Ezen idő alatt a bizánci trón alatt egyre jobban
ingadozott a talaj. Herákliusz halála után két fia, II. Konstantinusz és
Herákleonász jutottak a trónra. Az úgy nevezett “igazhitű" udvari párt
azonban tartott attól, hogy miután Konstantinusz beteges, a korona teljesen
Herákleonász birtokába megy át. Konstantinusz hamar meg is halt, de
Herákleonász nem ülhetett sokáig a trónon, mert a hadsereg Konstantinusz fiát,
Konstánszot kiáltotta ki császárnak. Herákleonászt és anyját pedig borzasztóan
megkínozták és zárdába csukatták. II. Konstánsz (641-668.) már igazi típusa
volt a bizánci zsarnokoknak. Vallási kérdéseket egyszerűen császári
rendeletekkel döntött el és hogy zavartalan uralmát biztosítsa, fivérét,
Theodoziuszt papnak kényszerítette, azután pedig kivégeztette.
Az arabok ellen több ízben sikerrel csatázott és a
békekötés után nagy sereg élén Itáliába ment, hogy a birodalom fővárosát oda
helyezze át. De róma helyett mégis Szirakúzában telepedett meg. A nép
rokonszenve azonban csakhamar elfordult tőle s a közgyűlölet hatása alatt egyik
szolgája fürdés közben agyonverte. A sziciliai csapatok erre Miciciusz nevű
fiatal örményt kiáltották ki császárnak, míg Konstantinápolyban Konstánsz fia,
IV. Pogonátosz (szakállas)Konstantinusz foglalta el a császári trónt, egyúttal
pedig nagy sereget menesztett Sziciliába a forradalmárok megbüntetésére. A
forradalmárok meghódoltak, ennek ellenére Konstantinusz tömegesen akasztatta
fel a gyanúsítottakat és saját fivéreinek is levágatta az órrát. Ujabb
veszedelem fenyegette a birodalmat az arabok részéről, akik hat évig
ostromolták a fővárost eredmény nélkül. Végre az ostromló sereg, amely amúgy is
rendkívül megfogyott, elvonult, mert az arab hadiflottát Kallinikosz az általa
feltalált úgynevezett “görögtűz"-zel rendkívül nyugtalanította. Egyelőre
tehát az arabok békét hagytak a birodalomnak, de máris újabb, veszedelmesebb
ellenség jelentkezett: a bolgárok. A finn-ugor származású bolgárok már 500
körül meg jelentek az alsó Duna mentén. Őshazájuk a Volga vidéke volt, ahol egy
részük birodalmat alapított, amely csak a mongolok hadjárata után pusztult el.
Később Aszparuk fejedelem vezérlete alatt egy hatalmas bolgár sereg
megszállotta, ellepte az Al-Duna vidékét s a szláv népeket meghódította. IV.
Konstantinusz seregét pedig tönkreverte. Hatalmas országot alapítottak a bolgárok
az Al-Duna körül és csak tetemes évi pénzjárulék ellenében kímélték meg a
bizánci birodalmat a további zaklatástól.
Konstantinuszt fia, II. Jusztiniánusz (685-695.) követte
a bizánci trónon. Ez a császár is igazi típusa volt a zsarnokoknak: bosszúálló,
szeszélyes, gőgös, erőszakos és harckedvelő. A bolgárok és szlávok ellen
szerencsésen hadakozott és a foglyokat a Balkán különböző vidékein telepítette
le. Azonban az arabok ellen vívott csatában Szebasztopolisz mellett súlyos
vereséget szenvedett. Az ő idejében tartották meg a trullai zsinatot, amely
azonban a keleti és nyugati egyház között az egyezséget még nem tudta
létrehozni. Jusztiniánusz, mint a zsarnokok általában, igazhitűnek, sőt
bigotnak mutatta magát. Ennek ellenére azonban, amikor egy díszkutat akart
építtetni, egy remek templomot minden vallási aggály nélkül egyszerűen
lebontatott, Kallinikosz pátriárkát pedig, aki ezért szót emelt, megvakíttatta.
