A népvándorlás.

Róma harcai a germánok ellen.

A világtörténelemnek az a korszakalkotó nagy eseménye, amelyet népvándorlásnak nevezünk, tulajdonképen a Krisztus utáni negyedik és ötödik században játszódik le, de kezdete sok évszázaddal nyúlik vissza, egészen bele még a római birodalom nagyságának abba a korszakába, amikor a büszke Róma hadai leigázták az egész világot. Csupán azt a sok népfajból álló, de kétségtelenül közös eredetű népet nem bírta Róma leigázni, amelyet a germánok nevezete alatt ismerünk. Ezeknek a törzseknek a kalandozásai Európa középső részében, a Rajnától egészen az orosz síkságokig, nyugtalanságban tartották a nagy római birodalmat is. A föld mívelését megvetett, lenézett rabszolga mesterségnek tekintették a germán törzsek s így a véghetetlen rónaságokon, a hegyek között és az őserdőkben kóboroltak folyton, állandó lakóhelyet nem ismertek, hanem ott telepedtek meg, ahol legkövérebb legelőre, vadban legdúsabb erdőre találtak. A germán népfaj Ázsiából jutott Európába akkor, amikor ott a nagy árja népfaj egysége felbomlott.

Először a Volga-folyó mentének a nagy rónaságain telepedtek le a germánok, de egy új és pedig minden valószínűség szerint finn-ugor nép elűzte innen őket s ekkor a Fekete-tenger sík vidékeire vonultak. Itt a germánok valami keveset elsajátítottak a földmívelés mesterségéből is. Innen azonban ellenséges törzsek nyomása elől megint tovább kellett vándorolniok és ekkor megtörtént a kettészakadásuk. Egy részük északnak ment s a mai Skandinávia és Dánia területét foglalta el, más részük meg nyugatnak haladt, átkelt a Visztulán és az Elbe-folyó vidékén, tehát a mai Németország területén telepedett meg. Az a népfaj, amely a Fekete-tenger mellől elűzte a germánokat, tőlük egészen különböző volt. Míg a germánok mind óriási nagyok és szőkehajúak voltak, addig ez a nép alacsony termetű, barnaarcú és feketehajú emberekből állt. Valószínűen finn-ugor eredetű volt ez a harcias nép, tehát rokona a hunoknak és a magyaroknak. A velük való harcok emlékét a germán mondák mint a gonosz törpékkel való küzdelmet őrizték meg. Ebben az időben a germánok fegyverei és szerszámai még csak kőből voltak és csak akkor ismerték meg a bronz használatát, amikor már a mai Németország területén telepedtek le. Itt az Elbe-folyó által elválasztva a keltáknak hatalmas törzsei laktak mellettük. Borostyánkőért, cseréltek a germánok bronzfegyvereket és bronzszerszámokat a délebben lakó népektől, amelyek már ismerték ezt az ércét. A germánok azonban idők multán ezen a vidéken is nagyon elszaporodtak. Előre kellett hatolniuk tehát tovább nyugat felé és ezt az előrenyomulásukat megkönnyítette az, hogy megmozdultak a kelták is.

A mai Csehország területére költözött le egyik részük, a bój-ok és róluk nevezték el ezt a földet Bojohemum-nak. A kelták helyét tüstént germán törzsek foglalták el, még pedig a harcias katt-ok és markomann-ok, majd az ingveon-ok és az isztveon-ok. Végre kényszerült elhagyni a lakóhelyét két más germán törzs is: a cimber-ek és a teuton-ok. De ezeket nem a hódításvágy vagy a maguk túlságos elszaporodottsága űzte el a régi lakóhelyükről, hanem maga a természet. Az Északi-tenger, amelynek partjain laktak, ebben az időben megváltoztatta addig meglehetősen csendes természetét. A part vidéke kezdett beroskadni, besüllyedni és a tenger óriási hullámokkal, rettenetes áradattal öntötte el a szárazföldet s elűzte a partlakókat. A cimberek és teutonok kénytelenek voltak elindulni dél felé, ahol más törzsek szorongatása folytán mind előbbre és előbbre nyomultak, először Galliába, majd pedig betörtek Itália északi részébe. A rómaiak nagy haderőt küldtek ki a harcias jövevények ellen s két csatában, Akve Sextie-nél, azután pedig Vercelle-nél (Kr. e. 101-ben) úgy tönkreverték őket, hogy hírmondó sem maradt belőlük. A legelső germán törzseknek tehát, amelyek római területre tették a lábukat, tragikus volt a sorsuk: a teljes pusztulás. De ezzel a győzelemmel még nem fordult el a germán veszedelem Róma felől. Három évtizeddel később megindultak a svéb-ek, katt-ok és más harcias germán törzsek, amelyeknek Ariovisztusz volt a vezetője.

A nyomukban tengernyi nép áradt, átkeltek a Rajnán, elárasztották Galliát és amikor 58-ban Júliusz Cézár vette át Gallia kormányzását, már úgy álltak a dolgok, hogy kérdéses volt, megmaradhat-e Gallia római tartománynak vagy pedig egészen a germánok hatalmába jut. Ariovisztusz, ez a szenvedélyes, büszke, vakmerő vezér a hatalmas római prokonzullal már úgy kezdett tárgyalni, mint egészen egyenlő rangú ellenfél, de Júliusz Cézár lángelméje és a rómaiak haditudománya előtt hatalma nem állhatott meg. Az óriási ütközetben, amelyet az úgynevezett Burgundi kapu-nál vívtak meg, a mai Belfort városa környékén, Cézár tönkreverte a germánokat, visszaszorította őket a Rajnán, azokat a csapatokat pedig, amelyek már letelepedtek a mai Elzász területén, arra kényszerítette, hogy meghódoljanak Rómának. Három évvel később az uzipet-eket és a tenkter-eket támadta meg Cézár és szintén visszaszorította a Rajnán, amelyen azután maga is átkelt és diadalmas harcokkal elérte, hogy ez a folyó lett a határ, amely elválasztotta Germániát a római birodalomtól. Igy tehát Júliusz Cézár volt az, aki a mai Németország területére szorította vissza a germánokat. Amióta a germánok a rómaiakkal összeütközésekbe jöttek, ezek több figyelmet kezdtek szentelni nekik. Tanulmányozták őket, országukat és a szokásaikat. A rhodoszi Pozeidoniosz írta meg a cimber és teuton háborúk történetét és ő volt az is, aki először rajzolt képet a germánok hazájáról.

Elmondja, hogy ez az ország árnyas erdőkben gazdag, területét széles folyók és azoknak a völgyei szelik át. A völgyek nagyrésze azonban úttalan és járhatatlan mocsárvidék volt, míg a hegyek hátát rengeteg őserdők borították. A germánok nevüket a keltáktól kapták s a kelták nyelvén germán annyit jelent, mint szomszéd. De maguk a germánok nem használták ezt a nevet, náluk minden törzsnek megvolt a külön neve és közös népnek egyáltalán nem érezték magukat, hiszen gyakran maguk közt is háborúskodtak. A közös leszármazásnak az emlékét azonban megőrizték abban a mondájukban, amelyet Tacitusz jegyzett fel. Eszerint mindnyájuknak közös ősapja Tuisztó isten, akinek a fia Mann (férfi). Ennek megint három fia volt: Ingó, Isztó, Herminó. Ezektől származott azután a három nagy germán törzs, amelyeknek mindegyike természetesen apróbb törzsekből állt. Ingó utódai az ingveón-ok, akiknek a leszármazottjai a mai frizek és szászok és a hajdani teutonok és longobárdok. Isztó utódai az isztveon-ok, akik később egészen más név alatt, mint ripuári frank-ok tünnek fel. Herminó utódai voltak a herminon-ok, akik közül valók a mai hollandiak és a thüringiaiak és ezekhez tartoztak a hatalmas kheruszk-ok (kheru = kard), meg a markomann-ok és más apróbb népcsaládok.

E három hatalmas törzs mellett egészen önállóan, tőlük egészen függetlenül fejlődött ki a germánok lakta föld keleti részén egy másik germán nép: a gótok. Ezek voltak a rugiak és a burgundiak a mai Pomeránia területén, tőlük délre a vandálok és a tulajdonképeni gótok, a nyugati gótok. Ezek közelebb álltak a skandináv népekhez, mint a nyugati germánokhoz és a rómaiaknak ebben az időben még csak nagyon kevés tudomásuk volt róluk. A keltákkal való érintkezésnek köszönhették a germánok, hogy megtanulták a régi kő és bronzeszközök helyett a vasfegyverek és vasszerszámok használatát. Ezekkel már a földet is jobban tudták mívelni valamivel, de azért a főfoglalkozása a germánoknak továbbra is a vadászat maradt. A hatalmas marcona germán vitézek szilaj paripáikon, dárdával, kelevézzel és karddal üldözték az őserdők vadban kifogyhatatlan rengetegeiben az óriás szarvast, az elénszarvast, a bölényf, a farkast és a medvét. Ezeknek az állatoknak a húsa adott nekik táplálékot és ruházatot. A réteken és a fiatalabb erdőkben pedig óriási csordákban, nyájakban legeltek a marháik, juhaik és disznóik télen-nyáron a szabadban. A házimunkát az asszonyok végezték, a föld mívelését és baromtenyésztést pedig a rabszolgák. Maga a szabad germán csak a vadászatot és a harcot tartotta magához méltó foglalkozásnak. Amikor hadba mentek, az egyes törzsek csak akkor választottak maguknak vezetőt, akit herzog-nak neveztek. Ez a még alig megtelepedett és csupán a harcot kedvelő nép természetesen folytonos veszedelme volt a szomszédos Rómának.

