát: “Senki sem mondhatja el, hogy siratták, hogy gyászolták őt az egész földkerekségen, még a pogányok is a föld édesatyját siratták benne." Az aacheni székesegyházban temették el ünnepélyesen. Arany trónszéken ült császári köpönyegben, térdén a Biblia, mellette a kardja. A monda szerint így látta még őt III. Ottó császár is, mikor 1000-ben kinyittatta a kriptáját, hogy lelkesedést merítsen a nagy császár maradványaink szemléléséből.

Barbarossza Frigyes császár, miután III. Oaszkhálisz pápa 1164-ben szentté avatta Nagy Károlyt, még egyszer felnyittatta a kriptát s hogy a nagy uralkodó maradványait biztosabban megóvja, holttestét koporsóban az oltár alatt helyezte el. Ezt azonban később elfelejtették az emberek s csak 1843-ban fedezték fel az ezüst koporsót Károly csontjaival. Azt hitték ugyanis, hogy az ezüst koporsóban Szent Leopárdusz ereklyéit őrzik. Károly, akit már kortársai Nagy-nak neveztek, sok-sok időn keresztül legnagyobb hőse maradt a népek képzeletének. Tömérdek monda és rege képződött alakja körül nemcsak a németek, hanem az angolok, franciák, olaszok és skandinávok, sőt a spanyolok között is. Nem csoda, hogy a bajok és szorongattatások idejében mindig tőle várták a szabadulást. A róla szóló mondák azt tartották, hogy Nagy Károly egy mély sziklahasadékban várja az órát s egyszer csak be fog avatkozni a világot dúló csatákba, hogy népének békét és nyugalmat szerezzen és birodalmának régi nagyságát és dicsőségét helyreállítsa. Bár Nagy Károly halála után óriási birodalma méltó utódok hiányában szertemállott és külön országokra szakadozott, erkölcsi hatása soha meg nem szűnt. Kitörölhetetlenül belevéste a nyugati népek lelkébe azt a nagy gondolatot, hogy egy nagy keresztény kultúra közösségében együvé tartoznak és egymásnak testvérei.

Nagy Károly birodalmának szétzüllése.

Nagy Károly világbirodalma nem terméss, hogyzetes fejlődés eredménye volt. A Karolingok családjából egymás nyomában csupa lángeszű hadvezér és politikus következett egészen Nagy Károlyig s ezeknek lángelméje kovácsolta össze a hatalmas birodalmat egységbe. Egyébként a legellentétesebb nemzetiségek, germánok, román népek, szlávok és a legkülönbözőbb műveltségi viszonyok voltak egymás mellett a nagy birodalomban. A gazdasági élet fejletlen volt, nagyobb városok alig voltak még, úgyhogy az ipar és kereskedelem sem fűzhette egybe a különféle és szertehúzó elemeket. A birodalom egységéhez csak az egyház ragaszkodott, amely egységesen volt szervezve s amelynek feje, a pápa, arra törekedett, hogy fölébe kerekedjen a birodalom világi fejének, a császárnak. Tehát az egyetlen szervezett erő, az egyház is gyilkos ellentét csiráját hordozta magában: a pápaság és a császárság harcát a világuralomért. Nem csoda, hogy a hatalmas birodalom, amelyet csak további lángeszű uralkodók tarthattak volna együtt, Nagy Károly gyönge utódai alatt csakhamar szertemállott. Jámbor Lajos egyáltalán nem az az ember volt, aki atyja nagy művét méltóképen folytathatta volna.

A zsoltárénekléssel és a bibliaolvasással szívesebben foglalkozott, mint birodalma ügyeivel. Minden reggel ott térdelt az oltár előtt és homlokával földig hajolva, buzgón imádkozott. Kolostorok alapításával és ellátásával bajlódott folytonosan. A birodalom határainak megvédésével vagy kiterjesztésével nem igen törödött. Természetes, hogy e gyönge és vallásos uralkodóval szemben az egyház csakhamar iparkodott érvényesíteni a maga képzelt jogait. Az  új pápa, IV. István, bár megengedte, hogy a rómaiak letegyék a hűségesküt az új császárnak, azt kívánta, hogy a császár ismételje meg a koronázást, még pedig az egyház közbejöttével. Evégből személyesen utazott Reimsbe a pápa. Lajos szolgai alázatossággal fogadta a pápát és háromszor földig hajolt előtte. A pápa a reimsi székesegyházban istentisztelet közben drága koronát tett a császár fejére, annak jeléül, hogy a koronázást az egyház csak most tekinti érvényesnek. Nem ok nélkül ragaszkodott a pápa ehhez a szertartáshoz, mert ezzel annak az elvi álláspontnak adott kifejezést, hogy a császárságnak Róma a forrása és a császári méltósághoz elkerülhetetlen a pápai fölkenés is. Csakhamar még nagyobb bizonyságát adta Lajos gyöngeségének. Súlyosnak találta az óriási birodalom kormányzásának terhét s elhatározta, hogy birodalmát felosztja első feleségétől, Irmengardtól való három fia között. Tervét meg is valósította és 817-ben az aacheni birodalmi gyűlésen Pipinnek adta Akvitániát, Lajosnak pedig Bajorországot a déli határgrófságokkal s mind a kettőt királyi címmel ruházta föl.

Legidősebb fiát, Lothárt pedig uralkodótársává fogadta császári címmel. Ezen osztozkodás után egyelőre fennmaradt még a birodalom egysége legalább elvileg, mert Pipin és Lajos köteles volt Lothár fensőségét elismerni és Lothár országgyűlésein megjelenni. A dolgok új rendje ellen Nagy Károly elhúnyt fiának, Pipinnek a fia, Bernhárd tiltakozott először. Ő ugyanis, amikor atyja meghalt, Itáliát örökölte és Nagy Károly meg is erősítette unokáját a trónon. Most azonban Jámbor Lajos saját fiai javára mellőzte Bernhárd igényeit. Bernhárd erre fegyvert fogott a császár ellen, hogy megvédje atyja hagyatékát. Háborúra mégsem került a dolog. Hamis igéretekkel léprecsalták Bernhárdot, elfogták és halálra ítélték, mint lázadót. Lajos a halálos ítéletet megvakításra változtatta át, ami az akkori felfogás szerint enyhítés volt. A megvakítást azonban oly barbár kegyetlenséggel hajtották végre, hogy Bernhárd három nap mulva belehalt sebeibe. I. Paszkhálisz pápa is elismerte az új rendet és 823-ban megkoronázta császárrá a fiatal Lothárt, újabb bizonyságául annak, hogy a császári méltóságot csak a pápai fölkenés teszi teljessé. Ugyanekkor azonban azt is megállapították, hogy a megválasztott pápának felavatásához meg kell szereznie a császári beleegyezést. A két nagy hatalom tehát féltékenyen vigyázott egymásra s egyelőre annyit értek el, hogy egymás méltóságát kölcsönösen függővé tették egymástól.

Az új rend nem sokáig maradt érintetlenül. Jámbor Lajos ugyanis 819-ben másodszor nősült s a bajor Welf-házból való szépséges, de nagyravágyó Juditot vette feleségül, akitől fia született, Károly. A császár feleségének ösztönzésére birodalmából kiszakította Károly számára a  sváb földet és Burgundia némely részét. Ebből nagy civódás támadt, amelyben Jámbor Lajost nagyban támogatta főkamarása, szeptimániai Bernhárd, aki Judit császárnénak a kegyence volt. A papság is beavatkozott a viszálykodásba, mert féltette a nagy feldarabolástól az egyház egységét és a párizsi zsinaton határozottan állást foglalt az első osztozkodás mellett s először hangoztatta nyomatékosan, hogy az egyházi hatalom a királyi hatalom fölött áll. Az ellentét 830-ban tört ki nyiltan, mikor a nyugati frank nemesség megtagadta az engedelmességet a főkamarásnak, Bernhárdnak, aki Jámbor Lajos nevében hadat akart viselni a lázongó bretonok ellen. Lothár és Pipin szövetkeztek Bernhárd ellen és kényszerítették atyjukat, hogy feleségét, Juditot zárassa kolostorba. Bernhárd Szeptimániába szökött. Ámde ősszel a nimwegeni országgyűlésen, amelyet azért hívtak össze, hogy a fölmerült viszályt békésen elintézzék, Lajos király atyja mellett foglalt állást s ezzel úgy megerősítette Jámbor Lajos hatalmát, hogy újra visszafogadhatta udvarába Juditot. Csak Bernhárd maradt száműzetésben.

Judit azonban két év mulva rávette Jámbor Lajost, hogy hívja vissza száműzetéséből Bernhárdot, minden bajnak az okozóját. Ez oly ellenkezést szűlt, hogy a császárnak mind a három fia fegyvert fogott s egyesült erővel szembeszállt Jámbor Lajossal. Kolmar mellett kerültek szembe a fiúk atyjukkal, akit azonban vazallusai cserbenhagytak, úgyhogy Jámbor Lajos kénytelen volt megadni magát fiainak. A fiúk mindenekelőtt Juditot a tortonai, fiát, Károlyt pedig a prümi kolostorba csukták. Lothár Soissonba vitte magával atyját és ott a Szent Medárdusz-kolostorban tartotta fogva. Minthogy Jámbor Lajos semmi áron sem akart lemondani végkép jogairól, Lothár arra kényszerítette, hogy nyilvánosan vezekeljen. Szőrruhában letérdelt a császár nyilvánosan az oltár elé, egy lap papirosból felolvasta bűneinek a lajstromát és könnyek között fogadott töredelmet. Ez 833 októberében történt s azt jelentette, hogy Jámbor Lajos ezentúl semmiféle császári jogot nem gyakorolhatott, mert egy pápai rendelet szerint a nyilvános vezeklő, bár bűnei megbocsáttattak, fegyvert többé nem viselhetett és semmiféle méltóságot be nem tölthetett. Lothár azonban elszámította magát, mikor azt hitte, hogy atyjának az útból való elhárításával most már hozzájutott a császári hatalomhoz. Lajos megaláztatása felébresztette a nép részvétét s két másik fiának, Pipinnek és német Lajosnak közbelépését. Azt kívánták Lothártól, hogy bocsássa szabadon édesatyjukat, mert különben háborút indíttanak ellene.

