A római birodalom felbomlása a népvándorlás alatt.

A gótok hadjáratai Róma ellen.

A nyugati gótok két részre voltak oszolva, az egyik részük még pogány volt, a másik keresztény áriánus. A pogány gótok Athanarik vezetése alatt 376-ban megkísérelték, hogy ellenálljanak a húnoknak s megakadályozzák átkelésüket a határfolyón, a Dnyeszteren. A húnok azonban egy holdvilágos éjszakán megkerülték hadállását, megrohanták és úgy megverték, hogy Athanarik népével együtt kénytelen volt a mai Erdély és Románia hegyei mögé menekülni. A keresztény gótok azonban, akiknek vezére Frithigern volt, ki akartak térni harc nélkül a húnok támadása elől, ezért azt határozták el, hogy kocsira rakják asszonyaikat, gyermekeiket és minden ingó vagyonukat, átkelnek a Dunán és a római birodalomban való letelepülésre kérnek engedelmet már a vallási közösség révén is a császártól, épúgy, mint hajdani elődeik Ulfilász alatt tették. Ebben az időben Válensz volt a császár, aki most éppen a perzsákkal harcolva a távoli Antiókhia városában tartózkodott, de amint tudomására jutott a gótok kérelme, tüstént megküldte rá az engedelmet, hanem azzal a kikötéssel, hogy a gótok fegyvereiket nem hozhatják át a Dunán.

Miután Frithigern belátta, hogy nép a a Duna balpartján nem sokáig maradhat meg, beleegyezett ebbe a feltételbe, de egyúttal cselhez is folyamodott. A keletrómai birodalomban akkor már minden hivatalnok romlott, hitvány és megvesztegethető volt. Frithigern tehát megvesztegette azokat, akiket a gótoknak a Dunán való átkeléshez küldtek ki és rábírta őket, hogy nézzék el, hogy a fegyvereiket is magukkal viszik. Igy történt azután, hogy a nyugati gótok óriási serege kelt át a Dunán római területre s közöttük nem kevesebb mint kétszázezer fegyverfogható férfi volt és ezek teljes fegyverzetüket is magukkal vitték. Ámbár így teljesen fel voltak fegyverkezve, mégsem gondoltak arra, hogy erőszakosan szerezzenek most már maguknak földeket, ahol letelepedjenek, hanem békén várták a császár további parancsait és amikor azok megérkeztek, lassan kezdtek vonulni a számukra Möziában és Trákiában kijelölt új lakóhelyeik felé. De ebben az útjukban azután a római hivatalnokok hitványsága megbosszúlta magát rajtuk az előbbi cselért.Ugyanaz a kapzsiság, amely előbb megengedte nekik, hogy magukkal vihessék a fegyverüket, most a császár határozott parancsa ellenére kilopta szájukból a falatot is. A hivatalnokok elsikkasztották, ellopkodták azt a pénzt, ami a gótoknak élelemmel való ellátására volt szánva és így történt, hogy Frithigern népe lassankint kénytelen volt eladni mindenét, még az asszonyaik és gyerekeik nagy részét is, hogy megmeneküljenek az éhenhalástól. Csak a fegyvereiket tartották meg.

És amikor megérkeztek Márcianopolisz városa alá, amely Alsó-Möziának volt a fővárosa, kitört belőlük a düh és az elkeseredés. Alkalmat erre az szolgáltatott, hogy a római helytartó, Lupicinusz meghívta magához ebédre Frithigernt és a másik gót vezért, akinek Alaviv volt a neve. Mialatt együtt ültek a terített asztalnál, a boros kupák mellett, a gótok között egyszerre - nem tudni, alapos okból-e vagy alaptalanul - az a hír terjedt el, hogy Lupicinusz csak azért hivatta magához lakomára a vezéreiket mert orozva meg akarja támadtatni és fel akarja koncoltatni őket.  Amint ez a vészhír elterjedt, a gótok rögtön fegyverre kaptak, megizenték a képzelt vagy valódi veszedelmet a vezéreiknek is, akik kíséretükkel együtt felugráltak a helyükről, kardot rántottak, keresztülvágták magukat a szintén kardot rántó rómaiakon, a lovukra ugrottak s elvágtatva, élére álltak a seregeiknek. Igy történt, hogy a békés letelepülők egyszerre, szinte egy pillanat alatt változtak át jó barátból ellenséggé, segítőtársakból országpusztítokká. És megszólaltak a bika szarvából készült tompahangú, recsegő gót kürtök és harcot, véres, elkeseredett harcot hirdettek. A gót sereg megmozdult és rabolva, gyilkolva, fosztogatva árasztotta el nemcsak Möziát, hanem átkelve a Balkán-hegységen, Trákiát és Makedóniát is, ahol kétségtelenül jó kalauzokra és segítőkre találtak a nagy számban ott lévő germán rabszolgákban, akik a felszabadulásukat várták tőlük.

A rómaiak emiatt a váratlan támadás miatt kénytelenek voltak helyőrségeiket a Duna mellől is visszavonni, hogy utána siessenek a gótoknak és erre az így védtelenül maradt határon már a mai Magyarország területére érkezett húnokból és keleti gótokból is nagyobb seregek keltek át és segítettek a pusztításban és öldöklésben a nyugati gótoknak. Végre nagy erőfeszítés után sikerült a mindenfelől összevont római hadaknak a gótokat beszorítani a mai Dobrudzsa csaknem egészen terméketlen területére, ahol éppen a föld mostohasága miatt lehetetlenség volt, hogy sokáig tarthassák magukat. Véres csata fejlődött itt ki, amely azonban eldöntetlen maradt, mert a gótok visszavonultak hirtelen alakított szekérváraikba, a tökéletesen kimerült rómaiak pedig elkezdtek visszahúzódni Márcianopolisz felé. Amint azonban a gótok észrevették az ellenség visszavonulását, előtörtek megint szekérváraikból és szétverve a még közelben lévő római csapatokat, elindultak megint a tengerparton dél felé. Ezzel a római csapatokat kényszerítették a Konstantinápolyba való visszavonulásra, ők maguk pedig elárasztották Thrákiát és Makedóniát. Csak a megerősített városok tudtak ellenállni nekik, a megijedt és fegyelmetlenné vált római sereg nem volt többé alkalmas arra, hogy harcra vigyék ellenük. Amikor ezek a rossz hírek elérkeztek  Válensz füléhez, aki akkor még mindig Perzsiában harcolt, sietett békét kötni II. Szapor-ral, a perzsa királlyal és hazasietve megtett minden intézkedést a fenyegető veszedelem elhárítására.

Unokatestvérét, Graciánusz-t, aki 375-ben követte a nyugatrómai birodalom Trónján Valentiniánuszt, megkérte, hogy küldje a segítségére kitünő, harcedzett vezérét, Szebasztiánuszt, ő maga pedig Konstantinápolytól mintegy 25-30 kilométernyire nyugat felé vonta össze seregét. Mikor Válensz császár fővárosába, Konstantinápolyba érkezett, itt a gyáva és fanatikusan athanáziánus lakosság csúfosan fogadta, szidalmakat, gúnyszavakat kiabált feléje, mert maga Válensz áriánus volt és ordítva vádolta a veszedelemért, amelyet állítólagos késlekedése idézett fel immár nemcsak a birodalomra, hanem annak fővárosára is. Válensz mélyen elkeseredve elhagyta Konstantinápolyt és seregéhez ment. Itt Szebasztiánusz már ekkorra úgy ahogy helyre tudta állítani a rendet és a fegyelmet és amikor a császár is megérkezett, a sereg elindult Drinápoly felé. Válensz előre küldte Szebasztiánuszt, hogy hatalmába kerítse a fontos hegyszorosokat a gótok elől, akik a Balkánhegységtől délre foglaltak hadállást. Közben Graciánusz, a nyugatrómai császár aggódva unokatestvérének a helyzetén, maga is utnak indult a harctér felé, olyan sereg élén, amelyet sietve hítt össze. Ugy számított, hogy Válensz Drinápoly felől fogja megtámadni a gótokat, ő maga pedig a hátukba kerül és a Sipkaszorosnál állja el útjukat.

De számítása nem vált be egy véletlenül közbejött szerencsétlen körülmény folytán. Egy fiatal allemann harcos, aki római szolgálatban állt, szabadságot kapott, hazautazott és otthon elmondta népének, hogy az egész római sereg indulóban van a gótok ellen. Erre a hírre az allemannok felkerekedtek és betörtek a római birodalomba, a mai Elzász területére. Graciánusz kénytelen volt először ellenük fordulni, csakhamar tökéletesen meg is verte és visszaűzte őket egész a Feketeerdőig, de ez a harc mégis nagyon drága heteket rabolt el tőle, úgyhogy csak elkésve tudott elindulni a gótok ellen. És ekkor következett a másik baj. Graciánusz a Dunán, hajón vitte le seregét a harctér felé és el is érkezett Szirmium-ig (a mai Szerémségben), azonban itt hirtelen megbetegedett. Vezérét, a frank eredetű Rikomer-t küldhette csak el Válenszhez, azzal, a nyomatékos üzenettel, hogy semmiesetre se keljen döntő harcra a gótokkal addig, amíg ő is meg nem érkezik. Rikomer meg is érkezett az üzenettel Válensz táborába. De a császár akkor már hírét kapta, hogy milyen nagy, fényes diadalt aratott az unokabátyja az allemannokon és felébredt benne a hiúság, a vetélkedés vágya, hogy ő is olyan ragyogó haditettet vihessen végbe, mint Graciánusz. Hiába volt a bölcs Szebasztiánusz tanácsa, ez nem használt semmit. Válensz elindult seregével és Drinápolyt maga mögött hagyva nyomult előre a gótok ellen.

Erre azonban Frithigern, aki tudott Graciánusz közeledéséről is, zseniális módot talált ki a római haditerv megzavarására. Elindult seregével eddigi hadállásából, de nem egyenesen Válensz ellen, hogy megütközzék vele, hanem kelet felé, a római sereg háta mögé és egyenesen Drinápoly ellen. Ezzel a fogásával azután elérte azt, hogy a keletrómai sereg és Konstantinápoly közé jutott volna, tehát a főváros szinte szabad prédájára esik, ha Válensz gyorsan vissza nem vonul Drinápolyba, ahol azután elsáncolta magát. A gótokhoz, akik csakhamar megszállták Drinápolyt, észak felől egyre több segítség csatlakozott s ekkor Frithigern ezt az üzenetet küldte be Drinápolyba Válensznek, hogy vagy adjon Thrákiában szabad települő helyet a gótoknak vagy pedig tüstént ütközzék meg velük, még mielőtt Graciánusz megérkezne. Természetes, hogy a büszke Válensz ezt az utóbbi módot választotta. Egy rettenetes forró reggelen állt serege élére és vonult ki vele Drinápolyból a gótok ellen. Csakhamar maga előtt látta a római sereg Frithigern népének hatalmas szekérvárát, amelyből harsogva tört égre a gótok vad, riadó harci éneke. De Frithigern még ekkor is újabb csellel élt. Megint követeket küldött Válenszhez, hogy alkudozzanak vele s ezzel húzzák ki az időt, amíg megérkeznek a segítségül várt keleti gót és alán csapatok is. El is mult az idő így egész délig, mialatt a római katonák a rettenetes hőségben, égető szomjúságtól gyötörve kénytelenek voltak tétlenül egy helyben állni.

Végül megérkeztek a gótok segítségére az alán lovascsapatok és ekkor Frithigern tüstént félbeszakította az alkudozásokat és viharos erővel kezdte meg a támadást a kimerült, hőségtől elkínzott római csapatok ellen. Irtózatos küzdelem fejlődött ki,de nem tartott sokáig, a római lovasság megfutott az alán lovasság ellenállhatatlan rohamától. Csak a gyalogság küzdött tovább, reménytelenül, kétségbeesetten, csupán a római név dicsőségéért. Maga Válensz állt az élükre és ledobva magáról a bíborruhát, elkeseredetten rontott bele a legádázabb küzdelembe. Kereste a halált. Meg is találta. Ott esett e a harcmezőn s az alán lovak úgy összetaposták holttestét, hogy a csata után megtalálni sem lehetett. De vele együtt elesett a római hadsereg kétharmad része is. (378 aug. 9.) Vérfagyasztó irtózat fogta el a sereg pusztulása és a császár eleste hírének hallatára az egész római világot. A kannei nagy csatavesztéssel hasonlították össze ezt a vereséget. Konstantinápoly népe az Isten büntetését látta az áriánus császár pusztulásában. De senki sem kételkedett, hogy a katasztrófa a legnagyobb veszedelmet jelenti az egész birodalomra. A drinápolyi csata volt a vég kezdete a római birodalom számára.Graciánuszt a borzalmas hír Kasztra Martiszban érte.

Visszament onnan Szirmiumba és ott, érett megfontolás után egy spanyol eredetű embernek, Theodóziusz-nak adta a keletrómai császárság bíborpalástját 379 január 19-én. Kelet új ura, Theodóziusz már korábban is harcolt a barbárok ellen. Legyőzte a szarmatákat és jazigokat, sőt a szarmatákat egészen kikergette Pannoniából. Most a legrettenetesebb helyzetben kellett átvennie országrészeinek a vezetését. A szertekalandozó gót csapatok úrrá lettek egész Thrákiában és Makedóniában a nagyobb városokat kivéve. A római csapatoknak nemcsak a száma olvadt le nagyon csekélyre, hanem a legrettenetesebb csüggedés is úrrá lett rajtuk. Hogy a hiányt pótolja, Theodóziusz seregszámra fogadta katonáknak a barbárokat, még gótokat is, mi több, még a légiókba is beengedte őket, amivel megkezdődött a római hadsereg teljes elbarbárosodása. Hívott segítőcsapatokat Theodóziusz Egyiptomból is. Főhadiszállását azután Szalonikiben ütötte föl s innen lassanként sikerült neki egyes gót csapatok leverése. De 380 elején veszedelmesen megbetegedett és amikor a gótok ennek hírét vették, új támadásra készülődtek. Megerősödve más germán és hun segítőcsapatokkal, két óriási seregben indultak előre. Frithigern maga Thesszáliába és Epiruszba nyomult be, a keleti gótok pedig llliriába. Amikor egy harmadik seregüknek, amely Makedóniába tört be, maga Theodóziusz sietett ellenállani, egy éjjeli támadással úgy lepték meg, hogy a császár elvesztette az egész táborát és maga is csak üggyel-bajjal menekült meg.

Csak amikor Graciánusz két frank vezérnek a vezetése alatt segítőcsapatokat küldött, akkor sikerült rávenni a gótokat a békekötésre, amelyben földet kaptak a letelepülésre Möziában és Dáciában is. De egy részük még mindig nem volt hajlandó a békére, pusztította, dúlta tovább is az országot. Azonban ekkor meghalt Frithigern és ez a körülmény is, meg az évekig tartó folytonos kóborlásba való belefáradás s az egymás közt való viszálykodások is arra bírták rá a gótokat, hogy békés megegyezésre lépjenek Rómával. Nagy hatással volt rájuk ebben Athanarik-nak, a rómaiak ősi ellenségének a példája is. Athanarik, a nyugati gótok királya a népek ama tolongásából, amely a Dunától északra eső vidékeken folyt ebben az időben, lemenekült a római birodalom területére. A keleti gótokkal összeveszett és halálos haragra gyulladva ellenük megtagadta egész multját és hirtelen elhatározással átlépett Theodóziusz pártjára. A császár a régi ellenséget nagylelkűen, de egyúttal bölcs számítással is fogadta Konstantinápolyban kifejtve fogadására a császári udvar teljes fényét.

Amikor Athanarik meglátta Konstantinápoly pompás építményeit, a kék tengert a rajta nyüzsgő hajókkal, az ázsiai partokról Konstantinápolyba látszó városokat, elragadtatásában így kiáltott fel: “Valóban, a császár földi isten és aki felemeli ellene a kezét, az megérdemli, hogy a vérével bűnhödjék Drinápoly" Athanarik azonban nem sokkal később meghalt és ekkor Theodóziusz maga adta meg neki a végső tisztességet. De példája és az a vágy, hogy részesei lehessenek ennek a régi kultúrának, ellenállhatatlan erővel hatottak a gótokra. Lassanként mind alávetették magukat a római uralomnak. Letelepítették őket az elpusztított vidékeken, még pedig úgy, hogy adófizetéstől mentesek maradtak, barmot és vetőmagvat kaptak és még évi készpénz segítséget is. És Theodóziusz, aki magát “a béke és a gót nép barátjának"nevezte, azt hitte, hogy bennük a birodalom új támaszát szerezte meg. Azonban csakhamar kitünt, nem támaszaivá, hanem uraivá váltak a birodalomnak. Ekkor érkezett el az ideje annak a nagy fordulatnak is, hogy Rómában végleg megbukott a pogányság. Bár a régi római konzervatív körök ragaszkodtak az ősi pogány valláshoz, mert a keresztény vallásban a barbarizmust látták, mégis el kellett érkezni ennek az időnek, mert maga Graciánusz császár akarta így. Graciánusz kedvence volt a hadseregnek és az egész népnek. Gyönyörű külsejű, hatalmas termetű, folyton vidám, szeretetreméltó és jóságoslelkű fiatalember volt. A vallási dolgokban teljesen Ambróziusz milánói püspöknek a befolyása alatt állott, buzgó kereszténnyé vált s elhatározta, hogy egyaránt végezni fog a pogánysággal és az eretnekséggel is.

Ezért a pogány isteni tiszteletek számára járó állami segítségeket megvonta és 382-ben eltávolíttatta a szenátus épületéből Viktória istenasszonynak a szobrát, amely előtt tanácskozások előtt áldozatot szoktak hozni. Ez a ténye tekinthető annak a nagy fordulatnak, amellyel a római birodalom megszűnt pogány császárság lenni és keresztény állammá vált. Egyúttal pedig mind  a három császár: Graciánusz, Valentiniánusz és Theodóziusz is együttesen és Damazusz római püspökkel egyetértően kimondották, hogy csak Athanáziusz tanítása a helyes, az áriánizmus elítélni való eretnekség. Igy tehát a kereszténység és a germánság erejére támaszkodó római birodalom lett ura a világnak keleten és nyugaton is egyaránt. Mert most már a germán fegyverek erejére támaszkodtak a császárok. Theodóziusz nemcsak a gótokból, hanem a germánokból is toborzotta seregét. Igy Egyiptomban frank, allemann és vandál csapatok táboroztak, Szíriában gótok, Thrákiában pedig frank, allemann és szász lovasság. Graciánusz pedig az egész testőrséget óriástermetű alánokból alakította meg, akiknek idegenszerű, festői viseletét maga is gyakran felöltötte. Csaknem egészen germán eredetű vezérekkel vette körül magát, a kormány vezetését, pedig a frank Merobaudesz-re bízta. A germánok kezdtek mind elbizakodottabbá válni és kezdték úrnak érezni magukat a birodalomban. De természetes, hogy ennek csakhamar meg kellett szülnie a visszahatást.

A rómaiak önérzetét rendkívül sértette a hatalomra jutott idegenek gőgje és erőszakoskodása és a római érzelműek csakhamar egyesültek is arra, hogy megbuktassák az idegen uralmat. Brittánnia helytartója, Klemensz Maximusz állt a római párt élére 383-ban. Hogy milyen nagy volt az elkedvetlenedés még magának Graciánusznak a közvetlen környezetében is, az kitünt akkor, amikor Maximusz seregei élén Brittánniából behatolt a Rajna vidékére. Graciánuszt, aki a mai Párizs vidékén tartózkodott, elhagyták addig hűnek vélt emberei. Maximusz diadalmasan vonult be Trierbe s amikor Graciánusz szilaj vágtatással menekült vissza előle Lugdunum-ba (a mai Lion), itt elérték az üldözők, akiket Andragathiusz vezetett és augusztus 25-én a császári palotában, a tartomány helytartójának a beleegyezésével Andragathiusz leszúrta Graciánuszt. Merobaudesz, amikor látta, hogy minden el van veszve, öngyilkosságot követett el, mire azután a birodalom egész nyugati részében minden ellenmondás nélkül elismerték Maximuszt császárnak. Valentiniánusz ugyan megtagadta azt a követelését, hogy neki is úgy alávesse magát, mint előbb Graciánusznak, de elismerte Theodóziusszal együtt jog szerint való császárnak, Augusztusz-nak. Theodóziusznak ez annál inkább kedvére volt, mert Maximusz is hozzá hasonlóan buzgó katolikus volt. Sőt az ő nevéhez tapad az első véres eretneküldözés szennye is.

Ugyanis Burdigalá-ban (a mai Bordeaux) elítéltetett egy csomó Priszcilliánuszi eretneket és amikor ennek hírére maga Priszcilliánusz a trieri udvarhoz sietett, őt is elfogatta és néhány társával együtt halálra ítélte, ámbár Szent Márton toursi püspök határozottan tiltakozott e véres erőszakoskodás ellen. Priszcilliánusznak és társainak a vére volt az első eretnekvér, amelyet az egyház nevében kiontottak. De Valentiniánusz ellen is a keresztény vallást használta fel okul, vagyis inkább kifogásul Maximusz, hogy megbuktassa. Azt állította, hogy Valentiniánusz anyjának, Gusztiná-nak a befolyása alatt az áriánizmushoz hajlik s ezért 387 szeptemberében megjelent Róma előtt és könnyű szerrel elűzte onnan a császárt, aki Akvileján keresztül Theodóziusz védelme alá menekült. Theodóziusz haddal indult Maximusz ellen. Seregét legnagyobbrészt gótokból, allemannokból és frankokból állította össze. A frankok ütköztek meg először Maximusz hadaival, azoknak egy részér mocsaras vidékre csalogatták, s azután ott ugyanarra a sorsra juttatták, mint hajdan Várusz légióit Arminiusz. De döntő összeütközés nem ez volt, hanem az az ütközet, amelyet Theodóziusz hadai Sziszcia (a mai Eszék) mellett vívtak meg Maximusszal. Itt is nagy vereséget szenvedett Maximusz. Egy újabb vereség után csapatai hűtlenül elhagyták. Menekülése közben, Akvilejában fogták el Theodóziusz katonái és uruk elé állították. Ez meg akarta kímélni régi fegyvertársa életét, de az emberei tudtán kívül eltették láb alól, kioltották az életét.

Theodóziusz ezután az egész nyugati birodalom urává megint Valentiniánuszt tette meg, de a fönnhatóságot felette  fönntartotta magának, kormányzóul pedig Valentiniánusz mellé a frank Arbogasztot nevezte ki, ámbár ez még pogány volt. De Valentiniánuszt is elérte a végzete. Amikor a még mindig pogány római szenátoroknak azt a kérését, hogy állítsa vissza helyére Viktória istenasszony szobrát, kereken megtagadta, maga Arbogaszt fordult ellene. Ez maga is pogány volt, azonkívül pedig szoros kapcsolatban állt a római patriciusz-családokkal, amelyek még mindig ragaszkodtak a régi hithez. Ezekkel és galliai híveivel összeesküvést szított s kikiáltott egy Eugéniusz nevű, nagyrangú hivatalnokot császárnak. Valentiniánusz Itáliába akart előle menekülni, de Arbogaszt Viennánál (a mai Bécs) elérte és 392. május 15-én meggyilkolta. Eugéniusz maga keresztény volt ugyan, de azért engedett a pogányok kérelmének és újra felállíttatta Viktória szobrát s a szenátusban, visszaadta a pogány templomoknak elkobzott jövedelmüket és megengedte, hogy a pogány ünnepeket megüljék Rómában. Természetesen Theodóziusz ezt egy percig sem volt hajlandó tűrni. Nagy gonddal háborúra készült Eugéniusz ellen és erős sereggel indult ellene. A Frigidusz folyó mellett ütközött meg vele. Eugéniusz nagy vereséget szenvedett, őt magát is elfogták és Theodóziusz lefejeztette. Arbogászt pár nappal később, a bosszútól félve önkezével vetett véget az életének.

Theodóziusz erre azután békésen bevonult Rómába anélkül, hogy bárki is ellenállásra gondolt volna. Itt a császár, aki most már egyedül volt ura az egész óriási birodalomnak, ledöntette ismét a pogány szobrokat, a templomok pénzét pedig újból elkobozta és hadserege költségeire fordította. Igy tehát keresztény és germánbarát császár parancsolt most már a birodalomban. Nincs benne semmi kétség, hogy Theodóziusz nem pusztán politikából ragaszkodott a keresztény hithez, hanem benső, vallásos meggyőződésből is. Vallásosságának nem egyszer adta jelét. Ámbár szenvedélyes természetű, hirtelen haragú és bosszúvágyó természetű volt, mégis mindig tudott uralkodni magán úgy, ahogy azt a vallás parancsolja. Igy például az antiókhiaiaknak, akik azért, hogy csúfot űzzenek belőle, ledöntötték a szobrát, püspökük kérésére kegyelmet adott. Thesszalonikében ellenben kérlelhetetlen szigorúsággal járt el egy alkalommal. Itt a helytartó egy, a városban nagyon kedvelt kocsist valami aljas bűntény miatt meg akart büntetni, erre azonban a nép felzendült ellene és a helytartót agyonverték. A császárt ez roppantul fölbőszítette. Rettenetes bosszút állt a thesszalonikeieken. Katonáit küldte a  városra és ezeknek a csapásai alatt nem kevesebb, mint hétezer ember vérzett el. De amikor ezért Ambróziusz püspök Milánóban bezárta előtte a templom kapuját és vezeklésre szólította föl: a világ ura meghajolt. Theodóziusz nyolc hónapig vezekelt a kiontott vérért.

Minél meggyőződésesebb keresztény volt Theodóziusz, természetesen annál hevesebben fordult a pogányok ellen. Ámbár maga személyes barátságot tartott fenn pogány tudósokkal, azért a pogányság és a birodalom között végleg eltépett minden hivatalos köteléket és a pogányokra olyan súlyos intézkedéseket hozott, hogy Róma ősi vallása lassanként kiszorult a városokból. Eldugott, apró falvakban tudta már csak tovább tartani magát, mint “paganizmus", vagyis: “falusi vallás". Már 380-ban megtiltotta keleten a pogány szerrel való áldozást, bezáratta a templomokat és a szabadságjogok elveszítésével büntette azt, aki az egyszer már felvett kereszténységről visszatért a pogány hitre. Maximusz legyőzése után ezeket az intézkedéseket behozta a birodalom nyugati felében is. És ekkor megkezdte munkáját a fanatizmus is. Papok, főképen szerzetesek vezetésével vad csőcselék rohant meg sok pogány templomot és rombolt össze. Az antik építészetnek nem egy kincse ment tönkre ebben az időben. Galliában Szent Márton toursi püspök járta be egyházmegyéjét s pusztította a pogányság emlékeit. Rómában a Veszta-templomot kirabolták és azután bezárták, az utolsó vesztaszűzek elrejtőzködtek vagy a falvakba menekülve fejezték be az életüket.

Szíriában Marcellusz püspök Zeusznak Apameában levő óriási templomát és annyi más régi emléket romboltatott le, hogy a parasztok feldühödtek ezen a barbarizmuson és agyonverték a püspököt. Alexandriában Teofil pátriárka romboltatta le a gyönyörű Szerapisz-templomot s ekkor ment tönkre az itt elhelyezett híres alexandriai könyvtár is, amelyben pedig óriási kincsei voltak felhalmozva a görög tudománynak. Görögországban magában 393-ban ünnepelték meg utoljára az olimpiai játékokat, amelyek hajdan oly nagy büszkeségei voltak a görög kultúrának. Ebben az időben vitték azt az elefántcsontból és aranyból készített csodás szépségű Zeusz-szobrot is Rómából Konstantinápolyba, amelyet a legnagyobb görög szobrász, Feidiász faragott. Itt azután Konstantinápolyban oly gyakori tűzkatasztrófák egyikében tönkrement. Igy lett vége a régi világnak. A pogányság menthetetlenül pusztulásnak indult, Pán isten meghalt, hogy fel ne támadjon többé. Theodóziusz, aki a történelemben a Nagy melléknevet viseli, aránylag korán és váratlanul halt meg. Még csak ötvenesztendős volt, amikor 395 január 17-én Milánóban utolérte a halál. Hogy alkotása, a keresztény római császárság halála után is fenn fog maradni, arról nem lehetett kétség. De az kérdéses volt, hogy utódainak sikerülni fog-e a germánságot, amelyre Theodóziusz támaszkodott a kellő korlátok közt megtartani.

Arkádiusz és Honoriusz.

Amikor Theodóziusz meghalt, már annyira meg volt érlelődve az öröklődő császárság gondolata, hogy Theodóziusz a végrendeletében feleségétől, Valentiniánusz nőtestvérétől született, még kiskorú fiait tette meg örököseivé. Fiai közül Arkádiusz-nak szánta keletet, hogy azon uralkodjék Konstantinápolyból, Honoriusz-nak pedig nyugatot, hogy azt Milánóból kormányozza. A birodalom felosztására ezzel az intézkedésével azonban éppen nem gondolt Theodóziusz,aki azt akarta, hogy két fia egészen egyenlő rangú részese legyen az egységes hatalomnak. De a valóságban ez intézkedés mégis csak a birodalom felosztását jelentette, mert a későbbi uralkodóknak, különösen pedig az államférfiaknak a vetékedése szétszakította a világbirodalmat. Ilyen hatalmas, de erőszakos természetű és önző államférfi volt ebben a korban nyugaton Sztilikó, aki vandál születésű ember volt, azok közül a vandálok közül való, akiket még Nagy Konstantinusz telepített le Pannoniában s akik teljesen elrómaiasodtak. Ő volt a nyugati hadak fővezére. Keleten is volt egy ilyen hatalmas államférfi, névszerint a galliai Rufinusz, egy uralomra törő és erőszakos természetű ember, aki csakhamar sok ellenséget szerzett magának. Ezeken kívül ott volt még a ravasz főkamarásmester, Eutrópiusz is.

