Az izlám.

Az arabok az izlám keletkezése előtt.

A keleti népek társadalmára, politikai fejlődésére nagy hatással volt az a vallási mozgalom, amely a hetedik században indult meg köztük, de csak évszázadok multával fejlődött ki teljesen. Ez a nevezetes vallásalakulás Arábiában kezdődött. Arábia hatalmas, de alig néhány millió ember által lakott terület, amelynek aránylag csak igen kis része érdemelte ki a “boldog Arábia" elnevezést, a többi része pedig homokos, sziklás, köves, hegyes terület. Ez okozta azt, hogy az óriási terület lakossága vagy a “boldog" területen lakott, vagy pedig lehúzódott a tengerpartok mellett a nagy öbölhöz. Érdekes nép volt az arab, egy jelentékeny része “beduin"-nek, a puszták fiának nevezte magát nomád élete miatt. Szemita származású volt. Erkölcseiben, életmódjában becsületes, egyszerű és kiváló szellemi tulajdonokkal megáldott. A nemzetségek összetartása bámulatosan ki volt fejlődve náluk. Pátriárkális volt a családi és társadalmi életük, de épp a nemzetségi szervezet erős kifejlődése miatt nem volt közöttük semmi állami kapcsolat, amennyiben az úgynevezett “emir-ek vagy “sejk"-ek (törzsfőnökök) függetlenek voltak egymástól. Az arabok Mohamed előtt a sokistenimádás igen alacsony fokán állottak. Az égi tünemények kultuszán kívül, kövek és fák tisztelete alkotta az arab törzsek vallását. Olyan fejlettebb sokistenimádás, amelyet akár a görög, akár az egyiptomi vagy az elő-ázsiai vallásokkal összelehetne hasonlítani, náluk nem fejlődött.

Az arabok vallása Mohamed előtt fétisimádás volt. Ugy képzelték, hogy a felsőbbrendű szellemek bálványtárgyaikban rejtőzködnek. Az istenség ősrégi szemita neveit ruházták ezekre s csak haszonleső várakozással fordultak hozzájuk. Volt közöttük egy törzs, amely cukorból, tejből és datolyából álló vegyüléket tisztelt isteneként s ezt ha éhesek voltak, meg is ették. Az ily vallásnak erkölcsi szerepe nem volt. Legalább maga a nép, úgy látszik, nem kapcsolta össze erkölcsös nézeteit vallásával. Maguk az istenek, akiket tisztelt, erkölcsi tekintetben közönyös lények, vagyis inkább tárgyak. A nép lelki irányítására semmi hatással sem volt azok tisztelete. Az arabok régi vallásában Mohamed föllépte előtt az imádkozásnak nem volt helye. Bálványaiknak ajándékokat mutattak be, áldozatokat vittek, szent köveik körül körmeneteket tartottak, de hogy imádkoztak volna is, nem lehet bizonyítani. Az izlám idejében már imádságok és bűnbánó cselekedetek által engesztelték ki a haragvó Alláht, ha a legnagyobb csapás, a szárazság érte földjüket. Mohamed volt az első, aki az arabokat az imádkozásra tanította. “Kérj bocsánatot Alláhtól, mert ő megbocsátja a bűnöket és dús esőt küld reátok az égből." Alláhnak ezen igérete következtén Mohamed egykor, mikor szárazság állott be, a szószékre lépett és hő imával fordult a világ sorsának intézőjéhez. Ezen példát a legújabb időkig követi a mozlim gyülekezet.

A pogány arabok ily csapások alkalmával ökröket cipeltek elő, farkukra faágakat kötöttek, ezeket meggyujtották s aztán az állatokat valamely hegy csúcsáról lelökték a mélységbe. Érdekesen nyilatkozik maga Mohamed a pogány arabok szokásairól, amikor ezeket mondja: “Imádságuk a szent házban nem áll egyébből, mint fütyülésből és kézcsattanásból." A sátoros beduinok pusztáin nem voltak szentélyek. E városokban voltak az istenségek templomai s az országos vásárok és búcsúk idején a legtávolabbi vidékekről is ezek gyűjtötték össze az arabokat. Ősi idők óta a legtekintélyesebb szentély Mekkában állott, mert itt volt a mai napig is nagy tiszteletben álló Kába, az arabok szent köve. A hagyományok szerint az istentisztelet abból állt itt régente, “hogy férfiak és nők mezitelenül járták körül a Kábát, ujjaikat összefonva azokon keresztül fütyörésztek és összecsapkodták kezeiket." Ily szertartásból állott mekkai isteni tiszteletük, amelynek helyébeMohamed az imádságot rendelte el. De még világosabban megérteti a pogány arabok irtózását mindenféle imádságtól a következő  legenda. Mohamed próféta a monda szerint csodálatos módon látogatást tett az egekben, sorra bejárta a hat alsó eget és üdvözölte ott tartózkodó próféta-elődeit, Ádámot, Idriszt, Mózest, Ábrahámot és Jézust. Aztán feljebb szállt és átvette az Ur parancsait: “Allah az én népemnek ötven imádságot parancsolt naponként" - mondta, mikor visszatértekor találkozott Mózessel.

“Milyen parancsolatot szabott Allah a te néped elé?" - kérdezte Mózes. “Ötven imádságot rendelt" - felelte Mohamed. “Menj vissza Istenedhez - így szólt erre Mózes - és mondd meg neki, hogy a te néped ennyit ki nem bír." A legenda aztán így folytatja: “Visszamentem erre Alláhhoz és ő elengedte az imádságok felét. Ismét Mózeshez jöttem és értesítettem őt." “Menj vissza - szólott ismét Mózes - és mondd meg istenednek, hogy néped még ennyit sem bír ki." “Visszamentem ismét Alláhhoz, előadtam kérelmemet és Allah így szólott: Ötvennel kezdtük, tegyük hát ötre, de most már nem változtatunk szavunkon."“Megint értesítettem Mózest, aki engem ismét vissza akart küldeni istenemhez, hogy engedjen el még valamit, de én így szóltam hozzá: Már most szégyellem magam istenem előtt." Igy maradt meg a mindennapi öt imádság a mohamedánok vallásos kötelességének. Ez a legenda jellemzi legjobban a pogány arabok idegenkedését az imádkozástól. Az arab nép nem bírja ki az imádkozást és a próféta még a naponkénti öt imádságot is alig meri kötelességévé tenni. Nehezen is voltak ezek az előttük érthetetlen imádkozásra ráfoghatók. Mekka elfoglalása után történt, hogy a próféta az arab törzsek megtérítéséhez fogott. A Tájif környékén lakó törzsre kerülvén a sor, a nemes törzs tagjai már nem bírván ellene állani a próféta hatalmának, alkudozásba bocsátkoztak a győzővel.

Az alkut azon kezdték, hogy késznek nyilatkoznak ugyan az izlám vallását fölvenni, de csakis azon föltétel alatt, hogy három esztendeig még nem kötelesek imádkozni. Csakis Omár erélyessége bírta reá Mohamedet, hogy ezt a föltételt el nem fogadta. Ebből az adatból is láthatjuk, mily idegen dolog volt a beduin arab szemében az imádkozás. Mindenre reá áll, elhisz mindent, csak imádkozásra ne kényszerítsék. Az arab sivatagnak is megvolt a maga vallása. A beduin ember vallása: a murúa. Ezt a szót nehéz volna lefordítani. A murúát gyakorló férfi ugyanegy azzal, kit az angol dzsentlemennek nevez. A murúa szószerint férfiasság, de ebben az értelemben: a kötelességek teljesítése. Ebben a vallásban nincs helye sem istennek, sem angyaloknak, sem a feltámadás meg az ítélet napjának. Nincs benne imádkozás, sem bőjtölés. Éltető eleme a jogérzet és dogmája a hűség. Aki a vendégszeretet tényét nem gyakorolja, aki a sátrába menekülő üldözöttnek nem nyújt segélyt üldözői ellen, aki az ígért hűséget meg nem tartja, aki törzsét s ennek érdekeit elárulja, aki nem áll bosszút törzsfelének vagy a hozzá menekült idegennek kiontott véréért, aki féltékenyen meg nem őrzi a szabad születésű, telivér nemes arab jogait a nem szabad születésű ellenében, az nem becsületes arab ember. Ez a beduin arabnak a vallása. Az emberi tökéletesség ideálját pedig szerintük az éri el, aki egyszemélyben jeles költő, hős, kuruzsló, íjász.

S akik ezen tulajdonságokkal bírtak, azokat akámil = tökéletes jelzővel illették. De míg egyrészről a törzsi élettel kapcsolatos kötelességek teljesítésének, melyet ők hűségnek neveztek, a beduin arab lelkében nemvoltak korlátai, sőt e hűség az erkölcs legmagasabb fokán álló áldozatkészségig emelkedett, addig másrészről a jogérzetük nem mindig állt a tiszta erkölcs magaslatán. A jogot ők pusztán a hűség fogalmával azonosítják és teljesen ettől teszik függővé. Az ellenséges, azaz a nem szövetséges törzsek tevenyáját, akár alattomosan is, nem nyilt harcban elrabolni, elhajtani nemcsak hogy összefért az arab morállal, hanem dicsőségszámba ment. A beduin társadalom történetében a sértett becsület és a törzsek jogai miatt kelt s évtizedekig húzódó háborúkat találunk. A legcsekélyebb sértés, mely a beduin arab ember személyén vagy a törzs tekintélyén esett, végtelen háborúk forrása volt a sivatag lakói között. Becstelennek tekintették azt a törzset, mely valamely tagján ejtett sérelemért véres bosszút nem állt a sértő ember törzsén. A “lovagiasság" és a vele összefüggő sajátságos társadalmi fogalmak hazája ott van Arábia sivatagain. Az arab nép évkönyvei tele vannak az ily törzsháborúk történetével s harcias költeményekkel, melyek a csekélységek miatt támadt pusztító háborúkat dicsőítették. Az izlám előtti arab történelem nem is áll egyébből, mint ezen véres harcok hagyományos elbeszéléséből.

A legismertebb példa erre nézve az úgynevezett “Beszúsz háborúja," mely az arabok között példabeszéd tárgyává lett. Beszúsz a Temimtözshöz tartozó nő volt. Ennek a Beszúsznak volt egy Szád ben Semsz nevű “szomszédja," aki idegen törzsbeli ember volt ugyan, de védelme azért a “szomszédság"jogainál fogva Beszúsznak lovagias kötelességéhez tartozott. Szád tevéjét - a történelem ezen híres tevének nevét is feljegyezte, Szerábnak hívták, ez a szó “délibábot" jelent - egy nap a Temim törzs legelőjén legeltette, abban a hiszemben, hogy a “szomszédsági" viszony, mely közte és Beszúsz között fennáll, jogot ad néki a törzs legelőjének használatára. Beszúsz rokonának, Kulejbnek azonban nem tetszett a dolog s nyílával veszélyes sebet ejtett Délibáb tőgyén, úgyhogy tej helyett vért fejtek belőle. A Beki törzs, melyhez Szádot rokoni kötelékek fűzték, ezt háborús oknak vette s csakugyan negyven évig tartó kegyetlen háború fejlődött a szerencsétlen legelő-ügyből a két törzs között, melynek hősei ezen háború alatt vesztették életüket s róluk támadtak a legszebb költemények. A Kejsz és Fezára szomszédos törzsek között hosszadalmas háborúk keletkeztek, mert a lovak futtatása alkalmával egyszer összevesztek. Ezekben az arab nép hősének, Antarának is kiváló szerep jutott. Ily háborúk annál vérengzőbbek voltak, mert kóbor törzsek közt folytak le, amelyek nyilt sivatagban minduntalan szemben álltak egymással.

Sok beduin arab törzs végleg elpusztult ily háborúk alatt. A fegyverbíró tagok mind ottvesztek a csatamezőn, a többieket meg a  győztes törzs fogságba ejtette s beolvasztotta magába. Ezen vérengzéseket ki nem kerülhette az arab törzs, hacsak a gyávaság gúnyját nem akarta magára vállalni, akit pedig ily gúny ért, a sivatag társadalma szemében elvesztett minden jogot a lovagias becsületre. Ami a Mohamed tanában a vallás (din), az a beduin társadalom szemében a murúa. Mohamed sokkal inkább arab ember volt, semhogy ki akarta volna tépni nemzete lelkéből az arab erkölcs gyöngyét, a murúát. Sőt éppen ellenkezőleg, a pogány-arab murúával együtt járó erények gyakorlását Mohamed több hagyományos mondatban kívánja híveitől. Vannak azonban a murúának követelményei, melyeket Mohamed egyenesen kárhoztatott és melyek az ő erkölcstanával semmikép össze nem fértek. Az izlám a pogány arabsággal összehasonlítva, erkölcsi haladást jelez. Mikor a dsáhilijja (izlám előtti idő) erényeit, az úgynevezett murúát szentesítette s belevonta a vallás körébe, egyúttal eltörülte a dsáhilijja erkölcstelen szokásait és tanait. Az általa eltörölt pogány-arab szokások közt legjobban ismeretes némely arab törzsnek az a szokása, hogy az újszülött leánygyermeket néha elevenen eltemették. Leánygyermek születését az arab család nem tartotta szerencsés eseménynek. Ezt a szörnyű szokást így hívták: tuada.

Az izlám első éveiben a tuada megútáltatása végett mindenféle legendát költöttek. Az egyik legenda így szól: Midőn Szanda Briszt Zahra született, apja a leány eltemettetését sürgette, mert sötétbarna színű volt és az arabok az ilyen színű leányt születése után azonnal el szokták temetni. Meg is ásták a gödröt, de amint a leánykát a gödörbe akarták fektetni, egy titkos égi hang a következőkép szólalt meg: “Ne temessétek el ezen leányt, hanem hagyjátok itt a sivatagban!" A sírásó megfordult, hogy lássa, kitől eredt ez a megszólítás, de nem látott senkit. Ismét a gödörásáshoz fogott, ismét ugyanaz a titkos szózat hangzott. Erre az ásással megbízott férfi elment a leány apjához és tudósította őt tapasztalatáról. Erre a leányt csupa félelemből életben hagyták. A kurejs törzs legbölcsebb javasasszonya vált belőle. Egyszer ezt jövendölte törzsének: “Van közöttetek prófétanő, ki prófétát fog szülni. Mutassátok be nékem leányaitokat, hogy megmondhassam, melyik közöttük az a boldog, kire jövendölésen vonatkozik." Elébe vitték a leányokat, valamennyit. Végre Aminát, Vahb leányát mutatták be neki, midőn ezt megpillantá, így szólt: “Ez a prófétanő, aki prófétának fog életet adni." Amina volt az anyja Mohamed prófétának, ki a tuada szokását eltörölte az arabok között. Az arabok vendégszeretete és nagyfokú becsületérzése közmondásos volt.