Lothár atyja szabadonbocsátásáról hallani sem akart s két öccse túlnyomó hadereje elől Párizsba vonult vissza s Jámbor Lajost, akit magával vitt, a szent-denisi kolostorba záratta. Ámde Párizsban igen sok híve volt az agg császárnak. Néhány nap mulva kiszabadították őt a fogságból, a frank püspökök feloldották a nyilvános vezeklés következményei alól és 834-ben újra felruházták a császári méltósággal. Lothár hiába próbálta fegyverrel biztosítani hatalmát. Öccseinek hadai elől menekülnie kellett s be kellett érnie Itália birtokával. Ugy látszott, hogy most immár béke lesz a birodalomban. De ez csalódás volt. Judit császárné, aki fiával, Károllyal együtt újra visszakerült Jámbor Lajos udvarába, tovább folytatta cselszövéseit fia érdekében. Még pedig olymódon, hogy szövetkezett Lothárral, aki maga is elégedetlen volt. Mikor Pipin 838-ban meghalt, Lothár atyjához sietett és Judit császárné segítségével kivitte, hogy az elhúnyt Pipin két kisfiát kizárták atyjuk örökségéből s míg Lajosnak csak Bajorországot hagyták meg, a birodalom többi részét felosztották Lothár és Károly között. Lothár kapta az Itáliával szomszédos részeket, Károly pedig a birodalom nyugati részeit: Neusztriát, Akvitániát, Szeptimániát és Burgundiát. Ezt az új osztályt, amelyet Lajos nélkül csináltak, 839-ben hagyta jóvá a wormsi országgyűlés is.

Természetes, hogy ez az igazságtalan osztozkodás újabb bonyodalmakat vont maga után. Az akvitániai nemesség fellázadt, hogy Pipin kisfiának örökségét fegyverrel védje meg. Jámbor Lajos most az egyszer megemberelte magát. A sok megpróbáltatás öreg napjaira erélyessé tette. De már későn volt. Nagy sereggel délre sietett és elnyomta a zendülést. Alig végzett az akvitániai lázadással, értesült róla, hogy fia, német Lajos, akit elkeserített az ő rovására történt osztozkodás, szintén táborba szállt, hogy visszafoglalja elvett tartományait. Jámbor Lajos Aachenbe sietett és erélyes föllépésével visszavonulásra kényszerítette fiát, azután készült áldozó csütörtöknek a megünneplésére. De eközben súlyosan megbetegedett. Érezte, hogy közeledik halála. A  Rajna egy kis szigetére vitette magát Ingelheim mellett, ahol 840-ben 62 éves korában meg is halt. Mikor haldoklott, azt panaszolta, hogy Lajos fiának ellenségeskedése viszi a sírba. Ágya mellett állt Drogo metzi püspök, a császár természetes öccse és arra intette a császárt, hogy ne haljon meg haraggal szívében, hanem keresztényhez illően bocsásson meg fiának. Nagy lelkiharc után így szólt végül a haldokló császár: “Nos hát megbocsátok Isten és az emberek színe előtt Lajos fiamnak, de mondjátok meg neki, hogy atyja ősz feje miatta hanyatlott szomorúsággal a sírba."

A verduni szerződés.

Jámbor Lajos halála után kitört az áldatlan testvérharc, amely végleg megszüntette a frank birodalom egységét. Lothár atyja halála után Aachenbe sietett Itáliából és nyomban lefoglalta a maga részére a császári méltóságot. Testvéreivel, Lajossal és Károllyal rövid fegyverszünetet kötött, hogy ideje legyen a fegyverkezésre. Amint letelt a fegyverszünet, visszaszorította Lajost Bajorországba, de eközben Károly könnyű lovassága élén hátba támadta Lothárt és szövetkezett Lajossal is Lothár ellen. Ez pedig Pipin mellőzött fiaival együtt egyesült fivérei ellen. A fontanetumi kolostor mellett ütköztek meg a testvérek. Háromórai véres harc után az ütközet Lajos és Károly javára dőlt el, bár Lothár is hősiesen harcolt. A győzök azonban nem használták ki diadalukat, hanem visszetértek táborukba, hogy a halottakat eltemessék és a sebesültekről gondoskodjanak és háromnapi bőjtöt rendeltek el. Azután visszatért k-ki országába, mert úgy fogták fel a dolgot, hogy Isten ítélt közöttük és most már Lothár is bele fog nyugodni sorsába. A frank nemesség virága ott esett el a fontanetumi csatamezőn. Lothár azonban nem nyugodott bele a történtekbe és új haderőt gyűjtött magának fivérei ellen, nem riadva vissza semmitől a hatalomért. A szászoknak azt ígérte, hogy visszaállítja a pogány korból való régi szabadságaikat és törvényeiket, ha támogatják őt. A szászok engedtek a csábításnak, összesereglettek és kiűzték az urakat földjükről.

Nem átallotta Lothár a normann rablókat sem behívni az országba, mert azt hitte, hogy ezekkel és a szászokkal együtt elég erős lesz szembeszállani testvéreivel. Lajos és Károly Strassburg mellett egyesültek s minkettőjük seregének hallatára megújították szövetségüket és ünnepélyes esküvel erősítették meg. Ennek az eskünek a szövege a mai napig megmaradt s rendkívül érdekes nyelvemlék, mert azt bizonyítja, hogy már a kilencedik században is élesen elvált egymástól a Galliában élő és rómaiakkal keveredett frankok nyelve a Rajnától keletre élő germánok nyelvétől. A frankok ősi nyelvüket csaknem teljesen elfelejtették és elrontott latin nyelven beszéltek már, amely alapja lett a mai francia nyelvnek, míg a germánok ragaszkodtak ősi nyelvükhöz. Annyira ment már ez a változás, hogy a frankok és a germánok meg sem értették többé egymást. Ennélfogva Lajos a frankok latinos nyelvén, Károly pedig a germánok nyelvén tette le az esküt. Ez az esküminta bizonysága annak, hogy voltaképen már a kilencedik században két külön nyelvű nemzetté kezdett kialakulni a frank és a germán, a mai francia és a német s természetes volt, hogy két ilyen különböző nemzetet nem lehetett továbbra is egy birodalomban sokáig összefogni. Lajos és Károly egyesült seregükkel Lothár ellen vonultak. Már az első összecsapásnál kitűnt, hogy Lothár sokkal gyengébb fivéreinél. Nem bocsátkozott hát velük döntő csatába, hanem visszavonult Lionba.

Utközben számos vazallusa cserbenhagyta és átpártolt az ellenséghez, úgyhogy Lothár békét szeretett volna kötni testvéreivel. Ezek is hajlottak a békére, mert Károlynak az akvitániai lázadást kellett volna sürgősen elfojtania. Lajosnak pedig a zendülő szászokkal kellett volna végeznie. Különben is borzalmas állapotban volt az egész birodalom. Belsejében dögvész, éhhalál és az elvadult erkölcsök pusztítottak, határai pedig védtelenül ki voltak szolgáltatva a rabló szaracénok és normannok betöréseinek. Egyelőre fegyverszünetet kötöttek hát a testvérek s hosszas tárgyalások után, miközben Károly rendet csinált Akvitániában, Lajos pedig a szászok között s miután meghalt Judit császárné is, minden baj eredendő forrása, 843 augusztusában megkötötték a híres verduni  szerződést, amely a hatalmas frank birodalmat végkép feldarabolta és meg vetette alapját a mai Franciaországnak, Németországnak és Olaszországnak. Károly (a későbbi Kopasz Károly) kapta Akvitániát és Neusztráziát és Burgundia északnyugati részét, tehát a mai Franciaország zömét. Lajos (a későbbi Német Lajos) kapta Bajorországot a keleti szláv melléktartományokkal, továbbá a sváb földet Elzász nélkül, keleti Frankóniát a Rajnáig, három rajnántúli résszel s végül a szász földet Thüringiával, tehát a mai Németország törzsét. Lothár kapta Itáliát, Burgundia nagyobb részét, Elzászt, a régi Ausztrázia nagy részét és Friezlandot.

Lothár része volt a legkevertebb és nem is tömörült össze egy nemzetté. Itálián kívüli részei az idők folyamán leváltak és vagy a frank, vagy a német birodalomhoz kerültek, amely két birodalom ezentúl mint két önálló állam állt egymással szemben. A verduni szerződést 847-ben a merseni szerződés egészítette ki, amely kimondta, hogy mindegyik uralkodó jogosítva van országát saját fiaira hagyni örökül, tekintet nélkül testvéreire. Ez a megállapodás a Karolingok házát három önálló ágra szakította szét s ezzel még jobban megerősítette a régi birodalom végleges feldarabolását. A három testvér állandóan viszálykodott egymással, de állandóan bajuk volt a rabló normannokkal is. Ez a kalóz, harcias nép könnyű, mozgékony, apró vitorláshajóin bakalandozta a tengert Izland és Grönland szigetétől kezdve lefelé végig az európai szárazföld mentén. Három-négyszáz apró hajóból állt egy-egy kalandra induló csapatnak a hajóraja. Benyomultak minden folyó torkolatába, kikötöttek minden apró öbölben és partraszállva magukkal vitték a kis hajókat is a szárazra. Értettek a lovon való csatározáshoz és az ostromhoz is, úgyhogy ahol megjelentek, kegyetlen pusztulás sujtotta a békés lakosságot. Kopasz Károly uralma alatt ez a féktelen rablónép minduntalan megjelent a Rajna és az északfranciaországi folyók vidékén, hogy kirabolja a városokat, templomokat és kolostorokat.