Ez felhasználta egyszer Rufinusz távollétét arra, hogy Arkádiusz császárhoz feleségül adta a szép és büszke Eudoxiá-t, Bautó-nak, a frank eredetű főhadvezérnek lányát s így döntő befolyást biztosított magának a császár elhatározásaira. Ezek és ehhez hasonló viszálykodások azután csakhamar megérleltek egy olyan veszedelmet, amely fenyegető volt már Theodóziusz halála óta. Theodóziuszt a gótok tisztelték, mint a legyőzőjüket és jóakarójukat s alatta nyugodtan maradtak. Most, hogy a római érzelmű Rufinusz került az ügyek vezetésének az élére, megváltoztak a dolgok. Amikor a vitéz Alarik arra kérte, hogy adjon neki a hadseregben magas katonai rangot, ezt Rufinusz nemcsak visszautasította, hanem még megtoldotta visszautasítását azzal a fenyegetéssel, hogy a gótoknak járó évdíjakat le fogja szállítani. Erre azután a gótok azzal feleltek, hogy kikiáltották Alarikot királyuknak és tanyáikról felkerekedve elindultak Konstantinápoly felé, hogy jobban biztosítsák jogaikat és kiköveteljék Alarik számára, amit kért. A ravasz Rufinusz azonban jó cselt talált, hogy elhárítsa a fenyegető veszedelmet. Azzal a figyelmeztetéssel, hogy Róma városában sokkal nagyobb zsákmányt találnak, mint Konstantinápolyban, a zsákmányra mindig éhes gótokat csakugyan sikerült elterelni Konstantinápolytól nyugat felé. Elindultak nagy csapatokban Pannonia és Dalmácia felé, hogy a nyugati birodalmat árasszák el.

De Sztilikó sem volt rest, hamar megindult ellenük erős sereg élén, amire azután Alarik, a rendes gót taktika szerint kitért előle, lehúzódott seregével a görög tengerpartokig s mivel ott nem talált hajókat, hogy azokon vihesse át seregét Itáliába, visszafordult Thesszália felé és heves harcok között pusztította ezt a termékeny tartományt. Közben azonban Sztilikó a nyugatrómai hadsereggel megérkezett Thesszalonikibe (Szaloniki) és támadásra készült a gótok ellen. De Rufinusz akiben ismét felébredt a féltékenykedés Sztilikó iránt, ekkor rávette Arkádiusz császárt, hogy rendelje vissza a Sztilikóhoz csatlakozott keletrómai csapatokat, a hadvezérnek pedig parancsolja meg, hogy seregeivel együtt rögtön hagyja el a keleti császárság területét. Sztilikó ellenszegülés nélkül engedelmeskedett a parancsnak, amelyet régi nagy urának a fia adott neki, visszavonult Dalmáciába, de Rufinusz kicsinyes irígykedése romlást hozott Görögország földjére. Mert ugyanazon a híres Thermopilei-szoroson keresztül, amelyet hajdan Leonidász olyan hősiesen védelmezett a perzsák ellen s amelyet most Antiókhusz, a tartomány kormányzója vagy ügyetlenségből, vagy árulásból nem szállt meg katonasággal, benyomultak a gótok Görögország közepébe. A városok legtöbbje abban az időben nem volt képes ellenállni nekik, mert nem sokkal előbb egy földrengés ledöntötte a falaikat, csak Théba állt sikeresen ellen és Athén menekült meg. Ennek a régi dicső városnak megmenekülését Zoszimusz pogány tudós úgy írja le, hogy amikor a gótok közeledtek, maga Athéne istenasszony szállt le az égből dárdával és pajzzsal a kezében és tőle rettentek vissza a barbárok.

A valóság azonban az volt, hogy Athént megmentette régi nagyságának az emléke. Alarik király kegyelettel emlékezett a város nagy multjára, nem engedte ostrom alá venni, hanem kevés számú kísérettel belovagolt az egyik kinyitott kapun és kegyesen, sőt megindultan fogadta az athéniek üdvözlését. Csupán adót vetett a városra, azután elvonult, de nem tudta megakadályozni, hogy a környéken ne romboljon a serege. A gótok azután átkeltek a korinthuszi földszoroson is, amelyet olyan könnyű lett volna megvédelmezni, elárasztották Peloponnézoszt, raboltak, gyilkoltak és seregszám hajtották magukkal az embereket rabszolgának. Télire Alarik zsákmánnyal gazdagon megrakodva táborba szállt és elsáncolta magát Arkádia és Élisz között. Ezalatt azonban elérte a kaján Rufinuszt is a bosszúálló végzet. Arádikusz császár 395 november 27-én Konstantinápoly mellett az oda visszatérő csapatok felett szemlét tartott s ekkor ezek, úgy látszik azért, mert követeléseiket nem kapták meg, fellázadtak. A császár és kísérete sietve menekültek a lázadó katonák elől, de Rufinusz már nem tudott elmenekülni, a katonák körülfogták és egy Gainász nevű gót leszúrta. Igy azután a császár teljesen Eutropiusz-ra bízta az ügyek vezetését, ez pedig sietve hívta újra Sztilikót, hogy jöjjön a kirabolt, elgyötört Görögország segítségére. A következő évben, amint kitavaszodott, mindjárt el is indult Sztilikó seregével és teljesen körülzárta Alarikot.

Harcra azonban nem került a sor, mert Alarik újból alkudozni kezdett és megigérte, hogy kivonul Görögországból, ha a kívánt hadvezéri rangot a római seregben megadják neki. Sztilikó okosabb volt, mint Rufinusz, megigérte ezt Alariknak, mire a gótok minden harc nélkül elvonultak és felmentek Epiruszba, ahol a két császárság határánál jelöltek ki számukra helyet. Alarik vágya tehát beteljesedett, hadvezére volt a római birodalomnak és népének a parancsnoka. De előrelátható volt, hogy ez az állapot sem fog sokáig így tartani. Alig nyugodtak meg ilyenformán egy időre a nyugati gótok, amikor már újabb veszedelem kerekedett. Most a kis-ázsia keleti gótok lázadtak fel és Tribigild vezetésével elpusztították Kis-Ázsia belsejét. A császár Rufinusz gyilkosát, Gainász-t küldte ki ellenük, de Gainász árulóvá vált, seregével együtt csatlakozott gót testvéreihez és egyesülten indultak Konstantinápoly ellen. Ez a váratlan és ijesztő fordulat Eutropiusznak először az állásába, azután az életébe került, mert őt rántották elő bűnbaknak a történtekért. Gainász feltartóztathatatlanul nyomult előre Konstantinápoly felé és megérkezve gótjaival a főváros alá, kierőszakolta a császártól, hogy őt nevezze ki az összes seregei legfőbb parancsnokává.

Arkádiusz kénytelen volt mind e kívánságait teljesíteni, de Gainász még ekkor sem elégedett meg, hanem most azzal az újabb kívánsággal állt elő, hogy a császár vonja vissza azt a rendeletet, amely megtiltja az áriánusoknak, hogy Konstantinápoly falain belül istentiszteletet tartsanak. Ezt a kívánságot azonban a császár, Aranyszájú Szent János-nak a tanácsára, aki akkor konstantinápolyi pátriárka volt, kereken visszautasította, amire Gainász készülődött, hogy hatalmába ejti Konstantinápolyt. Ekkor azonban sikerült a császárnak a főváros lakosságát rábírnia arra, hogy fegyverbe álljon a gótok ellen. Kitörtek a városból és rettenetes vérfürdőt rendeztek a gótok között. Sok ezer gót hullott el az elkeseredett nép csapásai alatt. Gainászt megmaradt seregével együtt elűzték, föl egészen a Dunáig, amelyen átmenekült. Ott esett el azután a következő esztendőben a húnok ellen való harcban. Igy tehát az egyik veszedelmes gót ellenségtől megszabadult a római birodalom, de hátra volt még Alarik. Kétségtelen volt, hogy a vele való béke csak ideig-óráig fog tartani. Alarik valóban újabb követelésekkel állt elő hamarosan és Sztilikó, csak azért, hogy a nyugati birodalom határaitól távoltartsa, megigérte neki, hogy egész keleti Illiriát kiszakítja a birodalomból és odaadja a gótoknak. Az igéret beváltása azonban késett. Alarik türelme pedig elfogyott és felkerekedve seregeivel megindult s Akvileján keresztül váratlanul Itáliában termett. Mivel Sztilikó a Duna mellett volt elfoglalva, a gótok útjukban sehol nem találtak ellenállásra.

Rabolva, fosztogatva nyomultak előre, így értek el Milánóig, amelyet körülzártak. A vészhír hallatára Sztilikó hirtelen békét kötött a Duna mellett lakó germán törzsekkel, összeszedett minden csapatot, ami csak rendelkezésére állt és az Alpeseken keresztül haza sietett Itáliába. Itt először is Milánót mentette fel az ostrom alól, azután Honoriusz császárt is magához véve, seregével oly ügyesen kezdett dolgozni Alarik ellen, hogy ez 402-ben éppen husvét vasárnapján, Pollencia mellett, nagyon kedvezőtlen helyzetben csatára kényszerült ellene. Az ütközet vége a gótok teljes veresége volt, de Sztilikó mégis fegyverszünetet adott Alariknak, aki erre elvonult kelet felé. De a következő év nyarán, segítő csapatokkal megerősödve, újra megjelent Itáliában, Sztilikó azonban Verona mellett ismét megverte. Erre a gótok visszahúzódtak Epiruszba. De most már elkövetkezett a folytonos betörések ideje. Alarik példáját először Radagisz keleti gót vezér követte. Hatalmas sereggel tört be Itáliába. Ekkor azonban sikerült Sztilikónak, akinek hún és gót csapatok is álltak a rendelkezésére, a barbárok seregét bekeríteni és tönkreverni. Radagisz maga is a rómaiak kezébe került és Sztilikó parancsára kivégezték. De megindult már teljes erővel a népvándorlás.

Északkelet felől újonnan jelentkező szláv törzsek is kezdték nyomni a germánokat, akik azután óriási rajokban indultak el eddigi lakóhelyeikről és elárasztották beláthatatlan sokaságukkal a római birodalmat. Vandálok, svévek, alánok, rugiaiak, szkrirek és herulok mind megindultak, régi hazájukat martalékul engedve az utánuk nyomuló szláv népeknek.Ezek a nagy kivándorló csapatok hamarosan átkeltek a Rajnán. A frankok voltak az elsők, akik megpróbáltak ellenállani nekik és Godegizel vandál királyt súlyosan meg is verték, de az alánok viszont diadalmaskodtak a frankokon s azután elárasztották Galliát. Egymásután vették be a városokat, le egész a Pireneusok hegyláncáig. Egész Galliát három keserves esztendőn keresztül gyilkolással, fosztogatással, gyújtogatással sanyargatták a barbárok. Hogy a Pireneusokon keresztül nem juthattak el Spanyolországba is, az két gazdag spanyol főúr tetterejének köszönhető. Ezek sok ezer főnyi rabszolgáikból és zselléreikből hamarosan kitünő katonaságot szerveztek s ezzel a Pireneusok szakadékai közt útját állták a behatolni akaró germánoknak. Mindezt a rettenetes zavart még tetézte egy hirtelen támadt trónviszály és egy súlyos válság a nyugatrómai birodalomban. A Británniában állomásozó légiókban megmozdult a régi római önérzet. Már régen gyűlölték és lenézték a “barbár"-nak mondott Sztilikót és most a galliai zavarok hírére kikiáltották császárrá parancsnokukat, akinek pedig erre semmiféle hivatottsága nem volt, csupán csak az, hogy a büszke Konstantinusz nevet hordta.

Azután hajóra ültek és átkeltek Galliába, hogy szembeszálljanak a germánokkal. Gyors fellépésüket siker koronázta, diadalmasan nyomultak előre egész a Rhone-folyóig és itt Konstantinusz szembeszállt Honoriusz hadvezérével is. Diadalmaskodott rajta és visszaszorította egészen az Alpesekig. Sztilikó, látva ezt az újabb veszedelmet, Alarik-kal kezdett tárgyalást arra, hogy adja zsoldos seregül népét a rómaiaknak. Már csaknem meg is volt a megegyezés, amikor Honoriusz császár tiltakozásán hajótörést szenvedett. Alarik emiatt nagy haragra gyúlt és azt követelte, hogy a megegyezés elmaradásáért Róma fizessen neki négyezer font aranyat. Megint Sztilikó bölcsességének kellett helytállni. Tudva azt, hogyha Alarik is újból ellenség gyanánt lép fel, akkor a veszedelem egészen elborítja Rómát, olyan nyomatékosan ajánlotta a szenátusnak a négyezer font arany megadását, hogy az nem mert ellene szegülni és meg is adta a sarcot. De a római büszkeségen kegyetlen sebet ütött ez a barbároknak való adózás, Sztilikót vádolták miatta és a népszerűség elfordult tőle. Sztilikó azzal iparkodott megerősíteni megingott hatalmát és tekintélyét, hogy a nemrég özveggyé vált Honoriusz császárhoz adta a második leányát. De késő volt már Sztilikónak minden erőlködése, hogy megmentse hatalmát.

Az Alarikkal való szégyenletes alku s az a vád, hogy Sztilikó, aki maga is vandál eredetű volt, nem lépett fel időben és elég erélyesen a Galliába betört vandálok ellen, csakhamar újabb vádakat szült. Most már nyiltan azzal gyanusították meg, hogy fiának, Eukheriusznak, akarja megszerezni a trónt s hogy ezért alkudozott Alarikkal is, ezért hívta ő maga be rokonait, a vandálokat is. Közbejött az is, hogy a keletrómai császár, Arkádiusz meghalt, hétéves gyermekét, II. Theodóziuszt hagyva maga után trónörökösül. Erre Honoriusz császár Sztilikót küldte Konstantinápolyba, hogy ott rendezze a trónváltozás dolgát és biztosítsa II. Theodóziusz számára a trónt. De ekkor megkezdte munkáját Honoriusz udvarának egyik cselszövője, a görög eredetű Olimpiusz. Ez az ember, aki a legelkeseredettebb ellensége volt Sztilikónak, elhitette a császárral, hogy Sztilikó a fiát, Eukheriuszt akarja megtenni keletrómai császárrá. A cselszövő görög egyúttal lázadást is szított a Páduában állomásozó római csapatok közt, amelyek bíztatására germán eredetű vezéreiket, akik Sztilikónak voltak a hívei, felkoncolták. Sztilikó ennek a hírnek a hallatára visszafordult és először arra gondolt, hogy a rendelkezésére álló germán és hún seregekkel Pádua ellen vonul, megfenyíteni a lázadókat. De érezte a feje fölött mindjobban összetornyosuló veszedelmet, hirtelen megváltoztatta a szándékát és Ravennába sietett, hogy biztosítsa a maga számára ezt a rendkívül fontos tengeri erődöt.

Itt azonban császári parancs érte utól, amely elrendelte elfogatását, de egyúttal ünnepies formában biztosította arról, hogy az életét kímélni fogják. Sztilikónak módjában lett volna még a védekezés, mert jelentékeny volt azoknak a csapatoknak a száma, amelyek hívek maradtak hozzá, de ez a minden erőszakossága mellett is nemeslelkű ember nem akarta saját maga miatt kitenni a birodalmat a polgárháború veszedelmének. Azért lemondott a fegyveres ellenállásról, de mivel ismerte a császári igéretek értékét, hogy életét megmentse, bemenekült egy templomba, azt remélve, hogy ott nem fogják bántani. Ekkor újból ünnepiesen biztosították róla, hogy csupán a szabadságától akarják egyelőre megfosztani, az életét meg fogják kímélni. A császár kiküldötte esküt is tett neki erre, mire Sztilikó elhagyta a templomot. Amint átlépte a megszentelt küszöböt, azonnal elfogták s egy második parancsot olvastak fel előtte, amelyben a halálos ítélete volt. Sztilikó erre megadta magát és maga hajtotta oda fejét a hóhér bárdja alá. Sztilikó halála után Honoriusz egymásután adta ki a rendeleteket, amelyekben a germán eredetű tiszteket megfosztotta rangjuktól és részben halálra ítélte őket. A hóhér bárdja alatt vérzett el Sztilikó fia, Eukheriusz is, Honoriusz sógora. Észak Itáliában pedig a római légiók olyan vad haraggal fordultak a germánság ellen, hogy a római zsoldban lévő germánoknak még az asszonyait és gyermekeit is kardélre hányták.

Olyan rémtettek voltak ezek, amelyeket nem felejtett el a germánság soha és később, Odoaker idejében véres bosszút vett értük. Amint látható tehát, Sztilikó megölése a végét jelentette annak a politikának, amelyet Nagy Konstantinusz és Nagy Theodóziusz folytattak a germánokkal szemben. Ők felhasználták a birodalomban megtelepült germánokat védőbástyául a saját, még meg nem telepedett alattvalóik ellen. Nemsokára jelentkeztek ennek a botor politikaváltoztatásnak a káros következményei is. A nyugatrómai birodalomnak csakhamar be kellett látnia, hogy germán segítség nélkül nem lehet meg. De most már nem tudott engedelmes és magukat egészen Róma érdekeinek  alávető germán néptörzseket találni, hanem kénytelen volt szerződni olyan zárt, egységes népfajokkal, amelyek saját uralkodóik alatt éltek, akiknek viszont egyáltalán nem az volt a főcéljuk, hogy Rómát szolgálják, hanem, ha ezt megtették, csak a saját érdekeik miatt tették meg. Ez csakhamar ki is tünt. Alarik, aki Sztilikó kivégzése folytán magát minden reménységében megcsalva érezte, újból felkerekedett Itália ellen, de megszaporodva azzal a harmincezer harcedzett és elkeseredett germán harcossal, akik elhagyták Róma szolgálatát, amikor a légiónáriusok legyilkolták asszonyaikat és gyermekeiket. Akvileján keresztül Itália felső részébe tört be a gót király s egyenesen Róma ellen vonult, amelynek falait még Sztilikó javíttatta ki. Gyors lovasainak csapatai csakhamar felbukkantak Róma körül.

Mikor maga Alarik is megérkezett a város alá, első dolga az volt, hogy elvágta Róma összeköttetését a tengerrel, ahonnan élelmezését nagyobbrészt kapta és ezzel a legnagyobb inségnek tette ki a város lakosságát. A rómaiak felháborodása irtózatos lett és a szenátus gyáva bosszúból kivégeztette mos már Sztilikó özvegyét is. De belátták azt is, hogy a várost csak az mentheti meg, ha a gót királlyal alkudozásokba bocsátkoznak. Követeket küldtek tehát Alarikhoz és ezek, hogy ráijesszenek a gót királyra, ostoba dicsekvéssel és hencegő túlzással beszéltek arról, hogy Róma falai között milyen óriási haderő várja a támadást. Alarik megvető mosolygással hallgatta ezt az ijedelemszülte dicsekvést és csak annyit felelt rá büszkén: “Mentül sűrűbb a fű, annál könnyebb az aratás!" Az “aratás"-ra azonban mégsem került a sor, mert a követek, midőn látták, hogy az ijeszgetés nem használ, alkudozni kezdtek és végre megalkudtak Alarikkal. Róma fizetett 5000 font aranyat, 30.000 font ezüstöt, temérdek bíbortakarót és selyemruhát és nagymennyiségű borsót hadisarc gyanánt. Erre azután elvonult Alarik Róma alól, de vele ment nem kevesebb, mint 40.000 urától megszökött római rabszolga is. Közben Honoriusz elhatározta, hogy Olimpiuszt, aki teljesen tehetetlennek bizonyult a kormányzati dolgokban, elbocsátja és helyette Joviuszt tette meg Itália prefektusává.

Ez azután Ravenna előtt, ahova az udvar a gótok elől menekült, személyesen kezdett tárgyalni Alarikkal. A gót király először azt követelte, hogy tegyék meg őt Sztilikó utódává, vagyis az egész római hadsereg fővezérévé. Honoriusz ezt az esztelenül vakmerő kívánságot természetesen kereken visszautasította s erre Alarik azzal a sokkal szelídebb kívánsággal állt elő, hogy adja neki a császár Norikum tartományát, azonkívül pedig fizessen neki készpénzben és gabonában harácsot. Honoriusz ezt az ajánlatot is visszautasította, ámbár Alarik azzal fenyegetőzőtt, hogy újra meg fogja ostromolni Rómát. Még folyt egy ideig az alkudozások huzavonája Ravenna előtt, de végre is a gót királyt elhagyta a béketűrése, félbeszakította a tárgyalásokat és megerősödve a sógora, Athaulf által hozott segítőcsapatokkal,  újra Róma alá vonult. Itt azután a városban lakó pogányokkal és áriánusokkal lépett megegyezésre és ezeknek a segítségével kikiálttatta császárrá a Róma városi prefektusát, a pogány Priszkusz Attaluszt, aki azután viszont reáruházta a fővezéri méltóságot. De erre Afrika helytartója, Herakliánusz elzárta a tengert a Rómába való gabonabevitel elől, ami nélkül a város nem tarthatta sokáig magát. Alarik azt ajánlotta ekkor Attalusznak, hogy fogjon tüstént fegyvert Honoriusz ellen, még mielőtt Rómát kiéheztetnék.

De a gyáva ujdonsült császár nem volt hajlandó erre, hanem inkább azt határozta el, hogy maga megy el Ravennába és tárgyalásokat kezd Honoriusszal. El is indult,de Honoriusz megijedt tőle s már arra gondolt, hogy Konstantinápolyba fog menekülni. Ekkor azonban négyezer főből álló kitünő katonaság érkezett a segítségére. Ravenna vára olyan erős volt, hogy négyezer emberrel mindenféle támadás ellen meg lehetett védelmezni, azért tehát Honoriusz ottmaradt, Alarik pedig belátva, hogy Attalusszal nem megy semmire, a pünkösdi császárt megfosztotta a császári bíbortól. Azután pedig újra Ravenna alá ment, hogy újból alkudozást kezdjen Honoriusszal. De a császár, oly nagy makacssággal, amelyben kétségtelenül lett volna valami tiszteletreméltó vonás is, ha nem lett volna a legnagyobb gyávasággal egyesülve, megint csak megtagadta a hatalmas gót királynak minden követelését. Ekkor azután Alarik azt az üzenetet küldte a császárnak, hogy a saját fejére vessen mindazért, ami történni fog s harmadszor is megindult Róma felé. Elhatározta, hogy be fogja venni minden áron az örök várost. A gótok 410 augusztus 23-ának éjszakáján törtek be Rómába és első dolguk az volt, hogy felgyújtották a Szallusztiusz-palotát és annak a világítása mellett kezdtek hozzá a város kifosztásához. Megkezdődött a rablás, fosztogatás és rombolás.

Ámbár a templomok igérték volna kincseikkel a legnagyobb zsákmányt, a gótok kegyeletesen megkímélték ezeket, főképen a Szent Péter templomot, amelybe Alarik ünnepies körmenetben szállíttatott minden olyan szent edényt, amelyet katonái a kisebb templomokból itt-ott mégis csak elraboltak. Egyáltalán, ezek a “barbárok" sokkal emberségesebben viselték magukat, mint aminő a hírük volt, korántsem követtek el olyan gyalázatosságokat, mint aminő például a germán katonák feleségeinek és gyermekeinek a felkoncolása volt. Már három nap mulva elvonult Alarik Rómából. Gazdag zsákmányt vitt magával s elindult dél felé. De az egész zsákmányban talán a legértékesebb volt a szép Galla Placidia, Theodóziusz bájos leánya, Honoriusz császár húga, aki megszerette a daliás Athaulfot és önként ment vele osztozkodni a fiatal gót vezér sorsában. Betelt tehát a jövendölés, hogy eljön valaha az idő, amikor Róma a barbárok kezébe fog jutni és az egész római világot a legnagyobb ijedelem és szomorúság fogta el a hallatlan remény hírére. Alarik azután Róma alól lement Kalábriába, valószínűen azzal a szándékkal, hogy innen átkel először Sziciliába, azután pedig Afrikába is, részben azért, hogy megakadályozza a gabona bevitelét Itáliába, részben pedig azzal a célzattal, amivel később a vandálok, hogy népének itt keressen letelepülésre alkalmas földeket. De nagy tervei nem sikerültek. A tengeren való átkelésre szánt hajóit a szemei láttára pusztította el a vihar és őt magát is utólérte a korai halál még a 410. év vége előtt. Népe nagy fájdalommal siratta meg és ősi szokás szerint folyó medrébe temette el.

A Buzentó folyót terelték el a medréből Kozenza városa mellett és annak a fenekére ásták a sírt, amelyben hármas koporsóban pihenőre fektették Alarikot. Még azokat a rabszolgákat is mind lenyílazták, akik a sír megcsinálásában segédkeztek, nehogy hírmondója is maradjon annak, hogy hol pihen fejedelmi kincseivel együtt Alarik. Igy talált az Észak hőse az ellenséges Dél földjén örök pihenőre. A hontalan népnek a vezetése pedig ezek között a nehéz körülmények között Athaulfra, Alarik sógorára maradt. Közben a birodalom nyugati részén is bekövetkezett a válság. Konstantinusznak, az ellencsászárnak uralmát elismerte csaknem egész Gallia. Ennek cézárrá emelt fia, Konstansz megszállotta Spanyolországot is. De szerencsétlen gondolattal barbár katonák őrizetére bízta a Pireneusok hegyszorosait, aminek azután csakhamar meglett a rettenetes következménye. Amikor a Galliában dúló vandálok, alánok és svévek megint a Pireneusok felé fordultak, a szorosokat őrző katonák nemhogy ellenállottak volna nekik, hanem csatlakoztak hozzájuk és így 409-ben elárasztották a germán hordák Spanyolországot is, amelyet eddig a hegyek még megvédtek s amely éppen ezért az egész feldúlt Európának egyetlen, még gazdag és népes része maradt. Két éven keresztül nyögte Spanyolország a barbárok betörésének minden borzalmát, két év mulva pedig elhatározták a gemánok, hogy ottmaradnak Spanyolországban és megosztozkodtak a földjén.

Csak az Ebro-folyó vidéke maradt meg közvetetlenül római fennhatóság alatt. Galliában is új bajok támadtak. Uj ellenség jelent meg a földjén: a burgundiak, akiknek Guntahari volt a királya. Ezek 411-ben egy előkelő galliai embert, Jovinuszt kiáltották ki császárrá, úgyhogy a birodalomban most már csakúgy hemzsegett a sok császár. A burgundiak azután birtokukba vették a Rajna mentét és megalapították itt azt az országot, amely a Nibelung-énekben középpontja az eseményeknek. Bizonyos állandóság Gallia állapotaiba azután csak a nyugati gótok által jutott. Athaulf, akinek kezdetben az volt a szándéka, hogy megdönti a római birodalmat és helyébe gót birodalmat alapít, csakhamar lemondott erről a tervéről és elhatározta, hogy mivel a megdöntőjévé nem lehet a római birodalomnak, tehát lesz a megmentőjévé. Anélkül, hogy Honoriusszal erre nézve egyezséget kötött volna, 412-ben megjelent Gallia déli részében. Személyes ellensége, a Jovinusz pártjára álló, gót eredetű Szárusz elesett az első ütközetben, amelyet a nyugati gótok Galliában megvívtak. Athaulf nyiltan is Honoriusz pártjára állt és Jovinuszt is s a szintén császárrá kikiáltott testvérét, Szebasztiánuszt is bezárta Valencia városába. Ezek egy ideig védték a várost, de csakhamar kénytelenek voltak megadni magukat Athaulfnak, aki mindkettőnek levágatta a fejét és elküldette Honoriusznak.

Ez úgy bánt el a levágott fejekkel, mint ahogy a legyőzött lázadók fejével volt szokás elbánni: közszemlére tétette ki őket. Ez után a siker után Athaulf formálisan is szerződésre lépett Honoriusszal. A császár megengedte a nyugati gótoknak, hogy letelepedjenek Galliában és évi gabonasegítséget is ígért nekik, csak azt követelte, hogy Athaulf adja vissza húgát, Placidiát. De a szerződést nem lehetett megtartani. Mert abban az esztendőben megint újabb veszedelem fenyegette a római birodalmat. Afrika helytartója, Herakliánusz lázadt fel ekkor Honoriusz ellen. Azon kezdte, hogy azokat a nagy gabonaküldeményeket, amelyekkel Afrika látta el Rómát, visszatartotta, azután pedig megindult nagy, állítólag 3700 hajóból álló raj élén, amelyet Xerszesz híres hajóhadához hasonlítottak, Itália ellen és partraszállt Osztiában. De amint innen elindult, hogy bevegye a közeli Rómát, útját állta Itália helytartója, Martinusz és tökéletesen megverte, úgyhogy Herakliánusz seregeit csak nagy bajjal tudta visszavinni hajóira s azután elmenekült haza Afrikába. Amikor kikötöttek Karthágóban, fellázadtak ellene a saját katonái és agyonverték. Ez a lázadás tette Honoriusznak lehetetlenné azt, hogy elküldje a gótoknak a megígért gabonát.