A germán törzsek a birodalom határain mindenütt farkasszemet néztek a római légiókkal. Júliusz Cézár lángelméje ismerte fel ezt a nagy veszedelmet is és tette meg elkerülésére az első lépéseket. Ő volt az is, aki népének először adott összefüggő képet egy munkájában a germánokról, hogy megismérhessék e félelmes ellenfelet.

A római uralom Germániában.

Cézár halála után évekig tartó nyugalom uralkodott a Rajna határvidékein. Utóda Augusztusz, nem gondolt uralkodása kezdetén hódításokra, hanem csak arra, hogy mindenütt biztosítsa a birodalom határait. De csakhamar mégis kénytelen volt hadat viselni, mert a germán törzsek közül mindazok, amelyek a Bodeni-tó és a Száva-folyó között laktak, felkeltek. Augusztusz két fogadott fiát, Druzusz-t és Tiberiusz-t küldte ki ellenük s ezek rövid harcok után olyan fényes diadalt arattak a germánokon, hogy azok eddigi vidékeikről sokkal feljebb szorultak s a római birodalomnak ezzel immár a Duna lett az északi határa a forrás vidékétől kezdve le egész a nagy magyar Alföldig. Közben azonban Galliában is meggyült a baj. A kóbor germán törzsek minduntalan átkeltek a Rajnán és pusztították Gallia földjét.

Krisztus előtt 16-ban pedig a szugambrok germán törzse sok római kereskedőt elfogott és keresztrefeszített, azután betörtek Galliába, ott rettenetes pusztítást vittek véghez, úgyhogy a császár az ötödik légiót küldte ellenük Lolliusz Paulinusz parancsnoksága alatt. De a légió nagy vereséget szenvedett és még az a szégyen is érte, hogy a harcban elveszítette büszke sasát, vagyis azt a jelvényét, amit a római katonaság zászló helyett használt. Az így megsértett Augusztusz ezután elhatározta, hogy a germánokat vissza fogja szorítani egészen az Elbéig, annál is inkább, mert a rómaiak vereségének a hallatára a gallok is lázongani kezdtek, hogy visszavívják szabadságukat. Megerősíttette tehát a Rajna határát és innen küldte el hatalmas hadsereg élén fogadott fiát, Druzuszt a germánok ellen. A huszonhat éves Druzusz egyik diadalt a másik után aratta, félelmetes erővel nyomult előre és Kr. e. 12-ben a diadalmas légiók már az Elbe partján táboroztak. A germánokra lesujtó hatást gyakoroltak Druzusz sikerei. A fiatal, daliás, gyönyörű külsejű hőst valóságos félistennek kezdték tekinteni és legendákat szőttek félelmetes alakja köré. Az a monda keletkezett közöttük, hogy Druzusz az Elbe melletti erdőségekben egy alraunával (jóslatot mondó istennővel) találkozott és ez megjövendölte neki, hogy csak az Elbéig juthat el, azután pedig nemsokára meg fog halni. Ugy is lett. Druzusz Kr. e. 9-ben váratlanul, fiatalon, huszonkilenc éves korában meghalt.

A testvére, Tibériusz állt ekkor a légiók élére és be is fejezte a munkát, meghódított mindent az Elbéig, itt várakat épített, ahonnan féken lehetett tartani a germánokat, úgyhogy az Elbe lett a római birodalom északkeleti határává. De ezzel még nem volt megtörve a germánok ereje. Egyik legharciasabb törzsük, a markomann-ok előbbi lakóhelyükről levándoroltak a mai Csehországba, ahonnan a bójok már délre költözködtek Pannoniába és Norikumba. Csehország köralakú, bástyaszerű hegyei között azután a markomann király, Maroboduusz, aki előbb barátságban volt a rómaiakkal és mint ifjú, Rómában sajátította el a római műveltséget, egészen római mintára rendezte be országát. Nagy hadsereget szervezett, amely 70.000 főnyi gyalogságból és 4000 lovasból állott. Csatlakoztak hozzája a kvád-ok és a lugiak is és így Tibériusz Kr. után 6-ban tizénkét légióval indult ellenük. De ekkor a római seregek háta mögött, Pannoniában lázadás tört ki a meghódított népek között. Tibériusz tehát kénytelen volt visszafordulni s így a markomannok birodalma továbbra is meghódítatlanul maradt. Annál nagyobb volt a sikere a római fegyvereknek Germánia nyugati részében, ahol a germán törzsek önként is csatlakoztak a rómaiakhoz, úgyhogy itt csakhamar meg lehetett alakítani Gallia mintájára a Germán tartományt, amelynek a fővárosává a császár Koloniá-t, a mai Köln-t tette meg. Ugy látszott tehát, hogy a Rajna és az Elbe között a germánokon a római uralom állandóvá lesz és a germán törzsek ellatinosodása elkerülhetetlen.

De ekkor a germánság kebeléből egy hatalmas hős támadt, aki fellépésével egyszerre rettenetes csorbát ütött Róma világhatalmán. Ez a hős a kheruszk nép királyi családjából támadt, Szegimer-nek volt a fia és Arminiusz-nak hívták. Kezdetben párthíve volt a rómaiaknak, nem is csoda, hiszen testvérével, akit a rómaiak Flávusz-nak (szőkének) neveztek, együtt nevelkedett Rómában. De míg Flávusz egészen elrómaiasodott, addig Arminiusz nem felejtette el régi hazáját és amikor látta, hogy népe szabadságát végveszedelemmel fenyegetik a rómaiak, elhatározta, hogy maga köré gyüjti az összes nyugati germán törzseket és egyesített erejükkel fogja visszavívni Rómától a szabadságot. Nehéz feladatra vállalkozott ezzel, mert magának a kheruszk népnek egy része is a rómaiak pártján volt és ezeknek Szegesztesz volt a vezére, a rómaiak pedig Várusz parancsnoksága alatt három légióval, erős segédcsapatokkal és lovasosztályokkal táboroztak ott az országban. Arminiusznak azonban segítségére volt az a körülmény, hogy Várusz, a római fővezér rendkívül lassú gondolkozású, nehézkes és gyanutlan ember volt. Hiába figyelmeztette Szegesztesz, hogy készül valami, Várusz nem fogott gyanut és nyugodtan ült táborában a Vézer-folyó partján és nem tett semmit. Igy azután a titokban fegyverre kapott germán csapatokkal sikerült Arminiusznak az, hogy elvágta Várusz visszavonuló útját Alizo vára felé.

Csak akkor, amikor erről a veszedelemről értesült, mozdult meg végre Várusz és indította harcra seregét a germánok ellen. De ekkor Arminiusz ügyesen kezdett taktikázni s ahelyett, hogy csatát állt volna, felcsalogatta a rómaiakat északnyugat felé, úttalan erdei és mocsaras vidékekre, olyan helyre, ahol a légiók nem fejthették ki szokott harcmodorukat, ahol tehát a germánok túlnyomó többsége és nagy ügyessége, meg testi ereje lehetett a döntő. A terv sikerült is. Arminiusz felcsalogatta Váruszt egész a teutoburgi erdő-ig, itt azután Kr. u. 9-ben, szeptember havának három napján keresztül véres, gyilkos harcot vívott a rómaiakkal. A légiók nem tudták kifejteni rendes csatasoraikat, a mocsár és az erdő szétszórta őket s a rettenetes harcnak az lett a vége, hogy Várusznak mind a három légiója megsemmisült, az utolsó emberig elesett. A teutoburgi vereség után Alizo várát kénytelenek voltak a rómaiak csakhamar kiüríteni és a diadalmas kheruszk sereg elfoglalta ezt is s így visszavetette a római uralom határvonalát a Rajna mögé. Arminiusz pedig elküldte Várusz levágott fejét Maroboduusznak, a markomannok királyának, annak jeléül, hogy kezdje meg ő is a germán szabadságharcot Róma ellen. De Maroboduusz nem hajlott a felhívásra és így a teutoburgi nagy győzelem kihasználatlanul, talán eredmény nélkül is maradt volna, ha Augusztusz, a megtört aggastyán császár a germánok diadalának a hatása alatt le nem mond a további hódító hadjárat gondolatáról.