Reginher normann herceg vezérlete alatt 845-ben 120 hajóval felvitorláztak a Szajnán egészen Párizsig s a várost elfoglalták és kizsákmányolták. Kopasz Károly hiába iparkodott drága ezüstpénzen megvásárolni a békét a rablónéptől. A pénzt elfogadták, megígérték, hogy többé nem fognak Károly birodalmába betörni s azután legközelebb nyugodtan pusztították megint a frank városokat. Párizsba még két ízben nyomultak be. A normann rablókon kívül sok baja volt Károlynak a főpapsággal és a világi főurakkal is. Ez utóbbiak közül többen függetleníteni iparkodtak magukat és önkényűleg hercegeknek kezdték magukat nevezni.Legveszedelmesebbek voltak akvitániai Pipin herceg, aki Károlynak unokaöccse volt, továbbá Nominoi breton herceg és Lambert nantesi határgróf. Károly mindenekelőtt Toluzát kezdte ostromolni, hogy Pipint gyöngítse. Ekkor fejeztette le Bernhárd grófot is, aki valaha anyjának, Judit császárnénak a kegyence volt. A város makacs ellenállása következtében békés úton próbált Károly Pipinnel megegyezni. Nem bírt Nominoival és Lamberttal sem, úgyhogy végül békét kötött velük. A háborúskodásnak azonban még korántsem volt vége. A lefejezett Bernhárd gróf fia, Vilmos az arabok segítségével elfoglalta a spanyol határgrófságot, Nominoi helyett pedig fia, a vitéz Erispoi állt a bretonok élére és szövetkezett Lambert gróffal Kopasz Károly ellen.

A két szövetséges úgy megverte a frankok seregét, hogy Károly szégyenteljesen megfutamodott és menekülése közben nagy ijedelmében otthagyta sátorában minden drágaságát és királyi méltósága jelvényeit is. A békekötésben elismerte Károly Erispoit a bretonok királyának. Bajai közepette a véletlen szerencse sietett Károly segítségére. Bernhárd gróf fiát, Vilmost és Lambertj grófot összeesküvők Károly kezére játszották és Károly mind a két ellenségét kivégeztette. Pár hónap mulva árulás folytán kezébe került legveszedelmesebb ellenfele, Pipin is, akit Károly úgy tett ártalmatlanná, hogy becsukatta egy kolostorba és kényszerítette a barátcsuha fölvételére. Végül Erispoit saját rokonai gyilkolták meg.

Kopasz Károly és Német Lajos harcai egymás ellen.

 A folytonos zavargások oly elégületlenséget szítottak a frank egyházi és világi főurak között, hogy többen közülük küldöttségben Német Lajos elé járultak s arra kérték Lajost, hogy szabadítsa meg őket Kopasz Károly elviselhetetlen uralma alól, mert különben kénytelenek lesznek az arabok karjaiba vetni magukat. Lajos hajlott a felhívásra és nagy sereggel bevonult Károly országába. Károly, akit vazallusainak nagy része cserbenhagyott, kevésszámú hívével Burgundiába menekült.

A birodalmi gyűlésen a frankok trónvesztettnek mondták ki Kopasz Károlyt és Német Lajost ismerték el uruknak. Lajos óriási birtokokat adományozott jutalmul az árulóknak, akik őt a trónbitorláshoz segítették. De az árulással szerzett uralom nem sokáig tartott. Lajos ugyanis, hogy teljes bizalmának adja jelét a frank nemesek iránt, országából magával hozott katonáit hazaküldte. Ezt az alkalmat felhasználta Károly, aki Burgundiában időközben erős sereget gyűjtött és Lajos ellen vonult. Lajos nem is szállt szembe vele, mert Hinkmár reimsi érsek vezetése alatt a frank papság is ellene fordult. Visszahúzódott Bajorországba és 860-ban Koblenzben lemondott minden igényéről Károly országaira. Károlyt nyughatatlan vére nem engedte sokáig pihenni. Uj területekkel akarta gyarapítani birodalmát s azt hitte, hogy van is rá alkalma. A harmadik testvér ugyanis, Lothár, akinek nagyratörő terveit a verduni szerződés végkép megsemmisítette s aki a puszta császári cím birtokában a régi császári hatalom árnyékán tengődött csak. A verduni szerződés után nem igen avatkozott be a frankok és németek viszálykodásába, mert a saját országaiban sem bírt rendet teremteni. A normannok 850-ben betörtek Friezlandba és Lothár kénytelen volt vezérüknek, Ruriknak hűbérül átengedni több grófságot. Ezenkívül nagy éhség is pusztította a Rajnamentét és országszerte nagy féktelenség kapott lábra. A testileg-lelkileg megtört Lothár hatvanéves korában elhatározta, hogy felosztja birodalmát három fia között s ő maga harmincnyolc esztendei uralkodás után visszavonul a prümi kolostorba.

Legidősebb fiának, II. Lajosnak adta már 850-ben Itáliát a császári címmel, II. Lothár pedig Ausztráziát kapta, amelyet azóta Lotharingiának neveztek el s legifjabb fiának, Károlynak jutott a Burgund királyság és Svájc nyugati része. Lothár császár hat napot tölthetett csak a kolostorban, ahol 855-ben meghalt. Kopasz Károly Lothár császár fiaitól akarta örökségüket elfoglalni. Mindenekelőtt Burgundiára fájt a foga, de Károly burgundi király visszaverte a nyughatatlan Kopasz Károly támadását, aki kénytelen volt abba is belenyugodni, hogy a gyermektelen Károly halála után bátyja, II. Lothár örökölje a burgundi királyságot. II. Lothár is gyermektelenül hunyt el. Kopasz Károly erre egyszerűen elfoglalta Lothár országait, Metzben királlyá koronáztatta magát és birodalmi székhelyét Aachenbe tette át. Azonban nem sokáig élvezhette jogtalan szerzeményét. Német Lajos fegyverrel támadta meg öccsét, aki háború helyett sietett lemondani Lotharingia keleti részéről Lajos javára. Most pár esztendeig békességben maradt Kopasz Károly. Mikor azonban II. Lajos római császár, a Karolingok ágának utolsó élő sarja gyermektelenül hunyt el, Kopasz Károly azonnal benyomult Itáliába, hogy magának szerezze meg a császári méltóságot. Célját el is érte, 875 karácsonyán VIII. János pápa római császárrá koronázta Kopasz Károlyt Szt. Péter templomában.

Kopasz Károly helytartót hagyott Itáliában s azután sietett vissza Franciaországba, mert Német Lajos fegyverrel akarta tőle elragadni a császári koronát. De Hinkmár reimsi érsek a papsággal újra Német Lajos ellen foglalt állást, mire Lajos visszavonult hadaival és nemsokára, 876-ban meg is halt. Trónját fia, ugyancsak Lajos örökölte, akinek azonban sokkal több baja volt országában, semhogy atyja terveinek megvalósítására gondolt volna. Kopasz Károlynak erre az a gondolata támadt, hogy Német Lajos fiainak örökségét elkaparintja. Azt remélte, hogy visszaállítja a császári méltóság régi fényét és hatalmát. De tervéből hamar kiábrándult. Hadsereggel nyomult be Németországba, de ifjabb Lajos király véres diadalt aratott fölötte. A normannok is újra betörtek Károly birodalmába és Károly csak sok pénzen vásárolhatta meg tőlük a békét. Elkeseredett vazallusait pedig úgy volt kénytelen lecsendesíteni, hogy egyik országgyűlésen kimondta, hogy mindazok a grófok és hűbéresek, akik résztvettek a római hadjáratban, hivatalukat és hűbéri birtokaikat örökbe hagyhatják saját fiaikra. Ezzel rés nyílt a Karolingok régi elvi álláspontján, amely szerint Pipin és Nagy Károly mindig vigyáztak arra, hogy a hivatalok és hűbérbirtokok örökösekké ne váljanak, mert tudták, hogy az örökös hivatal és birtok függetleníti a főurakat a császári hatalomtól. Kopasz Károly 877-ben halt meg, állítólag udvari orvosa mérgezte meg. Utóda fia, Lajos lett a francia trónon, akit a történelem Hebegő Lajosnak nevezett el.

Szvatopluk birodalma.

 Jámbor Lajos fiai közül kettőnek a sorsát végigkísértük már haláláig. Az egyik I. Lothár volt, akinek három gyermektelenül elhunyt fiában magva szakadt, a másik Kopasz Károly, aki sok kaland és hányatás után osztályrészét Lothár birodalmának jó részével gyarapította s a császári címet is megszerezte magának, de birodalmát mégis gyöngeségben és elégületlenségben hagyta hátra. Jámbor Lajos harmadik fiának, Német Lajosnak az életéből is ismerjük már azokat a részleteket, amelyek összefüggésben voltak Kopasz Károllyal és Lothárral. Ezt kell még kiegészítenünk a saját országában történtekkel. Német Lajos országát is állandóan háborgatták a normannok, akik elpusztították Hamburgot, amelyet még Nagy Károly alapított. Nagyobb veszedelem fenyegette azonban Lajos birodalmát a keleti határ felől, ahol megalakult az első nagy szláv birodalom, amelynek a morvák voltak a törzsnépessége. A morvák apróbb törzsekre szakadozva éltek a mai Morvaországban, a mai Magyarország északi hegyeiben s később a Dunántúl is, a régi Pannóniában. Valószínű, hogy már Nagy Károlynak is volt velük dolga, mikor az avarokat leigázta. Apró fejedelmek, jobban mondva törzsfőnökök alatt álltak, míg végül egy néppé egyesültek.

Egy részük azonban a Dunántúlra vonult, ahol a mai Zalavár körül Privina uralma alatt külön szláv országot alapítottak a Balaton partjain. Privinát 861-ben agyonütötték s utóda fia, Kozel lett. Északon Moimir fejedelemsége alatt éltek a morvák, de ez nem sokáig őrizhette meg függetlenségét. Német Lajos megtámadta, elűzte és helyébe unokaöccsét, Rasztizlávot tette meg a morvák fejedelmévé. Rasztizláv csakhamar függetlenítette magát a németektől, sőt szövetségbe is lépett Lajos ellen Lajos pártütő fiával, Karlmannal, akit atyja a délkeleti határgrófságok kormányzásával bízott meg. Német Lajos erélyesen elfojtotta a zendülést és kibékült fiával. A morvák azonban a csehekkel és szerbekkel szövetkezve, bár a németek e két utóbbi szláv törzset csakhamar leigázták, továbbra is meg tudták őrizni függetlenségüket, sőt egyre jobban meg is erősödtek azáltal, hogy külön nemzeti szláv egyházat létesítettek. Ez a gondolata Rasztizlávnak támadt, aki nem volt megelégedve a latin szertartású német hittérítőkkel s olyan egyházat tervezett, amelynek szláv az egyházi nyelve. Óhajtásával III. Mihály keletrómai császárhoz fordult, aki 862-ben két testvért, Cirillt és Methódiuszt küldte el az új egyház megalapítására Rasztizlavhoz. Három évig működött a két testvér Morvaországban, amikor a pápa Rómába idézte őket pápai széke elé. El is indultak s útközben elérkeztek a pannóniai szlávok közé is, Kozel fejedelem udvarába. A fejedelem nagyon megörült, mikor saját anyanyelvén hallotta tőlük az Isten dícséretét és arra kérte őket, hogy kezdjék meg az ő országában is áldásos munkájukat.