S mivel így nem tudta teljesíteni a szerződést, Athaulf megszállt néhány várat és 414 januárjában Tolozában nagy, félig germán szokás szerint való, félig rómaias pompa kifejtése közben feleségül vette Placidia királyleányt, Nagy Theodóziusz leányát. Kétségtelen, hogy ennek a házasságnak politikai jelentőséget is tulajdonított Athaulf, ezzel akarta megmutatni, hogy igényt tart a császári trónra. Honoriusz azonban vonakodott elismerni a “barbár" sógort, sőt fellépett ellene, elzáratva a gall tengerpartot minden bevitel elől, amire Athaulf élelmiszer híján már 414 őszén kénytelen volt Gallia déli részéből átmenni Spanyolországba. Ott az Ebro vidékén telepítette le népét s maga Barcinóban ( a mai Barcelona) ütötte fel királyi székhelyét. Itt fia született, akit a gyermek nagyapjának, a szintén Spanyolországban született Nagy Theodóziusznak emlékére ugyancsak Theodóziusznak nevezett el. Kétségtelen, hogy Athaulf nagy reményeket fűzött gyermekéhez, akit képzeletben már a császári trón urának látott. De nem adatott meg neki, hogy megérje e reményei teljesülését. Fegyver oltotta ki váratlanul életét. De nem a rómaiak gyenge fegyvere, hanem a vérbosszúé. A germánoknál ugyanis megvolt a vérbosszú szokása, amely szerint a rokon a rokonának a megölőjét szintén tartozik megölni. Szárusznak, személyes ellenségének, aki mint tudjuk, vele szemben esett el a galliai harcok alatt, egy rokona ölte meg, amikor Athaulf egy reggel gót szokás szerint istállójában gyönyörködött a lovaiban. Az utóda Szárusz testvére akart lenni, de ezt a gótok egy hét mulva már felkoncolták és Walliát kiáltották ki a királyukká.

Ez először kísérletet tett arra, hogy átkeljen népével együtt Afrikába, de a vihar összezúzta a hajóit s így nem maradt számára más hátra, minthogy megegyezésre lépjen Honoriusszal. Ez meg is történt. A császár azért, mivel Wallia kiszolgáltatta neki Placidiát, viszont átengedte a gótoknak Gallia legszebb részét, csaknem az egész mai Franciaország déli részét, amelyről egy író ezt írja: “Képemása a paradicsom kertjének." Pár évvel azután, hogy ez a megegyezés létrejött, Honoriusz császár meghalt 423 augusztus 15-én, miután azonban előbb Placidiát akarata ellenére hozzákényszerítette feleségül Konstanciuszhoz, akit az örökösévé is megtett. Azonban  Konstanciusz még előbb halt meg, mint Honoriusz és ekkor Placidia a tőle való gyermekével, Valentiniusszal együtt átment Konstantinápolyba, hogy másik bátyjánál keressen segítséget Honoriusz újabb házasító tervei ellen. Igy azután, amikor Honoriusz meghalt, senki sem volt a halottas ágyánál, aki érvényesíthette volna Placidia kiskorú fiának az igényeit a trónra. Ezért tehát tüstént jelentkezett bitorló. Johannesz, a birodalmi kancellár ragadta magához a bíbort és egy nagyon bizalmas emberét, Aeciuszt elküldte a húnokhoz, hogy segítőcsapatokat kérjen tőlük, maga pedig hajóhadat szervezett.

De még mielőtt a húnok megérkeztek volna, Itáliában termett egy keletrómai hadsereg a gót eredetű Aszpar vezetése alatt, aki Ravennát egy csapásra bevette, Johannesz császárt pedig kivégeztette. Amikor azután Aeciusz is megérkezett a hún seregekkel, őt is visszaverték véres csatában Ravenna alól és így 425 október 23-án a gyermek III. Valentiniánusz egy keletrómai kiküldött kezéből megkapta a császári diadémot. A legelső, aki ügyes köpönyegfordítás révén kibékült az immár császári anyává lett Placidiával, Aeciusz volt, akinek megbocsátottak mindent s aki csakhamar a lelkévé vált a ravennai udvarnak. Aeciusz születésére nézve illir ember volt, akit még mint gyermeket ragadott el és cipelt magával Alarik. Később azután hosszabb ideig mint túsz élt a húnok között, így tehát volt alkalma megismerkedni mindkétféle barbár népnek a szokásaival és erkölcseivel, sőt kétségtelen, hogy már ő maga is felvett annyit a gondolkozásukból, hogy nem érezte magát többé tisztán csak rómainak. De ha félig barbárrá vált is. Aeciusz, benne találta meg a nyugatrómai birodalom,utolsó nagy államférfiát és hadvezérét. Tetterős, büszke, fáradhatatlan ember volt, a saját személyére nézve igénytelen, mértékletes, edzett és mestere minden fegyverforgatásnak. Mintha született uralkodó lett volna, úgy vezette Valentiniánusz és Placidia helyett a kormányt. A nyugati gótokat a kellő korlátok között tudta tartani, a frankokkal szemben is ért el némi sikert. A burgundi gótok országának pedig ő vetette végét.

Erre az alkalmat az adta meg, hogy a burgundiak betörtek a mai Belgium területére s Aeciusz nem elégedett meg azzal, hogy visszaverje őket, hanem segítségül hítta a húnokat és a saját országukban támadta meg őket. Irtózatos ütközet fejlődött ki, amelyben nem kevesebb, mint húszezer burgundi esett el és hősi halált halt maga a királyuk, Guntahari is. Ezzel vége volt a burgundiak országának és ez az a történelmi esemény, amelyből a népmonda megalkotta a második nagy nibelungi költeményt, a “Nibelungen Not"-ot. A gótok és húnok pusztításai által agyonsanyargatott római birodalomnak ez időben a leggazdagabb és legműveltebb provinciája Afrika volt, Itáliának ez az éléstára, amely azonban a benne uralkodó állapotok miatt már szintén megérett arra, hogy a germánok meghódítsák. Itt a  hajdani Karthágó helyén rettenetesek voltak a gazdasági viszonyok. Csaknem az egész provincia egyes nagybirtokosok kezén volt s a nép, teljesen birtoktalanul, mint jobbágy nyögött a földesúr és az állam kettős kizsákmányolása alatt. Hogy micsoda irtózatos terjedelmű nagybirtokok keletkeztek Afrikában, annak a megvilágítására elég felemlítenünk, hogy már Néró császár idejében a mai Tunisznak több mint fele csupán hat nagy földesúrnak a magántulajdona volt. És Honoriusz idejében már olyan nagy volt a hatalmuk is, hogy Szent Ágoston, a világhírű nagy hippói püspök joggal mondhatta el, hogy Afrikában minden földesúr császár a maga földjén.

Ezekhez hozzájárult még a nemzeti viszonyok züllöttsége. A lakosság zöme a berberekből, a később oly nagy szerepet játszó mórok őseiből állott. A városok lakossága azonban a karthágói idők óta pún, vagyis föníciai eredetű sémi faj volt, míg a hivatalnokok és az igazán gazdag osztály római. A berberek megfékezhetetlen népe folytonos veszedelme volt ennek a gazdag országnak. A kóbor berber törzsek apró lovaikon száguldozva martalócéletet éltek. Elpusztították a szántóföldeket, tönkretettek kisebb városokat, megakadályozták a  földmívelést és a közlekedést, szóval szabadon garázdálkodtak, anélkül, hogy a ravennai udvar tudott volna tenni valamit ellenük. A tehetetlen hivatalnokok tekintélye így tehát teljesen odalett és az afrikai keresztényeknek az a nagy része, amely maga is eretnek volt, szinte vágyakozott a hasonlóképpen eretnek, áriánus gótok eljövetelére, akikről már annyit hallottak ott távol, túl a tengeren is.  De nemcsak a népnek ez a hangulata, hanem a nyugatrómai udvarnál kitört viszálykodás is egyengette az útját Afrikában a vandáloknak. Az udvarnál úgy állt a dolog, hogy a császárné személy szerint többre becsülte Aeciusznál Bonifáciuszt, Afrika helytartóját, mert ez símább modorú volt, mint a gőgös és félig barbárrá vált illiriai. Ennek a megkülönböztetésnek természetesen kölcsönös féltékenykedés, irígykedés lett a következése, végre pedig nyilt összeveszés.

Aeciusz sereget küldött Afrikába, de Bonifáciusz fegyvert szegezett fegyver ellen s diadalmaskodott az Aeciusz küldötte csapatokon. Ezt a pillanatot szemelte ki magának a vandálok királya,  Geizerik. Ez a Geizerik nem annyira katona volt, mint inkább kitünő államférfi. Katonának már a külseje miatt is rossz lett volna, mert féllábára sántított attól, hogy egyszer leesett a lóról és eltörte a lábát. Zárkózott, szűkszavú ember volt, számítani tudó, uralomra vágyó és kegyetlen szívű. Az a nyomasztó helyzet, amelyet a vandálok Spanyolországban kénytelenek voltak elszenvedni, felkeltette Geizerikben a  gondolatot, hogy még tovább vándoroljon népével együtt. Mert Spanyolországban rossz volt a vandálok helyzete. A vandálokat a rómaiak és a nyugati gótok szorították, úgyhogy azok dél felé indultak és ott egyesültek egyéb vandál törzsekkel. Igy tehát Geizerik király 429 május havában a vandálok egész népével, amely azonban mindössze nyolcvanezer főből állt, tehát legfeljebb húszezer harcost számlálhatott, átkelt a Gibraltár-tengerszoroson s Afrika földjére érve elindult  kelet felé olyan rettenetes pusztítások között, amelyeknek az emléke még ma is él a közkeletű “vandálizmus" szóban. Numidia tartomány határán megverte Bonifáciuszt, a helytartót, aki erre Hippo városába (a mai Bona) menekült, ahol Szent Ágoston volt a püspök.

A várost tizennégy hónapon keresztül olyan sikeresen védelmezték, hogy Geizerik végre is kénytelen volt felhagyni az ostrommal. De csaknem az egész ország fel Karthágóig a  kezébe esett. Mivel Bonifáciusz Afrika minden szerencsétlenségéért a vetélytársát, Aeciuszt okolta, most seregével átkelt Itáliába, hogy megbuktassa a gyűlölt fővezért. Győzött is ellenfelén az Ariminium mellett vívott ütközetben, de a harcban maga is halálos sebet kapott és néhány nap mulva meghalt. Igy tehát Aeciusz egyedüli úr maradt a birodalomban és első dolga volt, hogy a vandálokkal az afrikai gabonaszállítás érdekében békét kössön. Ebben a békekötésben Geizerik megkapott két tartományt, viszont megigérték a gabonának és az olajnak a pontos szállítását. Geizerik azonban nem sokat törődött a kikötésekkel és a két tartomány helyett birtokába vette az egész Afrika tartományt, nemsokára pedig szőke, marcona vandáljai bevitorláztak Karthágó kikötőjébe is és újjongó harci énekek között foglalták el a régi dicsőségek e városát. Ezzel beteléséhez közeledett a roskadozó római birodalom sorsa. Itáliát, az alpesi tartományokat és Spanyolországnak meg Galliának egyes földcsíkjait kivéve, az egész nyugatrómai birodalom germán kézre jutott, germán államokká alakult át a császárságnak csak névleges fennhatósága alatt.

De semminek az elvesztését nem fájlalták Rómában úgy, mint Afrikáét, mert benne “a birodalom lelkét rabolták el." A keletrómai udvar ezalatt, míg a birodalom másik fele a legrettenetesebb küzdelmeket vívta a barbárok ellen, többé-kevésbbé a béke áldásait élvezte és arra törekedett, hogy a kereszténység ügyét teljesen megerősítse országában és kiirtsa a pogányság maradványait. Vallási célok irányították külpolitikáját is. Igy az új perzsák ellen vezetett háborúnak is az volt az indítóoka. A keresztényeknek itt jó dolguk volt 420-ig, amikor V. Varenesz került a perzsa trónra, egy tűzimádó, szenvedélyes lelkű uralkodó, aki üldözni kezdte a keresztényeket és rakásszámra gyilkoltatta le őket. Erre a konstantinápolyi udvar főképp gótokból álló hadat küldött ellenük, míg a perzsákat arab lovasok és elefántokon harcoló indusok segítették. A döntő csatában a keletrómaiak győztek, mire a perzsákkal százéves békét kötöttek és így kelet felől biztosították a birodalmat minden betöréssel szemben.

Attila birodalma.

Míg Európa nyugati része egészen a germánok hatalmába esett, addig a közepén és északi részén egy másik hatalmas új barbár állam alakult ki: a húnok birodalma. Rugila, másképpen Rua nevű királyuk alatt egyesülve a húnok megtelepedtek a mai Magyarország egész területén és innen kiindulva számtalan germán és szláv néptörzset hódítottak meg, így a keleti gótokat, gepidákat, rugiakat, herulokat, szireket.

Igy azután birodalmuk kiterjedt a mai Oroszország belsejétől kezdve mélyen be Németországba, sőt északnak föl egészen a Keleti- tengerig. A birodalom meghódított törzsei bizonyos szabadságokat élveztek, nem voltak kötelesek egyébre, mint seregeikkel harcba vonulni a húnokkal együtt és megfizetni évi adójukat. Előkelő családjaik gyermekei rendesen mint túszok tartózkodtak a hún király udvarában és itt fejedelmi ellátásban volt részük. A hún nép ebben az időben már közel sem volt olyan barbár, mint Európába való bejövetelekor, ámbár az is bizonyos, hogy már akkor, amikor megérkeztek Európába, sem voltak azok az ördögi félvadak akiknek a megijedt történetírók rajzolták őket. Semmivel sem voltak rosszabbak, mint akármelyik szilaj germán törzs, sőt mivel a tivornyázás és a kicsapongás náluk nem volt olyan mindennapos dolog mint  a germánoknál, erkölcsi tekintetben is kétségtelenül felettük állottak. Kultúrájuk is volt. Mondáikat és népdalaikat a hegedősök, regősök őrizték és adták elő ünnepies alkalmakkor. Asszonyaik gyönyörű szövést-fonást és különösen remek hímzést tudtak csinálni, sátraikat pedig feldíszítették és zsákmányul esett drága szövetekkel, ezüst és arany ékességekkel és egyéb olyan dísszel, amelyek arra vallottak, hogy nagy érzékük volt a művészet iránt is. A Pannoniában talált híres római fürdőket a leggondosabban karban tartották és a fürdés napi életüknek egyik kiegészítő része volt.

Rugila uralkodásáról nem sokat tudunk, de valószínű, hogy már ő alatta eljutottak a húnok az északi tengerpartokig s akkor hódították meg az ott lakó népeket. Rugilának a testvére volt Mundzuk, vagyis a legendás Bendeguz király, akinek alakja minden, a húnokéval rokon népnek a mondáiban és dalaiban él. Mundzuk és Rugila halálának az évét nem tudjuk biztosan, de az tény, hogy körülbelül 433-ban Mundzuknak két fia: Attila és Buda lett a húnok királya. Ez utóbbit nevezik Blédá-nak is a történetírók, a német mondákban, különösen a Niebelung-énekben pedig Blodelin néven fordul elő. A Két testvér együtt vette át az uralkodást a húnok és a meghódított nemzetek fölött és úgy látszik, hogy bizonyos területbeli megosztozkodás is volt közöttük, de azért a főhatalmat mégis együttesen gyakorolták. Ez a megosztott uralom azonban testvéri viszályra vezetett, amelynek az lett a vége, hogy Attila megölette, más források szerint a saját kezével ölte meg testvérét, Budát és már egy év mulva, 444-ben egyedüli uralkodója volt a húnoknak. Az ő uralkodása jelenti a hún nép dicső, világbíró fénykorát. Attila városa valahol a Duna és a Tisza között feküdt, közel ahhoz a vidékhez, ahol a tokaji hegyek hajlásai vannak. Rónaságon állt ez a város. Természetesen nem kőből épült, hanem a nomád élettel még csak félig felhagyott hún nép két építőanyagából: fából és sátorponyvából.

A róna közepén rengeteg nagy területet vettek körül levert cölöpök által alkotott nagy és erős körsánccal, amelyen át több kapu nyilt a város területére. Ennek az óriási gyűrűnek a közepén domb emelkedett s ennek a dombnak a lábánál köröskörül terült el maga a város. Fából épített és szalmával vagy pedig mohával fedett házikók álltak itt meglehetősen rendes és tágas uccasorokban, váltakozva azokkal az ősi sátrakkal, amelyeknek a használatáról a hún nép egy része még itt, a kissé zordonabb éghajlat alatt sem akart lemondani. De  ezek alatt a sátrak alatt nem afféle cigányputrikat kell érteni. Kecsesen, keleties pompával emelkedő, a mai falusi házak nagyságát körülbelül elérő építmények voltak ezek. Némelyik sátornak a keletről zsákmányolt szőnyegei csodás kincseket értek. A sátor ormán rendesen zászló vagy a lófarkas jelvény lobogott, de nem ritkán a megölt ellenség kopjára tűzött feje volt itt dísznek. A sátorok ajtaja a hideg ellen kettős szőnyegfüggönyből állott, de belsejük csak egyetlenegy nagy helyiséget alkotott. Középen volt a tűzhely, fölötte a nagy bográccsal. A “fal" mellett pedig körös körül alacsony kerevetek futottak, amelyek állatbőrökkel, drága prémekkel vagy szőnyegekkel voltak letakarva. Köteleken egy-egy szőnyeget vagy hosszú szövetet lehetett kifeszíteni, amelyekkel szükség szerint elkülönítették egymástól a sátor részeit. Este csak a tűzhely nagy fahasábjai adták a világosságot, ritkán fenyőfa-fáklyák is.

De a hún jobban szeretett, még hűsebb időben is, este kiülni vagy kifeküdni a sátor elé és onnan bámulni, szemlélni a csillagos eget, akár csak a mai magyar pásztor vagy csikós. Körülbelül hasonló volt a fából épült házak berendezése is. A sátrak mellett is, a faépületek mellett is elkerített udvarok voltak, itt tartották a házi használatra mindennap szükséges barmot és baromfit, míg a nagy baromcsordák, birkanyájak és ménesek a várost kerítő palánkon kívül, a rónák kövér füvén legelésztek. A város közepén álló domb tetején épült aztán Attila király palotája. Díszesebb, faragott fejű palánkkör vette körül ezt a palotát, amely szintén fából épült és nem egy egységes épület volt, hanem egész csoportja olyan tágas, széles és aránylag magas építményeknek, amelyeket azután szintén fából épített, széles folyosók csatoltak össze egymással. Ezek az épületek azután a fafaragás remekműveivel voltak ellátva. Mert nem alaptalanul emlegetik a székelyek még ma is büszkén, hogy ők hún utódok. Azok a mesteri faragványok, amiket a székely házakon, különösen a kapukon bámul ma az idegen, a hún művészetből fejlődtek ki csakúgy, mint talán a magyar pásztor faragott botja is. Oszlopok,kapuk, homlokzatok és folyosók mind díszes, remekben készült faragvánnyal voltak ellátva Attila királyi palotáján. És ezt a palotát olyan testőrség őrizte, amelyhez hasonló sem azelőtt, sem azután nem volt sehol található.

Maguk a legelőkelőbb hún vezérek versengtek azon, hogy fegyverfoghatóvá növekedett fiaikat testőrül adhassák Attila udvarába. Mellettük a legválogatottabb, legcsatapróbáltabb hún vitézek serege alkotta a testőrség magvát, amelyre mint a dióra az aranyos héj, borult rá az idegen ifjak ragyogó pompájú serege. A gót fejedelmek, az alán vezérek, a gepida hercegek és minden népfajnak az előkelő családjai Attila palotájába küldték a fiaikat testőrtisztségre, hogy ott megtanulják a fegyverforgatás mesterségét, elsajátítsák a hún vitézséget, állhatatosságot és hűséget. De nemcsak ez a testőrség, hanem nagy udvartartás előkelő népe is ott lakott Attila várában vagy a közel eső sátrakban, házakban. Tarka tömeg lepte el így a palota udvarát, csarnokait, termeit. Százféle ragyogó viselet volt itt látható. A húnok még Ázsiából való ősi párduckacagánya mellett látható volt ott a gepida medvebőr köntöse, a gót nemesnek színezüst láncból font páncélruhája, a római bivalybőrös, acélvértes öltözete, az elpuhult keletrómai selyemruhája, amely nehéz selyemből volt tarkára szőve. A palotát a viseletnek ezen tarkasága mellett, amelyet drága ékszereknek és pompás fegyvereknek a csillogása sugárzott be, ezernyelvű beszéd tette zajossá: hún szó, gót beszéd, latin szólás és görög társalgás váltakozott egymással.

Ebben a pompás környezetben trónolt, uralkodott, intézte a világ sorsát Attila, akit a hatalma előtt reszkető, gyáva, roskadozó régi világ az Isten ostora melléknévvel ruházott fel. Alacsonytermetű, szélesvállú, komoly és nyugodt tekintetű úr volt Attila. Széles vállán csontos fej ült, amelynek arcán a bőr megőrizte még hiungnu őseinek barna, sárgásba átjátszó színét. A szakálla, amely ebben az időben már őszbe csavarodott és a bajusza egykorú írók feljegyzése szerint gyérebb volt a germán fajták dús hajnövésénél. Ez a kevésszavú, csendesmozdulatú nagy úr barna, mély tekintetű szemével tudott beszélni, tudott mosolyogni és haragudni, lesujtani és megdícsérni, jutalmat osztani, avagy veszedelmet sziporkázni. A világ urának az öltözete a sok pompa és ragyogás között egészen egyszerű, majdnem szegényes volt. Varratos bőrdolmány fedte a testét, a lábát nyáron a húnok szoknyabőségű gatyája, télen bőrnadrág. A fején egyszerű, forgó nélkül való kucsmát viselt, a derekát pedig bőröv szorította, amelyről keleti acélból vert kardja függött, elől pedig a tőre, mindkettő egyszerű hüvelyben. Sem aranyat, sem ezüstöt Attila magán meg nem tűrt és amilyen egyszerű, igénytelen volt a viselkedésében, ugyanolyan volt élete módjában is udvara káprázatos pompája közepette. Legjobban látszott ez ama nagy lakomákon, amelyeket Attila adni szokott nemesei számára, avagy ama számtalan sok küldöttségnek, amely a világnak hol egyik, hol másik részéből érkezett az udvarába.

Ezeket a lakomákat nagy, tágas csarnokban tartották, amelynek a közepén volt felállítva a hosszú, patkóalakú asztal. Attilának magának külön, magasabb ülésen volt a helye és ezt a helyet kétoldalas kárpit gyanánt hófehér lenszövetek és csipkeszövetek választották el a csarnok többi részétől. Az asztalok pompásnál pompásabb arany és ezüstedényekkel voltak megterítve, aranykupák, ezüstbillikomok és kancsók csillogtak mindenfelé, csak Attila előtt állt egyszerű fatányér és fából faragott kupa. Megkezdődött a lakoma. A hún puszták kövér füvén hízott ökrök húsa, a Duna és Tisza vizének legszebb halai, a kárpáti erdőségek vadjai, vaddisznó, szarvas, őz, szárnyasok sorra váltották egymást az asztalon, helyet adva a lótejjel készített tésztaneműeknek. A kupákban és kancsókban pedig ott ragyogott a legdrágább nedű, amit csak a portyázó hún vitézek hazahozhattak drága zsákmány gyanánt Kelet és Nyugat urainak féltve őrzött pincéiből. A vendégek ettek-ittak, végigkóstoltak minden jót és csakhamar hangos lett a csarnok a jókedvű beszélgetés zajától. Csak maga Attila nem követte a vendégei példáját. Egyetlen fogás, egyszerűen elkészített marhahús volt az eledele, víz az itala. Bort a rabszolgával csak akkor öntetett fából való kupájába, ha azt köszöntő áldomásul akarta emelni valamelyik nagyon kitüntetett vendégére.

És a beszélgetésbe is csak kevés szóval vegyült bele Attila, inkább szerette figyelmes arccal hallgatni vendégeinek komoly szavait s derült tekintettel a tréfás beszédet. És a véget érni alig akaró lakomák szüneteiben jöttek a csarnokba Attila kedvelt mulattatói, a regélők, akik az ősök dicsősége mellett magának Attilának a hőstetteit is zengették s kobzon vagy hegedűszerű hangszeren kísérték éneküket, meg a bohócok, akik hol elmés, hol vastag, sokszor túlságosan is durva tréfáikkal mulattatták a kacagó vendégsereget és a világ pihenő urát. Igy húzódtak el a lakomák a déltől bele az éjszakába, sokszor a virradó hajnalba is, hogy azután másnap harci játéknak, vadászatnak, katonai gyakorlatnak vagy egyéb férfias szórakozásnak adjanak helyet. Attila egyéniségének két jellemző vonása volt, a messzire és gyorsan látó ész és a vasnál keményebb akarat. Feltétlen engedelmességet kívánt meg mindenkitől, sokszor azzal a türelmetlenséggel, amelyet a köznapi életben is gyakran tapasztalhatunk olyan férfiaknál, akik érezve a maguk eszének és lelkének a környezet fölött való felsőbbséges voltát, nem tűrnek semmi ellenmondást. Mint bíró, Attila - mert magának tartotta fenn birodalmában a legfőbb bíráskodást - bámulatos éleselméjűséggel találta meg mindig az igazságot. Számtalan regében örökítette meg a hagyomány jellemének fényes oldalait. Egyszer római követség érkezett a hún udvarba a keletrómai császár drága ajándékaival, de egyben azzal a titkos tervvel, hogy Attilát meggyilkolják.

Attila bölcsessége hamar keresztüllátott a szitán és a gaz összeesküvést azzal az ügyes fogással leplezte le, hogy a követség vezetőjét fia megöletésével fenyegette meg s így vallomásra kényszerítette a gaz szándékú rómait. Buda megölésén kívül nem homályosítja Attila emlékét semmi olyan cselekedet, ami bűn számába mehetne. A római császárok udvarainak álnok hitszegései, orgyilkosságai csakúgy távol voltak Attila udvarától, mint a germán fejedelmek között szokásos, szinte folytonos torzsalkodások. Itt mindenki megbékélt egymással, mindenki úgy érezte, hogy a fia Attilának. És Attila, aki lakomákon is egyébként olyan szűk volt a szóban, bírta a beszédnek, az ékesszólásnak a hatalmát is. Rövid, lelkesítő beszédei, amelyeket csata előtt szokott mondani érte rajongó katonáihoz, mestermunkái voltak a lelkesítés művészetének anélkül, hogy cifra formákat keresett volna. Kétségtelen, hogy Attila a lelke és az esze nagysága révén minden idők egyik legnagyobb embere volt. A germánok különösen ragaszkodtak Attilához s Attila is kedvelte őket. Ardarik, a gepidák királya és Valamir, keleti gót vezér különösen szoros viszonyban voltak Attilával, népeik pedig a hatalmas hún királyban nem a rettegett világhódítót látták, hanem a meghódított népeknek is pátriárkális uralkodóját. De ellenségei előtt annál rettenetesebb volt Attila híre és ők nevezték el azon a néven, amelyen még ma is nevezik, “Isten ostorá"-nak.

És bizonyos, hogy Attila maga is hitt isteni küldetésében és el volt telve azzal a belső meggyőződéssel, hogy felsőbb hatalom, maga Hadúr küldi őt, hogy új rendet csináljon az elfáradt, összeomlóban lévő régi római világ romladékain. Hitében még csak megerősítette az az eset, amikor egy napon egy öreg, ősszakállú, reszketeg hangú pásztor jelent meg előtte, a kezében egy csodálatos, nem az akkori kardok divatja szerint való karddal. A pásztor megállt Attila előtt és így szólt hozzá: “Uram! Az éjjel, amidőn a mezőn künn aludtam az egek ragyogó csillagai alatt, egyszerre felriadtam álmomból, mert úgy tetszett, hogy távoli, idegen, fenséges szózat szólít a nevemen. Felültem és hallgatóztam és a hang újból megszólalt valahonnan a levegő kietlen távolságából s azt mondotta: - Kardot dobok le oda melléd a fűre. Vedd fel és vidd el Attilának, az én leghűségesebb és legerősebb szolgámnak és mondd meg neki, hogy én, a hadak ura küldöm. - És a következő pillanatban sivítva szállt a levegőn keresztül egy hatalmas, ragyogó penge és oly erővel vágódott le mellettem a fűre, hogy markolatig belefúródott a földbe. Az isteni parancs szerint kihúztam onnan és elhoztam, hogy átadjam neked, uram, királyom."Attila bámulva vette át a kardot, azután a papokat és a bűvös táltosokat hivatta, hogy vizsgálják meg, valóban Isten küldte-e számára ezt a kardot.

És a bölcsek a vizsgálódás után megállapították, hogy a kard csakugyan a mennyből származik és Isten adománya Attila számára. Attilának volt rá gondja, hogy ennek az eseménynek a híre mentől gyorsabban elterjedjen az egész világon. És abban a babonás korban egy hadsereggel ért fel Attila számára az, hogy ellenségei azt beszélték róla, hogy Isten kardját forgatja a kezében, Isten parancsára jött el megbüntetni bűneiért a romlott világot. De ha annak az időnek a krónikásai között lett volna kételkedőbb lélek is, megjegyezhette volna, hogy a karddal rendezett történet nem volt-e csupán ügyes játék, amelyet maga Attila rendezett. Mert az emberi gyengeségeket szintén bölcsen ki tudta használni és a maga javára fordítani Attila, aki nemcsak hogy hadvezér volt, hanem nagy államférfiú is.

Attila hadjáratai.