Csupán Tibériuszt küldte el, hogy a Rajna mellett a határt erősítse meg, de Germanikusz-nak, Druzusz hőslelhű fiának nem engedte meg, hogy újabb hódító hadjáratra induljon a germánok ellen. És ebben rejlik a teutoburgi ütközetnek a nagy világtörténelmi jelentősége. Kr. u. 14-ben Tibériusz követte a trónon apját, Augusztuszt, de ő sem gondolt újabb hódításra a Rajnán túl. Végre felrázta őt tétlenségéből a harcvágyó Germanikusz, aki apja példáját akarta követni és akinek a sürgetésére Tibériusz végre hallgatott. Megengedte neki, hogy újból hódító hadjáratot kezdjen a germánok ellen s a fiatal hős három éven át diadalmasan viselt hadat a germánok ellen. De az Arminiusz alatt egyesült kheruszk-szövetség erejét nem volt képes ő sem megtörni, bár ekkor nagy csapás érte a germán vezért. Az ő felesége, Thusnelda volt a rómaipárti kheruszkok vezérének, Szegesztesznek a lánya, aki apja akarata ellenére ment nőül Arminiuszhoz. Amikor Szegesztesz látta, hogy a római párt teljesen felbomlik a germánok közt, hogy megvédelmezze az életét, Rómába menekült, de magával hurcolta oda Thusneldát is, akinek ott született meg a gyermeke, Tumelik, akit az apja soha sem láthatott. Arminiusz testvére, Flávusz is megmaradt a rómaiak szolgálatában s így a teutoburgi hőst az a tragikus sors érte, hogy apósa és testvére árulása folytán elszakadt családjától, elveszítette mindazokat, akiket szeretett.

De még ez a csapás sem törte meg lángoló szabadságszeretetét, nagy életcélját, hogy a germánok szabadságát visszaszerezze. És ez sikerült is neki. Hiába harcoltak a rómaiak, Tibériusz császár belátta e harc reménytelen voltát és a 16. év őszén visszahívta Germanikuszt. Ezzel eldőlt a hosszú küzdelem sorsa: a germánok úrrá váltak ismét a saját földjeiken, a rómaiak pedig visszavonultak a Duna és a Rajna régi határai mögé. Csakhogy ekkor nagy átok érte utól a germánokat: a meghasonlás. Ahelyett, hogy a szabadságot két nagy államuknak, a kheruszk államnak és a markomann államnak a teljes kiépítésére és megerősítésére iparkodtak volna felhasználni, arra találták csak kedvező alkalomnak, hogy összevesszenek egymással. Arminiusz már régebben haragudott Maroboduuszra, amiért az nem sietett segítségére a rómaiak ellen és most ennek a haragjának nyiltan is kifejezést adott. De még jobban kiélesítette a két germán állam között az ellentétet az, hogy Maroboduusz országának azok az alattvalói, akik szomszédosak voltak a kheruszkokkal: a szemnonok és a longobardok fellelkesülve az ifjú Arminiusz hőstettein és amúgy is megelégelve már Maroboduusz zsarnoki uralmát, megtagadták neki az engedelmességet és nyiltan a kheruszkok szövetségébe léptek be.

Viszont azonban a kheruszkok uralkodó családjában is kitört a villongás, Arminiusz nagybátyja, Inguiomer irígykedni kezdett unokaöccse nagy hatalmára és végül is cserben hagyta s híveivel együtt átpártolt Maroboduuszhoz. Igy azután annyira feszültté vált a két ország között a viszony, hogy csakhamar ki kellett törni a harcnak. Nagy ütközetben találkoztak az ellenfelek. Kr. u. 17-ben, valószínűen valahol az Elbe vidékén. A harc eldöntetlen maradt, de Maroboduusz mégis jobbnak látta elhagyni a csatateret és seregével együtt visszavonulni a cseh hegyek mögé. De ezzel a gyávaságával azután végképen tönkre is tette a tekintélyét, amely a szomszédjait még visszatartotta attól, hogy országát megtámadják. Már a következő évben rátámadt Hathuwald gót vezér és mivel Maroboduuszt a saját nemessége is cserben hagyta és átpártolt a gótok vezéréhez, ez könnyűszerrel elkergette a markomannok eddigi uralkodóját. És Maroboduusz hiábá kért segítséget a rómaiaktól is, Tibériusz császár mindössze annyit engedett meg neki, hogy római területre meneküljön. Itt azután még tizennyolc esztendeig élt Ravennában, ahol Thusnelda és Tumelik laktak és osztozkodott velük a rómaiak kegyelemkenyerén. Hathuwald sem volt képes sokáig megtartani birodalmát, a reá törő hermundurok elől ő is kénytelen volt római területre menekülni, ahol Forum Julii-ben, a déli gall partvidéken talált menedékhelyet. A markomannok királyává pedig ekkor Tibériusz a kvád születésű Vanniusz-t tette meg s így függő viszonyba hozta Rómával az előbb független országot.

A markomannok dicsősége tehát véget ért, de a bukásukat a kheruszk szövetség is csak pár évvel élte túl. Arminiusz arra tett kísérletet, hogy vezérből királyi rangra emelje magát, de a saját népének az előkelői támadtak rá és Kr. u. 21-ben felkoncolták. Csak harminckét éves volt még ez a hőslelkű dalia, a római uralomnak e megtörője, amikor ilyen tragikus véget ért. De népe szeretetében tovább élt az emléke számtalan hősmondát és dalt költöttek róla. Halála után a kheruszkok két pártja, a nemzeti párt és a római párt véres harcra keltek egymás ellen ennek az lett a vége, hogy lassankint teljesen felemésztették a saját erejüket. Igy azután Rómának velük szemben is könnyű dolga akadt, a császár 47-ben Italikuszt, Flávusznak, Arminiusz rómaivá vált testvérének a fiát küldte hozzájuk királynak. Italikusz nagy római kísérettel jelent meg a kheruszk földön, amelyet előbb még sohasem látott s először szíves fogadásra talált mindkét párt részéről. De a rómaellenesek csakhamar fellázadtak ellene s a harcokban Italikusz vereséget szenvedett, úgyhogy csak a longobárdok segítségével tudta trónját visszaszerezni. A markomann királyságot is belvillongás pusztította, Vanniusz királyt az öccsei kemény harcok után elűzték, azután megosztoztak az országon, egy markomann és egy kvád tartományt csináltak belőle és elismerték Róma fennhatóságát. A batávok népének a lázadása, amely 69-ben tört ki, fenyegette még veszedelemmel a római uralmat.

Ez a lázadás igazi jelentőséget akkor nyert, amikor egy jósnőnek, a tébolyodott lelkű Veledá-nak a szavára más törzsek is harcra készültek Róma ellen. Ebben az időben ugyanis leégett Rómában a Kapitóliumon Jupiter temploma s ebből Veleda azt jövendölte, hogy a rómaiak uralma megdől és a germánok fognak a helyükbe lépni. Még veszedelmesebbé vált a lázongás azzal, hogy ugyanekkor a germánokkal egyetértően Galliában is kitört a lázadás a római uralom ellen. Ennek a lázadásnak néhány kelta főúr volt a vezére, a célja pedig az, hogy lerázva Galliáról a római igát külön gall császárságot alapítsanak. A lázadás azonban elbukott úgy Galliában, mint Germániában. Galliában azért, mert gall nemzet nem volt már, a római hatalam kiölte belőlük nemzeti öntudatukat is és a gall nyelvet is, amelyet a római váltott fel a legtöbb helyen. A germánok pedig egymás közt is egyenetlenkedtek, de meg számuk kévésnek is bizonyult a római erő ellen. Igy tehát egyik vereséget a másik után szenvedték a batávok s a rajnamenti harcokban lassankint felszorultak egész a mai Hollandia területére s végre is, Kr. u. 70-ben kénytelenek voltak békét kötni a rómaiakkal. Apróbb, de mindig eredménytelen harcot ezután is sokat vívtak még a germánok az elnyomó Róma ellen. Évszázadoknak kellett még azonban elmulni, míg szakadatlan törekvésük a terjeszkedésre, óriási vágyuk a hódításra végre kielégülésre talált.

A kheruszkok is, a markomannok is félig-meddig függő viszonyban, maradtak Rómától, amely királyokat küldött nekik s élénk kereskedelmi összeköttetésben is volt velük, de Germánia belsejében szabadon fejlődtek a törzsek saját szokásaik, saját erkölcseik szerint. Róma pedig különösen attól az időtől fogva, hogy Trajánusz császár a Duna alsó folyását is teljesen a hatalmába kerítette a dákok neghódításával, teljes biztonságban tartotta már határait, miután bölcs mérséklettel lemondott arról, hogy egészen meghódítsa Germániát. És azzal, hogy biztos és megingathatatlan határok közé szorította a germánokat meghagyva nekik szabadságukat, biztosította ugyan egyelőre saját nyugalmát a veszedelem ellen, de viszont új erőgyűjtésre is alkalmat adott az ellenfélnek. Mert a határok közé szorított germánok a nomád életből most már csaknem teljesen átmentek a megtelepedettségre. Rómával való harcaikból pedig új hadimesterséget is tanultak el, műveltséget is vettek át és alaposan megismerték nagy ellenfelüket. Minden feltétele megvolt tehát annak, hogy erejük teljes kifejlődésével, egy új nyomás hatása alatt ők léphessenek fel támadóan, megsemmisítően Róma ellen s elsöpörjék az önmagát túlélt antik kultúrát.