Zsarnoki hajlamait pedig, amikor egyéb mód nem kínálkozott, akként elégítette
ki, hogy az uccán boldog-boldogtalant összefogatott, hogy velük a börtönöket
megtöltse. A nép végre is ráunt a zsarnokra és Leontiosz katonai kormányzó
vezetése alatt fellázadt, a császári palotát megrohanta s a minisztereket
leölte. Leontiosz azután levágatta Jusztiniánusz orrát és száműzte.
Természetes, hogy most már Leontiosz uralkodott, mint császár, de csak három
évig (695-698.). A birodalom helyzetén semmit sem változtatott, sőt alatta az
arabok óriási pusztításokat vittek véghez Kis-Ázsiában és befejezték úgyszólván
Észak-Afrika meghódítását is.
Az elégedetlen bizánci sereg erre Leontioszt elkergette
és Themasz vezért III. Tiberiusz név alatt (698-705.) ültette a trónra,
akinek első cselekedete az volt, hogy
Leontiosznak az orrát szintén levágatta és így megcsonkítva kolostorba küldte.
III. Tiberiusz az arabok ellen már szerencsésebben hadakozott, de azért nem
érezte magát biztonságban addig, amíg a száműzött II. Jusztiniánusz még életben
volt. Elhatározta tehát, hogy titokban megöleti. Jusztiniánusz azonban értesült
szándékáról és átmenekült a kazárokhoz, akiknek fejedelme nemcsak menedéket
nyújtott neki, hanem leányát is nőül adta Jusztiniánusznak. Tiberiusz a kazár
kánt ajándékok segélyével akarta rávenni, hogy Jusztiniánuszt szolgáltassa ki.
A kán már hajlandó is volt erre, amikor Jusztiniánuszt felesége értesítette a
veszedelemről, aki erre Bulgáriába menekült. Terebelesz bolgár fejedelem
nemcsak szívesen fogadta a zsarnokot, hanem megigérte, hogy visszaülteti a
trónjára. Nagy sereget adott melléje és három napi ostrom után a főváros
megadta magát, tiberiusz pedig elmenekült. II. Jusztiniánusztól természetesen
nem lehetett egyebet várni, mint bosszút. Tiberiuszt elfogatta és viszonzásul
neki is levágatta az orrát. Azután Leontioszt is maga elé hozatta. A cirkuszban
aztán a durva nép szemeláttára és mulatságára letérdepeltette maga elé
Tiberiuszt és Leontiosz, lábait pedig rátette a nyakukra.
E megszégyenítés után pedig a cirkuszi mulatság
befejezéséül mindkettőt felakasztatta a mulató nép szemeláttára. Azokat pedig,
akik ehhez nem tapsoltak azonnal elfogatta és halálra kínoztatta. Jusztiniánusz
ezután még fokozottabban folytatta a bosszú munkáját. Azon városok ellen,
amelyeknek lakossága nem akarta elismerni, sereget küldött azzal a paranccsal,
hogy mindenkit mészároljanak le s csak a szép nőknek kegyelmezzenek. Ez a
császári elvadulás természetesen újabb néplázadást vont maga után. Legelőször a
kerzoniak lázadtak fel Bardanesz örmény vezér ösztönzésére, akit Filippikosz
néven császárnak kiáltottak ki. Az ellene kiküldött császári sereg szintén a
felkelőkhöz csatlakozott, mire Filippikosz Konstantinápoly ellen indult. II.
Jusztiniánusz orgyilkos keze által, esett el (711.) és vele együtt a
Herákliusz-dinasztia uralmának is vége szakadt. Filippikosz csak három évig
uralkodott, mert az elégedetlen katonák elkergették. Követte őt II.
Anasztáziusz (713-716.), aki izauriai Leót bízta meg azzal, hogy az arabokat
megfékezze. A sereg azonban Anasztáziusszal sem lévén megelégedve, III.
Theodóziusz név alatt egy főhivatalnokot ültetett a bizánci trónra, de izauriai
Leó csakhamar kituszkolta őt az uralomból. Izauriai III. Leó trónrajutása
(717-741.) a bizánci birodalom jövőjére, jellegére, politikájára nézve lényeges
változást jelentett.