Amikor Attila megvetette a lábát a mai Magyarország földjén és meggyőződött népének erejéről, először kelet felé iparkodott hódítani. A Káspi-tenger mellett eljutottak hadai egész Médországig és a Perzsa birodalmat fenyegették. De azután csakhamar megváltoztatta harci útja irányát Attila. Dél felé indult és így keveredett harcba 442-ben a keletrómai birodalommal.

Ugy látszik, hogy már ebben az időben volt bizonyos egyetértés Attila és Geizerik vandál király között, amire a vandálokat az bírhatta rá legfőképpen, hogy ebben az időben Róma Sziciliában nagy készülődéseket tett ellenük s e készülődésben résztvett a keletrómai császárság is. Geizeriknek tehát érdekében volt, hogy északról jövő támadás gyengítse a keletrómaiak erejét. Attila tehát megindult Konstantinápoly ellen és csakhamar két véres csatában is megverte a keletrómai seregeket, amelyek kénytelenek voltak előle visszavonulni. Egy harmadik ütközet után pedig Konstantinápoly is veszedelemben forgott már, annál is inkább, mert a város védőfalait kevéssel azelőtt egy földrengés félig romba döntötte, úgyhogy most sietve ki kellett javítani őket. De Konstantinápoly ostromára mégsem került a sor, Attila visszavonult, hogy még erősebb, nagyobb haddal készülődjék a büszke keletrómai birodalom ellen. Erre az új hadjáratára 447-ben indult el Attila és oly diadalmasan vezette seregét, hogy csakhamar ott állt a híres Thermopilei-szorosok előtt. Erre a hírre nagy lett az ijedelem Konstantinápolyban, ahol II. Theodóziusz császár belátva, hogy nem állhat ellen a diadalmas húnoknak, elhatározta, hogy nagy áldozatok és nagy megalázkodás árán is békét kér Attilától. A békét 448-ban  meg is kötötték s ebben Theodóziusz  a Dunától délre eső vidékekből nagy föld területet engedett át Attilának s az addig fizetett évi 700 font  arany adósarc helyett ezentúl évente háromszor annyit, vagyis 2100 font aranyat fizetett a húnoknak.

Azonfelül pedig fizetett 6000 font arany hadisarcot s szabadon bocsátotta az összes foglyokat, míg a római foglyoknak úgy kellett megvásárolniok a szabadságukat. A békekötésben ugyan Attila is elfogadta a számára felajánlott római hadvezéri címet, de ennek a reáruházása már csak afféle tehetetlen iparkodás volt Theodóziustól, hogy úgy tüntesse fel a dolgot, mintha ezzel Attila Róma alattvalójává lett volna. A valóságban úgy állt a dolog, hogy ő lett a hatalmas hún király vazallusává. A nyugatrómai birodalommal ez ideig Attila békességes, sőt barátságos viszonyban állt. Aeciusz volt a fő-fő támogatója a húnokkal való barátságnak, mert egész hatalma és politikája azon fordult meg, hogy a húnok nem válnak ellenségeivé, hanem alkalomadtán még támogatni is fogják. Azonban úgy politikai, mint családi és személyi körülmények összetalálkozásánál fogva csakhamar vége lett ennek a békés viszonynak, hogy helyet adjon az egész Európát lángbaborító veszedelemnek. Attilának elég okot adhatott volna arra, hogy egyelőre ne nyugat, hanem megint kelet felé forduljon, az az esemény, hogy Konstantinápolyban meghalt II. Theodóziusz és utódául egy szenátort, Marciánuszt kiáltották ki. Ez az új császár pedig azzal kezdte uralkodását, hogy amikor a húnok követsége megjelent nála és követelte az évenként fizetni szokott adót, elutasító gőggel így felelt: “Ellenségeim számára nincs aranyam, csak vasam van!"

De a körülmények sajátságos összetalálkozása arra késztette Attilát, hogy egyelőre várjon Marciánusz megfenyítésével és nyugat felé forduljon véres haragjával. Ennek okai a következők voltak. Placidiának volt egy nagyon szép leánya Honória. Ezt a leányt azonban az anyja politikai okokból arra kényszerítette, hogy ünnepies fogadalmat tegyen arra, hogy sohasem megy férjhez. Ezt azért akarta Placidia, mert attól félt, hogy valami becsvágyó kalandor esetleg a leánya keze révén fog arra törekedni, hogy a birodalom trónjára juthasson. Honória tehát valóságos apácaéletet élt mindaddig, amíg meg nem szólalt a szerelemre vágyó szíve. De a szíve szavának ő sem tudott ellenállani s egyszer csak az anyja arra jött rá, hogy Honória szerelmi viszonyt szőtt a kamarásmesterrel, Eugéniusszal. Hogy végét szakítsa ennek a viszonynak és a belőle kerekedhető veszedelemnek, Placidia elküldte a leányát Konstantinápolyba. A fiatal, csodaszép leány azonban nem tudott beletörődni többé a magányos életbe és elkeseredésében meg kétségbeesésében Konstantinápolyból Attilához fordult. Levelet írt neki, amelyben kezét ajánlotta fel számára és egy gyűrűt is küldött neki. Attila - persze főképen politikai okokból - elfogadta Honória ajánlkozását és tüstént kemény üzenetet küldött Rómába azzal, hogy Honóriát ettőlfogva a menyasszonyának tekinti és részt követel számára a nyugatrómai birodalom kormányzásában. Ez az üzenet a ravennai udvarban természetesen érthető felháborodást, de egyúttal ijedelmet is keltett.

A másik oka a nagy fordulatnak szintén családi természetű volt. Geizerik, a vandál király szoros barátságban és szövetséges viszonyban volt Teoderikkel, a nyugati gótok királyával, úgyhogy annak a leányát feleségül is vétette fiával, Hunerikkel. Teoderik leánya azonban nem szerette Huneriket és hogy megszabaduljon tőle, kísérletet tett, hogy megmérgezze. Hunerik azonban nem halt meg, csak súlyosan megbetegedett. A felbőszült és amúgy is kegyetlen ösztönű Geizerik pedig erre az asszonyt kegyetlenül megcsonkíttatta és úgy küldte vissza az apjához, Teoderikhez. Erre azután teljes lánggal tört ki a harag a vandálok és nyugati gótok között és az elkeseredésnek az lett a vége, hogy Teoderik most már teljesen a nyugatrómai birodalom szolgálatába szegődött és fenyegetően lépett fel Geizerik ellen, aki viszont vele szemben még szorosabb szövetségre lépett a húnokkal és félve a gótok támadásától, rábírta Attilát, hogy nyugat felé forduljon erejével. Végül közrejátszott a dolgok fordulatában az is, hogy egy fiatal frank fejedelem is Attila udvarába menekült és segítséget kért tőle a trónt bitorló testvére ellen. Igy tehát a félelmetes hún haderő és a vandáloknak szintén félelmes hajóhada megmozdulóban volt már, hogy megtámadja Európának római és germán nyugatát.

Ezzel a fordulattal Aeciusz eddigi politikája alól teljesen elveszett a talaj s az irtózatos veszedelem elől a római fővezér csak abban látta a menekvést, hogy a nyugati gótok erejét teljesen egyesítse a római erővel. És nem várta be a veszedelmet, ő lépett fel támadóan. A mai Loire-folyó vidékén Szangibán alán fejedelem volt ekkor az úr s ez Attilával tárgyalni kezdett, hogy csatlakozik hozzá. Aeciusz hírét vette ennek, Galliában termett és megverve Szangibát s arra kényszerítette, hogy Rómához csatlakozzék, Aurelianum városát pedig (a mai Orléans) megerősítette a húnok várható támadása ellen. Mert arra, hogy a védekezést előbb, már a Rajnánál kezdje, gondolni sem lehetett, mivel a Rajna körül lakó frank törzsek mind Attilához húztak. De megindult csakhamar a mérhetetlen néptenger Attila országából is. Félmillió harcos vonult a Duna mellett elhúzódó régi római hadi utakon, Norikumon és Vindelicián át fel nyugat felé. Rettenetes szám volt ez abban az időben, de nem is csoda, mert Attila zászlói alá, a húnok mellé csatlakoztak még a következő népek is: a keleti gótok, a gepidák, a rugiak, a svévek, a türingiaiak, a burgundiak és a frankok egy része. Ez az irtózatos haderő végighömpölygött Európa derekán és amikor át akart kelni a Rajnán, a krónikás szavai szerint: “kivágták az egész hercini őserdőt, hogy fáiból dereglyéket és tutajokat csináljanak." Igy jutottak át a Rajnak folyó tulsó partjára. A húnok felperzselték az útjukba eső városokat s nemsokára ott állottak már Aureliánum vára előtt.

Megkezdődött a vár ostroma és a benne levő katonaság is, maga a lakosság is hősiesen védekezett lelkesítve püspökük, Aniánusz bíztató szavai által. De kezdett csökkenni az erejük. A húnok már birtokába jutottak a külvárosoknak, amikor Aniánusz egyik toronyőre a magas toronyból azzal az örvendező hírrel sietett le, hogy látja a közelben a felmentő sereget. Csakugyan Aeciusz közeledett a rómaiakkal, Teoderik a nyugati gótokkal és csatlakozva hozzájuk a burgundiak és a frankok egy része is. Aureliánum várának a környéke nagy erdőségekkel volt borítva, ezért nem volt alkalmas Attila számára, hogy csaknem pusztán lovasokból álló irtózatos haderejével ott döntő csatát vívjon Aeciusz ellen. Az erdős vidék megakadályozta volna a régi hún taktikát, a villámgyors rohamot, a még gyorsabb visszavonulást és az újabb és újabb gyilkos rohamokat. Ezért Attila abbahagyta a város ostromát és visszavonult a Marne-folyóig. Itt a véghetetlen rónaság szabad teret adtak lovasainak arra, hogy teljesen kifejthessék irtózatos erejüket s taktikájukat. Katalaunumi síkságnak hívták azt a rónaságot s Attila elhatározta, hogy csatát vív a rómaiakkal. Nem bízott nagyon a győzelmében, sőt szinte aggódva adta ki a rendeletet vonuló seregének, hogy álljon meg, de nem lehetett máskép, mert különben Aeciusz nem ilyen kedvező helyen, hanem olyan területen kényszeríthette vona csatára, amely neki lett volna alkalmasabb.

A csata előtt való estén Attila magához hivatta a jövendőmondóit a táltosait és megkérdezte tőlük, hogy mit jósolnak a csata kimeneteléről. A bűbájosok keresték a jövendőt a madarak repülésében, az áldozati fehér ló beleiben, a fák susogásában és végre azt a lesujtó hírt adták tudtára Attilának, hogy ámbár az ellenség vezére el fog esni az ütközetben, a csatát mégis ő veszíti el. A katalaunumi mező mindkét oldalán szelíden emelkedő sík föld, amely hátrább azután magaslatokba megy át. E magaslatok alatt, a síkföldön állította fel seregét Attila. A középső részét a csatasornak alkották a húnok magának Attilának a vezetésével, a balszárnyon voltak a keleti gótok, a jobbszárnyon pedig a gepidák. Viszont a római hadsereg vele szemben így állt fel. Középre jutottak az alánok, akiknek a hűségében Aeciusz nem igen bízott, a jobbszárnyon voltak a nyugati gótok, akik így ellenségként éppen keleti gót testvéreikkel kerültek szembe, a balszárnyat pedig a római katonaság alkotta. Aeciusz , a nagytapasztalatú hadvezér gyors és kitünően bevált fogással kezdte meg a harcot, megszállta azokat a magaslatokat, amelyek uralkodtak az egész síkságon s Attila hiába küldött ide ellene kisebb csapatokat, mind véres fővel tért vissza anélkül, hogy a rómaiakat ki tudták volna verni hadállásából.

Ez a kudarc a húnok táborában nagy elkedvetlenedést, csaknem levertséget szült, amikor végre déltájt Attila felült lovára, a nagy vonalban felállított sereg elé lovagolt és beszédet mondott katonáihoz. Olyan elragadó ékesszólással tudott beszélni, hogy katonái elfeledték előbbi csüggedésüket, új lelkesedés öntötte el a szívüket és amikor Attila azután kiadta a jelt a támadásra, harci örömmel eltelve rohantak neki az ellenségnek. Megkezdődött a világ egyik legnagyobb, legirtózatosabb ütközete, amelyben közel egymillió harcos állt egymással szemben: a katalaunumi ütközet. Váltakozó szerencsével indult meg a harc. Ahogy a hiányos leírásokból kivehető, valószínű, hogy először a rómaiak verték vissza sikeresen a gepidák támadását, de ezt csakhamar ellensúlyozta az, hogy a húnok támadása viszont áttöréssel fenyegette az alánok hadi sorait. A gótok is váltakozó szerencsével harcoltak egymás ellen, sem Attila, sem Aeciusz népe nem tudott erőt venni egymáson és rettenetes vérengzéssel gyilkolta egymást. A síkság közepén folyik egy piciny kis patak. Az elesettek vérétől ez sebes, hömpölygő folyóvá dagadt, míg a sebesültek keservesen vonszolták oda magukat hozzá és a vérrel vegyes vízzel próbálták csillapítani olthatatlan szomjúságukat. Végre a gótok soraiban döntő fordulat állott be. Egy keleti gót harcosnak a nyila szíven találta és megölte Teoderik nyugati gót királyt, aki éppen felbomló csatarendjét akarta helyreállítani.

De a királyuk halálán elkeseredett nyugati gótok most már egyeneseen a húnokra vetették magukat, még pedig olyan irtózatos rohammal, hogy egy pillanatra áttörték a soraikat és magának Attilának a személye is veszedelemben forgott. Amikor hű hún harcosai mégis kivágták a már-már reárohanó ellenség hadsoraiból, akkor Attila visszavonult szekérvárába, hogy ott várja meg a csata kimenetelét. Egész délután, egész este folyt a legrettenetesebb vérengzés, öldöklés, a világtörténelem egyik legvéresebb és legborzalmasabb csatája, amelyben a monda szerint még a halottak is feltámadtak s ádáz dühvel és elkeseredéssel tovább harcoltak a levegőben. Végre leszállt az éj és sötétség fedte el a csatateret, amelyen nem kevesebb, mint százhatvanötezer halott hevert egymás hegyén-hátán. És a leszálló sötétben, a csatasík áttekinthetetlen nagysága miatt senki sem tudta, hogy ki maradt a győztes. Olyan nagy volt a zavar ekkor már a csatatéren. Amikor a nap másnap felkelt, még mindig nem lehetett eldönteni, hogy melyik fél a győztes. A húnok azonban igen súlyos veszteségeket szenvedtek. Attila visszavonult szekérvárába újból és ott kiadta a parancsot, hogy új támadást kezdeni nem szabad, de a dobokat folyton kell verni, a kürtöket szakadatlanul fujni, a fegyvereket csörgetni, hogy az ellenség lássa, hogy a hún tábor nincs elcsüggedve.

Maga Attila azonban fanyergekből nagy máglyát készíttetett magának és el volt rá készülve, hogy inkább felgyujtja azt és azon hal meg, minthogy az esetleg újra támadó és diadalmaskodó ellenség kezébe kerüljön. De Aeciusz táborában is hasonló volt a zavar és a megdöbbenés. A római vezér sem tudta, hogy mihez kezdjen, mit merészelhet s azért csak néhány csapatot küldött előre, hogy szemmel tartsák a szekérvárat. Ezalatt pedig a nyugati gótok siránkozva, vad jajgatások közt temették el elesett királyukat, Teoderiket. Gót szokás szerint annak a pataknak a medrében ásták meg a sírt, amely előtte való nap még sebes folyam volt a beléje omlott vértől. Felfogták a patak vizét, elvégezték a bús szertartást, aztán a sír fölé bocsátották újra a vizet, hogy senki meg ne tudja, hogy hol van a király eltemetve. A gyászünnep után azután a királyválasztáshoz fogtak s választásuk egyhangúan Teoderik fiára, Torizmundra esett, akit ott a csatatéren pajzsra emeltek, így kiáltották ki a gótok királyává. Torizmundnak azonban megválasztása után az első dolga volt, hogy összeszedte a nyugati gótok népét és elvonult velük a csatatérről haza. Ehhez megnyerte Aeciusz beleegyezését is, mert félni lehetett, hogy Attila támadást fog intézni a nyugati gótok fővárosa, Toloza (a mai Toulouse) ellen is, amely egészen védtelenül állt. Jobb volt tehát Torizmundnak hazasietni és biztosítani Toloza és a benne felhalmozott kincsek birtokát a maga számára. A római hadsereg így felbomlott ott a csatatéren s további harchoz nem mert fogni.

Attila szekértáborából látta a nyugati gótok elvonulását, majd Aeciusz csapatainak az elhúzódását is és ő is hazavonult országába. Igy tehát a katalaunumi ütközet eldöntetlen maradt, közel hétszázezer embernek az élete hiába veszett oda, a vérnek egész tengere hiába omlott ki (451.).

Attila halála. - A hún birodalom feloszlik.

Attila nem sokáig váratott magára, hogy újból megkezdje a harcot a nyugatrómai birodalom ellen. Már a következő esztendőben, 452-ben újból útnak indult és Pannónián keresztül nagy hadsereg élén betört Itáliába. Olyan irtózatos erővel közelgett, hogy Aeciusz meg sem kísérlette a Pó-folyó vidékén levő városokat megvédelmezni ellene, azokat rábízta a sorsukra. E városok közül a legtovább volt képes az ellenállásra a hatalmas, erős Akvileja városa, amely hosszú ideig hősiesen védelmezte magát. De a húnok túlnyomó erejének végre nem volt képes ellenállani s Attila diadalmas hadai úgy lerombolták és kifosztották, hogy attól fogva Akvileja neve alatt csak egy kis falucskát értettek, amely óriási romhalmazok között feküdt.

Milánót és Páduát hasonló sors érte és a Pó-folyó termékeny völgyét mindenfelé kirabolták, elpusztították a húnok. De tovább már nehezen ment az előnyomulás, mert az Apenninek hegységének a meredekei nem szolgáltak alkalmas talajul lovassereg vonulására. Közben Attila azt a hírt kapta, hogy Marciánusz, a keletrómai császár sereget gyűjtött és indulni akar országa ellen, amivel azután még a visszavonulási útja is el lett volna vágva. Igy azután Attila nem támadta meg Rómát, hanem annak falai előtt fogadta azt a kegyelemkérő küldöttséget, amelyet maga a pápa, Leó vezetett. A legenda szerint a pápa feje felett a levegőben lebegve megjelentek Szent Péter és Szent Pál apostolok s ez az égi jelenség döbbentette meg a hún vezért annyira, hogy kegyelmet adott az örök városnak és visszafordult a falai alól. A valóságban azonban tudjuk, hogy mik voltak Attila visszavonulásának az igazi okai s ezért a hún király szívest-örömest adta meg a békét Rómának, különösen mikor a város népe még nagy sarcot is fizetett neki.  A diadalmas hún király, akinek népeitől remegett akkor már nyugat, kelet és dél egyaránt, hazavonult tehát ismét országába és itt a következő évben, 453-ban váratlanul férfiassága tettereje teljességében utólérte a halál tragikus körülmények között. Attila ugyanis jegyben járt a szép burgundi hercegnővel, a megölt Szigfrid feleségével, akit a germán mondák Krimhildának neveznek, a húnok pedig Ildikónak hívtak. Az Itáliából való visszatérése után akarta megülni vele a nászát és csakugyan, hazaérkezése után nemsokára nagy fény és fejedelmi pompa között nőül is vette.

Nagy volt az öröm a húnok között már akkor, amikor Attila küldöttei, Vidor és Tobor meghozták a csodaszép hercegasszonyt Wormsból Attila városába, még nagyobb lett a lakodalom napján, amikor az egész hún birodalom örömünnepet ült. De az öröm csakhamar keserűségre, gyászra vált: a nászéjszaka után való reggelen Attilát halva találták ágyán, ahol hanyatt feküdt s arcát elöntötte az orrából kiömlött vér. Szélütés érte, a fejében repedt meg egy ér. Az ágya mellett ott ült elfátyolozott, kétségbeesett gyásszal Ildikó, az egynapos királyasszony. Más kútfők előadása szerint Attila nem a burgundi hercegnőt vette volna ekkor nőül, hanem egy Hilda nevű germán nőt, aki a közelébe furakodott és megkedveltette magát vele. A nászéjszakán azután ez a nő, aki csupán bosszúból cselekedett, tőrrel agyonszúrta Attilát, mivel Attila kivégeztette volt a testvéreit. De valószínűbb Attila halálának az előbbi története, hiszen megemlékezik a Krimhildával való nászáról a németek híres népéposza, a Nibelung-ének is. A húnok között pedig nagy lett a szomorúság. A férfiak kopaszra nyírták a fejüket a gyász jeléül, az arcukat pedig késsel hasogatták meg, hogy vér peregjen, ne gyáva asszonykönny a legnagyobb királyért, Attiláért. Selyemsátor alá terítették ki a holttestet s ezt a sátrat három napig vad panaszdalok éneklése között, meg szilaj harci játékok között lovagolták körül a húnok, hogy Attila még a halála után is lássa népe szeretetét és vitézségét és gyönyörködjék benne. Azután megkezdődött a temetés szertartása.

Attila holttestét aranykoporsóba tették, ezt vert ezüstből valóba zárták, erre jött a  harmadik koporsó, amely ólomból volt. Valami nagy folyó vizét, talán a Tiszáét tereltették el rengeteg rabszolga munkájával és az akkori fejedelmi temetkezések szokása szerint az üres folyammederben ásták meg a sírt. Azután éjjel, lobogó fáklyák fényénél vitték ki a hármas koporsót a sírhoz s vele a diadalmi emlékeket és tömérdek kincset. A sírhoz érve a legöregebb főpap egyetlen kardszúrással megölte Attila kedvenc fehér lovát, hogy senki többé a nyergébe ne ülhessen, azután leeresztették a koporsót a sírba. Ezután pedig az óriási sírnyílás szájához odaállították a rabszolgákat, akik a sírt ásták és lenyilazták őket, hogy senki ne tudja, hol van eltemetve Attila király és kincsei. Azután zúgva indult meg újból a folyam vize, elborította a dicső, hatalmas hún király sírját és még ma sem tudja senki sem, hogy hol piheni örök álmát Attila. Azon az éjszakán, amikor Attila meghalt, a legenda szerint Marciánusz császár Konstantinápolyban álmot látott. Azt álmodta, hogy Attila íját látja maga előtt eltörve és darabokra hullva.És valóban, az álomlátás igazat mondott. Attila halála után csakhamar széthullt a hún birodalom. Három fia maradt a hún királynak. Ellák volt a legidősebb, Irnák a középső, Dengerics, más nevén Csaba a legfiatalabb.

A három testvér Attila halála után megosztozott a birodalmon, természetesen anélkül, hogy az osztozkodásra nézve megkérdezték volna a meghódított népek uralkodóit is. Ez ellen azonban fellázadt ezek büszkesége és legelőbb is Ardarik, a gepidák királya fogott fegyvert Attila utódai ellen. Csakhamar csatlakoztak a gepidákhoz a keleti gótok, az alánok és a többi meghódított germán nép is. Az uralkodáson való osztozkodást használták fel ürügyül arra, hogy megszegjék az Attilának tett esküt és megdöntsék a hún birodalmat. A három királyfi ekkor a húnok élére állt és csatára szálltak a germánokkal. A Netád-folyó mellett ütköztek össze. Sokáig, véres elkeseredettséggel folyt a harc és végre a húnok vereségével végződött. Az előbbi szövetségesek jól ismerték a húnok harcmodorát és könnyű volt most a hűtleneknek ezt kihasználni. Nem kevesebb, mint harmincezer hún vitéz esett el ott a folyó partján, de elesett maga a  hős Ellák vezér is, Attila legidősebb fia. Igy  a hún birodalom felbomlott. A még megmaradott húnoknak már nem lett volna ereje, hogy ellenálljanak a germánok újabb támadásának. Elhagyták tehát Attila dicsőséges földjét és elindultak megint vissza, kelet felé. Irnák és Csaba vezér vezették őket. Irnák népe nem hagyta el Európát, egy kicsiny töredéke meghúzódott az erdélyi hegyek között s ezek lettek a hagyomány szerint a székelyek őseivé.

A másik részük pedig letelepedett Kis-Szkithiában, vagyis a mai Dobrudzsa területén és nemsokára római alattvalókká váltak. De Csaba vezér visszavezette a hadát egészen keletre és visszatért népével Ázsiába. Rettenetes vándorút volt ez. Az összeolvadt kicsiny hún csapatnak nemcsak a természet mostohaságaival kellett megküzdeni, hanem elkeseredett harcokban kellett keresztülvágni magukat ellenséges népeken. A vándorló csoport közepén mentek a  kocsik, amelyeken az asszonyok, gyermekek és aggastyánok foglaltak helyet. A kocsikat zárt tömegben vette körül a hún harcosok tömege. Igy vándoroltak mindig messzebb, mindig messzebb az égnek ama tája felé, ahol a nap kel fel. A folytonos csatározásokban ezrével hullottak el a jó hún vitézek, de a gyönyörű monda szerint az elesettek is tovább vándoroltak testvéreikkel, mert Csaba vezér, akinek az édesanyja egy alirumna (tündér) volt, azzal az erővel bírt, hogy új életre keltette a halottakat. Csata után bejárta a csatateret, szólongatta halott vitézeit,akik lassankint egymásután életre kaptak és felülve megelevenedő lovaikra, némán, arcukon halálos sápadtsággal, mint kísértettábor követték testvéreiket. A hosszú vándorút alatt ezekről a halott vitézekről már a hús is leszáradt és mint megannyi sisakos csontváz ültek kísértetlovaik nyergében. És ha harcra került a sor, mindig ezek rohanták meg először az ellenséget és semmiféle emberi erő győzelmet venni nem bírt rajtuk.

Mert a nyíl nem fogta testüket, a kard lecsapott rájuk, anélkül, hogy sebet üthetett volna rajtuk, míg az ő fegyverük a halál legrettenetesebb sebeit osztogatta. Igy vándorolt vissza Csaba népe Ázsiába, ismeretlen vidékekre, ahonnan valaha fölkerekedtek a húnok. Ott Ázsiában a húnok elvegyültek rokontörzsekkel és ebből a vérvegyülékből alakult ki előbb az avar nép, majd pedig a magyar nép. És az ősmonda szerint Csaba királyfi halott harcosaival védelmezte, segítette a magyaroknak Európába való bevándorlását is. Amikor a magyarok elindultak, már sok száz esztendő óta halott volt maga Csaba királyfi is. De amikor meghallotta az útrakelő magyarság százezernyi lovainak patadübörgését, azt a hangot, amely az apját, Attilát kísérte a diadalain, fölkelt sírjából, életre szólította nyugvó harcosait és felszállt velük az égre, amelynek hosszú pályáján, a Hadak Utján (a Tejut csillagképe) kísérték vándorútjukban a magyarokat. És valahányszor veszedelem fenyegette a késői rokonokat, Csaba vezér harcosai tüstént alácsaptak a csillagok közül és kísértetlovaikkal gázolták össze az ellenséget, hogy utat nyissanak a magyaroknak Attila örökébe. Igy szól a rege. A történelmi valóság az, hogy a hún birodalom teljes feloszlása után Csaba népe csakugyan visszavándorolt Ázsiába és kétségtelen az is, hogy egyik ősévé lett a mai magyarságnak. De szertehullottak az Attila kormánya alatt egyesült és halála után fellázadt germán törzsek is.

Egy részük valami szövetségfélére lépett Rómával, a másik részük pedig meghódolt neki. Igy a gepidák Dáciában telepedtek le, a szkirek Möziában, a keleti gótok pedig Pannoniában. Igy ért véget Attila dicső birodalma, amely nem pusztán rombolást és átkot hagyott maga után, mint az ellenséges indulatú történetírás mondja, hanem nagy történelmi hivatást töltött be. Mert a húnok páratlan vitézségének jutott az a nagy történelmi feladat, hogy teljes erővel megremegtessék minden eresztékében a régi, elerkölcstelenedett, elzüllött, elhitványodott római világot s előkészítsék megérdemelt bukását, hogy új rend, új népek új világa következzék utána.

A vandálok Rómában.

Aeciusz volt az utolsó nagy államférfiú, aki képes volt még arra, hogy összetartsa azt a három hatalmat, amely biztosíthatta még a szertehulló birodalom ideig-óráig való együttmaradását: a római kormányzatot, a letelepedett germán népek barátságát, szövetségét és a keletrómai birodalom jóakaratát. Kétségtelen, hogy az ő érdeme volt részben az is, hogy a húnok támadása a nyugatrómai birodalom ellen nem járt sikerrel, bár ennek a legnagyobb részben Attila korai, váratlan halála volt az oka. Ismerve az elhanyatló Róma császárainak a történetét, csak természetesnek találhatjuk, hogy Aeciusz jutalma sem lett más a szolgálataiért, mint a legrútabb császári hálátlanság.