Cirill és Methódiusz megigérték ezt neki s azután folytatták útjukat Rómába, ahol II. Hadrián pápa megadta nekik az engedélyt, hogy szláv nyelven tarthassák az istentiszteletet. Elismerte a pápa szláv bibliafordításukat is hitelesnek, tanítványaikat pedig pappá szentelte. Cirill ott maradt Rómában, ahol kolostorba vonult. Methódiusz ellenben visszament Pannóniába és Morvába, megalapította mind a két helyen a külön szláv egyházat. Kozel fejedelemségéből kiszorította az ottani német püspököt s ő maga szirmiumi érsek lett, akinek egyházilag alá volt vetve Pannónia és Morvaország. A németeket nagyon izgatta a keleti határuk szomszédságában kialakuló hatalmas szláv állam és mindenáron legalább Morvaország teljes meghódítására törekedtek. Az alkalom csakhamar megjött a hódításra, mert a morvák egymás között meghasonlottak. Rasztizláv nagyratörő unokaöccse, Szvatopluk nem sokára fellázadt Rasztizláv ellen, szövetkezett Karlmannal, elfogta Rasztizlávot és kiszolgáltatta a németeknek. Német Lajos Regensburgban bírói széke elé állíttatta Rasztizlávot, akit a német és Szvatopluk szláv nemeseiből alakult bíróság hűtlenségért halálra ítélt. Lajos megvakításra enyhítette a halálos ítéletet és ki is szúratta Rasztizláv szemeit, Morvaország kormányzását pedig két német grófra bízta.

Szvatopluk hűséget esküdött Karlmannak, aki annyira megbízott benne, hogy 871-ben bajor katonaság élén Szvatoplukot küldte Morvába egy kisebb zendülés elfojtására. Szvatopluk földiei élére állt s a rábízott bajor sereget hűtlenül felkoncoltatta. A csehek is rögtön csatlakoztak Szvatoplukhoz, aki visszaverte a három oldalról benyomuló németek támadását és biztosította országa függetlenségét, bár a megkötött békében hűséget és adót ígért a németeknek. Szvatopluk csakhamar uralma alatt a morvákon kívül a cseheket és valószínűleg a szorbokat és sziléziai szlávokat is. Uralmát egyre jobban megerősítette a fejlődő szláv nemzeti egyház, amely ellen szintén eredménytelenül küzdött a német papság. Végül bajor püspöki zsinat elé idézték Methódiuszt, aki azonban Lajos király színe előtt is határozottan megmaradt a maga álláspontján és Hadrián pápa engedélyére hivatkozott a külön szláv egyházra vonatkozólag. A király elfogatta Methódiuszt és két évig fogva tartotta. Azonban VIII. János pápa energikus közbelépésére szabadon bocsátotta Methódiuszt, aki előbb Pannóniába, majd onnan Morvába utazott, mert csak Szvatopluk fejedelem közelében érezte magát biztonságban. Szvatopluk, aki időközben kikergette országából a német papokat, később Nyitrán szláv püspökséget is alapított, úgyhogy a nyitrai szláv püspök alá volt vetve egyházi tekintetben Methódiusznak, a szirmiumi érseknek. Szvatopluk országa úgy politikailag, mint egyházilag gátat vetett a németek kelet felé való terjeszkedésének.

Éppen ezért a bajor egyházi és világi nemesség szörnyű elkeseredéssel gondolt ezután a morvákra, akiket mindenképen szeretett volna megsemmisíteni. Annyira elvakította őket ez a gyűlölet, hogy jó ideig nem is vetettek ügyet egy sokkal fenyegetőbb veszedelemre, az ez időtájt Pannóniába bevonuló vitéz magyarokra. Német Lajos uralkodása utolsó éveiben már nem igen foglalkozhatott személyesen az országa keleti határán történő dolgokkal, mert túlságosan elfoglalták őt a franciaországi és itáliai bonyodalmak. Mindazáltal birodalma belsejében erélyes és áldásos uralkodó volt Német Lajos, úgyhogy míg a nyugati frank birodalomban a királyi tekintély Kopasz Károly uralma alatt egyre mélyebbre hanyatlott, Németországban büszkén tekintett a nép királyára, aki bölcs volt a békében és vitéz a háborúban. A történelem később ruházta föl Német jelzővel Lajost, mert benne látta a német birodalom, a középkori német császárság megalapítóját. Német Lajosnak három fia maradt. Birodalma ezek között oszlott meg. Lajos, az ifjabb Szászországot, Thüringiát, keleti Frankóniát és Friezlandot kapta. Károly, a későbbi III. vagy Vastag Károly Alemániát, Karlman pedig Bajorországot a délkelti határgrófságokkal és az adófizető Cseh és Morvaországokkal.

Vastag Károly.

A németek azt remélték, hogy a római császári koronát a bajor Karlmann fogja a pápától megkapni. Azonban csalódtak, mert VIII. János pápa Kopasz Károly fiának, Hebegő Lajosnak szánta a császári koronát. Karlmann itáliai híveinek szorongatása elől a pápa végül elmenekült Franciaországba, ahol Reimsben, Hinkmár érsek közreműködésével 877 december 8-án Franciország királyává koronázta Hebegő Lajost. A római császári méltóságot és az olasz koronát azonban egyelőre csak igérte neki, mert belátta, hogy Lajosnak elég bajába kerül biztosítania magának a francia koronát is és egyáltalában nem az az uralkodó, aki a pápaság hatalmának és tekintélyének a megóvására alkalmas. Éppen ezért a pápa más uralkodót keresett, akit Olaszország királyává és római császárrá megkoronázzon. Eleinte Kopasz Károly olaszországi helytartóját, Bosót választotta, aki az elhunyt Kopasz Károly feleségének, Rikhildisz császárnénak a fivére volt. De az itáliai nemesek és püspökök annyira ellenezték a pápának ezt a tervét, hogy kénytelen volt róla lemondani. Hiába próbált a pápa a keletrómai császársággal is szövetkezni. A bizánci császárság helyzete oly kétségbeesett volt már akkor, hogy VIII. János pápa ott is hiába remélte volna a kellő támogatást. Míg a pápa így tétovázott, Hebegő Lajos 879-ben váratlanul elhunyt. Két fia maradt: Lajos és Karlmann. De halála után második neje még egy fiút szült, aki Együgyű Károly névvel került a frank trónra.

Hebegő Lajos halála után környezete elsőszülött fiát, III. Lajost kiáltotta ki királlyá, de Lajos pár év mulva meghalt és nemsokára meghalt öccse, Karlmann is. E pár év alatt azonban folytonos háborúság és viszálykodás volt a frank birodalmak élete. Német Lajos fia, ifjabb Lajos elfoglalta egész Lotharingiát, de további előnyomulásáról a nyugati frank birodalomban le kellett mondania, mert saját birodalmában támadtak nagy bonyodalmak. Öccsét, Karlmannt ugyanis szélütés érte, mire Karlmannak természetes fia, Arnulf herceg elfoglalta Bajorországot. Ifjabb Lajos szövetségben másik öccsével, Vastag Károllyal erős sereggel vonult Arnulf ellen, akit visszaszorítottak Karantániába s atyjának, a gutaütött, tehetetlen Karlmannak birtokain erőszakosan megosztozkodtak. Lajos Bajorországot kapta az adófizető szláv országokkal. Vastag Károly pedig a sváb földön kívül megkapta Itáliát, amelyet azonban meg kellett még szereznie. Sereggel vonult be Itáliába és kierőszakolta, hogy Páduában a pápa is elismerte őt olasz királynak. A pápa, aki kegyencének, Bosónak szerette volna juttatni az itáliai királyi koronát, erre úgy kárpótolta Bosót, hogy Burgundia királyává koronázta őt. Ily módon a Rajna mentén le egészen a Földközi-tengerig a Karolingok uralmától független külön ország keletkezett. Ugyanekkor fellázadt II. Lothár törvénytelen fia, Hugó is, hogy atyjának örökségét fegyverrel visszahódítsa és északon minduntalan betörtek a birodalomba a normann rablók is.

Ez a válságos helyzet arra indította a Karolingokat, hogy egyesült erővel lépjenek fel közös ellenségeik  ellen. III. vagy Vastag Károly megállapodott a frank Lajossal és Karlmannal, hogy együtt támadják meg Bosót és Hugót. Ez utóbbit megverték. Bosót pedig Viennében ostromolni kezdték. A pápa, hogy kegyencét megmentse, Vastag Károlynak felajánlotta a császári koronát. Károly rögtön abbahagyta Vienne ostromát és seregével Rómába sietett, ahol 881-ben a pápa császárrá koronázta. De Károly igazi császár sohasem volt s még VIII. János pápát sem tudta megvédelmezni ellenségei ellen, akik összeesküdtek a pápa ellen és megmérgezték őt. Minthogy a méreg nem hatott elég gyorsan, rárontottak és kalapácsokkal verték agyon. Igy ért véget az a pápa, aki abban a borzalmas időben megpróbálta legalább a pápai hatalom önállóságát megvédeni. Utódai Marinusz és III. Hadrián még kevésbé tudtak rendet teremteni Itáliában. Ifjabb Lajos gyermektelenül halt meg, úgyhogy Vastag Károly lett egész Németország egyedüli uralkodója. Még Arnulf herceg is hűséget esküdött neki. Károly mindenekelőtt a normannokkal szeretett volna végezni, akik az utolsó pár esztendőben egyre szilárdabban vetették meg a lábukat a frank birodalomban és állandóan pusztították a Rajna alsó folyásának mellékét. Károly nagy sereggel vonult ellenük, végül békeszerződést kötött a normannok két vezérével, Gottfrieddel és Sigfrieddel.