Mindenekelőtt ki kell emelnünk, hogy az arabokkal kötött
békét elejtette, amikor pedig az arabok emiatt a fővárost minden oldalról
hatalmas ostrom alá vették, Leó a védekezést oly sikerrel intézte, hogy az
egész arab flottát elpusztította, szárazföldi seregük pedig rettenetesen
megfogyatkozva menekült el a város falai alól. Ezzel a birodalom határai
megszabadultak az arabok betöréseitől. Az izauriaiak trónrajutása, mint
említettük, nevezetes fordulópontot jelentett a bizánci birodalom történetében.
Az izauriaiakkal ugyanis a görög ázsiai császári ház uralkodása kezdődött és
azóta a bizánci birodalom következetesen és mindinkább eltávolodott a nyugati
felfogástól, itáliai területeit jórészt elveszítette, az egész birodalom
görög-keleti jellegűvé alakult át. III. Leóról el kell ismerni, hogy nem
közönséges műveltségű férfiú volt. Leó kezdetben mint kalmár bejárta a
birodalom messze vidékeit s nagy emberismeretre tett szert. Majd belépett a
hadseregbe, ahol gyorsan haladt előre. Mint császár elsősorban is a hadsereg
alapos újjászervezését intézte el. Ezt követte a nép agrárérdekeinek törvény
útján való biztosítása. Végül pedig áttért a vallási ügyekre. Vallási és
egyházi téren azonban abszolut uralkodói minősége fokozott mértékben
jelentkezett. Ennek az lett a következménye, hogy vallási kérdésekben parancsokat
osztogatott, a népnek vallási érzéseit megbontotta, ekégedetlenséget keltett és
mindez rettentő belső zavaroknak vált okozójává.
Évszázadok óta szokásban volt ugyanis Jézus, Mária és a
szentek életének ábrázolása. A képeket rendszerint szerzetesek készítették és
ezekkel a képekkel díszítették mindenütt a templomokat. A műveltebb néposztály
ezeket a képeket csak mint emlékeztetőket tekintette, ellenben a köznép magukat
a képeket imádta és csodatevő erőket tulajdonított nekik. A görög egyházban a
vallásos képek ügye nagy fontosságra emelkedett. Nagy vita indult meg afölött,
hogy a képek imádat vagy csak emlékezet tárgyait képezik-e. Számos görög püspök
ellenezte a képimádást, míg Germanosz konstantinápolyi pátriárka határozottan
követelte a képimádást. A mozgalmat még jobban elmérgesítette, hogy egy
Konstantin nevezetű örmény felekezetet alapított, amely (a pauliniek
felekezete) minden külső egyházi intézményt, bőjtöt, szerzetesrendet, Mária és
a szentek tiszteletét, a kereszt és ereklyék imádatát elvetette. Ennek a
felekezetnek számos híve akadt. A hívek száma folyton szaporodott, nagyon is
érthető tehát, hogy azok, akiknek sokféle érdekük nőtt össze az egyházzal, a
képimádás ellenzőiben halálos ellenségüket látták. Maga Leó császár
határozottan a képimádás ellenzői közé állott, talán sok tekintetben
politikából, is, mert ekkép a mohamedánok, zsidók és keresztények között a
vallási ellentétet gyengíteni remélte. A császár mindenekelőtt rendeleti úton
igyekezett elveit megvalósítani.
A szenátus beleegyezésével 726-ban elrendelte, hogy a
képeket a templomokban imádni nem szabad és megparancsolta, hogy a képeket
akasszák - magasabbra. A rendeletnek csak az örmények engedelmeskedtek,
egyébként az egész birodalom keresztény lakosságának nagy tömege felháborodva vett
hírt a rendeletről. Egyszerre oda lett a birodalom nagynehezen megszerzett
nyugalma. Az “igazhívő görögök" fegyvert ragadta, Stefanosz és Agalliánosz
vezérek alatt tetemes flottát indították a főváros ellen, egyidejűleg pedig az
arabok is előrenyomultak. Kozmászt pedig a lázadók császárnak tették meg. A
főváros előtt azonban a lázadókat nagy vereség érte, Agalliánosz a tengerbe
ugrott, Kozmász és Stefanosz foglyul estek és fejvesztéssel bűnhődtek. A
lázadás most már Leó császárt bosszúra ingerelte és megparancsolta, hogy a
képeket minden templomból távolítsák el és a templomok belső, befestett falait
meszeljék át. Erre teljes erővel kitört a harc a képimádók és képrombolók
között. A képrombolókhoz tartoztak a hivatalnokok, a sereg főemberei, általában
a műveltebb közönség. Sőt a papság egy része is csatlakozott hozzájuk, élükön
pedig a császár állott, míg a képimádók a nép tömegének nagy zöméből, a
szerzetesekből és a - nőkből kerültek ki. A két ellentétes mozgalom roppant
szenvedélyességre hevítette az ellenfeleket. A képimádók mozgalmát tulajdonkép
damaszkuszi Krizorroász János indította meg.