A hős vezér, midőn érezte, hogy a húnok feltartóztatásával és a germánoknak szövetségesül való megnyerésével nélkülözhetetlenné vált, iparkodott nemcsak magának az állását megerősíteni, hanem a családja jövőjét is biztosítani. Sőt valószínű az is, hogy titokban arra gondolt, hogy III. Valentiniánusz halála után saját fiát, Gaudenciuszt fogja a császári trónra ültetni. Tehette ezt annál is inkább, mert Valentiniánusznak nem volt fiúgyermeke, csupán két leánya: Eudoxia és Placidia. Aeciusz tehát arra gondolt, hogy az egyik császárleányt feleségül véteti a fiával és amikor ezt a kívánságot előterjesztette Valentiniánusznak, az bele is egyezett, sőt nagy esküvel meg is esküdött arra, hogy vagy egyik, vagy másik leányát feleségül fogja adni Gaudenciuszhoz. Volt azonban a császárnak, mint ebben az elhanyatlott korban csaknem minden római császárnak, egy nagybefolyású, alattomoslelkű és véghetetlenül ravasz kegyence, aki folyton féltette a hatalmát Aeciusztól. Ez a kegyenc egy eunukh volt, névszerint Herakliusz. A gonoszlelkű ember elhitette a gyáva Valentiánusszal, hogy Aeciusz nem csupán a fia számára akarja valamelyik lánya kezét, hanem arra tör, hogy ő maga legyen császárrá, Valentiniánuszt letaszítva a trónról. Valentiniánusz hitt a hitvány besugónak és ezért, amikor Aeciusz követelte tőle az esküvője megtartását, vonakodott, majd pedig mindenféle igéretekkel áltatta a hadvezért.

Végre azután, amikor a császár egyszer római palotájában időzött (mert rendesen Ravennában volt az udvar,Aeciusz újból megjelent előtte és most már a leghatározottabban követelte, hogy váltsa be igéretét és adja feleségül valamelyik leányát a fiához. Heves szóváltás támadt kettőjük között. Valentiniánusz a dühtől elragadva kardot rántott és leszúrta Aeciuszt, akire azután ráesett az udvari népség is és a haldokló hőst összekaszabolta. Igy halt meg Róma megmentője 454 szeptember 21-én. Párthíveit szintén elfogták és kivégezték. De csakhamar utólérte a végzet a császári gyilkost. A kéjenctermészetű Valentiniánusz ugyanis tőrbecsalta az Aniciuszok híres régi nemzetségéből való szenátornak, Petroniusz Maximusznak ifjú, szép feleségét s azután erőszakot követett el rajta. A halálosan megsértett férj bosszúért lihegett és ennek eszközéül csakhamar talált is két germán eredetű embert, akik a császár közvetlen környezetében voltak. Ezek előbb Aeciusz szolgálatában álltak és a szívűk  még tele volt az elkeseredett dühvel uruk méltatlan halála miatt. Összeesküdtek Petroniusszal és amikor Valentiniánusz nagy katonai szemlét tartott csapatai felett a Márszmezőn, megrohanták és a galád Herakliusszal együtt felkoncolták anélkül, hogy az egész kíséretből, sőt az egész katonaságból csak egy kéz meg is mozdult volna a császár védelmére.

Igy ért véget gyalázatos módon a hajdan dicső dinasztia, amelyet Nagy Theodóziusz alapított meg, most már a nyugati birodolomban is. És Valentiniánusz halálával megkezdődött a nyugatrómai birodalom halálharca is. Petroniusz Maximusz a Valentiniánusz meggyilkolását követő napon kikiáltatta magát császárrá és mivel felesége Valentiniánusz gaztette után szégyenébe belehalt, kényszerítette Valentiniánusz özvegyét, Eudoxiát arra, hogy férjhez menjen hozzá. Miután Eudoxia akkor még nem tudott arról, hogy Petroniusz is részese volt Valentiniánusz halálának, feleségül ment Petroniuszhoz, akinek így császári méltósága megerősödést nyert ezzel a házassággal. De a végzet ekkor már gyors úton járt és mind fenyegetőbben közeledett Róma felé. Petroniusz Maximusz egy szerelmes órán megvalotta Eudoxiának, hogy ő ölette meg a férjét, de úgy akarta feltüntetni a dolgot, mintha ezt iránta való szerelemből követte volna el. Eudoxiában azonban erre a vallomásra egyszerre fellángolt családjának minden büszkesége és szenvedélye. Teljesen elvakulva a bosszúvágytól, üzenetet küldött Geizeriknek, a vandál királynak és abban felhívta, hogy siessen Rómába és taszítsa le a trónról a gyilkos Petroniusz Maximuszt. Geizerik, bár előbb békét kötött a nyugatrómai birodalommal, most megörülve Eudoxia hívásának, kijelentette, hogy a békekötés Valentiniánusz halálával végetért, semmissé vált s Karthágóban hatalmas hajórajt szerelt fel és útnak indult Itália felé.

Itt Geizerik feltartóztathatatlanul vonult előre Róma ellen. Jöttének hírére irtózatos lett Rómában a rémület. Maga a császár, Petroniusz Maximusz ahelyett, hogy csak kísérletet is tett volna arra, hogy férfiasan ellenálljon és esetleg hősi halállal vezekelje le a trónbitorlás bűnét, a leggyávábbul viselkedett. Engedelmet adott minden katonájának a menekülésre, sőt egész Róma népének is és maga is menekülni akart. De amikor elhagyta palotáját, elkeseredett udvari népe rátámadt, agyonverte és hulláját belevetette a Tiberisz vizébe. Három nappal később pedig bevonult Rómába, a teljesen védelem nélkül maradt városba Geizerik zsákmányra éhes hada, mely nemcsak vandálokból, hanem mórokból is állott. És azután megkezdődött a fosztogatás, a zsákmányolás, amely két héten keresztül tartott a legnagyobb kényelemben. Senki sem zavarta meg benne a vandálokat. Geizerik király serege ezúttal nem annyira a rombolással és a gyilkolással törődött, mint inkább a zsákmányolással. Kifosztották a császári palotákat, a templomokat, a magánpalotákat, a kapitóliumi Jupiter-templomáról is leszedték a bearanyozott bronztéglákat is. Csak három keresztény templomot kíméltek meg. Százszámra vitték magukkal Róma gyönyörű szobrait, amelyekkel Geizerik király karthágói palotáját akarta ékesíteni, elrabolták azokat a szent edényeket is, amelyeket hajdan Titusz császár zsákmányolt el a feldult Jeruzsálemből a zsidók szétverésekor.

Foglyokat is ezerszám cipeltek magukkal a vandálok, különösen olyanokat, akik valami művészethez vagy finomabb mesterséghez értettek. De elérte a végzet Eudoxiát is, aki Geizeriket Itáliába hívta. A vandál király őt is elfogta, és két leányával együtt magával cipelte rabságba Afrikába. Ott azután az egyik leányt, Eudoxiát feleségül kényszerítette fiához, trónja örököséhez, Hunnerikhez, míg Eudoxia császárnét másik leányával, Placidiával együtt szabadon bocsáttatta s ezek Konstantináplyba menekültek. Arra Geizerik nem gondolt, hogy valami új rendet teremtsen a teljesen fejetlenül maradt Rómában.Beérte azzal, hogy elvette Korzika, Szardinia szigetét és a Baleárokat, azzal nem törődött, hogy mi lesz tovább Rómának és a birodalomnak a sorsa. A kirabolt, szerencsétlen Róma lakossága pedig teljesen elszegényedett, nagyrészt kezdett kivándorolni az örök városból, amelynek népessége így gyorsan csökkenni kezdett.

A nyugatrómai birodalom bukása.

A nyugatrómai birodalom bizonyára már ekkor szétmállott, összeomlott volna, ha nem siet megmentésére Galliának az a büszke arisztokráciája, amely kelta eredetű volt ugyan, de ebben az időben már teljesen római módon gondolkozott. Ez az ősi, harcias nemesség összefogott a Tolozában székelő nyugati gót királlyal, akinél kiküldöttük, Meciliusz Avitusz éppen követségben volt, hogy megbeszélje velük a birodalom megmentésére szükséges tennivalókat. Ekkor érkezett meg Tolozába (Toulouse) a hír Maximusz haláláról és Róma bevételéről. Erre azután a gótok nem sokat tétováztak, hamarosan kikiáltották Avituszt császárnak, akit azután Itália és a keletrómai birodalom is elismert. Mindkét uralkodó egyesült erővel azon volt ezután, hogy megtörje valahogyan a vandálok rettenetes hatalmát. Csakhamar sikerült is egy svév eredetű római vezérnek, Rikimernek, hogy a sziciliai vizeken érzékenyen megverje a vandál hajórajt. Ugyanakkor a gótok Spanyolországban arattak diadalt a vandálokkal szövetkezett svéveken és elfogták a királyukat, Rekiárt és kivégezték. Még egyszer megpróbálkozott a császári hatalom valami szerepet játszani a nyugatrómai birodalomban. De a sorsa mos már egészen a birodalommal szövetkezett germánok kezében volt, Ez csakhamar ki is derült, mert Rikimer, aki legyőzte a még soha le nem győzött vandálokat, csakhamar annyira elkapatottá lett, hogy nem érte be a birodalomban a második szereppel,

felmondta az engedelmességet Avitusznak és ennek Itáliába bevonuló gall seregeit Piacenza mellett megverte, Avituszt pedig lemondásra kényszerítette, mire ez egy püspöki székbe vonult vissza. A nyugatrómai birodalomban tehát egy germán katona kezében volt már a hatalom. És ekkor meghalt Marciánusz, a keletrómai császár is. Erre ott is felkelt egy germán, a gót Aszpár és népével kikiáltatta császárrá Leó tribunuszt. A keletrómai szenátus el is ismerte és ekkor nevezetes dolog történt. A császári diadémet Leó fejére Anatóliusz, a konstantinápolyi pátriárka tette fel. Először történt, hogy uralkodó  a felkenést az egyház kezéből kapta és megmérhetetlen következményei lettek ennek az eseménynek. Leó, e néven első a történelemben, a Nagy melléknevet kapta. Nemcsak azért, mert rendkívül vallásos volt, hanem azért is, mert egyebekben szintén jó uralkodó volt. Bár trónrajutását a gótoknak köszönhette, mégis volt gondja rá, hogy ezeket a kellő korlátok között tartsa és hogy ehhez ereje is legyen, egy kisázsiai vad, harcias néptörzsből, az izauriaiakból alakított magának erős sereget s azt Konstantinápolyba vitte. Erős hajóhadat is szervezett arra, hogy a vandálok erejét megtörje. De jó uralkodó is volt, népének a terhein iparkodott könnyíteni, az adókat leszállította, a földrengéstől sujtott kisázsiai vidékeket is segélyezte. A nyugati birodalomban Rikimer belátta, hogy ő maga mégsem lehet császár s ezért kikiáltatta császárrá Majoriánuszt s a fővezérséget tartotta meg magának.

Majoriánusz diadalt aratott Galliában és Spanyolországban is, de amikor a vandálok ellen háromszáz hajóból álló hajórajt szervezett, ez végzetes lett reánézve. Geizerik váratlanul megtámadta a hajórajt, amikor ez még a kikötőben horgonyzott és nagyrészt elpusztította. Ezért aztán Rikimer, aki a tulajdonképeni úr volt az országban, Majoriánuszt okolta, megfosztotta a császári bíbortól és kivégeztette. A szerencsétlen Majoriánusz volt az utolsó nyugatrómai császár, aki kiváló személyi sajátságainál fogva jobb sorsra lett volna érdemes és akinek volt valami hatalma még Gallia és Spanyolország fölött. Halála után (461.) a nyugati birodalomrészek teljesen elszakadtak Rómától és függetlenítették magukat. A nyugati gótok birodalma teljesen önállóvá lett és büszke fejedelmi öntudattal székelt fővárosában, Tolozában, II. Teoderik, a katalunnál elesett I. Teoderik fia, aki úgy jutott trónra, hogy bátyját, Torizmundot gyilkosság útján eltette láb alól. II. Teoderik nevezhető a nyugati gót birodalom megalapítójának, mert alatta jött létre a teljes függetlenülés Rómától. Ez a kiváló uralkodó külsejére nézve középtermetű, erős, mozgékony, friss arcszínű, sasorrú ember volt. A tolozai palotában ő alatta kezdődött meg az igazi fejedelmi élet. Reggelenkint Teoderik áriánus szertartás szerint ájtatoskodott a kápolnában, azután tróntermébe ment és itt trónjára ülve fogadta a követeket és a kérelmezőket. A tróntermet csupán félrehúzható függönyök választották el a belső csarnoktól, amelyben Teoderik testőrsége állt őrt teljes fegyverzetben, mert a király lelkiismerete nem volt éppen jónak mondható.

Tartózkodó volt Teoderik ételben, italban egyaránt, csak szombat esténként, amikor számtalan vendéget látott magánál, adott óriási lakomákat s ilyenkor az asztala fejedelmi módon volt megterítve. Teoderik ősi germán szokás szerint, legszívesebben az istállóiban, a lovaiban gyönyörködve töltötte idejét vagy pedig a kincstárában. Szerette az ostábla-játékot és nevetve vesztett, de sohasem volt jobb kedve, mint amikor nyert. Vacsoránál rendesen szemfényvesztők, színészek és énekesek mulattatták, de a zene száműzve volt az udvarából, mert véleménye szerint elpuhítja az embereket. Szerette a vadászatot is, meg a vitézi tornajátékokat. Ha pihenőre tért, testőrei felálltak őrködni a hálószobája és kincseskamrája elé. Még kevéssel mult el két emberöltő attól az időtől fogva, hoggy a nyugati gótok gyilkolva és pusztítva járták be a Balkánt, még alig mult el ötven esztendeje, hogy kifosztották Rómát és ime, királyuk most ott ült Tolozában kényelemben és biztonságban, körülvéve az igazi uralkodó udvarának minden pompájával. Teoderik Avitusz császárrá avatásában még közreműködött, Majorániusznak még engedelmeskedett, de ennek halála után egyenesen mint hódító lépett fel Galliában. De nemsokára betelt az ő végzete is. Ő, aki testvérgyilkossággal jutott a trónra, kegyetlen halált halt a testvére kezétől. Öccse, Eurik ölte meg 466-ban és elfoglalta a trónját. Ez olyan sikerrel harcolt a rómaiak ellen, hogy Galliában is Spanyolországban is óriási földterületeket elvett tőlük.

Csakhamar a gót király birodalma volt majdnem egész Gallia, a Rhone folyásától az Atlanti-óceánig, csak északon tudott még megtartani nagyobb földterületet Róma számára Sziagriusz, a római hadvezér. A bomlás teljes volt már ekkor a többi római provinciában, Brittanniában csakúgy, mint Pannoniában. Rikimer pedig, Róma igazi ura, aki most császárrá a teljesen jelentéktelen Szeveruszt emelte fel még csak nem is gondolhatott arra, hogy ennek a bomlásnak útját állja s azért pusztán csak Itáliára szorítkozott. De mivel hajóhada nem volt már ekkor, Itália birtoka is bizonytalan volt a folyton fenyegető vandál veszedelemmel szemben. És folyt tovább a bomlás. Sziagriusz Galliában önálló uralkodóvá tette magát. Dalmáciát pedig egy még akkor is pogány vallású férfiú szakította el a birodalomtól: Marcellinusz, aki hatalmas hadihajórajt is épített. A folyton fenyegető vandál veszedelem végre is arra kényszerítette a szenátust, hogy a keletrómai császárhoz, Nagy Leóhoz folyamodjék segítségért. Ez azonban a segítséget megtagadta azzal a kijelentéssel, hogy Szeveruszt nem ismerheti el császárnak, mert nem tartja előkelő születésűnek. Erre azután a rómaiak csakhamar eltették láb alól a szerencsétlen, gyámoltalan árnyékcsászárt, Szeveruszt. És ez megint új fordulatot jelent a világtörténelemben.

Mert idáig a konstantinápolyi udvar csak arra szorítkozott, hogy egy-egy új nyugatrómai császár megválasztásához a beleegyezését adta, mostantól fogva azonban ő küldte a császárokat a nyugati birodalomnak is és egyáltalán úgy bánt ezentúl Itáliával, mint egy vazallusállammal. Anthemiusz volt, akit így legelőször Rómába küldtek császárnak. Ez házassága révén még a Nagy Theodóziusz dinasztiájához tartozott. Nagy haderő élén vonult be Rómába, ahol elismerték, sőt Rikimert is a  maga pártjára hódította azzal, hogy feleségül adta hozzá a leányát. Először Galliában iparkodott erős kézzel rendet csinálni. Arvandusz prefektust, aki önálló királyság alapításáról gondolkozott, maga elé idéztette és mint felségárulót kivégeztette. De főgondját Anthemiusz a vandálokra vetette. Még egyszer egyesült óriási erőfeszítéseket téve mindkét birodalom császárja, hogy megtörjék Geizerik király hatalmát és bosszút vegyenek rajta Róma kifosztásáért. Csak maga Kelet-Róma 130.000 font aranyat fordított a hadikészülődésre. Herakliusz prefektus vezette az egyiptomi és libiai csapatokat Tripoliszba, onnan pedig fáradságos úton elindult Karthágó felé. Közben Dalmácia ura, Marcellinusz hajórajával elűzte a vandálokat Szárdinia szigetéről. Konstantinápolyból pedig Baziliszkusznak, Leó császár sógorának a parancsnoksága alatt óriási hajóhad vitorlázott Afrika felé, olyan, aminőt Xerszesz óta nem látott a világ: 1113 hadihajó százezer katonával és tengerésszel megrakva.

Baziliszkusz el is érkezett szerencsésen Afrikába, csatlakozott Herakliuszhoz és csakhamar több nagy diadalt aratott a vandálokon. De azután vagy bolondul, vagy pedig áruló módon, mert mindig irigye volt sógorának, Leó császárnak, a döntő pillanatban a vandál királynak ötnapi fegyverszünetet adott. Ez alatt az öt nap alatt pedig Geizerik alaposan felkészült és ráeresztette gyujtóhajóit a római hajóhadra. Rettenetes zavar támadt, amelyben a vandálok nagyon sok római hajót süllyesztettek el és ejtettek zsákmányul, úgyhogy a rémülten menekülő Baziliszkusz a pompás hajóhadnak csak a felével érkezett vissza Konstantinápolyba. Ez után Herakliusz és Marcellinusz is kénytelenek voltak visszavonulni. Marcellusz eljutott Sziciliáig, de ott valószínűleg Rikimer parancsára meggyilkolták. A vandálok pedig elvesztett területeiken kívül elfoglalták még Sziciliát is és hatalmuk erősebb és félelmesebb lett, mint valaha. Baziliszkusz, amikor hazaérkezett Konstantinápolyba, a császár haragja elől a Szent Zsófia templomba menekült. De kiderült, hogy Aszpár, a gót is cinkosa volt s ezért Leó, miután előbb az izauriai hadsereg megbízhatóságát teljesen biztosította magának azzal, hogy Ariadne nevű leányát feleségül adta Taraszikodissza, izauriai vezérhez, ezen állt rettenetes bosszút. Fiaival együtt a császári palotába csalta és ott felkoncoltatta őket.

Amiatt kortársai elnevezték Leo Macellusznak (Meszáros Leó), de a hatalmas góttal együtt a germán befolyás is megszünt egyszer s mindenkorra a keletrómai birodalomban. Egészen megfordítva végződött a dolog a nyugati birodalomban, ahol az elvesztett hadjárat okozójául Anthemiusz császár Rikimert tekintette. Emiatt ellenségeskedésre került köztük a dolog és a vad Rikimer összeszedte seregét s megostromolta Rómát. Bár az ostrom alatt a városban éhinség és dögvész uralkodott, Anthemiusz mégis öt hónapig hősiesen tartotta magát, amikor pedig az ostromlók 472 július 11-én benyomultak a városba, még a palotájában is védekezett elszánt bátorsággal. De emberei elhagyták, őt magát pedig menekülés közben felismerték és agyonverték. De Rikimer nem sokáig örvendezhetett diadalának. Anthemiusz megölése után Olibriuszt tette meg császárrá, de ez volt utolsó cselekedete, mert hirtelen meghalt. Vérömlés ölte meg. Pár hónappal utána Olibriusz is meghalt. A Rómában levő csapatok ekkor Gliceriuszt kiáltották ki császárrá. De ez nem volt Leó császárnak a kedve szerint, azért az unokahúga férjét, a dalmata Neposzt küldte nagy haderővel Itáliába. Ez megszállta Rómát, elfogta Gliceriuszt, akinek azonban megkegyelmezett s aki aztán püspökké lett, magát pedig kikiáltatta császárrá. De alighogy Róma alól Ravennába érkezett, hogy elfoglalja a székhelyét, fellázadt ellene egyik hadvezére, a pannoniai eredetű Oresztesz, aki azelőtt mint titkár és mint követ Attila szolgálatában állt.

Ez bevette Ravennát, menekülésre kényszerítette Neposzt és azután kikiáltatta császárrá fiát, Romuluszt. Ez a félig gyermekifjú lett Róma utolsó császára. Mintha a sors is szimbólikus tréfát űzött volna Rómával. Romulusz volt a neve megalapítójának s Romulusz, aki gyermekvolta miatt az Augusztulusz (császárocska) melléknevet kapta, lett az utolsó császára. Mert újabb és végzetes lázadás tört ki Itáliában. Az ott letelepedett germán törzsek lázadtak fel s birtokot követeltek maguknak a rugiai Odoakernek a vezetésével. Erről az Odoakerről állítólag Szent Szeverin püspök már korábban megjövendölte, hogy nagy kincset fog szerezni népének. A császár atyja, Oresztesz kereken visszautasította a germánok követelését, amire Odoaker haddal támadt rája és Páduában elfogta. Erre a diadalra azután csapatai kikiáltották királyukká. A foglyul esett Oreszteszt csakhamar kivégeztette, ennek testvérétől, Paulusztól elvette Ravennnát s őt is bátyja sorsára juttatta. Azután diadalmasan vonult be Rómába, de a félig gyermek császárnak megkegyelmezett, csupán a tróntól fosztotta meg. Lukullusz gyönyörű kastélyát jelölte ki neki tartózkodóhelyül Kampániában és tekintélyes évjáradékot is biztosított neki. Nem egyszer történt már, hogy germán hadvezér megfosztott trónjától római császárt, de Odoaker fellépésében az volt az új, hogy egyáltalán nem választott császárt, sőt saját maga sem mint császár akart uralkodó lenni.

Igaz, hogy üzent Konstantinápolyba, de ott nem azt kérte, hogy császárnak, hanem azt, hogy pátriciusznak ismerjék el, vagyis a nyugatrómai birodalom legfőbb méltóságának. Egyúttal pedig nyomatékosan tiltakozott az ellen, hogy új császárt küldjenek Rómába. Ebbe a konstantinápolyi udvar kénytelen-kelletlen beleegyezett. És ezzel befejeződött a nagy világtörténelmi esemény. A nyugatrómai birodalom összeomlott. Feloszlott egész területében apróbb-nagyobb germán államokra. Amíg tehát a keletrómai császárság képes volt kilökni magából a germán elemeket, amelyek pusztulására törtek, addig az ősibb birodalomrészt immár teljesen hatalmukba ejtették és maguk között osztották fel a germánok. A keletrómai császárság azonban egyáltalában nem akarta elismerni a valóságot valóságnak s még évszázadok mulva is makacsul ragaszkodott ahhoz a képzelt, de természetesen egyáltalán nem gyakorolható joghoz, hogy Itáliának és a birodalom többi volt részének is ő az ura.

A keletrómai birodalom Jusztiniánusz alatt. (527-565.)

Benne rejlett immár az idők méhében, hogy a római világbirodalom romjain új országok, államok alakuljanak, amelyek külön célokat fognak követni és messze eltérnek a római világbirodalom hatalmi céljaitól.

És noha lassan-lassan morzsolódni kezdett az egykor oly hatalmas világbirodalom, ám azért a keletrómai (másként bizánci) császárság hosszú ideig fennmaradt, noha úgyszólván, minden évben, minden évtizedben új kényszerhelyzetekkel kellett megküzdenie vagy megalkudnia. Küzdelem vagy alku egyrement, mert hol az egyik, hol a másik hozta meg a sikert, a keletrómai birodalom további fennmaradását. Kétségtelen ugyanis, hogy a bizánci birodalom megóvta keresztény jellegét, sőt a kereszténységnek hosszú évszázadokon keresztül valóságos védbástyája volt, másrészt azonban azt sem lehet elhallgatni, hogy erkölcsi, lelkiismereti dolgokban a birodalom szervezete rendkívül sok kívánnivalót hagyott hátra. A bizantinizmus szó jellemzi legjobban a birodalomban uralkodó állapotokat s értjük alatta mindazt, ami uralkodói önkény, alattvaló meghúnyászkodás, fejedelmi élvezethajhászat, népnyomor, hivatalnokuralom, katonai durvaság, általános erkölcsi züllés, képmutatás, vesztegetés keveréke alatt elképzelhető. A mindent át meg átható egyházi, helyesebben vallási uralom mellett ott találjuk a legszélsőbb erkölcstelenséget és bámulatbaejtő könnyelműséget. Az egész birodalom a bizonytalanságok szirtjei között hányódott, aminek elsősorban az volt az oka, hogy a trónöröklés nem volt rendezve s minduntalan belső zavarok, véres harcok jártak a trónváltozások nyomában.

Való ugyan, hogy a túlnyomó árnyoldalak mellett javára kell írnunk a bizánci birodalomnak, hogy a barbár áramlatokkal szemben nemcsak megóvta, de fejlesztette is a kultúrízlést s a művészetnek, irodalomnak és tudománynak a barbár népmozgalmakkal szemben mentsvára maradt. Jellemző volt azonban a bizánci uralomra, hogy a birodalom magán viselte a görög nép minden kiválóságának, de egyúttal bűneinek a nyomait is, ekkép tehát a keletrómai császárság hamisítatlan görög jelleggel élt tovább, maradt fenn még egy ideig. Egyelőre még római eredetű császárok jutottak a trónra. Nagy Leót unokája, a kiskorú. Leó követte a trónon, aki néhány nap mulva lemondott atyja, Zeno javára (474-491.) Az ő utóda I. Anasztáziusz lett (491-518.), akit I. Jusztinusz (518-527.) követett. Jusztinusz közönséges, durva, írástudatlan katona volt eredetileg, aki I. Zeno idejében a császári testőrök között szolgált és parancsnokságig küzdötte fel magát. Természetes, hogy mint a testőrség parancsnokának nagy volt a befolyása és Anasztáziusz halála után nagyösszegű pénzt kapott, hogy azzal a testőrséget vesztegesse meg és Hipáciuszt kiáltassa ki császárnak. Jusztinusznak azonban több esze volt és a kapott pénzzel a maga részére hódította meg a testőröket és sikerült is magát császárrá kikiáltatnia. A hatvanéves Jusztinusznak bizánci erkölcsök szerint első teendője az volt, hogy barátját, Amanciuszt, akitől a megvesztegetésre szánt pénzeket kapta, valamint Vitilian gót katonai parancsnokot sietve kivégeztette.

Jusztinuszt csak példaképen említettük meg, mert jelentősebb volt utóda, I. Jusztiniánusz rokona volt Jusztinusznak, aki maga mellé vette, hogy azután reábízza az uralkodást.  Jusztiniánusz személye, uralkodása megérdemli, hogy azt kiemeljük az események tömkelegéből. Meglehetős ravaszság volt benne, amit kifejezésre juttatott akkor, amikor ahelyett, hogy a birodalom határain őrködjék, ottmaradt a fővárosban és szorgalmasan ellátogaott a cirkuszi mulatságokba, ahol a nép kegyeit igyekezett megnyerni. És ez sikerült is. Jusztinusz halála után elfoglalta a császári trónt. Az idők  folyamán teológiai és jogi képzettségre tett szert s birodalmát teljesen új alapokon igyekezett átszervezni. Udvaránál óriási, mondhatni szédítő pompát fejtett ki, de ő maga egyszerűen élt és szorgalmasan munkálkodott azon, hogy az abszolut császári hatalmat megszilárdítsa. Hűséges munkatársa, csodálatraméltó támasza volt császári tevékenységének felesége: Theodóra császárné. Theodóra pályafutása rendkívül érdekes és változatos volt. Atyja a konstantinápolyi egyik cirkusz pártnak, a “zöldek"-nek medveszelídítője volt. Apja halála után Theodóra nemsokára színésznő, majd táncosnő lett és mint ilyen a lehető legledérebb életet élte. Egész Konstantinápoly ismerte a szép Theodórát, aki utóbb mégis ráunt a zabolátlan életmódra és - így szól a hagyomány - “szerény, de becsületes" lenszövéssel kereste meg a kenyerét. Ekkor ismerte meg Jusztiniánusz, feleségül vette s maga mellé ültette a trónra.

Az egykori táncosnő s a konstantinápolyi mulatóhelyek szépsége minden átmenet nélkül egyszerre beletalálta magát új helyzetébe. Császárné lett és gőgös, amint ez egy abszolut fejedelem nejéhez illik. Ezenkívül hirtelen a legbigotabb vallásosságra tért át és csodálatos ügyességgel tudta magában egyesíteni az okosságot, a ravasz számítást a bigotsággal és a fennhéjázással. Ez a nő volt tehát Jusztiniánusznak igazi segítőtársa. Jusztiniánusz csakhamar minden hatalmat magához ragadott, a konzulátus, szenátus, kúria stb. mind elvesztették jelentőségüket. A bizánci császárságból nemsokára hivatalnoki és katonaállam lett. Eltűntek a hajdani köztársasági intézmények és berendezések maradványai is. Jusztiniánusz nem sokat teketóriázott, hanem a régi tiszteletreméltó, egyébként abban az időben már jelentéktelen és minden hatalom nélkül való konzulok hatáskörét, akiknek egyike a birodalom kettéosztása óta Rómában, a másik Konstantinápolyban volt,egyszerűen megszüntette. Ha ennek dacára a konzul kifejezéssel imitt-amott még találkozunk is, ez nem volt egyéb, csak üres címzés minden régi hatáskör nélkül. Ott volt a szenátus, amely örökös tagokból, magas állású főhivatalnokokból és a császár bizalmi embereiből állott. A szenátus is csakhamar minden komoly jelentőség nélkül való testületté süllyedt alá.