Az előbbi fölvette a keresztséget és Friezland egy részét kapta hűbérül. Siegfried pedig 2800 font aranyat és ezüstöt kapott hogy maradjon békességben. Ez a meghátrálás, amely a Karolingok gyöngeségét árulta el, újabb rablótámadásokra ösztönözte azonban a normannokat. Nemsokára egészen a Szajnáig nyomultak előre pusztítva, gyilkolva, gyujtogatva. A nyomorgatott frankok erős kéz után sóvárogtak, hogy egész erejükkel rávethessék magukat a rabló normannokra. Ekkor halt meg vadászaton az alig 18 esztendős Karlmann, Hebegő Lajosnak második fia s a nyugati frank nemesség, bár Hebegő Lajosnak élt még egy harmadik fia is, a kiskorú, utószülött Károly, mégis Vastag Károlynak ajánlották fel a nyugati frank koronát is. Vastag Károly Itáliából visszasietett és fogadta a nyugati frank  nemesség hódolatát. Igy tehát Nagy Károly halála óta először most újra egy kézben egyesült az egész frank birodalom. De Károly császár gyöngének bizonyult és nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nemsokára  ugyanis 30.000 főnyi normann sereg jelent meg a Szajnán Párizs előtt és ostromolni kezdték a várost. Párizs akkoriban a Szajna szigetén épült, ahonnan két fahíd vezetett ki a Szajna két partjára. Mindegyik híd végén, a parton erős kőtorony volt védelmül. A Szajna tavaszi áradása elragadta az egyik hidat, úgyhogy az egyik torony őrsége elszakadt a várostól.

A normannok elfoglalták a tornyot, miután a kapuját felgyujtották s az őrséget lemászárolták és a Szajnába hányták. A város lakosai kénytelenek voltak tehetetlenül nézni a vérengzést. De Párizs azért hősiesen védelmezte magát csaknem egy esztendeig a vitéz Odó párizsi gróf vezetése alatt, aki egy bevándorolt szász parasztnak az unokája volt. Odónak sikerült végre keresztülosonnia a normannok táborán és értesítette a császárt a főváros borzalmas helyzetéről. Azután szerencsésen visszatért s míg az ostromlott város falairól a frankok ujjongó kiáltásokkal lelkesítették, Odó lovascsapata élén utat tört magának a normannok sorain keresztül és visszatért már-már csüggedő hívei közé. Eközben a császár nagy gyorsan erős hadat gyűjtött és megindult Párizs fölmentésére. De mikor meglátta az ellenséget, az utolsó pillanatban ütközet helyett gyalázatos békét kötött vele 7000 font ezüst fejében. Sőt a váltság lefizetéséig megengedte a normannoknak, hogy téli szállásra Burgundiában maradhassanak, ami annyit jelentett, hogy ezt a szép földet kiszolgáltatta a barbárok rémes pusztításainak. Természetes, hogy Károlynak ez a gyávasága nagyon rossz vért szült a frankokban. Súlyos betegsége is támadt, amelyből kigyógyult ugyan, de nagyon elerőtlenedett. További bonyodalmak is keletkeztek, amelyek nemsokára megbuktatták Vastag Károlyt.

Kancellárját, Liutvárdot, akire gyanakodott, hogy szeretője a császárnénak, elcsapta és minden módon arra törekedett, hogy törvénytelen fiát, Bernhárdot választassa meg utódának a császári trónra. Mindez általános gyűlöletet támasztott ellene. Liutvárd Arnulf herceghez menekült, akit harcra ösztökélt a császár ellen. Arnulf nagy sereggel útnak is indult nyugat felé és egymásután csatlakoztak hozzá a bajorok, a keleti frankok, a szászok, a thüringiaiak, sőt az alemannok is és 887-ben a vitéz Arnulfot kiáltották ki királyukká. A nyugati frankok ugyanekkor szintén megfosztották trónjától Vastag Károlyt s helyébe Odó párizsi grófot kiáltották ki királyukká, aki oly vitézül megvédte a fővárost a normannok ellen. A szerencsétlen Vastag Károly nem sokáig élte túl bukását. Pár hét mulva, mindenkitől elhagyatva, nagy nyomorúságban halt meg.

A Karolingok vége.

Arnulf herceg, aki Német Lajos unokájának, Karlmannak törvénytelen fia volt, mikor trónra került, minden vitézsége és megalkuvása mellett sem tudta a régi királyi tekintélyt helyreállítani. Hiányzott méltóságából a tiszta törvényesség varázsa, úgyhogy a legtekintélyesebb családok jövevénynek tekintették csak és visszahúzódtak tőle. Dél-Németországban legtekintélyesebb a Welf-család volt.

Arnulf nagy birtokot adott hűbérül Henrik Welf hercegnek, mire Henrik hűséget esküdött Arnulfnak. Henrik atyja, Edikó, mikor értesült fia cselekedetéről, önként remeteségbe vonult, hogy vezekeljen a családját ért megaláztatásért. Arnulf helyzetét nemcsak saját országának a bajai nehezítették. Hiszen Vastag Károly bukásával egyszerre három királyság trónja üresedett meg és így egyszerre három országban dúlt a trónviszály. Itáliában a két leghatalmasabb fejedelem, Berengár friauli őrgróf és Guidó, spoletói herceg iparkodtak maguknak megszerezni az olasz királyi koronát. Berengár, akit a felsőitáliai egyházi és világi főurak Páduában elismertek, I. Berengár néven trónra is lépett. De Guidó herceg harcban legyőzte Berengárt és itáliai királlyá koronáztatta magát. V. István pápa római császárrá is megkoronázta Guidót. Berengár erre segítségül hívta Arnulf német királyt, aki különben maga is vágyott a császári koronára, amellyel Guidó fiát, Lambertet is társuralkodóvá koronáztatta. Arnulf erős sereggel betört Itáliába, amelynek felső részét meghódította s Rómába akart már indulni, hogy ott császárrá koronáztassa magát, mikor elégületlen serege Piacenzában visszafordulásra kényszerítette Arnulfot, aki vissza is tért Németországba s terve megvalósítását jobb időkre halasztotta, mert saját országában különben is nagyon sok baja volt. Arra nem is gondolhatott, hogy hatalmát kiterjessze Vastag Károly összes országaira. Csak annyit iparkodott tehát megmenteni a maga számára, amennyit lehetett az általános összeomlásból. Uralmának középpontja Bajorország volt a délkeleti határgrófságokkal.

A többi független fejedelemségeket legalább hűbéri viszonyba iparkodott hozni. Sikerült is neki hűbéruraságát Burgundia és Itália fölött legalább egyelőre fenntartania. Elismerte őt főhűbérurának Odó párizsi gróf, is a nyugati frankok királya. Odót ugyanis, akit Vastag Károly bukása után egy érsek királlyá kent föl, nem ismerték el az összes nyugati frankok királyuknak, egyrészt mert irigykedtek rá, másrészt mert nem tudták elfelejteni neki, hogy nem királyi származású. Egész sereg ellenkirály támadt vele szemben. Fulkó, reimsi érsek az általános bomlás közepette, amely a nyugati frank birodalmat a sok egymással marakodó tartományúr következtében fenyegette, döntő lépésre határozta el magát és Hebegő Lajosnak legkisebb, még élő fiát, Együgyű Károlyt Reimsben királlyá kiáltatta ki és meg is koronázta. Igy tehát újra egy Karoling fejére került a korona, akinek tekintélyét növelte a törvényesség. Odó és Károly véres harcba kezdtek egymással a királyi koronáért. Arnulf nem avatkozott be a viszályba. Mikor Odó meghalt, Együgyű Károlyt az egész nyugati frank birodalom egyhangúlag királlyá választotta meg. Az utolsó Karoling-uralkodók életével a nyugati frank birodalomban alább fogunk foglalkozni. Most lássuk részleteseen Arnulf király életét. Arnulf mindenekelőtt a normann rablókkal akart végezni, akiknek betörései ellen Flandriát határgrófsággá emelte és számos megerősített hellyel látta el.

A normannok erre betörtek a németalföldi tartományokba. Arnulf sváb és frank hűbéres csapataival ellenük vonult. Arnulf leszállította lóról a lovasait, maga állt élükre és véres ostromra vezette őket a normann tábor sáncai ellen. A normann sereg nagyrészét lekaszabolták a frankok és Arnulf király tizenhat elfoglalt zászlót küldött haza fővárosába, Regensburgba. E súlyos csapás után a normannok még egyszer benyomultak a Rajna mentén egészen Bonnig, de ez volt Németország ellen az utolsó hadjáratuk. Eközben egyre tartott a háborúskodás Arnulf országainak keleti határain Szvatopluk morva birodalma ellen is, mert a bajor nemesség vak gyűlölettel és szívós elkeseredéssel tört a morvák megsemmisítésére, akik hatalmuk terjeszkedésének úgy politikai, mint egyházi téren keleten erős gátat emeltek. Szvatopluk seregei rémesen pusztították Pannóniát, de másrészt maga Szvatopluk gyöngítette meg a saját hatalmát azáltal, hogy a szláv nemzeti egyháznak, amely hatalmának egyik alapja volt, rontására tört. Methodiusz halála után ugyanis Wikhing nyitrai püspököt Rómába küldte, aki V. István pápától azt kérte, hogy kárhoztassa a szláv istentiszteletet és nevezze ki őt Morvaország érsekévé. Miután a pápa hozzájárult Wikhing előterjesztéseihez, Wikhing visszatért Morvaországba, ahol mintegy kétszáz szláv papot elmozdított hivatalából s ezzel előkészítette a nagy szláv-morva birodalomnak egyházi téren Németországhoz való csatlakozását.

Arnulf király kétszer is hadat viselt a morvák ellen, de sikert nem tudott elérni. Mikor azonban Szvatopluk meghalt s halála után birodalma három fia között három részre szakadt. Legidősebb fia, II. Moimir főhatalmat gyakorolt ugyan két öccse fölött, de a morva birodalom mégis meggyöngült az osztozkodás folytán és Moimir békét kötött a németekkel. A testvérek viszálykodása következtében elszakadtak a morva birodalomtól a csehek és a szorbok is és a németek azt hitték, hogy most már idő kérdése csak a morva birodalom teljes meghódítása. A bajor püspökök IX. János pápához intézett levelükben tiltakoztak az ellen, hogy a pápa tőlük független morva érseket nevezzen ki s a következő merész kijelentést tették: “Jog szerint kell, hogy a morvák a mi alattvalóink legyenek s birodalmunkhoz kell nekik tartozniok, akár tetszik nekik, akár nem." Csakhogy a várt hódítás nem következett be, mert 890 körül megjelentek a Duna-Tisza között a magyarok és csakhamar ők vették kezükbe Pannóniában és Szvatopluk országában is a dolgok intézését. A magyarok honfoglalásával másutt részletesen is foglalkozunk. Itt csak annyit említünk meg, hogy a bajorok csakhamar kiábrándultak nagy terveikből és kénytelenek voltak hódító szándékukról lemondani, mert a magyarokban sokkal veszedelmesebb és hatalmasabb ellenfelet ismertek fel keleti határaikon, mint a morvák voltak.