Az ő beszédei, amelyeket a képek védelmére tartott,
rendkívüli gyűlöletet fakasztottak a császár ellen és nemsokára megkezdődtek a
lázongások, erőszakoskodások, sőt magában Konstantinápolyban is kitört a
forrongás, amikor a császár az úgynevezett nagy palota felett elhelyezett és
nagy tiszteletben álló Krisztus-képet a katonákkal ledobatta. Leó császár nem
volt az az uralkodó, aki feltett szándékaitól eltér. Az egyház éléről a
képimádó főpapokat elzavarta és a helyüket olyanokkal töltötte be, akik a
képrombolók pártjához tartoztak. Hogy II. Gergely pápa Leót kiátkozta és
mindazokat, akik vele tartottak, önként volt érthető. III. Gergely pápa pedig
egyenesen megtiltotta az igazhívőknek, hogy bárki is érintkezzék a
képrombolókkal. Leó válasza erre az volt, hogy az itáliai gazdag egyházi
javadalmakat, birtokokat jórészt elvette a pápától és a konstantinápolyi
pátriárkának adományozta. Ekkép a keleti és a nyugti egyház között az
ellentétek egyre fokozódtak. Ez aztán azt eredményezte, hogy a pápaság a frank
Karolingokhoz csatlakozott és így - noha más formában - a régi nyugatrómai
császárságot segített feltámasztani. III. Leó mindezek ellenére sem tért el
egyházi politikájától. Szívósan kitartott mellette, de nem feledkezett meg a
birodalom határainak biztosításáról sem. Az arabok ellen, akik ismételten
haddal támadtak, győzelmes csatákat vívott.
De amikor már politikáját megerősítve látta, 741-ben
hatvanhat éves korában hirtelen meghalt. A trónon fia, V. Konstantinusz követte
(741-775.), akinek politikája teljes hasonmása volt az atyjáénak, csakhogy a
cél érdekében nem riadt vissza a legszélsőbb erőszaktól sem. Mindjárt
uralkodása kezdetén lázadás tört ki, amelyet sógora, az örmény Artavászdesz
szított ellene. A császár csak nehezen kerülte ki az elfogatás veszedelmét.
Megmenekülését annak köszönhette, hogy egy várba rejtőzködött el. Ezalatt
Artavászdesz bevonult a fővárosba, amely elismerte császárnak. Fivére, Niketász
pedig az örmény csapatok élén Konstantinusz keresésére indult. Konstantinusz
magához vonta a hű csapatokat, ezeknek segélyével a lázadó örmény vezéreket
legyőzte, a fővárost bevette és Artavászdeszt fiaival együtt megvakíttatta.
Konstantinusz győzelmes csatákat vívott ezek után a mindig nyugtalankodó arabok
ellen és így a birodalom határait újból biztosította. Nagy veszedelem
fenyegette azonban a birodalom európai tartományait. Ez a veszedelem részben a
rettenetes pestis volt, amely a Balkán nagy részét elnéptelenítette, a másik
veszedelem pedig a szlávok benyomulása, valamint a bolgárok hadi kalandozása.