Adott szavát az arab nem szegte meg, mert a szószegésért életével lakolt. De viszont a bosszúérzet, a megtorlás ösztöne hallatlan mértékben dühöngött az arabok között. Senki valamely igaztalanságot, sérelmet megtorlatlanul nem hagyhatott és mert az egyesnek érdekei a családéval, vagy nemzetségével szorosan össze voltak forrva. Virágzott a vérbosszú. A vérbosszú borzalmai rettenetesek voltak. Néha megesett, hogy évtizedek teltek el, amíg a sértett család akkép állott bosszút az ellenfelén, hogy arab felfogás szerint a két család között helyreállhatott a becsületbeli értékegyensúly. Éppen az a körülmény, hogy az arabok nemzetségi és törzsszervezete nem kedvezett az állami formák megerősödésének, okozta azt, hogy függetlenségüket nemcsak Bizánc, hanem Perzsia is állandóan veszélyeztette.

Mohamed próféta. - Az izlám kezdetei.

Mekka város volt az arabok vallási központja, amikor pedig egyistenimádók lettek, akkor is Mekka maradt az arabok igazi szent városa. A Kába őrizete a koreisiták törzsére volt bízva s ez okból a koreisiták területe szent és sérthetetlen volt az arabok szemében, ami természetesen maga után vonta, hogy ez a nemzetség nagy hatalomra, tekintélyre vergődött és a nemzetközi érintkezésben is a koreisitáknak jutott nevezetes szerep.

Az idegen népek kereskedőivel folytatott hosszas érintkezés azután idővel maga után vonta, hogy az arabok többistenimádása lassankint kiveszett. Pogány mivoltuk már csak némi szertartásos külsőségekben nyilvánult, egyébként pedig lassankint az egyistenimádás eszméje kezdett terjedni közöttük. Ebben az időben született Mohamed, az a nevezetes vallásalapító férfiú, akire az a hivatás várt, hogy egész Keletnek viszonyait megváltoztassa s a mindenkép erőre termett, hatalmas népét egy táborba terelje. Mohamed (magyar értelme: magasztalt) a hagyomány szerint Krisztus után 571-ben született Mekkában és a kureisiták törzséből származott. Már nagyapja, Abd-al-Mollalib, valamint dédapja, Hasim, magas papi méltóságokat töltöttek be a kureisiták törzsénél. Az idők folyamán azonban Mohamed családja sokat veszített jelentőségéből. Mohamed apja, Abdallah már csak szerény, vagyontalan arab kereskedő volt. Mohamed születésekor apja már meghalt s alig volt Mohamed néhány éves, amikor anyját is elvesztette. Ifjúságára vonatkozólag nincsenek biztos adataink. A vallásos legendák szerint, mint juhpásztor őrizte a gazdag mekkaiak nyájait. Az árva gyermeket a nagyapa, Abd-el Mollalib, ennek halála után pedig nagybátyja, Abu Talib vette magához és magával vittek hosszú kereskedelmi utazásaira. Kétségtelen, hogy Mohamednek, aki a keresztényekkel sokat érintkezett, nem annyira kereskedelmi ügyek, mint inkább vallási kérdések ragadták meg a figyelmét. Huszonöt éves korában egy gazdag kereskedő özvegyének, Khadidsának az üzletébe lépett.

Itt olyan hűségesen végezte teendőit, hogy megnyerte a negyvenéves özvegy vonzalmát, aki házasságra is lépett a sokkal fiatalabb Mohameddel. A szorgalmas fiatal kereskedő ezután is tett nagy utakat a kereskedelmi karavánokkal s ismét alkalmakat találhatott arra, hogy a különböző vallások rendszerével megismerkedjék. Körülbelül 40 éves volt, amikor visszavonult a kereskedéstől s teljesen átadta magát a vallásos szemlélődésnek. Jól ismerte Mohamed az arabok társadalmi viszonyait, de különösen tájékozva volt a mekkai állapotok felől, ahol a kifejlett kereskedelem következtében a gazdag és a szegény arab között az ellentét ugyancsak kirítt. Mohamed tehát mint szociálreformátor foglalkozni kezdett az égetővé vált társadalmi kérdésekkel és arra a gondolatra jött rá, hogy a szegény és gazdag között az ellentétet csakis a gazdagok köteles jótékonykodása által lehet kiegyenlíteni, amelynek következménye az lenne, hogy a gazdagok lelkileg megtisztulnak és jogot szereznek a paradicsom örömeire. Azok, akik tehetik és mégsem cselekednek jót, “tisztátalanok." Ezek, amikor az ítélő Isten előtt megjelennek, a tüzes pokolba jutnak. Mohamed Isten alatt a keresztények és zsidók istenét értette, de természetesen más tulajdonságokkal felruházva. A hagyomány szerint Mohamed az egy igaz Istenről való elmélkedéseit a Mekka mellett levő Hirá-hegynek barlangjában folytatta és fejezte be. A monda úgy tudja, hogy itt voltak látományai és jelenései Mohamednek.

A hirái barlangban jelent meg Gábor arkangyal is Mohamednek a hagyományok szerint és így szólt hozzá: “Istenen kívül más Isten nincsen és Mohamed az ő prófétája!" Ez képezte a mohamedán vallás magvát és egyúttal Mohamed hivatásának mondai alapját. Mohamednek a hagyomány szerint még sok egyéb látomása volt, de mindezek ellenére az arabok megtérítése nemcsak lassan ment, hanem kezdetben szinte áthághatatlan nehézségek mutatkoztak és Mohamed nemcsak üldözéseket volt kénytelen elszenvedni, de gyakran élete is komoly veszedelemben forgott. Negyvenéves volt már Mohamed, mikor a nyilvánosság előtt fellépett. Ahol valami gyülekezetet látott, ott azonnal megjelent és hirdette az egyistenimádást. Mohamednek azonban alig akadtak kezdetben hívei. Elsősorban felesége, Kadidsa fogadta el az új hitet. Kadidsa bíztatására Mohamed nagyon is rá volt utalva, mert az ő támogatása nélkül aligha jutott volna valamire. Mohamed nagy sikerrel már csak azért sem hirdethette a tanait, mert épp a saját törzsrokonai, a kureisiták voltak a legnagyobb ellenségei. Ez érthető volt, amennyiben a kureisiták kiváltságát képezte a Kába-szentély őrzése, már pedig Mohamed tanai a kureisiták törzsének különös jelentőségét lényegesen csökkentették volna. Lassan, rendkívül nehezen tudott tehát Mohamed követőkre találni.

Néhány rokona és ismerőse, valamint szolganépe szegődött melléje, akiket burkolt, homályosnak látszó mondásokkkal, félig-meddig költői lendületű strófákkal (szurák) igyekezett az új tan erkölcseire kioktatni. Ezek az oktatások képezték később a Korán alapját. Nagyon sok ellenséget szerzett magának Mohamed azáltal, hogy a régi hagyományokkal ellenkező tanokat hirdetett. Keresve-kereste, hogy az emberek tömeges együttlétét kihasználhassa tanainak népszerűsítésére, de szorosan vett híve csak egy volt, a - felesége. Kadidsa azonban nemsokára elhalt. Hatvanöt éves volt a hű nő, midőn meghalt. Mohamed keservesen megsiratta. Ámbár Kadidsa férjénél sokkal idősebb volt s midőn férjhez ment, már rég túlhaladta a virágzó éveket, főleg ha keletet vesszük tekintetbe, hol a nők sokkal gyorsabban hervadnak és öregednek, mint nálunk. Mohamed mégis hű maradt hozzá utolsó percig. Az arab törvények megengedték volna a többnejűséget, de Mohamed nem élt ezzel a szabadsággal, míg Kadidsa meg nem halt. De mióta ez elhunyt, Mohamed nagyon is bő mértékben kezdte élvezni e szabadságot. A saját maga által hozott törvény négy feleséget engedett meg minden igazhívőnek, hanem ő nem szabta magát e korlátokhoz, azt tartotta, hogy a közönséges halandók számára kimért törvény nem kötelezi a prófétát. Heves véralkatúnak s szerelmes természetűnek festik. Ifjúkorában mérsékelni tudta magát, csak öreg korában nem.

Egy hónappal Kadidsa halála után már kiválasztott magának egy szép gyermeket, hű követőjének, Abu-Bekrnek leányát, Ajisát. De a szép kis leány még csak hétéves volt s bár Keleten szerfölött gyorsan fejlenek ki a nők, pár évig mégis várni kellett, hogy a mennyegzőt megtarthassák. Mohamed azonban okos volt, addig is, míg Ajisa eléri ama kort, melyben férjhez mehet, egyik tanítványának özvegyét, Sandát vette nőül. Ez a próféta kedvenc leányának, Fatiménak dajkája volt egykor s egyike azon hívőknek, kik az első üldözés idején Mekkából Abesszíniába futottak. E nő azonban sohasem bírta teljesen megnyerni a próféta szívét s későbbi években csak névleg maradt neje. Mohamed szívét egészen a szép gyermek, Ajisa foglalta el, kit legjobban szeretett minden felsége közt. Kadidsa és Abu-Taleb halála legfőbb támaszaitól fosztotta meg Mohamedet. Mióta nem védte őt nagybátyja tekintélye, Abu-Zofián és Abu-Dzsál újra föllázították ellene a kureisitákat. Ujra megkezdődött az üldözés s Mohamed ismét menekülni kényszerült. A kies fekvésű Tajef várost választotta menhelyül, mely a sivatag puszták közepett szőlőivel és kertjeivel, barack és fügefáival, a pálmák, dinnyék és gránátalmák sokaságával egy kis paradicsomhoz látszott hasonlónak. De rosszabb helyre nem jöhetett volna a hitújító. Tajef a bálványimádás főfészke volt. Hasztalan kísérlette meg Mohamed a térítgetést. Mihelyt prédikálni kezdett, tombolás, üvöltés szakította félbe szavait.

Szidalmazták, kövekkel dobálták s végre annyira fölingerült ellene a nép, hogy gyalázatosan kikergették a városból. egy ideig most a pusztában bolyongott. Nem mert Mekkába hazatérni s nem talált sehol biztos menhelyet. Hű szolgája, Szaid kísérte el bujdosásában. Ő szerzett neki titkos rejtekhelyet az egyik tanítvány házánál Mekkában, hová visszalopakodott a próféta. Nyilvánosan nem mutogathatta magát. A gyakori bujdosás és magány ismét nagy erővel rohanták meg képzelődését. Gyakori álomlátások környezték s a tébolyhoz hasonló, ami e lázasan izgató időszakban a fejében kering. Ez időszakra esik a monda szerinti éjjeli utazása Jeruzsálembe s a hetedik égbe, hol személyesen beszélt az Istennel, kinek arcát húszezer fátyol borítja, mert emberi szem megvakulna, ha belépillantana. Mikor e csodás utazását körülményesen elbeszélte, hívei közül is némelyek kétkedve tekintettek reá, vajjon nem őrülttel van-e dolguk. A kureisiták egyenesen veszélyes tébolyodottnak nyilvánították, kit el kell tenni láb alól. Némelyek azt tanácsolták, hogy száműzni kell örökre. Végre Abu-Dzsál kijelentette, hogy egyetlen mód megmenekülni e veszélyes embertől, ha őt megölik. Mindnyájan beleegyeztek. S hogy a rokonok vérbosszúját ne idézzék egyesek fejére, azt határozták, hogy minden családból egy ember bele fogja döfni kardját Mohamed testébe. Mohamed értesült e tervről. Ő különben már menekülésének előkészületeivel foglalkozott.

Helyet keresett, valami nagyobb várost, hol biztosan meghúzhatná magát az üldözések elől vagy valamely hatalmasabb törzset, mely őt vendégszeretőleg befogadná és megoltalmazná. A búcsújárás ideje alatt találkozott Medinából jövő zarándokokkal. E város valami hatvan mérföldnyire feküdt Mekkától s lakói közül sokan voltak zsidók és keresztények. Hanem a zarándokok tiszta arabok voltak a Kazraditák régi hatalmas törzséből. Amint ezek prédikálni hallották Mohamedet, elragadta őket a próféta ékesszólása. Ugy gondolták, hogy ez bizonyára a Messiás, akinek eljöveteléről nekik zsidó barátaik beszéltek. S mennél tovább hallgatták, annál jobban megérlelődött bennük e hit. Fölvették az új vallást s visszatérve Medinába, tovább terjesztették a reformációt. Az új tanítványok előbb egyengetni akarták az útját otthon. Csak miután Medinában gyorsan lábra kapott az új hit, jöttek el mintegy hetvenen, ünnepélyesen meghívni a prófétát. Mohamed nagybátyja, Al-Abbasz, ki éppoly rokoni szeretettel pártfogolta öccsét, mint azelőtt Abu-Taleb, bár ő sem tartozott az új hit követői közé, jelen volt az éjféli találkozáson. Al-Abbasz intette a medinaiaikat, hogy ne csalogassák öccsét városukba, ha nem bírják eléggé megvédeni s ne zúdítsák föl maguk ellen egész Arábiát azzal, hogy nyíltan vallják az új hitet. De intéseit nem vették figyelembe s megkötötték a formaszerű szövetséget Mohameddel.