A germánok életmódja és vallása.

A germánok élete olyan időkben, amikor a vadászatok s a harcok szüneteltek, a legrenyhébb semmitevésből állott, amelyet időnként a legszilajabb kicsapongások váltottak föl. Mesebeszéd az, ami a híres régi germán erkölcsökről szól és célzatos elferdítése a valóságnak. Mindennapos életük folyása nagyjában a következő volt. Békeidőben a germánok sokáig aludtak, sokszor jól bele a nappalba is. Felkelés után megfürödtek, még pedig rendesen meleg vízben. A fürdés után következett a reggeli, amelyhez már nagymennyiségű bort vagy sört fogyasztottak el. Dolgaik elvégzése után rendesen találkoztak egymással és megbeszéléseiket is itallal fűszerezték. Teljes fegyverzetben ültek le lakomáikhoz is, amelyeket egy-egy csoport férfi együtt szokott elkölteni és amelyeken rengeteg mennyiségű húst ettek meg, de még több italt pusztítottak el. Ezek a lakomák rendesen belenyúltak az éjszakába, sokszor csak a hajnal vetett nekik véget és a legvadabb kicsapongásokra adtak alkalmat. A tétlenségben felgyűlt erejüket érző és italtól felhevült férfiak igen gyakran egymás között vesztek össze és némely lakomájuk olyan véresen végződött, hogy felért egy-egy kisebb csatával. Az asztal mellett szenvedélyesen szerette a germán a szerencsejátékot is. Számtalanszor fordult elő, hogy egyikük-másikuk elveszítette először minden vagyonát, azután a feleségét, majd a fiait is és végre a saját szabadságát is. De nagyon vendégszeretők voltak.

Ha egyik szomszéd vagy akár csak egy idegen is, mint vendég jelentkezett a germán házánál, akkor a házigazda addig el nem eresztette, amíg enni és innivaló volt a háznál. Csak amikor mindent elpusztítottak, akkor kerekedtek fel a vendégek és velük együtt egész házanépével a házigazda is, hogy felkeressék a legközelebbi szomszédot és annál folytassák a tivornyát. Kevés vasuk lévén kardot vagy nagyobb lándzsát kevesen használtak, rendszerint rövidvasú dárdákat viseltek. Háborúikba feleségüket és gyermekeiket is magukkal vitték. Ezek kötözték be a sebeket és gondoskodtak a harcosok ellátásáról. Új vagy teli holdkor gyűléseket tartottak, melyeken a törzsek ügyeit intézték el és főbenjáró ügyekben (árulás, szökés, gyávaság) ítélkeztek. Itt választották vezéreiket is, akik bírói hatalmat is gyakoroltak. Házáséletük szigorú volt, rendszerint egy feleséget tartottak, csak a nagyon előkelőek éltek többnejűségben. A germán családi életnek egyik érdekes mozzanata volt az, mikor az újszülöttet a családfő elé tették, akinek joga volt elfogadni a gyermeket vagy kitenni, sőt megölni is, de csak mielőtt a gyermek először evett és amíg nevet nem kapott. A gyermekeket az anya táplálta és szigorúan nevelte őket szolgái gyermekeivel együtt. A családi élet tisztasága volt a germán nemzet egyik főerőssége. A germánok tétlen élete tehát csaknem szakadatlan tivornyázásból állt és ezt csak a majdnem mindig rendkívül izgatott lefolyású népgyűlések, a nagy vadászat vagy a háborúk szakították meg.

Az írást ismerték a germánok és betűiket, az úgynevezett runá-kat fába vagy kőbe vésték. Ezek a runák nyilván a latin abécé betűi voltak, de elszegletesítve, germán ízlés szerint átformálva. Volt kezdetleges költészetük is, amely természetésen nem írott versekből, hanem népdalokból, leginkább hőskölteményekből állt. Arminiusz, a teutoburgi hős számtalan ilyen hőskölteménynek volt ünnepelt hőse. De a germánok költői képzeletéről semmi sem tanuskodik élénkebben, mint hitregéjük, az isteneik elképzelése. Hitüknek alapja, mint egyáltalán minden árja eredetű népnél, a természeti erők tisztelete és megszemélyesítése volt. Isteneik közül a legrégibb kétségtelenül Ziu volt, a menny istene, vagyis ugyanaz a főisten, aki a görögöknél Zeusz volt. Ennek a tisztelete azonban később átalakult. Lassankint nem mint az égnek, hanem mint a harcnak az istenét kezdték tisztelni és félkarral ábrázolták. Ziut tisztelték, mint az istenek legfőbbjét. Ziunak volt szentelve a hétnek második napja (zistag = Dienstag), tiszteletére pedig az ifjak kardtáncot szoktak járni, amelyről Tacitusz azt mondja, hogy az a legnagyobb látványosság, ami csak a germánoknál látható. Több törzsnél azonban a főisten helyéről Ziut csakhamar kiszorította egy másik isten, aki idővel az egész germánság főistene lett: Odin vagy Wodan. Ez eredetileg a szélnek az istene volt, de csakhamar a levegőnek és azután magánák az égnek az istenévé is megtették.

Odint hosszúszakállú, félszemű férfinak képzelték, aki kék köpenyegben, szürke puha kalapban lovagol végig az égen fehér lovon vagy pedig kocsijával robog át a menny boltján. Később Odin az észnek az istenévé is lett és mint ilyen, a legfőbb védője a költőknek, a varázslóknak, a hősöknek és hadvezéreknek. A csatatér állatai, a halottakat felfaló farkas és holló vannak neki szentelve. Különösen nagy volt a tisztelete azoknál a népeknél, amelyek később a frankok név alatt lettek ismeretessé. Tisztelték továbbá az angolszászok és longobárdok is. A mennydörgésnek és zivatarnak az istene volt a vörösszakállú Donar, másképen Thor, akiről a hét negyedik napját (Donnerstag) nevezték el. Ennek volt szentelve a tölgyfa, mint amelybe legtöbbször sujt bele a villám, továbbá a róka és egyáltalán minden vörösszínű állat. Mivel a zivatar nemcsak pusztít, hanem termékenyit is, később a földmívelésnek istenévé is lett. A tisztelete általános volt, csak a markomannok (a későbbi bajorok) nem ismerték. E három főistenség mellett még számtalan más istenük is volt, de ezekről keveset tudunk. A nőistenek általában a földistenségnek, mint a termékenységnek a fogalmát képviselték. De lassankint az eredetileg egy nőisten is több alakot öltött. Odin felesége volt Freja vagy Frija, akiről a pénteki napot (Freitag) neveztek el s akinek a neve annyit jelent, mint: “feleség”.

A gyógyításnak és a varázslásnak volt az istennője és védelmezője a házasságnak. A másik nőistenség volt Holda, másképpen Holle, az alvilágnak (Hölle) és a halottaknak az istenasszonya, aki még ma is, mint hol jótékony, hol bosszúálló tündér szerepel a német népmesékben. Nerthus, akit másképpen Hertha-nak is mondanak, szintén a föld istenasszonya volt, különösen a tengerparton lakó népek tisztelték és itt egy szigeten volt a neki szentelt szép berek ahol a képét őrizték s ezt ünnepein tehenektől vont kocsin hozták elő a papok, hogy megmutassák a népnek. Az istenek mellett nagy szerepet játszottak a germán hitregében a félistenek is. Igy hittek az óriásokban, akik tulajdonképen a terméketlen hegyvidékek szikláinak és a téli fagynak a megszemélyesítői voltak. Az óriások folytonos harcban álltak az istenekkel, de amikor Odin szekere (a nap) magasan járt az égen, akkor nem bírtak diadalmaskodni. Hanem télen, amikor jégpáncél borítja el a folyókat és a jeges szél süvölt végig a völgyeken, akkor az óriások, diadalmaskodnak s az istenek elmenekülnek előlük. Az alb-ok vagy alp-ok, másképpen elf-ek tulajdonképpen az erdő fáinak az istenségei, de nemcsak jóakaratot, hanem gonosz indulatot is tulajdonítottak nekik s azt képzelték, hogy akire megharagusznak, annak éjszakára a mellére ülnek. Innen a még ma is használatos Alpdrücken (szívnyomás) kifejezés.