A szlávok az elnéptelenedett balkáni vidékeket oly nagy
tömegekben lepték el, hogy Bíborbanszületett Konstantinusz nem minden aggodalom
nélkül ezt írta a tizedik században: “Az egész világ szláv lett és
elbarbárosodott!" A Balkán elszlávosodása feltartózhatatlanul haladt előre
és Bizánc ez ellen nem is tett semmit sem, hanem magára hagyta az egész
Balkánt. Mert ennél sokkal nagyobb veszedelmet jelentettek a bolgárok rabló
hadjáratai, amelyek ellen csak éveken át tartó véres harcok után volt képes a
birodalom sikerrel megküzdeni. A szentképek miatt megindult harc pedig nemcsak
folytatódott, hanem elkeseredésben fokozódott. A császár 754-ben zsinatot
hívott egybe és ezen határozatilag kimondatta, hogy a képek tisztelete tilos,
szentképet készíteni nem szabad, akik a határozat ellen vétenek, mint eretnekek
üldözendők. Ellenben a műkincsek védelmére kijelentette a zsinat, hogy
műkincseket a templomokból csakis császári engedéllyel szabad eltávolítani. A
képtisztelők körében ez a határozat óriási felháborodást keltett, a különböző
párton levők a tartományokban véres harcokat vívtak egymással, sőt akadtak
templomok, amelyekben a képtisztelők és rombolók valóságos csatákat vívtak. A
képtisztelők elkeseredése mindjobban fokozódott. Amikor pedig a fővárosban is
lázadást mertek előkészíteni, a császár válaszul számos zárdát leromboltatott
és a szerzeteseket elkergette. A császárt e sok belső harc, egyenetlenség
nagyon megviselte. Amikor pedig harcba indult a bolgárok ellen, útközben
hirtelen meghalt. Szomorú idők következtek ezután a birodalomra. V.
Konstantinusz fia, IV. Leó alig öt évig
uralkodott minden fontosabb nélkül.
Utóda fia, VI. Konstantinusz (780-797.) lett, aki mellett
anyja, a szép Iréne nagy, de szomorú szerepet játszott. Közel húsz évig ő
intézte a birodalom sorsát. Szépsége és eszessége csakhamar felkeltette V.
Konstantinusz császár érdeklődését. Összeházasította a fiával, IV. Leóval és
egyúttal császárnőnek is megkoronáztatta. Iréne özvegy császárné határtalanul
pompa és uralomszerető volt. Ezeket a hajlamait, mint serdületlen császár anyja
és kormányzója akadály nélkül kielégíthette és csak természetes, hogy élt a
kínálkozó alkalommal. Mindenekelőtt az egyházi, felekezeti politikájába hozott
be új rendet azáltal, hogy a képtisztelők ellen korábban kibocsátott rendeletek
élét lassankint letompította, hova-tovább kíméletet gyakoroltatott velük
szemben és nem minden ravaszság nélkül használta fel a fokozatos átmenetet,
hogy a képimádók, tehát a nép zömének rokonszenvét megnyerje. Lassanként
annyira ment, hogy a régi pátriárkát eltávolította Konstantinápolyból és a
képimádók érdekében a velük érző Tarazioszt tette a helyére. A 787-i niceai
zsinaton pedig kimondatta, hogy a korábbi zsinati határozat semmis és bár a
képimádást kifejezetten nem, de a képek tiszteletét megengedte. Mint görög
származású nő, érthetően kedvezett az özvegy császárné a görögországiaknak és
legmeghittebb tanácsadói kizárólag görög férfiak voltak. A hadsereg nagy része
azonban a képrombolók pártjához tartozott.
Iréne császárné akként vélte a hadsereg ellenzékiségét
meggyengíteni, ha az előkelőbb katonai állásokat kegyenceivel tölti be. Ez
azonban a sereg harckészségének csökkenését vonta maga után amint ez 782-ben is
kitünt, amikor Harun al Rasid, a későbbi arab kalifa előnyomulását a
demoralizált bizánci sereg nem volt képes megállítani s a császárné kénytelen
volt hetvenezer aranyért megvásárolni az ideiglenes békét. Végre is a hadsereg
volt az, amely ráunt az asszonyi uralomra s főleg az ázsiai csapatok
Lakhanodrákon vezérlete alatt fellázadtak s a főváros ellen vonultak, mira VI.
Konstantinusz császár a hadsereg hangulatára támaszkodva anyját a császári
palotából száműzte és kegyenceinek jórészét kivégeztette s maga vette át a
tényleges uralmat. A császár győzelme azonban csak rövid ideig tartott, mert a
belső egyenetlenségek nem szüntek meg, sőt maga a hadsereg sem volt egységes.