Kötelezték magukat, hogy lemondanak a bálványimádásról s nyiltan, félelem nélkül vallják az egy igaz Istent. Mohamed engedelmességet kívánt tőlük a maga számára, a jó és balsorsban s tanítványainak, kik Medinába elkísérik, éppoly oltalmat, mint amilyenben részesítik saját nőiket és gyermekeiket. A küldöttek kezet adtak rá Mohamednek s letették a hűségesküt. “Hanem mi lesz a jutalmunk - kérdezték - ha a te ügyedben elesünk?" “A paradicsom!" - válaszolta a próféta. A küldöttek eltávozása után még egy ideig Mekkában maradt Mohamed. Csak azon éjjel futott el, mikor a gyilkosok házába törtek. Az igazhívők Gabriel arkangyalnak tulajdonítják a próféta megmentését. Már az ajtó előtt álltak a gyilkosok. Egy ideig haboztak az összeesküvők, álmában rohanják-e meg vagy megvárják, míg fölkel s kijön. Benéztek az ajtó hasadékán s látták, hogy zöld köpenyébe takaródzva alszik. De mikor betörték az ajtót s a fekvő fölkelt, akkor vették észre, hogy csalódtak, Ali, Mohamed rokona állt előttük zöld köpenyében. A próféta ezalatt elmenekült. Abu-Bekr házába futott s onnan egyedül csak hű tanítványa által kísérve még azon éjjel elhagyta Mekkát. Abban állapodtak meg, hogy a várostól messze, a Szor hegyén egy barlangban fognak elrejtőzni, míg biztosan útra kelhetnek Medinába s addig az Abu-Bekr gyermekei titkon hoznak nekik enni.

A monda azt tartotta, hogy a barlang előtt egy pók hálót kötött, egy galamb pedig tojásokat rakott, mire Mohamed üldözésére kiküldött fegyveres emberek visszatértek, mert oda, ahol egy pók hálót kötött és a galamb tojásokat rakott, Mohamed be nem mehetett, hisz akkor a pókhálót eltépte volna, a galambtojásokat pedig eltaposta volna. Ezek után Mohamed és társai előbujtak rejtekhelyükből és 622. évi szeptember 24-én visszamenekültek Medinába. (Ettől az időtől, Mohamed “menekülése" idejéből kezdték később a mohamedánok az időszámítást.) Az izlám történetében nagy változást jelentett, hogy Mohamed híveivel együtt Medinában telepedett le. Medina lakóinak nagy része elfogadta Mohamed tanait, Mohamed pedig, hogy a körülötte lakó keresztények és zsidók rokonszenvét megnyerje, ezeknek több vallási szokását, ritusát, parancsát átvette, egyúttal pedig kihirdette a dsihád-ot, a vallásháborút mindazok ellen, akik az új tanokban nem hisznek. Ekkor kezdődik az izlám igazi terjedése. Mohamed csakugyan a fegyverek segélyéhez folymodott és amikor elég erősnek vélte magát, 624-ben támadólag kezdett fellépni, legelőször is a kureisiták karavánjai és karavánfedezete ellen. A siker által felbuzdulva, a Medina körül lakó kisszámú zsidó törzseket hódította meg. De már 625-ben a túlerőben levő kureisiták támadását nem tudta kiállani. A Medina mellett levő Ohod-hegynél nagy vereséget szenvedett, sőt Mohamed is sebet kapott. A vereség után azonban Mohamed csakhamar összeszedte magát és újból szervezte híveit.

Igaz ugyan, hogy a kureisiták törzse most már a Beni Kureiza zsidó törzzsel szövetkezett s tízezer fegyveres emberrel szándékoztak Medinát megostromolni, ámde az ostrom sikertelenül végződött. A kureisiták elvonultak, Mohamed pedig megtámadta a magukra hagyott Beni Kureiza törzset, azt tönkreverte és hatszáz zsidó férfiút Medina piacán kivégeztetett. Ezt a győzelmes eseményt Mohamed egy mondásba foglalva beleillesztette a Koránba. Ezek a kisebb-nagyobb sikerek alkalmasak voltak arra, hogy Mohamed népszerűségét növeljék. Néhány kisebb arab törzset meghódolásra kényszerített, másokkal pedig szövetkezett. Végül a kureisitákkal is fegyverszünetet kötött, mint hatalmasodó, népszerű férfiú 629-ben Mekkába jött és ott zarándokként elvégezte még a régi ceremóniális imákat is a Kába-szentélyben. Ezalatt híveinek száma folyton szaporodott. Különösen az a tanítása, hogy a szegényeken segíteni kötelesség, hódította az alsóbb néposztályt tömegesen a táborába. Igy aztán 630-ban már tízezer elszánt harcos élén jelent meg Mekka falai előtt, mivel a mekkaiak a tíz évre kötött fegyverszünetet megsértették és a várost megadásra kényszerítette.

Legerősebb ellenfelei meghunyászkodtak előtte, mire Mohamed hatalma tudatában elment a Kába-szentélybe,mintegy búcsúzóul hétszer körüljárta a szent követ, háromszor megcsókolta, mire parancsot adott felfegyverzett híveinek, hogy a szentélyben található bálványokat zúzzák össze. Mohamed belátta, hoggy csakis hatalma megmutatásával tud hatni a népre. Megparancsolta tehát az araboknak, hogy a Kábát ezentúl ne merjék pogány módra tisztelni, mert a Kába ezentúl az egy Isten tiszteletére van szánva. Amikor pedig Mohamed Mekkának feltétlenül ura lett, méltányosság és elnézés segélyével igyekezett a népet magához láncolni. Bebizonyította, hogy jól ismeri az arabok lelkületét, kedélyvilágát és gyenge oldalait, mert Arábiának tetemes részét uralma alá vetette és tanainak követői napról-napra mindinkább szaporodtak. Az izlám néhány év alatt oly bámulatos módon elterjedt, hogy amikor Mohamed a hidsra (vagyis a menekülés) tizedik évében (tehát 632-ben) utoljára Mekkába zarándokolt, útjában közel százezer mohamedán kísérte el. De alig tért vissza Mohamed a zarándoklatból, amikor néhány hétre rá beteg lett és kedvenc felesége, Aisa karjai között 632 június 7-én 63 éves korában meghalt. A hívők nagy fájdalommal vették halála hírét, sokan kételkedtek is benne, maga Omár, Mohamed híres hadverő vezére is. Ekkor Abu-Bejr odalépett a hívők sokasága elé és kijelentette: “Aki közületek Mohamednek szolgált, tudja meg, hogy ő meghalt, de aki az ő istenének szolgált, az szolgálja őt továbbra is, mert Mohamed istene él és nem hal meg soha!" Érdekes férfiú volt Mohamed. A keleti férfiú jellegzetessége mintha fokozott mértékben összpontosult volna benne.

Mélytüzű fekete szemei, fekete hosszú szakálla és vállakra lelógó haja, karcsú, magas alakja és nyomatékos hangú beszéde mind alkalmas tulajdonságok voltak ahhoz, hogy Mohamed a környezetére hatni tudjon. Egyébként Mohamed nem volt pompakedvelő, sőt szerette az egyszerűséget. Ruházata, lakása, életmódja a legegyszerűbb volt, mindenkivel szívesen érintkezett, elbeszélgetett s ezzel az alsóbb néposztály rokonszenvét nyerte meg. Háborúban kettős páncélinget és sisakot hordott és embereit csodálatos módon tudta fanatizálni. A házasélet szempontjából kedvezett a keletiek érzékiségének. Kezdetben azt hirdette, hogy négynél több feleséget a mohamedán nem tarthat, de néhány év mulva egy Korán-versben kijelentette, hogy Allah a feleségtartás szempontjából messzemenő rendelkezési jogot engedélyezett neki. Természetes, hogy Mohamed úgy önmagának, mint híveinek négynél több feleséget engedélyezett. Ami ezekután Mohamed tanításait illeti, úgy azt kell megjegyeznünk róla, hogy némi tekintetben semmi egyéb sem volt, mint a zsidó vallás átformálása, alkalmazása az arabok viszonyaihoz. Másrészt a keresztény tanokból is sokat átkölcsönzött Mohamed (próféták, angyalok, Krisztus). Krisztusról azt mondja: “Valóban, Jézus, a Messiás Mária fia, Istennek a küldötte." Jellemző Mohamed tanításaiban a végzetszerűség. Minden ember sorsa előre el van határozva, ez ellen küzdeni nem lehet, sőt az ellen küzdeni bűn.

Minden úgy van jól, amint van, mert máskép nem lehet. Ez a felfogás azután a mohamedánok hadi erényeit bámulatos, halált megvető bátorságig fokozta. Különben maga az “izlám" szó is azt jelenti, hogy “megadás", “belenyugvás" (t.i. az isteni rendelésbe). Ez tulajdonkép az izlámnak egyik főelve, amelyhez az izlám terjesztése érdekében folytatandó kíméletlen harc csatlakozik. Az izlám szertartásait Mohamed a lehető legcsekélyebbre redukálta. Ötszöri vallásos mosakodás, rövid imákkal, továbbá a péntek megünneplése, valamint a ramazán - egyhónapi bőjt - mindez körülbelül kimeríti a vallási aktusokat. A szeszes italoktól, zsíros ételektől való tartózkodás az izlámnak fontos egészségügyi szabálya. Az a parancs pedig, hogy minden mozlemita legalább életében egyszer látogassa meg Mekkában a szent Kábát, az izlám egységének, centrumának fenntartására irányult. Az izlámra vonatkozó írásbeli adatok csak későbbi, szóbeli közléseken alapuló feljegyzések. Nem lehet tagadni, hogy a Koránban összegyüjtött vallási parancsok, bölcselkedések, mondások közül főleg a régebbiek, úgy a tartalmuk, valamint költői lendületüknél fogva ma is gyönyörködtetők. Mohamed tanításait egyébként a próféta halála után két évre Abu-Bekr rendelkezésére Zeid ben Thábit írnok foglalta a “Korán" nevű gyüjteményben 114 fejezet (szunna) alatt egybe.

Hogy az izlám nagyon feltűnő hasonlatosságot mutat a zsidó és keresztény vallással, azt bizonyítja, hogy Mohamed tényleg a zsidó és keresztény hívőkkel való kereskedelmi érintkezés után jött arra a gondolatra, hogy fajbelieit a jobb erkölcsöknek és az egy Isten imádásának megnyerje. Némely vallásbölcselő pláne úgy tünteti fel az izlámot, mint egy eretnek keresztény vallást.

Az izlám terjeszkedése.

Azt, hogy az izlám hódító hatalommá nőjje ki magát, Mohamed nem érte meg. Ellenben utódai alig néhány év alatt csodálatos eredményeket értek el és a vad fanatizmussal vívott vallásterjesztő háborúk (dsihádok) meghozták a kívánt eredményt. Mohamed közvetlen halála után azonban felette szükségesnek látszott az Abu-Bekr erélye és biztatása, mert a próféta váratlan halála az izlámra végveszedelmet jelentett. Elsősorban is a próféta rokonai akartak hajbakapni afelett, hogy ki legyen a próféta igazi utóda. Tulajdonkép csak négy férfiúnak lehetett igénye: Aisa (Mohamed második felesége) atyjának, Abu-Bekrnek, azután a vitéz Omárnak, aki szintén apósa volt Mohamednek s aztán Olmánnak és Alinak, a próféta vejeinek.

A főmozlemiták bizalmas értekezletén már csak Abu-Bekr és Omárról volt szó, mire Omár az idősebb Abu-Bekr javára visszalépett e szavakkal: “Te vagy a legörebb, a legbölcsebb, a legérdemesebb a próféta hívei és barátai között, te lész az utóda is. Ő maga jelölt ki téged e méltóságra, midőn megbízott, hogy betegsége alatt te végezd helyette az imákat, oktasd a népet, hirdesd az igazságot. S halál arra, aki mától fogva a nép beleegyezése nélkül vagy éppen a nép akarata ellen ragadja körmei közé a főhatalmat. És halál mindazokra, akik csatlakoznak hozzá és teljesítik parancsait." Ezekre a szavakra mindnyájan utánozták Omár példáját s rajongó lelkesedéssel tódultak Abu-Bekr felé, hogy kezeit csókolják. Abu-Bekr tiltakozott. Fejedelmi méltóságra nem vágyik, isten helytartója maga a próféta volt. Ő ennek lehet csupán a helytartója. S felkérte a népet: szólítsa őt egyszerűen kalifának. (Kalifa azt jelenti: utód.) A furfangos kalifa most már azt is kíváncsi volt megtudni: mit szól mindezekhez Ali? Omár ajánlkozott, hogy majd kipuhatolja. Meg is indult nyomban hozzá néhányszáz fegyveressel. Körülrakta Ali házát őrökkel és belépett. Röviden közölte, ami a piacon történt s felszólította, hogy ismerje el Abu-Bekrt a próféta utódául. Ali egy darabig csak ötölt-hatolt s óvatosan kerülgette az eléje tálalt forró kását, a heves Omár azonban hamar kiesett békehírnöki szerepéből s hogy kettévágja a céltalan, huzavonó vitatkozást villámló szemekkel s elborult homlokkal szólott: “A nép szava szent. A nép akarata törvény.

Aki nem engedelmeskedik, fejére gyújtom a házat, fojtsa meg a füst, ölje meg a láng, temessék el az összeomló falak."“Kattab fia - kiáltott közbe szemrehányó, panaszos hangon Fatime, Ali hitvese, a próféta kedvenc leánya - csak nem fogsz tán ily iszonyú tettre vetemedni?"“Amit mondok, meg is teszem" - felelte ridegen és sötéten Omár s miután Ali barátai tudták, kivel van dolguk, beadták a kulcsot. Fatimét nemsokára sírba vitte a szégyen és a bánat. Ali meglátogatta a kalifát s színre kiengesztelődött vele. Azután Arábia belsejébe húzódott Fatime árváival: Haszánnal és Hoszeinnel, kiknek később nagy számra nőtt unokái megannyi főnemesek lettek s magas származásuk jeléül még századok mulva is zöld turbánt viseltek. A zöld turbánnal kárpótolta őket a mozlimok hálája és kegyelete a prófétai köpenyegért. A lázongó arab törzsekkel nem lehetett oly könnyen végezni, mint Alival és csekélyszámú barátaival. Az arabok nem igen tudtak megbarátkozni sem a vallási ceremóniákkal, sem az adóval, amelyet a gyülekezet céljaira és a szegények fölsegélyezésére minden mohamedánnak fizetnie kellett. Az a jelszó, hogy: nem fizetünk, ezreket vont mindenünnen a harcrahívó zászló alá s e fanatikus tömegnek népszerű vezére is találkozott. Málek Ibn Novirah, a híres sejk mindazon tulajdonságokat egyesíté magában, amik az araboknál befolyást szereznek. Abu Bekr nem is vette tréfának, mikor meghallotta, hogy ily férfiú vezeti a fölkelőket Medina ellen. Rögtön kitatarozták a város omlatag bástyáit s ahol kellett, újakat emeltek.