Tündérek voltak a nixé-k is, a források és folyók, tavak istenségei, akiket gyönyörű széparcú, hosszú zöldhajú, de láb helyett halban végződő nőknek képzeltek el. A törpék hosszú szakállú, hegyes süveget viselő és kalapácsot hordó kis rémek voltak képzeletükben, akik a hegyeket őrizték, a bányák kincseire ügyeltek fel s földalatti üregekben laktak. Az emberekhez hol nagy jósággal, hol pedig kaján, gonosz indulattal voltak. A legszilajabb és legerősebb közöttük Alberik volt. Az emberek sorsát szintén félistennők intézték, a félelmetes norná-k, akik vad lovakon, páncélos ruhába öltözködve, szilaj sikoltozással az ajkukon száguldtak a felhők közt és a szélviharban. Sorsistennők voltak az úgynevezett idiszi-k is, akik a harcnak a sorsát döntik el és a csatatér felett lebegnek. Hittek a germánok a halál után való életben is és úgy képzelték, hogy a holtak, különösen csatában elesettek lóháton ülve nyargalnak a levegőben, mint Odinnak, a főistennek a kísérői. A világot magát úgy képzelték, hogy az tulajdonképen nem egyéb, mint egy óriás fa , az Igdrazill fája, amely felett azután fenn az égben van a Walhalla, az istenek tanyája, ahova eljutnak a csatában elesett hősök is. De sem a világ, sem a Walhalla nem fog örökké tartani, mindet elpusztítja a rettenetes muspilli, vagyis világégés, amelynek áldozatul esnek az istenek is és amelyet egy gonosz alvilági istennek a bujtogatására az irtózatos tűzokádó, Fafner sárkány fog gyújtani.

A germánok istentiszteletéből sok átment a keresztény vallásba is. Amikor a téli napforduló volt, akkor ünnepelték az úgynevezett Jul ünnepet. Ilyenkor annak az örömére, hogy a nap most már ismét korábban kezd kelni, óriási hasábokból rakott máglyákat gyújtottak. Ezeket az égő fahasábokat változtatta át azután a keresztény vallás a fényben égő karácsonyfára. Márciusban vagy pedig április elején megünnepelték a tél kiüzését is nagy örömünnepek között. A nyári napfordulókor pedig, június végén ismét fellángoltak az öröm máglyái. Az istenek jóakaratát állatok feláldozásával iparkodtak megnyerni, a feláldozott állatokat azonban maguk fogyasztották el és ezeknek az áldozó ünnepeknek rendesen rettenetes tivornya volt a vége. De az állati áldozatoknál hoztak a germánok rettenetesebb áldozatot is, embereket, elfogott ellenségeket is áldoztak. A rettenetes druidák vagyis papok és papnők, akik jövendőt is mondtak, végezték ezeket a szörnyű áldozatokat rendesen erdő közepén, nagy oltárkövön. A teutoburgi csata után nagyon sok római foglyot gyilkoltak meg így, de az emberáldozat rettenetes szokása még később, sok évszázad mulva is dívott. A jövőt többféle módon is kikutathatónak gondolták.

Igy jósoltak az áldozati állatok beleiből és véréből, a patakok mormogásából és forgatagaiból, Donar szent fájának, a tölgynek a zúgásából, az Odinnak szentelt fehér lovak patájának a csattogásából és nyerítéséből vagy pedig betűkkel megjelölt nyilak elvetéséből. Istentiszteleteiket azonban a germánok mindig a szabadban végezték, templomuk nem volt, hanem szent berkekben gyülekeztek össze vallásos ünnepeikre. A szemnon törzsnek volt egy ilyen híres szent berke, amely ősrégi, ezredéves fákból állott s melybe belépni csak megláncolva volt szabad. Ehhez a berekhez messze földről összesereglettek a germánok, a más törzsbeliek is és itt hozták a legtöbb és legrettenetesebb emberáldozatot. A germánok temetési szokásai a túlvilági életről vallott hitükben gyökereztek. A fából készült koporsóba a halott, vagy pedig a halott hamvai mellé odatették kedvenc fegyvereit és házieszközeit. Az előkelőbbek mellé odatemették harci lovát is, hogy a túlvilágon is szolgálja urát.

A népvándorlás kezdetei.

Arminiusz hálála után majdnem száz esztendeig tartott a római és germán határon a béke, amelyet csak apróbb összeütközések zavartak meg néha. Ami ez idő alatt a germánok földjének, vagyis a mai Németországnak a belsejében történt, arról keveset tudunk. Kétségtelenül bizonyos azonban, hogy ezalatt az idő alatt a germánok egymással is békességbén éltek és ez a hosszantartó béke volt az egyik főoka a népesség nagy elszaporodásának.

A megsűrűsödött népesség úgy keresett magának újabb és újabb lehetőséget a megélhetésre, hogy az erdőket irtotta és azoknak a helyein mind kiterjedtebben űzte a földmívelést. Amíg ezek az irtások lehetségesek voltak, addig a római birodalom nem is érzett semmit a nagy népszaporodás veszedelmeiből. De amint nem lett elég hely többé eltartásukra a saját országukban, a germánok áttörtek a római határon és ott iparkodtak maguknak újabb telepeket szerezni. A földnek a hiányát először a keleti germánok vagyis a gótok érezték meg, mert hiszen ez a még mindig félig nomád életet élő nép alig értett valamit a földmíveléshez, a baromtényésztés volt a főfoglalkozása. Természetes, hogy a népek nagy megmozdulása először náluk vált érezhetővé, az új területek keresése mulhatatlan szükséggé. A nyugati germánok, vagyis a mai értelemben vett német népfajok ebben az időben már jobban ki tudták használni a föld termőerejét művelés által, így elfértek többen kisebb területen is. Igy náluk a népmozgalom kezdetben nem volt tapasztalható és csak akkor indult meg, amikor maguk is érezték a keleti rokonok nyomását, amely őket is kiszorította határaikból. A tulajdonképen való népvándorlást, vagyis azt az óriási, évszázadokon át folyó helyváltóztatását a népeknek, amely végre emberáradatával elöntötte és megsemmisítette a nyugatrómai birodalmat, a gótok különféle törzsei kezdették meg mintegy 150-ben Kr. után, hogy ezzel új korszakot nyissanak a világtörténelemben.

A gót népek megmozdulása irányulhatott volna kelet felé is, de ott a nagy legelőket elfogalták már előlük szláv törzsek vagy ahogy római írók mondják, venedek. Itt nem kínálkozott jobb haza a gótoknak, azért tehát kénytelenek voltak dél felé fordulni. Első megmozdulásukkal a Fekete-tenger és a Duna déli folyása felé törekedtek. Amint megmozdultak a helyükről, természetesen tüstént felbillent a népek régi egyensúlya. Csaknem mindenütt megkezdődtek az egymás között való harcok, amelyeknek az lett az eredménye, hogy nemsokára valamennyi törzs kimozdult régi lakóhelyéről. Megindultak a markomannok, a kvádok, a hermundurok és a longobárdok is, kelet felől megmozdultak a nem germán szarmaták is. De a legnagyobb súlya ebben az egész mozgásban a gót vandálok megindulásának volt, akik irtózatos erővel törtek szintén dél felé. Szomorú napok virradtak ekkor a hajdan oly hatalmas római birodalomra. Nemcsak a megújuló “cimber veszedelem”, vagyis a germánok betörése hozott veszedelmet rá, hanem keletről is rátámadt a párthuszok vad, lovas, kitünően nyílazó népe. Benn az országban talán még rettenetesebb volt a veszedelem. Szörnyű dögvész pusztította Róma népét, amely tízezerszámra esett áldozatul a pestisnek. Az irtózatos nyavalya felbomlasztott minden társadalmi rendet, a folytonos halálfélelem végét vetette az erkölcsöknek. Az emberek, mivel nem tudták, hogy mikor éri el őket is a dögvész, vad dorbézolásban, a legförtelmesebb kicsapongásokban iparkodtak elfelejteni a veszedelmet.

És ezalatt a germán törzsek elárasztották Rómának a Duna mellett lévő tartományait, Pannóniát, Norikumot, Réciát, áthágtak az Alpeseken is és megostromolták Akvileja városát. Tízezrével vitték haza a foglyokat rabszolgául a meglepett és rohammal bevett városokból. A császár, a minden tekintetben kiváló Márkusz Auréliusz, csak erejének minden megfeszítésével tudta visszaűzni a barbárokat a római határok mögé. Végre Kr. u. 175-ben Márkusz Auréliusz megegyezésre lépett a markomannokkal és a kvádokkal a következő feltételek alatt. A római határon lévő nagy, puszta és lakatlan területeket megkapták lákóhelyül, ezért azonban meg kellett engedniük, hogy a rómaiak a Duna balpartján is várakat építhessenek. Ezeknek a váraknak a katonaságát pedig nekik kellett ellátni marhával és gabonával. Ebben az időben alapította Markusz Auréliusz Kasztra Regina várát is, a mai Regenszburg-ot, amelynek azután később oly nagy szerep jutott a németek történetében. De a béke nem tartott sokáig. A germánoknak nem volt elég a megélhetésre a rómaiak által nekik adott föld, az élelmiszerek szállíttása miatt pedig folytonos volt a civakodás, sőt fegyveres összetűzésre is került a sor a rómaiak és a germánok között. Északról pedig folyton áradtak az újabb és újabb népfajok dél felé. A vandálok átkeltek a Kárpátokon királyaik vezetése alatt s letelepedtek Dácia északi részén.