Az özvegy császárné vezérének, Sztaurákiosznak nagy pártja volt a sereg
tisztjei között, viszont Lakhanodrákon, az új fővezér személyes hívei gyűlölték
a régi rend katonai támaszait. Nemsokára ki is tünt, hogy a helyzet
tarthatatlan a császár számára. Az arabok és bolgárok fenyegették a birodalom
biztonságát. Ciprust az arabok elpusztították, Attalia mellett a bizánci
flottát tönkretették. Majd a bolgárok győzték le nagy fölénnyel a császár
seregét, a sereg zöme holtan maradt a csatatéren. Ilyen körülmények között VI.
Konstantinusz kétségbeesésében anyjához fordult és sírva kérte, hogy legyen
társuralkodója.
A császár helyzetén azonban ez sokat nem lendíthetett. A
hadsereg nyiltan elégedetlenkedett a császár tehetetlensége miatt és több
főtiszt a császár nagybátyjait akarta bevonni egy mozgalomba. Konstantinusz az
ismeretes császári recipe szerint nagybátyjait elfogatta, megvakíttatta,
megcsonkíttatta, aminek az örmény hadtest fellázadása volt a következménye s
csak árulás útján tudta a császár a hadtestet lefegyvereztetni. VI.
Konstantinusz ellen a gyűlölet általánossá kezdett válni. Ezt a közhangulatot
használta fel ügyesen Iréne, az özvegy anyacsászárné és titokban összeesküvést
szőtt a saját fia ellen. Akkora volt ennek az asszonynak hatalomvágya, hogy
képes volt anyai mivoltát is megtagadni. Fia környezetének tisztjeit dús
ajándékokkal megvesztegette és rávette, hogy Konstantinuszt, amikor a főváros
melletti nyaralójába távozik, lepjék meg és fogják el. Ez csakugyan sikerült és
Iréne anyacsászárné a saját fiát ugyanabban a bíborteremben, ahol őt világra
hozta, álmában - megvakíttatta. Vadállati szenvedélyeket tudott a hatalom
szeretete ebből a nőből, ebből az anyából kiváltani. Kétségtelen volt, hogy
amit Iréne császárné cselekedett, az már egyértelmű volt a hatalmi őrjöngéssel,
amint ezt a további események is igazolták.
Fia megvakíttatása után a császári ház veszedelmessé
válható tagjait részint száműzette, részint kivégeztette. Az ország sorsa ilyen
körülmények között valóban siralmassá alakult. Megrendült a közbizalom. Pártok
alakultak, pártok harcoltak egymás ellen s a hadsereg maga is részekre
szakadozva önmagát pusztította. Az asszonyi uralomnak minden átka beteljesedett
a birodalmon. Az araboktól az anyacsászárné méregdrágán volt kénytelen újból
békét vásárolni. Ugyanebben az időben újból feltámadt a nyugatrómai császárság
Nagy Károly birodalmában. A hadseregben az anyacsászárné pártja Sztaurákiosz
körül csoportosulva harcot kezdett Aeciosz, az új fővezér ellen. A két vetekedő
közül azonban győztesként egy harmadik, Nikeforosz kincstárnok került ki, aki
Aeciosz segélyével elfoglalta a császári palotát és császárnak kiáltatta ki
magát. A félénk Tarazosz pátriárka meg is koronázta. Iréne anyacsászárnét pedig
Szeszbosz-szigetére száműzték, ahol a legnagyobb inség között élt, öreg
napjaira rokkájával kereste meg a kenyerét. Nikeforosz császár (802-811.) rövid
ideig tartó uralkodása alatt meglehetősen kétkulacsos politikát folytatott.
Amíg ugyanis a birodalom ázsiai területein egyházellenes rendeleteket bocsátott
ki, a templomoktól is adót szedetett és a zárdákat katonák elszállásolására
kötelezte, addig a tulajdonképeni görög területen az elhunyt Iréne
anyacsászárné politikáját folytatta. Sorsát azonban Nikeforosz sem kerülhette
el.
egyénileg jelentéktelen, mint katona tehetetlen ember
volt. A hadsereg ilyen császár és a császárhoz hasonló vezérek alatt teljesen
züllötté vált és sem az arabok, sem a bolgárok erőteljes előnyomulásait nem
volt képes visszaverni. Először az arabok verték meg a császárt és szakítottak
ki nagy területeket a birodalom testéből. Azután Krum fejedelem vezetésével a
bolgárok indítottak hódító hadjáratot Bizánc ellen. Leírhatatlan
kegyetlenkedések között foglalták el Sardicát (a
Azt tehát, hogy a császári méltóságot úgyszólván a
nyakába varrta a hadsereg, sem ez, sem a birodalom nem volt kénytelen megbánni.