Arnulf király a folytonos veszedelmek között arra gondolt, hogy az egyház szövetségéhez fog folyamodni, amelyet eddig egész uralkodása alatt kevésre becsült. A triburi zsinaton ki is jelentette ezt a szándékát s azután megindult másodízben Itáliába, hogy megszerezze végül a császári koronát és szoros szövetséget kössön a pápával. Itáliában Guidó király és császár halála után fia, Lambert uralkodott anyjával együtt, de Rómában V. István pápa utóda, Formózusz portusi püspök lett, aki Arnulfnak a híve volt és segítségért is folyamodott Lambert ellen Arnulfhoz. Igy Arnulf győzelmesen vonult Róma falai alá. Minthogy Lambert hívei az örök város kapuját nem akarták megnyitni előtte, Arnulf ostrommal foglalta el a várost. A pápa a Péter-templom lépcsőin hódolattal fogadta megszabadítóját és 896-ban császárrá koronázta. A keleti frank birodalom első uralkodója volt Arnulf, aki elnyerte a császári méltóságot. Arnulf Rómából Spoleto ellen akart vonulni, hogy leigázza teljesen Lambertet, de útközben súlyos betegség támadta meg, úgyhogy Spoleto helyett visszasietett Németországba, míg Itáliában Berengár és Lambert ragadták magukhoz újra a főhatalmat s megosztozkodtak Itália uralmán. A némethajlamú Formózusz pápát csakhamar megmérgezték Arnulf elvonulása után. Utóda, VI. Bonifác csak két hétig volt pápa. Helyébe VI. Istvánt választották meg pápának, aki fanatikus dühében kihurcoltatta Formózusz feloszlásnak indult holttestét sírjából és az egyházi rémbírósággal megsemmisítésre ítéltette.

A pápa holttestét erre lábainál fogva végighurcolták Róma uccáin és a Tiberiszbe dobták. VI. István nem sokáig uralkodott. Ellenségei börtönbe vetették és megfojtották. A pápai szék ekkor a legvadabb pártoskodás ütközőpontja lett. Két év alatt öt pápa követte egymást a pápai trónon gyors egymásutánban. Lambert is gyilkosság áldozata lett, miután IX. János pápa a barbár Arnulf császárrá koronáztatását érvénytelennek mondta ki és Lambertet, akit már atyja, Guidó életében császárrá koronáztak, újra megerősítette a császári méltóságban. Arnulf 899-ben halt meg Regensburgban. Utódává alig hatesztendős fiát, Gyermek Lajost választották meg az ország nagyjai. Gyermek Lajos, aki 18 éves korában halt meg, a Karolingok német ágának utolsó sarja volt. Uralma alatt teljesen szétmállott a német birodalom. Arnulf fáradságos élete munkája megsemmisült. A gyermekkirály helyett ugyanis Hatto mainzi érsek kormányzott, aki kénytelen volt az ország hatalmas főuraival mindenáron jó viszonyban élni, hogy a kis királynak legalább a névleges főhatóságát megóvhassa. Gyermek Lajos uralma alatt a magyarok befejezték hazájuk meghódítását, tönkretették a morva birodalmat és azután csaknem minden évben elindultak portyázó hadjáratokra a németek ellen és véres diadalokat arattak a bajorokon és a keleti frankokon.

A németség terjeszkedéséről szó sem lehetett többé s Lajos adófizetéssel volt kénytelen megváltani az ideiglenes békességet is a keleti határokon. A magyarokkal szemben a keleti német tartományok nagyjai maguk próbáltak védekezni, mert a tehetetlen királyi hatalom támogatására nem számíthattak. A harcok közben több nemzetség csaknem önálló hercegi állásra tett szert: így kiemelkedett Szászországban a Ludolfing-család, Bajorországban Luitpold keleti őrgróf, a sváb földön Berthold, Frankóniában pedig a Babenbergiek és a Konradinok nemzetsége. Ez utóbbi családot, mely valósággal szembehelyezkedett a királyi hatalommal, a nép zöme nagyon szerette. Gyermek Lajos, akinek uralma alatt végképp megszűnt a királyi hatalom tekintélye s egész sereg önálló, a központi hatalomtól csaknem teljesen független nagybirtokos tartományi hatalom keletkezett. Gyermek Lajos 911-ben halt meg gyermektelenül. Benne kihalt a Karolingok uralkodócsaládjának német ága. A német főurak, tekintettel a birodalmat minden oldalról fenyegető veszedelemre, Konrád frankóniai herceget választották meg királyuknak, aki anyai részről rokonságban volt a Karolingokkal s vitéz, derék, jólelkű férfi volt. Konrád fel akarta eleveníteni a királyság régi hatalmát s azt a tervet tűzte ki maga elé, hogy hódolásra kényszeríti az új hercegeket vagy ha nem engednek, megsemmisíti őket.

Támogatást az egyházban keresett, amely mindenkor barátja volt a központi hatalomnak és ellensége a szakadozottságnak. Csakhamar azonban be kellett látnia Konrádnak, hogy olyasmire vállalkozott, amire gyönge az ereje. A fiatal Henrik szász herceg, aki atyjának, Ottónak halála után a szász hercegséget örökölte, nem akart belenyugodni abba, hogy Thüringia, amely atyjának hűbére volt, ne legyen továbbra az ő hűbére is. Ebből hadakozás támadt, de Henrik súlyosan megverte Konrád öccsét, Eberhardot, úgyhogy Konrád kénytelen volt Henriket elismerni és meghagyni Szászországon kívül Thüringia birtokában is. Hiába próbálta Konrád Lotharingiát is hatalma elismerésére kényszeríteni. Lotharingia ugyanis Reginar alatt Gyermek Lajos halála után rögtön a nyugati frank királysághoz csatlakozott. Bajorországban Luitpold után fia, Arnulf kezdte gyakorolni a hercegi joghatóságot s “Bajorország Isten kegyelméből való szuverén hercegének" kezdte magát címezni. Hiába vonult Regensburg ellen Konrád erős sereggel, Arnulf állta az ostromot és megmaradt a király és az egyház akarata ellenére Bajorország hercegének. A sváb földön hosszabb viszály után kénytelen volt I. Burchard őrgróf fiát, II. Burchardot hercegnek elismerni. Itt Burchard, Bajorországban Arnulf, Szászországban Henrik uralkodott s a királyság ügye menthetetlennek látszott. Eközben a magyarok támadásai is minduntalan zaklatták Konrád országait.

Éppen a magyarok ellen készült döntő háborúra, mikor váratlanul halálos betegség érte utól. Halálos ágyán erőt véve nagylelkűen a régi gyűlölködésen, belátta, hogy régi ellensége, Henrik szász herceg az egyetlen ember, aki a birodalmat súlyos válságából kimentheti. Arra kérte tehát öccsét, Eberhard frankóniai herceget, hogy kössön békét Henrikkel és engedje át neki a királyi hatalmat a birodalom érdekében. Eberhard könnyek között ígérte meg, hogy bátyja kívánságát teljesíti. Nemsokára, 918-ban Konrád meghalt. Halála után új korszaka kezdődött meg a keleti frank országoknak.

Itália az utolsó karolingok alatt.

Mielőtt ennek a kornak a történetére térnénk át, ki kell egészítenünk az eseményeket Itália történetével az utolsó Karolingok alatt. Itália ebben az időben három részre oszlott. Középen volt Róma körül a pápaság birtoka, Szt. Péter birodalma, amelynek törzse Kis Pipinnek az adománya volt. Ennek a területnek a pápa volt a világi ura, annál nagyobb jogkörrel, mert mint az anyaszentegyház feje, bizonyos tekintetben főhatósága volt az olasz királynak is. A pápát akkoriban Róma város egyházi és világi nagyjai választották.

Itália északi részén, a régi longobárd birodalom helyén, továbbá a délitáliai régi longobárd tartományokban az olasz király uralkodott. Az olasz királyságban hatalmas örökös grófságok alakultak ki, még pedig északkeleten a friauli őrgrófság (Verona), északnyugaton Szuza és Ivrea, az Appeninek déli lejtőjén Tuscia vagy Toscana. Az Appeninek középső részén Spoleto, lejjebb délre, csaknem egész Alsó-Itáliában Benevent, amely később négy apróbb tartományra szakadt. A déli tartományokat a frankok sohasem hódították meg teljesen, úgyhogy ezekben megmaradt sokáig a régi longobárd alkotmány. Harmadik része az volt Itáliának, amely legalább névleg a keletrómai császárság alá tartozott. Ezt görög Itáliának szokás nevezni. Jórészt a félsziget partmelléke volt ez. Legfontosabb részei voltak északon Velence, jobban mondva a velencei lagunák szigetei, amelyek voltaképen független államot alkottak s csak gazdasági okokból ismerték el Bizánc fennhatóságát. A velencei köztársaság feje, a dozse, áttette székhelyét a régi védettebb partra, a Rialtóra s csakhamar szert tett a fiatal állam egyházi középpontra is, amennyiben egy velencei kereskedelmi flotta elhozta Alexandriából Szent Márk evangélista csontjait, amelyeket máig is a velencei Szt. Márk-templomban őriznek. Velence címerébe azóta került bele az evangélista szárnyas oroszlánja. Velence politikáját állandóan a kelettel való kereskedelmi kapcsolata irányította, ennélfogva nem igen avatkozott bele az itáliai bonyodalmakba. Belső fejlődését azonban jó ideig gátolta még a dozse jogkörének korlátozása körül folyó közjogi harc.