A gótok pedig nagy tömegekben nyomultak le a mai Románia területére. Igy azután a császár 178-ban elhatározta, hogy nagy, leigázó háborút indít a markomannok, kvádok és szarmaták ellen, mint ahogy előbb, Trajánusz császár indított a dákok ellen. A hadjárat sikeresen kezdődött és már diadallal is kecsegtetett, amikor 180. március 17.-én a császár meghalt a Vindobona (a mai Bécs) mellett lévő táborban. Fia és utóda, Kommodusz, aki egyáltalán nem hasonlított az apjához, hanem gyáva és zsarnok természetű ember volt, ahelyett, hogy folytatta volna a már-már diadallal kecsegtető hadjáratot, békét kötött a markomannokkal, még pedig olyan megalázó feltétellel, hogy a Duna bal partján lévő várakból mind kivonta a katonaságot. Az a rettenetes emberveszteség, amelyet a germánok, különösen pedig a markomannok ezekben a hadjáratokban szenvedtek, egy időre eléggé tette nekik a rendelkezésükre álló földet. A megfogyott törzsek kisebb helyen is elfértek. De azért feltartóztathatatlan volt már ekkor, hogy a germánok lakóhelyet kapjanak római területeken is. Már Márkusz Auréliusz földeket adott Möziában, Pannoniában és Dáciában a kvádoknak, sőt még Ravenna körül, tehát a tulajdonképen való Itáliában is megengedte letelepedésüket. Ezzel el is érte azt, hogy ez a germán törzs részben elromanizálódott, vagyis nyelvében, hitében és szokásaiban is hűtlenné vált őseihez, és egészen rómaivá lett.

De ez csak elenyésző csekély része volt a germánoknak, a nagy tömeg, még mindig megtartotta ősi szokásait s ott lakott már a római határokon belül vagy pedig mint fenyegető óriás gyülekezett e határok felé. Most újabb szünete állt be a harcoknak és ezalatt a hosszabb békességi idő alatt olyan változás ment végbe Germánia nyugati részében, amelyet a rómaiak kezdetben egyáltalán nem is vettek észre és amely mégis döntő jelentőségű volt a világ jövő kialakulására nézve. Ennek a változásnak is természeti oka volt. A földmíveléshez mind jobban értő, arra mindinkább rákényszerülő germánok már lassankint csaknem mind kiírtották azokat az ősrengetegeket, amelyek előbb elválasztották egymástól az egyes törzseket. A kiírtott erdők helyén szántóföldek és falvak keletkeztek. Lassankint mind közelebb jutottak egymáshoz a germánok, igazán egymás szomszédaivá váltak, a falvaik határossá lettek egymással és így szükségképen megkezdődött a különféle germán törzsek egybeolvadása. Mindennapossá vált közöttük az érintkezés, megkezdődött az egybeházasodás is és főképen megérett bennük annak a megértése, hogy apró törzsekre szakadozottan nincs elég erejük arra, hogy felvegyék Rómával a harcot, amely pedig, mint érezték is, hovatovább elkerülhetetlenné fog válni megint és ez többé nem aprólékos területhódítást, hanem nagy, a világuralomért való tusát fog jelenteni. Igy azután az apró törzsekből lassankint három nagy, hatalmas törzs alakult ki.

Ezek voltak az allemannn-ok, a frank-ok és a szász-ok. Persze kezdetben az összetartozás érzése csekély volt a különböző törzsek között, sőt néha háborút is viseltek egymással, de a római nyomás hatása alatt, a közös veszedelem érzetére mégis csak megtörtént lassan az egybeforrás köztük. Ezek közül az új népfajok közül a római határon először az allemannok bukkantak fel, vagyis azok a néptörzsek, amelyeknek ma sváb a neve. Ezek, valószínűen a burgundiak által szorítva, elhagyták régi hazájukat, amely az Elbe és az Odera között volt és elindultak dél felé. Náluk később jelennek meg a frank-ok, vagyis “szabadok”, akik az elkövetkezendő időkben olyan nagy szerepet játszanak a világtörténelemben. Ezek feloszlottak száli frankokra, ripuári frankokra és felső frankokra. Kr. u. körülbelül 240-ben kezdtek jelentkezni a római határokon. A szász-ok népe volt a legkisebb, bár ehhez is csatlakozott több más törzs is, így a kauk-ok, a vesztfáli-ak és a teljesen jelentéktelenné vált kheruszk-ok, akik ebben az időben már osztfáli-aknak nevezték magukat, de azután felvették a szász nevet. Ugyanebben az időben a gótok is elérkeztek már a Fekete-tenger északi partvidékére, itt 235-ben elvettek két görög gyarmatot is, Olbiá-t és Tirá-t. Mellettük voltak megtelepedve a Kárpátok alatt a velük közel rokon herul-ok és gepidá-k.

A római birodalom pedig ebben az időben már a pusztulás, hanyatlás útján volt, tehát mind könnyebb prédájául kínálkozott az előretörő germánoknak. Belső villongások, a trónért való harcok csakúgy pusztították Róma erejét, mint a keresztényüldözések, a folytonosan dúló pestis és a nagy gazdasági hanyatlás. Szinte önként kínálkozott oda ez az elhanyatló birodalom zsákmányul a germánoknak, akik közül mint első hullám, a gótok söpörték végig a régi, dicső világ területét.

A gót háborúk.

A gótok hadjáratai kezdetben nem voltak egyebek, csupán afféle rablóhadjáratok, amelyeknek a célja fosztogatás volt. De azután földet is akartak szerezni már maguknak a gótok s ettől fogva vett fel az előrenyomulásuk komolyabb, veszedelmesebb jelleget. Már 238-ban átkeltek a gótok a Dunán és kifosztották Isztrosz városát. Amikor pedig a császári trónért Filippusz és Deciusz között kitört a belháború, a gótok Kniva nevű királyuk vezetése alatt óriási seregekben tódultak dél felé, Mözián, Trákián és Makedónián keresztül egész Filippopoliszig és Thesszalonikéig (a mai Szaloniki) s rabló útjukban óriási zsákmányt ejtettek.

Amikor azonban a kincsekkel megrakodottan vonultak vissza a Duna felé, Deciusz császár utólérte őket Fórum Treboniinél, a mai Dobrudzsában. De a harc végzetesen ütött ki a rómaiakra nézve, a gótok teljes diadalt arattak rajtuk és elesett maga Deciusz császár is. Ezen a vereségen megrettenve Deciusz utóda, Gallusz gyáván békét vásárolt a gótoktól s kötelezte magát, hogy évi adót fizet nekik, ha nem háborgatják. Ez a békesség sem tartott sokáig, a gótok nem fértek meg már sehogyan sem otthon, újra támadást intéztek tehát a római birodalom keleti része ellen. De ezúttal nem szárazföldön, hanem vizen érkeztek, apró, törékeny kis hajóikon. Szinte páratlan vakmerőséggel indultak ki a Don, a Dnyeper és a Dnyeszter-folyók torkolataiból a Fekete-tenger sík vizére és nem rettenve vissza sem a nagy távolságtól, sem pedig viharoktól, megtámadták a feketetengeri kikötővárosokat, azután pedig egész Görögországot és Kis-Ázsia nyugati partvidékeit. Raboltak, fosztogattak mindenfelé. Ugyanebben az időben a markamannok benyomultak Itália felső részébe, az allemannok pedig szintén betörtek római területekre. Posztumusz császár a frankokkal szövetkezve visszaverte ugyan az allemannokat, de mikor 267-ben saját katonái agyonverték, a rajnamenti római uralom ismét végveszedelembe jutott. De ekkor a jó sors még egyszer megmentette Rómát. Ebben az időben a császárválasztás hatalmát teljesen az albán légiók ragadták magukhoz és természetesen saját maguk közül választottak császárokat. S ez az erős, elsatnyulást, elpuhulást nem ismerő faj, az albán (vagyis a rómaiak szerint illir) még egyszer hatalmas katona-császárokat adott az elzüllő, összeomlóban lévő Rómának.

II.Klaudiusz császár albán ember volt, nem követte tehát elpuhult elődei példáját, hanem harcra kelt a betolakodott idegenek ellen. Százezrével nyomultak előre ekkorra már a gótok és más barbárok, le az Égei-tengerig. Klaudiusz gyors elhatározással lecsapott rájuk és vitéz légiói csakhamar visszaszorították a betódultakat észak felé s megsemmisítő diadalt aratott rajtuk. Olyan nagy volt ez a diadal, hogy utána Klaudiusz felvette a Gotikusz (gótverő) melléknevet. Utóda, Auréliánusz viszont a markomannokat verte ki Itáliából, de nem tudta megmenteni már Trajánusz császár hajdani hódítását, Dáciát. Azt kénytelen volt átengedni a barbároknak s belenyugodni abba,hogy a Duna folyása legyen a római birodalom határa. A római telepesek tehát visszatértek Dáciából s ezzel megszűnt az odavaló gazdag aranybányák kiaknázása s ez a tartomány egészen a gótok birtokává vált.Az allemannokat szintén nem tudták többé kiszorítani a rómaiak az elfoglalt területekről. Galliából azonban ki tudta verni az allemannokat is, frankokat is, burgundiakat is Probusz császár és Diokleciánusz császár, majd Nagy Konstantinusz még messzebbre visszaszorították őket. A Kr.u.III.század kezdetén megint mintegy félszáz esztendőre békességes idő köszöntött be ekként, de azért a germánoknak a római birodalomba való beözönlése nem szünetelt, csupán békés jelleget öltött.