Az új császár mindenekelőtt a már nagyon is elkapatott bolgárokra akart csapást
mérni. A pogány bolgárok ugyanis Krum fejedelem alatt óriási tömegekben
vonultak újból délnek és a görögök megfélemlítésére a pogány isteneiknek
nemcsak állatokat, hanem embereket is - természetesen foglyokat, - áldoztak.
Krum fejedelem a vad hordák élén már Konstantinápoly falai alá jutott el. Itt
azonban minden erőlködésével kudarcot vallott s rettenetes pusztítások között
indult hazafelé. Leó császár most szervezet serege élén maga lépett fel mint
támadó és óriási vereséget okozott a bolgároknak. A vad bolgár fejedelem, Krum
nemsokára meghalt, utóda Omortag pedig harmincéves békét kötött és ezzel
megadta a lehetőségét annak, hogy a bolgárok között lassanként elterjedjen a kereszténység.
A külső ellenség megfékezése azonban még nem jelentett békét, mert a
képrombolók és képimádók között a harc, az ellenségeskedés még egyre tartott. A
mozgalom újból a hadseregből indult ki, amely a képimádók üldözését követelte.
Leó császár szeretett volna a méltányos középúton
megmaradni, de a sereg nem engedett, mire a császár, nehogy palotaforradalom
keletkezzék, a képtisztelő konstantinápolyi pátriárkát elmozdította és
Theodotosz Melisszenosszal helyettesíttette, aki a 815-ben összehívott zsinaton
keresztülvitte, hogy a képimádók eretnekeknek nyilváníttassanak. A képimádókra
tehát rossz napok jártak, mindamellett Leó meg tudta óvni a tekintélyét és még
nevezetes uralkodói tettekkel szaporíthatta volna császári érdemeit, ha
váratlanul orgyilkosság áldozatául nem esik. Ennek a gyilkosságnak pedig nem
politikai, hanem tisztán magántermészetű okai voltak. Amorioni Mihály
generális, Leó császár volt személyes barátja úgy vélte, hogy Leó nem méltatta
kellőképpen történt választása körül kifejtett szolgálatait. Pártot ütött azzal
a szándékkal, hogy császárrá kiáltatja ki magát. Az összeesküvést azonban
elárulták és Leó császár, bármennyire nehezére is esett, kénytelen volt egykori
barátját halálra ítélni. Az ítéletet 820-ban karácsony előtt hozta meg és
elrendelte, hogy hajtsák azonnal végre. De az elítélt feleségének kérelmére
beleegyezett abba, hogy az ítélet végrehajtása ünnep utánra halasztassék és
elrendelte, hogy az elítéltet őrízzék addig is a császári palotában. Amikor
azonban Leó császár karácsony reggelén a házikápolnába misére ment, Amorion
Mihály barátai lelkészeknek öltözve berohantak a kápolnába és a császárt épp akkor, amikor énekbe fogott,
megtámadták. Leó császár erősen védte magát, de a túlerő győzött és az
összeesküvők a császárt az oltár előtt lekaszabolták.
Természetes folyománya volt ennek a bizánci
cselekedetnek, hogy Amorion Mihály generálist azonnal császárrá kiáltották ki
II. Mihály név alatt (820-829.). II. Mihály kierőszakolt uralma nem volt
szerencsés. Azonnal a képimádók pártjára állott annyiban, hogy a képek
tiszteletét megengedte. Ennek ellenére lázadás tört ki, amelyet csak nehezen
tudott leverni. Az arabok újabb hódításait pedig egyáltalán nem volt képes
megakadályozni. Halála után fia, Teofilosz követte a trónon (829-842.). Ő
semleges középúton szeretett volna haladni az uralkodásban, amit az által akart
bebizonyítani, hogy úgy a képimádók, valamint a képrombolók túlzásait
megakadályozta és V. Leó császár gyilkosait elrettentő például kivégeztette.