Dél-Itáliában, a nyugati parton bizánci fensőség alatt állt Nápoly, amelynek fejedelme hercegnek (dux), konzulnak vagy pátriciusnak címezte magát, továbbá Amalfi (Kapri szigetével), Szorrentó és Gaeta. Bizánci tartomány volt Apulia, Kalábria és sokáig Szicilia szigete is. Itt délen sok volt még a görögül beszélő lakosság s a déli püspökségek nagy része is még sokáig a konstantinápolyi pátriárka alá tartozott. A keletrómai császárok hosszabb-rövidebb időre leigázták a déli longobárd hercegségeket is és sohasem mondtak le teljesen Itáliára való jogigényükről. Itália fejlődését döntő módon befolyásolta az a körülmény, hogy a karolongi uralkodók legtöbbnyire nem székeltek Itáliában. I. Lothár császár, aki a verduni szerződésben Itálián kívül Nagy Károly birodalmának az északi tengerig nyúló középső részét is megkapta, élete nagyrészét frank földön töltötte s Itália kormányzását fiára, Lajosra bízta, akit Itália királyává nevezett ki és császárrá is koronáztatott. Lajos császár és olasz király erélyes uralkodó volt, de a birodalom szétmállását mégsem tudta megakadályozni. Sok baja volt a külső ellenségekkel is. A normannok megjelentek a középitáliai partokon s pusztították és zsarolták Itália gazdag földjeit is csak úgy, mint északon a a frank birodalmat. Hasting fejedelmük vezérlete alatt benyomultak a Spezziai-öbölbe, kirabolták Luna városát, kifosztották Pizát és egész Görögországig elkalandoztak kalózutaikon.

A normannoknál veszedelmesebb külső ellenség volt Itáliára nézve a szaracén arab mohamedán áradat. Több mint 10.000 főnyi szaracén özönlött Sziciliába, akiket egy bizánci tisztnek, Eufémiosznak az árulása szabadított rá Itáliára. Pusztítva járták be az egész szigetet és ostromolni kezdték Szirakuzát is. A szaracénok azonban nemcsak Sziciliát foglalták el, hanem ugyanakkor állandóan fosztogatták és zsákmányolták a Földközi-tenger többi szigeteit és egész partmellékét is: Maltát, Szárdiniát, Korzikát, Dél-Franciaországot és Piemontot. A kikötővárosokból elhurcolták a  szép fiúkat és lányokat és eladták a rabszolgavásárokon. Alsó-Itáliából, miután ott megvetették a lábukat, rablókirándulásokat rendeztek észak felé, Kampániába és eljutottak az örökváros közelébe is. Egy arabs flotta a Tiberisz-folyamon Róma alá evezett és kifosztotta a falakon kívül épült Szt. Péter és Szt. Pál-székesegyházat, amelyekben félezred év alatt a hívők áhitata rengeteg kincseket halmozott össze. A veszedelem idején, szerencsére, az új pápa, IV. Leó nagyon erélyes ember volt, aki nem ijedt meg a szaracénoktól, hanem fáradhatatlanul szervezte a védelmet ellenük országszerte. Szövetséget kötött Nápollyal, Gaetával és Amalfival s a három város gályái a nápolyi herceg fiának, Cezáriusznak parancsnoksága alatt Osztia mellett tengeri csatában tönkreverték a muzulmánokat. Az arabok nagyobb része a zajló tengerbe veszett és a foglyok száma is oly nagy volt, hogy nem is tudták hol elhelyezni őket.

Egy részüket kivégezték, más részüket, mint rabszolgákat, a pápai építkezéseknél használták fel munkára. Róma meg volt mentve, de a szaracénok sokáig pusztították még azután is a gyönyörű Kampániát, sőt Amalfi mellett, Ravellóban meg is telepedtek. IV. Leó pápa azonban nem érte be a tengeri diadallal, hanem tovább folytatta Róma megvédésének munkáját jövendő támadások ellen is. A Korzikából menekülő keresztényeket Róma előtt letelepítette a Portusz gyarmatban s ezzel új védőfalat emelt Róma számára. Más városok menekülő lakosait is letelepítette Róma környékén s egyre szaporította harcias alattvalóinak számát. A Szt. Péter-templom és a Vatikán környékét megerősítette s megalapította ezzel Rómának azt a részét, amelyet a pápa nevéről Leó városának neveztek el. A Vatikánnak ebben az elővárosában akkor a legkülönbözőbb nyelvű nép, görög, gót, longobárd és szász lakott. Négyévi munka után elkészült Leó városa. A püspökök, papok és szerzetesek, élükön a pápával, énekelve, fejükre hamut szórva, mezítláb járták körül a falakat. A hét bíboros püspök szenteltvízzel hintette be útközben a falakat s a pápa a három kapu mindegyike előtt áldást kért az új városra. Egész Itáliában folyt eközben a védekezés munkája. Hogy a rablók közeledését idejekorán észrevegyék és minden irányban jelezhessék, a partok mentén és a szigeteken őrtornyokat emeltek, amelyeknek romjai még ma is megvannak.

Jelentős diadalt aratott a szaracénokon Lajos császár, mikor csaknem négyesztendei ostrom után visszafoglalta tőlük Kalábriát és Barit. Az arab vezér is a császár foglya lett, a csapatokat pedig lemészárolták. Majd Kápua előtt semmisítették meg a frankok és longobárdok a friauli őrgróf vezetése alatt mintegy 20.000 főnyi arabot. Sőt Lajos császár Tarentumot is visszafoglalta volna, ha a délitáliai görög és longobárd hercegek féltékenyek nem lettek volna rá. Adalgisz beneventi herceg, aki Lajos császárnak szövetségese volt, Bari elfoglalása után árulómódra megrohanta a császárt, akinek testőrei vitézül védekeztek. Adalgisz erre felgyujtotta a császár termeit. Lajos császár családjával és szolgáival egy magas, erős toronyba menekült, ahol három napig védekezett. Ekkor azonban, hogy éhen ne haljon, mert egy falat élelmiszerük sem volt a toronyban, megadta magát ellenségeinek. A beneventiek csakhamar szabadon bocsátották a császárt, mert a város előtt frank csapatok kezdtek gyülekezni., Szalernó mellett pedig nagy sereg szaracén szállt megint partra. Igy aztán Tarentum a szaracénok kezében maradt s továbbra is innen indultak ki rablóhadjárataikra. A császár nem állhatott méltó bosszút Beneventen sem árulásáért. Meghalt fiutód nélkül. Benne kihalt a Karolingok olasz ága. Utána Kopasz Károly szerezte meg a római császári koronát.

Halála után Német Lajos fia, Karlmann lett Itália királya, akinek halála után III. vagy Vastag Károly koronáztatta meg magát római császárnak. A Karolingok közül egyetlenegy volt még Vastag Károly bukása után római császár, Arnulf német király. De ez már nem tudta megakadályozni Itália felbomlását. Itália apróbb hercegei közül ugyanis rég idő óta többen vágytak már a császári koronára s a Karolingok uralmának utolsó éveiben napirenden volt Itáliában a belső trónvillongás. Arnulf halála után IX. János pápa Guidó spoletói herceg fiát, Lambertet koronázta meg császárrá. Lambert azonban csakhamar meghalt s ekkor Berengár friauli őrgróf ragadta magához a régi longobárd birodalom trónusát. Berengár éppen Rómába készült már, hogy császárrá koronáztassa magát, mikor 899-ben betörtek Itáliába a magyarok s Brenta mellett tönkreverték Berengár hadait. Itália főurai a nagy veszedelem közepette Boso fiát, Lajos alsóburgundi királyt hívták be Itáliába és megkoronázták őt longobárd királynak és római császárnak. Berengár azonban pár év múlva kiheverte a brentai vereséget és megtámadta Lajost. Le is győzte és foglyul ejtette őt. Azután Veronában megvakíttatta és visszaküldte Alsó-Burgundiába, ahol a szerencsétlen Lajos még húsz esztendeig élt. Helyette egy rokona, Hugó gróf uralkodott, aki azonban csakhamar egészen magához ragadta a burgundi uralmat. I. Berengár tehát egyedüli uralkodója volt az egész longobárd Itáliának; de a római császári koronát, amelyet összes ellenfele, Guidó, Lambert, Arnulf és Lajos viselt, csak tizenöt év mulva tudta megszerezni.

Végül felajánlotta neki X. János a császári koronát azzal a föltétellel, hogy megvédi a pápai birtokot a szaracénok ellen. Berengár meg is koronáztatta magát, de kötelezettségének teljesítése alól úgy bujt ki, hogy a pápának csak egy csapat katonát küldött a rablók ellen. I. Berengár, mikor császár lett, zsarnokoskodni kezdett, úgyhogy csakhamar egész sereg ellenfele támadt, akik a megvakított Lajos utódának, Hugó alsóburgundi királynak ajánlották fel az itáliai királyi koronát. Mielőtt azonban céljukat elérték volna, Berengár úgy sarokba szorította az elégületleneket, hogy ezek örömmel fogadták a legközelebbi segítő kezet, Felső-Burgundia királyát,II. Rudolfot. Rudolf legyőzte Berengárt és olasz királlyá koronáztatta magát. Minthogy Berengárt Veronában meggyilkolták, Rudolf egyedüli királya lett Itáliának. Nem sokáig uralkodhatott azonban békességben. Mikor Adalbert ivreai őrgróf, aki Hugó alsóburgundi királynak szánta Berengár ellen a királyi koronát, meghalt, özvegye, a nagyratörő és ravasz Irmengard nyiltan Rudolf ellenségének jelentette ki magát és Hugó pártjára állt. Hugó meg is jelent Itáliában és ott egész sereg fegyverbarátot talált. Melléje csatlakozott Irmengardon kívül XI. János pápa és Guidó toszkánai őrgróf is.