A nőket, gyermekeket, aggyastyánokat és a betegeket a közelfekvő hegyek sziklaoduiba és barlangjaiba szállítatták. Minden fegyverfogható mozlimnek kardot nyomtak a markába s kiválasztva közülük a 4000 legderekabb legényt, azok élére a szilaj, bátor dicsszomjas és rajongóan vallásos Khálidot állították. Abu Bekrnek nem arra kellett őt unszolnia, hogy üsse, hanem arra, hogy kímélje a tévelygőket, ha kedvez a szerencse neki s legyőzheti s elfoghatja az ellentábort. Khálid igazolta a reményeket, miket hősiességébe és ügyességébe helyeztek. A legelső összeütközésnél tönkreverte a felkelőket. A foglyok között ott volt Málek is feleségével, Arábia legszebb asszonyával, aki egy dal szerint mindenkit megigézett, aki egyszer a szemébe nézett. Khálid is úgy járt. A szép asszony megigézte a durva katonát. “Miért nem akarod fizetni az adót?" - kérdezte zordonan a férjtől. “Mert ahhoz, hogy Alláht imádjam, nem szükséges, hogy ily zsarolásnak is alávessem magam!" - felelé büszkén Málek. “Alamizsna nélkül nem hat fel az égbe az imádság!" - szólt ingerülten Khálid. “Ki mondja  azt? A te urad talán?" - vágott vissza csípősen a fogoly. “Az én uram?" - ordított dühösen a vakbuzgó mozlim. “Hát neked nem urad talán az én uram? Alláhra mondom, nagy kedvet érzek, hogy kevély fejedet leüttessem." “Ezt is a te urad parancsolja nemde?" - kérdezte Málek még élesebb gúnnyal. Khálid szemeit elfutotta a vér. “Dacolni akarsz?" - kiáltotta felindulástól remegő hangon.

“Jó! Üssétek hát le e hitvány lázadó gonosz fejét!" Málek feleségére nézett. “A te szépséged öl meg engem" - szólt halk, de nyugodt hangon. “Hazudsz! A próféta büntet, mivel megtagadtad az igaz hitet!" - jegyezte meg hevesen Khálid. “Én nem vagyok hitszegő, én most is az igaz hitet vallom!" - bizonykodott a fogoly. De Khálid intett s ugyanazon pillanatban megvillant Málek feje fölött a handzsár s a kegyetlen ítéletet végrehajtották. Abu-Bekr benső embere volt a prófétának s be volt avatva minden terveibe, titkaiba. Nemcsak azt tudta, hogy mit beszél és mit cselekszik, de azt is, hogy mire gondol, miről ábrándozik magányos óráiban. Ily titkos gondolata volt Mohamednek a többi közt az, hogy Szíriát meghódítja. Khálid rohamos győzelmei fölelevenítették Abu-Bekrben e bizalmas vallomások emlékezetét. Egy szép reggel a következő kurta,  de kiszámíthatatlan horderejű körlevéllel lepte meg Abu-Bekr a köves és boldog Arábia minden egyes törzsfőnökét és sejkjét. “A végtelen, jóságos és nagy könyörületességű Isten nevében áldást, békességet, jó szerencsét minden igazhívőnek! Dicsőség legyen Istennek és az  ő prófétájának, Mohamednek. Ezennel adom tudtára mindeneknek, akiket illet, hogy Szíriába hadsereget szándékozom küldeni, hogy ez országot a hitetlenektől megtisztítsa. Aki az igaz hitért harcol, Istennek szolgál." A sereg lassankint úgy fölgyűlt, hogy a lovaknak és gazdáiknak egyaránt fölkopott az álluk.

Az ifjabbak zúgolódni kezdtek, hogy elvonták őket a tűzhelyeiktől azzal az ígérettel, hogy csatába és hódításra viszik őket s most itt henyélnek, itt tespednek, munka és foglalkozás nélkül - koplalva és unatkozva, céltalanul, hasztalanul napokon át, heteken át!..... Ez kellett Abu-Bekrnek. Ily kifakadásokat óhajtott és várt ő.“Ugy legyen, ahogy kívánjátok, fiaim!" - szólt szelíden a forrongó tömeghez. Kinevezte Abu Szofiánt fővezérré s kiadta az örvendetes jelszót: “Induljatok! Előre! Egy az Isten s Mohamed az ő prófétája!" “Egy az Isten s Mohamed az ő prófétája!" - dörögte a sokezer katona lelkesedéssel. A kalifa maga egynapi járóföldön gyalog kísérte a csapatokat. A válás percében meg is áldotta a távozókat. Abu-Szofiánnak pedig erősen a lelkére kötötte, hogy kímélje katonái életét. Herákliusz, a bizánci császár csak úgy félvállról felelgetett azoknak, kik birodalmának legszebb gyöngye, Damaszkusz felé közeledő arab hordákra figyelmeztették. Önhitt gőgből csak egy hadtestet küldött Szíria szélére. Ezt Abu-Szofián úgy szétverte, hogy a kevély császár akkor értesült csupán a vereségről, mikor ellenfelének, a kalifának Medina kapuinál a zsákmány drága terhe alatt görnyedező tevék bizonyították immár, hogy a szaracénhad győzött s szabadon garázdálkodik a szomszédos tartományban. Abu-Bekr jól használta föl a nagyértékű zsákmányt is.

Saját szerény háztartását, mely egy tevére és egy rabszolgára szorítkozott, bőven födözte az alamizsna-adónak őt illető része. Annyifelé osztotta a hadizsákmányt, hogy mindenkinek jusson belőle s akinek többre fájt a foga, annak azt felelte: “Eredj a sereg után. Szíriában annyi a kincs, mint nálunk a homok." A tanácsot sokan megfogadták s az első hadtest nyomában már új porfelhő kelt s új csapatok jöttek, hogy osztozzanak a merész vállalat viszontagságaiban, esélyeiben és dús hasznában. Khálid újból emberül megfelelt feladatának. Megverte és megölte a hirai fejedelmet s fiát 70.000 aranyra rugó hadisarccal fogolyként vitette Medinába. Ráüzent a kalifa, a “királyok királya" a perzsa uralkodóra is, térjen az izlámra vagy fizessen évi adót. Az Eufratesz partjain is letűzte a meghódított földbe diadalmas lobogóját az arab sereg. Medina népét Khálid minden nap új ajándékokban részesítette. A kalifa határtalan örömét csak Abu-Obeida siralmas levelei zavarták. Ez folyton panaszkodott, hogy Herákliusz roppant sereget gyűjt s ha a kalifa nem intézkedik jókor, baj lesz. A csöndes Abu-Bekrt kivette sodrából a gyávaságnak tetsző jajveszékelés. Irt Khálidnek. Khálid 1500 lovassal rögtön hátat fordított a perzsa birodalomnak és pihenés nélkül vágtatott új rendeltetése felé. Utközben értesült, hogy Abu-Obeida egyik alvezére, Szerdzsabil 10.000 lovassal éppen most vívja a gazdag és erős Bozrát. A várparancsnok, románusz gyáva volt.

A gondjaira bízott város rendkívül meg volt erősítve. Románusz mégis megszeppent és kész lett volna adófizetést ajánlani a mozlimoknak, ha a polgárok ki nem jelentik, hogy inkább meghalnak, hogysem így megalázzák magukat. Szerdzsabil rohamot vezényelt, de a bátor polgárok megelőzték a támadást s oly hevesen rontottak ki, hogy a mozlimok megzavarodtak, megrémültek és menekülésre fogták a dolgot. E válságos pillanatban óriási porfelhő közeledett kelet felől és hirtelen felhangzott: “Allah Akbar! Allah Akbar!" Megérkeztek Khalid csapatai. A küzdelem megújult, a vérengzés tovább folyt, a megritkult várbeli csapatoknak alig maradt annyi idejük, hogy visszameneküljenek és becsapják hátuk mögött a kapukat. A gyáva Románusz helyett a várbeliek új parancsnokot választottak, őt meg saját házában zárták el. Románusz azonban palotájának egyik oldalán lyukat fúrt s miután beesteledett, kiosont a szabadba. Felkereste Khálidot. Khálid és száz embere kényelmesen belopózott Románusszal a  résen. Éjféltájban aztán Khálid meglepte az őrszemeket, fölkoncolta a gyanutlan harcosokat s föltárta a kapukat künnlévő, rohamrakész csapatai előtt. A vár elesett. Akik elismerték Mohamedet prófétájuknak, kegyelmet nyertek. A többit a mozlimok felkoncolták. Khálid vérszemet kapott e gyors sikertől. Egyenesen Damaszkusznak tartott. Hírnöke által odarendelte Abu-Obeidát is 30.000 főnyi hadával.

A szerencsétlen város legkiválóbb emberei sürgették, hogy meg kell hajolni a végzet akarata előtt. A további ellenállás nem mentheti meg őket, csak felbőszíti az ostromlók hadát és véresebbé teszi a katasztrófát. Igy Damaszkusz elesett és rengeteg zsákmány jutott a győztes Káled birtokába. Abu-Bekr azonban csak a próféta oldalán gyönyörködhetett már a nagyszerű ajándékban. Némelyek az állítják, hogy a zsidók mérget vegyítettek ételébe. Mások, hogy forró testtel megfürdött, átfázott és a láz ölte meg. Éppúgy, mint mestere és előde, Mohamed, ő is Aisa leányának karjai közt lehelte ki lelkét. “Engedelmeskedjetek nekem, de csak addig, amíg Istennek és a prófétának engedelmeskedem. Ha azonban ezeken a határokon túlmegyek, nincs többé hatalmam felettetek. Ha tévedek, világosítsatok fel, mert a meggyőzés számára hozzáférhető leszek."Ezek a rövid nyilatkozatok, melyekkel a kalifai méltóságot elfoglalta, kellően jellemezték Abu-Bekr nyílt jellemét, egyeneslelkűségét. Igaz ugyan, hogy csak két évig (632-634.) volt kalifa, de azalatt is rendkívül sokat tett az izlám híveinek tömörítésére. Ő gyüjtötte össze a Korán-verseket és leverte azokat a lázadókat, akik az izlám által egybeterelt arabok zömének egységét veszélyeztették. A politikai, vallási és katonai szervezetet ő fejlesztette tovább.

Az izlám terjeszkedésének fénykora.

Az izlám terjedésének, harcainak fénykora azonban már nem Abu-Bekr, hanem Omár kalifasága idejére esik. Mert két nevezetes hadjárat befejezése alapította meg az izlám hatalmának jövőjét: az egyik Szíria, a másik Perzsia meghódítása. Abu-Bekr csak a szíriai háború kezdetét érte meg, mert 634 áprilisában meghalt. Halála előtt utódául Omárt jelölte ki. Igen érdekes okmány az a rendelkező levél, amelyet a haldokló Abu-Bekr íródeákjának, Ozmánnak diktált. “Én, Abu-Bekr Ibn Abn Kahafa, aki azon a ponton állok, hogy ezt a világot a legközelebbivel cseréljem fel és abban a pillanatban érzem magamat, amikor a hitetlenek hisznek s az istentelenek a kételkedést abbahagyják, a mozlemitáknak tudtul adom az akaratomat: utódomnak kinevezem..." Ekkor Abu-Bekrt hirtelen nagy gyöngeség lepte meg és elájult. Az íródeák azonban a levélhez folytatólag odaírta: “...Omar Ibn al Khathabot." Amint Abu-Bekr magához tért és meglátta, hogy az íródeák kinek a nevét írta be, örömmel jegyezte meg: “Isten áldjon meg az előrelátásodért." Ezután a következőket diktálta le mintegy búcsúzóul: “Halgassatok rá és engedelmeskedjetek neki, mert amennyire én őt ismerem és megfigyelhettem, ő maga a becsületesség. Mindenben, amire vállalkozik, ügyes és igazságosan fog kormányozni. Ha nem így történnék, akkor Isten, aki minden titkot ismer, a munkája szerint fogja jutalmazni. Részemről mindenben a legjobbat akarom, de hát az emberek rejtett gondolatait nem ismerhetem.

Éljetek boldogul, cselekedjetek becsületesen és Allah áldása lebegjen felettetek!" Olyan volt Abu-Bekr, mint aminőnek utolsó rendelkezései szerint elképzelhetjük: egyszer-, mértékletes, becsületes és erkölcsös életű. Valódi pátriárkális erények ékesítették és noha számos győzelmes csatát vívott és seregei óriási kincseket hoztak haza, abból egy darab aranyat sem vett magához, hanem nyájának és kereskedésének hozadékából tartotta fenn magát. Olyan szegényen halt el, hogy összes hagyatéka egy durva ruha és öt darab arany volt. Utóda, Omár (634-644.) méltó volt elődéhez. Istenfélő, becsületes, igazságszerető kalifa volt mindvégig. De bizonyos az is, hogy az izlám hatalmának kiterjesztése óriási véráldozatokba került. Állítólag harminchatezer várost, falut, erődöt, helységet, négyezer templomot pusztítottak el az arabok Omár idejében és másfélezer mecsetet építettek fel. Omár mindenekelőtt Perzsiával végzett. Akkoriban II. Jezdegard volt a perzsák uralkodója, aki alatt az arabok minden hadizenet mellőzésével villámgyors lovasságukkal betörtek Perzsiába s egyik várost a másik után kerítették hatalmukba. Kezdetben Abu-Ubeida volt a perzsák leigázásával megbízott arab hadak vezére, aki a perzsa sereget több csatában le is győzte. Omárnak azonban a szelídebb lelkű Abu-Ubeidára Szíriában volt szüksége, hogy ott a féktelenségeket korlátozza. Ezek után Sád Ibn Váli vette át a Perzsia ellen indított hadak vezérletét.