Rendezte a pénzügyeket, sokat tett a közállapotok javítása érdekében is és
annyira előrelátónak bizonyult, hogy az ázsiai vidéken behozta a tűzjelzéseket,
melynek segélyével az ellenség betörését néhány óra alatt Konstantinápollyal
tudathatták. Az arabokkal újból kitört a háború s a bizánciak súlyos
vereségeket szenvedtek. Az arabok Frigia meghódításakor 30 ezer embert
kaszaboltak le. Teofilosz halála előtt alig négyéves fiát, III. Mihályt
(842-867.) rendelte utódául, a kormányzással pedig feleségét és két
férfirokonát bízta meg. Az új kormányzatnak az volt az első teendője, hogy az
egyházi képvitát újból döntés elé vitte, még pedig a képimádók javára. Egy
zsinat 842-ben a kereszteket és képeket nagy ünnepélyességek között
visszahelyezte a templomokba.
Ez a nap lett azóta az ortodox görögkeleti egyház nagy
ünnepe. Érthetőnek fogjuk találni, hogy ezek után a képrombolók kegyetlen
üldözéseknek voltak kitéve, miért is az úgynevezett pauliniánusok felekezete
arab terrületre telepedett át. Eltekintve az ekkor sem szünetelő háborúktól.
III. Mihály uralkodásának nevezetességei közül ki kell emelnünk a térítéseket.
Igy 849-ben Teokratosz megtérítette a peloponnézosziak egy részét és nemsokára
a sokféle templom, zárda építése révén egész Görögország a görög egyház hívének
vallotta magát. A szlávok megtérítésében Methód és Cirill szerzetesek vittek
nagy szerepet, akik fivérek voltak. Methód kitünő szervező, Cirill ellenben
nagy rábeszélőképességű, vallásos szerzetes volt. Fotiosz pátriárka küldte őket
a bolgárok közé, ahol a kereszténységet terjesztették, majd Methód a kazárok
fejedelmét térítette meg. Végül pedig mind a két szerzetes a morvák közé ment,
hogy ott Vratiszláv fejedelem kívánságára a keresztény tanokat hirdessék. A
bolgárok áttérését Ornosztog bolgár fejedelem nem nézte szívesen, sőt három
keresztény püspököt elrettentésül ki is végeztetett. De mindez nem
akadályozhatta meg a kereszténység elterjedését. Nagyjelentőségű volt a bizánci
birodalom szempontjából, hogy Ornosztog utóda, Bogoris (Boris) kán belátta,
hogy nem képes a bizánci birodalom ellenében országát megvédeni, hacsak valamit
ki nem eszel.
Ez pedig az volt, hogy ő is áttért a
keresztény hitre és keresztapjának Mihály császárt hívta meg. Példáját követték
a nemesek (bojárok) és nemsokára a bolgároknál a pogányoknak véres üldözésekben
volt részük. Konstantinápolyban nevezetes szerepet játszott ebben az időben
Bardasz, a kormányzó, aki a császár öccse volt s minden hatalmat magához
ragadott. Ez benső barátságot kötött Fotiosszal. Ennek a barátságnak a
birodalomra igen jelentős következményei lettek. Ignác konstantinápolyi
pátriárka ugyanis, aki rendkívül vallásos életet élt, szóvátette az udvar
nagyfokú könnyelműségét és erkölcstelenségét, Bardasztól pedig, mivel ez
botrányos szerelmi viszonyokba keveredett, a szent áldozást megtagadta s
kiközösítette az egyházból. Hogy az elvetemedett Bardasz keresztülvitte a
pátriárka letételét és száműzetését, nem volt csodálatraméltó, mert Bardasz
kezében volt az államhatalom. Ellenben furcsa színezetet adott a dolognak, hogy
Bardasz barátja, Fotiosz, aki világi ember volt, hat nap alatt püspök lehetett,
sőt beleülhetett a pátriárkai székbe. Fotiosz pátriárka által egybehívott
zsinat ugyanis elfogadta az ő pátriárkaságát és Ignác ellen foglalt állást. I.
Miklós pápa azonban a betolakodott Fotiosz letételét és Ignác visszahelyezését
követelte. Erre Fotiosz válaszul kijelentette, hogy a nyugati egyház eretnek és
a 867-ben Konstantinápolyba egybehívott zsinat kimondta az elszakadást. Ekként
vette kezdetét a keleti és nyugati egyház között a szakadás.