Számtalan germán család telepedett le római területeken és letelepülésüket a császárok nemcsak hogy nem akadályozták meg, hanem még szívesen is látták, mert a rettenetesen dúló pestis egész vidékeket elnéptelenített s ezeken szívesen látottak voltak az új települők. Különösen a dunai tartományokban, főképpen pedig Pannoniában, itt is leginkább a Balaton tava körül telepedett le számtalan germán család és ezek már csaknem teljesen földmíveléssel foglalkoztak. Amikor pedig Nagy Konstantinusz császár a római birodalom közigazgatását átalakította, ezzel nagyon sok germán születésű ember is tekintélyhez, sőt befolyáshoz jutott a birodalom sorsának intézésében. Nagy Konstantinusz valósággal a római birodalom germanizálójának mondható, mert a hadseregben nagyon sok germán ezredet alkotott, ezeknek a vezérei pedig, akik amúgy is kedveltek voltak a császárok előtt katonai erényeik és hűségük miatt, nagy befolyáshoz, nagy tekintélyre jutottak, sőt csakhamar résztvettek a birodalom sorsának intézésében is. Igy egy frank eredetű római hadvezér, Magnenciusz, már olyan hatalmas volt, hogy ő buktatta meg Nagy Konstantinusz utódát, Konstansz császárt és ő maga nyújtotta ki a kezét a császári bíbor után. Hogy ez meg nem történhetett, azt szintén egy germán eredetű hadvezér okozta, Szilvánusz, aki a másik császárjelöltnek, Konstanciusznak a pátjára állt, Magnenciuszt megverte a mai Eszék mellett s ezzel megszerezte urának a koronát.

Egy római író írja ebben a korban: “A germánok tartják ma már kezükben a birodalom sorsát.” De ha a germánok nagy hatással voltak Rómára, nem kisebb volt a hatása a római kultúrának, bármilyen hanyatlott is volt már ekkor - a germánokra. A hajdan oly vad allemannoknak az a része, amely letelepedett a Rajna mellett, most már békés paraszt néppé alakult át, egészen földmívelésből élt és megtanulta a szőlő mívelését is. A gótok pedig két egészen külön népre oszlottak szét. A keleti gótok volt az egyik, ezek a Dnyeszterfolyotól keletre voltak megtelepedve és Ermandrik király alatt nagy, kiterjedt birodalomnak voltak az urai. A mai Oroszország legnagyobb része a birtokukban volt s meghódolt nekik sok szláv és finn-ugor eredetű törzs is. A nyugati gótok pedig egészen elfoglalták a régi római Dáciát (vagyis a mai Romániát), tehát közvetlen szomszédjai voltak a római birodalomnak. És most már ők is megtelepedettebb, nyugodtabb életet éltek, fáházakból épült falvakban laktak, foglalkoztak földmíveléssel és szőlőgazdasággal is, bár azért a foglalkozásuk túlnyomó része még mindig a baromtenyésztés maradt. És végül felvették a gótok a keresztény vallást is. A Krimi-félszigeten lakók az Athanáziusz szerint való hitvallást vették fel. A nyugati gótok azonban a kereszténységnek egy másik formáját, az áriánus vallást vették fel, amely az egész római birodalom keleti részében el volt terjedve.

Ennek a vallásnak az apostola a gótok között egy rendkívüli ember volt, akinek Ulfilász vagy másképen Wulfila volt a neve. Ulfilász nem gót eredetű ember volt, hanem egy kisázsiai embernek a fia, akit azonban a gótok hadifoglyul ejtettek s így Ulfilász már a gótok földjén született. Bámulatos tehetségű ember volt, aki görögül, latinul és gótul egyaránt jól tudott és az egyházi pályára szentelte magát. Nagy Konstantinusz idejébén jutott el egy gót küldöttséggel Konstantinápolyba és ott 341-ben Szent Euzébiusz püspökké szentelte. Ulfilász, hogy népét a kereszténységre téríthesse, arra az óriási munkára vállalkozott, hogy a bibliát lefordítja gót nyelvre. Hogy micsoda rengeteg feladat volt ez, azt csak akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy a gót nyelvben akkor még semmiféle elvont fogalomra nem volt szó, azonkívül a betűi, a runák is hiányosak voltak s így mind e hiányt magának Ulfilásznak kellett pótolnia új kifejézések találásával és görög betűk átalakításával. A magára vállalt feladatot a legcsodálatosabb tökéletességgel oldotta meg és így megalapítójává lett nemcsak a gót, hanem egyáltalán minden germán irodalomnak. A nyugati gótok tízezrével tértek át Ulfilász szavaira keresztény vallásra, azonban vezérük, Athanarik megijedt Ulfilász működésétől, mert veszedelmet látott benne a gótok önállóságára s így üldözni kezdte az új vallást. A gótok apostola kénytelen volt vele szemben Konstanciusz császárnak a segítségét kérni s ezt meg is kapta.

És ekkor mint valami új Mózes vezette ki Dáciából a kereszténnyé lett gótok túlnyomó részét keresztül a Dunán, Möziába, ahol Nikopolisz (a mai bolgár Tirnovó) környékén telepedtek le. Ulfilász azután hetvenéves korában halt meg Konstantinápolyban, az általa áttelepített s ezentúl “kis gótoknak” nevezett gótok pedig békés pásztoréletet éltek egész a hatodik századig. A régi hazájukban maradt gótok, miután a mai Oroszország területén óriási földdel bírtak, sokáig nem érezték szükségét a tovább való vándorlásnak s azért békében maradtak Rómával. Nem így a nyugati vidékeken lakó germánok, akiknek csakhamar megint szűk lett a birtokuk. Az allemannokat a burgundiak és hermundurok kezdték a római határ felé szorítani, de nemcsak ők, hanem a száli frankok is mindinkább nyomultak előre és csakhamar betörtek a mai Belgium területére. Elárasztotta megint a germán harcosok áradata a római tartományokat. És diadalmas előrenyomúlásukat még elősegítette egy rájuk nézve szerencsés körülmény is. A Rajna mentén a germán eredetű római hadvezér, névszerint Szilvánusz állt ellent nekik, akit fenntebb már említettünk. Ez bírta is velük a harcot, de sikerein elbizakodva 355-ben kikiáltatta magát császárnak katonái által a mai Köln városában. Erre azután az igazi császár, Konstanciusz eltétette láb alól. Most azután nem volt már római vezér, aki ellen tudott volna állani az előretörő germánoknak.

Csak Konstanciusz császár unokaöccse, Juliánusz tudott végre diadalt aratni rajtuk. De Juliánusz, a Nagy Konstantinusz családjából való utolsó császár, rövid kétévi uralkodás után elesett a perzsák ellen való harcban és ekkor az allemannok vitéz királyuk, Makriánusz vezetése alatt újból megtámadták a rómaiakat. És csak 374-ben sikerült I. Valentiniánusz császárnak rávenni a büszke és rakoncátlan sváb királyt arra, hogy békét kössön. Maga a császár találkozott erre a célra a mai Mainz városában Makriánusszal és ajándékokkal, évi adó igéretével vette rá a békekötésre. De ezalatt megint újabb veszedelem támadt. A rómaiak megölették a kvádok királyát, Gabiniusz-t s ezen felbőszülve, a kvádok áttörtek a Dunán, ugyanabban az időben, amikor a szarmaták is benyomultak a római területre. De Valentiniánusz császár megverte őket. A kvádok kénytelenek voltak békéért könyörögni, követséget küldtek Brigeció-ba, a császár főhadiszállására és itt azután tragikus jelenet történt. A nagy felindulás következtében a kvád küldöttség szemeláttára esett össze és halt meg Valentiniánusz császár, akit gutaütés ért. A gótokkal Valentiniánusz testvérének, Válensz-nek gyűlt meg a baja. Miután békétlenkedni kezdtek, sőt egy római belforradalmat is támogattak, hadat indított ellenük, diadalmasan nyomult előre egészen a Dnyeszterig és így békére kényszerítette Athanarik gót királyt.

Ennek maguk a gótok örültek legjobban, mert túlnyomó számban keresztények lévén, természetes szövetségeseiket látták a szintén áriánus keletrómaiakban a saját pogánynak maradt királyuk ellen. Athanarik azonban véres bosszút vett saját népén. Rettenetes keresztényüldözést kezdett köztük. Huszonhat előkelő keresztényről tud a történelem, akik vértanuhalált szenvedtek a hitükért. Az lett ennek a kegyetlenkedésnek a vége, hogy a keresztény gótok Frithigern vezetése alatt felkeltek Athanarik és pogány párthívei ellen. Válensz segítségére sietett a keresztényeknek, számos misszionárius is megjelent a gótok között és már-már úgy tetszett, hogy az egész nyugati gót állam kereszténnyé lesz és mint ilyen, biztos védőbástyája a római birodalomnak a keleti és északi barbárok ellen. A sors azonban, mint az elkövetkezendőkben látni fogjuk, másképen akarta.