A császár már csak ritkán adott módot és alkalmat a szenátusnak, hogy résztvegyen a törvényhozásban, vagy hogy fontosabb állami perekben ítélkezzék. Jusztiniánusz már nem gondolt komolyan arra, hogy a régi köztársaságnak ezen intézményeit megtartsa. Megcselekedte ugyan azt, hogy császári tanács üléseire meghívta a szenátus több tagját, de ezáltal nem tudta megmenteni a szenátus aláhanyatló tekintélyét. Ami tehát a köztársasági intézményekből fennmaradt, pusztán árnyékintézményekké süllyedt alá. Az önálló városi igazgatás is teljesen odaveszett. Noha még fennmaradtak a kúriák, fennmaradásuk egyértelmű volt az állami szolgák örökletes testületével, ami azt jelentette, hogy ezek a testületek a földadóért az összes vagyonukkal kezeskedtek, azonkívül pedig még számos közterhet voltak kötelesek viselni a sajátjukból. A kúriákba való tartozás már nem jogot, hanem rendkívül terhes kötelezettséget jelentett, amennyiben a kúriális teher átszállott az elhalt kúriatagnak a vagyonára is, a kúriatag hagyatékának egynegyede, később már háromnegyede a kúriára esett. Csakis a legkíméletlenebb kényszer volt képes ezeket a tanácstestületeket együtt tartani, sőt idővel a kúriába való beutalás büntetés számába is ment. Ugyanakkor gyorsan emelkedett a nagybirtokosok és császári főhivatalnokok, valamint a papság tekintélye és kifejlődött egy nagy hivatalnoksereg. Ez a hivatalnoksereg távolról sem törődött a nép és a községek jólétével.

Ellenben két érdekről nem feledkezett meg: az államkincstár és a saját érdekéről. Zsarolt a végtelenségig, zsarolt addig, amíg itt-ott a nép nyilt lázadásban tört ki. A császári uralom ugyanis a földtulajdonosokat bizonyos társaságokba terelte össze s ezeket a társaságokat egyetemlegesen tette felelősekké az adók pontos fizetéséért. Természetes, hogy az adók összege folyton változott, a császár hivatalnokai mindent elkövettek, hogy minél nagyobb összegeket zsaroljanak ki, ekként tehát a földtulajdonosok társaságai igen gyakran tönkrementek, mert a határtalan adózásért helytállani nem tudtak. Természetes, hogy az adó és közjövedelmek bérbeadása az állam részéről nem tartozott a ritkaságok közé. Igy azután megtörtént, hogy az adóbérlők a legkegyetlenebb szigorral hajtották be az adókat, tették tönkre a lakosság ezreit, amely elvesztette a földjeit és szaporította az elkeseredett, vagyontalan, mindenre kész proletárság államveszélyes néposztályát. Az adóbérletek mellé szegődtek az állami egyedárúságok,amelyek indirekt úton szintén óriási adóterheket raktak a nép vállaira. Jusztiniánusznak az volt a rögeszméje, nem vetvén számot a néplélek sokféle megnyilatkozásával és szükségleteivel, hogy az államot és a népet valami egységes keretbe szorítsa.

Érdemül ki kell azonban emelnünk, hogy Triboniánusz hírneves jogtudóst és több társát megbízta azzal, hogy az állami és magánjogélet biztonságára a törvényeket, rendeleteket gyüjtsék össze, ami elavult, azt hagyják el és ami korszerű vegyék be a gyüjteményükbe. Ebből származott a mai napig is alapvető jogi munkának elismert Digeszta vagy Pandekta-gyűjtemény, amely Jusztiniánusz nevét megörökítette az utókor számára. Jusztiniánusz nagyon jól tudta azt, hogy az abszolutizmust vallási külsőségekkel lehet jól megerősíteni, azért az “igazhitű régi egyház" és az állam között szoros kapcsolatot teremtett akkép, hogy a kalcedoni zsinat utján kijelentette, hogy eretnekség bűnébe esnek és átok sujtja azokat, akik nem vallják a régi egyház elveit. Jusztiniánusz a vallás és egyház intézményét teljesen kisajátította az állam, de legfőként a korlátlan hatalmú császárság számára. Az volt a szándéka, hogy birodalmának minden lakója egy hitet valljon, mégpedig úgy, amint azt a császár diktálja. Módokat keresett és talált, hogy az “igazhitű" egyház és a császárság érdekeit azonosítsa olykép, hogy a pátriárkát teljesen a császár engedelmes, feltétlen hívévé alacsonyította le. Sem a zsinatok, sem a római püspök határozataival nem törődött, ellenben megkövetelte, hogy egyházi, vallási dolgokban is a császár akarata döntsön. Más hitűekkel szemben türelmetlen volt, üldözte őket s azokat, akik más dogmát mertek vallani, átok alá helyeztette. Nem kevésbé érdekes volt a hadsereg szevezése. Az eredeti római légiók mellé sorakoztak a “barbárok" zsoldos csapatai.

A római légiók a barbár csapatok, ezek viszont a légiók ellensúlyozására szolgáltak. A balkáni félsziget északi részén erős várövezet védte a birodalmat, a tengeren pedig nemcsak hatalmas, de mondhatni verseny nélkül álló hadiflotta állott a császár rendelkezésére. Maga a birodalmi sereg vidéki seregre és légiókra oszlott. Ehhez csatlakoztak a nehéz, perzsa mintára vértezett és hosszú lándzsákkal felfegyverzett lovasok, továbbá a határszéli őrségek. A katonai szolgálati idő a rendes hadseregben húsz évig, a határszélen huszonnégy évig tartott. Természetes, hogy a császár személyének, palotájának védelmére külön testőrség állott rendelkezésre, amely a régi pretoriánusok szerepét töltötte be. A testőrség száma közel hatezer volt. A testőrök Konstantinápolyban tartózkodtak és tetemesen magasabb zsoldot kaptak. A határszéli katonák elidegeníthetetlen földet kaptak tulajdonjoggal, de azzal a feltétellel, hogy híven szolgálnak és fiaikat is határszéli katonákká nevelik. Szó sem férhet ahhoz, hogy a katonai fegyelem rendkívül szigorú, sőt mondhatni kegyetlen volt. A gyalogság száma hovatovább csökkent, ellenben aránytalanul sok volt a lovasok száma. A hadsereg a birodalom óriási terjedelméhez viszonyítva nem is volt túlnagynak mondható, mert összesen alig volt százötvenezer harcosa.

Egyébként nevezetes intézménye volt Jusztiniánusznak, hogy gondoskodott nagyszámú erődítésekről, még pedig olykép, hogy három védelmi vonalat építtetett és különösen a Balkánon gondoskodott a sok erődítményről. Magát Konstantinápolyt a lehető legjobban megerősítette. A szárazföld felől háromszoros vastag fal vette körül hatalmas bástyatornyokkal és mély vízi árkok is védték a támadás ellen a várost. A hadsereg rendkívül vegyes volt, mert azt lehet mondani, hogy túlnyomó többségben voltak benne a zsoldos idegenek, barbárok. Ellenben a flotta legénysége már görög volt és ezáltal mintegy nemzeti haderőt alkotott a többi fegyvernem mellett. A birodalom súlypontja Konstantinápolyban (Bizáncban) volt. Természetes, hogy Jusztiniánusz birodalomszervező, de erőszakos uralkodói munkája Konstantinápolyban találkozott legelőször ellenzéssel. Konstantinápoly Róma mellett a világ legszebb, legpazarabb világvárosává fejlődött ki. Hét halmon épültek a házak, maga a város mintegy két óra járásnyi hosszú volt, kerülete pedig hat óra járásnyi. Hihetetlen fény és pompa összpontosult az ősi Bizáncban, ahol a császári palota, annak tartozékai, a szenátus épülete, a testőrség kaszárnyája, a városi hatóságok épületei, a Zsófia-templom, a sokféle diadalmi szobor, a cirkusz mind arról tanuskodtak, hogy a császárok óriási összegeket költöttek a főváros fejlesztésére, s hogy a birodalom súlypontja erre az egyetlen városra esett. Százötvenezer ember fért el abban a híres cirkuszban, amely a politikai versengéseknek is színhelyévé lett.

Félmilliót meghaladó lakossága volt akkor Bizáncnak. Jórészt görögök laktak itt. A görög jellemvonások látszottak meg mindenütt. És amíg egyrészt vallási bigottság minden képzetet fölülmult, másrészt végtelen erkölcsi romlottság és züllés ütötte fel a fejét Bizáncban. Véres forradalomnak lett a színhelye a főváros 532-ben. Ezt a forradalmat voltakép az úgynevezett cirkuszi pártok kezdeményezték, ők vívták végig, amiáltal sajátságos bizánci színezetet kapott. A cirkuszi játékokat nemcsak rómában, de magában Konstantinápolyban is nagyon kedvelte a nép. Dolga végeztével sietve rohant a cirkuszba, hogy ott szórakozzék, sőt a játékok menete, állása szerint pártállást is foglaljon. A nép egyik részének külön versenyfutó, kocsizó, bírkózó kedvencei voltak, Szintúgy a nép másik részének is. Ezt a pártállást pedig színek útján kölönböztették meg. Konstantinápoly nagy cirkuszában megalakult a “zöldek" és “kékek" pártja. Eredetileg csak magára a cirkuszi versenyre vonatkozott ez, de minthogy a zsarnoki uralom a népet a kormányzásból teljesen kizárta, a cirkuszi pártokból politikai pártok alakultak ki a legsajátságosabb szervezettel. Ha máskép nem lehetett, legalább a cirkuszi mulatság leple alatt engedett a nép szabad folyást elfojtott szenvedélyeinek. Természetes, hogy a cirkuszi mulatságokon a császári ház is résztvett s valamelyik párthoz szegődött.

Ha tehát a császár a kékeket pártolta, akkor a zöldek képezték az ellenzéket és fordítva. Ebben az időben a zöldek képezték az ellenzéket, még pedig eléggé nyomatékos formában. A mozgalomnak az élén Hipáciusz, Pomejusz és Probusz, Anasztáziusz volt császárnak a rokonai állottak, akiket Jusztinusz a trón közeléből eltávolított, hogy azután Jusztiniánusz juthasson a trónra. Főleg Hipáciusz tüzelte erősen a zöldeket Jusztiniánusz császár ellen. Amikor a császár 532 január 11-én megjelent a cirkuszban, hogy a lovakat és a kocsihajtókat megtekintse, a zöldek kikiáltójuk útján felszólították a császárt, hogy a kékek (tehát a császár hívei) által elkövetett gyilkosságokat torolja meg. Jusztiniánusz a követelést látszólag elutasította, titokban azonban a bűnösöket a kékek közül halálra ítélte. Az elítéltek kivégzése azonban nem sikerült, mert az akasztófák összeroppantak, az alélt áldozatokat pedig egy közeli zárda szerzetesei megmentették és zárdájukba vitték, ahol a menedékjog oltalma alá jutottak. A városi parancsnok azonban a zárda templomához vezető utakat katonailag megszállotta, ami viszont azt eredményezte, hogy a “kékek"-nek nevezett császárpártiak is az elégedetlenekhez csatlakoztak már csak azért is, mert büntethetetlenségüknek vége szakadt. Ugy a zöldek, valamint a kékek vezetői január 13-án a cirkuszi mulatság kezdetén hangosan felszólították a császárt, hogy az elítélteknek most már kegyelmezzen meg.

Jusztiniánusz azonban feleletet sem adott, mire a zöldek és kékek adott jelre az ismeretes cirkuszi “Nika!" (Győzzél!) kiáltás között kivonultak a cirkuszból. Estére már óriási tömeg ostromolta meg a városi parancsnokság épületét az elítéltek szabadonbocsátása érdekében és az épületet csakhamar fel is gyujtották. Óriási tűzvész keletkezett ebből, de mindez csak bevezetése volt a következő nap eseményeinek. Január 14-én rengeteg néptömeg hömpölygött a császári palota felé, ahol Jusztiniánusz remegve bujt meg fényes termeiben és a nép haragjának lecsendesítésére elbocsátotta legtöbb tanácsadóját, azok között Triboniánuszt, a hírneves jogtudóst és a városparancsnokot. A nép azonban vérszemet kapott. “Le a császárral!" - ordították és késő éjjelig folyt a véres tusakodás a testőrök és a nép között, amely egyre-másra gyujtotta fel dühében a legszebb középületeket, Január 17-én Belizár vezérlete alatt barbárcsapatok (jórészt gótok és herulok) támadták meg a népet, de sikertelenül, mert a tömeg a csapatokat visszaverte. Jusztiniánusz pedig reszketve torlaszolta el magát palotájának legbelső termeiben. A feldühödött nép tehát egyelőre győzedelmeskedett és már január 19-én kikiáltotta Hipáciuszt császárnak. Hipáciusz csakhamar népszerű lett. Bevonult a cirkuszba, ahol a nép hódolatát fogadta. Ebben a válságos időben egyedül Theodóra császárné bíztatta Jusztiniánuszt kitartásra.

A császárné megnyerte Narzeszt, az örmény származású hadparancsnokot. Nagyösszegű pénzt adott át neki, hogy azzal a nép vezéreit vesztegesse meg. Narzesz feladatát fényesen meg is oldotta, mert az aranyakkal elérte azt, hogy a zöldek és kékek vezérei egymást kezdték kölcsönösen gyanusítani, szövetségük felbomlott és már január 19-én a cirkuszi mulatság alkalmával germán zsoldoscsapatok rohanták meg Belizár vezérlete alatt a mitsem sejtő népet és néhány óra alatt harmincezer polgárt koncoltak fel. Hipáciuszt és Pompejuszt kivégezték, a pártok vezéreit is hasonló sors érte. A forradalom leverése után Jusztiniánusz abszolut hatalma lényegesen megszilárdult. A császár most már egyházi kérdésekkel is behatóbban foglalkozhatott és hajlamaihoz híven szigorú rendeleteket adott ki azok ellen, akik a régi keresztény egyház tanításaival ellenkező tanokat merészelnének vallani. Egyidejűleg a birodalom határainak biztosítására és kitolására is alkalma kínálkozott Jusztiniánusznak. Két híres vezére, Belizár és Narzesz a vandálok afrikai birodalmát megsemmisítette s ekként módjukban állott a vezéreknek, hogy egyéb barbár népek támadásai ellen megvédjék a birodalmat. A longobárdok, gepidák, herulok csakhamar meghódoltak, de komoly veszedelem fenyegette a bizánci birodalmat a szlávok részéről.

A szláv népek betörései óriási csapást jelentett a birodalomra, mert hadakozási módjuk az volt, hogy a nyilt csatát kerülték, ahelyett lesből hadakoztak. Többször végigpusztították a Balkánt s csak hosszas hadakozás és megvesztegetés, pénzadomány útján tudott a császár a szlávok további támadásai ellen védekezni. Ami Jusztiniánusznak kifelé irányuló politikáját illeti, úgy azt kell mondanunk, hogy ez a politika a néppfajok különfélesége szerint változott. Igy például a birodalom nyugati részén meghúzódó germánok ellen támadólag lépett fel, miután az volt a célja, hogy a germánok földjén a régi római imperiumot támassza fel. Afrikában a római uralom még másfél évszázadig fennmaradt, ellenben már a Duna-folyamtól északra eső népek és a perzsák ellen Jusztiniánusz csak védekezésre szorítkozott. Északon a különböző néptörzsek mozgalma folyton tartott. A gótok  jórészt elhagyták régi tartózkodási helyeiket. A longobárdok Bizánc beleegyezésével a Duna és Tisza között telepedtek le. A Szávától délre a herulok, a Tisza és az Olt között pedig a gepidák találtak hazát. Ezek a barbárok Bizánc türelmességét azzal voltak kötelesek honorálni, hogy segélycsapatokat bocsátottak a birodalom rendelkezésére, aminek ellenében évi pénzjárulékot kaptak. Bizánc azonban gondoskodott, hogy ezek a csapatok, bárhol alkalmazta is őket, ne legyenek túlsúlyban, hanem igyekezett a különféle népfajokat egymás által egyensúlyban tartani.

A germán népfajokét jóval felülmuló veszedelmeket okoztak Bizáncnak a környező szláv népek. Krimben ott voltak a húnok maradékai és fajrokonai: a kutugorok és utugorok. Majd feltűntek a szereplés színterén a bolgárok is, akik egyelőre inkább csak zsoldosai voltak Bizáncnak, utóbb azonban jelentékeny önálló szerephez jutottak. A szláv népek általánosságban a nyilt csatát kerülték, mert ebben nem volt elég jártasságuk, de annál ügyesebbek voltak a kis háborúban, a lesből való támadásban. A gyors, meglepetésszerű megrohanásokkal érték el azokat a nagy sikereket, amelyek félelmessé tették a nevüket. Súlyos veszedelmek fenyegették a birodalmat az újonnan szervezett Perzsia részéről is, ahol ebben az időben I. Kozroesz uralkodott, aki a Perzsia ellen támadó mongol seregeket szétvervén, a bizánci birodalom leigázására szánta el magát. Kozroesz már 543-ban végigpusztította Szíriát és elfoglalta Kolkhiszban Petra erődítményt is. A kolkhisziak ekkor segítséget kértek a császártól, aki ezt meg is adta, de a petrai perzsa őrség két évig állotta a bizánci sereg ostromát. Makacs kitartása bámulatot keltett. Az őrség száma leolvadt négyszázra, ezek is jórészt meg voltak sebesülve. Az elesettek hullái ott hevertek temetetlenül, de az őrség még ekkor sem gondolt meghódolásra, sőt megcselekedte azt, hogy a halottakat az ellenség megtévesztésére az erődítmény bástyáira ültette ki és gúnyos ordítások között ösztönözte az ellenséget a további támadásokra.

Végre is a bizánci csapatok megrohanták az erődöt és a bátor csekély őrséget részint felkoncolták, részint mint sebesülteket foglyul ejtették. Maga a háború azonban csak 562-ben ért véget és azzal fejeződött be, hogy a császár harmincezer aranyat ajánlott fel a béke fejében a perzsáknak. Jusztiniánusz 565-ben halt meg. Alkotásai utódai alatt nem maradtak valamennyien fenn, de ennek dacára alkotott annyit, hogy a bizánci birodalom létezése hosszú időkre biztosítható volt, utódai tehát mindenesetre kész nagyhatalmat örököltek Jussztiniánusz után.

Bizánc Jusztiniánusz utódai alatt. (565-641.)

A keletrómai császárság megpróbáltatásai igazában csak ezután kezdődtek. A népvándorlás elnyeléssel fenyegette a birodalmat és alig sikerült egyik népfajjal valamikép megbírkózni, máris új népfaj áradata jelent meg a határokon és mint a fergeteg zúdult a birodalomra. Sokat szenvedett a birodalom főleg a szlávoktól, avaroktól, majd a longobárdoktól. Hozzájárult ezekhez a perzsák betörése is. II. Jusztinusz idejében (565-578.) Kozroesz perzsa király elfoglalta Mezopotámiát, Szíriából pedig félmillió embert hurcolt rabságba.

Csak rengeteg mennyiségű arany ellenében kötött Kozroesz fegyverszünetet. A fegyverszünet tartama alatt Jusztiniusz társuralkodója, Tibériusz újjászervezte a hadsereget és nemsokára fényes győzelmeket aratott a perzsákon. Amikor II. Tibériusz foglalta el a trónt (578-582.),i. I. Kozroesz perzsa király meghalt, utóda, IV. Hormizdász pedig, aki csak egy évig ült a trónon, a felajánlott békét gőgősen visszautasította. Tibériusz utóda, Mauriciusz császár (582-602.) tehát kénytelen volt tovább hadakozni, még pedig kiváló szerencsével. II. Kozroesz idejében a harc hosszú ideig szünetelt, amire a bizánci birodalom annyival is inkább rá volt utalva, mert hatalmas új ellenség fenyegette a birodalom épségét. Ez az új ellenség az avarok voltak. Kezdetben az avarok a bizánci császárnak voltak szövetségesei és évenként bizonyos összegeket kaptak a bizánci udvartól a béke fejében. II. Jusztinusz alatt azonban nem kaptak semmit, mire a longobárdokkal szövetkeztek a gepidák ellen, akiket meg is semmisítettek, ezután pedig a mai dunántúli magyar vidéken telepedtek le, ahonnan gyakran kalandoztak le a Balkánra. Éveken keresztül pusztították az avarok a bizánci tartományokat, különösen a balkáni népek szenvedtek sokat. Az avar seregek egyes csapatai már a régi görög földre is elportyáztak. Mauricius császár vezérei néhány jelentéktelen  győzelmet arattak ugyan, mégis kénytelen volt a császár megalázó békét kötni az avarokkal, már csak azért is, mert a sok hadakozásnak borzasztó pestis lett a következménye a Balkán-félszigeten.

Amikor Mauriciusz császár később az avarok ellen harcoló győztes seregnek azt a parancsot adta, hogy ne üldözze az ellenséget, hanem szálljon táborba, a sereg fellázadt és Fokász kapitányt császárnak kiáltva ki Konstantinápoly ellen vonult. A “zöldek" pártja nagy örömmel fogadta a bitorló érkezését, aki 602-ben megkoronáztatta magát és Mauriciuszt családjával együtt kegyetlenül leölette. Fokásznak rövid (602-610.) ideig tartó uralma éppen elégséges volt arra, hogy a birodalom alapjait ingassa meg és kiszolgáltassa az ellenségnek. Fokász maga csúnya, visszataszító, idomtalan külsejű volt, aki hatalmát kizárólag tobzódásokra használta ki. Mauriciusznak, a meggyilkolt császárnak özvegyét, Konstantinát három leányával együtt állati módon kínoztatta és később ugyanazon a helyen végeztette ki, ahol Mauriciuszt gyilkoltatta meg. Borzalmas volt ennek az emberbőrbe bújt vadállati férfiúnak a vérengzése. Gazdagon megjutalmazta azt, aki a legválogatottabb kínzási módokat tudta kieszelni. A kínzások, kivégzések napirenden voltak. Egykorú feljegyzések szerint “az áldozatok szemeit kifúrták, nyelvüket kiszakították, lábukat, kezüket levágták vagy halálra korbácsolták. Akit máglyára vittek, azt, még mielőtt a lángok felcsaptak, nyilakkal keresztüllőtték. A cirkusz mindennap tele volt levágott fejekkel, megcsonkított emberi hullákkal." És az az ember, aki ilyesmiket nemcsak eltűrt, de ezekben gyönyörködni tudott, felkent, megkoronázott keresztény császár volt és az egyház “igazhívő" fiának vallotta magát.

A nép végre is nyolcévi szenvedés, tűrés után fellázadt. A szenátus Herakliuszt, az afrikai helytartót hívta segítségül, aki Konstantinápolyt bevette. Fokászt elfogta s odadobatta a feldühödött népnek. Fokászt a nép néhány pillanat alatt izzé-porrá tépte, Herakliusz pedig (610-641.) császárrá koronáztatta magát.  Herakliusz és az ő leszármazói voltak a bizánci uralomnak utolsó római származású császárai. Rettenetes helyzetben vette át Herakliusz az uralmat. A sereg fegyelme teljesen fel volt bomolva, a pénzügyek annyira ziláltak, hogy a császárnak sem akartak már hitelezni. A tartományokat idegen harcias népek csapatai özönlötték el és ezekhez járult még az is, hogy vallási szakadások állottak be. A perzsák betörései ellen a bizánci sereg alig tudott védekezni. Afrika északi vidéke is jórészt önállósította magát Mokaubász kopt helytartó uralma alatt. Hogy a nyughatatlan vérű avarok ezalatt több ízben betörtek a birodalomba, a helyzet természetében rejlett. Herakliusz végre cselekvésre határozta el magát és kockára tette a birodalom sorsát. Tetemes sereget gyűjtött össze s 622-ben megtámadta a perzsákat, akiket több csatában megvert és visszavonulásra kényszerített. Ezalatt azonban az avarok felhasználták az alkalmas helyzetet és nagy tömegekben törtek be a birodalomba s szövetkeztek a perzsákkal. Magát Konstantinápolyt is végpusztulással fenyegették.

Az avarok villámgyors paripáikon megjelentek a főváros környékén s az elővárosokat felperzselték. A főváros előtt a tenger tele volt az avarok és perzsák könnyű, bár kezdetleges csónakjaival, de a segélycsapatokat innen már nem tudták partraszállítani, mert a hatalmas bizánci flotta tönkretette az ellenséges tengeri erőt. A szárazföldi ostromot pedig a város védői verték vissza. Az avarok és perzsák hadi vállalkozása tehát kudarcot vallott. Herakliusz nemsokára döntő győzelmeket aratott a perzsákon, akiket Ninive romjainál egy nagy csatában megvert. Kozroesz menekülni volt kénytelen. Ezalatt pedig fia, Sziroesz mag mellé csábította a hadsereget, elfoglalta a trónt, Herakliusszal békét kötött és egyidejűleg tizennyolc fivérét kegyetlenül leölette. Herakliusz a békefeltételek szerint a birodalom régi területeit jórészt mind visszakapta. Az így teremtett békés helyzetet Herakliusz arra akarta felhasználni, hogy vallási téren létrehozza az uniót a római egyházzal, de a keleti pártiárkák makacsságán minden fáradozása megtört. Herakliusz uralkodásának derekára esik a szerbek és horvátok letelepedése a Balkánon. A népvándorlások hullámcsapásai csaknem elnéptelenítették a Balkánt, ahol ezenfelül csaknem fél évszázadig dühöngött a pestis. Egy ilyen puszta, elhagyott területre nem igen vágyódtak az emberek. Herakliusz tehát csak örülhetett annak, hogy a Balkán felső vidéke benépesül.

Hogy ez a megtelepülés (a szerbek és horvátok az Odera és Visztula vidékéről jöttek le) nem ment símán és a latin származású csekély lakosságnak a szláv áradat elől menekülnie kellett, ezekben a véres időkben aligha tünt fel. A latin népesség jórészt a szorosan vett partvidékre menekült, ahol városokba vonult vagy ilyeneket alapított. A Balkán egyéb vidéke ellenben teljesen elszlávosodott.

A keleti gót birodalom.

Odoaker mindössze tizennégy évig uralkodott Itália felet. Azután az ő uralmának is vége lett. Egy rokonnép, a keleti gótok döntötték meg. A keleti gótok ebben az időben a mai Magyarország dunántúli részén laktak és három testvérnek: Valamirnek, Teodomirnek és Videmirnek az uralma alatt állottak. Teodomirnek a fia volt Teoderik, aki nyolcesztendős volt, amikor a keletrómai császárság kibékült a gótokkal. A béke biztosítékául a gót uralkodótestvérek Teoderiket, a nyolcesztendős gyermeket küldték Konstantinápolyba, aki itt nevelkedett azután az udvarnál. Ez alatt az idő alatt apjának egyik testvére meghalt, a másikat ő maga tette el láb alól.

Amikor Teoderik tizennyolc éves korában visszatért apjához, ez már egyeduralkodó volt. Amikor pedig meghalt, a keleti gótok nagy lelkesedéssel őt kiáltották ki királyuknak. A keletrómai császár, Zeno ezt a Teoderiket és népét használta fel arra, hogy Itáliában megdöntse Odoaker gyűlölt hatalmát. Félő volt ugyanis, hogy a keleti gótok, ha nyugat felé nem terjeszkedhetnek, akkor Konstantinápolyt veszélyeztetik. Zeno tehát megegyezésre lépett Teoderikkel, aki erre felkerekedett egész népével együtt és miután még rugiak is csatlakoztak hozzájuk, elindult Itália felé. A császár nevében indult ugyan Teoderik, de egyúttal a maga népe akaratából is. A gótok 489 tavaszán szálltak alá a hegylejtőkön és ellepték Felső-Itália síkságait. És már augusztusban teljesen megverték Akvileja közelében Odoakert, később pedig Verona mellett arattak rajta olyan döntő győzelmet, hogy Odoaker nem volt képes magát tovább tartani és visszavonult Ravenna várába, amely bevehetetlen erősség hírében állott. Annál is inkább kényszerült erre, mert fővezére, Tufa átpártolt a gótokhoz. Ekkor rövid időre fordult a kocka, mert Odoaker is összeszedte Ravennában minden haderejét, Tufa is megint visszapártolt hozzá, úgyhogy most ő lépett fel támadóan Teoderik ellen és azt seregével együtt körül is fogta Páviában. De ekkor a keleti gótoknak segítségére siettek a nyugati gótok és Teoderik újabb véres csatában megint a Ravennába való visszavonulásra kényszerítette Odoakert. Ravennát azután ostrom alá vette, míg Itália népei hűséget esküdtek neki, mint a császár küldöttének. Csakhogy Odoaker három évig védelmezte magát elkeseredett bátorsággal Ravennában.