Rusztem perzsa vezér alatt százhúszezer fegyveres állott szembe Kadezia mellett hatvanezer arabbal (637.). Rettentően véres volt a harc. Maguk az arabok a csata napját a “megrázkódtatás napjá"-nak nevezték el és igazuk is volt, mert nyolcezer arab és hatvanezer perzsa holtteste fedte a borzalmas csatateret, a perzsa uralom alapjai pedig megrendültek. Egyik város a mási után hódolt meg. Ktezifoszban óriási zsákmányt szedtek össze az arabok. A zsákmány a Szasszanidák kincseiből származott és akkora volt, hogy hatvanezer arabra fejenkint tizenkétezer drakhma jutott. Jezdegardnak Iránba kellett menekülnie, de Sád arab lovasai mindenütt ellepték a perzsa birodalmat. Nihavend mellett (642-ben) hadakoztak a perzsák utoljára az arabok ellen, azután már csak a perzsa uralom pusztulása következett. Hasonló eredménnyel hadakoztak az arabok Szíriában is a bizánci császár seregei ellen. Khalid, majd Abu-Ubeida vezette az arabokat a bizánciak ellen. Abu-Ubeidáról meg kell jegyezni, hogy ahol csak lehetett, szép szerével igyekezett a vérontást kikerülni s az volt a praktikája, hogy az ellenséget előbb megadásra próbálta rábeszélni. Ez a módszer igen sok esetben fényesen bevált. Ahol azonban gúnyolódással vagy elbizakodottsággal találkozott, ott seregét borzalmat keltő fanatizmusra tudta ösztönözni, miután ő maga is fanatizált mozlemita volt, aki a vallás terjesztésére a háborút szent cselekedetnek vélte.

Asnadein mellett (639.) vívták meg az arabok az első győzelmes csatát Szíriában. Ezután Abu-Ubeida Jeruzsálem elfoglalását vette programjába. Herákliusz bizánci császár óriási sereget állított talpra Mánuel vezérlete alatt az arabok ellen, de sikertelenül. Mintegy nyolcvanezer ember küzdött az arabok ellen. A nevezetes, rendkívül véres csata a Genezáreth-tó közelében ment végbe. A bizánciak az arabokat ismételten visszaverték, de ezeket a fanatizmus folyton újabb támadásra ösztökélte. Az arab sereg hátvédjében ott volt egy csapat arab asszony, akik a meghátrált arabokat hol vad harci kiáltásokkal, hol gúnyos megjegyzésekkel újból a harcvonalba kényszerítették. A csata végre a jóval gyengébb arab sereg javára dőlt el. Damaszkusz, Emeza és Heliopisz is meghódoltak ezután, Herákliusz császár pedig teljesen lemondott arról, hogy Szíriát valaha visszaszerezhesse. Magával vitte Konstantinápolyba Krisztus keresztjét is. Jeruzsálem 637-ben megadta magát Abu-Ubeidának, a vérengző Khalid pedig bevette Aleppót és a gyönyörű Antiokhiát. Szíria elfoglalása után azonban Abu-Ubeida és Khalid, aki “Isten kardjá"-nak szerette magát nevezni, nemsokára meghaltak. Utóduk: Amru Ibn al Asz Palesztina és Fönícia legfontosabb erődítményeit vette be és 639-ben Szíria végleges elfoglalása után Egyiptomba ment, hogy a kalifa rendelkezéséhez képest ezt a területet is meghódítsa az izlámnak.

Memfisz csak héthónapi ostrom után adta meg magát és a kopt keresztények nagy része az arabokhoz csatlakozott. Alexandria közel másfél évig állotta a súlyos ostromot. Hol az arabok nyomultak be, hol a bizánci sereg verte ki az arabokat. Mikor amru vezér végre mégis elfoglalta az ősi várost, ezeket az érdekes sorokat írta, Omár kalifának: “Nem tehetem azt, hogy a várost (t.i. Alexandriát) részletesen leírjam és arról sem tudok részletesen beszámolni, hogy micsoda ritka és drága dolgok jutottak a kezeimbe. Elég azt megjegyeznem, hogy négyezer palotát, négyezer fürdőt, negyvenezer zsidót (akik adót fizetnek), négyszáz nyilvános mulatóhelyet és tizenkétezer kertet találtam a városban." Igen érdekes adatokat szolgáltatott tehát Amru levele arról, bár a számokhoz kétség férhet, hogy mily gyönyörű város lehetett annakidején Alexandria. Amrunak egyébként az volt az első dolga, hogy a város falait lebontatta, a görög lakosságot elűzte s Alexandriával szemben megalapította Kairót. Már a felsorolt események is eléggé igazolják, hogy minő kiváló sikereket értek el az arabok Omár kalifa idejében. Egyiptom elfoglalása után Omár kalifa felvette a “hívők uralkodója" (Emir al Muminin) címet. Hívők alatt természetesen csak az arabokat lehetett érteni, akik a hadizsákmányban aránylagosan részesedtek és akik az úgynevezett szegényadóra (zakat) kötelezve voltak.

Egyébként minden igazhívő arab egyúttal harcos volt, aki nemcsak bizonyos fizetést, hanem a hadisarcból jutalékot húzott. Azok, akik a prófétával rokonságban állottak, a rokonság foka szerint tetemes évjáradékot kaptak, így Mohamed özvegye, Aisa évente tizenkétezer drakhmát húzott a kalifátus pénztárából. Omár kalifa látván azt, hogy a háború sikerei, utóbb a háború vad erkölcsei az arabok régi jó szokásait megronthatják, mindent elkövetett, hogy az arabokat az egyszerűség és fegyelem korlátai között tartsa. Saját maga járt elől jó példával és ekként kényszerítette a hívőket, a főbb embereket is, hogy a kalifát az egyszerűségben utánozzák. Minden kínálkozó alkalmat megragadott, hogy az arabokat óva intse az eltévelyedéstől. A perzsák leverése után így szólt a főbbekhez: “Ne utánozzátok a perzsák fényűzését az ételekben és ruházatban. Ragaszkodjatok hazátok egyszerű szokásaihoz és Allah tartóssá teszi a győzelmeiteket. De ha a régi jó erkölcsöktől elfordultok, Allah megsemmisíti a boldogságtokat!" Az egyszerű életmódnak s kíméletnek is érdekes példáját mutatta Omár Jeruzsálem bevétele után. Amikor ugyanis Omár bevonult Jeruzsálembe, gyalog ment a tevéje mellett. Vezette tevéjét, a teve hátán pedig Omár szolgája ült. A teve két oldalán egy rizzsel és gabonával, másik oldalán pedig datolyával megtöltött zsák lógott le. Még egy víztartó tömlő és egy étkező faedény volt a zsákokhoz erősítve.

Egyszerű, sőt foltozott ruhában vonult be győzelmes serege élén és csak a nagy pompával elébe jövő pátriárka unszolására öltött más ruhát magára. Ugyanekkor bizonyította be, hogy vallási dolgokban mennyire kíméletes. Amikor ugyanis a pátriárkával a Feltámadás-templomában időzött, elkövetkezett a mohamedánok szokásos imájának ideje s megkérdezte a pátriárkát, hogy hol imádkozhatnék. “Ott, ahol most vagy" - felelte a pátriárka. Omár az ajánlatot elutasította s kifelé indult, mire a pátriárka elvezette Szent Konstantin templomába, ahol egy szőnyeget terített le Omár számára. De Omár itt sem akart imádkozni, hanem kiment a templom lépcsőjére s ott végezte el az imáját és azután így szólt a pátriárkához: “Ha én valamelyik templomotokban imádkoztam volna, akkor vallásunk parancsai szerint a mozlemiták a templomot birtokba vették és mecsetté alakították volna át!" Omár a takarékosság és önmegtartóztatásnak valóságos mintaképe volt. Tápláléka pusztán rozskenyérből, olajból és datolyábol állott. Fekhelye a legegyszerűbb volt. Pálmahánccsal töltött vánkos volt az ágya. Két foltozott ruhája volt. Maga volt a vezér és egyszersmint a kalifa is. Ha tovább élt volna, még nagyobb eredményeket mutathatott volna fel. Egy perzsa szolga bosszújának esett áldozatául. Ugyanis egy Firuz nevű tűzimádó perzsa rabszolga panaszt emelt Omárnál az ura ellen, mert ez két darab ezüstpénz adóval rótta meg.

Omár a panaszt megvizsgálta s úgy találta, hogy Firuz kiváló szélmalomépítő és gyakorlott ács, akinek a keresetéből bőven futja az adó. Omár tehát Firuzt elutasította a panaszával. “Ám jól van - mondta erre Firuz Omárnak - ha így áll a dolog, akkor olyan szélmalmot fogok neked építeni, amelyik az ítéletnapig fog őrölni!" Omárnak feltűnt, hogy a rabszolga minő fenyegető ábrázattal mondta ezeket.  “Ugy veszem észre, hogy ez a rabszolga fenyegetni akar" - jegyezte meg Omár. “Ha a gyanumnak csak némi alapja volna, le kellene üttetnem a fejét, így azonban békén elbocsátom." Alig három nap múlva, amikor Omár a mecsetben imáját végezte, Firuz odaférkőzött hozzá és egy gyilokkal hat mély szúrást ejtett rajta s hirtelen elmenekült. Omár megtántorodott, de amikor megtudta, hogy egy perzsa rabszolga volt a merénylő, felkiáltott: “Hála Istennek, csakhogy nem mozlemita kezétől pusztulok el." Hazavitték Omárt és unszolni kezdték, hogy válságos állapota miatt nevezze meg az utódát. De ezt nem tette, hanem így szólt: “Amit a próféta nem tett meg, azt én sem tehetem." Magához hivatta azonban Otmánt és Alit és csak ennyit mondott nekik: “Ha valamelyiketek kalifa lenne, ne támogassátok túlságosan a rokonaitokat mások kárára és a Hasim-nemzetséget ne küldjétek az emberiség nyakára."Omár halálával felütötte fejét az utódok között a véres pártoskodás. Omár utóda a kalifátusban Otmán lett, míg Ali újból elesett a kalifaságtól.

Otmán az Omajjádok törzséből való volt és noha kalifasága alatt (644-656.) kezdetben sok eredményt mutathatott fel, nevezetesen Perzsiát teljesen meghódította, sőt már a bizánci flottával is ki mert kezdeni, számos középtengeri szigetet elfoglalt, mindazonáltal az a körülmény, hogy rokonait a többi érdemesek rovására előnyben részesítette, óriási veszedelmeket idézett fel. Omár tanításainak bölcsesége kétségen felül állott. Mert Otmán minden valamirevaló állami hivatalt, helytartóságot rokonainak juttatott, a közpénzekből minduntalan jutalmakat adatott nekik. Ezzel természetesen fölkeltette az elégedetlenséget, cselt szőttek, majd összeesküdtek ellene. Fokozta az elégedetlenséget, hogy Otmán Mohamed özvegyének, Aisának folytonos intrikáival szemben tehetetlennek bizonyult. Aisa és Mosavija, Otmánnak egyik rokona voltak azok, akik Otmán ellen nyílt lázadást szítottak, amelyet kezdetben Otmán le tudott verni, de amikor Abu-Bekr fia, Mohamed Ibn Abu-Bekr állott a forradalmárok élére, Otmán nem volt képes velük boldogulni. Otmán ellen a lázadás akkora mérveket öltött, hogy nemsokára Medina ellen vonultak a lázadók hogy megtámadják magát Otmánt. Ugy is történt, Otmán házát ostrom alá vették és beizentek hozzá, hogy vagy kiszolgáltatja Mervánt, a tanácsadóját, vagy pedig mondjon le. Otmán egyik feltételt sem fogadta el.

Majd azt ajánlották, hogy a szent hónapra való tekintettel zarándokoljon Mekkába. “Ha a lázadók az életemre törnek, akkor zarándokruhában sem fognak kímélni" - jegyezte meg az ősz Otmán. Erre a lázadók, Aisa fivére, Mohamed vezetése alatt betörtek Otmán házába, ahol az ősz, nyolcvankét esztendős kalifát a Korán olvasásába elmélyedve találták. Mellette ült a felesége, Naila. A lázadók kardcsapásokkal leterítették Otmánt és amikor már holtan hevert a ház kövezetén, Mohamed dárdájával még egyszer átszúrta. A merényletnek a próféta özvegye, Aisa volt az értelmi szerzője. Ő bujtotta fel a rokonokat, amikor pedig a gyilkosság megtörtént, akkor keserűen panaszkodott a derék Otmán halála miatt.Mohamed öröke felett tehát az utódok nemcsak összevesztek, hanem olyan rettenetes kavarodás, háború, vérfürdő készült, mintha az arabok önmagukat akarták volna kiirtani. Igazi keleti szenvedéllyel indult meg és folytatódott az áldatlan testvérháború. Otmán halála kétségtelenül súlyos csapás volt azok számára, akik a próféták hagyományaihoz ragaszkodtak. Medinában rémület szállotta meg az elhalt kalifa híveit, annyira, hogy csak négy nap múlva merték titokban eltemetni. Otmán utóda Ali lett, Mohamed próféta rokona, akit tudvalevőleg Aisa halálosan gyűlölt. Ali csak hosszas unszolás és könyörgés után vállalta a kalifaságot, akkor, amikor Tulha és Zubeir, a próféta régi hívei is kérlelték. Nagyot tévedett azonban Ali akkor, amikor Aisának őszinteségében bizakodott.

Mert épp Aisa volt az, aki Mekkában kitűzte a lázadás zászlaját és magához csábította Tulhát és Zubeirt is. Aisa, ez a magáról megfeledkezett asszony nem restelte úgy állítani be a helyzetet, mintha Otmán meggyilkolása Alinak lett volna műve. Hazug álcím alatt bosszúálló hadjáratot hirdetett Aisa Ali ellen. Azt hirdette úton-útfélen: “Aisa, a hívők anyja felszólít minden igazhívőt, hogy védje meg a hitet és bosszulja meg Otmán kalifa  halálát. Ugy tünt fel Aisa a lázadók seregének élén, mint valami pokolbeli boszorkány, akit leküzdhetetlen gonosz indulatok sarkalnak a gyalázatosságokra. Ali serege és a lázadóké 657 januárjában találkozott Basra falai alatt. A rendkívül véres csatában maga Aisa is résztvett és egy teve hátáról buzdította a lázadókat. A győzelem azonban Alié lett, Tulha és Zubeir halálukat lelték, Aisát pedig a nagylelkű Ali a próféta sírjához vitette, hogy ott a bűneiért vezekeljen. Hiábavalónak bizonyult azonban Ali nagylelkűsége. A lázadás üszke tovább vitte a szenvedély tüzét és Muavija, az Omajjada Abu Szofián fia, Szíria helytartója, Otmánnak rokona folytatta az Ali ellen való hadakozást. Bosszút hirdetett Otmánért és a damaszkuszi nagy mecsetbe hívta egybe a környék előkelő mozlemitáit, akiknek megmutatta Otmán véres ruháit. A lázadás tehát erőben, jelentőségben csak fokozódott.