A húnok bejövetele.

Krisztus születése után 370-ben egy egészen új, addig Európában még soha nem látott népfaj bukkant fel a Káspi-tengernél, a Volga-folyó vidékén. Szilaj, villogószemű, feketehajú emberek, akiknek haja kétoldalt varkocsba volt befonva, a termetük alacsony, de rendkívül izmos. Káprázatosan ügyes lovasok voltak s legfőbb fegyverüket a nyilat leginkább lóhátról használták. Ez a népfaj volt a húnok népe.

Megjelenésük Európában régi világoknak az összedőlését és új világok alakulását jelentette. Örökösnek hitt intézmények pusztultak el robogó lovaik patái alatt, új országrendek támadtak a nyomukban, nem csoda tehát, hogy megjelenésüket és egész mivoltukat csakhamar fantasztikus elgondolásokkal, regés színekkel szőtte körül nemcsak a nép, amely oly keservesen érezte ez új ellenség hatalmát, hanem a történetírók is, akik szintén képtelenek voltak megszabadulni attól, hogy a húnok váratlan megjelenésében, az európai emberétől elütő külsejükben, ellenállhatatlan hadi erejükben és bátorságukban ne lássanak valami természetfölöttit, valami emberentúlit. Természetesen, azoknak a leírásoknak és regéknek, amelyek a húnokról ránk maradtak, fő jellemvonása a gyülölet és a félelem, amelyek azután persze sok tekintetben torzképet adnak erről a hatalmas népfajról. Elfogódott leírások, gyűlölettől és félelemtől vezetett kezek szörnyű hírét hagyták ránk ennek a népnek, amely minden idők egyik legnagyobb emberét, Attilát adta a világnak. Annyira, hogy akárhány olyan ábrázolás maradt fenn régi kódexekben és népkönyvekben, melyek Attilát ördögnek, meg egyéb torzalaknak ábrázolták. A történelmi igazság a húnok származásáról, külsejéről és szokásairól, amennyire még megállapítható, a következő. A húnok kétségtelenül azonosak voltak azzal a néppel, amelyet évszázadokkal előbb hiun-gnu néven emlegettek a kínai történetírók csak olyan rettegéssel, mint Európába való betörésük után az európaiak.

Valahol Ázsia közepén vált ki ez a nép a finn-ugor és mongol törzsek összevegyüléséből, így tehát kétségtelenül rokona volt a magyarnak. Amikor régi hazájukban elszaporodtak, bizonyára más népek nyomása alatt is, felkerekedtek és elindultak először kelet felé, hogy valahol a kínai birodalomban keressenek maguknak új hazát. Addig soha nem látott harcmodoruk, hogy lóháton és nyíllal harcoltak, teljesen megtörte a kínai katonaság ellenálló erejét, óriási csatákat vesztettek velük szemben, úgyhogy a kínai császárok csak azzal tudták megszerezni tőlük a békét, hogy adót fizettek nekik. Azonban egy hatalmas és bölcs császár felhasználva a béke idejét, elkezdett óriási nagy falat építtetni Kína északnyugati határán, hogy megvédje országát. Ez a híres kínai nagy fal, amelynek a romjai nagyszerűségükkel még ma is ámulatba ejtik a szemlélőt. Amikor a fal elkészült, a kínaiak megtagadták a további adófizetést a hiun-gnuknak, akik erre rengeteg sokaságban felkerekedtek és elárasztották megint a kínai határt. Ámde csakhamar útjukat állta a katonasággal megrakott nagy fal. Ezen azután megtört az erejük, mert lovasnép nem tud várat vagy falat ostromolni. Kénytelenek voltak visszahúzodni s amikor barmaik számára valahol ott Kína hatarán elfogyott a legelő, megfordultak nyugat felé és megkezdték évszázadokon keresztül tartó vándorlásukat Ázsián keresztül, mígnem 370-ben valahol a Káspi-tenger mellett kibukkantak Európába és elárasztották a bő legelőjű orosz alföldeket.

Egykorú görög és más írók úgy írják le őket, mint az emberi rutság megtestesüléseit. Ez azonban, mint mondtuk már, csak félelemszülte rege s annál kevésbbé hitelt érdemlő, mert a húnokkal kétségtelenül rokonfajok, az avarok, a kúnok és a magyarok szép embertípust mutatnak. Hogy mégis rémületes csúnyának tűntek fel az európaiak előtt, ennek oka egyrészt az, hogy az arcuk sokkal barnább volt, mint az európai népfajoké, a bajuszuk csak nagyon gyér, a hajukat csimbókba fonva viselték. A termetük alacsony, zömök és irtózatosan erős volt. Elválhatatlanok voltak apró, kócos, de nagyon gyors és nagyon kitartó lovaiktól. Fegyverük a csonthegyű, nagyon nehéz nyíl volt, amely még a bőrpajzsot és a gyengébb páncélt is átütötte, azután pedig a pányva, vagyis a végén hurokkal ellátott hosszú kötél, amelynek a dobásában szintén olyan ügyesek voltak, mint a nyíllövésben. Hordtak azután még csákányokat és apróbb, kurtanyélű dárdákat is. Az ellenséget legjobb szerették lesből, hirtelen rohammal támadni meg. Apróbb csoportokra oszlottak, azután, amikor a csata megkezdődőtt, villámgyorsan egyesültek egyetlen óriási tömeggé, amely előre vágtatva olyan nyílzáporral árasztotta el az ellenfelet, hogy a nap is elsötétedett tőle. Teljes vágtatással rohantak így neki az ellenfélnek, amelynek sorait iparkodtak egyszerűen legázolni.

Közben pányvájukat bámulatos ügyesen vetették egyes kiszemelt ellenfélnek, lehetőleg főbb rangúnak a nyakába. Ha az ellenség kiállta a rohamot, akkor villámgyorsan visszafordultak, a pányvákon magukkal cipélték és halálra rángatták az elfogottakat. Azután hirtelen megint egyesültek, visszafordultak és második rohamukat az elsőhöz hasonlóan intézték. Ezt a második, esetleg harmadik rohamot már csak a legritkább esetben bírta ki az ellenfél, amely százszámra hevert legázolva, agyonnyilazva vagy pányván megfojtva a lábuk előtt. A rémülettől megbénult ellenfél sorai rendesen megfutamodtak. De a húnok még ekkor is üldőzték őket és az üldözésben kegyetlenek, irgalmat nem ismerők voltak. Ez a rendkívül vitéz katonanép egészen nomád életet élt, sátrakban lakott s amikor elfogyott a legelő, kocsira rakták a holmijukat, lóra kaptak s indultak jobb vidékeket keresni. A ruházatuk állatbőrökből állott, amelyekből éppolyan kacagányokat is viseltek, mint később a magyarok. Ha hadban voltak, akkor míg harcra nem került a sor, táborba szálltak. A tábort úgy csinálták, hogy középre verték a sátrakat, amelyekben a nők és a gyermekek foglaltak helyet. Azután következtek nagy körben a saját sátraik, ezek mellett bőséges legelőhely a barmaiknak, a tábort pedig a szekereikből összerakott nagy torlasszal vették körül, vagyis úgynevezett szekérvárat alakítottak. Rendesen nagy, lóháton tartott tanácskozásokon beszélték meg tennivalóikat és terveiket.

Ezek a tanácskozások mintegy előképei voltak a magyarok országgyűléseinek, amelyeket szintén lovon ülve szoktak tartani egykor. A királynak vagy vezérnek és a törzsvezérnek nagy volt előttük a tekintélye, de elütően más keleti népektől, egyáltalán nem zsarnoki kormányforma alatt éltek, hanem gyüléseiken döntöttek a saját sorsukról. Ötévi kóborlás után, 375-ben elérkeztek a húnok a keleti gótok határaihoz. A keleti gótokkal könnyű dolguk támadt, mert ezeknek a népét súlyos belvillongások gyöngítették. Egyik törzsüknek, a roxolán-oknak a vezére, vejének, Svanhildá-nak a biztatására felkelt az öreg Ermanarik király ellen és ezen a király annyira felbőszült, hogy leverve a roxolánokat elfogatta Svanhildát és négy ló közé kötve tépetté szét. Svanhilda fitestvérei azonban ezért bosszút akartak venni rajta, de megölni nem tudták, csak súlyosan megsebesítétték. Igy sebesülten feküdt, amikor betörtek országába a húnok. Ermanarik elkeseredetten, kétségbeesetten látta, hogy ő már nem lesz képes népét ellenállásra vezetni ellenük s azért a száztíz éves aggastyán öngyilkosságot követett el, saját kardjába dőlt. Ezzel azután az amúgy is lazán összefüggő országa teljesen szétesett. A keleti gótok egy része önálló törzsek alakjában megmaradt ugyan a régi lakóhelyén, de a nagyobb, jelentősebb részük csatlakozott a húnokhoz.