Csak amikor Ariminium meghódításával hadihajóraj is jutott a gót király kezére s így a tenger felől is ostromhoz láthatott: akkor látta be Odoaker a további védekezés hiábavalóságát. Végre megadta tehát magát, miután Teoderik előbb biztosította, hogy meghagyja életét, szabadságát és rangját. Ámde a gót király álnokul járt el a legyőzött ellenféllel szemben. Pár nap mulva magához kérette barátságos fejedelmi lakomára Odoakert és azután borozás közben civakodni kezdett vele, majd pedig rávetette magát és adott esküje ellenére saját kezével szúrta le. Olyan gaztett volt ez, amelyet csak annak a kornak a durva erkölcsei menthetnek némikép. Odoaker bukása után a gótok kikiáltották Teoderiket Itália királyává. Az új király ugyan továbbra is a császár vazallusának tekintette magát és ezért kérte is s meg is kapta Konstantinápolyból az elismerést, de valóságos függésről szó sem volt. Teoderik harminchárom éven át korlátlanul és egészen a maga kénye szerint uralkodott nemcsak Itálián és Szicilián, hanem az Alpeseken túl eső vidékeken is. Kiváló uralkodói tehetség volt, de azért nem volt képes a magasabb kultúrájú római népet a gót törvények és szokások keretébe szorítani, másrészt pedig nem akarta népét sem római törvények szerint kormányozni. A gót nép a maga szokásai szerint élt a rómaiak között s közülük került ki a hadsereg. Viszont az államot a római törvények szerint igazgatták, de a népszabadságnak jóformán teljesen vége szakadt.

A király korlátlan hatalmának sem a szenátus, sem pedig a gót nemzetgyűlések nem szabtak határt. Székhelyét Teoderik is Ravennában ütötte fel és itt olyan kincset halmozott össze, amelynek nagyságáról fogalmat ad, ha megtudjuk, hogy később leánya, Amalazuntha ebből a kincstárból sok drágaság mellett negyvenezer font aranyat is kivehetett. Vallási politikája rendkívül szabadelvű volt. Ariánus létére a katolikusok és zsidók vallásszabadságát is biztosította. Igy egy alkalommal kemény büntetést szabott Ravennára, ahol a csőcselék a zsidó templomot és több zsidó házát kifosztotta. Mikor pedig a katolikus papok a szószékről izgatták a népet a király ez intézkedése ellen, Teoderik nyilvánosan megkorbácsoltatta a papokat. Békés belpolitikája harminc év alatt ismét felvirágoztatta a sok háború és belviszály által feldúlt Itáliát. Különösen nagy súlyt helyezett arra, hogy a régi műemlékeket épségben tartsa, de igen sok új nagyszerű épületet is emeltetett. Ezek közül legszebb volt ravennai palotája, melynek egy része még ma is fennáll. Ravennát különösen szerette. Ravennai építkezés közül Szent Apollináriusz bazilikája még ma is hirdeti a kiváló gót fejedelem nagyságát. Szerencsés külpolitikájának ellenére a jeles király nem tudta elfelejtetni a büszke római néppel, hogy barbár és erőszakos úton jutott a hatalom birtokába.

Összeesküvéseket szőttek ellene és ő azon gyanu miatt, hogy ellene Konstantinápolyban keresnek titokban szövetséget, elfogatott több római főurat és közülük hármat, Albinuszt, Boethiuszt, a római birodalom utolsó csillagát és Szimmakhuszt kivégeztette. Ez a kegyetlenkedés borzalommal töltötte el egész Itáliát, amelynek népe elfordult Teoderiktől, aki gyűlölve halt meg 526-ban Ravennában. Utóda, a kiskorú Athalarik helyett leánya, Amalazuntha vezette az ügyeket. De a király már 16 éves korában áldozata lett kicsapongásainak. Amalazuntha pedig unokatestvérét, Theodátuszt választotta férjül, hogy tovább uralkodhassék. Ez azonban feleségét még ez évben (534.) megfojtatta. Theodátusz sem uralkodhatott sokáig. Jusztiánusz keletrómai császár Belizár vezérlete alatt hadat indított ellene. Theodátusz elvesztette Rómát és Nápolyt is, mire a gótok agyonverték királyukat. Utóda, Viligesz sem harcolt szerencsésebben Belizár ellen, aki elfogta és Konstantinápolyba vitette a királyt. de Jusztiánusz ott szenátorrá és pátriciussá tette. Most már rohamosan közeledett a vég felé a gót birodalom. Vitigesz utódai közül Totilesz ugyan visszafoglalta Itáliát, de Várzesz keletrómai vezér őt is megverte. Hasztalan küzdött az utolsó gót király, Tejász, ő is vereséget szenvedett.

A maroknyi sereg, szabad elvonulást nyerve az Alpokon túlra ment s ott más néptörzsek közt elenyészett. Igy lett vége a keleti gót birodalomnak.

A vandál birodalom vége.

De még mielőtt összeomlott volna a keleti gótok birodalma, összeomlott Afrikában a vandálok uralma is. Itt a 477-ben meghalt Geizeriket vadlelkű, erőszakos fia, Hunnerik követte a trónon, aki azzal kezdte uralkodását, hogy sok rokonát kivégeztette, hogy így biztosítsa a trónt fia, Hilderik számára. Azután pedig vad kegyetlenséggel kezdte üldözni a katolikusokat. Halála után azonban mégsem fia jutott a koronához, hanem az unokaöccse, Guntamund. Ez után pedig ennek legidősebb bátyja, a jólelkű Trazamund. Csak ennek halála után jutott a trónra Hilderik és ez, ellentétben apjával, annyira kedvezni kezdett a katolikusoknak, hogy azzal gyanusították, hogy ő maga is titokban katolikussá lett. Emiatt, azután a gyávasága és kegyetlenkedése miatt is csakhamar lázadás tört ki ellene s 527-ben Gelimer, Gejzerik egyik ükonokája, “a vandálok első hőse", ahogy nevezték, letaszította a trónról és saját magát kiáltatta ki királlyá. Ez azonban végzetes lett a vandál birodalomra nézve. A bizánci császár ugyanis rég leste az alkalmat, hogy valami kifogással beleavatkozhassék a vandálok dolgába és megdönthesse az uralmukat. Most kijelentette, hogy Gelimer bitorló és elküldte ellene nagyhírű hadvezérét, Belizárt kicsiny, de válogatott hadsereg élén.

Mindössze tizenegyezer gyalogossal és ötezer lovassal indult el Belizár Afrikába, hogy megdöntse a vandálok uralmát. Ez nem is volt nagy feladat, mert Gelimer vad uralma ellen egymásután lázadtak fel alattvalói és örvendezve hallották, hogy közeleg a bizánci vezér. Belizár csakhamar partra is szállt és megindult Karthágó felé, amely előtt azonban útját állta Gelimer és olyan hevesen támadta meg, hogy csaknem visszaszorította a tengerbe. De ekkor a harcban elesett testvére, Anunata és ez annyira megrendítette a királyt, hogy feladta a harcot s elmenekült Numidiába. Karthágó népe örvendve nyitotta meg a kapuit Belizárnak, aki azonban Hilderiket már nem találta életben, mert azt Gelimer a híveivel együtt kivégeztette. Gelimer újból megkísérelte az ellenállást és véres vereséget szenvedett, kénytelen volt elvonulni a numidiai hegyek egy megközelíthetetlen sziklafészkébe. Itt azután Belizár alvezére, Fárász ostrom alá vette. Körülkerítette, úgyhogy a menekülés lehetetlen volt a számára. Az ostromlottak csakhamar a legkeservesebb inséget szenvedték. De ennek ellenére is állhatatosan kitartottak, nem adták meg magukat. Egy napon azután Fárász előtt megjelent Gelimernek a követe. Már azt hitték, hogy megadásról akar tárgyalni, de a követ így szólt: “Uram, a király meg nem adja magát. Csupán egy jóságra kér, arra, hogy három tárgyat küldjél neki. Az egyik legyen egy darab szivacs, hogy felszáríthassa vele folyton patakzó könnyeit. A másik egy darab kenyér, hogy a kis öccsének adhasson enni, mert már régen nem evett.

A harmadik pedig legyen egy hárfa, hogy annak a hangja mellett sírhassa el keserveit". Az éhség kényszerítette végre megadásra Gelimert. Egy nap azt látta, hogy az unokaöccse, aki még gyermek volt s akit véghetetlenül szeretett, együtt ül egy mór gyerekkel a földön parázstűz mellett, amiben valami nyomorúságos kukoricakenyér sül. A két fiú leste, várta az étel megsülését, de nem bírták bevárni. A kis herceg kiragadta a tűzből a kukoricakenyeret, amikor még csak félig volt megsülve és elkezdte azon forrón falni. De az ő kezéből meg csakhamar kikapta a mór fiú és ő falta tovább. A gyermekeknek ez a nyomorúsága úgy megrázta Gelimer lelkét, hogy láttán keserves zokogásra fakadt. Azután pedig kiüzent Fárásznak, hogy megadja magát. A diadalmas bizánciak odaállították a fővezér, Belizár elé s amikor ez előtt állt az összetört vandál király, a kétségbeeséstől és a keserves lelki kíntól meggyötörve hangos, ijesztő kacagásra fakadt. A bizánciak megrettentek ettől az irtózatos kacagástól és talán ez mentette meg Gelimer életét. Mert azt hitték, róla, hogy őrült és keleten az őrülteket valami felsőbb lélektől megszállottaknak tekintették már akkor. Megkegyelmeztek az életének és Belizár hajóra szállította mindazzal a rengeteg kinccsel együtt, amit a vandál királyok palotájában talált.

A császár véghetetlenül megörült a győzelemnek, olyan diadalmenetet engedett Belizár számára, aminő csak császárokat illet meg s a diadalmenetben mint fogoly ott ment Gelimer is. Egyszer megállt és keservesen így kiáltott fel: “Hiúságok hiúsága! Minden csak hiúság ezen a világon!" De azután emberségesen bántak vele. A császár Galatiában adott neki nagy földeket és ott jelölte ki a lakóhelyét is. Azt is megigérte neki, hogy római pátriciussá teszi, ha áttér a katolikus hitre. De Gelimer nem engedett ennek a csábításnak és élete végéig megmaradt ősei áriánus hitén. A vandálok pedig Afrikában teljesen szétzüllöttek, szertekallódtak. Azt hiszik, hogy egy részük a Kanári-szigetekre hajózott át, amelynek ősi lakossága ma is gvandnak nevezi magát. Igy ért véget a vandál birodalom, amely fennállása alatt két világrésznek a réme volt.

A longobárdok.

A longobárdok eredetileg a Jütlandi-félszigeten, később pedig Észak-Németország lapályain tanyáztak. Tulajdonképen vinileszeknek nevezték magukat. A longobárd elnevezésre hosszú szakálluk szolgáltatott okot vagy pedig a fegyverük, a bárd (barte). A rómaiakkal Tibériusz császár korában vívták első harcaikat Kr. u. 5 körül.

Azután Marbodusznak, majd Arminiusznak hódoltak meg. A történelem azután hosszú időn át mitsem jegyzett fel róluk, mígnem a IV. században ismeretlen okokból, véres harcok között dél felé, a Duna felé költözködtek a rugiak földjére, később pedig a Morva-mezőn telepedtek le. Itt kemény harcokat vívtak a herulokkal, akik le is igázták őket. Ebben az időben (a hatodik század elején) ismerkedtek meg az áriánus-keresztény vallással, mely közöttük is elterjedt. Tato király felszabadította a longobárdokat a herulok igája alól és a keletrómai birodalomba űzte a herulokat. Andoin alatt 546-ban Pannonia földjére vonultak, ahol élet-halálharcot kezdtek a gepidák ellen, akiket végre Alboin király teljesen legyőzött. A döntő csatában 60.000 ember holtteste fedte a csatatért, köztük Kunimund gepida király is, akit Alboin maga ölt meg. Azután feleségévé erőltette az elesett király szép leányát, Rozamundát. A gepidák ellen vívott harcokban az avarok segítették a longobárdokat, akik a Dunától keletre telepedtek le és még veszedelmesebb szomszédaivá váltak a longobárdoknak, mint voltak előbb a gepidák. A nagyravágyó Alboin nem elégedett meg hódításaival,568-ban felkerekedett egész népével és több szövetséges törzzsel és elfoglalta Felső-Itáliát és ott a még ma is a longobárdok nevét viselő Lombardia síkságán új országot alapított s Páduát tette meg székhelyévé. A hódítást nagyban elősegítette a császári udvar gyámoltalansága, valamint Narzusz keletrómai hadvezér árulása. A 90 éves vezér állítólag azért pártolt volna el Rómától, mert a császári udvar megsértette és a császárné guzsalyt és orsót küldött neki azzal az üzenettel, hogy segítsen cselédeinek fonni.

Ő hívta be Alboint Itáliába. Itália lakosai rémülten menekültek a tengerpartok felé, Alboin pedig elfoglalta az ország belsejét. De nem sokkal élte túl hódítását. Mielőtt országát szervezhette volna, asszonyi bosszúnak esett áldozatul. Midőn egyszer Veronában lakomát adott, előhozatta azt az ivóserleget, amelyet Kunimund gepida király koponyájából készíttetett. Félrészegen arra kényszerítette feleségét, hogy igyék apja koponyájából. A királyné ivott, de undorral telt el férje iránt. Szerelmével Heldikhiszt, a király fegyverhordozóját kínálta meg. Ez egy udvari testőrtiszt segítségével meggyilkolta Alboint, aki kardját sem tudta kihúzni védelméül, mert azt felesége a hüvelyébe szegezte. A gyilkosoknak menekülniök kellett. Ravennába jutottak, ahol Rozamunda meg akarta mérgezni kedvesét, Heldikhiszt. Ez azonban, miután már ivott a pohárból, felfedezte az asszony szándékát és most ő kényszerítette, hogy a maradékot kiigya. Igy pusztultak el mind a ketten. Alboin megöletése után Klef következett a trónon. Két év mulva ezt is eltették láb alól. Halála után 10 évig nem töltötték be a királyi méltóságot, az országot pedig a 35 herceg kormányozta. Ez idő alatt a longobárdok nemcsak Róma környékét és a bizánci császárok birtokait,hanem még a frankokat is megsarcolták.

Végre azonban az ismételten szenvedett vereségek egységre intették a zabolátlan népet és 585-ben Klef fia, Anthari elfoglalhatta atyja trónját. Legyőzte összes ellenségét s nőül vette a katolikus hitű Theodelinda hercegnőt. Ez a király halála után Agilulf turini herceget segítette a trónra, akihez férjhez is ment. Az új király békét kötött a frankokkal és avarokkal s megfékezte az ellene lázongó hercegeket. Azután felesége és Nagy Gergely pápa sürgetésére fiát, Adelbaldot megkereszteltette és biztosította a katolikusok vallásszabadságát s 602-ben szentelte fel a Keresztelő Szent János tiszteletére építtetett nagyszerű monzai székesegyházat s ennek kincstárába helyeztette el a koronát, melyet Krisztus keresztjének egyik szögéből készíttetett. Ez volt a híres longobárd vaskorona. Utóda, Ariovald ellen fellázadtak alattvalói. Miután meggyilkolták, trónját a vitéz és igazságszerető Rothari foglalta el (636-652.) Az ő uralkodása alatt írták össze a longobárd jogszokásokat. Alatta a katolikus hit egyre terjedt az országban. Halála után ismét nagy zavarokat támasztottak az elégületlen hercegek és az új királyt néhány hónapi uralkodás után meggyilkolták. A hercegek túlnyomó hatalma volt a főoka annak, hogy a longobárd államszervezet nem tudott megerősödni. Amellett a longobárdok nem tudtak összeolvadni a meghódított lakossággal, a papsággal is folyvást viszálykodtak s így országuk a bukást nem kerülhette el. A longobárd állam helyreállítására irányuló későbbi kísérletek is mind hajótörést szenvedtek.

A frankok és a pápa között mindinkább megerősödő szövetség söpörte el őket végkép.

Az angolszászok Brittaniában.

Brittania ebben a korban sok apró királyságra oszlott. Ezeknek legnagyobb részét a hódítókként bevándorolt angolszászok alkották akik kiszorították régi lakóhelyükről az ősbennszülött, kelta eredetű népet, a briteket. A legnevezetesebb ezek közül a királyságok közül és a germánságnak Brittaniában való megerősödésére nézve legfontosabb volt Wesszex királyság. Ennek a királya, a hódító Cedrik unokája, Cearolin elvette a britektől a szomszédságban még megmaradt birtokaikat is. Más hódító germán csapatok a szigetország közepetáján, a síkságon telepedtek meg s ott alkottak kezdetben apróbb fejedelemségeket, amelyek azonban csakhamar egy nagy Mercia nevű királysággá egyesültek. Végül még volt két nevezetesebb királyság: Deira és Bernicia. Ez utóbbinak az uralkodó családja az 547-ben királlyá választott Ida fejedelemtől származott. A legnevezetesebb királya ennek az országnak Ida unokája, Ethelfrid volt.

Ez országa sziklás határain megverte a skótokat, úgyhogy azok kénytelenek voltak messze elvonulni észak felé. Azután meghódította Ethelfrid az egész Deira királyságot is és a nagy Merciának északi részét is. Azután pedig a britek fölött aratott döntő diadalt. Körülbelül a 600-ik esztendőben már be is volt fejezve teljesen az angolszászok hódítása s a britek uralma a sziget nyugati partvidékeire szorult vissza. Itt három kis országban voltak képesek fenntartani magukat a hódító angolszászok ellen. Velük szemben a betolakodott germán hódítóknak, akik szászokból, angolokból és jütökből (dánokból) álltak, hét országa volt. Az így meghódított területeken azután egészen germán élet fejlődött tovább. A keltákat, vagyis a mai skótok, írek, walesiek és piktek elődeit, akikhez a britek is tartoznak, az angolszászok és a dánok teljesen elnyomták, rabszolgasorsra juttatták, ha el nem menekültek a három kelta királyság valamelyikébe vagy a skótok közé. És végét vetették az angolszászok nemcsak a kelta műveltségnek, ami a szigeten található volt, hanem a rómainak is, amelyet itt sem bírtak megvédelmezni többé a légiók a barbárok elől. Az angolszászok ekkor még pogányok voltak és nem is vették fel a kereszténységet jó ideig, aminek a következése az lett, hogy Britannia legnagyobb részében elpusztultak a keresztény templomok és kiveszőben volt a keresztény vallás. A legnevezetesebb egyház, amely épségben megmaradt, a Szent Márton püspöké volt Canterburyben. Ez ma is fennáll és egyik legelső érseksége Angliának. De amikor hódításukat befejezték, attól fogva az angolszászok sem zárkóztak el a kereszténység elől. De az új vallást nem a britektől vették át, hanem kívülről, a rómaiaktól.

Pedig a britek kereszténysége már meglehetősen régi keletű volt, már Diokleciánusz császár üldözte itt is a kereszténységet és több vértanu neve is fel van jegyezve, közöttük a legnevezetesebb Verulami Szent Albánusz volt. Konstantinusz császár idejében azután persze itt is jobbra fordult a kereszténység sorsa. Csakhamar három püspökségük is alakult: Londonban és Yorkban. Ez az utóbbi ma a második nevezetes érseksége Angliának. De a kelta nép ingatag természete hajlandó lett csakhamar az eretnekségre is, különösen a pelagiánizmusra. Csak Szent Germánusz auxerrei püspök tudta megtörni azután Britanniában az eretnekség hatalmát és visszavezette a briteket a római egyházba. Ez 430 körül történt és csaknem ugyanabban az időben megkezdte a kereszt diadalmas hódító útját Irlandban és Skótországban is, ahová pedig a római légiók soha nem tudtak elhatolni. Először Palladiusz hittérítő tett e helyeken kísérletet, de ennek a munkája nem sikerült. Nagyobb eredménnyel járt, amikor Szent Pátriciusz (kelta nyelven Patrik) vette kezéba a térítés munkáját. Ez a galliai eredetű nemes ember volt és sokáig volt hadifogoly Irországban. Mint ilyen, résztvett az irek rablóhadjárataiban is és csakhamar alaposan kitapasztalta ennek a népnek a minden benyomásra rendkívül fogékony lelkületét.

Hozzálátott tehát az írek között csakhamar a térítés munkájához, még pedig olyan buzgalommal és olyan sikerrel, hogy a Zöldszigeten (ahogy Irországot még ma is nevezik) csakhamar számos templom, kolostor és sok püspökség épült. Szent Patrik aggastyánkorban halt meg 493-ban és ekkor az írek megtérítésének a munkája már teljesen be volt fejezve. Az új hívek összességének, az írországi katolicizmusnak a középpontjává a nagy Bankhor kolostor lett, főtemplomuk Szent Patrik temploma Armaghban és az ír nép, amely még ma is buzgón katolikus, minden évben nagy nemzeti és egyházi ünneppel üli meg a Szent Patrik emléknapját, március 17-ét. A következő évszázadban megtértek a skótok is. Ezeknek a prófétája Szent Kolumbánusz (kelta nyelven Kolumba) volt, aki Skótországban egy sziklaszigeten, Jonán nagy kolostort alapított, benne egészen újnemű szerzetesrendet és innen azután később megtérítette a pikteket is. Ámbár római misszionáriusok alapították, az ír és a skót egyház mégis sok külön sajátságot őrzött meg. A husvétot is máskép számították, mint Rómában, azután pedig nem voltak náluk meghatározott területű plébániák, a papság pedig csak lazán volt alárendelve a püspököknek. A püspöki és az apáti méltóság közt nem tettek semmi különbséget, sőt minden apát egyúttal püspök is volt. És a papság is minden megszokott egyházi pompa nélkül való volt. életük egyszerű és igénytelen, a lakásuk leginkább szerény kunyhó, a templomok túlnyomó nagy része pedig fából készült, szalmatetővel.

Igy tehát az ír és a skót egyház megőrzött bizonyos külön kelta jelleget és nem rómaiasodott el egészen. Ezzel kelta nemzeti erőforrássá is vált, védelmezőjévé a keltaságnak. Igy tehát a kelta nép, ha politikailag szét is szaggatva, a vallásában egységesen állt szemben a pogány szászokkal, akikkel szemben vad nemzeti gyűlöletet érzett. Szó sem lehetett tehát arról, hogy ebből a kelta egyházból indulhasson ki a gőgős, hódító angolszászok megtérítése. És csakugyan, ez egyenesen Rómából következett be. Amint a rege mondja, Nagy Szent Gergely pápa egyszer Róma rabszolgapiacán több szép, magastermetű, szőkefürtű ifjút látott, akik eladásra voltak ott kitéve. Megkérdezte tőlük, hogy honnan való foglyok, amire az egyik fogoly így felelt: “Angolok vagyunk Deira királyságból." A pápa ezt hallva, így kiáltott fel: “Valóban, az angolok olyan szépek, mint az angyalok!" (Latinul az angoloknak angli, az angyaloknak pedig angeli a neve.) És amikor megtudta, hogy ez a nép még pogányságban sinylődik, megesett rajtuk a szíve. Felébredt benne a térítő buzgalom is és elküldte Szent Ágostont negyven baráttal a távoli szigetre, hogy térítsék meg az angolokat. Ezek szíves fogadásra találtak Kent királyánál, Ethelbertnél, akinek a felesége, egy frank király leánya már keresztény volt. Ettől megkapták Canterburyben Szent Márton templomát, azután a király maga is csakhamar áttért a kereszténységre s javadalmakat adott a szerzeteseknek.

Szent Ágoston azután felvette a püspöki méltóságot és teljesen megszilárdította Britanniában a keresztény egyházat. De a kelta püspökök és papok egyáltalán nem voltak hajlandók magukat neki alávetni, még a husvét megülésére sem tudott megegyezni a két párt. Szent Ágoston 607-ben halt meg. Halála után azonban veszedelembe került nagy műve, az angolok megtérítése, mert meghalt nemsokára Ethelbert is és ennek fia, Eadbald lépett a kenti trónra, az pedig még pogány volt. De a veszedelem csakhamar megszűnt, mert Eadbald is megtért a kereszténységre és elrendelte, hogy építsék fel Canterburyben Szent Péter és Pál templomát, amely azután a kenti királyok temetkezőhelye lett. Sőt azután a kenti udvarból indult ki Northumberland meghódítása is. Ugyanis Redvald, a keleti angolok királya, aki Kentben felvette a kereszténységet, a northumberlandi Ethelfrid felett győzelmet aratott és az attól elűzött Edvin deirai királyt visszahelyezte a trónjára. Amikor azután Edvin nőül kérte Eadbald nőtestvérét, Ethelbergát, ennek a kezét csak azzal a feltétellel kapta meg, ha országában megengedi a kereszténység gyakorlását és nem tesz semmit a keresztények ellen. Igy ment Ethelberga Northumberlandba Paulinusz püspök társaságában és a pogány királyra csakhamar nagy hatással voltak feleségének, meg a püspöknek a szavai. Merengővé vált és sokszor órákhosszat némán ült egy helyben.

Egyszer háborúja támadt a nyugati szászokkal és ebben fényes diadalt aratott, amelyet a keresztények Istene segítségének tulajdonított. Összehívta tehát országa nagyjait és a pogány vallás papjait is, mivel ezek is, élükön a főpappal, az új vallás felvétele mellett nyilatkoztak, egyhangúan elhatározták a kereszténységre való áttérést. És ekkor a pogány főpap saját kezével intézte az első csapást a hajdan annyira tisztelt pogány szenthely ellen, amely York mellett állt és a király országa összes nagyjaival együtt megkereszteltette magát Yorkban. Azonban a northumberlandi nép maga még továbbra is ragaszkodott ősei pogány vallásához, úgyhogy az egész ország számára elég volt két kis fából épült templom. Nagy háborús válság nélkül mégsem diadalmaskodhatott a kereszténység Angolországban. Három kisebb királyság, meg a nagy Mercia még pogányok voltak és ez utóbbinak a királya, a hatalmas Penda szövetkezett Keadwallával, az északi walesiek keresztény királyával a keresztény angolszász királyok ellen. A harc csakhamar kitört és a véres ütközetben, amelyet a mai Hatfield mellett vívtak meg, elesett Edvin király legidősebbik fiával, Oszfriddel együtt. Ethelberga kénytelen volt Kentbe menekülni és Paulinusz püspök és elmenekült Northumberlandból.

Northumberland pedig kettészakadt, Deirában Oszrik ragadta magához a koronát, Berniciában pedig Eaufrid s ezek megosztott erejükkel kényszerültek mindketten Keadwalla fennhatóságát elismerni. De Keadwallát csakhamar megverte Oszvald, a két királyi ház egy rokona, úgyhogy maga a félelmes walesi király is elesett a harcban. Oszvald azután egyesítette a kettészakadt Northumberlandot újból és nemcsak a római kereszténység gyakorlását engedte meg, hanem utat nyitott a kelta egyháznak is. Ez a buzgó keresztény király azután a harctéren esett el a pogány Penda ellen és népe mint vértanut tisztelte. Penda ezzel a győzelmével úrrá lett Kent kivételével a keresztény királyságok felett és már-már úgy tetszett, hogy Mercia királyság pogány népe lesz az úr egész Közép-Angliában és a kereszténység fennállása nagy veszedelemben forog. Ekkor azonban hirtelenül és váratlanul megjött a kedvező fordulat. Amikor Penda meg akarta hódítani Berniciát is, annak királya, Oszvin, Oszvald testvére tökéletesen megverte a merciaiakat és maga Penda király is ott esett el a csatában. Merciát meghódítani ez után a diadal után ugyan nem volt képes Oszvin, de bevitte ide a kelta kereszténységet. A kereszténység tehát biztosítva volt Angliában, de hátra volt még kétféle kereszténységnek, a keltának és a rómainak az egyesítése, legalább is az angolszász királyságokban. Mert a szakadás most már erős volt köztük.

Oszvin vállalkozott arra is, hogy ezeket a nagy ellentéteket kiegyenlíti s azért zsinatot hívott össze, hogy a két felekezet papsága ott vitatkozzék és ott dőljön el, hogy kettőjük közül melyiknek van igaza. A zsinaton azután Angilbert, frank eredetű püspök nagy hitvitát kezdett a kelta Kolman apáttal. Ebben a vitában azután Angilbert azt a tételt védelmezte, hogy a mennyország kulcsai Szent Péternél és utódjainál, vagyis a római pápáknál vannak. Kolman nem bírta  megcáfolni, beismerte, hogy vesztes és erre a király világi nemességével együtt kijelentette, hogy a római kereszténységhez csatlakozik és a husvétot is úgy fogja ünnepelni, mint Rómában szokás. Mercia új királya, Wulfher szintén csatlakozott hozzá, Kolman pedig és a hívei elhagyták az angolszászokat akik pedig sokat köszönhettek neki és visszatért a kelták közé. Pár évvel később, 668-ban Vitaliánusz pápa elküldte Angliába canterburyi érseknek Theodort, egy görög szerzetest és ez Egbert kenti király, meg Oszvin és Wulfher támogatásával olyan sikeresen működött, hogy nemcsak az összes angolszászokat nyerte meg Rómának, hanem a halála után a skótok is, meg az írek is csatlakoztak a római vallásformához. Az így egyesített kereszténység papjainak nagyon sokat köszönhetett egész Angolország, ami a művelődést és haladását illette. Az egyház antik nevelésirendszerét hozták be, számos iskolát állítottak, amelyek csakhamar nagy virágzásnak indultak.