Rudolf erre lemondott Hugó javára az itáliai koronáról, aki cserébe átengedte neki Felső-Burgundiát, úgyhogy egész Burgundia egy kézben egyesült. Hugó csak a Provence grófságot tartotta meg magának, mint burgundi hűbért, az esetre, ha Itália trónját elveszítené. Sejtelme valóra is vált. Mihelyt olasz királlyá lett, a legesztelenebb módon kezdett uralkodni. Fiát, Lothárt, akit társuralkodóvá nevezett ki, összeházasította régi ellenségének, Rudolfnak szép leányával, Adelheiddel s azután összes atyafiát megajándékozta nagy birtokokkal és püspökségekkel. Ez az erőszakos idegen nagy békétlenséget szűlt. Irmengard fia. Berengár ivreai őrgróf, aki akkoriban Itália leghatalmasabb tartományának ura volt, a békétlenek élére állt, elfoglalta Milánót és megjelent Pádua előtt. A megrémült Hugó arra kérte Berengárt, hogy legalább fiának, II. Lothárnak hagyja meg az itáliai koronát, ő maga lemond a trónról. Berengár annyira megvetette ezt a gyávaságot, hogy beleegyezett Hugó kérésébe, mert tudta, hogy ilyen gyáva uralkodókkal szemben a tényleges hatalom úgyis az övé lesz. Hugó visszavonult Provencebe, ahol nemsokára meghalt, míg fia, II. Lothár Itáliában maradt, ahol különösen feleségének, a szép Adelheidnek szeretetreméltósága számos hívet és barátot szerzett neki. Azonban hirtelen meghalt. Állítólag Berengár mérgeztette meg. Lothár halála után II. Berengár lett az olasz király. De ő sem uralkodhatott zavartalanul.

Hogy az elhúnyt Lothár híveit a maga részére hódítsa, Lothár özvegyét, Adelheidet, akit mindenki nagyon szeretett, feleségül akarta megszerezni a maga fiának, Adalbertnek. Adelheid azonban vonakodott ettől a házasságtól, mire Berengár Garda várába csukatta az özvegyet. Adelheid onnan csakhamar megszökött és Canossa várába menekült Azzo grófhoz. Innen I. Ottó német királynak ajánlotta fel kezét és ezzel együtt jogait Itália királyi koronájára. Ottó feleségül is vette Adelheidet s így jogot szerzett magának arra, hogy Itália ügyeibe beleavatkozzék. Ez időtől fogva Itália története szoros kapcsolatba jutott Németország történetével s egyelőre csak Róma városának a sorsa alakult még tovább is függetlenül a németek hatalmától. Rómában 904 óta erkölcstelen asszonyuralom volt. A szép, de kicsapongó erkölcsű Theodórának és leányának, Maroziának a kora. Előbb Theodóra férje, Theofilaktusz kormányozta Rómát, aki a rómaiak konzulának és szenátorának nevezte magát. Majd utána Marozia férje, Alberik őrgróf jutott hatalomra s háttérbe szorította és eszközül használta fel az általa kinevezett pápákat. Végül X. János pápa megbuktatta Alberiket és önállóan kezdett uralkodni. Ámde Marozia második férje, Guidó toszkánai őrgróf segítségével csakhamar ismét kezébe kerítette a hatalmat és X. János pápát börtönbe csukatta, aki meg is halt a börtönben s utóda XI. János, Marozia egyik fia lett.

Marozia, Guidó halála után Hugónak ajánlotta fel kezét és kezével Róma városát. Hugó Rómába sietett, hogy megülje az esküvőjét és megszerezze a császári koronát is magának. Ámde Hugó oly feslett életet élt s oly erőszakosságokat vitt véghez, hogy ellenségeinek száma csakhamar nagyon megnövekedett és Hugót meg is buktatták. Bukásának főoka Marozia fia, Hugónak mostohafia, Alberik volt, aki folyton szemére vetette Hugónak erkölcstelen életét. Hugó emiatt egyszer arculütötte haragjában Alberiket. Alberik erre lázadásra ingerelte az elégületlen népet, elűzte Hugót és maga lett az örökváros ura. Anyját, Marozia királynét börtönbe vetette s fivérét, XI. János pápát fogva tartotta. Alberik erős kézzel ragadta meg az uralom gyeplőjét. A régi pátricius cím helyett “minden római fejedelmének és szenátorának" nevezte magát, amivel kimondta Róma politikai függetlenségét is. Ugy látszott, hogy Róma ezentúl világi fejedelemség lesz, olyan, mint a többi itáliai fejedelemség, ahol a pápának csak lelki hatalma lesz. Alberik korlátlanul uralkodott, a pápai széket saját akarata szerint töltötte be és hűségesküt kívánt a néptől, a nemességtől és a papságtól egyaránt. Húsz esztendőnél tovább uralkodott és újra rendet teremtett Rómában, amely már-már elsüllyedt az erkölcstelenség iszaptengerében. A pápai szék tekintélyét is visszaállította, mert Isten méltó szolgáival töltötte azt be.

Hugó király több ízben megpróbált bosszút állni gyalázatáért, de a jól megvédett Róma elől mindig vissza kellett vonulnia. Alberik halála után Róma független fejlődése is véget ért és Itália többi részével együtt német befolyás alá került. Mielőtt folytatnók a németek és franciák történetét, álljunk meg itt egy kicsit és vizsgáljuk meg az egyház szerepét ebben a korban. Mialatt Nagy Károly hatalmas alkotása, a frank birodalom szertemállott s a nemzeti és nyelvi különbségek új, apróbb államok alakulását hozták létre, a bomlásnak ebben a korszakában, amikor a nagy földesurak birtokai és a nagy hivatalnokok hivatai örökösökké kezdtek válni és kezdtek kifejlődni a királyi hatalommal versengő független tartományúri hatalmak: ebben az időben az egyház volt az egyetlen hatalom, amely minden téren az egységet és a központosítást képviselte és síkraszállt az általános szakadozottság terjedése ellen. E harcok idején keletkezett egy világhírű hamisítvány, az úgynevezett ál Izidori gyűjtemény, régi pápák állítólagos rendeletei, amelyek azt bizonyították, hogy a pápaságot már a régi időkben megillette a legfőbb törvényhozói, ellenőrző és bírói hatalom. A pápai szék a legfőbb bíróság minden egyházi vitában s a pápa maga nem tartozik semmiféle bírói hatalom alá.

A hamisított pápai rendeletek az egyházat minden világi hatalom fölé emelték s jellemző az egész korra nézve, hogy ezt a hamisított gyűjteményt elfogadta érvényesnek, ami az jelentette, hogy a lelkekben megvolt a hajlandóság az egyház legfőbb hatalmának elismerésére. I. Miklós pápa volt az első, aki 864-ben erre a hamisított gyűjteményre úgy hivatkozott, mint érvényes és hiteles jogforrásra. A pápai hatalom megalapozásának volt még egy másik hamisított jogforrása is: Nagy Konstantin császárnak egy állítólagos adománylevele, amely szerint, mikor a császár áttette székhelyét Konstantinápolyba, csaknem egész Itáliát és a hozzátartozó szigeteket a római pápai széknek adományozta. Ennek az ősi adományozásnak a híre először Nagy Károly császárrá koronázása idején merült fel, voltaképen azért, hogy az új nyugati frank császárság igényeit az egyházzal szemben ellensúlyozza. Ezt az adománylevelet szószerint közölte később az ál Izidori gyűjtemény is és hitelességét csaknem a XVI. századig általában elismerték. Ilyen előzmények után érthető, hogy a pápaság méltósága nagyon megszilárdult. I. Miklós pápa erélyesen harcolt azért a gondolatért, hogy az anyaszentegyház egységes alkotás, isteni eredetű és az egész világra kiterjedő tekintélye a római pápát, Szent Péter utódát illeti meg. Hosszú küzdelem után kényszerítette a ravennai érseket, hogy lemondjon arról az igényéről, hogy pátriárkai méltóság illeti meg és rendelje magát alá a római pápának. Megkezdte a harcot I. Miklós pápa Fotiosz konstantinápolyi pátriárka ellen is róma felsőségének az elismeréséért.

Ez a harc azonban csak az egész görög egyház elszakadását siettette. Kiváló pápák voltak még ebben a korban I. Miklós utódai közül II. Hadrián és VIII. János. Ezeknek utódai azonban a római pártviszályok és az itáliai koronáért és a császári méltóságért folyó versengések közepette nem voltak képesek megóvni sem világi hatalmukat, sem egyházi tekintélyüket. A pápaság erkölcsileg mélyen lehanyatlott, csak a német-római császárság keletkezésével kelt megint új és a réginél sokkal nagyobb erőre, mint ezt az alább a császárság és pápaság évszázados harcainak történetéből látni fogjuk. Ebben a korban alakult ki az egyház szigorú dogmatikus és hierarkikus szervezete is, amely egyre erősebben ellenezte a szabad gondolkodást és végül a XVI. században a reformációhoz vezetett. A barbár frankok és germánok durva, érzékies képzeletének nagyon megfelelt a szentek és a szentek ereklyéinek tisztelete is, amely szintén ebben az időben harapózott el oly mértékben, amelyről mai embereknek fogalmuk is alig lehet. Rómának egy híres történetírója, Gregoroviusz így jellemzi ezt a különös szenvedélyt: “A keresztény világot egy különös szenvedély kerítette hatalmába, amely a szép ókorban teljesen ismeretlen volt. Ez a szenvedély a szent tetemek után való sóvárgás volt, amely az egyre zordonabbá váló időben valósággal őrjöngéssé fokozódott.

A rómaiak, akik mindenkor értették a módját, hogyan kell az emberek apró-cseprő gyöngeségeit kihasználni, akkoriban valósággal kereskedtek a holttestekkel, ereklyékkel és szent képekkel. A sok zarándok, aki Rómát, vágyainak célját, a szent várost felkereste, nem akarta addig elhagyni, amíg valami szentelt emléket nem vihet magával. Ereklyéket és csontokat vásároltak tehát a katakombákban. De csak fejedelmek és püspökök vásárolhattak meg egész holttetemeket. Volt Rómában egész sereg pap, aki abból élt, hogy kéz alatt eladogatta a szentek holttesteit. Képzelhető, micsoda becstelenségre voltak ezek képesek a nyereség végett. Szakadatlanul rabolták a római halottakat. A katakombák és templomok őrei álmatlanul gyötrődve virrasztottak, mintha hiénák ellen kellett volna védeniök a halottakat, mialatt a tolvajok beosontak a sírok közé és ezer furfangos csalást követtek el, csakhogy célt érhessenek. Azzal nem sokat törődtek, hogy miféle holttesthez jutottak hozzá. A halottakat éppúgy hamisították, mint a bort és tetszés szerinti felírással látták el."