Moávija megnyerte a ravasz Amru vezér ( Egyiptom meghódítójának) támogatását is és ezzel megkezdődött a második polgárháború. A 657. évben az Eufrátesz nyugati vidékén folyt a csatározás, amelyben Ali nemcsak ritka bátorságot tanusított a lázadókkal szemben, hanem emberiességet és nemesszívűséget is. Az évnek közel egyharmada folytonos hadakozások között telt el és mindkét részről sokezer harcos esett el anélkül, hogy a válságos helyzet dülőre jutott volna. Végre is egy békebíróságban állapodtak meg az ellenfelek. Moávija azonban arra használta föl a bizonytalan helyzetet, hogy Amru támogatásával “a hívők uralkodójának" kiáltatta ki magát. A testvérharc tehát újból folytatódott. Ali sereget szervezett, de csakhamar azt tapasztalta, hogy híveinek száma csodálatos módon megfogyatkozott, egész Arábia Moáviját ismerte el kalifának és csak Perzsia és Irán ragaszkodott még Alihoz. Ez a helyzet három fanatizált mozlemitában azt a tervet érlelte meg, hogy Alit, Moáviját és Amrut ugyanabban az időben megölik, mert ha nincsenek vetélytársak, nincs viszály. A gyilkosság azonban csak Alinál sikerült. Moávija könnyű sérülést szenvedett, Amrunak pedig semmi baja sem történt. Ali 661-ben meghalt, de halála még nem jelentett nyugalmat, mert Ali hívei Ali fiát, Haszánt tették meg kalifának, aki azonban Moávija közeledtére lemondott javára és Medinába vonult, hol Moávija parancsára megmérgezték.

Aisa, Mohamed özvegye is meghalt 775-ben, akinek az izlám történetében oly nevezetes szerep jutott. Tudvalevőleg Abu-Bekr, Aisa apja fanatikus híve volt Mohamednek. Az izlám híveit voltakép Abu-Bekr szerezte, aki vagyonos kereskedő létére utazásai közben mindenütt szenvedéllyel hirdette Mohamed tanait. Gazdagsága a nép körében nagy befolyást biztosított számára és csakhamar ő lett Mohamednek a legbensőbb bizalmasa. ő volt a “tanuja" annak, amikor Mohamed látományokról beszélt, látta Mohamedet az égbe (?) szállani, szóval: az izlám szempontjából olyan koronatanu volt, akinek egyéni jelentősége nagy becsben állott. Abu-Bekrről átszármazott ez a jelentőség befolyásos leányára, Aisára, aki mindig a próféta környezetében tartózkodott, a Koránt könyv nélkül tudta s úgy szerepelt, mint a “hagyományok élő anyja." Ezek szerint az izlám alapításában nevezetes szerep jutott Aisának. Szentnek és sérthetetlennek tekintették épp emiatt és a próféta halála után közel ötven évig tudta kamatoztatni ezt az egyéni jelentőséget.

Az Omajjádok uralma. (667-750.)

Az a körülmény, hogy Moávija lett a mozlemiták kalifája (661-680.) nevezetes változásokat vont maga után.

Mivel ugyanis a kalifátusnak Mohamed családjában, illetőleg nemzetségében való öröklése lehetetlenné vált, sőt ezentúl hosszabb időre az Omajjád-családból kerültek ki a kalifák, a tiszta egyházi uralmat már képtelenség volt fenntartani az arabok körében. A régi arab pátriárkálizmus is mintha szünőfélben lett volna és egy új arab nemesség támadt lassankint, amely súlypontját már nem a szorosan vett Arábiába, hanem inkább Szíriába, Mezopotámiába és Egyiptomba helyezte át. Az ősi Medina helyét is jelentőségben Damaszkusz foglalta el. Még ennél is nevezetesebb volt az a vallási szakadás, amely manapság is fennáll. Azok ugyanis, akik Ali kalifa hívei voltak, ragaszkodtak és leszármazóik is ragaszkodnak ahhoz, hogy a három első kalifa (Abu-Bekr, Omár, Otmán) nem volt törvényes kalifa, hanem a kalifátus kezdete (Sia: kezdet), Alitól számítandó. Ezek a siiták. Viszont azok, akik a Moávija személyében ismét uralomra jutott kalifátust vallják törvényesnek, tehát a hagyományt (szunna) követik, ezek a szunniták. Ettől a nevezetes vallási szakadástól eltekintve, súlyos helyzetek közé jutott az arab kalifátus a bizánci uralommal szemben. Konstantinápoly hat évi ostroma (672-678.) óriási kudarccal végződött. Afrikában a bizánciak minduntalan visszafoglalták az arabok által elhódított területeket. Általában azt kell mondani, hogy Afrikában az arabok hadiszerencséje minduntalan ingadozott. Bizánc ellen nem tudott I. Moávija kalifa tartós sikert elérni, sőt kénytelen volt belenyugodni abba, hogy a bizánci császárnak adót fizessen.

Amikor pedig I. Moávija meghalt, belső egyenetlenségek ütötték fel a fejüket a birodalomban. I. Jezid (680-683.) Moávija fiával szemben pártott ütött Ali ifjabbik fia, Huszein. Kufa város lakói melléje is állottak, de alig kelt útra Huszein, hogy a kufaiak közé menjen, amikor Obejdalla emír már hírt vett a pártütésről és a gondtalanul utazó Huszeint Kerbelea mellett körülvétette. A meglepett Huszein nem adta meg magát, de menekülni sem akart. Alig hetven emberrel szembeszállott a nagyszámú ellenséggel nyilván abban a téves meggyőződésben, hogy őt, mint a próféták unokáját, nem fogják bántani. Huszein csakugyan odakiáltott az emír katonáihoz, hogy vajjon őt, Mohamed unokáját, merészelnék-e minden ok nélkül bántani. Az emír fegyveresei kezdetben csakugyan meg is hökkentek, de utóbb az emír maga ostorral kergette előre az embereit, akik erre a szerencsétlen Huszein csekély számú kíséretét lekaszabolták, Huszeint pedig súlyosan megsebesítették. Huszein az Eufrátesz folyóhoz sietett, hogy sebeit megmossa és égő szomját oltsa, amikor az emír egyik katonája nyíllal lőtt rá, többen pedig nekiestek és lemészárolták. Ubejdalla parancsára fejét a törzsétől elválasztották. Az emír oly vad gyűlölettel viseltetett az áldozat iránt, hogy botjával a levágott fejnek a szájára vágott, mire egy öreg katona könnyezve jegyezte meg: “Ezt a szájat a próféta gyakran csókolta, ezt magam is láttam." Moávija fia, Jezid ezek szerint kipusztítatta Mohamed családját. Jezid fia, II. Moávija tehetetlen kalifának bizonyult és már néhány hét mulva vissza is vonult.

Az uralom miatt véres harcok keletkeztek a pályázók között. Végre is Mervan fia, Abdelmelik lett a kalifa (685-705). Amint helyreállt a béke, a kalifátus újból hódításokra szánta el magát. II. Jusztiniánusz bizánci császárral azonban nem tudott boldogulni, sőt kénytelenek voltak az arabok a korábbi békét meghosszabbítani és Bizáncnak adót fizetni. Ellenben Afrikában már nevezetesebb eredményeket értek el, amennyiben Hasszan Ibn Numan arab vezér Karthágót végleg elfoglalta s a környékét megerősítette, azonban a vad berberekkel nem tudott egyelőre megküzdeni, sőt előlük vissza is vonult. Végre is a berberek (mórok) által agyonzsarolt északafrikai lakosság hívta segítségül az arabokat, mire Hasszan újabb és nagyobb sereg élén harcba indult a berberek ellen és tőlük nagy területeket foglalt el. Abdelmelik kalifa és Hasszan vezér váratlanul meghaltak. Abdelmeliknek a fia, Velid lett most a kalifa (705-715.). Az ő kalifasága rendkívül nevezetes és fontos volt, mert alatta nemcsak a birodalom erősödött meg, hanem szerencsés hadakozások révén óriási területek jutottak az arabok birtokába. Legnevezetesebb volt az az eredmény, amelyett az arabok északi, illetőleg északnyugati Afrikában értek el. Nagy kihatással volt a mórok legyőzetése, illetőleg meghódolása.

Két évig (707-709.) harcolt ellenük Músza Ibn Nuszeir (Hasszan utóda Afrikában) és néhány borzasztó véres harc után háromszázezer mórt ejtett foglyul, akik valamennyien áttértek az izlámra és néhány évtized alatt teljesen beleolvadtak az arabokba. Kairavan lett az arabok afrikai székhelye és innen hódították meg Spanyolországot , a nyugati gót birodalmat. Ennek bekövetkezése teljesen érthető volt, mert a nyugati gót birodalom immár megérett a pusztulásra. Különböző körülményeket, okokat hoznak fel erre. Egéka király fia és utóda Vitika (701-710.) meg akarta törni a papság hatalmát, de a nemességgel szövetkezett papság megfosztotta őt a trónjától. Ezeknek kész eszköze volt Roderik, aki Vitikát harcban leverte, elfogta s akkori szokás szerint megvakíttatta. Hogy más események is játszódtak-e közbe, határozottan nem tudjuk, csak az tény, hogy Roderik vezérlete alatt egy párt megdöntötte az előbbi uralom rendjét. Roderik királykodása aztán végveszedelmet jelentett a nyugati gót birodalom számára. Mert természetes volt, hogy a hátra szorított régi pártnak is számos híve akadt még. Nagyfokú gyűlölet fogadta ezek részéről a feltolakodó Roderik-pártot. A helyzet mindenesetre kecsegtető volt a vállalkozó hajlamú arabokra. Állítólag egy árulás is lényegesen megkönnyítette az arabok munkáját. A hagyomány szerint Juliánusz, Ceuta várának parancsnoka a Roderik ellen érzett személyes gyűlölettől indíttatva megnyitotta az arabok előtt a várerődítmény kapuit.

Ennek közelebbi oka a hagyomány szerint az volt, hogy Juliánusz a lányát Roderik király udvarába küldte, hogy ott előkelő nevelésben legyen része. A király azonban visszaélt a szép hajadon védtelen helyzetével. Emiatt Juliánusz rettentő bosszúra gerjedt és a nemesség tetemes részét fellázította a király ellen. Másrészt a hagyomány arról is szól, hogy Juliánusz titokban szövetségre lépett Musza arab vezérrel oly feltétel mellett, hogy ezek csak büntető-expedícióra vállalkoznak az elégedetlen gót nemesség javára Roderik ellen, de egyébként területet nem foglalnak el. A dolog másként történt. Musza arra kérte a kalifát, hogy egyezzék bele abba, hogy az arabok néhány portyázó rablóhadjáratot kíséreljenek meg Spanyolországban. A kalifa az engedélyt megadta s erre mintegy hétezer fanatizált mór harcos Tárik vezetése alatt átment spanyol földre. A mai Algezirász mellett szállottak partra egy hatalmas sziklahegycsúcs közelében, amelyet azóta Tárik sziklájának (Gebel al Tárik, innen a Gibraltár elnevezés) neveztek el. Persze Roderik király megriadt az idegenek érkeztére s minden rendelkezésre álló fegyveresét maga mellé véve harcba bocsátkozott az arabokkal (711.). Három napig tartott a harc. A gótok túlnyomó többségben voltak, de a vezérlet körül való vita, egyenetlenkedés megbontotta az erejüket, míg az arabokat az a fanatizmus lelkesítette, hogy ők most hitetlenek ellen harcolnak, akiket vagy legyőznek, vagy hősi halált halnak s a paradicsomba jutnak.

A rettenetes mészárlás kevés szüneteléssel folyt három napon keresztül és már úgy látszott, hogy az arabokat a túlerő szétmorzsolja, amikor a legválságosabb helyzetben a gótok egy része, Vitika fiainak vezetésével átpártolt az arabokhoz. Ez az árulás természetesen eldöntötte a nevezetes csata sorsát. Az arabok győztek, Roderik futás közben egy folyóban lelte halálát, a gót nemesség szine-virága ott veszett a csatatéren. Az arab győzelem hírére nagy berbercsapatok siettek át Afrikából spanyol földre, az arab haderő folyton szaporodott, Táriknak nemsokára tekintélyes sereg állott a rendelkezésére. Músza féltékenykedni kezdett Tárikra s megparancsolta neki, hogy várja meg őt és addig tovább ne vonuljon, míg ő meg nem érkezik. Tárik azonban célszerűbbnek vélte, ha a nyugati gótok ijedelmét kihasználja és sietve megszállotta a közelben levő városokat. Elvira, Kordova és Toledó csakhamar arab kézre jutottak és csak Músza megjelenésére állott meg Tárik a diadalútjában. Músza vezér hamarosan bevette Szevillát és Meridát, azután pedig Tárikot láncra verette engedetlensége miatt. Utóbb azonban a kalifa parancsára szabadon bocsátotta, mert Tárik helyi ismereteire nagy szükségük volt az araboknak. A győztes sereg Toledóban szállott meg és onnan mentek szét a hódító csapatok az ország minden részébe. Alig négy év eltelte után csaknem egész Spanyolország az arabok uralma alá kerül.

Spanyol földön vetette meg legelőször Európában lábait az arab uralom, de már innen továbbhatolni nem tudott, mert a frank birodalom útját állotta. Tízévi kétségtelenül fényes és nagy eredményeket felmutató kalifaság után Velid 715-ben meghalt. Hódító is volt, de egyúttal a  kultúra terjesztése is nevéhez fűződik, mert éppen az ő uralma alatt kezdett a jellegzetes arab építészet kifejlődni. A damaszkuszi mecset, a mekkai, jeruzsálemi, medinai, továbbá a kordovai, szevillai, toledói építkezések mind a rendkívül fejlett arab ízlésnek voltak a bizonyítékai. Volt okuk az araboknak, hogy fájlalják és megsirassák Velid kalifa halálát, mert az ő kora volt úgyszólván a legdicsőségesebb. Velid halála után nagy zavar és visszafejlődés következett be. Velid fivére, Szulejmán (715-717.) teljes ellentéte volt az elődjének. Elhalt fivére hű szolgáit üldözte és kegyetlenkedett velük minden ok nélkül. Nem kímélte Músza vezért sem, Spanyolország meghódítóját. Múszát irigyei alaptalanul bevádolták, mire Szulejmán börtönbe vettette az agg, 78 éves hadvezért, majd korbáccsal félig agyonverette és kiköttette a forró napra. Músza nemsokára azután meg is halt. Szulejmánt II. Omár követte (717-720.), aki sok szépet és nemeset akart, részben a keresztényekkel szemben türelmesnek is mutatkozott, de alig három év mulva, állítólag lassú mérgezésnek esett áldozatul II. Jeszid (720-724.) közönséges kéjenc volt.