Egy szentéletű férfiú pedig, a Tisztelendő Béda (Bede Venerabilisz) atya, aki Northumberlandban élt (682-735.) számtalan tankönyvében összefoglalta annak a kornak minden tudását. A legértékesebb műve, amelynek az angolok történetírása is sokat köszön, “Az angolszászok egyházának története." Enélkül a könyv nélkül a mindeddig elmondottakból szinte nem tudnánk semmit. De támadtak az angolszász papok közt nagy egyházi szónokok és költők is. Az angolszászok régi hősmondáit is összegyűjtötték a papok s erre az időre esik egy híres germán hőskölteménynek, a Beowulfnak a megszületése is. Az angolszászok népének államformája egészen germán volt. A törzsökét ennek a népnek minden királyságban a földdel bíró szabad parasztok erős és nagy osztálya alkotta. A birtoktalan parasztság zsellérkedésből élt meg s a nemesi osztály gazdag urai közül választott magának mindegyik kenyérurat, ami angolszász nyelven hlafordot jelent. Ebből a szóból lett a mai lord szó. Volt még egy osztály, de ez nem volt részese az államnak, hanem tulajdona az urának. Ezeket szolgáknak nevezték és a számuk leginkább a leigázott britekből tellett ki. A birtokot a nemességnél mindig a legidősebb fiú örökölte.

Az ifjabb fiúk pedig rendszerint beléptek a királyok kíséretébe s az ilyen nemes ifjakat, akik azután, ha a harci szerencse kedvezett nekik, vagy a király különös kegye rájuk mosolygott, új birtokot szereztek maguknak és új nemesi családok megalapítóivá lettek, thánoknak nevezték, amely szó azután később előkelő nemesi címmé vált, különösen a “nagy thán" alakjában, ami hatalmas, gazdag urat jelentett, aki szinte fejedelem volt a saját földjein. Ebből a rendből fejlődött ki a mai angol dzsentri, a köznemesség, míg a kenyérurakból lett a főnemesség. A királyoknak a hatalma kezdetben csekély volt. A nép nagy szabadságot és sok jogot őrzött meg magának. De a folytonos hódító háboruskodások szükségszerűen kifejlesztették a királyi hatalmat a nép, főképen pedig a nemesség rovására. Ezen a nemesség úgy iparkodott segíteni, hogy királyi hivatalokat vállalt s így gyakorolta tovább a régi hatalmát, de most már nem a maga, hanem a király nevében. Amint látható, mialatt Európa többi részében összeomlóban volt már a régi világ, az antik kultúra s a barbár népek kerekedtek már Róma fölé, akkor Angliában, éppen a szerencsés fekvésénél fogva, hogy mindenfelől tenger veszi körül, kezdett már kialakulni minden alapja a mai hatalmas Nagy-Britanniának. Erős germán királyságok, egységes vallás, magas kultúra és jólét volt itt, mialatt Európa a legrettenetesebb pusztulás és dulás nyomorúsága alatt nyögött.

A frankok birodalma a Meroving királyok alatt.

A népvándorlás első századaiban a keleti germán törzsek, a vandálok, gótok, svévek, longobárdok és a burgundok új hazát kerestek maguknak délen és délnyugaton s helyüket, amely pusztán maradt, kardcsapás nélkül szláv törzsek foglalták el. Krisztus után 450 körül kezdődhetett meg a szlávok előnyomulása és 530 körül eljutottak már egészen az Elba-folyóig. Egyes szláv törzsek dél felé is lenyomultak, átkeltek a Dunán s 600 körül megtelepedtek a mai Stiriában, Karinthiában és Krajnában. Ezek a szlovének voltak, akik elfoglalták csakhamar a Dráva forrásvidékét is és elterjeszkedtek egészen Bajorország határáig. A szlovének avar uralom alatt állottak s az avarok támogatták is őket harcaikban a bajorokkal. A nyugati germán néptörzseket a népvándorlás árja nem sodorta el a helyükről, csak a Rajnától nyugatra és a Dunától délre eső szomszédos római területekre húzódtak át idővel. Ezek a germán törzsek a következők voltak. Az északi tenger partján a frizek laktak, szomszédságukban a szászok, tőlük délkeletre a thüringiek, ezektől délnyugatra az alemannok, a későbbi svábok. Délkeleten a bajuvárok vagy najorok helyezkedtek el, nyugaton pedig, a Rajna középső folyása körül a frank törzsek. Mindezek a germán törzsek egymástól függetlenül éltek, nem egyszer hadilábon is álltak egymással. Jövendőjük attól függött, vajjon képesek lesznek-e valamely nagyobb egységes nemzetté tömörülni, államot alakítani.

A felsorolt törzsek közül a frankoknak szánta a gondviselés ezt az államalkotó szerepet. A frankoknak jutott most osztályrészül a hajdani római birodalom öröksége. Ők hódították meg csaknem az összes germán törzseket s nagy, egységes birodalomba foglalva össze őket, felújították Európa északnyugati részén a megszünt római császárságot. Ennek a kialakulásnak a történetét mondjuk el most a középkor első hatalmas uralkodójának, Nagy Károlynak a szerepléséig. A frankok több apróbb törzsre szakadozottan éltek a Krisztus utáni első századokban, a Rajna alsó folyása körül. A harmadik század óta egymással szövetkezve nyomultak lassan, de biztosan dél felé s a negyedik és ötödik században már a Maas és a Schelde-folyók között találjuk őket. Ekkor közös nevük is van már: a frank törzsek. Nem rablóhadjáratokra vonultak dél felé, hanem hódítók voltak s az elfoglalt területek kelta-római lakóit kiirtották vagy délre szorították s megőrizték ősi szokásaikat és pogány hitüket is a magasabb római kultúrával szemben. A törzsek közül korán kivált a száli frankok törzse, amely Khlogio király vezetésével, mikor Aeciusz visszahívta galliából a római légiókat délnek vonult a Schelde mindkét partján és megszállta ezt a területet. Khlogiónak utóda Khilderik volt, a Meroving királyi család első uralkodó őse. A frankoknak egy keleti törzse, a ripuári frank törzs ugyanekkor a Rajna mellett telepedett meg, Köln körül, majd később nyugatra nyomult s az ötödik század közepe táján elfoglalta Triert is, a római császárok egykori büszke városát.

Ez a két nagy frank törzs egyelőre külön királyok alatt élt még s nem alkotott egymással semmiféle politikai egységet. Csakhamar egyesítette azonban és uralkodó szerephez juttatta őket Khilderiknek, a száli frankok első Meroving-királyának fia és utóda, Khlodvig, aki 481-től 511-ig uralkodott s a frankok első hatalmas királya volt. Khlodvignak, mikor trónra lépett, az volt az első dolga, hogy kiszorítsa Galliából a római uralom utolsó maradványait is. A rómaiak uralmát az időben Sziágriusz római helytartó képviselte Galliában egészen a Szajnáig. Khlodvig 486-ban legyőzte Sziágriuszt, aki a nyugati gótokhoz menekült. Ezeknek királya, II. Alarik azonban kiszolgáltatta Sziágriuszt s a diadalmas Khlodvig csakhamar kivégeztette a megalázott római helytartót. Khlodvig bölcs uralkodó volt. Megszállta ugyan a rómaiak területét, de magának csak az államjavakat és az uratlan területeket tartotta meg. A római lakosoknak meghagyta birtokaikat és szabadságukat. Meghódolt hamarosan a Szajna, a tenger és a Loire közti partvidék is Khlodvignak, aki a Meroving-dinasztia uralmának középpontját áthelyezte ide a régi római területre és fővárosául Párizst választotta ki. Khlodvig a rómaiakon aratott diadal után a szomszédos rokon törzsek beolvasztására törekedett. terve megvalósítására az első alkalom 496-ban kínálkozott, mikor a ripuári frankok vezérét, Szigbertet támogatta az alemannok ellen, akiket le is győzött.

Az alemman törzs, minthogy az ütközetben a királyuk is elesett meghódolt Khlodvignak, de ősi jogait és intézményeit megőrízte továbbra is és ezzel erősítette a száli frankok erejét is a meghódított, de magasabb kultúrájú rómaiakkal szemben. Az alemannokkel véres, nehéz csatát kellett Khlodvignak vívnia. A monda szerint, mikor eldöntetlenül dühöngött még a harc, Khlodvig, aki mindaddig pogány volt, az ütközet hevében a keresztények istenéhez folyamodott segítségért és megfogadta, hogy kereszténnyé lesz, ha diadalt arat. Fogadalmát be is váltotta és a győzelem után fölvette a keresztséget, még pedig nem az áriánus vallást, amelynek híve volt akkoriban valamennyi keresztény germán törzs, hanem a katolikus vallást fogadta el, amely meghódított római alattvalóinak a vallása is volt. Oly államférfiúi bölcsességnek adta jelét Khlodvig ezzel az elhatározásával, mint ötszáz év mulva a mi első nagy királyunk, Szent István, aki szintén a római katolikus vallást választotta, hogy a nyugati műveltség részesévé tegye nemzetét, nem pedig a görög császárság vallását, amely a magyar nemzetet a keleti érdekszövetségbe vonta volna bele. Lehet, hogy Khlodvigot felesége, a burgundi Klotild is befolyásolta elhatározásában. A 496. év karácsonyán keresztelte meg Khlodvigot és vele 3000 más frankot Remigiusz reimsi püspök. A frank törzsnek nagy része továbbra is pogány maradt ugyan, de Khlodvig királysága ettől fogva mégis keresztény királyságnak számított már.

A frankok és a meghódított rómaiak között ledőlt a vallási válaszfal s a szomszédos áriánus országok római lakossága is a frank királyban látta ez idő óta támaszát és védő urát saját germán uralkodóival szemben. Khlodvig ügyesen és kíméletlenűl kihasználta ezt a helyzetet s először a burgundokat igázta le, majd később a nyugati gótokat szorította ki végképen egész Galliából. Burgundia ügyeibe családi viszályok révén avatkozott be. Burgundia négy társuralkodója közül a legidősebb, Gundobad két fivérét megölette és csaknem egész Burgundia uralkodója lett. A vérbosszú azonban nem késett soká. Az egyik meggyilkolt királynak, Khilperiknek Klotild volt a lánya, Khlodvig felesége, aki most bosszúra tüzelte férjét. Khlodvig örömmel ragadta meg az alkalmat hódító tervei megvalósítására. Legyőzte Gundobadot és függő viszonyba kényszerítette, úgyhogy Gundobad kénytelen volt később Khlodvigot támogatni a nyugati gótok ellen. Gundobad, bár uralma megrendült, továbbra is Burgundia ura maradt, sőt nemsokára harmadik fivérét is megölte és egész Burgundiára kiterjesztette uralmát. A nyugati gótok ellen minden komolyabb ok nélkül indította meg Khlodvig a háborút a rómaiak rokonszenvére támaszkodva. “Szörnyen dühösít" - mondotta hű frank harcosainak - hogy ezek az áriánus nyugati gótok bitorolják a szép Galliának egy részét.

Isten segítségével harcba szállunk ellenük és meghódítjuk földjüket." Valósággal vallásháborút indított tehát a nyugati gótok ellen. A döntő ütközetben a rómaiak küzdelem közben átpártoltak a frankokhoz. II. Alarik király elesett a csatában és Khlodvig a Garonne-folyóig kiterjesztette országa határait. Talán megsemmisült volna már akkor az egész nyugati gót birodalom, ha Nagy Theodorik, a keleti gótok uralkodója védelmébe nem fogadta volna a nyugati gótokat. Khlodvig nem érte be sikereivel, bár a germán törzsek összes uralkodói elismerték, hogy különb mindannyiuknál. Ő azonban nem érezte magát uralmában biztosnak, amíg képzelt vetélytársait el nem tette láb alól. S ezt a munkát oly erőszakossággal végezte, amely párját ritkítja a történelemben. Először a ripuári frankok vezéreitől szabadult. Szigbert, a ripuári frankok királya megsebesült térdén egy ütközetben és súlyos betegen feküdt fővárosában, Kölnben. Khlodvig Szigbertnek uralomra vágyó fiát, Khloderiket fényes ígéretekkel hitegette az esetre, ha siettetné apja halálát, amely amúgy is közeledőben volt Khloderik engedett a kísértésnek és saját kezével gyilkolta meg beteg apját, aki éppen déli álmát aludta. A gyilkosság után követet küldött Khlodvighoz, hogy küldje el megbizottait Kölnbe s válasszon ki magának valamit a meggyilkolt Szigbert kincsei közül. Khlodvig megbizottai uruk titkos utasításával meg is érkeztek Kölnbe. Khloderik bevezette őket apja kincseskamrájába.

De abban a pillanatban, mikor lehajolt egy kincsesláda fölé, Khlodvig egyik embere hátulról csatabárddal kettéhasította a gyilkos Khloderik fejét. A véres tett nyomában megjelent Kölnben maga Khlodvig is, gyűlésre hívta egybe a ripuári frankok törzsfőnökeit, és megkérdezte tőlük, nem akarnak-e a nagy frank birodalomhoz csatlakozni. A gyűlés ujjongva elhatározta a csatlakozást. Khlodvigot pajzsra emelték s ezzel elismerték őt királyuknak. Egy másik rokonát, Khararikot és fiát azzal az ürüggyel, hogy nem támogatták őt Sziágriusz ellen, titkon elfogatta és kolostorba csukatta. A fiú itt egy ízben e szavakkal vigasztalta apját: “Csak a lombot verték le az élő  fáról, a levelek gyorsan kihajthatnak megint." Khlodvig, mikor értesült erről, titokban megölette mind a kettőjüket. Most egy harmadik rokona került sorra: Ragnakhar. Megvesztegette kísérőit, akik a gyűlölt vezért öccsével, Rikharral együtt hűtlenül Khlodvig kezei közé játszották. Mikor az árulók vezéreiket megkötözve Klodvig elé hurcolták, Khlodvig színlelt haraggal így kiáltott rá Ragnakharra: “Hah! Hogy alázhattad meg oly mélyen nemzetségünket, hogy engedted magadat megkötözni?" E haragos felkiáltás után minden teketória nélkül agyonsujtotta kardjával Raknakhart. Azután Rikharhoz fordult: “És te, nyomorult! Ha támogattad volna bátyádat, bizonyára nem érte volna őt ilyen gyalázat. Nesze a jutalmad!" E szavak után Rikhart is levágta.

E képmutatáshoz képest valósággal méltóságos volt a viselkedése, mikor a két fivér áruló szolgáit megbüntette. Aranyfegyverek helyett, noha ilyet ígért nekik, csak aranyozott fegyvereket adatott nekik s mikor az árulók emiatt panaszkodtak, így rivalt rájuk: “Aki urát elárulja, nem érdemel nemes aranyat!" Legutóljára Regnomert ölette meg, nemzetségének utolsó élő tagját. És ekkor nem átallott keservesen panaszkodni, hogy most már nincs egyetlen rokona sem. De ezt azért tette csak a ravasz képmutató, hogy megtudja, vajjon nem jelentkezik-e még valami ismeretlen rokon, akitől szintén meg kell szabadulnia. A tömeges gyilkosság és orgyilkosság nem ártott az akkori vad időkben Khlodvig tekintélyének. Korlátlan uralkodója volt annak az óriási területnek, amely a Garonnetól a La Manche csatornáig és az Atlanti-óceántól a Lech partjáig terült el. Hatalmát országa határán túl is elismerték. Anasztáziusz pápa szerencsét kívánt neki diadalaihoz. Anasztáziusz keletrómai császár pedig konzuli címmel tüntette ki és azt remélte, hogy ilyen módon birodalmához kapcsolhatja a frank birodalmat is. Erről azonban szó sem lehetett. Khlodvig 511 novemberében halt meg. Halálos ágyán ősi szokás szerint birodalmát, amelyet annyi véráldozattal kovácsolt össze, felosztotta négy fia között. Annak bizonysága ez, hogy Khlodvigot nem vezette hódításaiban semmiféle magasabb politikai gondolat.

Hiszen különben véget vetett volna az ősi szokásnak és gondoskodott volna róla, hogy a birodalom egy kézben maradjon. Legidősebb fia, Theodorik kapta az ország keleti részét, a ripuári frankok vidékét az alemannok földjével, I. Khlotár Soissons vidékét, Khildebert Párist és környékét a Szajna és Loire közti területtel, Khlodomir Aktvitániát. A négy frank uralkodó a maga országrészével még mindig erősebb volt, mint a többi germán főnök és folytatták is atyjuk hódító politikáját, különösen mikor a keleti gótok hatalma hanyatlani kezdett. Legelőször Thüringiát támadta meg Theodorik s miután az egész thüringiai uralkodócsaládot atyja példájára eltette láb alól, Thüringia úgyszólván szétzüllött. Nagyobb része a frankoké lett, egy részét a szászok kapták, keleti részébe szláv telepesek nyomultak be. Az ősi thüringiai törzs csak a thüringiai erdőségben és a Harz-hegységben maradt meg. Ez 531-ben történt. Pár év múlva Burgundiára került a sor. Tudjuk, hogy Khlodvig frank király felesége, Klotild, Khilperik burgund király lánya volt s tudjuk azt is, hogy Khilperiket bátyja, Gundobad meggyilkolta. Az özvegy Klotild királyné bosszúja még mindig kielégítetlen volt s férjiigbe halála után arra ösztönözte fiait, hogy álljanak bosszút meggyilkolt nagyatyjukért. Gundobad meghalt már s utóda Zsigmond volt. A frankok most megrohanták Zsigmondot, legyőzték és rabul ejtették.

Az özvegy királyné pedig a fogoly Zsigmondot feleségével és két gyermekével együtt egy kútba fojtatta. Zsigmond öccse, Godomar azonban legyőzte a frankokat és tíz évig uralkodott még Nagy Theodorik pártfogása alatt. Ez utóbbi halála után azonban a frankok újra megtámadták a burgundokat. Godomart elfogták s Burgundiát bekebelezték, bár intézményeit és jogszokásait meghagyták neki. Nemsokára önként meghódoltak a frankoknak az alemannok és a bajorok is. Ekkor oly nagy terület fölött uralkodtak már a frank királyok, hogy csaknem az összes germán törzsek hatalmuk alá tartoztak. A terület határai harmadfélszáz évig, egészen Nagy Károly trónrajutásáig, nem is igen változtak lényegesen. A hódító hadjáratok megszűntek, főleg azért, mert az ország gyakori megosztása az örökösök között folytonos trónviszályokat és belső harcokat idézett föl. A Merovingek erőszakos jelleme tömeges gyilkossággal és pusztító belső háborúval töltötte ki ezentúl a frank birodalom történetét, amelynél véresebb korszakot aligha ismer a történelem. Egyrészt az orgyilkosságok, másrészt az elhalálozások pár évtized alatt úgy kipusztították Khlodvig utódait, hogy 558-ban az egész frank birodalom Khlodvig egyetlen élő fiának, I. Khlotárnak jogara alatt egyesült újra. Khlotár azonban 561-ben meghalt s minthogy szintén négy fia volt, halála után újra négy részre szakadt birodalma. Négy fia sors útján osztozkodott a birodalmon.

Kharibert Párizst kapta Akvitániával, Guntram Orleánst Burgundiával, Khilperik Soissonst az északi országrésszel és Szigbert Ausztráziát. A most következő rettentő események sorozatát Kharibertnek 567-ben bekövetkezett halála indította meg. Kharibert gyermektelenül halt meg. Három fivére osztozott országrészén, de a nagyobb városokon nem tudtak testvériesen megosztozni. Különösen Párizs és Marseille miatt támadt köztük zenebona. Végül úgy egyeztek ki, hogy Párizst három kerületre darabolták. A hanyatló Meroving-dinasztia családi krónikájának lapjait évtizedeken keresztül egy idegen nő, Brunhilda töltötte meg borzalmas, véres eseményekkel, aki uralomvágyával és féktelen bosszúérzetével a Merovingek gonosz szellemévé lett. Brunhilda Athanagild nyugati gót királynak a leánya volt s a szép Spanyolországból fiatal lánykorában került a zord frankok közé, mikor Szigbert királynak a felesége lett. Szigbert fivére, Khilperikh, Brunhilda nővérét, Gailswinthét vette feleségül. A két gót királyleánynak csakhamar tragikus sorsa lett a frankok között. Khilperik nem sokáig becsülte meg fiatal feleségét s udvarába fogadta csakhamar régi kedvesét, a frank Fredegundát is. A megalázott királyné ott akarta hagyni hűtelen urát. De mielőtt visszautazhatott volna Spanyolországba, apjához, egy reggel megfojtva lelték ágyában. Khilperik pedig, akinek bizonyára része volt a gyilkosságban, törvényes feleségévé tette Fredegundát.

Brunhilda bosszúra tüzelte férjét, Szigbertet Khilperik ellen. A testvérháború meg is indult. Bonyolultabbá tette a harcot egy örökösödési kérdés. Khilperik ugyanis visszakövetelte magának azt a három várost, amelyet jegyajándékul adott Gailswinthének. Brunhilda ellenben kivitte, hogy az egyik város az övé legyen, mint meggyilkolt nővére örököséé. Ez a kérdés még elkeseredettebbé fokozta a testvérek harcát. A harmadik testvér, az ingataglelkű, gyönge Guntram a harcban hol Khilperik, hol meg Szigbert mellé állt. A szerencse Szigbertnek kedvezett. Vitéz harcosaival elfoglalta már Khilperik egész országrészét s Khilperik legyőzött serege már-már pajzsra akarta emelni Szigbertet és királyul elismerni, mikor Vitri mellett, szabad ég alatt Fredegunda két felbérelt orgyilkosa mérgezett késsel orozva meggyilkolta Szigbertet férfikorának delén. Ötesztendős kisfiát, II. Khildebertet, a hűséges Gundobald herceg megmentette és Metzbe vitte, ahol Szigbert alattvalói nyomban királyukká kiáltották ki. Brunhildát foglyul ejtette Khilperik és Rouenbe vitette, ahol a bosszút lihegő, szépséges királyné csakhamar szövetségesre talált Khilperik első feleségétől való fiában, Merovekben. A fiatal Merovek izzó szerelemre gyulladt a fogoly Brunhilda iránt és a roueni püspök közvetítésével szövetkezett vele apja ellen. A fölkelés hírére Khilperik sietett békét kötni Szigbert népével és a béke fejében szabadon bocsátotta Brunhildát.

Khilperik erélyes uralkodó volt, de a sors keze gyászos büntetéssel sujtotta. Párizs közelében egy vadászaton felesége, Fredegunda orozva meggyilkoltatta, mert félt a király haragjától, aki hűtlenségen kapta őt egy udvari emberével. Fredegunda méltó ellenfele volt Brunhildának. Férje meggyilkolása után maga ragadta kezébe a hatalmat olymódon, hogy bérgyilkosokkal megölette Meroveket és a roueni püspököt. A püspököt szentmiseáldozás közben az oltár előtt sebesítették meg halálosan az orgyilkosok. A királyné képmutató színleléssel megjelent a haldokló püspök ágya mellett és volt bátorsága megkérdezni a haldoklótól, hogy ki volt a gyilkosa. “Ki volt a gyilkosom?" - kiáltott a püspök. “Az, aki királyainkat megölette, annyiszor ontott ki ártatlan vért és annyi borzalmas gyilkosságot művelt országunkban. Te vagy mind ennek az iszonyatnak az oka. Légy átkozott mindörökre s büntessen meg az Isten az én véremért is." A királyné riadtan sietett el a haldokló mellől s a püspök csakhamar meg is halt. Megölette Fredegunda másik mostohafiát, Khlodvigot is, hogy édesfiának, Khlotárnak biztosítsa a trónt, aki atyja halálakor még csak négyhónapos csecsemő volt Borzalmas kínzások között eltétette láb alól a két meggyilkolt királyfi édesanyját is. Nemsokára szembe került Fredegunda Brunhildával is. közben ugyanis Burgundia a keletrómai császárság segítségével fellázadt és el akart szakadni a frank birodalomtól.

Guntram király azonban Brunhilda népével együtt vérbefojtotta a lázadást. Hogy a jövendőt biztosítsa, minthogy maga gyermektelen volt, fiává és örökösévé fogadta Brunhilda fiát, az ifjú II. Khildebertet, aki Guntram halála után egyedüli királya lett az egész frank birodalomnak Fredegunda országrészén kívül. II. Khildebert azonban 596-ban korán meghalt. Két kis fia maradt, a tízéves Theodebert, aki Ausztráziát örökölte Metz városával és a kilencéves Theodorik, aki Burgundiát kapta osztályrészül. Fredegunda azt remélte, hogy a két gyermekkirályt elteheti láb alól s a birodalmat megszerezheti saját fiának, II. Khlotárnak a számára. Az a vágy is hevítette, hogy Brunhildán bosszút álljon. Le is győzte Fredegunda az egyesült ausztráziai-burgundi sereget, de tervét mégsem valósíthatta meg, mert csakhamar meghalt. Az eseményeket újra Brunhilda kezdte mozgatni, a két kiskorú uralkodó nagyanyja. Eleinte Theodebert mellett tartózkodott Ausztráziában. De innen később elűzték, mert kiderült, hogy személyes bosszúvágyból meggyilkoltatta Wintrio herceget. Az elűzött Brunhilda Burgundiába menekült, másik unokájához, Theodorikhoz, akit háborúra ingerelt bátyja, Theodebert ellen. A burgundok szövetségben Fredegunda fiával, II. Khlotárral két nagy ütközetben legyőzték az ausztráziai frankokat. Theodebertet, akit elfogtak, Brunhilda kegyetlenül meggyilkoltatta.

Kis fiának, Meroveusznak a fejét pedig egy sziklán zúzatta szét Theodorik. Theodorik egyesítette Burgundot és Ausztráziát s nagyanyja ösztökélésére már azzal a tervvel foglalkozott, hogy meghódítja II. Khlotár országát is. De 613-ban hirtelen elhúnyt. A nyolcvanesztendős Brunhilda legidősebb dédunokájának, Szigbertnek akarta biztosítani a trónt. De az ausztráziai frankok, élükön landeni Pipinnel, megelégelték már a vérengző Brunhilda gyámkodását és II. Khlotárt kiáltották ki királyuknak. Brunhildát, miután hiába próbálta meg az ellenállást, menekülése közben elfogták és kiszolgáltatták Khlotárnak, aki örökölte anyjának, Fredegundának egész bosszúvágyó lelkét. Brunhilda dédunokáit megölette és Brunhildát a frankok örömujjongása közben halálra ítélte. Három napig kínozták Brunhildát rémes kegyetlenséggel, azután tevehátra ültették és mindenek gúnyjára körülvezették a táborban. Miután ily mélységesen megalázták, félkarjánál és féllábánál fogva egy vad paripa farkához kötötték, amely halálra hurcolta az agg királynét. II. Khlotár 613-624-ig uralkodott egyedül az egész frank birodalomban. Ámde a Meroving-család erőszakosságait nagyon is megelégelték már a frank egyházi és világi főurak egyaránt. Mikor 614-ben országgyűlésre gyűltek össze Párizsban, egész sor határozatot hoztak a királyi önkénykedés megtörésére, amelyeket Khlotár jóváhagyott és elfogadott.

Első diadala volt ez az újonnan alakuló arisztokráciának a királyi hatalommal szemben. Mert a régi törzsnemesség megszűnt már s helyét az új nemesség foglalta el, amely egyrészt az egyházi és világi nagybirtokosokból, másrészt a főhivatalnokokból alakult. Az új nemességnek tehát kettős gyökere volt: egyrészt a birtok, másrészt - még pedig elsősorban - a királyhoz való személyes kapcsolat. Az új nemesség vállalta magára lassankint az egész hadviselési kötelezettséget s ez különböztette meg őt különösen a függő parasztságtól, amely mentesült a hadbaszállás kötelezettsége alól. A királyi hatalom is lényegesen átalakult az idők folyamán. A régi törzsfönök vagy fejedelem hatalmából, amely végrehajtó közege volt csak a népgyűlések akaratának, a hódító hadjáratok következtében erős, központi királyi hatalom alakult ki. A korona a Meroving-családban örökössé vált, mert a király utódai megválasztásában szabadon rendelkezhetett. Választásról vagy más jóváhagyó ceremóniáról, kötelező koronázásról vagy fölkenésről eleinte szó sem volt. A Meroving-dinasztia minden tagja kitüntető jegyül közepén kettéválasztott, hátul a vállig lelógó hosszú hajat hordott, királyi ruházatot és dárdát viselt, ha úgy tetszett, diadémot is. Igy jelent meg a király az ünnepi gyülekezetekben szekéren állva, amelyet ökrök húztak és egy pásztor vezetett. A frank uralkodók állandó székhelyeket is választottak maguknak. Ilyen székhelyek voltak: Párizs, Soissons, Orleans, Reims.

A királyt állandóan fényes kíséret követte, hivatalnokok, püspökök és szolgák. És szükség esetén kísérőivel együtt bárhol tanácsot ülhetett vagy bíráskodhatott is a király. Minden királyi udvartartásnak négy állandó főtisztviselője volt: a szenesalk vagy asztalnok, aki a király asztaláról gondoskodott és a cselédség felügyelője volt, a pohárnok, a marsall vagy istállómester, aki az utazásokról gondoskodott és a kamarás, aki a királyi udvar kincseire és a király holmijára ügyelt a királyné vezetése alatt. Mikor nagyobbodott a birodalom, két új főhivatalnoki tisztséget szerveztek. Az egyik a majordomusz vagy háznagy volt, aki vezette az egész háztartást, a másik a kancellár vagy referendárius, aki a királyi okiratok végrehajtásáról gondoskodott és a királyi pecsétet őrízte. Ez rendesen papiember volt, mert írástudónak kellett lennie és sokszor püspöki méltósággal jutalmazták. E főhivatalnokoknak eleinte csak a  királyi háztartásban volt dolguk, később azonban állami ügyek intézésére is felhasználták őket, különösen a majordomuszt, aki nem ritkán gyámja is volt a kiskorú királynak. A királyi hatalom egyébként csaknem korlátlan volt. Törvényhozásról szó sem volt, a király rendeletekkel kormányozta az országot s a jövedelmeket tetszése szerint költhette el.