Hisám (724-743.) alatt az arabok, akik Nyugat-Európát akarták elözönleni, de Tourse mellett súlyos vereséget szenvedtek a frankoktól és ezzel tovább terjeszkedésük végleg megakadt. Ázsiában Hisám néhány lázadást sikeresen levert, uralma azonban valami jelentőségteljes egyáltalában nem volt. Az Ali hívei és az Omajja-ház támogatói között újból kitört a rettenetes harc az uralomért, amihez hozzájárult, hogy az arabok nem elégedtek meg két párttal, hanem egy harmadik, hatalmas párt is keletkezett. Ez volt az Abbaszidák pártja. Az Abasszidák alatt azokat értették, akik a kureisita Al Abbász nemzetségéből származtak, ezeknek őse, Al Abbász Mohamed prófétának nagybátyja volt. Az Abbaszidák tehát rokonságban állottak a Hasim családdal. Ez a három párt (Ali pártja, az Omajjádok, Abbaszidák) versenyzett egymással az uralomért. Rendkívül elkeseredett, véres harcot vívtak egymással, mígnem az Abasszidák kerültek ki győztesen a testvérháborúból. A pártok ellentéte legerősebben II. Mervan (745-750.) alatt tünt ki. Mervan kalifa alatt a régi igazhívő párt fellázadt az elernyedt Omajjáda-ház és a perzsák ellen. Igaz ugyan, hogy Mervan néhány elszórt lázadást elfojtott, ámde Abdallah Abul Abbász, az Abbaszidapárt feje a perzsa határon levő csapatokat szerencsésen magához csábította.

Ennek a seregnek az élén Mezopotámia ellen vonult, ahol az elégedetleneket csatlakozásra hívta fel s Kufában kalifának kiáltatta ki magát és kijelentette, hogy a döntést most már a fegyverekre bízza. Ninive romjai közelében történt a nagy csata (750.). Borzalmas véres harc fejlődött ki, amely eldöntötte az Omajjádok sorsát. Mervan elvesztette a csatát és Egyiptomba menekült, majd pedig egy csatában halálát lelte ott. A szerencse tehát kedvezett Abdallah Abul Abbásznak. Egész Szíriát meghódította és mindenütt kalifának ismertette el magát. Ámde rettenetes elővigyázati intézkedésre szánta el magát, amely-minden jóérzésű embert undorral és borzalommal tölthet el. Elhatározta ugyanis, hogy az Omajjádokat kiirtatja. Elrendelte, hogy minden Omajjádot gyilkoljanak le. Lett is ebből olyan vérontás, hogy egész joggal nevezték el a kalifát “vérontó"-nak. Amikor Mervannak levágott fejét hozták eléje, azzal nyugtatta meg önmagát, hogy “ha az én véremet innák ők, akkor sem olthatnák el bosszúszomjukat, viszont az ő vérük sem olthatja el az enyémet!" Az Omajjádok és Ali híveinek kiirtása folytatódott, végül pedig Abdallah Ibn Ali, damaszkuszi helytartó, a kalifa nagybátyja betetőzte a vérengzéseket. Ő ugyanis az Omajjádok még élő tagjait meghívta palotájába azzal az ürüggyel, hogy ki fogja békíteni őket a kalifával. Mikor pedig 90 Omajjád együtt volt, bérgyilkosok serege rohant be és botokkal verte agyon a szerencsétlen rászedett Omajjádokat.

Ezután Abdallah Ibn Ali megparancsolta szolgáinak, hogy az áldozatok hullái és a haldoklók fölé terítsenek szőnyegeket. Azután pedig a haldoklók hörgése és a hullák között fényes lakmározást csapott. A rettenetes vérfürdőből csak egyetlenegy menekült meg, Moávijja fia, Hisám kalifa unokája: Abduraman. Ő ugyanis akkor, amikor a vérfürdőt rendezték, vadászaton volt és a hírnök nem találta meg. Elmenekült Bedo nevű szolgája kíséretében Palesztinába, innen Egyiptomba, majd Afrika sivatagjaiba és egy berber-törzsnél vonult meg. Itt kereste fel egy spanyolországi arab küldöttség és tekintve, hogy sokan már ráuntak az arab helytartók vetélkedéseire, meghívták Abduramant, hogy vegye kezébe a Spanyolország felett való uralmat. Abduraman ez ajánlatot elfogadta, áthajózott és 756-ban mint egyedül jogosított kalifának hódoltak meg a spanyolországi arabok. Eszerint tehát az Omajjádok uralma spanyol földön folytatódott tovább, míg keleten az Abasszidák tartották meg az uralmat. Ezzel egyidejűleg azonban az arab birodalom egységének is vége szakadt, mert Spanyolországban külön arab kalifátus keletkezett, másrészt fennmaradt egy ázsiai-afrikai arab uralom. Az utóbbinak székhelye ezentúl már nem Szíriában, hanem az úgynevezett perzsa területen volt. Abul Abbász utóda, Almanzor (754-755.). Bagdadot tette meg székhelyévé, amely csakhamar a keleti arab kultúrának lett igazi központjává.

Az arab uralom kettészakadása.

A spanyolországi, vagyis székhelye szerint a kordovai kalifátus rövid idő alatt olyan tekintélyes hatalommá nőtte ki magát, hogy Európa államai komolyan számot vetettek az arab uralommal. Az arab uralomnak spanyol földön megmaradt a tartós ellensége. Aszturia és Kantabria hegyei közé menekültek az elűzött gótok, akik lassan bár, de szívós kitartással küzdöttek az arab uralom ellen és szervezték jövendő hatalmukat. Központjuknak Ovideót tekinthetjük, onnan indult ki az új későbbi időre szóló országalapítás. A kordovai kalifátusnak kezdetben nagy nehézségekkel, először is önmagával kellett megküzdenie. Amint a vegyes népfajokból összeverődött arab seregek meghódították az országot, az egyes népfajok: arabok, szíriaiak, egyiptomiak, mórok egymással keltek versenyre az uralomért és ezzel komolyan veszélyeztették a kalifátus fennmaradását. Abul-Katar rövid időre teremtett ugyan rendet, de a halála után annál nagyobb zavar, fejetlenség keletkezett annyival is inkább, mert Damaszkuszból nem lehetett segítséget várni. Az első években rettenetesen megsínylette a népesség az arabok viszálykodását. A különféle népfajok egymás ellen támadtak, pusztították az országot, annak minden kincsét, vagyonát. Borzalmas nyomor és pusztulás tizedelte meg a népességet. Ilyen körülmények között szállott partra Abduraman (756-788.).

Amikor kibontotta az Omajjádok fehér lobogóját, mindenünnen örömmel üdvözölték, mint szabadítót, aki véget vet a rettenetes felfordultságnak. Abduramannak tényleg nagy sikerei és érdemei voltak a kordovai kalifátus rendbehozatala körül. Az első időkben természetesen küzdelmet kellett folytatnia a kalifátus hatalmának megszilárdítása végett. Mindenekelőtt Jusszuf abbászida helytartót győzte le. Döntő győzelmeket aratott más, ellene küldött csapatokon is és ekkép sikerült nemcsak a saját hatalmát, hanem a kordovai kalifátus függetlenségét is megteremtenie. Abduraman kalifa uralmáról a keresztények szempontjából csak elismeréssel szólhatunk. Mert noha a spanyol föld meghódított terület volt, amely ki volt szolgáltatva a hódító kényének, kedvének, azért el kell ismerni, hogy úgy Muzsa vezér, valamint főleg Abduraman kalifa méltányos és kíméletes bánásmódot tanusítottak a keresztény lakossággal. A keresztények jórészt megtartották birtokaikat, csakhogy úgynevezett fejadó fizetésére voltak kötelezve. A gazdagabbak 48, a középosztálybeliek 24, a kézművesek pedig 12 drakhmát fizettek. A nők, gyermekek, szerzetesek, nyomorékok, aggok nem fizettek adót. A földbirtokosok felekezetre való tekintet nélkül a jövedelmük 20 százalékát voltak kötelesek beszolgáltatni a kalifa kincstárába. A keresztények szabad vallásgyakorlatot élveztek, csak a harangozás volt eltiltva.

Általában a keresztény lakosság meg volt elégedve a helyzetével, mert amint helyreállott a rend, nem szenvedett semmi zaklatást, sőt nemcsak a lakosság végezhette ügyes-bajos dolgait, munkálkodhatott, hanem rövid idő mulva az egész ország jólétbe jutott, teljesen felvirágzott. Abduraman uralma a spanyol földre csakugyan üdvös volt tehát, nem is szólva arról, hogy a kalifa buzgó pártolója volt a művészeteknek. Kordovát mesés épületekkel és kertekkel gazdagította, az Alkazar mellett ő építtette a híres mecsetet, amelynek szépsége bámulatba ejtett mindenkit. Abduraman utódai alatt a spanyol kalifátus a keletkező spanyol birodalommal oly szoros kölcsönhatásba lépett, hogy Spanyolország és a kordovai kalifátus története csaknem teljesen egymásba szövődött. A keleti kalifátus sorsa az Abbászidák alatt (750-945.) igen változatos, sőt zaklatott volt. Abul Abbász (750-754.) rettenetes vérontások között alapította meg az uralmát, de ettől eltekintve, azért volt nevezetes, hogy a kalifa személyes uralmát mintegy csökkentette abban az értelemben, hogy a tényleges uralmat másra ruházta át. A perzsa felfogás jutott ezáltal érvényre, aminthogy az Abásszidák a perzsáknak köszönhették az uralomra jutásukat. A perzsa felfogás ugyanis az volt, hogy a kalifa valami Istenhez hasonló személy, ez okból tehát a nép és a kalifa között valamely közvetítő személyre van szükség. A közvetítő s a hatalom igazi gyakorlója lett a vezér, a nagyvezér. Erre bízta Abul Abbász a kormányzást.

Ebből a nagyvezérségből idővel rendkívül nagy hatalom fejlődött ki, egy időben pláne egyik-másik családban örökletes is volt. Abul Abbászt, aki fiatalon halt el, bátyja, Abu Dsafar al Manzur (754-775.) követte az uralomban. Természetesen ő is kegyetlen volt azokkal szemben, akik az uralmát zavarni merészelték. Uralma alatt nevezetes esemény volt az, hogy Edrisz, Alinak egyik leszármazója elmenekült Afrikába, ahol a mórok egy része által kalifának kiáltatta ki magát s Mauretániában külön független országot alapított, amelynek székhelye Fez város lett. Edrisz utódai közel száz évig uralkodtak függetlenül afrikai területen. Ezzel is egy darab terület szakadt ki a nagy arab birodalomból. Abu Dsafar al Manzur kalifa egyébként néhány ízben szerencsésen hadakozott a bizánciak ellen és ennek örömére építette meg új fővárosát, Bagdadot (762-ben). Utóda fia, Al Mahdi lett (775-785). Bölcsebb és jobbszívű volt, mint atyja. Uralmának ugyan egyetlen nevezetesebb eseménye volt az, hogy másodszülött fia, Harun (a későbbi Harun al Rasid kalifa) dicsőséges hadjáratot vezetett Iréne bizánci császárné ellen és ettől a kalifa részére hetvenezer arany évi békeadót erőszakolt ki. Muza al Hadi egy évi jelentéktelen uralma után fivére, Harun al Rasid (al Rasid=az igazságos) következett a kalifaságban (786-899.). Ő volt a kalifák között a legnépszerűbb, aki az arab népköltészetnek legendás hőse lett.

Ami jót, szépet és igazságost el lehetett képzelni, azt mind kapcsolatba hozták az ő nevével. Különben el kellett ismerni, hogy az ő uralma alatt emelkedett a keleti kalifátus uralma, dicsősége tetőpontjára. Hihetetlen fény és pompa uralkodott akkor a kalifa udvarában. Óriási értékű vagyonokat, kincseket ajándékozott Harun al Rasid művészeknek és költőknek. Bőkezűsége, udvarának kábító fénye, a mámorító pompa úgy tüntették fel a kalifát, mint valami meseországnak a fejedelmét. A híres Ezeregyéjszakának, az arabok nagyszerű mesegyűjteményének ő a főhőse. Harunt igazságosnak nevezték el. Ez a melléknév azonban teljes joggal nem illette meg, mert a saját meggazdagodása és ellenségeinek tönkretétele érdekében semmiféle eszköztől sem riadt vissza. Esetleg adott esküje ellenére képes volt valakit, aki terhére volt, láb alól eltétetni. Harun al Rasid uralkodása azzal kezdődött, hogy azt az udvari embert, aki Edrisz menekülését elősegítette, irgalmatlanul lenyakaztatta. Felsorolhatjuk még néhány ehhez hasonló sőt borzalmasabb tettét. Dsafar al Manzurnak egyik rokona hatvan millió drakhmát hagyott hátra, noha voltak vérrokonok, akik erre igényt tartottak, Harun al Rasid erőszakkal magának foglalta le a nagy vagyont, a jelentkező rokonokat pedig kivégeztette. Ibrahim Ibn Otmánt felakasztatta, csak azért, mert fájdalma jeléül gyászolni merészelt, amikor egyik rokonát kivégeztette.

Harun al Rasid Ibrahimot magához hivatta, gazdagon megvendégelte s amikor szorgalmasan iddogáltak, kijelentette előtte, hogy bánja, amiért a rokonát megölette. Ibrahim a kalifa kelepcéjébe beleesett s maga is erősítgette, hogy csakugyan helytelen volt a dolog. Erre a kalifa dühbe jött, kirúgta Ibrahimot a palotából s utánakiáltotta: “Akasszátok fel ezt a semmirekelőt!" Ugyancsak nagyfokú lelketlenségről tanuskodott Dsafarnak a kivégeztetése is. Dsafar benső barátja, meghittje volt Harunnak, aki Dsafart még a háremébe is bebocsátotta, ahol ez találkozott Harunnak a nővérével. Hogy a régi szokást meg ne sértse, amely megtiltja, hogy idegen férfi a háremben megfordulhasson, Harun összeházasította Dsafart a nővérével, de megtiltotta, hogy vele találkozni merészeljen. Dsafar azonban a tilalmat kijátszotta, mira Harun a legjobb barátját és sógorát lefejeztette s holttestét a város kapujára szegeztette ki, nővérét pedig elevenen elásatta. Ezek a ténykedések kétségtelenül nem váltak díszére a “nagy " kalifának, aki egyéb tekintetben csakugyan kiváló volt, mint uralkodó. Tény az, hogy Harun al Rasid a keleti kalifátust azelőtt ismeretlen hatalomra és jelentőségre emelte. Harcba keveredett a bizánci birodalommal, amelynek császára, Nikeforosz a lealázó békeadótól szabadulni akart volna, ámde a görögök minden erőlködése hasztalan volt, mert az arabok megállották a helyüket és Bizáncnak tovább kellett adóznia.

Nagy barátságra lépett Harun kalifa Nagy Károllyal. Hogy ennek a barátságnak nemcsak személyes, hanem politikai természetű okai is voltak, ahhoz kétséget fűzni nem lehet. Nagy Károly birodalma ugyanis határos volt a kordovai kalifátussal, amely ekkor nemcsak nagyhatalom volt, de kiváló jó viszonyban állott a többi keresztény országokkal is. Harun kalifa barátságát tulajdonkép Nagy Károly kereste, amikor három előkelő férfiút (két keresztényt és egy zsidót) küldött Harun kalifához azzal a kérelemmel, hogy a keresztények akadálytalanul zarándokolhassanak a szent sírhoz. Harun nemcsak beleegyezett a kérelem teljesítésébe, hanem jóindulatának egyéb látható jeleit is adta. Megajándékozta ugyanis a küldöttséget azzal az egyetlen elefánttal, amelyet ő kapott ajándékba, azonkívül vagyont érő drágaságokat, szöveteket, sátrakat és egy művészi szerkezetű víziórát ajándékul, végül pedig a szent sír kulcsait is elküldte Nagy Károlynak. A kalifátusnak nagy hatalma azonban magában hordozta egyúttal a gyengülés csiráit. Széthúzás, pártoskodás, lázadás és a kegyetlenkedések megbontották a birodalom lakosságának egységét. Tuniszban az aglabiták éppúgy, mint az edriszidák elszakadtak a központi hatalomtól Perzsia szintén nyugtalankodott. Ennek ugyan kezdetben csak személyes természetű okai voltak.

Nevezetesen Rafi, egy fiatal gyönyörű perzsa harcos kissé rendetlen életmódot folytatott, gyakori szerelmi kalandokba keveredett, amiért Harun kalifa becsukatta és súlyos bőjtöt szabott ki rája. Rafi a fogságból megszökött, fellázította honfitársait, akik a kalifa és helytartójának kegyetlenségig menő szigorát már rég megunták. Harun kalifa a samanidákhoz (egy befolyásos perzsa családhoz) fordult segítségért és ezeknek támogatásával leverte ugyan a lázadást, de rá csakhamar, 809-ben március 23-án meghalt. Harun halála után nyilvánvalóvá lett, hogy az egykor oly hatalmas, egységes kalifátus hovatovább alkotó elemeire fog szétbomlani. Harun még életében akként rendelkezett, hogy a kalifátust legidősebb fiára, Mohamed el Aminra hagyta, míg a másik két fiát: Mamunt és Al Mutasszimot nagyobb helytartóságokkal akarta kielégíteni. Ennek a rendelkezésnek nyomában kitört a testvérháború. Mamun a perzsa seregre támaszkodva egyszerűen felvette a kalifa címet és ostrom alá fogta Bagdadot, ahol fivérét, Amint megölette, Mutasszimot pedig elzáratta. A birodalom bomlása azonban ennek ellenére folytatódott, amihez hozzájárult, hogy Mamun Talur ben Hozein perzsa vezért Perzsia helytartójává nevezte ki és ezt a méltóságot örökölhetővé tette. Másrészt Jemenben Mohamed ben Zijad elszakadt a központi hatalomtól és szintén külön kalifátust alapított. Al Mutasszim idejében (834-842.) nevezetes változás állott be, amely egyik lényeges oka lett annak, hogy a hatalmas keleti arab kalifátus rohamosan közeledett a végfeloszláshoz.

Al Mutasszim ugyanis a sokfelől jelentkező lázadást olykép akarta megfékezni, hogy idegen zsoldos csapatokat szervezett és ezekből testőrséget alkotott magának. E csapatok törökökből állottak. Csakhogy épp ezek a török csapatok voltak azok, amelyek minden befolyást és hatalmat magukhoz ragadtak s nemcsak az országos ügyek intézésébe folytak be, hanem idővel a kalifátus világi hatalmát is megsemmisítették. Különben maguk az uralkodó kalifák már annyira degenerálódtak a folytonos tobzódások folytán, hogy egyéni erélyük az általános mozgalommal szemben egyre kisebb lett. Al Vatik kalifa, Al Mutasszim fia öt év mulva rendetlen életmódjának esett korai áldozatául (847.). Utóda fivére, Dsafar al Mutavakhil (az istenben bízó) lett (847-861.). Ez vette divatba, hogy a kalifa valami jelentős melléknév alatt foglalja el trónját, de ez a melléknév a kalifáknál távolról sem jelentett valamely igazi egyéni tulajdonságot, legkevésbé lehetett Dsafart istenfélőnek, istenben bízónak mondani. Dsafar volt különben az  első, akit a török testőrők tettek meg kalifának. Rettenetes kegyetlenséggel üldöztette Dsafar kalifa a máshitűeket, sőt azokat is, akik a Korán csalhatatlanságában vagy a szunnák szentségében kételkedni merészeltek vagy pedig az Ali-családhoz szítottak. Még a saját nagyvezérét, Ibn Asszejatot sem kímélte, hanem egy szűk vasládába záratta, amelynek oldalai szegekkel voltak kiverve.

Dsafar hallatlan pazarlásai természetesen megüresítették a kincstárt s a szükséges pénzt az adószedők csak kíméletlen erőszak, zsarolás révén tudták a kalifának beszállítani. A lelketlen zsarnokuralom végre is megbosszulta magát. Szíriában, Örményországban, Egyiptomban napirenden voltak a nagy lázadások, amelyeket végleg elnyomni nem sikerült. Dsafar al Mutavakkil kalifát végre is néhány összeesküvő  egy féktelen tobzódásba átcsapott lakoma alatt meggyilkolta (861.). Mumtasszir csak egy fél évig volt apja utóda az uralmon, mert őt is eltették láb alól. A következő kalifák uralma sem volt bíztató a birodalom érdekeinek szempontjából. A török testőrség ezután már következetesen mint döntő tényező szerepelt, beavatkozott a kalifák trónfoglalása alkalmával. Ahmed Al Mutamid kalifa (870-892.) idejében Egyiptom elszakadt, Iránban a szaffaridák jutottak uralomra, Sziria északi részében a hamdanidák.Muthadid (892-902.), Al Muktafi (902-908.), Muktadir (908-932.) kalifák éppoly gyámoltalanok voltak, mint elődeik. Nagy veszedelmet jelentett a kalifátusra s a birodalmi egységre a siita felekezetű Fatimidák uralma Észak-Afrikában. Még veszedelmesebb volt a szunniták új felekezete, amely egész nyiltan törekedett a fennálló helyzet megdöntésére.

A felekezet alapítója Hamdan Ibn Asat volt, aki nem sokat teketóriázott, hanem közhírré tétette, hogy az Isten ő általa nyilatkozik és hogy ezentúl ő lesz a mozlemiták vezére, mert ő az Isten szócsöve, ő a szentlélek, Gábor arkangyal, akit tehát imádni kell. Az új felekezetnek csakhamar nagyszámú hívői akadtak, különösen amikor Hamdan kijelentette, hogy a Korán szövegét nem kell szószerint venni, hanem képletesen és hogy a kalifa által szedett adók törvénytelenek. Különös tekintettel arra, hogy az új felekezet a szegényebb néposztály érdekeinek látszott kedvezni, rövid idő alatt gyorsabban kezdett terjedni, mint ahogy terjedtek annak elején Mohamed tanai. Hamdan után Hozein Ibn Zakaruja állott ezen felekezet élére. Pusztítva, rabolva vonult végig Szírián, de Hama mellett a kalifa serege legyőzte és elfogta. Őt és számos társát válogatott kínzások között végezték ki Bagdadban, aminek megint rettenetes bosszúállás lett csak a következménye. Az új felekezet hívei bámulatos módon megszaporodtak és minden alkalmat felhasználtak, hogy bosszút álljanak az üldözésért. A karavánokat és a Mekkába zarándoklókat leöldösték ezzel a jelszóval: “Bosszú Hozeinért!" Ők sem voltak gyöngédebbek a kalifa híveinél. Abu Szaib, majd ennek fia, Abu Tahir Szulejmán állottak a siiták élére és rettentő, néha csodálatos fanatizmusra tudták a híveket ösztönözni.

Abu Tahir már százezer elszánt harcos felett rendelkezett, akiknek élén rettenetes pusztításokat vitt végbe, annyira, hogy “még a bagdadi kalifa is megirtózott palotájának függönyei mögött." Annak jellemzésére, hogy micsoda fanatizmus sarkalta az új felekezet embereit, ideiktatunk egy példát. Amint Abu Tahir a Tigris környékén kalandozott ötszáz elszánt lovas élén, a kalifa parancsára több ezer arab szinte elháríthatatlan akadályokat emelt a kis csapat körül, amely csaknem teljesen be volt kerítve. Abu Tahirnak és kisded csapatának vagy a győzelem vagy a pusztulás között kellett választania. Vele szemben azonban harmincszor annyi harcos gyülekezett. A kalifa vezére azt az ajánlatot tette a merész siita vezérnek hogy békével vonuljon el, ha - tud. A rettenthetetlen Abu Tahir a kalifa vezérének ezt válaszolta: “Vezérednek harmincezer harcosa van, de nincs köztük három olyan férfiú, mint ezek!" És ezzel találomra rámutatott három harcosára. Az egyiknek megparancsolta, hogy szúrja magát szíven, a másik ugorjék a Tigrisbe, a harmadik pedig egy szikláról vesse le magát. Az illetők a parancsot szó nélkül teljesítették, a kalifa vezére pedig nem tudta, hogy hova legyen a bámulattól.  “Jelentsd a kalifádnak - mondta Abu Tahir büszkén, - hogy miket láttál és mondd meg neki, hogy még ma este kutyáim között láncon fogsz heverni." Ugy is történt. A kalifa serege gyáván megfutott, a vezér pedig láncraverve ott búsongott Abu Tahir kutyái társaságában. Még hosszú ideig tartották magukat a siiták.

Ahol a nép a siitakultuszt nem fogadta el, ott rettenetes kegyetlenséggel torolták meg az ellenkezést. Nem csoda, ha ezek után a siiták tana gyorsan terjedt. Ahol nem tudtak boldogulni szépszerével, ott legalább a zarándokokat támadták meg, sőt annyira vetemedtek, hogy Mekkában a Kába környékét elpusztították, a fekete követ elvitték és csak 851-ben adták vissza a siita Fatimidák parancsára. Abu Tahir halálával azonban híveinek fanatizmusa megszünt és a felekezet egysége is elaprozódott. Tehát a hatalmas keleti kalifátus pusztulását már nem lehetett megakadályozni, dacára annak, hogy elvétve akadt néhány jelentékeny férfiú, akik a kalifátus régi jelentőségét szerették volna visszaállítani. Rádi kalifa (934-940.) elhatározó lépése a kalifátus gyengülését még jobban elősegítette, mert a kalifa világi hatalmát úgyszólván teljesen elejtette. Ő ugyanis Mohamed ben Raik helytartót emirfőnöknek (emir alomara) nevezte ki s minden világi hatalmat neki engedett át. A főemir a török őrséget feloszlatta és egyúttal a kalifát kizárólag vallási térre szorította vissza. Azt a szétszakadási törekvést, amely évtizedek előtt jelentkezett, a helytartók önkényeskedése csak fokozta. Másrészt az iráni népek is ellenszenvvel viseltettek az arabokkal szemben s azon voltak, hogy az arab uralom alól szabaduljanak. A siiták és a szunniták közötti ellentét is hozzájárult a birodalom széteséséhez.

Legkorábban a központtól távoleső keleti és nyugati vidékeken alakultak ki önálló országok, amelyek azonban kétfélékre szakadtak. A szunnita uralkodók a kalifát elismerték egyházi főnöküknek és évi adót fizettek neki, míg a siita uralkodók mindenféle hódolatot megtagadtak. Eltekintve Spanyolországtól ahol az Omajjádok és Marokkótól, ahol az edrizidák, Tunisztól, ahol az aglabidák uralkodtak, az egykori perzsa birodalom iráni tartományai jutottak leghamarább önállósághoz, ahol a Tahiridák mellett a Szaffaridák családja játszott nevezetes szerepet. Jakub Ibn Szaffar ugyanis, egy kovács fia, ki néhány jól szervezett rablósereg főnökeként több várost elfoglalt, valósággal uralkodócsaládot alapított. A Szaffaridák családi uralmát követte nemsokára a Szamanidák szereplése Bokharában. Amikor Tahir Ibn Hozein annak idején rabolva betört Bokharába is, a nép előkelői Nasrt, az előkelő szamarkandi szamanidát kérték meg segítségadásra. Nasra fivérét, Izmailt küldte Bokharába, amelyet el is foglalt testvére nevében. Nasra halála után Izmail lett az elfoglalt terület uralkodója és Bokhara székhellyel hatalmas országot alapított, amely a bagdadi kalifátust jelentőségben, hatalomban nemsokára túlszárnyalta. Izmail emir utódai azonban jelentéktelen emberek lévén, a török befolyással szemben nem tudták az ország önállóságát megóvni. A birodalom egyéb részeiben is akadtak lázadók. Ezek valamennyien teljes állami önállóságra törekedtek s azt részben el is érték.

De fennmaradásuk nem volt tartós. Az arab uralmat később a török cserélte fel, az előtt hódoltak meg és így vesztették el lassankint a jelentőségüket ezek a lázadás által támadt külön országok.